Split (1)

train · 1.01k rows

pageid int64 84 1.89M	title stringlengths 2 57	revid int64 21.1M 26.9M	description stringclasses 0 values	categories listlengths 1 38	markdown stringlengths 3.18k 175k
69,611	Kim Clijsters	26,893,578	null	[ "1983-ban született személyek", "Az International Tennis Hall of Fame tagjai", "Belga nők", "Belga olimpikonok", "Belga teniszezők", "Flamandok", "Grand Slam-győztesek (tenisz)", "Junior Grand Slam-tornagyőztesek (tenisz)", "Világelső teniszezők", "WTA Finals résztvevője", "Élő személyek" ]	Kim Clijsters (fonetikusan: ) (Bilzen, 1983. június 8. –) flamand nemzetiségű belga visszavonult hivatásos teniszezőnő, korábbi világelső egyéniben és párosban. Háromszor győzött a US Openen (2005, 2009, 2010), egyszer az Australian Openen (2011), s háromszor diadalmaskodott az év végi világbajnokságon (2002, 2003, 2010). 2003-ban párosban megnyerte a Roland Garrost és Wimbledont is Szugijama Ai oldalán. Karrierje során negyvenegy WTA-tornán győzött egyéniben, s további tizenegy címet szerzett párosban. Összesen húsz héten át vezette az egyéni világranglistát, első alkalommal 2003 augusztusában. Pályafutását súlyos sérülések nehezítették, 2004-ben szinte a teljes idényt ki kellett hagynia, emiatt 2005 februárjára a másodikról a százharmincnegyedik helyre csúszott vissza az egyéni világranglistán. Szintén krónikusan elhúzódó sérüléseire hivatkozva jelentette be visszavonulását 2007. május 6-án. Több mint két évnyi kihagyás és első gyermeke 2008. februári megszületése után azonban visszatért a pályára, s két felvezető tornát követően 2009 szeptemberében óriási meglepetésre megnyerte a US Opent. Ezzel ő lett az első teniszezőnő, aki szabadkártyával és ranglistahelyezés nélkül győzött egy Grand Slam-tornán, az első nem kiemelt teniszezőnő, aki megnyerte a US Opent, valamint Evonne Goolagong 1980-as wimbledoni győzelme óta az első édesanya, aki diadalmaskodott egy Grand Slam-tornán. 2009-es teljesítményéért 2010-ben megkapta Az év visszatérője Laureus-díjat. 2011-ben ismét a világranglista élére jutott, ezzel mindmáig ő az egyetlen édesanya, akinek ez sikerült. A 2012-es US Opent követően másodszor is visszavonult a profi tenisztől, 2020 februárjában azonban – 36 évesen és három gyermek édesanyjaként – újra visszatért a WTA Tour mezőnyébe. A koronavírus-járvány miatt kevés lehetősége akadt játékra, és 2022 áprilisában bejelentette, hogy véglegesen visszavonul. Clijsters a női mezőny legsportszerűbb személyiségei közé tartozik, játékostársai 2000 és 2012 között nyolcszor választották meg az év legsportszerűbb teniszezőnőjének. 2017-ben bekerült a Teniszhírességek csarnokába. ## Magánélete Kim Clijsters sportoló családba született 1983. június 8-án, a holland határ közelében található Bilzenben, Belgium flamand nyelvű régiójában. Édesapja, Lei Clijsters negyvenszer lépett pályára a belga labdarúgó-válogatott hátvédjeként, részt vett az 1986-os és az 1990-es világbajnokságon, s 1988-ban az év futballistájának választották hazájában. Édesanyja, Els Vandecaetsbeek tornászként országos belga bajnok lett, később hátproblémák miatt kellett visszavonulnia az aktív sportolástól. A szülők 2005 tavaszán elváltak, az édesapa pedig 2009 elején tüdőrákban elhunyt. Kimnek van egy két évvel fiatalabb húga, Elke, aki 2004-ig szintén profi teniszező volt, amikor édesanyjához hasonlóan hátsérülés miatt vissza kellett vonulnia. Clijsters a 2000-es Australian Openen ismerkedett meg Lleyton Hewitt ausztrál teniszezővel, 2003 decemberében pedig el is jegyezték egymást. 2004 októberében azonban – amikor már a tervezett esküvőről szóltak a hírek – szakított a pár. Másfél évvel később, 2006 áprilisában jelentette be, hogy eljegyezte magát Brian Lynch amerikai kosárlabdázóval, akihez 2007. július 13-án, a nyilvánosság kizárásával hozzá is ment. Három gyermekük van, egy kislány és két kisfiú: Jada Ellie 2008. február 27-én, Jack Leon 2013. szeptember 18-án, Blake 2016 októberének végén született meg. ## Játékstílusa Pályafutása alatt Clijsters elsősorban az alapvonal-játékosok közé tartozott, de a pálya bármely pontján képes volt jól játszani. Remekül védekezett, de gyorsan át tudott lendülni támadásba is. Csupán az alapvonalról játszva nagyon nehezen lehetett legyőzni őt. Erős tenyeresével nagy nyomás alatt tudta tartani ellenfeleit, előfordult azonban, hogy nem működött megfelelően. Ennek valószínűleg az volt az oka, hogy hátralendítés közben kisebb hurkot írt le a karjával ütés előtt, így ha az ellenfél elég keményen és laposan arra az oldalára játszott, nem volt ideje felkészülni a kivitelezésére. Legfőbb erőssége a fonákja volt, amely ritkán hagyta őt cserben. A pálya bármely részéről nehéz szögben is pontosan tudta helyezni vele a labdát. Clijsters stabil, megbízható szervával rendelkezett, amelynek köszönhetően olykor könnyű pontokat szerzett, általában véve azonban kevésbé volt alkalmas arra, hogy uralja vele a saját adogatójátékát. Egész stílusát a játék variálása jellemezte, nem erővel próbálta legyőzni ellenfeleit. A női mezőny legjobb fizikumú játékosai közé tartozott. Játék közben alacsonyan tartotta a súlypontját, ennek köszönhetően gyorsan tudott reagálni a pályán történtekre, nehéz labdákat volt képes visszaadni. Az ehhez szükséges erős lábakat szerinte labdarúgó édesapjától örökölte. Minden borításhoz jól tudott alkalmazkodni. Mentálisan nagyon stabil volt, amiben valószínűleg sokat segítettek sportoló szülei. ## Pályafutása ### Kezdetek Kim Clijsters hatévesen kezdett el teniszezni. Első edzője Bart Van Kerckhoven volt, akivel 1992-től dolgozott együtt. Az ő segítségével szerezte meg első tornagyőzelmét 1994-ben, tizenegy évesen, amikor megnyerte a belga junior bajnokságot. 1996-ban Carl Maes kezei alá került, akivel 1998-ban a juniorok wimbledoni tornáján egyéniben a döntőig jutott, párosban pedig megnyerte a Roland Garrost Jelena Dokićcsal, valamint a US Opent a dán Eva Dyrberggel. A felnőttek között 1997 augusztusában, 14 évesen szerepelt először egy hazai rendezésű ITF-versenyen, s két mérkőzést sikerült győztesen befejeznie. 1998 júliusában indult el második tornáján, Brüsszelben, amelyet meg is nyert, néhány héttel később pedig egy újabb versenyén szerezte meg a végső győzelmet. ### 1999 Az esztendő elején Sheffieldben megnyerte harmadik egyéni ITF-tornáját is, majd néhány héttel később Reimsben ismét a döntőig jutott, de vereséget szenvedett a nála egy évvel idősebb Justine Henintől. Első WTA-tornáját Antwerpenben játszotta májusban, néhány héttel a tizenhatodik születésnapja előtt. A selejtezőből szerencsés vesztesként jutott fel a főtáblára (vagyis a kvalifikáció utolsó körében vereséget szenvedett, de visszalépések miatt mégis játékjogot kapott), s egészen a negyeddöntőig jutott, ahol az első kiemelt Sarah Pitkowski-Malcor állította meg három szettben. Első Grand Slam-tornáján, Wimbledonban ismét a főtáblára jutott, sőt szettet sem veszítve nyert meg három mérkőzést, legyőzve többek között első top 10-es ellenfelét, a dél-afrikai Amanda Coetzert. Végül csak példaképe, Steffi Graf tudta legyőzni őt. A kiugró eredménynek köszönhetően majdnem száz helyet lépett előre a világranglistán, s július 5-én bekerült a legjobb száz játékos (98.) közé, aminek köszönhetően a US Openen már nem kellett selejtezőt játszania. Első két mérkőzését játszmavesztés nélkül nyerte meg, de aztán a tizennyolc éves Serena Williams ellen vereséget szenvedett. Még ebben az esztendőben megszerezte első WTA-győzelmét is, miután szeptember második felében selejtezősként megnyerte a Tier III-as luxemburgi tornát, a döntőben honfitársát, Dominique Van Roostot legyőzve. A győzelemnek köszönhetően szeptember 27-én bekerült a legjobb ötven közé (50.) a világranglistán. Egy hónappal később Pozsonyban újabb finálét játszhatott egyéniben, de kikapott Amélie Mauresmótól, párosban viszont első WTA-győzelmének örülhetett, oldalán Laurence Courtois-val. A szezont a negyvenhetedik helyen zárta. ### 2000 Az év elején Hobartban megszerezte második tornagyőzelmét, a döntőben Chanda Rubin ellen nyert. Az Australian Openen viszont rosszul sikerült a bemutatkozása, már az első fordulóban kikapott honfitársától, Dominique van Roosttól. Tavasszal első alkalommal szerepelt a két nagy amerikai tornán, Indian Wellsben és Miamiban. Mindkettőn a negyedik fordulóban esett ki, s mindkétszer nála jóval esélyesebb ellenfelekkel, Serena Williamsszel, illetve a világelső Martina Hingisszel szemben. A salakos szezon felemásan sikerült számára, mivel Antwerpenben párosban megnyerte a tornát honfitársa, Sabine Appelmans oldalán, egyesben viszont ugyanezen a versenyen a második körben búcsúzott, a Roland Garroson pedig nem tudott mérkőzést nyerni egyesben. Wimbledonban az első fordulóban meglepetésre legyőzte a hetedik kiemelt Nathalie Tauziat-t, utána viszont vereséget szenvedett Anasztaszija Miszkinától. Ezen a tornán vegyes párosban nagyobb sikert ért el, miután partnerével, Lleyton Hewitt-tal egészen a döntőig jutottak, ott azonban két játszmában kikaptak a Donald Johnson–Kimberly Po-kettőstől. A US Open-sorozat versenyei közül Stanfordban és San Diegóban már az első körben kikapott, majd New Havenben sikerült először mérkőzést nyernie, ahol végül a negyeddöntőben búcsúzott. A US Open első körében 6–0, 6–0-ra verte a spanyol Marta Marrerót, de a második fordulóban háromjátszmás vereséget szenvedett a második kiemelt Lindsay Davenporttól. Clijsters az év végén kezdett ismét jobban játszani. Október első hetében Filderstadtban csak a döntőben szenvedett vereséget az első kiemelt Martina Hingistől, október végén Lipcsében pedig megnyerte harmadik WTA-tornáját is, sorrendben Szugijama Ait, Arantxa Sánchez Vicariót, Jelena Dokićot, Anna Kurnyikovát, majd a döntőben Jelena Lihovcevát legyőzve. Győzelmének köszönhetően november 6-án bejutott a legjobb húsz közé (20.) a világranglistán, ennek köszönhetően novemberben – részben a visszalépők miatt – először indulhatott el az év végi világbajnokságon, amelyen akkoriban tizenhat játékos vett részt. A nyolcaddöntőben két játszmában legyőzte Sánchez Vicariót, a negyeddöntőben viszont háromszettes vereséget szenvedett Jelena Gyementyjevától. A szezont a világranglista 18. helyén zárta. ### 2001 Clijsters az év első felében tovább folytatta a Top 10-hez való felzárkózását. Az Australian Openen először volt kiemelt (15.) egy Grand Slam-tornán, s a negyedik fordulóban esett ki a második kiemelt Lindsay Davenporttal szemben. Márciusban az Indian Wells-i verseny harmadik körében kiejtette Justine Henint, majd az elődöntőben először sikerült legyőznie a világelső Martina Hingist, így első alkalommal jutott be egy Tier I-es torna döntőjébe. A fináléban Serena Williams volt az ellenfele, s az első játszmát sikerült megnyernie, végül azonban 4–6, 6–4, 6–2 arányban vereséget szenvedett. A következő tornán, Miamiban a negyedik körig jutott, ahol ismét Serena Williams állította meg őt, ezúttal két játszmában. A Roland Garros negyeddöntőjében Mandula Petrát búcsúztatta el, az elődöntőben pedig ismét legyőzte honfitársát, Justine Henint. Pályafutása első Grand Slam-döntőjében a másodvirágzását élő Jennifer Capriatival került szembe, aki ellen rendkívül szoros, 2 óra 21 percig tartó háromszettes mérkőzésen maradt alul 1–6, 6–4, 12–10 arányban. A következő heti világranglistán, június 11-én Clijsters bekerült a legjobb tízbe, s a füves szezon első tornáján, ’s-Hertogenboschban első kiemeltként indulhatott el. Itt ismét a döntőig jutott, de nyerni ezúttal sem tudott, mivel Justine Henin jobbnak bizonyult nála. Wimbledonban szettet sem veszítve jutott el a negyeddöntőig, de Lindsay Davenporttól sima két játszmában vereséget szenvedett. Legközelebb július közepén, a belgiumi Knokke-Heistben, egy salakos versenyen lépett pályára, ahol az elődöntőben kapott ki a későbbi győztestől, az üzbég Iroda Tuljaganovától. Egy héttel később a kemény pályás stanfordi tornán már sikerült megnyernie a finálét, amelyben Lindsay Davenportot győzte le. Negyedik tornagyőzelmével Clijsters bekerült az első ötbe a ranglistán. A US Openen Wimbledonhoz hasonlóan a negyeddöntőben esett ki, ezúttal Venus Williams ejtette ki két játszmában. Szeptember végén Lipcsében sikerült megvédenie a címét, a döntőben Magdalena Maleevát győzte le. Egy hónappal később Luxemburgban újra tornát nyert, a fináléban ezúttal Lisa Raymondot múlta felül két játszmában. Az év végi világbajnokságon két mérkőzést sikerült megnyernie, Jelena Gyementyjeva, illetve Arantxa Sánchez Vicario ellen, az elődöntőben azonban kikapott Lindsay Davenporttól. Az esztendőt a világranglista ötödik helyén fejezte be. ### 2002 Sydneyben Justine Henin legyőzése után az elődöntőben maradt alul Martina Hingisszel szemben. Az Australian Openen a nyolc között megint összehozta a sorsolás Heninnel, s ezúttal is ő került ki győztesen az összecsapásból, az elődöntőben viszont vereséget szenvedett Jennifer Capriatitól. Clijsters március 6-án már a harmadik helyen állt a világranglistán, annak ellenére, hogy az Australian Open után karsérülés miatt majdnem két hónapig nem lépett pályára. Indian Wellsben tért vissza, ahol azonban első kiemeltként meglepetésre már a nyitó meccsén kikapott Nathalie Dechytől. Bár nem volt teljesen egészséges, mivel fülgyulladással küszködött, ettől függetlenül 1989 óta először fordult elő, hogy az első kiemelt játékos nem tudott mérkőzést nyerni ezen a versenyen (Clijsters az első körben erőnyerőként nem lépett pályára). Miamiban három meccset nyert meg, a negyeddöntőben Szeles Mónikától szenvedett vereséget. Április végén, a salakszezon első állomásán, Hamburgban már nem talált legyőzőre, így először nyert tornát 2002-ben. A döntőben a címvédő, s ekkoriban már világelső Venus Williamset győzte le három játszmában. Május elején Berlinben ismét nyert mérkőzés nélkül búcsúzott, Anná Szmasnóvától szenvedett vereséget. Egy héttel később, Rómában az elődöntőig jutott, ahol ezúttal nem bírt Justine Heninnel, s két szettben kikapott tőle. A Roland Garroson negyedik kiemeltként indult el, s az első két fordulón szoros mérkőzéseket játszva jutott túl. Előbb 3–6, 6–3, 8–6-ra győzte le a világranglista hatvanhetedik helyén álló fehérorosz Taccjana Pucsakot, majd 7–6(4), 7–6(7)-tel búcsúztatta a szintén nem az élmezőnyhöz tartozó Eléni Danjilídut. Ennek ellenére a harmadik fordulóban váratlan, és nagyon sima, 6–4, 6–0-s vereséget szenvedett a ranglista nyolcvanhetedik helyén álló argentin Clarisa Fernándeztől, amihez nagyban hozzájárult az ötvenkilenc ki nem kényszerített hibája is. A füves szezonban négy mérkőzéséből kettőt nyert meg Clijsters. A ’s-hertogenboschi tornán első kiemeltként már a negyeddöntőben kiesett, miután kétszettes vereséget szenvedett a szlovén Tina Pisniktől, Wimbledonban pedig a második körben búcsúzott, mivel két játszmában kikapott Jelena Lihovcevától. A US Open Series első állomásán, Stanfordban címvédőként legyőzte Meilen Tut, az ekkor 17 éves Jelena Jankovićot, majd Lindsay Davenportot is, a fináléban azonban két játszmában alulmaradt Venus Williamsszel szemben. San Diegóban szintén az idősebbik Williams-lánytól kapott ki a negyeddöntőben, Los Angelesben nyert mérkőzés nélkül búcsúzott a tornától, s Montrealban is csupán egyszer tudott győzni. A US Openen a negyedik körben esett ki, miután három játszmában vereséget szenvedett Amélie Mauresmótól. Ezekben a hetekben csak egy páros tornagyőzelemnek örülhetett, amelyet Los Angelesben ért el Jelena Dokić oldalán. Clijsters az őszi versenyek idején ismét jobb formában játszott, mivel három alkalommal is egyéni tornagyőzelemnek örülhetett. Bár szeptember második felében előbb a tokiói verseny fináléjában Serena Williamstől, majd a lipcsei torna negyeddöntőjében Anasztaszija Miszkinától is kikapott, októberben Filderstadtban Anasztaszija Miszkina, Iva Majoli, Lindsay Davenport, Amélie Mauresmo, s végül Daniela Hantuchová legyőzésével megszerezte pályafutása nyolcadik egyéni WTA-címét. Ezt követően Zürichben a negyeddöntőben kikapott ugyan Davenporttól, Luxembourgban azonban ismét övé lett a végső győzelem, miután a fináléban két sima játszmában felülmúlta Magdalena Maleevát. Ugyanitt párosban is megnyerte a versenyt, oldalán a szlovák Janette Husárovával. Az év utolsó tornája ezúttal is a világbajnokság volt számára, ahol Chanda Rubin, Justine Henin, majd Venus Williams kiejtése után a döntőben öt egymás elleni vereség után karrierje során első alkalommal sikerült felülmúlnia a címvédő és világelső Serena Williamset. A szezont az ötödik helyen fejezte be. ### 2003 Clijsters először tudott tornát nyerni Sydneyben. Patty Schnyder, Chanda Rubin és Justine Henin után a fináléban Lindsay Davenportot győzte le. Az Australian Openen a legjobb 16 között Amanda Coetzert búcsúztatta, majd Anasztaszija Miszkinát is megállította. Az elődöntőben a világelső Serena Williamsszel került össze, akivel szemben a döntő játszmában már 5–1-re vezetett, s két mérkőzéslabdája is volt, végül mégis elveszítette a találkozót 4–6, 6–3, 7–5 arányban. A következő három tornájának mindegyikén döntőbe jutott, s egyet sikerült megnyernie közülük. Antwerpenben Venus Williamstől két játszmában, az Arizona állambeli Scottsdale-ben Szugijama Aitól három szettben kapott ki a fináléban. Indian Wellsben első kiemeltként legyőzte Fabiola Zuluagát, Francesca Schiavonét, Nathalie Dechyt, Chanda Rubint, Conchita Martínezt, majd a döntőben Lindsay Davenportot is, így pályafutása addigi legnagyobb sikerét elérve először nyert meg egy Tier I-es tornát. Clijsters Miamiban is sokáig versenyben maradt, de az elődöntőben vereséget szenvedett Serena Williamstől. A salakos szezon hasonló sikereket hozott számára. A berlini torna első kiemeltjeként a negyeddöntőben Daniela Hantuchovát, az elődöntőben pedig – karrierje során először – Jennifer Capriatit győzte le, a fináléban azonban 6–4, 4–6, 7–5-re kikapott Henintől. Egy héttel később Rómában Virginia Ruano Pascual, Cara Black, Anasztaszija Miszkina és Szugijama Ai legyőzésével ismét bejutott a döntőbe, s ezúttal sikerült megnyernie a versenyt, miután 3–6, 7–6(3), 6–0 arányban jobbnak bizonyult Amélie Mauresmónál. A Roland Garroson Clijsters második kiemelt volt. Az első három körben szettveszteség nélkül búcsúztatta Amy Fraziert, Marlene Weingärtnert és Paola Suárezt, majd Magdalena Maleevát győzte le három játszmában. A negyeddöntőben Conchita Martínezt, az elődöntőben pedig Nagyja Petrovát is kiejtette, így 2001 után másodszor jutott be a Roland Garros fináléjába. A tenisztörténelem első belga Grand Slam-házidöntőjében Justine Henin volt az ellenfele, s a belga királyi család, valamint a belga miniszterelnök által a helyszínen megtekintett mérkőzésen Clijsters sima, 6–0, 6–4-es vereséget szenvedett. A füves ’s-hertogenboschi tornán első kiemeltként kiejtette Cara Blacket, Tina Pisniket, majd Barbara Rittnert is. A fináléban ismét Henin volt az ellenfele, aki az első szettet megnyerte ugyan, de a második játszma elején megsérült, ezért feladta az így Clijsters győzelmét hozó találkozót. Wimbledonban először jutott el az elődöntőig, ahol Venus Williams ellen szenvedett 4–6, 6–3, 6–1-es vereséget. Az amerikai kemény pályás szezont tornagyőzelemmel kezdte, miután a stanfordi verseny döntőjében legyőzte Jennifer Capriatit. San Diegóban az elődöntőben kiejtette Lindsay Davenportot, a finálét azonban nem sikerült megnyernie, mivel három játszmában kikapott Justine Henintől. Los Angelesben aztán újra tornagyőzelmet ünnepelhetett, a döntőben ezúttal Davenportot győzte le 6–1, 3–6, 6–1-re. A versenyt követően, augusztus 11-én Clijsters először került a világranglista élére, Serena Williamstől vette át a világelsőséget, aki ötvenhét egymást követő héten át állt az élen. Éppen néhány nappal ezt követően szenvedte el az év során a legváratlanabb vereségét, mivel Torontóban nagy meglepetésre már a harmadik fordulóban kikapott a ranglista 38. helyén álló Lina Krasznoruckajától. Clijstersnek ez volt az egyetlen tornája 2003-ban, amelyen nem jutott el legalább az elődöntőig. A US Openen pályafutása során harmadszor sikerült bejutnia egy Grand Slam-torna fináléjába, miután játszmavesztés nélkül legyőzte Amber Liut, Laura Granville-t, Szvetlana Kuznyecovát, Meghann Shaughnessy-t, Amélie Mauresmót és Lindsay Davenportot is. A győzelem azonban ezúttal sem sikerült, Justine Henin 7–5, 6–1 arányban jobbnak bizonyult nála. Szeptember végén Clijsters a lipcsei torna elődöntőjében bokasérülés miatt 7–5, 4–4-es vezetésnél feladni kényszerült az Anasztaszija Miszkina elleni mérkőzését, két héttel később pedig a filderstadti döntőben újra Heninnel játszott, a szezon során immár nyolcadszor. A mérkőzés tétje a világelsőség volt, Henin győzelem esetén átvehette volna a vezetést a világranglistán, Clijsters azonban 5–7, 6–4, 6–2-re nyert, így maradt az élen. Egy héttel később, október 20-án azonban mégis a második helyre szorult, mivel amíg ő Zürichben az elődöntőben kiesett, addig Henin megnyerte a tornát, s így mindössze 83 ponttal, de megelőzte őt. Clijsters ezt követően további két tornagyőzelmet aratott még. Luxemburgban Chanda Rubint győzte le a fináléban, az év végi világbajnokságon pedig Amélie Mauresmót. Henint viszont ezzel is csak átmenetileg tudta visszaelőzni, így a második helyen zárta az évet. Párosban a 2003-as év hasonlóan sikeres volt számára. Állandó partnerével, Szugijama Aival az év során összesen hét tornán diadalmaskodott, köztük két Grand Slam-tornán, a Roland Garroson és Wimbledonban. Emellett további három alkalommal jutottak döntőbe, aminek köszönhetően Clijsters augusztus 4-én egy időre átvette a vezetést a páros világranglistán is. Ennek ellenére a következő szezontól kezdve már csak ritkán párosozott. ### 2004 2004-ben Clijsters kihagyta az előversenyeket, így az Australian Openen kezdte meg a versenyzést. A tornát bokasérüléssel játszotta végig, amelyet az év első hetében megrendezett Hopman-kupán szenvedett el. A negyeddöntőben a hatodik kiemelt Anasztaszija Miszkinát sikerült legyőznie úgy, hogy a mérkőzés közben ápolni kellett a bokáját. Az elődöntőben Patty Schnydert is kiejtette, így negyedszer jutott egy Grand Slam-torna döntőjébe, és immár harmadszor volt az ellenfele belga riválisa, Justine Henin. Clijsters 3–6, 2–4-ről jött vissza a mérkőzésbe, a második szettet meg is nyerte, de végül megint vereséget szenvedett, 6–3, 4–6, 6–3-ra. Február második hetében Párizsban sikerült megszereznie a huszadik tornagyőzelmét, miután a fináléban kevesebb mint egy óra alatt 6–2, 6–1-re legyőzte Mary Pierce-t. Egy héttel később újabb versenyt nyert meg, ezúttal Antwerpenben. A döntőben Silvia Farina Eliát győzte le 15 ezer hazai néző előtt 6–3, 6–0-ra. Március elején címvédőként tért vissza Indian Wellsbe, s az első mérkőzésén le is győzte Angelika Röscht, de a mérkőzés folyamán csuklósérülést szenvedett, így nemcsak a következő fordulótól, hanem a néhány nappal később kezdődő miami tornától is kénytelen volt visszalépni. Összesen öt hetet hagyott ki, legközelebb április végén lépett pályára a hazai pályán megrendezett, Horvátország elleni Fed-kupa-találkozón. Egy héttel később Berlinben játszott, ahol az első meccsén ismét kiújult a csuklósérülése, s bár továbbjutott, a következő mérkőzésére már nem állt ki. Egy cisztát kellett eltávolítani a bal csuklójából, s emiatt a Roland Garrost, Wimbledont, majd a US Opent is kénytelen volt kihagyni. Az athéni olimpián szintén nem vett részt, bár ennek elsődleges oka egy ruhaszponzorálás körüli vitából fakadt, mivel Clijstersnek a belga csapat tagjaként Adidas felszerelésben kellett volna pályára lépnie, míg a saját támogatója a FILA volt. A felépülést követően szeptember végén, a belgiumi Hasseltben lépett először pályára. Játszmaveszteség nélkül jutott el az elődöntőig, ott azonban Jelena Bovina ellen 4–6, 2–2-es állásnál fel kellett adnia a mérkőzést, mert ismét fájni kezdett a bal csuklója, bár még egykezes fonákkal is megpróbált játszani, hogy kímélje a kezét. Kiderült, hogy nem a régi sérülés újult ki, hanem egy új keletkezett a régi közelében. A szezon hátralevő részében emiatt már nem is lépett pályára, az évet a világranglista 22. helyén zárta. ### 2005 Sérülése miatt az Australian Opent is kénytelen volt kihagyni, s először csak február közepén, Antwerpenben lépett pályára, ahol a negyeddöntőben Venus Williamstől kapott ki. Február végén már a 134. helyig csúszott vissza a világranglistán, de Indian Wellsben a főtáblán kapott helyet. A negyeddöntőben Conchita Martínezt, majd az elődöntőben a negyedik kiemelt Jelena Gyementyjevát is legyőzte, a döntőben pedig az akkori világelső Lindsay Davenport sem tudta megállítani őt. Tornagyőzelmének köszönhetően egészen a 38. helyig ugrott előre a világranglistán. A győzelmi sorozat a másik nagy amerikai versenyen, Miamiban sem szakadt meg. A torna során játszmát sem veszített, s négy Top 10-es játékost is sikerült felülmúlnia, sorrendben Anasztaszija Miszkinát, Jelena Gyementyjevát, Amélie Mauresmót, majd a döntőben a nem egészen 18 éves Marija Sarapovát. A két tornagyőzelemmel a Top 20-ba visszajutó Clijsters salakon már nem tudta megismételni ezeket a sikereket. Varsóban az elődöntőben kapott ki Szvetlana Kuznyecovától, Berlinben térdsérülés miatt adta fel a Patty Schnyder elleni mérkőzését a harmadik fordulóban, majd a Roland Garros negyedik körében háromjátszmás vereséget szenvedett Lindsay Davenporttól. A füves szezon első tornáján azonban újabb tornagyőzelemnek örülhetett, mivel az eastbourne-i verseny fináléjában két szettben legyőzte az orosz Vera Dusevinát. Wimbledonban három mérkőzést sikerült megnyerni, majd a negyedik körben Davenport újra legyőzte őt három játszmában. A US Open előtt négy versenyen indult el, s ebből háromszor sikerült megszereznie a végső győzelmet. Stanfordban Venus Williamset múlta felül a döntőben, aminek köszönhetően ismét visszakerült a Top 10-be. San Diegóban meglepetésre a negyeddöntőben kikapott a világranglista 46. helyén álló kínai Peng Suajtól, Los Angelesben viszont játszmavesztés nélkül nyerte meg a versenyt, a fináléban a szlovák Daniela Hantuchovát legyőzve. A torontói verseny döntőjében több mint másfél év után találkozott össze újra Heninnel, akit ezúttal 7–5, 6–1-re le tudott győzni. A US Openen az első négy mérkőzését fölényesen megnyerte, a negyeddöntőben három szettben kiejtette Venus Williamset, majd az első kiemelt Marija Sarapovát is legyőzte, így ötödik alkalommal sikerült bejutnia egy Grand Slam-torna fináléjába. Ellenfele Mary Pierce volt, s miután Clijsters 6–3, 6–1-re megnyerte a mérkőzést, sikerült megszereznie pályafutása első Grand Slam-győzelmét. Legközelebb szeptember végén, Luxembourgban lépett pályára, ahol ismét tornagyőzelmet szerzett. A fináléban Anna-Lena Grönefeldet győzte le. Filderstadtban a negyeddöntőben búcsúzott, majd október végén Hasseltben megszerezte pályafutása harmincadik WTA-győzelmét is, Francesca Schiavonét legyőzve az utolsó mérkőzésen. Az év végi világbajnokságon csupán egy meccset sikerült megnyernie, így nem jutott tovább a csoportjából. A szezont a 2003-as esztendőhöz hasonlóan a világranglista második helyén zárta. ### 2006 Clijsters az év elején egy hongkongi bemutatótornán vett részt, ahol a döntőben Davenportot felülmúlva sikerült megszereznie a győzelmet. Első WTA-tornáját Sydneyben játszotta, de az első mérkőzés megnyerése után derékbántalmak miatt visszalépett a versenytől. Az Australian Openen játszmavesztés nélkül jutott be a negyeddöntőbe, ahol a korábbi világelső Martina Hingist győzte le. Az elődöntőben Amélie Mauresmóval játszott, aki ellen a maga szempontjából 7–5, 2–6, 2–3-as állásnál az egyik labdamenet közben aláfordult a jobb bokája, s bár ápolás után megpróbálta folytatni a játékot, végül kénytelen volt feladni a mérkőzést. Ez az eredmény is elegendő volt azonban ahhoz, hogy január 30-án átvegye a vezetést a világranglistán, amivel ő lett az első játékos, aki egy éven belül tudott a Top 100-on kívülről a ranglista élére kerülni. Világelsőségét csupán hét héten keresztül, március 21-ig sikerült megőriznie, ami annak is köszönhető volt, hogy ez idő alatt csak egyetlen tornán, a számára hazai pályán rendezett antwerpeni versenyen indult el, amelynek döntőjében éppen a helyét elfoglaló Mauresmótól szenvedett háromszettes vereséget, illetve címvédő létére nem vett részt az Indian Wells-i tornán. Az antwerpeni után a miami versenyen szerepelt legközelebb, ahol szintén címvédőként már az első mérkőzésén vereséget szenvedett az amerikai Jill Craybastól. A salakos idény első versenyén, Varsóban megszerezte első tornagyőzelmét a szezon során, miután a döntőben kétszettes győzelmet aratott Szvetlana Kuznyecova felett. A Roland Garroson játszmavesztés nélkül jutott el az elődöntőig, a nyolcaddöntőben Daniela Hantuchovát, a negyeddöntőben pedig Martina Hingist kiejtve. A döntőbe jutás viszont már nem sikerült, mert 6–3, 6–2-re kikapott Justine Henintől. A következő két tornáján szintén Henin állította meg Clijsterst, előbb Eastbourne-ben, majd Wimbledonban is az elődöntőben kapott ki tőle. Az amerikai kemény pályás szezon első állomásán, Stanfordban megszerezte második tornagyőzelmét 2006-ban. A döntőben Patty Schnydert győzte le 6–4, 6–2-re. Egy héttel később San Diegóban is finálét játszhatott, de akkor Marija Sarapova jobbnak bizonyult nála. Montrealban erőnyerőként nem lépett pályára az első fordulóban, a második körben azonban fel kellett adnia a Stéphanie Dubois elleni mérkőzését, mivel az egyik labdamenet közben elcsúszott, s ráesett a bal csuklójára. Az újabb sérülés miatt kénytelen volt távol maradni a US Opentől is. Október végén, Hasseltben lépett legközelebb pályára, ahol sikeresen megvédte az előző évben megszerzett bajnoki címét, miután a fináléban három szettben legyőzte az észt Kaia Kanepit. Az év végi világbajnokságon az elődöntőig jutott el, a világelső Mauresmo állította meg őt három játszmában. A szezont a világranglista ötödik helyén zárta. ### 2007 – Visszavonulás Clijsters már 2005-ben kijelentette, hogy a 2007-es szezon végén befejezi pályafutását, így minden tornájának úgy indult neki, hogy utolsó alkalommal versenyez az adott helyszínen. Ismét a hongkongi bemutatótornán kezdte a szezont, és sikerült megvédenie a címét, a fináléban Sarapovát legyőzve. Ezután Sydneyben lépett pályára, ahol Nicole Pratt, Sahar Peér, Li Na, végül a döntőben Jelena Janković legyőzésével, meccslabdáról fordítva megszerezte első és egyetlen WTA-győzelmét a szezonban. Az Australian Openen negyedik kiemeltként játszmavesztés nélkül jutott el a negyeddöntőig, ahol fordulatos mérkőzésen sikerült legyőznie 3–6, 6–4, 6–3-ra a hatodik kiemelt Martina Hingist. Az elődöntőn viszont már nem tudott túljutni, mert 6–4, 6–2-es vereséget szenvedett az első kiemelt Marija Sarapovától. Legközelebb a február elején sorra kerülő párizsi tornán szerepelt volna a tervek szerint, de deréksérülés miatt kénytelen volt kihagyni a versenyt. Február közepén, Antwerpenben már pályára tudott lépni, s szettveszteség nélkül bejutott a döntőbe, de ott 6–4, 7–6(4)-os vereséget szenvedett az első kiemelt Mauresmótól. Ezt követően egyre ritkábban tervezett pályára lépni, mert úgy érezte, több pihenésre van szüksége a tornák után. Már az antwerpeni versenyt megelőzően jelezte, hogy valószínűleg kihagyja a Roland Garrost, annak érdekében, hogy jobban felkészülhessen a wimbledoni tornára. Az előző esztendőhöz hasonlóan nem vett részt az Indian Wells-i tornán sem, s legközelebb csak március második felében, Miamiban lépett pályára. Ott sikerült legyőznie Morigami Akikót, majd Samantha Stosurt is, de a tizenhat között kikapott Li Nától. Újabb egy hónap elteltével Varsóban játszott legközelebb, s már az első meccsén vereséget szenvedett az ukrán Julija Vakulenkótól. A vereség után néhány nappal, május 6-án, krónikusan elhúzódó sérüléseire hivatkozva váratlanul bejelentette azonnali visszavonulását. Eredeti szándékával ellentétben így már nem lépett pályára a szezon további részében, s ekkortól kezdve más jellegű feladatok kötötték le, többek között készült a júliusi esküvőjére. A világranglista negyedik helyén állt, amikor – mint később kiderült, átmenetileg – befejezte a profi teniszezést. ### 2009 – Újra versenyben Clijsters majdnem két évvel visszavonulása, s valamivel több mint egy évvel kislánya, Jada Ellie megszületése után, 2009 márciusában egy belgiumi sajtókonferencián, a korábbi híreket megerősítve bejelentette, hogy májusban Wimbledonban részt vesz egy bemutató eseményen, amelyen Steffi Graf, Andre Agassi és Tim Henman társaságában tesztelni fogja a nemrégiben tetőszerkezettel ellátott centerpályát. Egyszersmind azt is megerősítette, hogy augusztusban Cincinnatiben folytatja versenyszerű pályafutását a WTA Touron, s szabadkártyát kér a US Openre. A bemutató mérkőzéseken Clijsters Henmannal párban játszott egy szettet Agassi és Graf ellen, majd a férfiak egyesét követően Graf és Clijsters szerepelt a mintegy tizenötezres közönség előtt, miközben odakint esett az eső. Cincinnatiben az első ellenfele Marion Bartoli volt, akit 6–4, 6–3-ra sikerült legyőznie. Ezt követően Patty Schnydert, majd a világranglista hatodik helyén álló Szvetlana Kuznyecovát is kiejtette a versenyből. A negyeddöntőben a világelső Gyinara Szafina volt az ellenfele, akivel szemben az első szettben 2–0-ra, a másodikban pedig 4–1-re is vezetett, végül azonban 6–2, 7–5-ös vereséget szenvedett. Torontóban előbb Elena Baltachát ejtette ki, majd Viktorija Azaranka személyében visszatérését követően már a második Top 10-es játékost győzte le. A legjobb 16 között viszont már nem bírt Jelena Jankovićcsal, 1–6, 6–3, 7–5-ös vereséget szenvedett úgy, hogy a döntő szettben 5–3-ra vezetett. A US Openen az ukrán Viktorija Kutuzova ellen kezdett, akit 6–1, 6–1-gyel búcsúztatott. Ezt követően újra Bartolival került szembe, s ezúttal is Clijsters jutott tovább a párharcból, 5–7, 6–1, 6–2-vel. A harmadik fordulóban Kirsten Flipkens következett, akit 6–0, 6–2-re győzött le. A nyolcaddöntőben találkozott első olyan ellenfelével Venus Williams személyében, akivel a visszavonulása előtt sok mérkőzést megvívott már. E meccset megelőzően éppen négy évvel korábban, a 2005-ös US Open negyeddöntőjében találkoztak utoljára, ahol a végső győzelmet is megszerző Clijsters nyert. A két játékos ismét szoros meccset játszott egymással, s végül ezúttal is Clijsters győzött 6–0, 0–6, 6–4-re. A negyeddöntőben Li Nát is kiejtette, az elődöntőben pedig a másik Williams nővérrel, Serenával került össze. A Serena viselkedése miatt végül botrányba fulladt mérkőzést Clijsters nyerte 6–4, 7–5-re úgy, hogy az utolsó pontot már le sem játszották. Ugyanis Williams a második játszmában, 5–6, 15–30-as állásnál második szervát ütött, de a vonalbíró lábhibát – ezzel pedig kettős hibát – ítélt. Clijsters így meccslabdához jutott, mire Williams hevesen reklamálni kezdett, egészen addig, amíg a székbírótól pontbüntetést nem kapott, így pedig a belga játékosnak nem is kellett teniszeznie az utolsó pontért, megnyerte az elődöntőt. Venus Williamsnek az 1997-es US Openen elért döntője óta ez volt az első alkalom, hogy egy nem kiemelt játékos bejutott a fináléba ezen a tornán. Clijsters döntőbeli ellenfele a 19 éves dán Caroline Wozniacki volt, akivel ez volt az első egymás elleni mérkőzésük. Az első szettben Wozniacki 5–4-nél a szettért adogatott, s már 30–15-re vezetett, de a továbbiakban nem tudott pontokat nyerni ebben a játékban. Clijsters ezt követően két bréklabdát hárítva 6–5-re fordított, majd semmire elvette a dán játékos szerváját, így 7–5-tel övé lett az első szett. A folytatásban már teljes mértékben Clijsters akarata érvényesült, s 7–5, 6–3-ra megnyerve a mérkőzést megszerezte pályafutása második Grand Slam-győzelmét. Ezzel ő lett az első teniszezőnő, aki szabadkártyával nyert meg egy Grand Slam-tornát, korábban a férfiaknál is csak Goran Ivanišević volt erre képes a 2001-es wimbledoni teniszbajnokságon. Emellett ő lett az első nem kiemelt teniszezőnő, aki megnyerte a US Opent, valamint Evonne Goolagong 1980-as wimbledoni győzelme óta az első édesanya, aki megnyert egy Grand Slam-tornát. Győzelmének köszönhetően Clijsters, mindössze három tornával a háta mögött, szeptember 14-én bekerült a legjobb húszba (19.) a világranglistán, amihez hasonlóra korábban csupán egy játékos, az amerikai Andrea Jaeger volt képes 1980-ban. Ezt követően már csak egyetlen tornán indult el a szezon során, Luxembourgban, ahol a második körben Patty Schnydertől kapott ki. Az évet a világranglista 18. helyén zárta. ### 2010 Clijsters Brisbane-ben kezdte az évet első kiemeltként. Az első két körben szettveszteség nélkül búcsúztatta Tathiana Garbint és Alicia Molikot, majd Lucie Šafářovát és Andrea Petkovićot is legyőzte, így bejutott a döntőbe. A fináléban Justine Henin volt az ellenfele, s Clijsters már 6–3, 4–1-re vezetett, ezután azonban egymást követő nyolc játékot elveszített, így a döntő szettben 3–0-s vesztésre állt. Henin 5–3-nál már a meccsért adogathatott, 5–4-nél pedig volt két mérkőzéslabdája is, de Clijsters mindkettőt hárította. Végül rövidítésre került sor, amelyben Henin három mérkőzéslabdát hárított egymás után, a negyediket azonban már beütötte Clijsters, így 6–3, 4–6, 7–6(6)-ra megnyerte a 2 óra 23 percig tartó színvonalas mérkőzést. A soron következő tornán, az Australian Openen játszmavesztés nélkül jutott túl első két ellenfelén, a kanadai Valérie Tétreault-n és a thaiföldi Tamarine Tanasugarnon. A harmadik körben azonban pályafutása legsúlyosabb vereségébe futott bele, mivel Nagyja Petrovától úgy kapott ki 6–0, 6–1-re, hogy a mindössze 18 percig tartó első szettben csupán öt labdamenetet tudott megnyerni. Legközelebb majdnem két hónappal később, Indian Wellsben lépett pályára, ahol 2005-ben szerepelt utoljára. Tizennegyedik kiemeltként az első fordulóban nem játszott, a másodikban pedig két játszmában legyőzte Barbora Strýcovát. Ezután Alisza Klejbanovával játszott, aki ellen a döntő szettben már 3–0-ra vezetett, végül azonban 6–4, 1–6, 7–6(4)-os vereséget szenvedett. A másik nagy amerikai tornán, Miamiban ismét csak a második fordulóban kellett pályára lépnie, s Petra Kvitová, Sahar Peér, Viktorija Azaranka és Samantha Stosur legyőzésével játszmavesztés nélkül jutott el az elődöntőig, ahol újra összetalálkozott Justine Heninnel. A mérkőzés forgatókönyve a brisbane-i döntőéhez hasonlóan alakult. Clijsters 6–2, 3–0-ra vezetett, Henin azonban ki tudta harcolni a döntő szettet, amelyet ezúttal is Clijsters nyert meg rövidítésben; a végeredmény 6–2, 6–7(3), 7–6(6) lett. Döntőbeli ellenfele a sérülten pályára lépő Venus Williams volt, akit az elődöntőnél könnyebb mérkőzésen 6–2, 6–1-re sikerült legyőznie, így a szezon során megszerezte második tornagyőzelmét is. Teljesítményének köszönhetően a verseny befejezését követő héten, április 5-én visszatérése óta első alkalommal bekerült a legjobb tízbe a világranglistán. A szezon során első salakos mérkőzését Marbellán játszotta, s az első körben legyőzte Alexandra Dulgherut, utána viszont három játszmában meglepő vereséget szenvedett a selejtezőből feljutó, a világranglistán csupán a 258. helyen álló Beatriz García Vidaganytól. Április végén Belgiumban, a Fed-kupa észtek elleni párharcában győztesen fejezte be az első mérkőzését, utána azonban már nem lépett pályára, mivel az orvosok izomszakadást állapítottak meg a bal lábában, amelyet a meccs során szenvedett el. A sérülés miatt kénytelen volt visszalépni előbb a madridi tornától, majd a Roland Garrostól is. Legközelebb június közepén, az eastbourne-i füves tornán lépett pályára, s az első két fordulóban Yanina Wickmayert és Lucie Šafářovát is fölényes győzelemmel búcsúztatta. A negyeddöntőben viszont kétszettes vereséget szenvedett Viktorija Azarankától. Wimbledonban nyolcadik kiemeltként indult el, s az első három fordulón szettveszteség nélkül sikerült túljutnia, Maria Elena Camerin, Karolina Šprem, valamint Marija Kirilenko legyőzésével. A negyedik körben a szezon során immár harmadszor került szembe legnagyobb riválisával, Justine Heninnel. Háromszettes mérkőzésük ezúttal kevesebb fordulatot hozott, de ismét Clijsters hagyta el győztesen a pályát, miután 2–6, 6–2, 6–3-ra megnyerte a találkozót. A negyeddöntőben Vera Zvonarjova volt az ellenfele, akitől 3–6, 6–4, 6–2-es vereséget szenvedett. Clijsters legközelebb augusztusban, Cincinnatiben versenyzett, ahol negyedik kiemeltként nem kellett játszania az első fordulóban. Gyinara Szafina, Christina McHale, Flavia Pennetta, majd a mérkőzését sérülés miatt feladó Ana Ivanović legyőzésével szettveszteség nélkül jutott be a döntőbe. A fináléban Marija Sarapovával játszott, akinek 6–2, 5–3-nál három mérkőzéslabdája is volt, de Clijsters mindegyiket hárította, mielőtt egy nagy vihar félbeszakította a mérkőzést. Az esőszünetet követően az orosz játékos szerválhatott a meccsért, végül azonban Clijsters fordított, s 2–6, 7–6(4), 6–2-re megnyerte a találkozót. Győzelmével már a negyedik helyen állt a világranglistán. A US Open előtt Montrealban is részt vett még egy felvezető versenyen. Első mérkőzését Bethanie Mattek-Sands ellen 4–6, 1–4-es állásról fordítva nyerte meg 4–6, 6–4, 6–3-ra. Ezután legyőzte Kaia Kanepit is, a negyeddöntőben azonban három játszmában vereséget szenvedett Vera Zvonarjovától. A US Openen második kiemeltként először Arn Grétát győzte le két játszmában, majd Sally Peers, Petra Kvitová és Ana Ivanović ellen sem veszített szettet. A negyeddöntőben Samantha Stosurt, az elődöntőben pedig Venus Williamset is sikerült legyőznie három játszmában. Döntőbeli ellenfele Vera Zvonarjova volt, aki csak a mérkőzés elején fejtett ki komolyabb ellenállást, s végül Clijsters 6–2, 6–1-re megnyerte a csupán 59 percig tartó finálét. Ezzel Clijsters – mivel 2005-ben és 2009-ben is megnyerte a tornát, s a közbeeső években nem szerepelt a versenyen – zsinórban huszonegy alkalommal tudott győzni a US Openen, ami az open era történetében (vagyis 1968 óta) a második leghosszabb sorozat Chris Evert ’70-es években elért 31 mérkőzéses szériája után. Három tornagyőzelmével pedig a negyedik helyen áll Chris Evert, Steffi Graf és Martina Navratilova mögött. Clijsters ezt követően a szezon során már csak az év végi világbajnokságon lépett pályára, mivel hetekig lábsérüléssel bajlódott. A csoportmérkőzések során legyőzte előbb Jelena Jankovićot, majd Viktorija Azarankát is, a csoport első helyéről döntő mérkőzésen viszont kikapott Vera Zvonarjovától. Az elődöntőre némileg zaklatott állapotban érkezett, mivel a szállodából a pálya felé tartva elszenvedett egy kisebb autóbalesetet. Ennek ellenére sikerült két szettben felülmúlni Samantha Stosurt. A döntőben a világelső Caroline Wozniacki volt az ellenfele, aki ellen már 6–3, 4–1-re vezetett, de a dán játékos ki tudta harcolni a döntő szettet, amelyben azonban Clijsters volt a jobb, s végül 6–3, 5–7, 6–3-ra megnyerte a találkozót. 2002 és 2003 után ezzel harmadszor szerezte meg a világbajnoki címet, s a szezonban az ötödik, pályafutása során pedig a negyvenedik egyéni tornagyőzelmét aratta. Az esztendőt a világranglista harmadik helyén zárta. ### 2011 – Ismét a világranglista élén Clijsters Sydneyben kezdte az évet. Az első körben 62 perc alatt szettveszteség nélkül győzte le Alexandra Dulgherut, majd Barbora Strýcovát és Viktorija Azarankát is játszmavesztés nélkül búcsúztatta a tornától, az elődöntőben pedig Alisza Klejbanovát győzte le 4–6, 6–3, 7–6(1)-ra egy 2 óra 38 perces mérkőzésen. Tornagyőzelem esetén Clijsters a második helyre lépett volna a világranglistán, a fináléban azonban 7–6(3), 6–3-ra kikapott Li Nától, annak ellenére, hogy az első szettben már 5–0-ra is vezetett. Az Australian Open első körében mindössze 44 perc alatt 6–0, 6–0-ra verte a világranglista egykori vezetőjét, Gyinara Szafinát. 1975 óta, amikor a WTA számítógépes rendszert kezdett használni, ez volt az első alkalom, hogy egy korábbi világelső 6–0, 6–0-s vereséget szenvedett. Ezt követően szintén szettveszteség nélkül győzte le Carla Suárez Navarrót, Alizé Cornet-t és Jekatyerina Makarovát, majd a negyeddöntőben Agnieszka Radwańska, az elődöntőben pedig Vera Zvonarjova sem tudta megállítani őt. A döntőben ismét Li Nával találkozott, s az első szettet elveszítette, de végül 3–6, 6–3, 6–3-ra nyert, megszerezve ezzel pályafutása negyedik Grand Slam-győzelmét egyéniben. Legközelebb február elején, Párizsban lépett pályára első kiemeltként. Miután a negyeddöntőben legyőzte Jelena Dokićot, biztossá vált, hogy a következő heti világranglistán (február 14-én) öt év szünet után visszakerül az első helyre, megelőzve Caroline Wozniackit. Clijsters az elődöntőben Kaia Kanepit is kiejtette, a döntőben azonban két szettben vereséget szenvedett a cseh Petra Kvitovától. Ezt követően egy hónap múlva, Indian Wellsben szerepelt, de már nem világelsőként, mert egy hét után Wozniacki visszavette tőle a vezetést a világranglistán. A második körben Alla Kudrjavcevát, a harmadikban Sara Erranit győzte le, a legjobb tizenhat között pedig Marion Bartoli ellen is 6–3-ra megnyerte az első szettet, a másodikban azonban 1–3-nál vállsérülés miatt kénytelen volt feladni a találkozót. Néhány nappal később Miamiban címvédőként lépett pályára, s Nasztasszja Jakimavát két szettben, María José Martínez Sánchezt és Ana Ivanovićot három játszmában búcsúztatta. Utóbbi mérkőzést úgy nyerte meg Clijsters 7–6(4), 3–6, 7–6(5)-ra, hogy a döntő szettben Ivanović 5–1-re is vezetett, s Clijsters adogatásánál egymás után három mérkőzéslabdája is volt, majd ugyanebben a játékban még egy, később pedig egy ötödik is, de egyiket sem sikerült kihasználnia. Clijsters a negyeddöntőben a fehérorosz Viktorija Azarankával játszott, aki ellen 44 ki nem kényszerített hibát követett el, így ki is kapott 6–3, 6–3-ra. A miami versenyt követően több mint másfél hónapig nem lépett pályára, mivel április 9-én az unokatestvére esküvőjén táncolás közben megsérült a bokája. Május végén a Roland Garroson már el tudott indulni, de anélkül, hogy egyetlen salakos felvezető tornán részt vett volna. Második kiemeltként az első mérkőzésén legyőzte Nasztasszja Jakimavát, a második körben azonban úgy kapott ki 3–6, 7–5, 6–1-re a világrangista 114. helyén álló holland Arantxa Rustól, hogy a második játszmában már 5–2-re vezetett, s volt két mérkőzéslabdája is. Legközelebb újabb másfél hónap elteltével a füves ’s-hertogenboschi versenyen vett részt, ahol Monica Niculescu legyőzése után megint a második fordulóban búcsúzott, mivel két játszmában vereséget szenvedett az olasz Romina Opranditól. Ráadásul utóbbi mérkőzés közben újra megsérült a bokája, s emiatt a wimbledoni tornát is kénytelen volt kihagyni. Augusztus második hetében, Torontóban játszott legközelebb, s második kiemeltként csak a második körben kellett először pályára lépnie, a kínai Cseng Csie ellen. Clijsters az első szettet megnyerte 6–3-ra, de a második játszmában 1–2-nél hasizomsérülés miatt feladta a mérkőzést. Mivel nem épült fel addigra, a US Opentől is visszalépett, így nem tudta megvédeni a címét, sőt 2011-ben már nem is lépett pályára több tétmérkőzésen. Ennek következtében a világranglistán év végére visszaesett a 13. helyre. A szezon második felében jelentős változások történtek Clijsters edzői csapatában. Júniusban Carl Maes, a korábbi edző, kilenc év után újra csatlakozott a stábhoz, szeptemberben pedig távozott Wim Fissette, aki a 2009-es visszatérése óta edzette a belga játékost. Négy hónapos kihagyást követően Clijsters első szereplésére december 8-án került sor, mivel részt vett egy antwerpeni bemutató tornán, amelyen egyesben a világelső Caroline Wozniackival, párosban pedig, oldalán húgával, Elke Clijstersszel a Wickmayer–Wozniacki-duó ellen mérkőzött meg. ### 2012 – Utolsó szezon Clijsters Brisbane-ben lépett először pályára a szezon során. Simona Halepet, Ana Ivanovićot, majd Iveta Benešovát győzte le, s az elődöntőben Daniela Hantuchová ellen is megnyerte az első játszmát, a másodikban azonban deréksérülés miatt fel kellett adnia a mérkőzést. Az Australian Openen tizennegyedik kiemeltként szettveszteség nélkül jutott be a legjobb 16 közé, ahol megismétlődött az egy évvel korábbi finálé párosítása, mivel Li Na ellen kellett játszania. Az első, elveszített játszma során megrándult Clijsters bokája, ami miatt ápolásra szorult. A második szett rövidítésében újra hátrányba került, a kínai játékos pedig egymást követő négy meccslabdához jutott, Clijstersnek azonban mindegyiket sikerült hárítania, s végül 4–6, 7–6(6), 6–4-re megnyerte a 2 óra 23 percig tartó találkozót. A negyeddöntőben Wozniackit is legyőzte 6–3, 7–6(4)-ra, megfosztva őt ezzel a világelsőségétől. Az elődöntőben Viktorija Azaranka volt az ellenfele, akitől 6–4, 1–6, 6–3-as vereséget szenvedett, így nem tudta megvédeni a címét. Bokasérülése hetekig nem jött teljesen rendbe, ezért úgy döntött, hogy eredeti szándéka ellenére nem indul el az Indian Wells-i versenyen, s legközelebb március második felében, Miamiban lépett pályára. Az első két fordulóban Jarmila Gajdošovát három, Julia Görgest két játszmában sikerült legyőznie, a harmadik körben azonban 6–4, 7–6(5)-os vereséget szenvedett honfitársától, Yanina Wickmayertől. A torna során ismét sérülést szenvedett, ezúttal a csípőjével adódtak problémái, melynek következtében újabb, ezúttal több hónapos pihenőre kényszerült, s kihagyta az egész salakszezont, beleértve a Roland Garrost is. Legközelebb június közepén, a füves pályás ’s-hertogenboschi versenyen szerepelt, s győzelemmel tért vissza, miután három játszmában legyőzte Romina Oprandit. A következő két fordulóban szettveszteség nélkül múlta felül Katerina Bondarenkót és Francesca Schiavonét, az elődöntőtől azonban hasizomhúzódás miatt visszalépett, részben óvatosságból, hogy ne veszélyeztesse a wimbledoni pályára lépését. A füves Grand Slam-torna első körében Jelena Jankovićot ejtette ki, majd Andrea Hlaváčkovánál és Vera Zvonarjovánál is jobbnak bizonyult, utóbbi játékos betegség miatt adta fel a mérkőzést 3–6, 3–4-es állásnál. A negyedik körben a nyolcadik kiemelt Angelique Kerber volt Clijsters ellenfele, akitől mindössze 49 perc alatt 6–1, 6–1-es vereséget szenvedett. Néhány héttel később Londonban az első, s egyetlen olimpiáján vett részt, amelynek a teniszmérkőzéseit szintén az All England Lawn Tennis and Croquet Club füves pályáin játszották le. Csak egyesben lépett pályára, s Roberta Vinci, Carla Suárez Navarro, valamint a tizenegyedik kiemelt Ana Ivanović legyőzésével egészen a negyeddöntőig jutott, ahol Marija Sarapovától szenvedett 6–2, 7–5-ös vereséget. Clijsters még májusban, a tavaszi kényszerpihenője idején jelentette be, hogy a US Opent követően végleg befejezi profi pályafutását. Utolsó Grand Slam-tornáján ezért sok év után nemcsak egyesben, hanem a páros számokban is pályára lépett. Egyéniben huszonharmadik kiemeltként a második körig jutott, miután előbb 6–3, 6–1-re legyőzte a szabadkártyával induló Victoria Duvalt, majd meglepetésre 7–6(4), 7–6(5)-ra kikapott a 18 éves Laura Robsontól, aki első s egyben utolsó olyan nem kiemelt ellenfele volt a US Openen, akit nem tudott legyőzni. Párosban az első fordulóban esett ki honfitársával, Kirsten Flipkensszel az oldalán, karrierje legutolsó tétmérkőzését pedig szeptember 1-jén játszotta, amikor a vegyes párosok küzdelmének második körében Bob Bryannel kétszettes vereséget szenvedtek a későbbi győztes Jekatyerina Makarova–Bruno Soares-kettőstől. A US Opent követő héten Clijsters a huszonötödikről a huszadik helyre került az egyéni világranglistán, s ez volt az utolsó hivatalos helyezése, mivel a szeptember 17-i listán már nem szerepelt a neve. Hivatalos búcsúmérkőzésére december 12-én, Antwerpenben került sor, ahol Venus Williamset győzte le 6–3, 6–3-ra. ### 2020–2022 Újabb visszatérés és végleges visszavonulás 2019 szeptemberében a közösségi oldalain közzétett rövid videóban jelentette be, hogy 2020-ban visszatér a profi versenyzők közé. Erre februárban, a dubaji tornán került sor, ahol a főtábla első körében vesztesen hagyta el a pályát, miután 6–2, 7–6(6)-ra kikapott a spanyol Garbiñe Muguruzától. A koronavírus-járvány miatt kevés lehetősége akadt játékra, és 2022 áprilisában bejelentette, hogy véglegesen visszavonul. ## Fed-kupa Clijsters összesen tizenhét nemzetek közötti találkozó során szerepelt a belga Fed-kupa-csapat színeiben. Huszonnégy alkalommal játszott egyes mérkőzést, amelyek közül huszonegyet megnyert, s négyszer lépett pályára párosban (egyszer Heninnel), ebből háromszor győzött aktuális partnerével. Először 2000 áprilisában, néhány héttel a 17. születésnapja előtt kapott meghívót a válogatottba, s Ausztrália ellen a hasonlóan fiatal Jelena Dokićcsal játszott, akitől szoros meccsen kapott ki 7–6(4), 5–7, 9–7-re. Ugyanazon a hétvégén megszerezte első győzelmét a francia Nathalie Tauziat ellen, majd az orosz Anna Kurnyikovát is felülmúlta három szettben. Clijsters a 2001-es küzdelemsorozatban jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a belga női teniszválogatott története során először – s mindeddig utoljára – megnyerte abban az esztendőben a kupát. 2001-ben a Világcsoport küzdelmeinek összes mérkőzését egyetlen héten és helyszínen rendezték meg, november 7. és 11. között Madridban. Clijsters ez alatt az öt nap alatt négyszer egyesben, egyszer párosban lépett pályára, s mindegyik mérkőzését győztesen, szettveszteség nélkül fejezte be. Csapattársai, Justine Henin, valamint a páros meccseket játszó Els Callens és Laurence Courtois hasonló eredményességgel játszott, így mindegyik összecsapást 3–0 arányban nyerték meg a csoportküzdelmek során. A döntőben az orosz csapat volt az ellenfél, s mind Henin, mind Clijsters (Jelena Gyementyjevát legyőzve) fölényesen nyerte meg a mérkőzését, 6–0, 6–3-ra, illetve 6–0, 6–4-re, így a végül elveszített páros mérkőzésnek már nem volt jelentősége. Clijstersnek ez volt az első nagy sikere pályafutása során. A 2009-es visszatérése után kétszer szerepelt a válogatottban, 2010 áprilisában az észtek ellen egy, 2011 februárjában az amerikaiak ellen két egyéni mérkőzést nyert meg. 2012 februárjában még játszott volna hazája színeiben Szerbia ellen, de sérülés miatt le kellett mondania a részvételt. ## Edzői - 1992–1996: Bart Van Kerckhoven - 1996–2002: Carl Maes - 2002-től 2005 szeptemberéig: Marc De Hous - 2009 augusztusától 2011 szeptemberéig: Wim Fissette - 2011 júniusától 2012 szeptemberéig: Carl Maes ## Sikerei ### Rekordjai 2001 - A Roland Garroson nyújtott teljesítményével ő lett az első belga játékos, aki egyéniben bejutott egy Grand Slam-torna döntőjébe. 2003 - Tizenöt tornadöntőt játszott, ami Szeles Mónika 1991-es, tizenhat döntőből álló sorozata óta a legjobb volt. - Összesen 154 WTA-mérkőzésen lépett pályára, 102-szer egyéniben, 52-szer párosban. Chris Evert 1974-es teljesítménye óta ezzel ő lett az első játékos, aki száz egyéni mérkőzésnél is többet játszott egy évben. Ezek közül 90-et meg is nyert, amire Martina Navratilova 1982-es rekordja óta senki nem volt képes addig. - A női teniszezők közül neki sikerült először egyetlen év alatt legalább négymillió dollárt megkeresnie a különböző versenyek során. - Ő az első teniszező, aki úgy lett világelső, hogy előtte nem nyert Grand Slam-tornát egyéniben. - Ő volt a hatodik – s mostanáig az utolsó – olyan női játékos, aki egyszerre vezette az egyéni és a páros világranglistát, 2003. augusztus 18. és szeptember 7. között három héten át. 2005 - A US Open Series, vagyis a Grand Slam-tornát és az azt megelőző amerikai kemény pályás versenyeket magában foglaló sorozat győzteseként megduplázták a US Open megnyeréséért kapott pénzdíját, amely így összesen tett ki. Ez volt az addigi legnagyobb pénzdíj, amellyel egy női sportolót, illetve teniszezőt (a férfiakat is beleértve) valaha is kifizettek. - Ő az egyetlen olyan teniszezőnő az open erában, aki négy elveszített döntő után Grand Slam-győzelmet tudott aratni. 2006 - Miután 2005. február 28-a és 2006 január 30-a között a világranglista 134. helyéről a vezető pozícióig jutott, ő lett az első teniszezőnő, aki a Top 100-on kívülről egy éven belül elérte a világelsőséget. 2009 - A US Open megnyerésével ő lett: – az első teniszezőnő, aki szabadkártyával győzött egy Grand Slam-tornán, korábban a férfiaknál is csak Goran Ivanišević volt erre képes a 2001-es wimbledoni teniszbajnokságon; – nem kiemeltként az első teniszezőnő, aki megnyerte a US Opent, s a harmadik, aki Grand Slam-tornát nyert; – Evonne Goolagong 1980-as wimbledoni győzelme óta az első édesanya, aki diadalmaskodott egy Grand Slam-tornán (összességében a harmadik); – Evonne Goolagong 1977-es melbourne-i győzelme óta az első Grand Slam-győztes, aki nem szerepelt a világranglistán. - A világranglistára frissen visszatérő játékosként három tornával a háta mögött szeptember 14-én egyből a 19. helyre lépett. Ezzel beállította az amerikai Andrea Jaeger rekordját, aki 1980-ban szintén a 19. helyen debütált, bár ő akkor újonc volt a WTA mezőnyében, ellentétben Clijstersszel. - Ő az egyetlen játékos, aki kétszer is le tudta győzni ugyanazon a tornán a Williams nővéreket, Venust és Serenát (először 2002-ben az év végi világbajnokságon, majd a 2009-es US Openen). 2010 - US Open-címének megvédésével – mivel 2005-ben és 2009-ben is megnyerte a tornát, s a közbeeső években nem szerepelt a versenyen – zsinórban huszonegy alkalommal tudott győzni a US Openen, ami az open era történetében a második leghosszabb sorozat Chris Evert ’70-es években elért 31 mérkőzéses szériája után, a női tenisz történetében pedig a negyedik leghosszabb. (Utolsó tornáján, a 2012-es US Openen egy találkozót tudott megnyerni, így végül huszonkét mérkőzéses lett a sorozat, mivel a 2011-es versenyt szintén kihagyta.) Három US Open-győzelmével Clijsters a negyedik helyre lépett Chris Evert, Steffi Graf és Martina Navratilova mögött az open erában, egyben ő lett a kilencedik játékos, aki három egymást követő részvétel során nyerte meg ugyanazt a Grand Slam-tornát. - 2010-es vb-győzelmével ő lett az ötödik teniszezőnő, aki legalább három alkalommal megnyerte az év végi világbajnokságot. Korábban ezt csak Martina Navratilova (8), Steffi Graf (5), Chris Evert (4) és Szeles Mónika (3) tudta elérni. 2011 - Ő az első édesanya, aki vezette a világranglistát (február 14-től 20-ig). - 2010 és 2011 júliusa között reklámbevételekkel együtt a teljes keresete elérte a 11 millió dollárt, amivel az ötödik legjobban fizetett női sportoló lett az adott időszakban (Marija Sarapova, Caroline Wozniacki, Danica Patrick és Venus Williams végzett előtte). ### Fontosabb elismerései WTA-díjak: - Az év felfedezettje: 1999 - A legsportszerűbb játékos: 2000, 2001, 2002, 2003, 2005, 2006, 2009, 2012 - Player Service: 2003, 2006, 2010 - Az év játékosa: 2005, 2010 - Az év visszatérő játékosa: 2005, 2009 ITF-díjak: - Az év női játékosa: 2005 Egyéb: - Az év belga sportolónője: 1999, 2000, 2001, 2002, 2005, 2009, 2010, 2011 - A belga koronarend nagykeresztje: 2004 - Laureus Év Visszatérője Díj: 2010 (a 2009-es teljesítményéért) - ESPY-díj a legjobb visszatérő sportolónak: 2010 (a 2009-es teljesítményéért) - Az International Tennis Hall of Fame (Teniszhírességek Csarnoka) tagjai közé választották: 2017 - Clijsters után kapta a nevét Naprendszerünk egyik kisbolygója, amelyet egy belga csillagász, Eric Walter Elst fedezett fel 1993-ban: 11947 Kimclijsters (ideiglenes jelöléssel 1993 PK7). ## Grand Slam-döntői ### Egyéni #### Győzelmei (4) #### Elveszített döntői (4) ### Páros #### Győzelmei (2) #### Elveszített döntői (1) ### Vegyes páros #### Elveszített döntői (1) ## Eredményei Grand Slam-tornákon ### Egyéniben ### Párosban ### Vegyes párosban ## Statisztikák ### Borítás szerint A táblázat az egyéni mérkőzéseket tartalmazza. \2020. november 27-én \\Zárójelben az ITF-tornákon elért győzelmek és döntők száma \\\ Év végén ### Pénzdíjak A táblázat csak az egyéni tornagyőzelmeket tartalmazza. \*2020. november 27-én ## WTA-döntői ### Egyéni #### Győzelmei (41) - 2009-től megváltozott a tornák rendszere. Az egymás mellett azonos színnel jelölt tornatípusok között nincs teljes mértékű megfelelés. #### Elveszített döntői (19) ### Páros #### Győzelmei (11) #### Elveszített döntői (9) ## ITF-döntői ### Egyéni #### Győzelmei (3) #### Elveszített döntői (1) ### Páros #### Győzelmei (3)
1,587,344	Grimm Vince	26,784,371	null	[ "1801-ben született személyek", "1872-ben elhunyt személyek", "A Fiumei Úti Sírkertben eltemetett személyek", "Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc fontosabb alakjai", "Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése miatt emigrált személyek", "Bécsiek", "Magyar litográfusok", "Magyar sakkfeladványszerzők", "Magyar sakkozók", "Pestiek" ]	Grimm Vince (a külföldi szakirodalomban Vincent Grimm és Vincenz Grimm néven is szerepel) (Bécs, 1801. március 15. − Pest, 1872. január 15.) osztrák születésű magyar litográfus, nyomdaigazgató, sakkozó, sakkfeladványszerző. Az 1839-es alapítású első magyar sakkegyesület, a Pesti Sakk-kör első elnöke; az első magyar sakksiker, az 1842–1845 közötti Pest–Párizs levelezési sakkjátszma magyar főjátékosainak egyike. Sakkfeladványszerzőként két műve ma is világrekordnak számít. A sakkmegnyitások között a Grimm-támadás (az elfogadott királycsel egyik alváltozata) viseli a nevét. Az emigrációjából történt 1868-as visszatérése után az akkor Erkel Ferenc elnöklése alatti Pesti Sakk-kör tiszteletbeli elnökévé választotta. Trefort Ágostonnal a Pesti Műegylet megalapításának egyik kezdeményezője. Az 1848−49-es szabadságharc idején a Magyar Álladalmi Bankjegynyomda igazgatója, a Kossuth-bankók litográfusa, a magyar államjegyek és a kormány minden sajtótermékének kinyomtatója. 1849\. augusztus 20-án Orsován jelen volt a Szent Korona és a koronázási jelvények elásásánál, és arról helyszínrajzot készített. A szabadságharc bukása után Törökországba menekült, áttért az iszlám vallásra, és felvette a Murad bej nevet. Aleppóban a török vezérkar térképészeti intézetének vezető állású tisztje lett őrnagyi rangban, ahol a török bankjegyek nyomtatása is a feladata volt. Maradandót alkotott litográfusként is, művei a Magyar Nemzeti Galériában találhatók. 1872-ben, magányosan hunyt el, sírját a Kerepesi úti temetőben 1910-ben felszámolták. ## Élete az 1840-es évekig 1801.március 15-én született Bécsben. Az anyakönyvi bejegyzés szerinti nevei: Vincentius, Ignatius, Leopoldus. Édesapja id. Vinzenz Grimm a csehországi Napagedlből származott, `akit jómódú bécsi nagykereskedőként tartották számon, de egész Európára kiterjedő üzleti kapcsolatokkal rendelkezett. Édesanyja, Josepha Wolff maga is kereskedőcsalád leszármazottja volt. A szülei házasságából a bécsi anyakönyvi források szerint 8 élő gyermek: 6 lány és 2 fiú született, Vince a család második gyermeke volt. Későbbi életében és pályafutásában fontos szerepet töltött be testvérei közül az 1800. február 23-án született nővére, Leopoldina, az 1806. június 27-én született húga, Paulina, és az 1815. december 19-én született öccse, Gustav Viktor.` Szülei jól ismerve gyermeküket, ügyes rajzkészsége alapján a litográfusi szakmát sajátíttatták el vele. 1823-ban települt át Magyarországra, Pestre. Nevelői állást vállalt, majd a Duna–Tisza-Csatorna Társulatnál írnokként dolgozott. Özveggyé vált édesanyja 1829-ben települt át Pestre és költözött fiához. 1831 áprilisában átvette Lichtl Károly műkereskedő üzletét, ebben 1832-ben hangjegykölcsönkönyvtárat is alapított. A helytartótanács csak 1834-ben hagyta jóvá a vételt. Grimm, aki hivatására nézve kőrajzoló és rézmetsző volt, abban reménykedett, hogy mint műkereskedő meg fogja kapni a kőnyomdai jogot. Ekkor azonban már minden sokszorosító géptől nagyon félt a cenzúra, s csak hosszas utánjárással kapta meg 1842-ben litográfiai sajtó felállítására a királyi szabadalomlevelet. Nagy zenebarát is volt, ezért 1842-ben hangjegynyomdára kért engedélyt, és ezzel kiszorította a rendkívül költséges réznyomatú kottát. Ekkor már jónevű litográfus volt. Műkereskedésében festmények, szobrok, apróbb műtárgyak, régiségek, kották, hangszerek, főleg zongorák, valamint ecsetek, festék, rajzpapír stb. is kaphatók voltak. Zeneműveket és képeket is árult boltjában. Célját elérve, hogy kedvenc foglalkozásának szentelhesse minden idejét, a Dorottya utca sarkán álló műkereskedését 1843-ban eladta, és kőnyomatos könyvnyomdát létesített. Az ő nyomdájában nyomták 1844-től a Pesti Divatlapot, amelyben Petőfi Sándor János vitéz című költeménye először megjelent. A kőnyomat minőségének bemutatására jelentek meg a Pesti Divatlapban Czuczor Gergely és Rózsavölgyi Gyula kőnyomatú arcképei, melynek litográfiáját Barabás Miklós rajza alapján maga Grimm készítette. Sok időt és pénzt költött a színes nyomás megteremtésére, amit később aztán mások kidolgoztak. Litográfiai intézetében tanult többek között Kanitz Fülöp neves térképész, régész és etnográfus is. Grimm Vince háza tudósok és művészek gyakori találkozóhelye volt, akik közül különösen kettő hatott Kanitzra: József nádor legkisebb fiának, József főhercegnek a nevelője, Häufler József Vince, az ismert topográfus és etnográfus, valamint Kiss Ferenc, a kiváló régész, egyetemi tanár. Az utóbbi számára Kanitz már 1845-ben, 16 éves korában elkészítette néhány archeológiai illusztráció rajzát és kővésetét. 1839-ben gróf Dessewffy Aurél, Eckstein Fridrik, báró Eötvös József, Jósika Miklós, Lukács Móric, báró Prónay István, Rupp János, gróf Serényi László és Trefort Ágoston mellett a Pesti Műegylet megalapításának egyik kezdeményezője, amelyet 1839. november 10-én a német Kunstvereinok mintájára meg is alakítottak. Az alapító tagok elsősorban a magyar politikai és társadalmi életben fontos szerepet játszó személyek voltak. A Műegylet „műtárosa”, egyben pénztárnoka Grimm Vince lett. A tíz alapító közül ő volt az egyetlen, aki a művészetekhez és az üzlethez is értett. Einsle Antal, Ferenczy István, Hild Károly, Hermann Neefe, Wagner Sándor és Schedius Lajos mellett őt is beválasztották a héttagú műbíráló választmányba. A Műegylet első kiállítására elsősorban Grimm Vince szervező tevékenységének köszönhetően került sor: a Redoute épületének első emeletén 1840-ben megnyílt az első magyar képzőművészeti tárlat. A kiállítást követően Grimm Vincének „példás buzgóságáért és költséggel járó iparkodásáért – mivel neki köszönhető a kiállítás váratlan sikere – és az alapszabály szerint neki járó tiszteletdíjakról lemondott – egy képet ajándékoztak”. 1843-ban mint kőnyomda-tulajdonost a Magyar Védegylet iparmű-kiállításán bronz érdempénzzel jutalmazták. A Kossuth-féle védegylet alapításakor hosszas rábeszélés után nyomtatási engedély nélkül, kőnyomatos úton kinyomtatta Kossuth programját és körleveleit, amelyeket a cenzúra nem engedélyezett. Egy Bécsből Pestre kiküldött rendőrbiztos, akit azzal bíztak meg, hogy a Kossuth szolgálatában dolgozó litográfiai intézményt derítse fel, hamarosan rátalált a helyes nyomra, így nem maradt más a több barátja által figyelmeztetett Grimm számára, minthogy az egész intézményt a Pesten letelepedett Welzel úr litográfiatulajdonosnak szerződésileg átadja. Ez aztán a legnagyobb sietséggel meg is történt, és amikor az intézmény bezárására felhatalmazott bizottság megjelent, a lemondás formaságai már megtörténtek. Grimm ezután csendestársként átvette az intézmény vezetését. Ez az eset is közrejátszhatott abban, hogy a szabadságharc idején Kossuth őt nevezte ki az állami bankjegynyomda igazgatójává. Ő készítette a János vitéz 1845-ös első kiadásának rajzait és annak kőmetszeteit. Az ő rajza Petőfi A helység kalapácsa című kötete 1847. évi első kiadásának címlapja is. Az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött számos más litográfia is a keze munkáját dicséri, több esetben a rajzot is ő készítette. A Charivari című folyóiratba készített úgynevezett gúnyképeket (karikatúrákat) is, amelyek abban az időben kezdtek divatba jönni. Több más alkotása is fennmaradt: ezek közt van politikai karikatúra, városkép, bankjegyrajz és a történelmi Magyarország postakocsitérképe. Ez utóbbinak a rajza is roppant érdekes, és a címnek is megvan a maga zamata: „MAGYAR és ERDÉLY-ORSZÁGI Posta ’s vontató-járások’ Földképe a’ legújabb Kútfők szerint rajzolva GRIMM V. által 1836.” Grimm irodalmi téren is működött. Szellemes és gyilkoló gúnnyal írt a titkos utakon járó osztrák politika, főleg a Zsófia főhercegnő által szított aknamunkák ellen. Írásai sok finomságot, felvilágosodottságot, előkelő és alapos műveltséget mutatnak. Heine és Voltaire hatása érződik rajtuk, emellett mindig eredetien hatnak. Finom modorú, ábrándos, szórakozott ember volt; élete végéig nőtlen maradt. Sokat utazott, bejárta egész Európát. Mint pesti polgár német anyanyelvén kívül kifogástalanul beszélt és írt magyarul, franciául, angolul, törökül és olaszul. Emlékiratai arról tanúskodnak, hogy a reformkorszak vezetőihez meleg és közvetlen viszony fűzte. Tanult iparosból az ország szellemi arisztokráciájának sorába küzdötte fel magát. A kor egyik legerősebb sakkozójának tartották, de nemcsak a sakkjátékban jeleskedett. A negyvenes években Monarchia-szerte emlegették a nevét, a kávéházak zöld asztalainál úgy tartották, hogy az egyik legjobb whist- és a legügyesebb biliárdjátékos. ## A sakkozó ### A Pesti Sakk-kör első elnöke Szén József az 1830-as években többször járt Bécsben, Párizsban, Londonban és Berlinben, és az ottani tapasztalatait használta fel a sakk-kör megalapítása során. Külföldi útja során merült fel egy levelezési játszma lehetősége Pest és Párizs között. A játék lefolytatásához szervezeti keretekre volt szükség, mivel a győztesnek járó pénzdíjat letétbe kellett helyezni, de ezt az összeget (ezer forintot) csak részvénytársasági alapon lehetett előteremteni. Ezért legerősebb tanítványával, Löwenthal János Jakabbal, Grimm Vincével és több más lelkes sakkozóval – akik közül még egy dr. Schenk nevű orvos, továbbá Heinrich von Levitschnigg nevű osztrák költő, aki a Wurm-házban lakott, nevét örökítette meg az utókor – 1839-ben a ma Dorottya-palotának nevezett Wurm-udvar kávéházában megalapították az első magyar sakkegyesületet, a Pesti Sakk-kört. A kör első elnöke Grimm Vince lett. Grimm Vincét az emigrációból történt hazaérkezése után, 1869-ben az 1864-ben újjáalakult Pesti Sakk-kör, amelynek Erkel Ferenc volt az elnöke, a kör tiszteletbeli elnökévé választotta. ### A sakkjátékos Az 1840-es években az akkori idők legerősebbnek tartott magyar játékosa, Szén József egyenlő rangú ellenfelének tartották, akivel a Wurm kávéházban sokat játszott tétre menő játszmákat. Sakkjátékában az elegáns játék mestere volt, akinek a futók voltak a kedvencei. Gárdonyi Géza egy eredetileg 1888-ban megjelent írásában szintén elegáns játékmodorú sakkmesternek nevezte. Az 1843−1845 között Pest és Párizs sakkozói között lefolytatott levelező mérkőzés során Pest játékosai 2−0 arányban legyőzték Párizs sakkozóit, Európa legjobbjait. A tanácskozási alapon lefolytatott viadal magyar csoportjának irányítói Szén, Löwenthal és Grimm voltak. Az előbizottságban Czéner, Openheim és Pollák nevű jó játékosok elemezték a párizsiak lépéseit, és ők tettek ajánlatot, előterjesztést a főbizottságnak: Szénnek, Grimmnek és Löwenthalnak. A sakkvilágra éveken át nagy hatással lévő halhatatlan sakkjátszmának elnevezett Adolf Anderssen–Lionel Kieseritzky-játszma után divatba jött a királyfutócsel, amelyben aztán a pesti sakkozók számos újítást hoztak. Grimm Vince játékmódja például (1.e4, e5 2.f4, exf 3.Fc4, Vh4+ 4.Kf1, g5 5.Hc3, Fg7 6.d4, d6 7.Hf3, Vh5 8.e5, dxe 9.h4, h6 10.Hd5, Kd8 utáni 11.Kg1!) mint „remek támadás” került az akkori sakkelmélet anyagába. A királyfutócsel 1.e4 e5 2.f4 exf4 3.Fc4 Vh4+ 4.Kf1 g5 5.Hc3 Fg7 6.d4 d6 7.e5 lépéssorrendje ma is a Grimm-támadás nevet viseli. Korábbi kedvenc időtöltésétől száműzetésének ideje alatt sem szakadt el, sőt kereste a külföldi kapcsolatokat. Fennmaradt egy nemzetközi hírnevű angol sakkújsághoz küldött tájékoztató levele, amelynek keltezése: Aleppo, 1850. szeptember 17. Ebben saját nyert játszmáját és elméleti feldolgozását ismerteti, amit a szerkesztőség készséggel adott közre. Egressy Gábor naplójából tudjuk, hogy az internált magyar honvédek szenvedélyesen űzték a sakkot, különösen Grimm Vince és a veszprémi Kiss ezredes jeleskedett közöttük. Grimmnek bolgár és török városkákban olykor alkalma nyílt a helyi „nagyságokkal” mérkőznie – egy-egy játszma néhány piaszter tétbe ment, és az így szerzett fillérek enyhítették 1850-ben az emigráció nyomorúságát. 1851-ben meghívták a londoni nemzetközi sakkversenyre, amelyre nem tudott elmenni, és a rendezőségnek drámai hangú levélben válaszolt: „Néhány éve igen nagy játszmát vívtunk – a fejünk volt a tét. Vesztettünk...” A londoni verseny szervezői gesztusként a záróbanketten egy széket üresen hagytak a tiszteletére. Egy szórakoztató miniatűr játszmája a száműzetése idejéből egy ismeretlen nevű ellenfél ellen: : N. N. − Grimm Vince, Konstantinápoly, 1864. (spanyol megnyitás) : 1.e4 e5 2.Hf3 Hc6 3.Fb5 a6 4.Fa4 Hf6 5.0-0 Fc5 6.c3 Fa7 7.Bel? (7.d4 sokkal jobb és természetesebb.) 7.- Hg4? (Jellegzetes múlt századi kalandor lépés, amely világos pontatlan védekezése következtében beválik.) 8.d4 exd4 9.cxd4? (Világos beleesik a csapdába. 9.h3-at közbe kellett volna iktatni.) 9.- Hxd4! 10.Hxd4 Vh4 11.Hf3? (Csak 11.Fe3 tartotta az állást, bár 11.- Vxh2+ 12.Kf1 Vh1+ 13.Ke2 Vxg2 után is igen erős sötét támadása.) 11.- Vxf2+ 12.Kh1 Vg1+! (A klasszikus fojtott matt.) 13.Bxg1 Hf2 matt. ### A sakkfeladványszerző A sakkjátéknak nemcsak a gyakorlatias ága kötötte le érdeklődését, szívesen oldott meg sakkfeladványokat is. Ez végül odavezetett, hogy a sakkfeladványok szerkesztésével is eredményesen kísérletezett. A törökországi száműzetéséből írott, sakktárgyú leveleit a korabeli angol és német szaklapok teljes terjedelmükben közölték, adatai máig is forrásként szolgálnak a keleti sakkozás szabályaira vonatkozóan. A szíriai Aleppóból több sakkfeladványt is küldött a különböző nyelven megjelenő sakklapoknak. Egy kevéssé ismert műfajban, a „konstrukciós feladatok” között két máig megdöntetlen, számítógépek szerint is megdönthetetlen világrekord fűződik a nevéhez. A szabályos állásban „világos lép, és a lehető legtöbb lépésben azonnal mattot ad” feladvány esetében mind a 15, mind a 17 bábos állások között egyaránt 47 (negyvenhét) mattoló lépéssel az ő műve tartja még ma is a rekordot. Jean Dufresne (1829–1893) berlini sakkmester, a sakktárgyú könyvek nemzetközi hírű kiadója Anthologie der Schachaufgaben (Berlin, 1864) című összeállításában szerepel a korszak minden kiemelkedő eredményeket elért sakkfeladványszerzője, többek között a magyar Grimm Vince is. ## A szabadságharc idején Az 1848-as szabadságharc nagy híve volt. A Wurm-udvarban, ahol a Pesti Sakk-kör székelt, lakott egy ideig Kossuth Lajos is. Vélhetően itt ismerkedtek össze. Miután megbízhatóságát és elkötelezettségét korábban bizonyította azzal, hogy a cenzúra kijátszásával kinyomtatta Kossuth röpiratait, a kormány 1848-ban őt bízta meg a Magyar Álladalmi Bankjegynyomda vezetésével, s mint ilyen, a Duschek Ferenc pénzügyminisztériumába beosztott miniszteri tanácsos volt. Nagyvonalú műveltsége, nyelvtudása, rokonszenves, szókimondó, egyenes jelleme, páratlan becsületessége az események középpontjába emelték. A Kossuth-bankjegyek kliséinek litográfiáját ő készítette Tyroler József rajza alapján. A bankjegyeken a tónusnyomást litográfiai úton készítették. Az ő nyomdája gyártotta, és 1848. július 11-én forgalomba került az önálló magyar pénz. A nyomda a fővárosi önkormányzati régi városháza szárnyépületében, a Városház u. 9–11. alatt üzemelt. Ott ma is található nyomda. A legnagyobb nehézségek között is tudott papírt szerezni a bankjegynyomáshoz akkor, amikor a felvidéki papírmalmok már osztrák kézen voltak. 1849 júliusában Görgei Artúr Debrecenbe vonult vissza Windischgrätz herceg osztrák csapatai elől, és odaköltözött a forradalmi országgyűlés is a kormánnyal együtt. A bankjegynyomda és Grimm is követte a kormányt, miközben továbbra is folyt a bankjegyek nyomtatása. Debrecen kiürítése, illetve az orosz előnyomulás után tovább követte Kossuthot Szegedre, majd Temesvárra. A temesvári ütközet, illetve a világosi fegyverletétel után a Szemere Bertalan miniszterelnök köré szerveződött menekülő csoporthoz csapódva Orsovára ment ő is. A bankjegynyomda vezetése, főleg azonban a Jellasics és Zsófia hercegnő, illetve a Kamarilla ellen írott gyilkoló gúnyú röpiratai, különösen a Jellasichide. Heldengedicht in fünf Gesängen, Pest, 1849. miatt nem kerülhette volna el a bitófát, menekülnie kellett. Augusztus 19-én Szemere Bertalan beavatta a többi menekülő előtt ismeretlen titokba: abba, hogy nála van a Budáról Debrecenen és Szegeden keresztül Orsovára hozott Szent Korona. A következő éjszakán az Újorsova feletti Allion-hegy lábánál, a Cserna bedőlt hídja és az orsovai templomtorony vonalában, Erdély és az Oszmán Birodalom határán, a senki földjén egy cserjés alatt elásták a koronát tartalmazó vasládát. A korona rejtekhelyéről Grimm Vince készített tervrajzot. A Szent Korona 1849. augusztusi, Orsova melletti elásásáról szóló emlékiratát 1866. február 1-én írta meg, amely a Pilvax-féle irattárból került elő, és a 8 órai Ujság 1929. május 16-i száma közölte. ## Az emigrációban A szabadságharc bukása után Szemere Bertalannal és Kossuth Lajossal együtt Törökországba menekült. Vidinben felvette az iszlám vallást, hogy a szultán, Abdul-Medzsid mint török állampolgárt megvédhesse az emigránsokat háborús fenyegetésekkel kikövetelő osztrák kormánytól. Ezt követően Aleppóban szolgálattételre jelentkezett a török hadseregbe. Ehhez Kossuth Lajos az alábbi ajánlólevelet írta számára: Mivel a fegyveres harcokban nem volt jártas, a fegyveres állományba vételét a szultán megtagadta, de őrnagyi rangban kinevezte Aleppóban a török térképészeti intézet vezetőjének, később pedig a Konstantinápolyban újonnan szervezett litográfiai intézet, az oszmán bankjegynyomda vezetőjének. Két évtizeden át készültek műhelyében a törökök papírpénzei. Ő írta száműzetéséből az Aleppói levelek néven ismertté vált leveleket, amelyek egyikéből értesülhetett 1850-ben a magyar közvélemény Bem József haláláról és annak körülményeiről. Az emigrációban részben sakkmagánórák adásából élt. A sakk más módon is a kiegészítő jövedelemforrást jelentette számára, gyakran játszott pénzben. Szerény jövedelméből is támogatta Pesten élő nővérét, aki ekkor már férje után a Schommer nevet viselte. ## Hazatérése és halála 1866-ban amnesztiát kapott, és nem sokkal később hazatért. 1866. február 1-jén egy 18 oldalas emlékiratot írt egy ismeretlen barátjához, valószínűleg nemes Mayerffy Sándor volt honvéd századoshoz, melyben rendkívül érdekes és mások számára ismeretlen adatokat közölt a Szent Korona 1849. augusztus 20-ai elásásáról, és Duschek Ferenc pénzügyminiszternek Kossuth ellen folytatott szerepéről. Ez az emlékirat a Mayerffy család levelesládájába került, és Pilvax Károly pesti kávéháztulajdonos, akit a Mayerffy családhoz rokoni kapcsok fűztek, iratai között találták meg. A kézirat a család adományából a Hadtörténelmi Múzeum könyvtárába került. Hazatérte után az Erkel Ferenc elnöklése alatt működő Pesti Sakk-kör 1869 januárjában a kör tiszteletbeli elnökévé választotta, és részt vett a 19. század egyik legerősebb versenyének elismert 1867-es párizsi sakktorna győztese, Kolisch Ignác tiszteletére rendezett díszvacsorán. Utolsó éveiben nővérénél, az egykor híres színésznőnél lakott, és igen elvonulva élt. Nekrológjában a Fővárosi Lapok így emlékezik meg róla: „A pestiek közül bizonyára többen emlékeznek reá; mert hófehér hajával, bajuszával, s fején a török fezzel föltűnő alak volt. A vendéglőkben többnyire könyvvel jelent meg; csöndesen költé el szerény ebédjét vagy vacsoráját, azután senkivel sem törődve folyton olvasott.” Halálát 1872. január 15-én váratlan szívszélhűdés okozta, ahogyan erről a testvére, Paula által kiadott német nyelvű gyászjelentés tanúskodik. A Király utcai gyászházból a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra 1872. január 18-án. A Kerepesi temető 25. parcellájában levő sírját 1910 táján egy temetőrendezés kiürítette, azóta egy ismeretlen és jeltelen tömegsírban pihen.
403,268	Sarrukín akkád király	26,825,113	null	[ "Akkád királyok", "Az i. e. 23. században elhunyt személyek", "Az i. e. 24. században született személyek" ]	Sarrukín az Akkád Birodalom alapítója és első uralkodója, Laibum és Enítum titokban született fia volt. A rövid kronológia szerint körülbelül i. e. 2270–2215, a középső kronológia szerint i. e. 2334–2279 között uralkodott. Életéről egykorú forrás nem maradt fenn, igen hamar legendás, meseszerű alakká vált. Születési legendája és az utókor által neki tulajdonított életrajzának több eleme irodalmi toposszá lett, amelyek nem csak az ókori Közel-Keleten, hanem görög közvetítéssel Európában is jól ismertek. Későbbi források szerint a sémik első államának és az akkád dinasztiának alapítója. Akkád területén új fővárosban, Agadében tartotta székhelyét, amelyet vagy ő alapított, vagy felújította azt. Általában úgy ismerik, mint az első birodalom létrehozóját, aki központi kormányzatot alakított ki egy több nemzetiségű, korábban sok államból álló területen, bár egyes jelek arra utalnak, hogy az adabi Lugalannémundu és az uruki Lugalzaggeszi megelőzte ebben. Sikereit nagyban köszönheti a világtörténet első állandó hadseregének, amely főből állt, és a korabeli világ bármely állama ellen elegendőnek bizonyult. ## Neve és titulusa Születési neve ismeretlen. Az általában Sarrukín formában átírt uralkodói név, amely akár titulus is lehet, a különböző nyelvű – sumer, óakkád, asszír, babiloni – forrásokban eltérő jelcsoportokkal, de azonos jelentéssel – az igaz(i), vagy törvényes király – szerepel. Az óakkád šarru/šarrum-kīn mellett a Sarrukín-legendában <sup>m</sup>šar-ru-um-ki-in, sumer szövegben šar-ru-GI, vagy šar-um-gi, óasszír šarru-ukĭn, újbabiloni és újasszír šarru-gi-na. Ismert neve Szargon, amely a biblikus héber Sarγôn alakból ered. Sarrukín korától egészen az Óbabiloni Birodalom bukásáig élő hagyomány lett a dingir determinatívum alkalmazása a királynevek előtt, ami immár az élő uralkodó istenítésére utal, ellentétben a megelőző korok uralkodói apoteózisával. Ugyancsak Sarrukín vált a mintájává az önerőből uralkodóvá váló asszír, szíriai és urartui uralkodóknak. Uralkodói címe „Agade ura, Kis királya”, az utóbbit (šar Kiššati) szinte minden őt követő mezopotámiai király felvette, miközben Agade feledésbe merült. ## Származása Sarrukín tényleges történelmi vonatkozásait alig, vagy egyáltalán nem lehet elkülöníteni mítoszaitól és legendáitól, maguk a mezopotámiaiak is félig mitikus uralkodóként kezelték. Önjellemzése stilizált, nyilván torz és egyoldalú. Uralkodói nevének jelentéséből eleve felmerül a gyanú, hogy trónfosztó volt, nem valószínű, hogy a születéskor kapott ilyen nevet, vagy hogy egy vízmerítő nevelőapa adta volna. Így akár sumer származású is lehetett, bár felvett neve kétségkívül az akkád nyelvből értelmezhető. Sarrukín születési legendája jóval későbbi, eszerint: A születési legenda folytatásában egy uralkodási időt is megadott az írnok, de a szám eleje olvashatatlan, x+4 év. A sumer királylista szerint apja datolyakertész volt, ő pedig Ur-Zababa pohárnoka lett, aki gyorsan emelkedett a ranglétrán a legfelső fokig, a főminiszteri posztig. Később Agade várost építette, és ott király volt 56 évig. A későbbi legendákban – egy sumer nyelvű történeti szövegben – apja neve sumer nyelvű; Laibum, de róla semmi közelebbi nem ismert, leszámítva a születési legenda állítását, miszerint rokonsága a hegyekben él, vagy a hegyeket szereti. Anyja, akit Enítumnak nevez a legenda, a szó etimológiája alapján Inanna papnője lehetett, aki megszegve szüzességi fogadalmát gyermeket szült, és e fiút nevelőszülők nevelték fel, még ha a vízre tétel esetleg későbbi legenda is lenne. Ha Enítum Azupiranuban lakott, a város valahol Kistől nyugatra fekhetett a Purattu partján, de az is lehetséges, hogy kisi papnő volt, akkor Azupiranu bárhol lehetett. Egyáltalán nem világos a szövegből, hogy Azupiranu milyen értelemben lenne Sarrukín városa, még az is lehet, hogy főtisztviselőségének idején lakott ott. A legenda gyakorlatilag Samas és Ninlil mítoszának parafrázisa, amelyben Samas megerőszakolja Ninlilt, aki az ekkor fogant gyermeket, Isumot otthagyja az utcán, akit végül Innin nevel fel. A mítosz erőteljes antropomorfizmusa arra utal, hogy korai sumer eredetű, Sarrukín korában – de még inkább a születési legenda keletkezésének idején – közismert lehetett. ## Családja Sarrukín felesége az akkád nevű Taslultum volt. Két fia követte a trónon egymás után, Rímus és Manistusu. Egy leánya ismert, valószínűleg azért, mert csak ő viselt tisztséget. Enhéduanna Urban a holdisten, Nanna főpapnője volt. Enhéduannának tulajdonítanak két Inannát dicsőítő himnuszt. Rajtuk kívül még két fia, Ibarum (Su-Enlil, az ő fia Aliahum) és Abaistakal (Ilabaistakal) ismert. ## Uralkodása ### Évnevei Sarrukín a sumer hagyományoknak megfelelően uralkodási éveinek neveket (vagy hosszabb jelzőket) adott, és azokkal datálta cselekedeteit. A neki tulajdonított 56 évnyi uralkodás évneveiből azonban csak négy maradt fenn, és mivel sem az eleje, sem a vége nem ismert, valamint az évneveket nem sorszámozták, azt sem tudjuk, ezek hányadik uralkodási éveit jelentik. Amíg más mezopotámiai uralkodók esetén az évnevek a legfontosabb adatok, addig Sarrukínnál ezek hiányoznak. mu šar-um-gi si-mur-um<sup>KI</sup>-še<sub>3</sub> i<sub>3</sub>-gin-na-a : „év, (amelyben) Sarrukín Szimurumba ment” mu šar-um-gi-ne<sub>2</sub> uru<sub>x</sub>-a<sup>KI</sup> mu-ḫul-a (mu uru<sub>x</sub>-a<sup>KI</sup> ḫul-a) : „év, (amelyben) Sarrukín megsemmisítette Uruát(?)” („Urua megsemmisülésének éve”) mu šar-um-gi-ne<sub>2</sub> elam<sup>KI</sup> (/nim<sup>KI</sup>) mu-ḫul-a : „év, (amelyben) Sarrukín megsemmisítette Elámot” mu ma-ri<sub>2</sub><sup>KI</sup> ẖul-a : „év, (amelyben) Mári megsemmisült” A négy évnév rendszertelen, szinte ötletszerű irányokat mutat. Szimurum északnyugat felé, az Alsó-Záb folyó felső vidékén, a hegyek között, félúton Urbelum és Arrapha között fekszik, túl a későbbi asszír magterületeken. Urua elég sok településsel lehet azonos, majd Elám következik, keletre Mezopotámiától, végül Akkádtól nyugatra Mári. Ennél bővebbet csak Sarrukín más felirataiból, illetve az őt említő későbbi irodalom alapján lehet tudni. Az utóbbiak azonban igen hamar meseszerűek, túlzók lettek, következésképp megbízhatatlanok, és sokkal inkább irodalmi termékek, semmint történeti jelentőségűek. A hitelesnek elfogadható adatok a nippuri Ékur feliratai, azonban ezek sem maradtak fenn, hanem egy későbbi, név szerint ismeretlen, de gondos és alapos óbabiloni írnok másolataiból ismert néhány. Az egyetlen bizonyosan egykorú felirat(töredék) a következő: „Sarrukín, Agade királya, ...az országokat... legyőzte... és magját szakította”, valamint talán egy buzogány felirata: „... aki Uruknak és Urnak a fejére ütött, (az) adományozta”. ### Kronológiája Sajátos körülmény, hogy a világtörténelem korai szakaszának egyik legmeghatározóbb személyének életéről gyakorlatilag semmi konkrétumot nem tudunk. A sumer királylista szerint „Agade városban Sarrukín – [ap?]ja datolyakertész –, Ur-Zababa pohárnoka, Agade város királya, aki Agade várost építette, király volt, 56 évig uralkodott”. Neve egyetlen egykorú feliraton fordul elő, ahol csak az „Agade királya” cím olvasharó. Ur-Zababa és Lugalzaggeszi is szerepel a sumer királylistán. Ennyi a tény. Négy olyan későbbi szöveg maradt fenn, amelyben életrajzi adatokat közölnek róla, de ezek természetszerűleg nem megbízhatók. Nem tudjuk, hogy melyik uralkodási évében győzte le Lugalzaggeszit, Mezopotámia Urukban székelő hegemónját. Lehetett ez uralkodása elején, de akár a vége felé is. A sumer királylisták a különböző városok egy időben uralkodó királyait egymás után sorolják fel, mintha a főhatalom vándorolt volna városról városra, holott legtöbbjük vagy egymás mellett élt, vagy akár önálló sem volt, hanem más városkirályok fennhatósága alá tartozott. Kisben Ur-Zababa uralkodási idejét 400 évben határozza meg a királylista, majd még öt uralkodót sorol fel, amikor is a kisi királyság nem Agade, hanem Uruk zsákmánya lett, és az uruki hegemónia került Agadébe. Nyilvánvaló a linearitásra törekvés és az uralkodási idők teljes megbízhatatlansága. Könnyen lehet, hogy Sarrukín és Lugalzaggeszi hosszú ideig uralkodtak párhuzamosan, sőt az is, hogy Sarrukín vazallusa volt Uruknak, vagy fordítva, mind Ur-Zababa, mind Lugalzaggeszi hosszú időn át már Agade alattvalói, talán Sarrukín által delegált enszik voltak lázadásuk és végleges legyőzetésük előtt. Ezekről Sarrukín feliratai értelemszerűen nem beszélnek. Ezt a feltevést az is alátámasztja, hogy Sarrukín a saját feliratai szerint Ur-Zababától, Kis királyától vette át a trónt, ám Lugalzaggeszi legyőzte Kist a birodalma megteremtésekor. Sarrukín tehát vagy Lugalzaggeszi segítségével szabadult meg Ur-Zababától, vagy Ur-Zababa nem volt önálló király, hanem Lugalzaggeszi helytartója. Ez esetben Sarrukín sem lehetett király Lugalzaggeszi legyőzéséig. Esetleg Lugalzaggeszi birodalmáról vannak téves információink, és hatalma nem terjedt ki Kisre. Az Ur-Zababa után a sumer királylisták által felsorolt további öt kisi uralkodó is nehezen képzelhető el a Sarrukín által alapított akkád dinasztia idején szuverénként. Hódításairól sokat írt a nippuri Ékurban, az utókor pedig ezeket átvette és hagyományozta. Az 56 éves uralkodási idején 34 hadjáratról esik szó, de ezeknek sorrendje is homályos, és – bármilyen furcsán hangzik – az sem biztos, hogy egyáltalán megtörténtek, illetve hogy mindegyik megtörtént-e. Sőt még az 56 évnyi uralkodási idő, illetve az akkád dinasztia alapításának kérdése is problémás. Az 1990-es években előkerült egy felirat, amely Ensekusanna uruki király első évére datálódik, és arról szól, hogy Sarrukín Agade építése előtt Babilont építette (át), és Babilon riválisát, Agadét később alapította. Mindezek a bizonytalanságok megengedik azt a feltevést is, miszerint Sarrukín közel sem az a személy volt, akinek ma gondoljuk, hanem egy – az újasszír korra kiteljesedő – legendahalmaz, amelyben korábbi és későbbi hegemónok emléke keveredik. #### Sarrukín és Lugalzaggeszi A Sarrukín és Lugalzaggeszi történetét elbeszélő tábla a legkorábbi összefüggő szöveg, de nagyon töredékes. Sumer nyelven írták, ami arra enged következtetni, hogy a III. uri dinasztia vége előtt keletkezett, egy-két évszázaddal Sarrukín után. A szöveg töredékessége nem ad lehetőséget az események pontos rekonstruálásához, mindenesetre Agade és Uruk diplomáciai konfliktusáról van szó, amelyben a protokoll legalább olyan szerepet játszik, mint az uralkodók viszálya. A szöveg elején valószínűleg Kis elfoglalásáról és lerombolásáról, Ur-Zababa eltávolításáról van szó. Ez az egyetlen szöveg, amely Sarrukín apja nevét közli, anyja neve nem olvasható. #### A korai királyok krónikája Egy óbabiloni korú, tehát legalább fél évezreddel Sarrukín kora utáni tábla (ABC 20) Sarrukínnal kezdi a történelmet. Ugyanez az óbabiloni szöveg a következő sorban Narám-Színt Sarrukín fiának nevezi, akiről ma úgy tudjuk, hogy az unokája volt. A Marduk-átok motívuma is inkább a későbbi, Babilonban uralkodó amorita királyok szemléletére utal, semmint valódi történeti eseményre. A babiloni dinasztia és a Marduk-papság számára szükséges volt megemlíteni, hogy Babilon elhagyása és rivális város alapítása helytelen cselekedet volt, amiért Sarrukín meg is kapta a büntetését. #### Sarrukín-krónika A Sarrukín-krónika szintén óbabiloni korú, amikor egy babiloni írnok ismeretlen célból összegyűjtötte és lemásolta az akkor még meglévő nippuri Ékur és az ott lévő szobrok feliratait. Ez az egyik legmegbízhatóbb emlék Sarrukínról, de sem az írnok, sem az utókor nem tudhatta már, hogy mennyi ebből az uralkodói nagyot mondás, és mennyi a tény, sőt már abban az időben sem lehetett bizonyos, hogy a lemásolt feliratok valóban Sarrukín korából származnak. Az írnok sumer és akkád nyelven is elkészítette a másolatot, egy része csak akkád nyelven maradt fenn. Az alábbi idézetben dőlt betűvel a sumer változat szerepel, amennyiben az eltér az akkádtól. #### Sarrukín születési legendája A születési legendát tartalmazó szöveg valójában egy rövid életrajz, amelynek az első néhány sora írja le Sarrukín mitikus születését, a többi része az élete további alakulásával foglalkozik. Újasszír korú, tehát több, mint másfél évezreddel későbbi a tárgyalt kornál. A szövegnek csak körülbelül a fele olvasható, a két oszlop közül a második erősen rongált, nem ad összefüggő szöveget. Még egy ezzel egykorú újbabiloni töredék egészíti ki. A fentebb már idézett születési legenda utáni rész: Az újasszír szöveg nyilvánvalóan aktualizált. Dilmun a korai sumer korban még egy mitikusan távoli szent föld volt, konkrét lokalizálás nélkül, a korai akkádok korában időkben már egy tényleges kelet-arábiai államot értettek alatta a Perzsa-öböl déli partján, a mai Bahrein szigeteit, amellyel kereskedtek. A kor logisztikai adottságait tekintve elvi lehetetlenség, hogy Sarrukín akár hajókon, akár a szárazföldön megközelíthette volna Dilmunt. Legkorábbi említése egy-két generációval Sarrukín előtti, Ur-Nanse korára datálódik – amely egyben a távolsági tengeri kereskedelem legelső említése is –, első ismert uralkodója i. e. 15. századi, majd hosszabb szünet után II. Sarrukín asszír király i. e. 8. századi uralkodása alatt került ismét mezopotámiai fennhatóság alá. Az egy évezreddel korábbi Sarrukín-krónika még csak arról tud, hogy Dilmun kereskedőhajói kikötöttek Agadében, vagyis ettől kezdve nem a sumer kereskedővárosokba, hanem Sarrukín székhelyére vitték áruikat. Déruból legalább kettő is volt, itt valószínűleg a Tuplias-menti Déruról (BAD<sub>3</sub>.AN) van szó, amely Asszíria Elámmal vívott harcai során mindig is ütközőterület volt. Ismét II. Sarrukín nevébe ütközünk, aki i. e. 720-ban Déru mellett csapott össze az elámi seregekkel, amely csatát ugyan saját feliratai hatalmas győzelemként írnak le, ám a babiloni krónikák szerint Sarrukín hagyta el a csatateret annak ellenére, hogy az elámiak megsegítésére indított babiloni hadak oda sem értek időben a csata helyszínére. A Tengerföld említése legalább ilyen beszédes, amely Sarrukín idején még nem is létezett, mivel az őt követő ezredév alatt a folyamok hordalékával feltöltődő Perzsa-öbölről van szó. Ellenben a Tengerföld egészen az Asszír Birodalom pusztulásáig, és az ezzel párhuzamosan (illetve ennek köszönhetően) létrejövő Újbabiloni Birodalomig a kháldeus lázadások központja volt. II. Sarrukín éppen két hadjáratban győzte le a kháldeus emíreket, és levert egy nagy lázadást, ami összesen három Tengerföld elleni háborút jelent. ### Állama Az i. e. 2350 körül Sarrukín által alapított Akkád Birodalom létrejötte döntő politikai változást hozott Mezopotámiában. A sémi származású és eredetileg az udvarnál hivatalt betöltő – főminiszter, azaz gyakorlatilag kormányfő – Sarrukín eleinte Kis királyát támogatta, majd saját fejedelemséget alapított, melynek fővárosa Agade volt. E város lett Sarrukín további törekvéseinek bázisa. I. e. 2330 körül palotaforradalom törhetett ki Kisben, melynek során Sarrukín átvette az addig Kis által irányított területek felett az ellenőrzést. A legenda ezt úgy meséli el, hogy Ur-Zababa egy álma megfejtése miatt hívta magához főpohárnokát, mert álmában megfulladt Istár kezétől. Az álomtól rémült király megbízta Sarrukínt, hogy ölje meg az udvari kézművesek főnökét, Belistikalt, de Istár közbelépett, így nem szennyezte be vérrel a kezét. E ponton ismét egy vándormotívummá váló fordulat következett: Ur-Zababa elküldte Sarrukínt Lugalzaggeszihez követnek, ám a vele küldött levélben azt kérte az uruki királytól, hogy ölje meg a követét. A legenda vége elveszett. Ur-Zababa palotájának lerombolását Anu és Enlil rendelte el, majd Kist Sarrukín újjá is építtette. Fővárosává a frissen alapított, vagy felújított Agadét tette, amely valójában szakítást jelentett Babilonnal, és egy „új Babilont” hozott létre. Sarrukín idejéből származik az első utalás Babilon hatalmára és a helyi Marduk-kultuszra vonatkozóan, mégpedig az, hogy Marduk megátkozta Sarrukínt Agade alapítása miatt. Itt palotagazdaság-jellegű kormányzati központot hozott létre, amelynek adminisztrációja 5000 emberből állt. Ez a személyzet egyben katonai szolgálatra kötelezett, állandó hadsereget alkotó bázis is volt. A katonai–hivatalnoki kart a rendszeresen beszedett adókból tartották fenn. Nem ez volt az egyetlen városalapítás, például Saduppumot is Sarrukín alapította, ahol Nidaba és Haia temploma épült fel. E két sumer isten az írás és nyilvántartás patrónusa. A Sarrukín-krónika 40. sora szerint „5400 vitéz eszik naponta őelőtte kenyeret”. A hatvanas számrendszerben azonban ez a szám egy nagyon kerek értéknek számít (90×60), így ezen adat történeti értéke is kérdőjeles. A sumer Sarrukín-krónika (általában Sarrukín és Lugalzaggeszi címen említik) nagyon töredékes, eszerint az ummai származású uruki király, Lugalzaggeszi megalázta Sarrukín követét azzal, hogy nem adott neki választ, mire a követ nem volt hajlandó meghajolni előtte. A Lugalzaggeszi felett aratott győzelem után – a történetet elmesélő legenda szerint – Lugalzageszit foglyul ejtette és elrettentésül nyakkalodában végighurcoltatta Nippurban, majd az Ékur kapujához – a szöveg szerint Enlil kapujához – állíttatta. A legenda sumer változatában „Urukbéli emberrel harcolt és megverte”, míg az akkád szövegben „az Uruk melletti csatában győzött”, míg a Sarrukín-krónika akkád változatában három csatáról esik szó, ahol már az első csatában megverte Lugalzaggeszi mind az 50 enszijét, valamint az uruki király is fogságba esett, mégis még Larsza és Umma mellett is csatáznia kellett. Dél-Mezopotámia meghódítása után (vagy előtt?) észak és nyugat felé fordul, hogy birodalmát egészen a Földközi-tengerig terjessze ki. Sarrukín hadjáratai során el is jutott a Földközi-tengerig és az Amanus-hegységig. Tuttul városban köszönetet mondott Dagan istennek, amiért neki adta a Felső-Föld, azaz Mári, Ebla, Jarmuti feletti hatalmat. Birodalmának határait itt a Cédrus-erdő (Amanusz-hegy, Libanon) és az Ezüst-hegy (Torosz-hegység, Anatólia délkeleti határa) jelentette. A Sarrukín-krónika azonban név szerint csak Uruk, Ur, Eninmar, Lagas, Umma és Mári városokat említi, a többit csak általában, miszerint Enlil az Alsó-tengert, Dagan a Felső-tengert is neki adta. Dilmun, amit az újasszír szöveg meghódított területként mutat be, az óbabiloni szerint „csak” kereskedett Agadével, hiszen az Agade rakpartjain kikötő dilmuni hajók csak ezt jelenthetik, szó sincs arról, hogy Sarrukín Dilmunba ment volna. A Kaptara (Kréta) és a „tengeren túli”, máshonnan ismeretlen Anaku meghódítása már a legendaköltészet műve. Az amarnai levéltárból előkerült „A csaták királya” (šar tamḫari) című eposz is bő egy évezreddel későbbi a cselekménynél, és semmi sem utal egyébként arra, hogy Sarrukín behatolt volna Anatóliába. Eszerint járt Burushattumban, ahol a tizenhét kísérő fejedelem közt feltűnik Pambasz hettita király neve is, mint a hettiták időben első, de nem egykorú említése. Ez egy néhány évszázaddal korábbi hettita történet átdolgozása lehet, amely szintén arról szól, hogy Sarrukín Anatóliában járt. Ezek azonban sokkal inkább Narám-Szín asszír királyról szóló történetek lehettek, akit később összekevertek a nála sokkal híresebb Narám-Színnel, végül pedig átruházták Sarrukínra, sőt Narám-Színt Sarrukín fiaként, nem unokájaként említik, vagyis Rímus és Manistusu köztes nehéz éveit egyszerűen elfelejtették. A eblai levéltár, valamint Tell-Brák dokumentumai alapján viszont olyan hadjárat is szóba jöhet, amelyről mezopotámiai forrásból nem értesülünk, a Hábur folyó menti, a későbbi Mitanni területét érintő portyáról. Ugyanakkor leszögezhető, hogy Ebla említése csak az ezredévvel későbbi leírásokban és listákban maradtak fenn. A Sarrukínnak tulajdonított szövegekkel szinte azonos módon beszél Narám-Szín, Sarrukín unokája is, sőt egy dokumentumban azt írja, hogy ő volt az első mezopotámiai uralkodó, akinek Arman (Aleppó?) és Ebla városokat sikerült legyőzni. Paolo Matthiae már az eblai feltárások kezdeti szakaszán talált olyan feliratos kerámiát, amely szerint Narám-Szín dúlta fel a várost. Így valószínű, hogy Narám-Szín rablókalandjainak némelyikét is Sarrukínnak tulajdonítják. Mivel azonban Ebla említése az egész szíriai hadjáratot leíró táblán van, a teljes nyugati hódítás kérdésessé válik. Délen és keleten elért a Perzsa-öbölig és Elámig. Elám élére egy vazallusát állította. E kérdésben jellemző eltérés található a Sarrukín-krónika sumer és akkád nyelvű változatai között. Az óbabiloni írnok a sumer szövegben az „Elám embere” kifejezést használta, míg az akkádban már csak Elám szerepel. Elám embere nem feltétlenül Elám uralkodója, és nem jelent elámi hódítást sem. Bár a tartósan ellenőrzése alatt álló terület jóval kisebb lehetett, az agadei dinasztiával az ókori Mezopotámia történetében először jött létre egy nagy területek felett ellenőrzést gyakorló központosított hatalom, amely újdonság az addig városállamokba szerveződő térségben. Sarrukín és utódainak hódító törekvései főleg gazdasági okokkal magyarázhatók: Mezopotámiában hiányoznak az olyan nyarsanyagok, mint a fa és fém, melyeket más területekről, például Libanonból kell importálni. A Cédrus-erdő és Ezüst-hegység említése is a hadjáratok rabló-, illetve kereskedelmi, gazdasági jellegére utalnak. Ugyanitt, a Sarrukín-krónikában Meluhha, Magan és Dilmun kereskedőhajóiról is szó van, amelyek Agade rakpartjain kötöttek ki, nyilván a korábbi célállomások helyett. Ugyanez a Dilmun Sarrukín születési legendájában meghódított országként szerepel. A meghódított népek társadalmi szerkezete változatlan marad, csak a felső szintű államigazgatás kerül a királyi család tagjainak vagy más magas rangú akkád polgárnak a kezébe. A sumer városok vezető pozícióit akkádokkal töltötte be, és a lugal vagy en helyett enszi (kormányzó, akkádul patesi) vezette a településeket. Emellett szilárd katonai szervezet gondoskodott a kereskedelem, valamint az adó- és vámügyek lebonyolításáról, a nem sumer településeket saginok, katonai kormányzók vezették. A Perzsa-öblön keresztül zajló kereskedelmet Akkád monopolizálta. Egy óbabiloni átiratban ismert felirat szerint Meluhha (Indus-völgy), Magan (Oman) és Dilmun (Bahrein) is kereskedelmi partnerei közé tartozott. Az akkád birodalom egészét maga a király kormányozta. Ez a monarchikus szerkezet, ami ráadásul az uralkodó istenítéséhez is vezet, a sumer korszakhoz képest – amikor a tekintély hordozói a templom és a városállam voltak – mélyreható változást jelent. A Sarrukín-krónika úgy fejezi be Sarrukín uralkodásának leírását, hogy „öregkorában minden ország fellázadt ellene és megostromolták Akkád városát”. Egy ómengyűjteményben: „... aki ellen az ország tanácsa fellázadt, körülzárták Agade városában; Sarrukín kitörvén seregüket megverte, pusztulásukat okozta”. A lázadások az egykor független városkirályságokban gyakoriak, szinte folytonosak lehettek, így az állam instabil maradt. Fia, Rímus követte a trónon, akit alig nyolc évi uralkodás után udvaroncok összeesküvésében gyilkoltak meg. Sarrukín birodalmát tekintették példaképnek a későbbi nemzedékek a III. uri dinasztia korától egészen az Újbabiloni Birodalomig, dacára annak, hogy a hirtelen felfújt Akkád Birodalom a világtörténelem egyik legkevésbé központosított és állékony képződménye. A birodalmat végül a Sarrukín által először említett gutik döntötték meg, akiknek királyát, Zarlakot Sarrukín még fogságba ejtette, de nem egészen egy évszázad múlva az egész akkád dinasztiát elsöpörték. ## Az Akkád Birodalom kultuszai Inanna–Istár említése a születési legendában nem véletlen, Agadében Sarrukín két fontos templomot emelt, Istár és Zababa templomait. Mindketten a háború Kisben tisztelt istenei, a helyi mitológiában házaspár. Istár ezen alakja Aphrodité niképhorosszal hasonlítható össze. Agade királyaként Istár helytartójának nevezte magát. Anu papja és Enlil enszije volt. Ezzel párhuzamosan a babiloni Marduk háttérbe szorult. Agade az egyetlen mezopotámiai királyi város, amelynek helye a mai napig ismeretlen, így templomairól sem tudunk semmit. Sarrukín folytatta a sumer hagyományokat, és a nippuri Ékur jelentős szerepet töltött be továbbra is. Az Ékur Enlil és a hozzá kapcsolódó istenek temploma volt. Északi hadjárata során az amorita Dagannak adott hálát Tuttulban, hódításait – vagyis inkább hadjáratainak sikerét – általában Enlilnek köszönte meg. Több településen alapított templomokat a sumer isteneknek, köztük Nidabának Saduppumban, aki a birodalmi közigazgatás patrónusa lett. Az újasszír és újbabiloni korokban még ismerhettek egy olyan ómengyűjteményt, amelyben Sarrukínra vonatkozó jósjelek is voltak, mivel több olyan ómenmagyarázat is ismert, amely Sarrukín-jóslatokra hivatkozik. ## Hatása a világirodalomra Sarrukín születési legendája és trónra kerülésének elemei vándormotívumokká váltak az ókori Közel-Keleten, vagy maguk a Sarrukín-legendák épültek ezen korai vándormotívumokra és hagyományozták tovább azokat. Folyóra tett gyermekek számos alkalommal megjelennek mitizálódó történelmi személyek életrajzaiban. Elsőként Anatóliában bukkan fel a Calpa-szövegben, ahol Nesza királynéja úsztatja le a folyón gyermekeit. Ide óasszír kereskedők hozhatták magukkal a mesét. Néhány évszázaddal később Mózes, majd Romulus és Remus is hasonló történeten alapul. A mitikus-legendás kitett gyermekek sora még hosszabb, ha a folyóra tételt nem tekintjük, ide tartozik például Oidipusz is. Még a görög mitológiát is megihlette, vagy maga a Sarrukín-legenda, vagy egyenesen az annak alapul szolgáló Samas–Ninlil-mítosz. A homéroszi Démétér-himnusz szerint az istennő épp olyan dajka, mint Innin. A követ által küldött, saját magára nézve halálos ítéletet hordozó üzenet is ugyanilyen klisé lett, nem csak a római korig, hanem annál is tovább, a középkori Európában is. ## Kapcsolódó cikkek - Az akkád dinasztia családfája - Akkád uralkodóinak listája - A csaták királya ## Egykorú források - Sarrukín feliratai, szövegkiadás és feldolgozás: H. Hirsch: Archiv für Orientforschung 20, 1963. 34–852. o. - Sarrukín legendája, szövegkiadás: Cuneiform Texts XIII, 42, 43. - Lugalzaggeszi és Sarrukín, szövegkiadás: V. Scheil: Revue d'Assyriologie 13, 1916. 175–178. o.
175,301	Spinosaurus	26,443,657	null	[ "Afrika dinoszauruszai", "Kiemelt cikkek", "Kréta időszaki dinoszauruszok", "Spinosauridák" ]	A Spinosaurus (nevének jelentése „tüskésgyík” vagy „hátgerinces gyík”) a theropoda dinoszauruszok egyik húsevő neme, amely a mai Észak-Afrikában élt a kréta időszak kora albai–kora turoni korszaka idején, körülbelül 112–93,5 millió évvel ezelőtt. A nem fosszíliáit elsőként 1910-ben Egyiptomban fedezte fel és írta le Ernst Stromer német őslénykutató. Az eredeti maradványok megsemmisültek a második világháború idején, de később újabb koponyadarabok kerültek elő. Tisztázatlan, hogy a leírt fosszíliák egy vagy két fajt képviselnek. A legjobban ismert faj az egyiptomi S. aegyptiacus, azonban Marokkóból egy második lehetséges faj, a S. marocannus is ismertté vált. A Spinosaurus egyedi „tüskéi” a csigolyák hosszú nyúlványai. 1,65 méter hosszúra nőttek, és valószínűleg bőr fedte és kötötte össze őket, ami egy vitorlaszerű szerkezetet alkotott. Egyes szerzők szerint azonban izmok is kapcsolódtak hozzájuk, amik egy púpot vagy tarajt alkottak. A szerkezet feladatával kapcsolatban több elképzelés is született, mint például a hőszabályozás és a jelzés vagy párválasztással kapcsolatos nemi szelekció. Újabb keletű becslések szerint a Spinosaurus talán a legnagyobb ismert húsevő dinoszaurusz, a Tyrannosaurus, a Giganotosaurus és a Carcharodontosaurus méretét megközelítő vagy valamivel meghaladó állat volt. 2005-ös, 2007-es és 2008-as becslések szerint 12,6–18 méter hosszú és 7–20,9 tonna tömegű lehetett. Egy teljesebb példány alapján egy 2022-es becslés a hosszát 14 méterre, a tömegét pedig 7,4 tonnára becsülte. ## Anatómia Bár a Spinosaurus a mérete, vitorlája és meghosszabbodott koponyája miatt közismertnek számít, az időközben előkerült fogak és koponyaelemek mellett leginkább olyan maradványok alapján ismert, amik időközben megsemmisültek. Emellett csak a koponyáról és a gerincről készült részletes leírás, a végtagok csontjait nem találták meg. Az állcsont és a koponya 2005-ben publikált leletanyaga megmutatta, hogy ez a húsevő dinoszaurusz rendelkezett a ragadozó dinoszauruszok között az egyik leghosszabb koponyával, melynek hossza elérte az 1,6–1,68 métert. A koponya szűk orr-részét egyenes, kúpos, recézetlen fogak töltötték meg. A felső állcsont premaxilla részében elöl hat vagy hét fog helyezkedett el, mögöttük, a maxillában pedig további tizenkettő volt. A második és harmadik fog mindkét oldalon jóval nagyobbra nőtt a premaxillában levőknél, és helyet biztosított az állkapocsban levők számára a felső állcsont elején és végén levő fogak között. A pofa legelején levő nagy fogak megnyúltak, a szemek előtt pedig egy kisebb fejdísz helyezkedett el. A Spinosaurus vitorláját nagyon magas hátcsigolyanyúlványok alkották. Ezek a tüskék hétszer, de akár tizenegyszer is magasabbak voltak a csigolyáknál, amikből kiálltak. A tüskék elölről hátrafelé haladva egyre magasabbak, de alapjuk hosszabbodott meg, nem a magasságuk nőtt, így eltértek a pelycosaurusok közé tartozó Edaphosaurus és Dimetrodon vékony háttüskéitől. ## Osztályozás A Spinosauridae család névadója a Spinosaurus, de mellette ide tartozik a dél-angliai Baryonyx, a brazil Irritator és az Angaturama (amely talán az Irritator szinonimája), a közép-afrikai Nigerből származó Suchomimus és talán a Thaiföldről, töredékes maradványok alapján ismert Siamosaurus is. A Spinosaurus a szintén recézetlen, egyenes fogakkal rendelkező Irritatorral áll legközelebbi rokonságban, mellyel ketten alkotják a Spinosaurinae alcsaládot. 2003-ban Oliver Rauhut felvetette, hogy Stromer Spinosaurus holotípusa egy kiméra volt, ami egy Acrocanthosaurushoz hasonló carcharodontosaurida hátcsigolyájából és egy Baryonyxhoz hasonló nagy theropoda állkapcsából állt. Ezt az elemzést azonban az újabb keletű cikkekben elvetették. ## Felfedezés és fajok A Spinosaurus elsőként leírt maradványait az egyiptomi Baharijja-oázisban fedezték fel 1912-ben, és Ernst Stromer német őslénykutató nevezte el 1915-ben. A Baharijjából származó további töredékes fosszíliákat, köztük csigolyákat és a mellső láb csontjait Stromer 1934-ben „Spinosaurus B”-ként jelölte meg. Stromer úgy ítélte meg, hogy elég nagy a különbség ahhoz, hogy a maradványok egy másik fajhoz tartozzanak, és ez beigazolódott, ugyanis az újabb expedíciók és leletek révén kiderült, hogy a Carcharodontosaurustól vagy a Sigilmassasaurustól származnak. A Spinosaurus fosszíliák egy része megrongálódott a németországi Münchenben levő Deutsches Museumba történő szállítás során, és a megmaradt csontok 1944-ben teljesen elvesztek egy, a szövetségesek által végrehajtott bombatámadás következtében. A Spinosaurus két faját nevezték el: a Spinosaurus aegyptiacust (jelentése 'egyiptomi tüske gyík') és a Spinosaurus marocannust (jelentése 'marokkói tüske gyík'). A S. marocannusról új fajként először Dale Russell készített leírást egy nyakcsigolya hossza alapján. A későbbi szerzők a témát illetően megoszlottak, némelyikük a csigolya hosszát egyedenként eltérőnek vélte, így a S. marocannust érvénytelennek, illetve a S. aegyptiacus szinonimájának tekintették, míg mások megtartották érvényes fajként. ### Példányok Hat részleges Spinosaurus példányról készült leírás. Az egyedek lehetséges méretét más ismert spinosauridákkal való összehasonlítás alapján becsülték meg. Az alábbi becslés forrása a Theropod adatbázisa (Theropod Database), illetve Cristiano dal Sasso és szerzőtársai 2005-ös cikke. A holotípus a Stromer által 1915-ben leírt IPHG 1912 VIII 19 jelzésű lelet, amely a Baharijja-formációból került elő. E majdnem kifejlett példány maradványai megsemmisültek a második világháború alatt, azonban részletes ábrák és leírások készültek róla. A becsült hossza 14 méter, míg a tömege 6,7 tonna lehetett. A lelet részét képezi egy maxilla (felső állcsont) töredéke, egy 75 centiméter hosszú hiányos állkapocs (a koponya becsült hossza az 1,34 méteres állkapoccsal együtt 1,45 méter), 19 fog, két részleges nyakcsigolya, 7 hátcsigolya, háti és hasi bordák, valamint 8 farokcsigolyatest. Ez volt az a példány, amit Rauhut kimérának tartott. A marokkói Kem Kem-rétegekben talált CMN 50791 jelzésű lelet, melyet Russell írt le 1996-ban, a Spinosaurus marocannus holotípusa. Hozzá tartozik egy 19,5 centiméter hosszú középső nyaki csigolya, egy elülső hátcsigolya nyúlványa, valamint egy elülső és egy középső állkapocs darab. A Taquet és Russell által 1998-ban leírt algériai MNHN SAM 124 egy részleges premaxillából egy részleges maxillából, ekecsontokból és fogtöredékekből áll. E példány becsült hossza 14 méter lehetett, a tömege pedig elérhette a 6,7 tonnát. A koponya körülbelül 1,42 méter hosszú volt. Az Office National des Mines nBM231 leírását Buffetaut és Ouaja készítette el 2002-ben, egy, a tunéziai Chenini-formációból származó állkapocs elülső darabja alapján, ami nagyon hasonlít a S. aegyptiacus meglevő leletanyagához. A marokkói Kem-rétegekből származó MSNM V4047 jelzésű lelet, amit a milánói Városi Természetrajzi Múzeumban (Museo Civico di Storia Naturale) dolgozó Cristiano dal Sasso és kollégái írtak le 2005-ben, egy premaxillából, egy részleges maxillából, és egy részleges orrcsontból áll, melyek együttes hossza körülbelül 98,8 centiméter. A súlyos koponya becsült hossza 1,6–1,68 méter, az állat teljes hossza pedig körülbelül 14 méter lehetett. Az UCPC-2 egy, a szemek előtt elhelyezkedő hornyolt fejdísz, melynek leírását szintén Sasso és kollégái végezték el 2005-ben. FSAC-KK 11888 A további ismert példányok nagyon töredékes maradványokból és elszórt fogakból állnak. Például az egyik fogat, amit a nigeri Echkar-formációban fedeztek fel, a S. aegyptiacushoz kapcsolták. A Spinosaurushoz tartozó lehetséges anyagról számoltak be a kenyai Turkana-homokkőből és a (hauterivi korszakbeli) líbiai Cabao-formációból, bár az utóbbit csak átmeneti jelleggel kapcsolták ehhez a nemhez. ## Ősökológia A Spinosaurus egykori élettere nagyrészt lefedi a mai Észak-Afrikát, bár az élőhely értelmezése és az ökoszisztémában elfoglalt helye még kérdéses. Például a mai Egyiptomban élt Spinosaurusoknak a partmenti árapálysíkságokon és csatornáknál levő élőhelyeken olyan hasonló méretű ragadozó dinoszauruszokkal és egyéb állatokkal kellett megosztozniuk, mint a Bahariasaurus és Carcharodontosaurus, az óriás titanosaurus sauropoda, a Paralititan, a kisebb titanosaurus, az Aegyptosaurus, a 10 méter hosszú krokodil, a Stomatosuchus, és a coelacanthusok közé tartozó Mawsonia. ### Táplálkozás Nem tisztázott, hogy a Spinosaurus elsődlegesen szárazföldi ragadozó volt-e, vagy inkább halevő, amire meghosszabbodott állcsontja, kúpos fogai és magasan elhelyezkedő orrlyukai utalnak. Azt az elméletet, ami szerint a spinosauridák halevésre specializálódtak, korábban A. J. Charig és A. C. Milner a Baryonyxszal kapcsolatban vetette fel. Ez a krokodiloknál és a típuspéldány bordái mögött talált, gyomorsav által károsított halpikkelyek anatómiai hasonlóságán alapul. A spinosauridák faunájából ismert nagy halak közé tartozik az Észak-Afrikában és Brazíliában, a kréta időszakban élt Mawsonia. A spinosauridák táplálkozására vonatkozó közvetlen bizonyítékok az európai és dél-amerikai taxonoktól származnak. A Baryonyx egyetlen ismert példánya a gyomrában halpikkelyekkel és egy fiatal Iguanodon csontjaival együtt került elő. De egy Baryonyx egyed fogait egy dél-amerikai pterosaurus csontjába ágyazódva találtak, ami arra utal, hogy a spinosauridák alkalmanként a repülő archosaurusokra vadásztak. A Spinosaurus valószínűleg elterjedt és a táplálékválasztékra nem igényes („opportunista”) ragadozó volt, talán a grizzly medve kréta időszaki megfelelője lehetett, amely a halászatot részesítette előnyben, de kétségtelenül dögevő is volt, és sokféle kis vagy közepes méretű zsákmányt ejtett el. ## Ősbiológia ### Méret Felfedezése óta a Spinosaurus versenyben áll a leghosszabb és legnagyobb theropoda dinoszaurusz címért, bár ez a tény a nyilvánossághoz nem jutott el a Jurassic Park III. című filmben való szerepléséig és egy új példány 2005-ben történt leírásáig. Friedrich von Huene és Donald F. Glut az áttekintéseikben évtizedekre egymástól, 6 tonnás tömeggel és 15 méteres hosszal a legsúlyosabb theropodák között tartották számon. 1988-ban Gregory S. Paul szintén a leghosszabb theropodák közé sorolta be 15 méteres testhosszal, a tömegét azonban kisebbre becsülte. A 2005-ben leírt példányokon alapuló tömegbecslések 16–18 métert és 7–9 tonnát állapítanak meg. François Therrien és Donald Henderson 2007-es cikkében egy koponyahosszon alapuló arányszámítás található, ami ellentétben áll a korábbi becslésekkel, eszerint ugyanis a megállapított hossz túl nagy, a tömeg pedig túl kicsi. A számítás alapján a hossz 12,6–14,3 méter, míg a tömeg 12–20,9 tonna. A tanulmányt kritika érte az összehasonlításhoz használt theropodák kiválasztása (a nagy theropodák csontvázának többségét arra használták fel, hogy beállítsák a spinosauridákétól eltérő testfelépítésű tyrannosauridákhoz és carnosaurusokhoz tartozó kiindulási egyenleteket) és a spinosaurida koponya rekonstrukcióik miatt. A becslések helyességéről való döntéshez teljesebb fosszíliákra lenne szükség. ### Vitorla A Spinosaurus vitorlája szokatlan, de ugyanabban az időben ugyanazon a területen más dinoszauruszok, például az ornithopodák közé tartozó Ouranosaurus és a sauropodák közé tartozó Amargasaurus hátcsigolyáiból is hasonló szerkezeti adaptáció fejlődött ki (ez azonban vitatott; ahogy ez az említett állatokról szóló szócikkekben is olvasható). A vitorla feltehetően analóg a perm időszaki synapsidáéval, a Dimetrodonéval, bár ez az állat jóval a dinoszauruszok megjelenése előtt élt, így e hasonlóság csak a konvergens evolúció eredménye. Elképzelhető, hogy ez a rész a bölényekéhez hasonlóan inkább púpszerű, mint vitorlaszerű volt, ahogy legutóbb Jack Bowman Bailey is megjegyezte, a Spinosaurus tüskéi nem vékony rudak voltak, hanem elölről hátrafelé kiszélesedtek, és lehet hogy nem bőrvitorlát, hanem egy vastagabb, zsíros struktúrát tartottak. Ez esetben akár táplálék zsírként való raktározását is szolgálhatták, mint pl. a tevéknél, vagy izmok tapadási helyei lehettek. E vitorlák feladata nem egyértelmű; a tudósok több elméletet állítottak fel, amik között a hőszabályozás és a jelzés is szerepel. Emellett egy ilyen, háton levő feltűnő tulajdonság látszólag nagyobbá tette a tulajdonosát, mint amilyen volt, megfélemlítve a többi állatot. Ha a vitorlához bőséges érhálózat tartozott, akkor az állat e testrész nagy felületét a hő elnyelésére használhatta. Ez arra utal, hogy legfeljebb csak részben vált melegvérűvé, és hogy olyan éghajlaton élt, amin az éjszaka hűvös vagy hideg, az ég pedig rendszerint felhőtlen volt. Erre magyarázattal szolgálhat az az elképzelés, ami szerint a Spinosaurus és az Ouranosaurus a Szahara egykori változatának határán vagy területén élt. Az is lehetséges, hogy a vitorla nem begyűjtötte a hőt a test számára, hanem kisugározta azt onnan. Mivel a nagy állatok a testtömegükhöz viszonyítva aránylag kis testfelülettel rendelkeznek (a Haldane-elv alapján) jóval nagyobb problémát okozhat a felesleges hő elnyelése a magas, mint az alacsony hőmérsékleten. Az ilyen dinoszauruszok vitorlái nagymértékben megnövelték a bőr felületét, miközben a tömeget csak kismértékben gyarapították. Ráadásul, ha a vitorla elfordult a naptól, vagy 90 fokos szögben a hűvös széllel szemben állt, az állat elég hatékonyan hűthette magát a kréta időszaki Afrika meleg éghajlatán. A bonyolult testfelépítés számos modern állatnál az ellenkező nemű állatok vonzására szolgál a párzás idején. Nagyon is lehetséges, hogy az ilyen dinoszauruszok a vitorlájukat az udvarlás során használták, ahogyan a pávák a farkukat. Stromer úgy vélte, hogy a hímek és a nőstények csigolyatüskéinek mérete eltérhetett. Ha ez így volt, akkor talán a vitorlák ragyogó színűek is lehettek, de ez pusztán spekuláció. Végül is elég valószínű, hogy a vitorla egyesítette ezeket a funkciókat; általában hőszabályozóként működött, a párzási időszakban pedig az udvarlás segédeszközévé vált, a Spinosaurus hűtötte vele magát, és alkalmanként, amikor fenyegetve érezte magát, más állatok elriasztására használta. A kevés megtalált példány alapján nemi kétalakúságot nem lehet bizonyítani. ### Testhelyzet Bár hagyományosan két lábon járó állatként ábrázolják, az 1970-es évek közepén felmerült, hogy a Spinosaurus legalábbis alkalmanként négy lábon mozgott. Ezt alátámasztotta a rokonságába tartozó, erőteljes karokkal rendelkező Baryonyx felfedezése. Bailey (1997-ben) szintén elképzelhetőnek találta a négylábú testhelyzetet, ami ilyen rekonstrukciók megjelenéséhez vezetett. Ez az elmélet legalábbis szokványos pózként vesztett a népszerűségéből, de van aki szerint lehetséges, hogy a spinosauridák lekuporodtak a négylábú pózba. Egy 2014-es rekonstrukció szerint egy fiatal példány újonnan megtalált fosszíliái alapján a Spinosaurus lábai túl rövidek voltak a hatékony szárazföldi mozgáshoz. A tanulmányt több kritika is érte. John Hutchinson szerint különböző példányok használata kimérákat eredményezhet. Scott Hartman szintén kritikát fogalmazott meg, miszerint a felnőtt példányok hátsó lába és medencéje 27%-kal nagyobb lehetett, és nem állnak összhangban a közzétett méretekkel. A szerzők válasza után azonban Mark Witton megbízhatónak találta a méréseket. ### Vízi életmód Néhány újabb keletű tanulmány szerint a Spinosaurus és rokonai a krokodilokéra emlékeztető, félig vízi életmódot folytathattak. Erre utalnak az arccsontokon levő nyílások, melyek a krokodilokéhoz hasonló módon, a víz alatti vadászatot segítő nyomásérzékelőket tartalmazhattak. A fosszíliáik oxigénizotópos vizsgálata a δ<sup>18</sup>O esetében a kortárs dinoszauruszokénál alacsonyabb, a teknősökre és a krokodilokra jellemző értéket mutatott. Emellett a kora kréta korból, Spanyolországból származó nyomfosszíliák arra utalnak, hogy ezen a területen, ahol a spinosauridák gyakran előfordultak, egyes theropodák időnként a vízbe is belegázoltak. ## Popkulturális hatás A Spinosaurus már régóta szerepel a népszerű, dinoszauruszokról szóló könyvekben, de a spinosauridák megfelelő ábrázolásához csak nemrégiben vált ismertté elég információ. Egy Albert-Félix de Lapparent és Réné Lavocat által készített jelentős, 1955-ös csontváz rekonstrukció szokványos felegyenesedett theropodaként jelenítette meg a többi nagy theropodáéhoz hasonló koponyával, a hátán vitorlával és négyujjú kezekkel együtt. A Spinosaurus szerepelt a 2001-es Jurassic Park III. című filmben. A Tyrannosaurusnál nagyobb és erősebb állatként jelent meg; az egyik jelenetben a két feltámasztott ragadozó megküzd egymással, és a Spinosaurus az ellenfele nyakát eltörve győzelmet arat. A valóságban ez a küzdelem sosem történhetett volna meg, mivel a két fajt több ezer kilométeres távolság és több millió év választotta el egymástól. A Jurassic Park III. után a Spinosaurus a filmekhez kapcsolódó termékek között is felbukkant, például akciófiguraként és a videójátékok, mint például az Operation Genesis szereplőjeként. A Spinosaurus szerepelt a Discovery Channel 2009-es Megaragadozók (Mega beasts vagy Monsters resurrected) című hatrészes minisorozat harmadik részében, amelyben csúcsragadozóként állították be. A műsorban a Spinosaurus mérete el van túlozva és a koponyája is szélesebb, mint amilyen a valóságban lehetett. A Spinosaurus szintén megjelent az Őslények kalandorai (Primeval) 2011-es 4. évadának 1. részében, amiben átjött egy Anomálián és London városában tombolt. ## Fordítás
81,649	Iguanodon	26,552,589	null	[ "Európa dinoszauruszai", "Iguanodontiák", "Kréta időszaki dinoszauruszok" ]	Az Iguanodon (nevének jelentése: 'leguán fogú') az ornithopodák alrendágába tartozó dinoszaurusznem, amely nagyjából az első gyors mozgású, két lábon járó hypsilophodontidák és a kacsacsőrű dinoszauruszok elterjedése (az ornithopodák aranykora) közti időszakban élt. Számos faját azonosították, melyek a késő jura kor kimmeridge-i korszakától a késő kréta kor cenomani korszakáig éltek Laurázsia (a mai Ázsia, Európa és Észak-Amerika) területén. A 2000-es évek első évtizedében azonban megállapították, hogy mindössze egyetlen megfelelően igazolt faja van: az I. bernissartensis, ami a kora kréta kor barremi és kora apti korszakában élt Európában, mintegy 130–120 millió évvel ezelőtt. Az Iguanodon egy nagyméretű, testes növényevő volt, melynek jellegzetessége a nagy, hegyes hüvelykujj-tüske, amit feltehetően a ragadozók elleni védekezésre és az élelem összegyűjtésére használt. Az Iguanodont az angol geológus, Gideon Mantell fedezte fel 1822-ben, három évvel később pedig leírást készített róla. A Megalosaurus után ez volt a második, hivatalosan elnevezett dinoszaurusz. A Megalosaurusszal és a Hylaeosaurusszal együtt ezt a nemet használták fel harmadikként, amikor a Dinosauria öregrendet definiálták. Az Iguanodon a kacsacsőrű hadrosauridákkal együtt az Iguanodontia csoportba tartozik. A nem taxonómiája kutatások tárgyát képezi, és az új fajok megjelenésével vagy a régiek más nembe való áthelyeződésével változhat. Az Iguanodon tudományos megértése a fosszíliákból kinyert új információk révén fejlődött az idők során. Két jól ismert lelőhelyről számos maradványa került elő, melyek között majdnem teljes csontvázak is találhatók, amik lehetővé tették a kutatók számára, hogy elméleteket állítsanak fel az egykor élt állatok táplálkozásáról, mozgásáról és társas viselkedéséről. Ez az egyik legkorábbi nem, amiről nagy mennyiségű információ áll rendelkezésre, miáltal kis, de mégis jelentős helyet kapott a nyilvános érdeklődés szempontjából fontos dinoszauruszok között. Művészi reprezentációja jelentős változásokon ment keresztül, mialatt a maradványait illetően új értelmezések láttak napvilágot. ## Anatómia Az Iguanodon egy testes növényevő volt, ami a ma élő medvefélékhez hasonlóan négy és két lábon egyaránt tudott mozogni. Legismertebb faja, az I. bernissartensis, melynek felnőtt példányai nagyjából 10 méter hosszúak voltak, de egyes esetekben elérhették a 13 métert is, míg az átlagos tömegüket 3,08 tonnára becsülik. Ez a nem nagyméretű, magas és keskeny koponyával rendelkezett, melyhez egy fogatlan és feltehetően keratinnal (szaruval) borított csőr tartozott, fogai pedig a leguánokéhoz hasonlóak, de azoknál nagyobb méretűek voltak, és egymáshoz közelebb helyezkedtek el. A mellső lábuk hosszú (az I. bernissartensis esetében a hátsó láb 75%-át is eléri) és erőteljes, a tenyerük meglehetősen rugalmatlan, így a testsúlyt a három középső ujjnak kellett megtartania. A hüvelykujjak kúpos tüskék voltak, melyek elálltak a három középsőtől. A korai rekonstrukciókon a tüskéket még az állat orrára helyezték, az újabb leletek azonban feltárták a tüskék igazi helyét, bár a pontos céljuk vitatott maradt. Elképzelhető, hogy védekezésre vagy a táplálék összegyűjtésére használták őket. A kisujj meghosszabbodott és finoman mozgatható volt, tárgyak manipulálására is alkalmas lehetett. A hátsó lábak erőteljesek voltak, de nem futáshoz, hanem járáshoz alkalmazkodtak, a végükön három lábujj helyezkedett el. A hátgerincet és a farkat elcsontosodott ínszalagok tartották és merevítették, melyek az állat életkorának növekedésével egyre merevebbé váltak (ezek a rúd alakú csontok gyakran hiányzanak az összeállított csontvázakról és a rajzokról). A testfelépítésük összességében nem tért el a későbbi rokonaikétól, a hadrosauridákétól. ## Osztályozás és eredet Az Iguanodon után nevezték el az ornithopodák népes csoportját, a linnéi rendszertan szerint besorolatlan Iguanodontia kládot, melybe sok középső jura és késő kréta kori fajt soroltak be. Az Iguanodon mellett a klád legismertebb tagjai közé tartozik a Dryosaurus, a Camptosaurus és az Ouranosaurus, valamint a kacsacsőrű hadrosauridák. A régebbi forrásokban az Iguanodontidae még különálló családként szerepel, a későbbiekben azonban olyan szemétkosár-taxonná vált, amely csak egyes ornithopodákat tartalmaz, de nem találhatók meg benne sem a hypsilophodontidák, sem a hadrosauridák. A gyakorlatban rendszerint olyan állatokat soroltak be ide, mint a Callovosaurus, a Camptosaurus, a Craspedodon, a Kangnasaurus, a Mochlodon, a Muttaburrasaurus, az Ouranosaurus és a Probactrosaurus. A kladisztikai elemzés megjelenésekor a hagyományos értelmezés szerinti Iguanodontidae parafiletikus csoportnak látszott, így ezeket az állatokat a hadrosauridákhoz viszonyítva a kladogram más pontjaira helyezték át, ahelyett, hogy különálló kládként kezelték volna. A modern definíció szerint az Iguanodontidae már csak az Iguanodont tartalmazza. Az Iguanodontoidea besorolatlan kládként továbbra is használatban van a szakirodalomban, azonban jelenleg számos tradicionális Iguanodontoideát a Hadrosauroidea öregcsaládba sorolnak be. Az Iguanodon a Camptosaurus és az Ouranosaurus között található a kladogramokon, és feltehetően egy Camptosaurusszerű állat leszármazottja. Jack Horner szerint, főként a koponyajellemzőik (szünapomorfiáik) alapján a hadrosauridák két egymástól távoli rokonságban álló csoportot alkotnak; az egyikbe a lapos fejű hadrosaurinák tartoznak (köztük az Iguanodonnal), a másikba pedig a fejdíszes lambeosaurinák, a javaslatát azonban elutasították. ## Felfedezés és történet ### Gideon Mantell, Sir Richard Owen és a dinoszauruszok felfedezése Az Iguanodon felfedezéséhez régóta kötődik egy népszerű legenda. A történet szerint Gideon Mantell felesége, Mary Ann fedezte fel az első Iguanodon fogakat a Whiteman's Green Tilgate erdejének kőzetrétegeiben, az angliai Sussex megyéhez tartozó Cuckfieldben, 1822-ben, mikor a férje egy páciensénél járt látogatóban, bár nincs bizonyíték arra, hogy Mantell valaha is magával vitte volna a feleségét, amikor a pácienseihez ment. Ráadásul Mantell 1851-ben azt állította, hogy ő maga talált rá a fogakra. Ennek ellenére nem mindenki tartja kitalációnak a történetet. Mantell jegyzetfüzetéből kiderül, hogy 1820-ban kapta a Whiteman's Greenben levő lelőhelyről az első nagy fosszilis csontokat. Mivel néhány theropoda fog is előkerült, először úgy gondolta, hogy ezek a csontok egy óriás krokodilhoz tartoztak, és megpróbálta egy részleges csontvázzá összeilleszteni a maradványokat. 1821-ben jegyezte fel a növényevőhöz tartozó fogak felfedezését, és ekkor merült fel benne az a lehetőség, hogy a kőzetréteg egy nagy növényevő hüllő maradványait őrizte meg. 1822-ben megjelent Fossils of the South Downs (A South Downs fosszíliái) című publikációjában azonban még nem merte felvetni a fogak és az igen hiányos csontváz közötti kapcsolat lehetőségét, illetve azt a feltételezést, hogy a leletei két élőlényhez, egy húsevőhöz („egy Gyík törzsbe tartozó hatalmas méretű állathoz”) és egy növényevőhöz tartoztak. 1822 májusában mutatta be először a növényevő fogakat a Royal Society of London előtt, de a társaság tagjai, köztük William Buckland úgy vélték, hogy azok egy hal fogai vagy egy harmadidőszakban élt orrszarvú metszőfogai lehetnek. 1823. június 23-án Charles Lyell egy párizsi estélyen megmutatott néhányat Georges Cuviernek, de a híres francia természettudós kijelentette, hogy egy orrszarvúhoz tartoznak. Bár másnap Cuvier visszavonta az állítását, Lyell csak az első véleményt közölte Mantellel, aki az eset miatt elbizonytalanodott. 1824-ben Buckland leírást készített a Megalosaurusról, és ebből az alkalomból meghívást kapott Mantell gyűjteményének megtekintésére. Március 6-án megvizsgálta a csontokat és megállapította, hogy azok egy óriás sauriához tartoztak – bár tagadta, hogy az állat növényevő lehetett. A felbátorodott Mantell ismét elküldte a fogakat Cuviernek, aki 1824. június 24-én küldött válaszában kijelentette hogy azok egy hüllőhöz, és nagy valószínűséggel egy óriás növényevőhöz tartoztak. Cuvier Recherches sur les ossemens fossiles című műve az évi kiadásában elismerte korábbi hibáját, így a tudományos körök azonnal elfogadták Mantellt és új sauriáját. Mantell a jelenkori és a kihalt hüllők közti párhuzam alapján megpróbált további bizonyítékot szerezni az elméletére vonatkozóan. 1824 szeptemberében ellátogatott a Királyi Sebészeti Főiskolára (Royal College of Surgeons), de első alkalommal nem sikerült megfelelő fogat találnia. Azonban az intézmény segédkurátora, Samuel Stutchbury, felismerte, hogy a fosszíliák az általa akkoriban preparált leguánfogakra emlékeztetnek, jóllehet a méretük vagy hússzor nagyobb. 1825. február 10-én Mantell, aki mindaddig nem készített leírást a leletről, egy cikket írt a maradványokról a Royal Society számára. Az izometrikus arányosítás alapján úgy becsülte, hogy a lény a 18 méteres hosszúságot is elérhette, azaz nagyobb volt a 12 méter hosszú Megalosaurusnál. A lelet és a leguán fogai közti hasonlóságot felismerve úgy döntött, hogy az új nemet Iguana-saurusnak ('iguana gyíknak') fogja nevezni, de barátja, William Daniel Conybeare hatására (aki egy, az iguanához kevésbé illő nevet, az Iguanoidest vagy az Iguanodont javasolta) az Iguanodon azaz 'iguanafog' nevet választotta, amely az iguana és az ógörög odon, odontos 'fog' szavak összetételével keletkezett. A binomiális nevezéktan szerinti fajnévről azonban megfeledkezett, így azt 1829-ben Friedrich Holl alkotta meg; a teljes név az I. anglicum lett, ami a későbbiekben I. anglicusra változott. 1834-ben, a kenti Maidstone-ban levő egyik lelőhelyen, egy jobb állapotú példányra találtak, melyet Mantell hamarosan megszerzett, és a jellegzetes fogai alapján Iguanodonként azonosított. A maidstone-i kőtábla lehetővé tette az első csontváz-rekonstrukció és művészi illusztráció elkészítését, melyek azonban hibákat tartalmaztak. A legismertebb hiba abból adódott, hogy Mantell az egyik hegyes csontot tülöknek vélte, és az állat orrán helyezte el. A későbbi években a jobb állapotú példányok felfedezésével azonban kiderült, hogy a tülök valójában egy módosult hüvelykujj. A sziklába ágyazódott maidstone-i csontvázat a londoni Természetrajzi Múzeumban (Natural History Museum) állították ki. Maidstone városa pedig a felfedezésre emlékezve, 1949-ben, a címerében egy pajzsot tartó Iguanodont helyezett el. A példány 1832-ben I. mantelli néven került besorolásra, mikor Christian Erich Hermann von Meyer lecserélte az I. anglicus nevet, bár a csontváz más sziklaformációból került elő, mint az eredeti I. mantelli / I. anglicus lelet. Ekkortájt feszültség kezdett kialakulni Mantell és az ambiciózus tudós, Richard Owen között, akinek jobb pénzügyi forrásai és kapcsolatai voltak a zűrzavaros Reform Act-korszak brit politikai és tudományos köreiben. Owen eltökélt kreacionista volt, és az evolúciós elmélet korai változatát (a transzmutacionizmust) támogatókkal szembeni vitáiban hamarosan a saját fegyvereként kezdte felhasználni a dinoszauruszokat. A dinosauria leírásában 61 méter alá csökkentette a dinoszauruszok méretét, és azt állította, hogy fejlettek és emlősszerűek voltak, amilyennek Isten megteremtette őket; a kornak megfelelő értelmezés szerint, és nem a hüllőkből „transzmutálódtak” emlősszerű lényekké. 1849-ben, néhány évvel az 1852-ben bekövetkezett halála előtt Mantell rájött arra, hogy az Iguanodon Owen állításával ellentétben nem egy nehézkes, pachydermataszerű állat volt, mellső lábai ugyanis vékonyabbak voltak, de már nem maradt ideje arra, hogy részt vegyen a Crystal Palace dinoszaurusz szobrainak megalkotásában, így a nagyközönség Owen dinoszauruszokról alkotott elképzelését láthatta évtizedeken át. Owen és Waterhouse Hawkins közel két tucat különböző ősállat életnagyságú szobrát készítette el betonból, melyet acél és tégla alapú vázakra öntöttek rá; a köztük levő két Iguanodon közül az egyiket álló, a másikat hason fekvő pozícióban helyezték el. Mielőtt az álló Iguanodon szobra elkészült, Owen egy húszfős bankettet tartott a belsejében. ### Bernissart A legtöbb Iguanodon maradványt 1878-ban fedezték fel egy szénbányában, a belgiumi Bernissartban, 322 méteres mélységben. Alphonse Briart bátorítására a közeli Morlanwelz bányafelügyelője Louis Dollo, Louis de Pauw társaságában átnézte és rekonstruálta a kiásott csontvázakat. Legalább 38 Iguanodon példány került felszínre, melyek többsége felnőtt volt. 1882 óta sokuk nyilvánosan megtekinthetővé vált; kilencet összeállítottak, 19-et pedig még múzeumi pincében tárolnak. A kiállítás a brüsszeli Természettudományok Belga Királyi Intézetének (Institut Royal des Sciences naturelles de Belgique) látványos részét képezi. A gyűjtemény másolatai az Oxfordi Egyetem Természetrajzi Múzeumában (Oxford University Museum of Natural History) és a cambridge-i Sedgwick Museumban tekinthetők meg. A maradványok többségét egy új fajba, az I. bernissartensisbe sorolták be, mivel az angliai leleteknél nagyobb és robusztusabb állatok voltak, egyikük azonban az I. mantelli nevet kapta (jelenleg Dollodon bampingi néven ismert). E fosszíliák némelyike az első teljes dinoszaurusz csontvázak közé tartozik. Mellettük növények, halak és más hüllők, például a Bernissartia krokodilforma maradványaira is rábukkantak. Ekkoriban a fosszíliakonzerválás tudománya még gyermekcipőben járt, és a rossz felszereltség miatt hamarosan ismertté vált a „pirit-betegség”, amely következtében a megkövült csontokban levő pirit vas-szulfáttá alakul, ami törékennyé és porhanyóssá téve károsítja a maradványokat. Mikor a földben vannak, a csontok ki vannak téve a nedvességnek, ami megelőzi ezt a folyamatot, ám a száraz levegőre kerülve megkezdődik bennük a természetes vegyi átalakulás. Az igazi ok ismeretének hiányában a jelenséget fertőzésnek vélték, és a brüsszeli múzeum munkatársai megpróbálták megelőzni a problémát, alkohol, arzén és sellak alkalmazásával. Ezt a kombinációt arra szánták, hogy egyszerre átitassa (az alkohollal), megszabadítsa a biológiai szervezetektől (az arzénnal), és megkeményítse (a sellakkal) a fosszíliákat. A módszer véletlenül bezárta a nedvességet és meghosszabbította a rongálódási folyamat időtartamát. A modern megelőzési módszerek ehelyett figyelik a fosszília tárolóhelyeken levő páratartalmat, vagy a friss leletek esetében egy speciális polietilén-glikol bevonatot hoznak létre, melyet vákuumpumpa segítségével beégetnek, így azonnal eltávolítják a nedvességet, emellett pedig a polietilén-glikollal betömik a pórusokat és megerősítik a fosszíliát. Dollo példányai lehetővé tették annak bizonyítását, hogy Owen prehisztorikus pachydermatái nem illenek az Iguanodonhoz. A csontvázak összeállítása során az emut és a wallabyt vették alapul, emellett pedig az orrtüskét a hüvelykujjra helyezték. Az eredmény nem lett tökéletes, és gyengébben sikerült, mint némelyik az első teljes dinoszaurusz maradványok közül. A probléma, amit később felismertek, a farok bevezető görbülete volt. Ez a testrész többé-kevésbé egyenes volt, ahogyan az a kiásott csontvázakon is látható, de az elcsontosodott inak jelenlétéből is erre lehet következtetni. Valójában a farok eltörne, ha olyan mértékben meghajlítanák, hogy a wallabyra vagy kengurura jellemző formát elérje. Amennyiben a farok megfelelő helyzetben áll, az egyenes hát és farok lehetővé teszi az állat számára, hogy a törzsét a talajjal párhuzamosan tartsa, a mellső lábai pedig szükség esetén segíthetik a teste megtartásában. A bernissarti ásatások 1881-ben befejeződtek, de nem a fosszíliák hiánya, hanem a bányában végzendő fúrási műveletek miatt. Az első világháború alatt a területet megszállták a németek, akik azt tervezték, hogy újra megnyitják a bányát az őslénytani ásatások számára, melyek felügyeletére Berlinből Otto Jaekel érkezett Bernissartba. Az első fosszilis rétegek feltárása idején azonban a szövetségesek visszafoglalták a települést, így a munka félbeszakadt. A későbbi próbálkozások a létesítmény megnyitására anyagi problémákba ütköztek, és 1921-ben abba is maradtak, mivel a bánya víz alá került. ### Napjainkig: felfedezések világszerte A 20. század elején az Iguanodon utáni kutatás intenzitása csökkent a világháborúk és a nagy gazdasági világválság következményeként. 1925-ben egy új faj vált ismertté, ami alapos kutatások és taxonómiai viták tárgya lett. A Wight-szigeten levő Atherfield Pointnál előkerült példánynak Reginald W. Hooley az I. atherfieldensis nevet adta. Az idő múlásával azonban, a korábban európainak hitt nem példányait a világ számos pontján megtalálták, például Afrikában (fogak Tunéziában és a Szaharában), Mongóliában (I. orientalis) és az Egyesült Államok Utah államában (I. ottingeri). A Dél-Dakota államban talált I. lakotaensis, a későbbiekben átkerült az új Dakotadon nembe. Az 1969-ben megkezdődött dinoszaurusz reneszánsz ugyan a Deinonychus leírásához kötődik, ám az Iguanodon sem maradt ki belőle sokáig. David B. Weishampel az ornithopodák állcsontjának működéséről írt műve segítséget nyújt az Iguanodonok táplálkozási módjának megismerésében, David B. Norman több nézőpontból történő vizsgálatainak köszönhetően pedig a nem bekerült a legjobban ismert dinoszauruszok közé. Emellett számos Iguanodon csontváz került elő a németországi Észak-Rajna–Vesztfáliában levő Nehdenből, melyek bizonyítékkal szolgálnak arra, hogy ezek az állatok csordában éltek, egy területre korlátozódva, amit a jelek szerint egy árhullám borított el, végezve az ott élő populációval. Legalább 15 darab, 2–8 méter hosszú egyedet találtak, habár némelyiküket a könnyebb testfelépítésük miatt először I. atherfieldensis néven írták le, később azonban a Mantellisaurus vagy a Dollodon nemhez sorolták be őket. Az Iguanodon maradványait a dinoszauruszok DNS-e és egyéb biomolekulái utáni kutatásban is felhasználták. A Graham Embery és társai által vizsgált Iguanodon csontokban proteinmaradványok után kutattak, és az egyik bordában olyan szokványos csont proteineket találtak, mint a foszfoprotein és a proteoglikán. ## Fajok Mivel az Iguanodon az egyik legelsőként elnevezett dinoszaurusznem, számos fajnév kapcsolódik hozzá. A szemétkosár-taxon megjelenése előtt ugyanis sok korai nemet használtak átmeneti célra (például a Megalosaurust vagy a Pelorosaurust). Az Iguanodon története bonyolult, és taxonómiája folyamatos átdolgozásokon megy keresztül. A legjobban ismert faj maradványai Belgium, Anglia, Németország, Spanyolország és Franciaország területéről kerültek elő. Feltehetően ehhez a nemhez tartozó leletekre bukkantak Tunéziában és Mongóliában, ezen kívül pedig egy másik faj maradványait is megtalálták az Egyesült Államok Utah államában. Gregory Paul javaslata alapján az I. bernissartensis használatát ajánlott a bernissarti leletekre korlátozni, az Európa más részein levő barremi korszakhoz tartozó rétegekből előkerült robusztus egyedeket pedig I. sp. néven (meghatározatlan fajként) nyilvántartani. Ekképpen egy alapos ellenőrzés után úgy tűnhet, hogy a korábban britnek tekintett dinoszaurusz Angliából csak kevés maradvány alapján ismert. Az I. anglicus volt az eredeti típusfaj, de a holotípus egyetlen fogon alapul, és a faj azóta is csupán töredékek által ismert. 2000 márciusában, a Nemzetközi Zoológiai Nomenklatúra Bizottság (ICZN) lecserélte a típusfajt a jobban ismert I. bernissartensisre. Az eredeti Iguanodon fogakat Új-Zéland nemzeti múzeumában, a Wellingtonban levő Te Papa Tongarewa gyűjteményében őrzik, ezek azonban nem tekinthetők meg. A fosszíliát Gideon Mantell fia és fosszíliáinak örököse, Walter vitte Új-Zélandra, mikor odaköltözött. ### Jelenleg érvényesnek tekintett fajok Az Iguanodonhoz társított számos faj közül csak kevés maradt érvényes, és jelenleg csupán egyetlen új kerülhet be közéjük. Az I. bernissartensis, melyről George Albert Boulenger készített leírást 1881-ben, a nem új típusfaja (neotípusa). Ez a faj a legismertebb, a számos bernissarti csontváznak köszönhetően, de a maradványai Európa más részeiről is előkerültek. David Norman szerint a kétséges nevű (nomen dubium) mongóliai I. orientalis is ebbe a fajba tartozik, de más kutatók nem értenek vele egyet. A Richard Lydekker által az 1800-as évek végén leírt két faj még szintén érvényes, és kevésbé vitatott. Az I. dawsoniról 1889-ben készített leírást két, az angliai Kelet-Sussexben levő Wadhurst Clayben talált hiányos csontváz alapján, melyek a kora kréta kor középéről, a valangini korszakból származnak. Az I. fittoni leírását 1888-ban készítette el. Az I. dawsonihoz hasonlóan erre a fajra is a kelet-sussexi Wadhurst Clayben bukkantak rá. A Spanyolországban talált maradványok is ehhez a fajhoz tartozhatnak. Egy 2004-es írásában Norman azt állította, hogy három hiányos csontvázról van szó, de ez tévedésnek bizonyult. A két faj megkülönböztethető a gerinc és a medence jellemzői, mérete és felépítése alapján. Az I. dawsoni jóval robusztusabb, mint az I. fittoni, nagy Camptosaurusszerű gerincén rövid csigolya nyúlványok vannak, míg az I. fittoni csigolya nyúlványai hosszúak, keskenyek és meredek szögben állnak. Jelenleg e fajok egyike sem tartozik biztosan az Iguanodonhoz. ### Átsorolt fajok Két Richard Owen által elnevezett Iguanodon fajt időközben más nemhez soroltak be. Az I. hoggi (más néven I. boggii vagy hoggii) a dorseti Purbeck Beds késő jura, illetve kora kréta korhoz tartozó rétegeiből (a tithon, illetve a berriasi korszakból) származik, és Owen 1874-ben egy állkapocs alapján azonosította, majd az Owenodon nemben helyezte el. Az I. major a Wight-szigetről származó gerincmaradvány, melyet Owen 1842-ben a Streptospondylus fajaként írt le nomen dubiumnak számít, amit jelenleg az I. anglicus szinonimájának tekintenek, de az is elképzelhető, hogy külön fajhoz tartozik. Owen két faján kívül még további tizennégy másikat is átsoroltak. Az Iguanodon albinust (vagy Albisaurus scutifert), egy cseh őslénykutató, Antonin Frič írta le 1893-ban, és jelenleg Albisaurus albinusként ismert, mint nem dinoszaurusz hüllő. Az I. atherfieldensis kisebb, kevésbé robusztus és hosszabb csigolya nyúlványokkal rendelkezik, mint az I. bernissartensis. Ezt a Reginald W. Hooley által 1925-ben leírt fajt 2007-ben átnevezték Mantellisaurus atherfieldensisre. Az I. exogyrarum (más néven I. exogirarum vagy I. exogirarus) fajt Frič írta le 1878-ban, és mivel rendkívül hiányos maradványok alapján ismert (nomen dubiumnak számít), George Olshevsky áthelyezte a Ponerosteus nembe. Az I. valdensisnek, melyet John Hulke írt le 1879-ben, mindössze a gerince és a medencéje őrződött meg, amikre a Wight-szigeten, a barremi korszakhoz tartozó rétegekben bukkantak rá. Először a Vectisaurus nevet kapta, de elképzelhető, hogy a Mantellisaurus atherfieldensis fiatal példánya, vagy a Mantellisaurus nem egy meghatározatlan fajához tartozik. Az I. gracilist Lydekker írta le 1888-ban a Sphenospondylus típusfajaként, de Rodney Steel 1969-ben az Iguanodonhoz sorolta át, habár elképzelhető, hogy egy Mantellisaurus atherfieldensis. Az I. foxii (más néven I. foxi) eredeti leírását Thomas Henry Huxley készítette el 1869-ben, a Hypsilophodon típusfajaként; Owen (1873-ban vagy 1874-ben) átsorolta az Iguanodonhoz, de ezt rövid időn belül tévedésnek ítélték. Az I. hollingtoniensist (más néven I. hollingtonensist) Lydekker írta le 1889-ben, de később az I. fittoni szinonimájává vált, noha részletesen nem indokolták meg, hogy miért. 1874-ben Richard Owen egy másik egyedet azonosított I. hollingtonensisként, egy hadrosauridaszerű állcsont és egy meglehetősen robusztus mellső láb szokatlan kombinációja alapján, ami talán egy még névtelen taxonhoz tartozik. Az I. prestwichii (avagy I. prestwichi), ami John Hulke 1880-as leírása által ismert, a Camptosaurus prestwichii nevet kapta. Hulke két évvel később úgy döntött, hogy az I. seeleyi (más néven I. seelyi), az I. bernissartensis szinonimája, de voltak, akik vitatták ennek helyességét. Az I. suessii, leírását Emanuel Bunzel készítette el 1871-ben, később azonban megállapították, hogy egy Mochlodon suessi. 1989-ben David B. Weishampel és Philip R. Bjork leírást készítettek az I. lakotaensisről, az egyetlen igazán elfogadott észak-amerikai Iguanodon fajról, egy részleges koponya alapján, ami a Dél-Dakota állambeli Lakota-formáció kora kréta korának barremi korszakához tartozó rétegéből került elő. A lelet osztályozása jelenleg vita tárgyát képezi. Egyes kutatók szerint bazálisabb, mint az I. bernissartensis, és inkább a Theiophytalia nemhez tartozik, de David Norman azt javasolta, hogy tekintsék az I. bernissartensis szinonimájának, míg Gregory S. Paul Dakotadon néven új nemet hozott létre a számára. Az Iguanodon mantelli (más néven I. manteli vagy I. mantellii), leírását Christian Erich Hermann von Meyer készítette el 1832-ben, ugyanazon maradványok alapján, amiket az I. anglicushoz is felhasználtak. Az évek során azonban számos csontvázat soroltak be ehhez a fajhoz, például a maidstone-i és az egyik bernissarti leletet, melyek hovatartozása bizonytalan. A karcsú (gracilis) bernissarti csontváz például, először a Mantellisaurus atherfieldensis példánya lett, majd egy újabb vizsgálat eredményként saját nemet hoztak létre a számára, így a Dollodon bampingi nevet kapta. Az I. orientalis, melyet Anatolij Konsztantyinovics Rozsgyesztvenszkij írt le 1952-ben, hiányos leleten alapult, de a koponya jól megkülönböztethető boltozatos pofarésszel rendelkezik, így 1998-ban átnevezték Altirhinus kurzanovira. Ekkortájt az I. orientalis még nomen dubium volt, és megkülönböztethetetlen az I. bernissartensistől. Harry Seeley 1869-ben I. phillipsi néven írta le, később azonban átsorolták a Priodontognathus nembe. ### Kétséges fajok Öt Iguanodon faj jelenleg nomina dubia (ez a nomen dubium kifejezés többes számban) vagy nem rendelkezik tudományos leírással. A Friedrich Holl által 1829-ben leírt I. anglicus az Iguanodon eredeti típusfaja, de mivel a fentebb leírtak szerint vitatott volt, ezért lecserélték az I. bernissartensisre. A régi típusfajt, amit I. angelicus (Lessem és Glut, 1993) és I. anglicum (Holl, 1829; Bronn, 1850) néven is feljegyeztek, az angliai Kelet-Sussexben levő Tilgate erdő, kora kréta korának valangini–barremi korszakához tartozó rétegéből származik. Az I. hillii, Edwin Tully Newton által vált ismertté 1892-ben, egy, a késő kréta kor cenomani korszakából származó fog alapján, ami a hertfordshire-i Lower Chalkból került elő. A maradvány egy korai hadrosauridához vagy egy hasonló állathoz tartozik. Az „I. mongolensis” (Whitfield, 1992) egy nomen nudum ('csupasz nevű', avagy 'névtelen'), aminek a maradványai egy könyvben levő fénykép alapján ismertek. A lelet a későbbiekben az Altirhinus nevet kapta. A Peter Galton és James A. Jensen által 1979-ben leírt I. ottingeri szintén nomen dubium, aminek csak a fogai kerültek elő a Utah állambeli Cedar Mountain-formáció feltehetően apti korszakához tartozó rétegéből. Az I. praecursor (más néven I. precursor), melyet E. Sauvage írt le 1876-ban, néhány fog alapján ismert, melyek egy közelebbről meg nem határozott, a franciaországi Pas-de-Calaisban található területről kerültek elő, a késő jura kor kimmeridge-i korszakából. A fogakat jelenleg sauropoda maradványoknak tartják, és időnként a Neosodon nemhez sorolják be, habár nem egy formációból származnak. Több más, alig ismert nemű és fajú maradványt is az Iguanodonénak tulajdonítanak, külön fajmeghatározás nélkül, így a besorolásuk bizonytalan, az I. atherfieldensis átnevezése pedig kérdéses. A maradványok között megtalálható a Heterosaurus neocomiensis (Cornuel, 1850), a Hikanodon (Keferstein, 1834), a Therosaurus (Fitzinger, 1840), a „Streptospondylus” recentior (Owen, 1851), a „Cetiosaurus” brachyurus és a „C.” brevis (Owen, 1842; a „C.” brevis egy kiméra – azaz több fajhoz, illetve nemhez tartozó maradványokból állították össze. A nomen nudum „proiguanodonhoz” (van den Broeck, 1900) hasonlóan, amely valószínűleg egy „Streptospondylus” grandis (Owen, 1851) és egy meyeri (Owen, 1854)). ## Ősbiológia ### Táplálkozás Az egyik legelső információ, ami az Iguanodonnal kapcsolatban napvilágra került az volt, hogy egy növényevő hüllő fogaival rendelkezett, a táplálkozási módját illetően azonban nem volt mindig egységes tudományos álláspont. Ahogy Mantell megjegyezte, a maradványok, amiket megvizsgált, nem hasonlítanak egyetlen modern hüllőére sem, különösen a fogatlan, teknő formájú állkapocs porcos összekapcsolódása (symphysise), ami szerinte leginkább a kétujjú lajhár és a kihalt szárazföldi óriáslajhár, a Mylodon hasonló testrészére emlékeztetett. Azt is felvetette, hogy az Iguanodonnak a ma élő zsiráfhoz hasonló kapaszkodó nyelve volt, ami az élelemgyűjtésben segítette. A teljesebb maradványok azonban rácáfoltak erre az elképzelésre; például a nyelvcsont nehéz felépítésű volt, amihez olyan izmos nem kapaszkodó nyelv tartozhatott, ami nem tette lehetővé az étel szájban való mozgatását. A zsiráfszerű nyelv ötletét tévesen Dollo-nak tulajdonítják, egy törött állkapocs miatt. Az Iguanodon fogai, mint ahogy a neve is jelzi, a leguánokéra hasonlítanak, de azoknál nagyobb méretűek. Az oszlopokban elhelyezkedő cserélődő fogakkal rendelkező hadrosauridákkal ellentétben az Iguanodonnak egy időben csak egy cserélődő foga volt, minden pozícióban. A felső állcsont (maxilla) mindkét oldalon 29 fogat tartalmazott, az elején (premaxilla) pedig nem volt egy foga sem. Az állkapocsban, csak 25–25 fog fért el, ugyanis az alsó fogak szélesebbek voltak. Mivel a fogsorok az állcsontok szélétől a többi madármedencéjűéhez képest beljebb helyezkedtek el, feltételezhető, hogy az Iguanodonok pofaszerű struktúrával rendelkeztek, amihez tartozhatott izomzat is, ami segíthetett a szájban tartani a táplálékot. A koponya úgy volt felépítve, hogy amikor bezárult, a felső állcsont fogakat tartó csontjai eltávolodtak. Ez valószínűleg azzal a következménnyel járt, hogy a felső állcsont fogainak alsó felülete nekidörzsölődött az állkapocsban levő fogak felső felületének, megőrölve bármit, ami közéjük került, egy olyan rágómozgást eredményezve, ami nagyjából hasonlít az emlősökére. Mivel a fogak folyamatosan cserélődtek, az állat egész életében használhatta ezt a módszert, és képes lehetett a kemény növényi anyagok elfogyasztására. Továbbá az állat állcsontjainak elülső vége fogatlan volt, de felül és alul csontos csomókból álló szegéllyel volt megerősítve, amit egy keratinszerű anyag borított be és hosszabbított meg, egy gallyak és hajtások levágására alkalmas csőrszerű vágórészt formálva. Az élelemgyűjtést a rugalmas kisujj is segíthette, amely a többi ujjtól eltérően tárgyak manipulálására is alkalmas lehetett. Pontosan nem lehet tudni, hogy mit evett az Iguanodon a jól fejlett állcsontjaival, de a nagyobb termetű fajokhoz, például az I. bernissartensishez tartozó egyedek mérete lehetővé tette, hogy az állat a talajtól a fák lombkoronájának szintjéig, 4–5 méteres magasságig lelegelje a növényzetet. David Norman szerint a táplálékuk zsurlókból, cikászokból és tűlevelűekből állt, azonban az iguanodontiák kötődtek a kréta időszak során elterjedtté vált zárvatermőkhöz is, ami kihatással volt a dinoszauruszok felszín közeli legelési szokására. Ezen elmélet szerint a zárvatermők terjedése összefüggésben állhatott az iguanodontiák táplálkozásával, mivel a nyitvatermők eltűnése több teret engedett a dudvaszerű korai zárvatermők növekedésének. Erre azonban nincs meggyőző bizonyíték. Akármi is volt a pontos étrendje, a bőséges élelem hatására az Iguanodon közepesről nagyméretűre növekedve az ökoszisztémája domináns növényevőjévé vált. Angliában a kisméretű Aristosuchus, és az olyan nagyobb méretű ragadozók, mint az Eotyrannus, a Baryonyx és a Neovenator, a legelésző Hypsilophodonra és Valdosaurusra, az iguanodontiák közé tartozó Mantellisaurusra, a Polacanthushoz hasonló páncélos dinoszauruszokra és a Pelorosaurushoz hasonló sauropodákra vadásztak. ### Testtartás és mozgás A korai fosszíliák töredékesek voltak, emiatt több feltevés is született az Iguanodon testhelyzetét és természetét illetően. Kezdetben négylábú tülkös orrú fenevadnak hitték, viszont ahogy egyre több csontot találtak, Mantell felfedezte, hogy a mellső lábak sokkal kisebbek a hátsóknál. Riválisa, Owen azon a véleményen volt, hogy zömök, oszlopszerű lábakkal rendelkező lény lehetett. Az első életnagyságú rekonstrukciók ellenőrzésének feladatára eredetileg Mantellt kérték fel, de ő a rossz egészségi állapotára hivatkozva visszautasította a feladatot, így Owen elképzelése alapján formálták meg a Crystal Palace szobrait. Két lábon járó természetét a bernissarti csontvázak felfedezése tárta fel. Ennek ellenére felegyenesedett helyzetben ábrázolták, a földön húzott farokkal, ami harmadik lábként támasztotta a testet. David Norman, mialatt újra átvizsgálta az Iguanodont, megállapította hogy ez a testhelyzet valószínűtlen a hosszú farkat merevítő elcsontosodott inak miatt. A „háromlábú” pozíció eléréséhez ugyanis el kellett volna törni a farkat. A horizontális testhelyzet a karok és a mellkas felépítését több szempontból is érhetőbbé teszi. Például a kéz aránylag nehezen mozgatható volt; a pataszerű ujjpercekből álló három középső ujj együtt mozgott és túlfeszíthető volt, miáltal terhelhetővé vált. A csukló szintén elég merev volt, a karok és a vállak csontjai pedig robusztusak. Ezek a jellemzők azt sugallják, hogy az állat négy lábon töltötte az idejét. Ráadásul úgy tűnik, hogy az Iguanodon minél idősebbé és nehezebbé vált, annál több időt töltött négy lábon; az I. bernissartensis fiatal egyedeinek mellső lába rövidebb volt, mint a felnőtteké (a hátsó láb 60%-a a 70%-kal szemben). Mikor négy lábon járt, az állat tenyerei egymás felé fordulhattak, ahogyan az az egyes nemek mellső lábainak anatómiai vizsgálataiból illetve fosszilizálódott lábnyomaiból is látható. Az Iguanodon háromujjú lábfeje aránylag hosszú volt, és járás közben mind a hátsó, mind pedig a mellső lábakat ujjonjáró (digitigrad) módon használta (a kezén és a lábán levő ujjakon járt). Az állat maximális sebességét 24 km/h-ra becsülik, amit két lábon járva érhetett el; négy lábon járva nem volt képes a lovakhoz hasonlóan galoppozni. Anglia kora kréta kori szikláiban, főként Wealden és a Wight-sziget területén megtalálták az Iguanodon lábnyomait, melyeket eredetileg nehezen tudtak értelmezni. Egyes szerzők rövid időn belül a dinoszauruszokhoz kapcsolták ezeket a leleteket. 1846-ban E. Tagert már az Iguanodon ichnotaxonjainak nevezte őket, Samuel Beckles pedig 1854-ben megállapította, hogy a madarak lábnyomaira hasonlítanak, de valószínűleg dinoszauruszoktól származnak. Egy 1857-ben felfedezett fiatal egyed hátsó lába, és a rajta levő egyedi háromujjú lábfej alapján a nyomok létrehozóinak azonosságát nagyrészt sikerült tisztázni. A közvetlen bizonyíték hiánya ellenére ezeket a nyomokat gyakran társítják az Iguanodonhoz. Egy Angliában talált megkövült vadcsapás alapján úgy tűnik, hogy az állat négy lábon mozgott, de a lenyomatok rossz minőségűek, így megnehezítik, hogy közvetlenül kapcsolatba hozzák őket az Iguanodonnal. Az Iguanodon ichnotaxonjának tulajdonított nyomok több olyan európai lelőhelyről, például a norvégiai Spitzbergákról is előkerültek, ahol az állat testfosszíliáit is megtalálták. ### Hüvelykujj-tüske A hüvelykujj-tüske az Iguanodon egyik legjobban ismert jellegzetessége. Habár Mantell eredetileg az állat orrára helyezte a tüskét, a teljes bernissarti példányok Dollo számára felismerhetővé tették, hogy módosult hüvelykujjként a mellső végtaghoz tartozik. (Nem ez volt az utolsó alkalom, amikor egy módosult hüvelykujj karmot tévesen értelmeztek; a Noasaurus, a Baryonyx és a Megaraptor megnagyobbodott hüvelykujj karmát az 1980-as években a dromaeosauridákra jellemző lábkaromnak gondolták.) A hüvelykujjat általában a ragadozókkal szembeni védekezésre szolgáló rövid tőrre emlékeztető fegyvernek tartják, amely magok és gyümölcsök feltörésére vagy más Iguanodonokkal való harcra is alkalmas lehetett. Egy kutató szerint a tüskéhez egy méregmirigy tartozott, de ezt mások elutasították, mivel a tüske nem volt üreges, és nem volt rajta méreg elvezetésére alkalmas vájat sem. ### Társas viselkedés Habár korábban csak egy egyszerű katasztrófa eredményeként értelmezték a bernissarti leleteket, egy újabb feltételezés alapján több esemény következményének tekinthetők. Ezen elmélet szerint az állatok pusztulásának legalább háromféle oka volt, és bár számos egyed geológiailag rövid időszakon (10–100 éven) belül hullott el, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy ezek az Iguanodonok csordában éltek. Az egyik érv a csordaelmélettel szemben az, hogy nagyon kevés fiatal állat maradványát találták meg a lelőhelyen, ellentétben azzal, ami a napjainkban előforduló csordapusztulásoknál megfigyelhető. Valószínűbb hogy ezek a példányok az időszakonként ismétlődő áradások áldozataivá váltak, a tetemeik pedig egy tóban vagy egy mocsaras területen gyűltek össze. A nehdeni lelet egyedei közt azonban nagyobb a korkülönbség, továbbá a fosszíliák között az Iguanodon bernissartensis mellett Dollodon vagy Mantellisaurus maradványokat is találtak, melyek geográfiailag elszigetelődtek, így elképzelhető, hogy folyami átkelés során elpusztult csordatagok lehettek. Más, igazoltan csordában élő dinoszauruszokkal (különösen a hadrosauridákkal és a ceratopsiákkal) ellentétben, nincs bizonyíték az Iguanodon nemi kétalakúságára, vagyis arra, hogy az egyik nem észrevehetően eltér a másiktól. Egyszer felvetődött, hogy a bernissarti I. „mantelli” vagy I. atherfieldensis (Dollodon és Mantellisaurus) egy nemhez tartoznak, feltehetően nőstények, mivel a nagyobb és robusztusabb egyedek valószínűleg I. bernissartensis hímek. Ezt az elméletet azonban manapság nem támogatják. ## Popkulturális hatás Mivel az Iguanodon egyike a legelsőként leírt dinoszaurusznemeknek, és a legjobban ismert dinoszauruszok közé tartozik, jól használható a tudósok és a nagyközönség dinoszauruszok iránti érdeklődésének felmérésére. Az 1825-ben készült leírása óta világszerte a populáris kultúra részévé vált. A rekonstrukciói három fejlődési fázison mentek keresztül: - A viktoriánus korban a hüvelykujj-tüskéiket tévesen szarvaknak hitték, és elefántszerű négy lábon járó állatoknak képzelték őket. Az 1852-ben a londoni Crystal Palace-ben felállított két életnagyságú szobor volt az első kísérlet egy életnagyságú dinoszaurusz modellezésére, és bár hibás elgondoláson alapult, nagyban hozzájárult az Iguanodon népszerűségéhez. - A 20. században uralkodóvá vált elképzelés szerint két lábon járó, de még alapvetően hüllőszerű állatokként jelentek meg, melyek a farkukkal támasztották meg magukat. - Végül, az 1960-as években a dinoszauruszkutatásban bekövetkezett változások kapcsán napvilágot láttak a jelenleg elfogadott reprezentációk, amik gyorsabb, dinamikusabb állatokként jelenítik meg az Iguanodont, amely képes négy lábról két lábra állni. Az Iguanodon az irodalomban Arthur Conan Doyle 1912-es Az elveszett világ (The Lost World) című művében bukkant fel legelőször. Robert T. Bakker Raptor Red című (1995-ös) tudományos elképzeléseken alapuló regényében tűnt fel ismét, a Utahraptor zsákmányállataként. Számos filmben is megjelent. A Dínó című Disney-film főszereplője egy Aladar nevű Iguanodon, akinek három társa szintén fontos szerepet tölt be. A hasonló című Dinosaur (Disney's Animal Kingdom) egy Iguanodon jelenkorba való időutazásáról szól. A Tyrannosaurus és a Stegosaurus mellett az Iguanodon volt a harmadik dinoszaurusznem, ami alapján a Godzilla című film szörnyét megalkották. Látható az Őslények országa (The Land Before Time) rajzfilmsorozat több részében is. A mozivásznon való megjelenések mellett, az Iguanodon többször is látható a BBC 1999-ben készült Dinoszauruszok, a Föld urai (Walking with Dinosaurs) című hatrészes dokumentumfilm-sorozatának negyedik részében, de az egyik különkiadásában (Az óriások földje – Land of Giants) is szerepel egy Iguanodon-szerű ornithopoda. Emellett felbukkan a Discovery Channel Dinoszauruszok bolygója című sorozatának egyik részében is. A Naprendszer fő kisbolygóövében keringő, jelű kisbolygót a nem tiszteletére nevezték át 9941 Iguanodonra. ## Fordítás
638,797	Jules Bianchi	26,610,209	null	[ "1989-ben született személyek", "2015-ben elhunyt személyek", "Formula–1-es balesetben meghalt versenyzők", "Francia Formula–1-es versenyzők", "Francia autóversenyzők" ]	Jules Lucien André Bianchi (Nizza, 1989. augusztus 3. – Nizza, 2015. július 17.) francia autóversenyző, Formula–1-es pilóta. Autóversenyzői családból származott, alsóbb kategóriákban többször szerzett bajnoki címet. A Formula–1-be akkor került be, amikor a Ferrari 2011-ben szerződtette tesztpilótának. A következő évben a Force India tesztpilótai állását kapta meg, ahol összesen kilenc nagydíjhétvégén ülhetett az autóba az első szabadedzések alkalmával. Ugyan itt végül nem kapott versenyzői ülést, a 2013-as szezonban a Marussia F1 Team pilótájaként azonban bemutatkozhatott a Formula–1-ben. Első szezonjában az összesített 19. helyét szerezte meg, legyőzve ezzel csapattársát, a szintén újonc brit Max Chiltont. A Marussia megtartotta a párost a következő szezonra is, ahol Bianchi monacói nagydíjon elért kilencedik helyének köszönhetően megszerezték fennállásuk első pontjait, ez pedig nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a csapat megmeneküljön a végcsődtől, és 2015-ben is a rajtrácson lehessenek. A Japán Nagydíjon Bianchi életveszélyes sérüléseket szenvedett, miután a vizes aszfaltról lecsúszva az Adrian Sutil autóját mentő darunak csapódott. Azonnal kórházba vitték és megműtötték, ám a kómából sosem ébredt fel, és végül 285 napnyi küzdelem után, 2015. július 17-én éjjel elhunyt Nizzában. Ayrton Senna 1994-es balesete óta ő volt az első pilóta, aki versenyhétvégén szerzett sérülései következtében hunyt el. A legtöbben óriási tehetségnek tartották, aki nagy karrier előtt állt a Formula–1-ben, a Ferrari ülésére is jó esélye volt. Pilótatársai csendes, halk szavú és barátságos embernek ismerték meg. Emlékére visszavonultatták a 17-es rajtszámot, amellyel utolsó évében versenyzett a Formula–1-ben. Tiszteletére 2017 januárjában szülővárosában utcát neveztek el róla. ## Származása, fiatalkora Jules Bianchi autóversenyző családból származott. Nagyapja, az olasz Mauro Bianchi (aki révén olasz felmenői is voltak) háromszor nyerte meg a GT-világbajnokságot, valamint három, a világbajnokságba nem számító Formula–1-es versenyen is részt vett. Dédnagybátyja, a belga Lucien Bianchi pedig maga is Formula–1-es versenyző volt, aki 1959 és 1968 között 19 világbajnoki futamon vett részt, az 1968-as monacói nagydíjon felállhatott a dobogó legalsó fokára is (a futamon egyébként mindössze öt pilóta ért célba), valamint ebben az évben győzedelmeskedni tudott Le Mansban is egy Ford GT40 volánja mögött, társa Pedro Rodríguez volt. Lucien azonban az ezt követő évben életét vesztette Le Mansban, miután autója kigyulladt, és ő benne égett. Mauro ekkor fejezte be versenyzői pályafutását. Jules 1989. augusztus 3-án látta meg a napvilágot a délkelet-franciaországi Nizza városában, Philippe és Christine Bianchi gyermekeként. Két testvére van: Tom és Mélanie. Jules az autóversenyzéssel hamar megismerkedett, ötéves korában kezdett el gokartozni. Első versenyzői élménye hatéves korából származik, amikor édesapja elvitte egy gokartpályára. 2003-ban leszerződött az olasz Maranello Karting Team gokartcsapathoz, Armando Filini irányítása alá. Jules hosszú ideje volt kapcsolatban barátnőjével, Camille Marchettivel. ## Pályafutása ### Korai kategóriák A gokartszériákban meglehetősen jól szerepelt, összesen ötször tudta elhódítani a bajnoki címet. 17 éves korától az FIA-elnök Jean Todt fia, Nicolas Todt volt a menedzsere, ő egyengette Bianchi pályafutását. 2007-ben váltott gokartról formulaautós versenyzésre. A Formula Renault 2.0 francia szériájában próbálta ki magát, ahol az SG Formula csapat pilótájaként rögtön első évében, a 13 verseny során összegyűjtött összesen 5 pole pozícióval, 11 pódiummal, 5 győzelemmel és 10 leggyorsabb körrel meg is nyerte a bajnokságot. Ugyanebben az évben részt vett a Formula Renault 2.0 Eurocup szériájában is, ahol 6 versenyen indult, 1 pole pozíciót, 1 leggyorsabb kört és 4 pontot begyűjtve pedig az összetett 22. helyén zárt, a bajnokságot a német Nico Hülkenberg nyerte. 2008-ban a Formula–3 Euroseries szériájában állt rajthoz, ahol a harmadik helyet szerezte meg 47 ponttal, Nico Hülkenberg (85 pont) és az olasz Edoardo Mortara (49,5 pont) mögött, és egyúttal a „Legjobb újonc” címet is elnyerte. Továbbá ez évben győzött az évente megrendezett Masters of Formula–3 versenyen, Zolderben. 2009-ben az ART csapatánál Formula–3 Euroseries világbajnok lett 6 pole pozícióval, 12 dobogóval és 9 győzelemmel, közel 40 pontos előnnyel a második helyezett Christian Vietoris előtt. A szezon folyamán Valtteri Bottas, Esteban Gutiérrez és Adrien Tambay voltak a csapattársai, mindannyian újoncok. Bianchi nyolc győzelmével már az utolsó előtti fordulóban, Dijon-Prenoisban bebiztosította világbajnoki címét, majd az utolsó, Hockenheimringen rendezett futamot is megnyerte. Versenyzett továbbá a brit Formula–3-as bajnokságban és a Formula Renault 3.5 szériájának monacói futamán is, ahol az SG Formula csapatánál, Kurt Mollekens autójával állt rajthoz, ám itt nem kaphatott pontokat, mert vendégpilótaként vett részt a versenyen. Indult a Macau Grand Prix-n is, ahol tizedik helyen ért célba. A 2009–2010-es GP2 Asia Series szezonban négyből három futamon állt rajthoz, és az összetettben a 11. helyen végzett, egy Abu-Dzabi harmadik helyet is begyűjtve. ### GP2-es és WSR évei 2010-ben a GP2-es szériába szerződött az ART Grand Prix csapathoz, és ismét a legjobb újonc lett a kategóriában, csapattársa a brit Sam Bird volt. A bajnokságban két pole pozíciót és pontokat is szerzett, mielőtt a Hungaroringen egy első körös baleset során megsérült. Az első kanyar után kipördült, és szemből ütközött a kínai Ho-Pin Tunggal, aminek következtében eltörött a második ágyéki csigolyája. Ekkor a bajnokság negyedik helyén állt. A kezdeti pesszimista hangok ellenére Bianchi felépült a következő futamra, és folytatta a bajnokságot. Végül a harmadik helyen végzett összetettben, négyszer állva fel a dobogóra, ám ebben az évben győzelmet nem tudott aratni. Előtte Sergio Pérez végzett, a bajnok pedig Pastor Maldonado lett hat győzelemmel (mindnyájan későbbi Formula–1-es pilóták). 2011-ben is maradt az ART Grand Prix csapatánál, és ez évben is 3. lett a bajnokságban Romain Grosjean és az olasz Luca Filippi mögött, 36 ponttal lemaradva a bajnok franciától. Ebben az évben Bianchi már ismét győzelmet ünnepelhetett: a brit nagydíj első futamát pole pozícióból indulva tudta megnyerni, ezen kívül pedig további öt alkalommal állhatott a dobogón. Csapattársa a GP3 előző szezonjának bajnoka, Esteban Gutiérrez volt. A GP2 Asia Series első két fordulójában is rajthoz állt, ahol a legelső futamot megnyerte Grosjean előtt, továbbá negyedik lett a sprintversenyben, de utólag megbüntették, így a negyedik helyett végül a nyolcadik helyen zárt. A bajnokságban végül második lett Grosjean mögött. 2012-ben átigazolt a World Series by Renault 3.5 kategóriába, ahol 2009-ben egy futam erejéig már szerepelt, ezúttal egy teljes szezonra, a Tech 1 Racing csapathoz. Csapattársa Kevin Korjus, majd később Daniel Abt lett. A szezont a második helyen fejezte be, három győzelemmel (az első futamon is győzött, de akkor technikai vétség miatt kizárták). ### Formula–1 #### Tesztpilótaként Bianchi 2009 augusztusában került először kapcsolatba a Formula–1-gyel, miután a BBC és más források is hírbe hozták a Scuderia Ferrari csapat második ülésével, amely Felipe Massa Hungaroringen elszenvedett balesete során üresedett meg, ám ezt a pozíciót Luca Badoer kapta meg. Bianchi tesztelt a Ferrarival 2009 decemberében Jerezben, a fiatalok tesztjén, a három napból kettő során ő ülhetett az olaszok autójába (december elsején és másodikán). Rajta kívül a 2009-es olasz Formula–3-as bajnokság első három helyezettje, Daniel Zampieri, Marco Zipoli és Pablo Sánchez López kapott lehetőséget december 3-án. Bianchi annyira meggyőzte a Ferrari vezetőségét a teszt során, hogy ő lett az első pilóta, akit felvettek a Ferrari Driver Academy-be, valamint hosszú távú szerződést kötöttek vele, hogy a csapat berkein belül maradjon. 2010\. november 11-én jelentette be a Ferrari, hogy a francia versenyző 2011-ben a tartalék- és tesztpilótájuk lesz, átvéve ezzel Luca Badoer, Giancarlo Fisichella és Marc Gené szerepkörét. Ezen felül a csapat megerősítette, hogy Bianchi fogja vezetni a csapat autóját az év végén, november 16-án és 17-én, Abu-Dzabiban megrendezendő kétnapos fiatal pilóták tesztjén. Bianchi ezzel párhuzamosan folytatta GP2-es karrierjét, mivel a Formula–1 lehetővé teszi teszt- és tartalékpilótái számára, hogy más szériákban is versenyezzenek. 2011. szeptember 13-án a Sauber F1 Team pilótája, valamint szintén Ferrari Driving Academy-tag Sergio Pérez társaságában tesztelte a Ferrari autóját Fioranóban, az akadémia programja során. Bianchi összesen 70 kört tett meg, és a legjobb köridőt futotta meg (1:00,213). Év végén kölcsönbe a Sahara Force India csapathoz szerződött, ahol a következő szezonban 3. versenyzőként összesen kilenc alkalommal kapott vezetési lehetőséget a péntek délelőtti szabadedzéseken. A következő futamokon ülhetett autóba: kínai nagydíj, spanyol nagydíj, európai nagydíj, brit nagydíj, német nagydíj, magyar nagydíj, olasz nagydíj, koreai nagydíj és abu-dzabi nagydíj. Ezen felül pedig rész vett a teszteken, teljes körű csapattagként. Ezzel párhuzamosan teljesítette első szezonját a World Series by Renault 3.5 kategóriában, a Tech 1 Racing színeiben. 2013-ban, még marussiás szerződése bejelentése előtt megnyerte a Felipe Massa által szervezett jótékonysági gokartversenyt. #### 2013 – debütálás a Marussiánál Bár a Force India csapata végül nem biztosított neki pilótaülést, egy fordulat következtében mégis debütálhatott a királykategóriában. A Marussia F1 Team eredetileg Luiz Raziát szerződtette pilótának 2013-ra, ám szponzori gondok miatt a brazil szerződését végül felbontották, és bejelentették, hogy Bianchi vezeti az egyik autójukat abban az évben. Csapattársa a brit Max Chilton lett, akit már korábban leigazolt a csapat. A szezonnyitó ausztrál nagydíj időmérő edzésén a 19. helyre kvalifikálta magát, háromnegyed másodpercet verve Chiltonra. A rajt után megelőzte Pastor Maldonadót és Daniel Ricciardót, és végül a 15. helyen ért célba debütáló futamán. Malajziában újra a 19. rajthelyre állhatott fel, miután 0,3 másodperccel maradt le a Q2-ről. Bár a rajtnál hátracsúszott, végül a kerékcserék során fel tudott kapaszkodni a 13. helyig, megverve ezzel csapattársát és a rivális kiscsapat, a Caterham mindkét pilótáját, Giedo van der Gardét és Charles Picet. A magyar nagydíjig minden időmérő edzésen, valamint minden futamon, amelyen mindketten célba értek Chilton előtt tudott végezni. A japán nagydíjra ő és Pic is 10–10 helyes rajtbüntetést kaptak, mivel a szezon során három megrovást gyűjtöttek össze. A mezőny végéről rajtoló francia futamának aztán egy van der Gardéval történt ütközés vetett idejekorán véget. Bianchi végül a 19. helyen zárt a 2013-as szezonban, megelőzve csapattársát, valamint a Caterham mindkét versenyzőjét. #### 2014 – az első pontszerzés és az utolsó szezon Még a 2013-as évad folyamán aláírta a hosszabbítását a Marussiával, ezt 2013. október 3-án jelentették be. Csapattársa, Max Chilton is maradt. A 2014-es szezont gyengén indította, csapattársával együtt lefulladt az autója az ausztrál nagydíj rajtrácsán, és bár a bokszutcából végül el tudtak rajtolni, csak Chilton tudott rangsorolt helyen célba érni, mivel Bianchi túl sok kör hátrányt szedett össze, és nem tudott bekerülni a 90%-os limit fölé (ha rangsorolják, 14. lett volna). A következő futamon Maldonadóval és Jean-Éric Vergne-nyel történt balesete miatt kiesett, ráadásul meg is büntették, az azt követő három versenyen pedig nem keltett különösebb feltűnést, rendszerint az utolsó helyeken osztozott csapattársával, valamint a Caterham és a 2014-re erősen visszaeső Sauber pilótáival. Az eseményekben bővelkedő 2014-es monacói nagydíj hozta meg számára az „áttörést”, ahol (részben a rengeteg kiesőnek is köszönhetően) a nyolcadik helyen intették le, ám kétszer öt másodperces büntetése miatt végül hivatalosan a 9. lett. Bianchi váltócsere miatt csak a bokszutcából indulhatott, első büntetését azért kapta, mert Chiltonhoz és Gutiérrezhez hasonlóan rossz rajtkockába állt fel, és mivel biztonsági autó-fázis alatt töltötte le azt, a verseny végén újabb 5 másodpercet írtak hozzá az idejéhez. Időbüntetései ellenére a kilencedik helyen ért célba, ezzel a Marussia ötéves fennállása óta az istálló első pontjait szerezte meg. Eredménye több szempontból is kiemelkedően fontos volt csapata számára: nem csak azt jelentette, hogy ötödik szezonjukban végre feliratkozhattak a pontszerző csapatok listájára, de ezzel a két világbajnoki egységgel a Caterhamen kívül a 2014-ben nullázó Saubert is meg tudták előzni, ez pedig 10 millió dolláros pluszt jelentett az év végi elszámolásnál az anyagi gondokkal küzdő csapat számára, és hozzájárult ahhoz, hogy 2014 végén egy befektető felvásárolja a csődbe ment céget, és 2015-ben Manor F1 Team néven újra a rajtrácson lehessenek. A 2014-es silverstone-i teszt második napján, július 9-én Bianchi a Scuderia Ferrari F14 T kódjelű autóját vezetve a leggyorsabb kört futotta meg az edzésen részt vevők közül, megnyerve az aznapi tesztet. A szezon kilenc futamából, amelyen ő és Chilton is célba értek, nyolc során Bianchi végzett előrébb, ezzel átvéve a csapat első számú pilótájának szerepét. Chilton csak kétszer esett ki, míg Bianchi öt alkalommal nem jutott el a kockás zászlóig, háromszor műszaki hiba miatt. Napokkal szuzukai balesete előtt úgy nyilatkozott, hogy készen áll arra, hogy átvegye az egyre inkább távozni készülő Fernando Alonso helyét a Ferrari csapatánál. ## Balesete és halála ### Előzmények A 2014-es japán nagydíjra a meteorológusok megjósolták a Fanfon tájfun megérkezését Japánba. Felmerült annak a lehetősége, hogy a nagydíjat korábban rajtoltatják el, ám ezt (főként az európai televíziónézők miatt) nem tették meg. A szombati időmérő edzést még száraz körülmények között rendezték (ezen Bianchi a 20. helyet szerezte meg, majd Maldonado és Vergne büntetése után a 18. rajtpozícióba állhatott fel), azonban vasárnapra, a futam kezdetére (helyi idő szerint 15:00-ra) megérkezett az ítéletidő Szuzukába. A pálya rendkívül vizes volt, és a látási viszonyok is nagyon rosszak voltak, ezért a futam a biztonsági autó mögül rajtolt el. Három kör megtétele után piros zászlóval megszakították a futamot, a pilóták a bokszutcában sorakoztak fel. Miután enyhébbre fordult az idő, szűk fél óra elteltével extrém esőgumikon elrajtolhattak a pilóták, ám a biztonsági autó egészen a 10. körig a mezőny előtt körözött. Ezután megkezdődött az „igazi” verseny, a pilóták többsége átmeneti esőgumikra váltott. ### A baleset Bianchi átmenetileg a 3. helyen is autózott, majd kerékcseréi után Kobajasi mögé, a 20. helyre csúszott vissza. A 41. körben már sötétedett, és az időjárási viszonyok ismét rosszra fordultak, ezért Adrian Sutil Sauberje kicsúszott a Dunlop kanyar kijáratánál, és a falnak ütközött. Ekkor Bianchi előtte volt, ezért ő már elhagyta azt a pontját a pályának. Miután Sutil kiszállt az autójából, egy darus homlokrakodóval kezdték meg a mentését, az érintett szakaszon dupla sárga zászló volt érvényben. Mire sikerült megemelni a Sauber roncsát (42. kör), Bianchi is megérkezett a 7-es (Dunlop) kanyarhoz. Egy vízátfolyáson megcsúszhatott az autója (aquaplaning – az a jelenség, amikor egy autó kerekei megúsznak egy vízátfolyáson, ezért irányíthatatlanná válik), és teljes sebességgel a Sutilt mentő homlokrakodónak (oldalról, részben az alá) csapódott. Az autó műszerei alapján az ütközés 212 km/h-s sebességnél történt, a versenyzőt pedig az eredeti hírek szerint 92 g gyorsulásnak megfelelő erőhatás érte. (Későbbi vizsgálatok azonban kimutatták, hogy ennél sokkal súlyosabb, 254 g is lehetett a Bianchit érő ütés.) Szurkolói videókon tisztán látható, ahogy a becsapódó Marussia megemeli a rakodógépet, amelynek következtében Sutil autója visszazuhant a földre. Az ütközés ereje darabokra törte a Marussiát, Bianchi pedig azonnal elvesztette az eszméletét, és nem reagált sem a csapatrádióra, sem a versenybíróknak. A versenyirányítás beküldte a biztonsági autót és az orvosi autót, majd a 46. körben véglegesen leintették a futamot (a 44. kör eredménye alapján Hamilton győzött Rosberg és Vettel előtt). A baleset helyszínére az orvosi autón kívül több mentőautó és orvos is érkezett, akik stabilizálni próbálták az életveszélyes sérüléseket szerzett Bianchi állapotát. Percekig küzdöttek, majd stabilizálása után mentőautóval (rendőri kíséret mellett) vitték a pályakórházba, onnan pedig 32 perces úton a legközelebbi, 15 km-re lévő kórházba (Mie Egyetemi Kórház), mert a rossz időjárás miatt a mentőhelikopternek kockázatos lett volna felszállnia. ### Következmények Bianchit életveszélyes fejsérülésekkel szállították kórházba, ahol azonnal megműtötték, egy vérömlenyt távolítottak el az agyából. A kiadott közlemény szerint Bianchinak stabil, de életveszélyes volt az állapota a műtét után is, nem volt eszméleténél és lélegeztetőgép segítségére szorult. A baleset után két nappal kiderült, hogy a francia pilóta súlyos agykárosodást szenvedett, diffúz axonális károsodása van, ami a nagy erejű becsapódás következtében alakult ki. A betegek mindössze 10%-a épül fel egy ilyen jellegű sérülésből, és ők is tartós károsodást szenvedhetnek. Bianchi a Ferrari tehetségkutató programjának tagja volt, ezért Gerard Saillant professzor, az FIA orvosi bizottságának elnöke, valamint Alessandro Frati professzor, a Római La Sapienza Egyetem idegsebésze is Japánba utazott a csapat kérésére. Hasonlóan cselekedett a Marussia igazgatója, Graeme Lowdon, valamint a csapatfőnök John Booth, rögtön a versenyt követően (utóbbi az orosz nagydíj után is mellette maradt). Ugyanígy tett továbbá a Ferrari csapatfőnöke, Marco Mattiacci és Felipe Massa is. Október 6-án Pastor Maldonado, valamint közös menedzserük, Nicolas Todt és Alessandro Alunni Bravi is meglátogatták Bianchit. Bianchi szülei ugyanezen napon érkeztek meg fiukhoz, három nappal később pedig Jules testvérei, Mélanie és Tom, valamint a francia pilóta legjobb barátja, Lorenzo Leclerc. A család köszönetét fejezte ki a rajongóktól kapott széles körű támogatásért. ### Versenyzői és csapatreakciók A japán nagydíjat egy héttel később követő orosz nagydíjra a Marussia eredetileg Alexander Rossit nevezte Bianchi helyett, ám végül úgy döntöttek, hogy csak Chilton autóját indítják el a futamon. A hétvége során a versenyzők különféle módokon tisztelegtek Bianchi előtt: - A Marussia MR03 autójára felkerült a „#JB17” festés, amelyet az év minden további futamán és az azt követő évben a Manor autóján is rajta hagytak. - Minden pilóta egy „Tous avec Jules \#17” feliratú matricát ragasztott a sisakjára, amely ötlet élharcosa a honfitárs Jean-Éric Vergne volt. - A versenyzők a futam kezdetekor egyperces néma csenddel tisztelegtek Bianchi előtt. - A futam nyertese, Lewis Hamilton Bianchinak ajánlotta a győzelmét. A japán nagydíj utáni napon a Ferrari leköszönő elnöke, Luca di Montezemolo kijelentette, hogy Bianchit szerződtették volna harmadik számú pilótának, amennyiben 2015-től bevezették volna az ügyfélautókat, ami akkoriban valószínű lehetőségnek tűnt. Az orosz nagydíj után a Marussia igazgatója, Graeme Lowdon kijelentette, hogy a Marussia a szezon hátralévő részére visszatér az eredeti, kétautós felálláshoz, ám a csapat még az amerikai nagydíj előtt csődeljárás alá került. A csapat pénzügyi támogatója, Andrej Cseglakov később azt nyilatkozta, Bianchi balesete kulcsszerepet játszott abban, hogy kiszállt a Formula–1-ből. 2015 márciusában, az ausztrál nagydíjat követően az újonnan alakult Manor F1 Team csapatfőnöke, a Marussia korábbi vezetője megemlékezett Bianchi előző évi monacói pontszerzéséről, amely a vele járó pénzdíj segítségével hozzásegítette a csapatot a csődeljárás utáni feltámadáshoz. Ezen felül a Manor tagjai a monacói nagydíj idején vörös, „Monaco 2014 P8 JB17” feliratú karszalag viselésével támogatták Bianchit. ### A vizsgálat A baleset után az FIA vizsgálatot indított, hogy kiderítsék, hibáztak-e a szervezők, valamint hogy ki tehető felelőssé a súlyos baleset miatt. Az FIA az orosz nagydíjon adott ki különleges közleményt az ügyben, amelyből ugyan kiderült, hogy Bianchi lassított a balesete előtt a 7-es kanyarban, de az még nem, hogy hány km/h-nál történt az ütközés (ez a részlet csak később látott napvilágot). Továbbá tudatták, hogy az extra 37 perc, amely abból adódott, hogy helikopter helyett közúton kellett Bianchit kórházba vinni, nem befolyásolta a francia pilóta állapotát. Ezután az FIA részletes kutatásba kezdett a téren, hogy miképpen javíthatnának az autók pilótafülkéjének biztonságán, felmerült olyan javaslat is, hogy védőszoknyát helyezzenek el a mentőjárművek szélén, valamint új módszerek után néztek, amelyekkel lelassíthatnák a versenyzőket dupla sárga zászló ideje alatt. Ez utóbbira tekintettel született meg a döntés, hogy bevezetik az ún. virtuális biztonsági autót (VSC), amelynek lényege, hogy a biztonsági autó ugyan nem megy pályára, de a versenyzőknek kötelességük a szerint vezetni, ahogyan abban az esetben kell. Ezt a módszert a szezon utolsó három versenyén tesztelték. Az orosz nagydíjat követő hétvégén az FIA e-mailben kérte a csapatokat, hogy adjanak át részükre minden elérhető adatot Bianchi balesetével kapcsolatosan, melyeket kizárólag az eset kivizsgálására felállított csoport vizsgált meg. Egy héttel később különleges bizottság alakult, melynek szakértői között volt több korábbi pilóta és csapatfőnök, többek között Ross Brawn és Stefano Domenicali is. Összesen közel 400 oldalas jelentést készítettek a baleset körülményeiről, amit négy héttel később tettek közzé, és amely kimondta, hogy a szerencsétlenség miatt nem tehető egyetlen személy vagy szervezet sem felelőssé (így az FIA, a pályabírók és a Marussia sem), hanem a baleset a szerencsétlen véletlenek összejátszásának következménye volt (a pálya állapota, Bianchi megengedettnél nagyobb sebessége, valamint a darus homlokrakodó pályán elfoglalt pozíciója). Számos javaslatot tettek továbbá a biztonság javítására sérült jármű mentési ideje alatt, amelyek a következő szezontól léptek életbe, valamint megállapították, hogy nem lehetett volna enyhíteni Bianchi sérüléseit egy eltérő kialakítású pilótafülkével. A vizsgálat során napvilágot látott, hogy nem működött Bianchi fékek reakcióját befolyásoló „brake-by-wire” rendszere, a csapata ennek ellenére nem kapott büntetést. A 2015-ös világbajnokságtól biztonsági okokból az FIA új szabályt hozott, ami szerint egy futam legalább négy órával szürkület/napnyugta előtt kell kezdetét vegye, ez alól csak a hivatalosan éjszaka, mesterséges fényviszonyok között rendezett futamok (Bahrein, Abu-Dzabi és Szingapúr) kivételek. ### Halála 2014 novemberében Bianchi mélyaltatása megszűnt, de továbbra is kómában maradt, állapota viszont elég stabil volt ahhoz, hogy hazaszállíthassák Franciaországba, és egy nizzai kórházban folytathassák rehabilitációját. Állapota azonban 2015-ben sem változott, és júniusra világossá vált, hogy kevés esély van a francia versenyző felépülésére. Ezt édesapja is megerősítette néhány nappal fia halála előtt a sajtónak adott interjújában, melyben azt is elmondta, a család számára nehezebb fiukat kómában látni, mintha elvesztették volna a balesetben. Jules Bianchi kilenc hónapig feküdt kómában. Állapota nem javult, és végül szülei otthonához közel, egy nizzai kórházban hunyt el 285 nappal balesetét követően, 2015. július 17-én, pénteken éjjel, nem sokkal a 26. születésnapja előtt. Családja péntekről szombatra virradó éjszaka, hajnali 3 óra körül tudatta a sajtóval a hírt. Bianchi ezzel az első pilóta Roland Ratzenberger és Ayrton Senna imolai tragédiája óta, aki versenyhétvégén szerzett sérüléseibe halt bele. A Formula–1 1950-től íródó története során Bianchi a 38. (az Indy 500 áldozatait leszámítva a 31.) ilyen pilóta. ### Emlékezete A pilóták és a csapatok megrendüléssel fogadták Bianchi halálát. Mindannyiuk egyöntetű véleménye volt, hogy a fiatal francia pilótát egy kedves, halk szavú és tiszteletteljes egyéniségnek ismerték meg, aki ugyanakkor nagyszerű és elszánt versenyző is volt. Röviddel a hír bejelentése után részvétét nyilvánította a pilóták közül Max Chilton, Bianchi volt csapattársa, Alexander Rossi, az istálló akkori tesztpilótája, Valtteri Bottas, Jenson Button, Romain Grosjean, Daniel Ricciardo, Max Verstappen, Carlos Sainz Jr. és édesapja, Martin Brundle, Mario Andretti, Alan Jones, számos IndyCar- és DTM-pilóta, az ART Grand Prix (Bianchi Formula–3-as és GP2-es csapata), a GPDA, a World Series by Renault és a GP2 Series szervezői, valamint több Formula–1-es istálló is. Chilton egykori csapattársának ajánlotta továbbá első Indy Lights győzelmét is. Luca di Montezemolo Bianchi halála után azt nyilatkozta, hogy a fiatal franciának biztos ülése lett volna a Ferrarinál. Bianchi temetésére 2015. július 21-én került sor szülővárosában, a Sainte-Réparate-katedrálisban. Utolsó útjára számos egykori pilótatársa elkísérte, úgymint Jean-Éric Vergne, Sebastian Vettel, Lewis Hamilton, Nico Rosberg, Jenson Button, Felipe Massa, Romain Grosjean, Valtteri Bottas, Nico Hülkenberg, Daniel Ricciardo, Esteban Gutiérrez, Roberto Merhi, valamint Alain Prost, Olivier Panis és a Marussia/Manor teljes menedzsmentje. A francia pilóta végakarata szerint hamvait a tengerbe szórták Monaco és Menton között. A július végi magyar nagydíjon a versenyzők gyászszünettel és (saját elmondásuk szerint) „mindent beleadva versenyezve” tisztelegtek Bianchi előtt, valamint egy „#CiaoJules” hashtag viselésével is megemlékeztek róla. A hungaroringi megemlékezésen Bianchi családja is részt vett, miután Bernie Ecclestone magángépével Magyarországra utaztak. A futamon győztes Sebastian Vettel Bianchinak ajánlotta győzelmét. Az FIA hivatalos közleményben jelentette be, hogy 2015-től visszavonultatja a 17-es rajtszámot, amellyel Bianchi utolsó évében versenyzett, egyfajta tisztelgésül a francia pilóta emléke előtt, így ezentúl egy újonc pilóta sem választhatja majd ezt a számot a jövőben. 2015 decemberében Philippe Bianchi bejelentette, hogy II. Albert monacói herceggel közösen alapítványt hoznak létre fia emlékére, amellyel a tehetséges fiatal pilótákat kívánják támogatni. Továbbá pert indított a Nemzetközi Automobil Szövetség ellen a fia balesetét vizsgáló tanulmány eredménye miatt. Bianchi tiszteletére 2017 januárjában szülővárosa, Nizza úgy határozott, hogy utcát neveznek el a pilótáról. A korábban Rue de Sapin nevet viselő utca (amely egyébként az OGC Nice labdarúgócsapatának stadionja mellett található) átkeresztelésére 2017. január 23-án került sor. ## Eredményei † - Bianchi vendégversenyzőként volt jelen, így nem kaphatott pontot a bajnoki értékelésben. ### Teljes Formula–3 Euroseries eredménysorozata ### Teljes Formula Renault 3.5 Series eredménysorozata ### Teljes GP2 eredménysorozata ### Teljes GP2 Asia Series eredménysorozata ### Teljes Formula–1-es eredménysorozata † A versenyt nem fejezte be, de helyezését értékelték, mert a versenytáv több mint 90%-át teljesítette. ## Fordítás
559,354	OEKO-TEX	26,373,502	null	[ "Anyagvizsgálatok", "Ruhaipar", "Szabványok", "Textilalapanyagok", "Textilipar" ]	Az OEKO-TEX (régebben használt írásmóddal – és egyben ez is a kiejtése –: Öko-Tex) nemzetközi szervezet, amelynek neve összeforrt a legismertebb és legrégebben bevezetett termékszabványával, az OEKO-TEX STANDARD 100 -al . Ez a "Bizalom a textíliában" mottóval ismertté vált és ma már világszerte a leginkább használt önkéntes tanúsítás, a textil alapanyagok, félkész- és késztermékek, ruhák és az azokon alkalmazott kellékek (cérnák, gombok, cipzárak, tépőzárak, címkék stb.) számára kidolgozott, humánökológiai szempontok szerint összeállított vizsgálati és tanúsítási rendszer. Előírja a textil- és ruhaipari gyártásban használt anyagokban előforduló kémiai anyagoknak azt a még megengedett mennyiségét, ami az emberi szervezetre nézve nem jelent veszélyt. Az OEKO-TEX mottója 2020-tól megváltozott: a széles körben ismert "Bizalom a textilben" helyett az "Inspiring confidence" új szlogent használják. A nemzetközi OEKO-TEX Szervezet folyamatosan bővíti portfólióját, amelybe ma már különböző termék- és gyártástanúsítási szabványok tartoznak. A szervezethez tartozó akkreditált vizsgáló és tanúsító intézetek hivatottak arra, hogy a termékeket, a gyártó-, a kereskedő cégeket és a márkákat az OEKO-TEX szabványai szerint minősítsék. A független auditorok rendszeresen ellenőrzik, hogy az OEKO-TEX tanúsítványt megszerzett termékek, vállalkozások folyamatosan teljesítik-e az előírt követelményeket. Ez biztosítja a fogyasztóközönség számára, hogy az OEKO-TEX megkülönböztető jelzéssel ellátott termékek az egészségre nézve nem ártalmasak, és a vállalkozások fenntartható módon, szociális felelősségvállalással, környezetet kímélve üzemelnek. Magyarországon és néhány környező országban az OEKO-TEX tanúsítványok kiadására az INNOVATEXT Zrt. jogosult. ## Történet Az 1990-es évek elején először Svájcban és Németországban vezettek be a textilanyagok körében olyan vizsgálati módszereket, amelyeket korábban csak más analitikai területeken alkalmaztak (például atomabszorpciós és gázkromatográfiás vizsgálatok). Ezek a vizsgálatok kimutatták, hogy még az olyan természetes szálasanyagok, mint a pamut, tartalmazhatnak az egészségre káros anyagokat, mint például nehézfémeket, formaldehidet stb. Azonban olyan textíliákat előállítani, amelyek egyaránt megfelelnek a fogyasztói igényeknek (divatos színek, könnyű kezelhetőség, hosszú élettartam és egyéb funkcionális követelmények) és a környezetvédelem és az egészségvédelem követelményeinek is, egyáltalán nem egyszerű feladat. A divat- és funkcionális igények nem elégíthetők ki bizonyos vegyi anyagok alkalmazása nélkül. Amikor világossá vált, hogy a textíliákban lehetnek az egészségre ártalmas anyagok, még nem létezett a textíliák humánökológiai minőségének megítéléséhez megbízható termékvédjegy, amely a fogyasztóközönséget tájékoztatta volna, sem pedig egységes határérték-rendszer, amely a textilgyáraknak és a ruhaipari vállalatoknak útmutatást adott volna arra, hogy a textiltermékekben előforduló ártalmas anyagok milyen mennyisége tekinthető még elfogadhatónak anélkül, hogy azok az egészségre ártalmasak lennének. Ezért az Osztrák Textilipari Kutatóintézet (ÖTI) és a német Hohenstein Kutatóintézet az akkor már rendelkezésre álló vizsgálati szabványok alapján közösen kialakította az ún. OEKO-TEX Standard 100-at. Ez egy vizsgáló és tanúsító rendszer, amely a modern textilfelhasználók sokrétű minőségi igényét veszi figyelembe, és egyidejűleg tekintettel van a textilipar összetett termelési feltételeire (globális szervezet, erős nemzetközi munkamegosztás, különböző felfogás a tekintetben, hogy mely anyagok és azok milyen mértékű előfordulása tekinthető károsnak) is. 1992-ben létrejött a nemzetközi OEKO-TEX Szervezet, amelyet az osztrák, a német és a svájci textilipari kutató intézetek alapítottak, majd csatlakozott hozzá több más ország hasonló intézménye is (a magyar INNOVATEXT 1994-ben). Az OEKO-TEX Szervezet tevékenysége és hatásköre nemcsak Európára, hanem a világ legtöbb országára, az USA-ra, valamint a dél-amerikai és ázsiai országokra is kiterjed. 2018 évi adatok szerint több mint 70 országban volt képviselete. Jelenleg (2022-ben) 17 független vizsgáló és kutató intézet tartozik a szervezethez. Magyarországon az INNOVATEXT Textilipari Műszaki Fejlesztő és Vizsgáló Intézet Zrt.-nek van joga ilyen nemzetközileg is elismert tanúsítványokat kiállítani. Az INNOVATEXT Zrt. nemcsak a hazai régiót fedi le, területi képviseletet működtet Romániában és Bulgáriában is. Hazai és nemzetközi ügyfélköre folyamatosan bővül. ## Tanúsítási rendszerek Az OEKO-TEX Szervezet a következő tanúsítási rendszereket tartja fenn és alkalmazza: - OEKO-TEX STANDARD 100 – Általános vizsgálati és tanúsítási rendszer textil-, ruha és bőripari alapanyagok, félkész- és késztermékek illetve kellékek (pl. cérnák, gombok, cipzárak, tépőzárak, címkék stb.) számára, annak tanúsítására, hogy a termék nem tartalmaz az egészségre ártalmas anyagokat. - OEKO-TEX STeP – Tanúsítási rendszer annak ösztönzésére, hogy a textil-, ruha- és bőrtermékek gyártói a fokozottabb környezetvédelem, a munkahelyi biztonság és a szociális felelősségérzet szempontjai szerint optimalizálják gyártási technológiáikat és a munkakörülményeket. Az IMPACT CALCULATOR számszerűsíti a gyártás környezeti lábnyomát, a víz- és a széndioxid terhelés kimutatásához. - OEKO-TEX MADE IN GREEN – Ez a címke olyan textil, ruházati és bőr termékeken alkalmazható, amelyeket fenntartható módon, a STeP tanúsítás követelményeit kielégítő eljárással készítettek és abban az OEKO-TEX termékszabványai (STANDARD 100 vagy LEATHER STANDARD ) szerinti vizsgálatok egészségre ártalmas anyagot nem mutattak ki. - OEKO-TEX LEATHER STANDARD – A valódi bőrből készült termékekre vonatkozik (műbőrökre nem!) amely azt tanúsítja, hogy a bőripari termékben nincsenek az egészségre káros vegyszerek. - OEKO-TEX ECO PASSPORT – Az ezzel a tanúsítással rendelkező vegyi anyagokat gyártók azt igazolhatják, hogy a textil-, ruha- és bőrgyártásban alkalmazott vegyszereik és segédanyagaik (színezékek, a funkcionális kikészítéshez használt vegyületek, appretálószerek, kenőanyagok, oldószerek stb.) a fenntartható textilgyártáshoz felhasználhatóak. - OEKO-TEX DETOX TO ZERO – Az OEKO-TEX STeP tanúsítás részét képező jelentés, amely értékeli a textíliát gyártó cég vegyszerkezelésének és hulladékvíz- és veszélyesanyag-kibocsátásának kezelését, összhangban a Greenpeace Detox kampányának követelményeivel. - OEKO-TEX RESPONSIBLE BUSINESS - Az OEKO-TEX legújabb szolgáltatása,amely támogatást jelent az üzleti tevékenység meglévő és potenciális negatív hatásainak megelőzésében vagy mérséklésében. - OEKO-TEX ORGANIC COTTON - Védjegy és terméktanúsítás a biopamut- vagy biopamuttal kevert alapanyagú textiltermékekhez. Az OEKO-TEX szervezet honlapján elérhető az a nyílt adatbázis (Buying Guide), amelyben különböző szempontok szerint kereshetőek és az adatbázisból kiszűrhetőek a tanúsított termékek (pl. alapanyag, rendeltetés, termékosztály, akár országok, régiók stb. szerint), illetve a tanúsítvánnyal rendelkező gyártók/márkák is. A honlapon ellenőrizhető az is, hogy egy tanúsítvány érvényes-e (Label check). ## OEKO-TEX STANDARD 100 ## A szabvány célja és elterjedtsége Az OEKO-TEX STANDARD 100 szabvány célja, hogy a textil- és a textilruházati ipar humánökológiai szempontból kifogástalan termékeket gyártson, a kereskedők vevőiknek egészségügyi szempontból kifogástalan textilterméket ajánlhassanak és a fogyasztóközönséget megbízható módon tájékoztassa – a termék megfelelő megjelölésével – arról, hogy az OEKO-TEX által tanúsított termék az egészségre nem ártalmas. Ezt fejezi ki a tanúsító címke „Bizalom a textíliában” felirata. 2018\. évi adatok szerint mintegy 100 ország 10 ezer gyártó cége alkalmazza az OEKO.TEX STANDARD 100 minősítést termékein és e termékek száma meghaladja a 160 ezret. Ezáltal ez a megkülönböztető védjegy az ártalmas anyagokra vonatkozó, világszerte legismertebb és legelterjedtebb vizsgálati jelölés. A bizonyítványok 46,6%-át európai, 50,2%-át ázsiai, 3,2%-át pedig észak- és dél-amerikai, afrikai és ausztráliai gyártású termékekre adták ki. Több magyar textil- és ruhaipari cég is szerepel a tanúsított gyártmányok előállítói között. A kiadott tanúsítványok száma évről-évre dinamikusan emelkedik. A legtöbb tanúsítással rendelkező országok rangsorában az első 5: Kína, Németország, Banglades, Törökország és India. Az OEKO-TEX szervezet éves jelentése szerint a 2020/21-es üzleti évben 24 703 darab STANDARD 100 terméktanúsítványt adtak ki világszerte, ami az előző évhez képest 20%-os növekedést jelent. Az OEKO-TEX szervezet honlapján elérhető az a nyílt adatbázis (Buying Guide), amelyben különböző szempontok (pl. alapanyag, rendeltetés, termékosztály, akár országok, régiók stb.) szerint kereshetőek és az adatbázisból lekérdezhetőek a tanúsított termékek, illetve a tanúsítvánnyal rendelkező gyártók/márkák is. A honlapon ellenőrizhető az is, hogy egy tanúsítvány száma érvényes-e. Egy 2008-ban végzett nemzetközi közvélemény-kutatás azt mutatta, hogy az európai vásárlók 42%-a ismeri az OEKO-TEX jelzést és annak lényegét. Az ismertséget megerősítette a 2017-ben, az OEKO-TEX szervezet 25.évi jubileumához kapcsolódóan végzett széles körű felmérés is. A tíz országban mintegy 11 000 vásárló megkérdezésével folytatott kutatás (Global Textile Sustainability Consumer Research) rávilágított arra, hogy a fogyasztók tisztában vannak azzal, hogy a textilekben lehetnek egészségre káros anyagok és a megkérdezettek 43%-a ismeri is a STANDARD 100 by OEKO-TEX védjegyet, 21%-a pedig vásárolt is ilyen tanúsítással jelzett terméket. ### Vizsgálati szempontok és minősítés Az OEKO-TEX STANDARD 100 szerinti minősítés széles körű anyagvizsgálattal kezdődik. A vizsgálandó vegyületek és tulajdonságok listája több száz paramétert tartalmaz annak megállapítására, hogy az egészségügyi kockázat miatt veszélyesnek minősített vegyi anyagok előfordulnak-e, és ha igen, milyen mennyiségben a vizsgált termékben. Ennek során vizsgálják a törvény által tiltott és szabályozott vegyületeket, az ismert és egészségre ártalmasnak nyilvánított vegyi anyagokat, valamint az egészséggel összefüggő paramétereket. Az ezekkel kapcsolatos előírásokat tartalmazó szabványt rendszeresen aktualizálják a tudományos eredményeknek és a mindenkori törvényi előírásoknak megfelelően. A szabvány 4 termékkategóriába sorolja a különböző árucikkeket, és kategóriánként megállapított veszélyességi határértékeket tartalmaz. Ahhoz, hogy a vizsgált minta a szabvány szerint elfogadhatónak legyen minősíthető, a benne kimutatható vegyi anyagok mennyisége illetve az egyéb előírt paraméterek egyike sem haladhatja meg az előírt határértéket. Ilyen kritérium vonatkozik többek között a következő vegyi anyagokra (de a lista folyamatosan bővül, aktualizálódik!): - tiltott azoszínezékek, - rákkeltő és allergiát okozó színezékek, - formaldehid, - peszticidek, - klórozott fenolok, - szerves klór tartalmú benzolok és toluolok, - extrahálható nehézfémek, - ftalát tartalom, - szerves ónvegyületek, - biológiailag aktív és lángmentesítő anyagok, - UV-stabilizátorok; továbbá határértékek vonatkoznak a következő tulajdonságokra: - színtartóság, - pH érték, - könnyen illó komponensek emissziója, - szag. Az OEKO-TEX STANDARD 100 tanúsítás termékosztályai Az egyes termékosztályokba a rendeltetésük és felhasználásuk szerinti árucsoportokat kerülnek. A különböző termékosztályok a termékekkel szemben támasztott követelményekben és az alkalmazott határértékekben különböznek egymástól. A szabvány határértékei termékosztályonként kerülnek megállapításra. A közvetlenül bőrrel érintkező termékekre vonatkoznak a legszigorúbb elvárások. - I. termékosztály: Ebbe a termékosztályba tartoznak a csecsemőknek szánt termékek, és erre vonatkoznak a legszigorúbb követelmények és határértékek. - II\. termékosztály: Ebbe a termékosztályba tartoznak a bőrrel érintkező termékek. Ide tartoznak a bőrrel nagymértékben közvetlenül érintkező cikkek, például blúzok, ingek, fehérneműk, matracok stb. - III\. termékosztály: Ebbe a termékosztályba tartoznak a bőrrel nem érintkező termékek. Ide tartoznak a bőrrel nem vagy csak minimálisan érintkező cikkek, mint például a kabátok és mellények, övek stb. - IV\. termékosztály: Ebbe a termékosztályba tartoznak a dekorációs anyagok. Ide tartozik minden árucikk, beleértve a lakberendezési célokra használt kezdeti termékeket és tartozékokat, mint például az asztalterítők, függönyök, kárpitszövetek stb. A világszerte megvizsgált és minősített termékek túlnyomó többsége (több mint 90%-a) az I. és II. termékosztályba tartozik. A szabvány a négy termékosztályra nézve más-más határértékeket ír(hat) elő, annak figyelembe vételével, hogy az adott paraméter a testfelülettel érintkezve mennyire lehet veszélyes az emberi szervezetre nézve. Minél intenzívebben érintkezik egy termék a bőrrel, annál szigorúbb humánökológiai követelményeknek kell megfelelnie. Ez magyarázza, hogy a szabvány különösen szigorú követelményeket támaszt a csecsemők és kisgyermekek által viselt illetve használt termékekre. A megengedett határértékek az <https://www.oeko-tex.com> honlap erre vonatkozó oldalán találhatók meg. Ha a vizsgálatok mindegyike szerint megfelelően minősíthető a termék, megkaphatja a STANDARD 100 védjegy használati jogát. Az erre vonatkozó bizonyítvány 1 évig érvényes, de érvényessége többször is meghosszabbítható. Az akkreditált vizsgáló intézetek rendszeresen ellenőrzik a kereskedelemben kapható, a STANDARD 100 szabvány szerint tanúsított termékeken, hogy azok minősége folyamatosan megfelel-e a követelményeknek. Amennyiben eltérnek attól, a védjegy használati engedélyét visszavonhatják. ## STeP Az OEKO-TEX Szervezet 2013. júniusában a korábbi OEKO-TEX 1000 Standard továbbfejlesztéseként bevezette a Sustainable Textile Production (STeP) (szó szerinti fordításában: Fenntartható Textilgyártás) elnevezésű tanúsítványt, amelyet később a bőrtermékek gyártására is kiterjesztett. A tanúsítvány mai neve: Sustainable Textile and Leather Production (STeP) , azaz Fenntartható Textil- és Bőrgyártás az OEKO-TEX szerint. A szabvánnyal azt kívánják ösztönözni, hogy a gyártók a fokozottabb környezetvédelem, a munkahelyi biztonság és a szociális felelősségérzet szempontjai szerint optimalizálják gyártási technológiáikat és a munkakörülményeket. Ez a tanúsítási rendszer a textil és bőr ellátási láncon belül azon márkák, kereskedő cégek és gyártók számára készült, amelyek a fenntartható gyártás terén elért eredményeiket átlátható, hiteles és közérthető módon kívánják kommunikálni a nyilvánosság felé. A tanúsítás elérhető a gyártás bármely fázisában, pl. a textil ellátási láncban a szálgyártástól kezdődően a fonodákon, szövödéken, kötödéken, kikészítő üzemeken át a végtermék gyártókig és a textil logisztikai központokig, de a bőrfeldolgozó és a cipőipar bármely szereplője számára is. Az OEKO-TEX STeP túlmutat az OEKO-TEX termékszabványain. Ez a megkülönböztető jel a teljes gyártási folyamat környezetvédelmi és szociális szempontból végrehajtott vizsgálatán alapul. A tanúsítás holisztikus szemléletű, mert nem csak egyes fenntarthatósági szempontot vizsgál, hanem a termelési feltételek átfogó elemzését és értékelését foglalja magában. A szabvány a következő 6 modul segítségével elemzi a vállalat egyes területeit: 1. Kémiai menedzsment 2. Környezeti teljesítmény 3. Környezetgazdálkodás 4. Társadalmi felelősségvállalás 5. Minőségirányítás 6. Egészségvédelem és munkahelyi biztonság Az OEKO-TEX STeP szabvány szerinti tanúsításhoz a vállalatoknak a környezetkímélő gyártási folyamatukra vonatkozó, meghatározott követelményeknek kell megfelelniük. A megkívánt követelmények közé tartozik többek között: - a környezetre ártalmas segédanyagok és színezékek kizárása, - a szennyvíz és a szennyezett levegő tisztítására vonatkozó törvények betartása, - az energiatakarékosság, - a zaj- és porképződés elkerülése, - megfelelő minőségbiztosítás, - a munkavédelmi előírások betartása, - a gyermekmunka tilalma, - egy környezetvédelmi menedzsment rendszer alapvető elemeinek bevezetése. Az üzemet az OEKO-TEX szervezet független vizsgáló és tanúsító intézetének auditora vizsgálja meg és értékeli. A kérdőíves felmérés és az ezt követő helyszíni kiértékelés (audit) alapján a vállalkozás teljesítménye az alábbi 3 fokozat valamelyikébe sorolható: - 1\. fokozat – bevezető szint: a tanúsítási eljárásban feltett alapvető kérdésekre adott válaszok legalább 70%-ban megfelelők voltak, ill. az előírt kritériumok teljesültnek. - 2\. fokozat – jó teljesítmény és további optimálási lehetőség: a feltett alapvető és kiegészítő kérdésekre adott válaszok megfelelők. - 3\. fokozat – kiváló válaszok, megfelel a "legjobb gyakorlat" (Best Practice) követelményeinek. Hazánkban ilyen tanúsítvány kiadására az INNOVATEXT Zrt. jogosult. A tanúsítvány három évig érvényes, az auditorok éves felülvizsgálatok során értékelik a követelmények teljesülését. A tanúsítás lejártával a vállalkozás kérheti a megújítását. A STeP címkét nem helyezik el a termékeken, ez inkább a feldolgozási láncban részt vevő vállalatok közötti információt ("Business-to-Business") szolgálja. A MySTeP adatbázisban a tanúsítást elnyert cégek valamennyi erre vonatkozó adata megtalálható és a partnercégek számára hozzáférhető. Ez a rendszer 2020-tól a MyOEKO-TEX néven érhető el. A MyOEKO-TEX adatbázis biztonságos, átfogó és hatékony megoldást kínál a márkáknak, kereskedőknek és gyártóknak a teljes textil ellátási láncon belül a fenntartható termelést szolgáló tevékenységük optimalizálására. Környezetvédelmi és szociális szempontok alapján is nyomon követhetik és értékelhetik beszállítóikat, hogy hiteles és átlátható módon közvetítsék a fogyasztók felé a fenntarthatóság iránti elkötelezettségüket. További információ a MyOEKO-TEX rendszerről: https://my.oeko-tex.com/ honlapon található Felismerve a klímaváltozásra választ adó cselekvés szükségességét, a STeP tanúsítványba 2022. második felétől beépíti a környezeti hatás vizsgálatát is. A felhasználóbarát digitális eszköz (Impact Calculator) mind a szénlábnyom-, mind a vízlábnyom-számítására alkalmas, így a fenntartható gyártás tanúsítással képesek lesznek az üzemek: - azonosítani a felhasznált vagy előállított anyagokat, valamint a gyártási folyamat maximális szén- és vízhatását. - lépéseket tenni a műveletek javítása és a csökkentési célok elérése érdekében. - megosztani a szén-dioxid-kibocsátási és vízlábnyom adatokat az ügyfelekkel, befektetőkkel, üzleti partnerekkel és más érdekeltekkel. Az OEKO-TEX szervezet 2022. év elején bejelentette a termék életciklus-értékelésére szolgáló új eszközének fejlesztését is. ## OEKO-TEX MADE IN GREEN Az OEKO-TEX MADE in GREEN címke olyan textil, ruházati, lakástextil vagy bőrtermékeken alkalmazható, amelyeket az OEKO-TEX STeP tanúsítás követelményeit kielégítő eljárással készítettek és abban az OEKO-TEX STANDARD 100 vagy az OEKO-TEX LEATHER STANDARD szerinti vizsgálatok egészségre ártalmas anyagot nem mutattak ki. A terméken elhelyezhető címke tartalmaz egy olyan QR kódot, amelynek alapján beazonosíthatók a gyártási láncban részt vevő gyártó üzemek és országok. Minden beszállítónak be kell tartania a tanúsításhoz tartozó minőségi előírásokat és a munkavégzés etikai követelményeit. Az OEKO-TEX STeP tanúsítás előfeltétele az OEKO-TEXMADE IN GREEN termékcímke megszerzésének. Az OEKO-TEX MADE IN GREEN tanúsítás egy évig érvényes, de érvényessége többször is meghosszabbítható. ## OEKO-TEX ECO PASSPORT Az ECO PASSPORT tanúsítással rendelkező vegyszergyártók azt igazolhatják, hogy a textil-, ruha- és bőrgyártásban alkalmazott vegyszereik és segédanyagaik, mint pl. a színezékek, a funkcionális kikészítéshez használt vegyületek, appretálószerek, kenőanyagok, oldószerek stb. a fenntartható gyártáshoz felhasználhatóak. A tanúsítás kritériumai: - A gyártónak nyilatkoznia kell arról, hogy termékei szerepelnek a REACH rendelet SVHC jegyzékében illetőleg arról, hogy nem szerepelnek az OEKO-TEX STANDARD 100 vagy az OEKO-TEX LEATHER STANDARD szabványokban felsorolt tiltott szerek között. - Egy, az OEKO-TEX Szervezethez tartozó illetékes laboratórium szúrópróbaszerűen megvizsgálja a terméket, hogy az alkalmazott vegyszerek koncentrációja nem haladja-e meg a megengedett küszöbértéket. A tanúsítás egy évig érvényes, de érvényessége többször is meghosszabbítható. Az akkreditált vizsgáló intézetek rendszeresen ellenőrzik a kereskedelemben kapható, OEKO-TEX termékszabvány szerint tanúsított termékeken, hogy azok minősége folyamatosan megfelel-e a követelményeknek. Amennyiben eltérnek attól, a védjegy használati engedélyét visszavonhatják. ## OEKO-TEX LEATHER STANDARD Az OEKO-TEX LEATHER STANDARD a valódi bőrből készült termékekre vonatkozik (műbőrökre nem!) és lényegében ahhoz hasonló tanúsítási rendszer, mint a STANDARD 100: azt tanúsítja, hogy a bőripari termékben nincsenek az egészségre káros vegyszerek. Az OEKO-TEX LEATHER STANDARD a minősítésben ugyanúgy négy termékosztályt határoz meg, mint az OEKO-TEX STANDARD 100: - I. Csecsemők és kisgyermekek által használt termékek (3 éves korig) - II\. A bőrrel közvetlenül és nagy felületen érintkező termékek - III\. A bőrrel közvetlenül nem vagy csak kis felületen érintkező termékek - IV\. Lakás- és dekorációs anyagok (amelyek a testtel közvetlenül nem vagy alig érintkeznek) A szabvány a következő bőrök, illetve az azokból készült termékek minősítését teszi lehetővé: - báránybőr - birkabőr - kecskebőr - szarvasmarha- és tehénbőr - borjúbőr - lóbőr A nem bőrből, hanem textilből vagy fémből készült árucikk alkotórészeire az OEKO-TEX STANDARD 100 szabvány feltételei vonatkoznak. A vegyi anyagokat, segédanyagokat és színezékeket az OEKO-TEX ECO PASSPORT szerint vizsgálják és tanúsítják, nem pedig az OEKO-TEX LEATHER STANDARD szerint. A tanúsítás egy évig érvényes, de érvényessége többször is meghosszabbítható. Az akkreditált vizsgáló intézetek rendszeresen ellenőrzik a kereskedelemben kapható, LEATHER STANDARD termékszabvány szerint tanúsított termékeken, hogy azok minősége folyamatosan megfelel-e a követelményeknek. Amennyiben eltérnek attól, a védjegy használati engedélyét visszavonhatják. ## Az OEKO-TEX Detox to Zero A DETOX TO ZERO''' a STeP tanúsítás részeként kapott jelentés, amely értékeli a textíliát gyártó cég vegyszerkezelésének és hulladékvíz- és veszélyesanyag-kibocsátásának kezelését, összhangban a Greenpiece Detox kampányának követelményeivel. A független OEKO-TEX intézet egy éves jelentést ad a vállalkozásnál használatban lévő vegyszerekről, kiértékeli a szennyvíz és a szennyvíziszap minőségét, valamint a megtett környezetvédelmi intézkedéseket, ezáltal a gyártó és partnerei folyamatosan működő monitoring-rendszerrel rendelkeznek a Detox kampány szerinti megfelelőség eléréséhez . ## Korábbi tanúsítások OEKO-TEX Standard 1000 Ezt a tanúsítási formát 2013-ban a STeP by OEKO-TEX gyártási folyamatokra szóló tanúsítás váltotta fel. OEKO-TEX Standard 100 plus Ezt a tanúsítási rendszert az OEKO-TEX Szervezet 2013-ban megszüntette és helyette 2015-ben a STeP ill. a Made in Green'' tanúsítási rendszert vezette be.
415,356	1907-es amerikai bankpánik	26,832,717	null	[ "1907", "Az Amerikai Egyesült Államok történelmének eseményei", "Gazdaságtörténet" ]	Az 1907-es bankpánik (Panic of 1907), vagy más néven az 1907-es bankárpánik (1907 Bankers' Panic) Amerikában kialakult pénzügyi válság volt, amelynek során a New York-i értéktőzsdén az árak az előző évi csúcshoz képest majdnem 50%-ot estek. A pánik gazdasági recesszió idején tört ki, amikor sokan megrohamozták a bankokat és a trösztöket. A válság akkor terjedt ki az egész országra, amikor állami és helyi bankok valamint több üzletember is csődvédelmet kért maga ellen. A bankok megrohanásának fő oka az volt, hogy több New York-i bank lépéseinek eredőjeként csökkent a piac likviditása, emiatt megingott a betétesek bizalma, és ebben az időben hiányzott a rendszerből a végső hitelező. A válság indulásakor elegendő, a United Copper által kibocsátott részvényt vásároltak fel, amivel manipulálni tudták a piacot. Amikor ez a próbálkozás sikertelenül zárult, az ennek a pénzügyi hátterét megfinanszírozó bankokat sok ügyfél rohamozta meg befektetéséért. Ez később az ezen bankokkal kapcsolatban álló pénzügyi szervezetekre is átterjedt, ennek következtében egy héttel később csődöt jelentett New York harmadik legnagyobb trösztje, a Knickerbocker Trust Company. Emiatt félelem alakult ki a trösztökkel szemben, s a regionális bankok kivették a New York-i bankokban tartott tartalékaikat. A pánik gyorsan országos méretűvé dagadt, s egyre több helyen vették ki az emberek a regionális bankokban elhelyezett betétjüket. A válság tovább mélyült volna, ha J. P. Morgan bankár közbe nem lép, és nem köt le egy nagyobb összeget erre a célra a pénzéből, és nem szólít fel más bankárokat arra, hogy az amerikai bankrendszer megóvása érdekében ők is kövessék példáját. Ekkor még nem volt az Amerikai Egyesült Államoknak központi bankja, mely likviditást tudott volna vinni a rendszerbe. A válság szétterjedése novemberre megállt, bár később újabb válság indult, aminek az volt az oka, hogy egy brókercég sok olyan hitelt folyósított, melyek mögött biztosítékul a Tennessee Coal, Iron and Railroad Company (TC&I) részvényei álltak. A cég által kibocsátott részvények értékcsökkenésének megakadályozására a trösztellenes politikájáról elhíresült Theodore Roosevelt felvásárolta a céget. A következő évben Nelson W. Aldrich megalapította és vezette azt a bizottságot, amelyik beruházott a válság elcsendesítésébe, és olyan, a jövőbe mutató javaslatai voltak, amelyek a Federal Reserve System megalapításához vezettek. ## Gazdasági helyzet Miután Andrew Jackson amerikai elnök megvétózta a Second Bank of the United States mandátumát meghosszabbító törvényt, nem volt az országnak központi bankja. A pénzkereslet a mezőgazdasági ciklusokhoz igazodott. Ősszel a betakarítások elvégzéséhez szükséges mértékben a pénz kiment New York városából, így a pénz visszacsábítása végett megnőttek a kamatok. 1906 januárjában a Dow Jones Ipari Átlag addigi legmagasabb értékét, a 103 pontot érte el, amikor korrekció vette kezdetét. Az amerikai gazdaság lényegében az 1906 áprilisi, a várost elpusztító San Fransiscó-i földrengést követően vesztette el stabilitását, mikor New Yorkból az újjáépítés segítésére San Fransiscóba áramlott a pénz. Amikor 1906-ban a Bank of England megemelte a kamatszintjét, ez tovább csökkentette a pénzkínálatot, s a vártnál több pénz maradt Londonban. A csúcsot követően a részvényárak január és július között 18%-ot csökkentek. Szeptember végére veszteségeik felét ismét visszanyerték. 1906 júliusában fogadták el azt a Hepburn-törvényt, mely alapján az Interstate Commerce Commission (ICC) határozhatta meg a maximális vasúti jegyárakat. Emiatt elkezdett csökkenni a vasúti részvények értéke. 1906 szeptembere és 1907 márciusa között a cég piaci értéke 7,7%-kal csökkent. Március 9. és 26. között a részvények további 9,8%-ot veszítettek értékükből. (A márciusi esést gyakran nevezik a „gazdag emberek pánikjának" is.) A gazdaság nyáron is volatilis maradt. Számos részvény elérte addigi legalacsonyabb árfolyamát, többek között a fedezetül használt Union Pacific tulajdonjogát megtestesítő részvények is, amelyek értéke 50 pontot esett. Júniusban megszűnt New Yorkban a kötvények kínálata. Júliusban összeomlott a réz piaca. Augusztusban a Standard Oil Companyt a trösztellenes jogszabályok megsértése miatt 29 millió dollárra büntették. 1907 első kilenc hónapjában a részvények 24,4%-ot veszítettek értékükből. Július 27-én a The Commercial & Financial Chronicle a következőt írta: „A piac továbbra is instabil. Nincsen más jel, mint ami arra utal, hogy a folytatódó, párizsi célpontú pénzkiáramlás megráz minden részvényt, és az árfolyamok visszatérésébe vetett remény is elfogy." Az Egyesült Államokon kívül is több bankot megrohamoztak 1907-ben a befektetők. Egyiptomban áprilisban és májusban, Japánban májusban és júniusban, Hamburgban és Chilében október elején jelentkeztek a befektetők pénzükért. A csökkenés időszaka alatt a bankrendszer mindig sebezhető. Ez a felkavart piacon tapasztalható kisméretű megrázkódtatással kombinálva súlyos, tovagyűrűző hatást váltott ki. ## A pánik ### A rézpiac uralása A pánik azzal kezdődött, hogy egyesek uraló pozíciót akartak kialakítani F. Augustus Heinze United Copper nevű cégében. Heinze sikeres butte-i rézmágnás volt, 1906-ban New Yorkba költözött, ahol közeli barátságba került Charles W. Morse-szal, a hírhedt Wall Street-i bankárral. Morse egyszer sikeresen alakított ki uraló pozíciót New York jégpiacán, és Heinzével együtt több bankot tartottak ellenőrzésük alatt. A páros legalább hat nemzeti szintű bankban, tíz állami bankban, öt trösztben és négy biztosítótársaságban szerzett nagy befolyást. Augustus testvére, Otto tovább folytatta a United Copper uralását lehetővé tevő tőzsdei pozíció kialakítását, mert úgy gondolta, hogy a cég többsége már úgy is a Heinze család kezében van. Heinzéék részvényeinek többségét kölcsönadták olyanoknak, akik ezeket avégett adták el, hogy később alacsonyabb áron vissza tudják majd vásárolni. A nyereség a korai eladás és a későbbi visszavásárlás közötti árfolyam-különbözet. Ezt a technikát fedezett shortnak nevezik. Otto egy "bear squeeze" (medvefagyasztás) stratégiát javasolt, melynek során a Heinze család agresszív felvásárlásba kezd, s annyi részvényt megvesznek, amennyit csak lehetséges, majd a fedezett short pozícióban lévőkkel visszafizettetik a számukra folyósított kölcsönöket. Az agresszív felvásárlás felhajtaná a részvény árát, és mivel máshol nem talál részvényt, a fedezett short pozícióban lévő csak a Heinze családtól tudja megvenni a részvényt, akik olyan árat mondanak, amilyet akarnak. A terv pénzügyi hátterének biztosításáért Otto, Augustus és Charles Morse Charles T. Barney-vel, a város harmadik legnagyobb trösztjének, a Knickerbocker Trust Company elnökével találkoztak. Barney finanszírozta Morse korábbi terveit. Morse azonban figyelmeztette Ottót, hogy sokkal több pénzre lesz ehhez szüksége, mint amennyit a piac befagyasztásához, a részvények onnan történő elszívásához fel kívánt használni. Barney nem adta meg a kért támogatást. Otto úgy döntött, ennek ellenére is megpróbálja az uraló pozíciót kiépíteni. Október 14-én hétfőn elkezdte agresszíven felvásárolni a United Cooper részvényeit, melynek árfolyama egy nap alatt 39 dollárról 52 dollárra emelkedett. Kedden felszólította a fedezett short pozícióban lévőket, hogy adják vissza a kölcsönbe kapott részvényeiket. A részvény ára 60 dollár közelébe emelkedett, de a shortosok elegendő részvényt tudtak szerezni a pozíciók zárásához anélkül, hogy Heinzééktől kellett volna részvényt venniük. Otto rosszul ítélte meg a piaci helyzetet, és a United Copper részvényárfolyama hanyatlani kezdett. A részvény keddi záróárfolyama 30, a szerdai pedig 10 dollár volt. Otto Heinze tönkrement. A United Copper részvényeivel a New York Stock Exchange épületén kívül, a járdaszegélyen kezdtek el kereskedni, szó szerint egy külső piacon. Ebből, a tőzsdei zárást lebonyolító piacból alakult ki később az American Stock Exchange. Az árfolyamzuhanás után a The Wall Street Journal a következőket írta: „A külső piac veterán résztvevői szerint soha nem voltak még ilyen vad jelenetek a Curbön." ### A fertőzés terjedése Otto sikertelen uralási pozícióépítése miatt nem tudta teljesíteni brókercége, a Gross & Kleeberg felé tett vállalásait, s így a tőzsdetag csődbe ment. Október 17-én, szerdán a tőzsde felfüggesztette Otto kereskedési jogát. Így a United Copper összeomlott, a F. Augustus Heinze tulajdonában lévő State Savings Bank of Butte Montana pedig bejelentette fizetőképtelenségét. A montanai bank a kihelyezett hitelek fedezeteként tartotta United Cipper részvényeit, és akkor ez a bank viselte a felelősséget az Augustus Heinze által vezetett New York-i Mercantile National Bankért. F. Augustus Heinze kapcsolata az uralási pozíció kialakításával valamint a State Savings Bank fizetésképtelenségével túl soknak bizonyult a Mercantile igazgatóságának ahhoz, hogy elfogadhatónak minősítsék. Ekkorra már túl késő volt. Ahogy elterjedt a fizetőképtelenség híre, a betétesek egyszerre rohamozták meg elhelyezett betétjükért a Mercantile National Banket. A Mercantile pár napig eleget tudott tenni a kifizetési kéréseknek, de a betétesek a Heinzével kapcsolatban álló Charles W. Morse bankját is megrohamozták. Ugyanez történt Morse National Bank of North America bankjánál és a New Amsterdam Nationalnél is. Attól tartva, hogy Augustus Heinze és Morse hitelvesztésének további, a bankrendszert érintő hatása lehet, a New York Clearing House (a város bankjainak konzorciuma) rákényszerítette Morse-t és Heinzét, hogy mondjanak le az összes banki tisztségükről. A sikertelen pozíció-kiépítést követő hétvégére elmúlt a rendszerszintű pánik. A betétesek a Heinzééktől kivett pénzt a város más bankjaiban fektették be. ### A pánik eléri a trösztöket Az 1900-as évek elején elszaporodtak a trösztök, az 1907-et megelőző tíz év alatt eszközeik értéke 244%-kal nőtt. Ugyanekkor az állami szintű bankok eszköze 97, míg a New York-i állami bankoké 82%-kal nőtt. A trösztök vezetői általában a New York-i pénzügyi és társadalmi körök befolyásos emberei közül kerültek ki. Közülük az egyik legmegbecsültebb Charles T. Barney volt, akinek az apósa a híres William Collins Whitney bankár volt. Barney Knickerbocker Trust Companyja New York harmadik legnagyobb trösztje volt. A Charles W. Morse-szal és F. Augustus Heinzével fenntartott kapcsolatai miatt október 21-én, hétfőn a Knickerbocker igazgatósága felkérte Barneyt, hogy mondjon le. A betétesek csak október 18-ától vehettek ki pénzt a Knickerbockertől.) A National Bank of Commerce ezen a napon jelentette be, hogy a továbbiakban nem végzi a Knickerbocker klíringelését. Október 22-én a társaságot megrohamozták a betétesek. A sor a bank nyitásától fogva egyre csak nőtt. A The New York Times jelentése szerint „ahogy egy betétes elhagyta a helyszínt, tíz vagy még több másik ember rohanta őt le a pénzéért, és [a rendőröknek] pár szolgálatban lévőt a helyszínre kellett küldeni, hogy fenntartsák a rendet. Kevesebb mint három óra leforgása alatt 8 millió dollárt vettek ki a pénzintézettől. Kevéssel dél után fel kellett függesztenie a tevékenységét. A hírek terjedésével egyre több bank és tröszt kezdett húzódozni, egyre kevésbé akartak hitelt folyósítani. Megugrottak a tőzsdén kereskedő brókerek kamatlábai, és mivel a brókerek nem tudtak pénzhez jutni, a részvényárak 1900 decembere óta nem látott mélységekbe zuhantak. A pánik gyorsan elért két másik trösztöt, a Trust Company of Americát és a Lincoln Trust Companyt. Október 24-e, csütörtökre csődök sorozata éktelenítette az utcákat: Twelfth Ward Bank, Empire City Savings Bank, Hamilton Bank of New York, First National Bank of Brooklyn, International Trust Company of New York, Williamsburg Trust Company of Brooklyn, Borough Bank of Brooklyn, Jenkins Trust Company of Brooklyn and the Union Trust Company of Providence. ### J.P. Morgan közbelépése Amikor a káosz kezdte megtépázni a New York-i bankokba vetett bizalmat, a város leghíresebb bankára a városon kívül tartózkodott. J.P. Morgan, a J. P. Morgan & Co. elnöke és névadója Richmondban egy egyházi megbeszélésen vett részt. Morgan nemcsak hogy a város leggazdagabb polgára és a legnagyobb kapcsolati rendszerrel rendelkező bankára volt, hanem voltak már válságokkal kapcsolatos tapasztalatai is. Már az 1893-as válság megoldásában is segített a pénzügyminisztériumnak. A pánik növekedésének hírére szombat késő éjszaka visszatért a fővárosba. Másnap Morgannek a Madison Avenue és a 36th Street sarkán álló sorházának könyvtárában sűrűn váltották egymást New York különböző bankjainak és trösztjeinek a vezetői, hogy informálják a kialakult helyzetről és hogy segítséget kérjenek ennek átvészeléséhez. Morgan és társai áttanulmányozták a Knickerbocker Trust könyveit, de úgy határoztak, hogy a társaság fizetésképtelen, és nem avatkoztak közbe a rohamozás megállítása érdekében. Az ezt követő bukás azonban oda vezetett, hogy a jól működő trösztöket is megrohamozták, s emiatt Morgannek meg kellett kezdenie a mentőakciót. Kedden, október 22-én délután a Trust Company of America elnöke megkérte Morgant, hogy segítsen. Aznap este Morgan a First National Bank elnökével, George F. Bakerrel, a National City Bank of New Yorknak (a Citibank elődjének) a vezetőjével, James Stillmannel és az amerikai pénzügyminiszterrel, George B. Cortelyouval tárgyalt. Cortelyou kijelentette, hogy a kormány kész pénzeket elhelyezni a bankokban, hogy segítsen a megfelelő mennyiségű betét rendelkezésre állásában. A Trust Company of America könyveinek egész éjszaka történt vizsgálata azt mutatta ki, hogy a vállalat működése megfelelő. Szerda délután Morgan ezt mondta: „Ez vet majd gátat a gondoknak." Ahogy a Trust Company of Americát is elkezdték megrohamozni, Morgan elkezdett Stillmannal és Bakerrel a vállalat eszközeinek értékesítésén dolgozni, hogy így biztosítsanak elegendő fedezetet a kivenni szándékozott betétek kifizetéséhez. A bank megélte a zárórát, de Morgan tudta, hogy több készpénzt kell szerezni ahhoz, hogy az elkövetkező napok során is fenn tudják tartani a bank szolvenciáját. Azon az éjszakán egy éjfélig tartó megbeszélésre összehívta a többi tröszt elnökét. Itt megállapodtak, hogy azért, hogy a Trust Company of America másnap is nyitva maradhasson, 8,25 millió dollár hitelt biztosítanak számára. Csütörtök reggel Cortelyou 25 millió dollárt helyezett el különböző New York-i bankokban. John D. Rockefeller, Amerika leggazdagabb embere további tíz millió dollárt helyezett el a Stillman's National City Bankben. Rockefeller betétjének köszönhetően a National City Banknek maradt ezt követően is a legnagyobb tartaléka. A közbizalom helyreállítása érdekében Rockefeller felhívta az Associated Press vezetőjét, Melville Stone-t, és megmondta neki, hogy a fél vagyonát zálogba adná, hogy visszaállítsa Amerika hitelét. ### Az értéktőzsde az összeomlás szélén A pénzkínálat megnövekedésének ellenére a New York-i bankok továbbra is húzódoztak a rövid távú hitelfolyósítástól, amit abban az időben a napi kereskedelem megkönnyítéséhez használtak. Mivel nem tudták az így kiesett pénzmennyiséget máshonnan pótolni, a tőzsdei árak zuhanásnak indultak. Október 24-én 13 óra 30-kor a New York Stock Exchange elnöke, Ransom Thomas Morganhez sietett, hogy beszámoljon neki azokról a fejleményekről, melyek miatt korán be kell zárnia aznapra a kereskedést. Morgan határozottan közölte, hogy a tőzsde korai bezárása katasztrófa lenne. Morgan saját irodájába összehívta a város bankvezetőit. 14 óra körül kezdtek megérkezni. Morgan itt arról tájékoztatta őket, hogy amennyiben 10 perc alatt nem gyűjtenek össze 25 millió dollárt, akkor körülbelül 50 brókercég megy csődbe. 14.16-ra 14 bank vezetője 23,6 millió dollárt adott össze, hogy folytatódhasson a tőzsdei kereskedelem. A pénz 14.30-kor érte el a piaci szereplőket, majd a 15.00-ös zárásra 19 millió dollárt ki is folyósítottak. Elkerülték a katasztrófát. Morgan általában tudatosan kerülte a sajtót, de azon az estén egy közleményt hozott nyilvánosságra. Eszerint, ha az emberek a bankokban hagyják pénzüket, minden rendben lesz. Pénteken azonban tovább folytatódott a pánik a tőzsdén. Morgan megint összehívta a bankok vezetőit, de ekkor csak 9,7 millió dollárt tudott tőlük összegyűjteni. Azért, hogy biztosítani tudják a tőzsde nyitvatartását, ezt a pénzt nem lehetett fedezet mellett végzett spekulációs ügyletekre használni. A pénteki kereskedés értékben mért nagysága a csütörtöki 2,3-szerese volt. A piacok ismét majdnem a bezárást általában jelző csengő szokásos megszólalási idejéig nyitva voltak. ### Bizalomválság Morgan, Stillman, Baker és a város többi bankára sem volt képes arra, hogy határozatlan időre pénzt rakjon a rendszerbe. Még az amerikai államkincstár is pénzszűkében volt. Vissza kellett állítani a közbizalmat, s ennek érdekében péntek este a bankárok két bizottságot hoztak létre. Az egyik megpróbálta rávenni a papságot, hogy vasárnap nyugtassák meg híveiket. A másiknak az volt a feladata, hogy a pénzügyi mentőcsomag különböző részleteit magyarázzák el a sajtó képviselőinek. Európa leghíresebb bankára, Nathan Rothschild csodálatát és tiszteletét fejezte ki Morgan iránt. A bizalom visszaállítása érdekében megállapodott Cortelyou-val, hogy amint ő visszatér Washingtonba, jelzést fog küldeni a Wall Street szereplőinek, hogy a legrosszabbakon már túl vannak. Hogy biztosítsák a pénzek hétfői zavartalan áramlását, a New York Clearing House 100 millió dolláros hitelígérvényt hozott forgalomba, melyet a bankok az egyensúly helyreállításához használhattak fel. Ennek birtokában el tudtak fogadni betéteket a befektetőktől. Mind a hitközségek vezetői, mind az újságok nyugtatták a embereket, és a bankok mérlegében gyorsan elkezdett a készpénzállomány növekedni, New Yorkban az élet hétfőn elkezdett visszatérni a megszokott kerékvágásba. A háttérben egy újabb válság kezdett kibontakozni, amiről a Wall Streeten még semmit nem tudtak. Vasárnap Morgan társa, George Perkins olyan információk birtokába jutott, melyek szerint a City of New Yorknak november 1-jéig legalább 20 millió dollárra van szüksége, vagy csődbe megy. A város egy szokásos kötvénykibocsátás útján próbált tőkét szerezni, de nem tudtak így elég tőkét összegyűjteni. George McClellan, New York polgármestere felkérte Morgant, hogy segítsen. Azért, hogy elkerüljék azt a csődhullámot indító jelet, melyet New York csődje mutatott volna, Morgan 30 millió dollárért városi kötvényeket vett. ### Dráma a könyvtárban Bár a nyugalmat New Yorkban szombatra nagy mértékben helyre állították, november 2-án egy másik válság vette kezdetét. A Moore & Schley, a tőzsde egyik legnagyobb brókercége óriási adósságokat halmozott fel, és az összeomlás réme fenyegette. A társaság a gyorsan bővülő kinnlevőségeinek fedezetére a Tennessee Coal, Iron and Railroad Company részvényeit használta. A gyér kereskedési könyvvel rendelkező részvény piacára nyomás nehezedett, melynek következtében hétfőn több bank vissza akarta szerezni a Moore & Schleynek folyósított kölcsönöket, s emiatt a tulajdonában lévő részvények értékesítésére kényszerülhetett volna. Ha ez bekövetkezett volna, a TC&I részvényeinek értéke zuhanásnak indult volna, ami végeredményképp letarolta volna a Moore and Schleyt, s emiatt újabb pánik vette volna kezdetét a piacokon. Hogy megelőzzék a Moore & Schley összeomlását, Morgan szombat délelőttre összehívott egy válságtanácskozást a könyvtárába. Egy olyan javaslat született, melynek értelmében a U.S. Steel Corporation – egy olyan cég, melynek létrehozásában, nevezetesen Andrew Carnegie és Elbert Gary szövetségre lépésében Morgan is segített – felvásárolná a TC&I-t. Ennek hatásaként megmenekülne a Moore & Schley, és elkerülnék a válságot. Miután a U.S. Steel vezetősége és közgyűlése áttekintette a helyzetet, és felfedezték, mekkora szerepet játszhatnak a pánik elkerülésében, és két ajánlat született, hogy vagy egy ötmillió dolláros kölcsönt nyújtanak a Moore & Schleynek, vagy felvásárolják a TC&I részvényeit, egyenként 90 dolláros árfolyamon. Este hét óráig nem született megállapodás, és az ülést elnapolták. Ekkorra Morgan már új helyzetbe került. Nagy bizonytalanság lett úrrá abban a kérdésben, hogy a Trust Company of America és a Lincoln Trust ki tud-e nyitni hétfőn, vagy nem tudja biztosítani a folyamatos működést. Szombat este 40-50 bankár gyűlt össze a könyvtárban, hogy megbeszéljék a válság kérdéseit. A klíringházak képviselői a keleti, a trösztök jelenlévő tagjai a nyugati szobában gyülekeztek. Morgan és mások, akik a Moore & Schley helyzetével foglalkoztak, ők a könyvtáros szobájába mentek. Itt Morgan elmondta a küldötteknek, hogy akkor segítene a Moore & Schley talpra állításában, ha a trösztök összefognának, és közösen készítenének egy olyan mentőcsomagot, mely megmentené a leggyengébb társaikat. A bankárok közti megbeszélés vasárnap késő éjjel is folytatódott, de lényegi eredményt nem értek el. J. P. Morgan ekkor, éjfél körül tájékoztatta a trösztök elnökeinek vezetőjét a Moore & Schley helyzetéről, melynek a megmentéséhez ekkor 25 millió dollár kellett, és ezzel ő csak akkor akar foglalkozni, hogyha a trösztvállalatok problémáját is megoldják. Ennek az is része volt, hogy a trösztök nem kapnak több segítséget Morgantől, és egyedül kell megoldaniuk a saját gondjaikat. Hajnali 3 órakor 120 bank és tröszt vezetője gyűlt össze, hogy meghallgassák a csőd felé közelítő vállalatok helyzetéről szóló jelentést. Míg a Trust Company of America még épphogy, de fizetőképes volt, a Lincoln Trust Company 1 millió dolláros adósságot halmozott fel. Ez a lejárt betétek kifizetésének késedelmessége miatt felgyülemlett adósság. Ahogy a beszélgetés folytatódott, a bankárok ráébredtek, hogy Morgan bezárta őket a könyvtárba, és a kulcsot zsebre tette, hogy kikényszerítsen belőlük egy megállapodást. Ezt a taktikát már régebben is alkalmazta, hogy eredményre jussanak a bennmaradtak. Morgan ekkor megjelent, és közölte a trösztvállalatok képviselőivel, hogy 25 millió dollárt kell biztosítaniuk ahhoz, hogy megmentsék a leggyengébb intézetet. A cégvezetők még mindig nem tudtak semmit sem tenni, de ekkor Morgan tájékoztatta őket, hogy amennyiben ezt nem teszik meg, az egész bankrendszer össze fog omlani. Jelentős közbenjárásának hatására nagyjából hajnali háromnegyed ötkor elérte, hogy a trösztök nem hivatalos vezetői aláírtak egy megállapodást, amit legtöbbjük be is tartott. Miután így biztosították, hogy a problémát megoldják, Morgan elengedte a bankvezetőket. Morgan, Perkins, Baker és Stillman, a U.S. Steelt képviselő Garyvel illetve Henry Clay Frickkel közösen vasárnap délután és este azon dolgozott, hogy kidolgozzák a cégvásárlás részleteit. Egy akadály azonban még mindig maradt; a trösztellenes Theodore Roosevelt elnök, aki a monopóliumok elleni fellépést tűzte elnökségének zászlajára. Frick és Gary éjszaka vonattal a Fehér Házba utaztak, hogy rábeszéljék Rooseveltet, hogy hagyja figyelmen kívül a trösztellenes törvény rendelkezéseit, és a piacnyitás előtt engedélyezze a piacnak már így is 60%-át lefedő cégnek, hogy erőteljes felvásárlásba fogjon. Roosevelt titkára visszautasította, hogy találkozzanak, de Frick és Gary rávette James Rudolph Garfield belügyminisztert, hogy kikerülhessék a titkárságot, és rögtön mehessenek az elnökhöz. Kevesebb mint egy órával a piacok nyitása előtt Roosevelt és külügyminisztere, Elihu Root elkezdte áttekinteni a tervezett felvásárlást, ami magában foglalta a lehetséges összeomlás hatásait, ami abban az esetben következett volna be, ha nem fogadják el a javaslatot. Roosevelt megkönyörült, és későbbi időpontra ismét összehívta a találkozót. „Szükséges volt, hogy azonnal döntést hozzak, még mielőtt kinyitnak a tőzsdék, mert olyan helyzet uralkodott New Yorkban, hogy minden óra kulcsfontosságú volt. Nem hiszem, hogy akárki is azzal kritizálna engem, hogy nem láttam át elég objektíven az ilyen körülmények között történő felvásárlás hatásait." Mikor ezek a hírek eljutottak New Yorkba, a bizalom helyreállt. A Commercial & Financial Chronicle jelentései szerint „az azonnali és messze mutató tranzakció hírére megkönnyebbült a piac," A pánikból végül is nem lett válság. ## Következmények Az 1907-es pánikra a National Bureau of Economic Research mérései szerint egy 1907 májusa és 1908 júniusa között lefolyt gazdasági dekonjunktúra idején került sor. Az ez alatt bekövetkezett bankpánik, tőzsdei árfolyamesés eredményeképp a gazdaságban erőteljes zavarok léptek fel. Robert Bruner és Sean Carr számos statisztikát idéz The Panic of 1907: Lessons Learned from the Market's Perfect Storm című könyvében, melyek a károkat számszerűsítik. Az ipari termelés sokkal jobban visszaesett az 1907-es pánik következtében, mint bármelyik, ezt megelőző bankroham idején; addig az időpontig a világon ekkor ment csődbe a második legtöbb bank. A termelés 11, az import értéke 26%-kal csökkent, míg a munkanélküliségi ráta 3%-ról 8%-ra nőtt. A bevándorlók száma a két évvel régebbi 1,2 millió főről 1909-re 750 000-re csökkent. A válságok gyakorisága és az 1907-es pánik mélysége aggodalmakat ébresztett J. P. Morgan hatalmas, kontrollálhatatlan befolyása miatt. S ez adott lendületet a nemzeti szintű reformok elindításához. 1908 májusában a kongresszus elfogadta azt az Aldrich-Vreeland törvényt, mely létrehozta a National Monetary Commissiont, melynek feladata a pánikok kordában tartása és a pénzügyi intézmények szabályozása. Nelson Aldrich republikánus szenátor, a National Monetary Commission elnöke majdnem két évet töltött Európában, ahol a kontinens bankrendszerét tanulmányozta. ### Központi bank Az európai és az amerikai bankrendszer közötti legnagyobb eltérés az amerikai központi bank hiánya volt. Az európai államok pénzszűke idején növelni tudták a pénzkínálatot. Az nem újkeletű elképzelés, mely szerint központi bank nélkül az amerikai gazdaság sebezhető. 1907 elején Jacob Schiff, a Kuhn, Loeb & Co. bankára a New York Chamber of Commerce-t egy beszédében figyelmeztette, hogy amennyiben nem jön létre egy, a hitelkihelyezések felett őrködő központi bank, a gazdaság történetének legsúlyosabb és legnagyobb hatású gazdasági válsággal találják majd szemben magukat. Aldrich 1910 novemberében az ország számos pénzügyi vezetőjével közösen titkos találkozót tartott a Jekyll Island Clubban, Georgia partjainál, ahol megtárgyalták a monetáris politikát és a bankrendszert érintő kérdéseket. Aldrich és A.P. Andrews (a pénzügyminisztérium államtitkár-helyettese), Paul Warburg (a Kuhn, Loeb & Co. képviseletében), Frank A. Vanderlip (James Stillman utódja és a National City Bank of New York elnöke), Henry P. Davison (a J. P. Morgan Company tagja), Charles D. Norton (a Morgan irányításával működő First National Bank of New York elnöke), és Benjamin Strong (J. P. Morgan képviselője), megállapodtak egy "National Reserve Bank" felállításában. A National Monetary Commission végső jelentését 1911. január 11-én hozták nyilvánosságra. A törvényhozók majdnem két évig tárgyalták a javaslatot, míg 1913. december 22-én elfogadták a Federal Reserve-ről szóló törvényt. Woodrow Wilson elnök rögtön aláírta a javaslatot, és a törvény még aznap hatályba is lépett, s így 1913. december 22-én létre is jött a Federal Reserve System. A Fed első elnöke Charles Hamlin lett, a Federal Reserve Bank of New York elnöke pedig nem más lett, mint Morgan helyettese, Benjamin Strong. Ez a pénzügyi intézmény lett a régió legnagyobb bankja, s állandó képviselete volt a Federal Open Market Committee-ben. ### A Pujo-bizottság Bár Morgant gyorsan hősként ünnepelték, a plutokráciától valamint a pár kézben összpontosuló gazdagságtól való félelem gyorsan véget vetett ennek a nézetnek. Morgan bankja túlélte ezt, de a bankok riválisainak számító trösztök nagy veszteségekkel jöttek ki a válságból. Több elemző is úgy gondolta, hogy azért indult el a pánik, hogy megdöntsék a trösztökbe vetett bizalmat, amiből a bankok profitálhattak. Mások úgy vélik, hogy Morgan volt az egésznek a haszonélvezője, mégpedig azért, mert így megengedték, hogy a TC&I valamint a US Steel egyesüljön. Bár Morgan a pánik következtében 2 millió dollárt veszített, és kétségtelenül nagy szerepet játszott abban, hogy nem alakult ki még mélyebb válság, mindennek ellenére intenzív vizsgálat és sok kritika célpontjába került. Az USA törvényhozásának bankokkal és a forgalomban lévő pénzekkel foglalkozó bizottságának louisianai demokrata képviselője, Arsène Pujo vizsgálóbizottság létrehozását kezdeményezte, melynek feladata a pénzügyi trösztök, Morgan és New York egyéb nagy bankárainak de facto monopóliumának a vizsgálata volt. A bizottság munkájának végén egy erőteljes megfogalmazású jelentést tett közzé mely szerint a J. P. Morgan & Co. vezetőségének tagjai további 112 vállalat igazgatóságában foglalnak helyet, melyeknek piaci összkapitalizációja akkor 22,5 milliárd dollár volt. Ugyanekkor a New York Stock Exchange összes vállalatainak együttes kapitalizációja 26,5 milliárd dollárt ért el. Bár J. P. Morgan beteg volt, mégis tanúvallomást tett a Pujo bizottság előtt, s itt Samuel Untermyer több napon át kérdezte. Ekkor hangzott el Untermyer és Morgan híres párbeszéde, melyben a pénzügyi élet pszichológiai hátteréről beszélgetnek. A pszichológia az iparág bizalmi jellege miatt fontos tényező. Ezt a beszélgetést üzleti cikkek gyakran idézik. Untermyer: A kereskedelmi hitelnek nem a pénz vagy az ingatlanok az elsődleges alapjai? Morgan: Nem, uram. Az elsődleges szempont a karakter. Untermyer: A pénz és az ingatlanok előtt? Morgan: A pénz és minden más előtt. Pénzen nem lehet pénzt venni. Egy olyan ember, akiben nem bízom, a világ összes kötvényéért sem kap tőlem pénzt. Morgan munkatársai a meghallgatások alatt folyamatosan Morgan egyre inkább romló egészségügyi állapotára hivatkoztak. Februárban nagyon beteg lett, s 1913. március 31-én – kilenc hónappal a FED, a végső hitelező megalakulása előtt – meghalt. ## Fordítás
157,543	Ikarus 260	26,926,192	null	[ "Ikarus autóbuszok" ]	Az Ikarus 260 az Ikarus Karosszéria- és Járműgyár legsikeresebb, illetve világszerte is ismert és használt elővárosi-városi szóló busza. A 200-as buszcsaládot Bálint György főkonstruktőr, Oszetzky Károly, Mádi Jenő és Varga Papp József vezető tervezők és Finta László formatervező 1966-os tervei alapján építették. A 260-as típusának első prototípusát 1971-ben mutatták be, sorozatgyártása már 1972-ben megkezdődött, és egészen 2002-ig tartott. Összesen 260-as busz gördült ki az Ikarus mátyásföldi és székesfehérvári gyárából. Sikerét jelzi, hogy a világ nagy részére eljutott, legnagyobb számban a Szovjetunió és az NDK vásárolt a buszokból, de Lengyelországba, Törökországba is számos darab került, illetve vásárolt többek között Venezuela, Madagaszkár, Szíria, Tajvan és Izland is, napjainkban pedig számos helyen korhű felújítás után nosztalgiabuszként tartják. Magyarországon a legnagyobb felvásárló a BKV volt, több mint 2400 darab új buszt szereztek be 1972 és 1992 között. A Volán-társaságok révén vidéki városok helyi közlekedésében, illetve a helyközi közlekedésben is jelen voltak a 260-asok. Sikeréhez többek között hozzájárult az addigi szokásoktól eltérő formatervezés, a tetőhajlat elhagyása, vagy az akkor hatalmasnak számító nyitható ablakok, illetve hogy a busz a megrendelő igénye szerint számos műszaki elvárásnak meg tudott felelni. A járművezetők munkáját megkönnyítette a hidraulikus szervokormány és az automata sebességváltó, de készültek manuális váltóval is (főleg helyközi kivitelben), míg az üzemeltetők szempontjából az olcsóbb szervizelés jelentett előnyt. Troliváltozata a 260T, amely a csuklóssal ellentétben nem került sorozatgyártásra, mindössze kettő darabot építettek, egyik Budapesten, a másik Weimarban járt. Kísérleti darabként a MÁV-val együttműködve az Ikarus megpróbálkozott egy 260-asból átalakított sínautóbusszal is, melynek kivitelezése végül nem járt sikerrel. 1999-ben sűrített földgáz meghajtású (CNG) példányok is készültek, amelyek a Tisza Volánhoz kerültek, valamint ekkor próbálkozott meg az Ikarus gyár a 200-as sorozat felújított változatával, a Classic családdal is, melynek keretein belül készült el az Ikarus C60 típusú busz, ám a sorozatgyártás elmaradt. Az Ikarus 260-as csuklós változata az Ikarus 280-as, amely szintén nagy számban gyártott busztípus volt. A típust ugyan használják még az országban rendes forgalomban is (a nosztalgiajáratok mellett), azonban számuk egyre alacsonyabb. 2021 márciusában Magyarországon Budapesten kívül 50 példány volt üzemben. Budapestről 2017-re tervezték kivonni a típust, de ez akkor nem valósult meg, még 2022 januárjában is 11 darab közlekedett a BKV üzemeltetésében. Végül 2022 novemberében vonták ki az utolsó példányokat a menetrend szerinti forgalomból a fővárosban. ## Története 1966-ban álmodta meg a 200-as családot Bálint György főkonstruktőr, Oszetzky Károly, Mádi Jenő és Varga Papp József vezető tervezők és Finta László, az Ikarus 180-as, az 556-os és az 557-es formatervezője. A K1-es kísérleti darab 1970-re készült el, melynek tesztelésére a Budapesti Közlekedési Vállalatot kérték fel. A P1-es prototípus a Szovjetunióba, a P2-es prototípus pedig az Autóközlekedési Tudományos Kutató Intézethez (ATUKI) került tesztelésre. Utóbbit később trópusi kivitelűre építették át. A P3-as prototípus szintén a BKV-hoz került. A korábban gyártott típusokhoz képest eltérés volt, hogy a tetőhajlatot elhagyták és négyszög-keresztmetszetű kocsiszekrényt alkalmaztak, ezáltal magasra került az ablakok felső éle, ami kedvezett az álló utasoknak: a köznyelv gyakran „panorámabusz”-nak nevezte a 200-as széria buszait. Az ikerajtó gyorsabb utascserét biztosított 1300 mm-es nyílásszélességével, a vezető munkáját pedig Prága típusú hidromechanikus automata sebességváltó (később Csepel és ZF típussal is készültek) és hidraulikus szervokormány segítette. A kezdeti példányok fajlagos teljesítménye 9,92 kW/tonna volt és 75 utast tudtak szállítani. Az évek során számtalan altípust építettek, a buszt a vevő országok igényeinek megfelelően kialakítva, ezáltal műszakilag is előfordultak eltérések. A 11 méter hosszú Ikarus 260-as sorozatgyártása 1972-ben kezdődött el és 2002-ig tartott. A Magyarországra szánt altípusok 1976-ig egyrészes, magasabb műszerfallal rendelkeztek, homlokfalukon pedig eleinte nyújtott I K A R U S feliratot helyeztek el, később áttértek a „zsinórírásos” Ikarus feliratra, ami a szerb Ikarus (Икарус) gyárral (mai Ikarbus) történő megállapodásra vezethető vissza. A buszok további ismertetőjegye volt a hűtőrácson elhelyezett 260-as típusjelző szám, melyet sokszor Z60-nak láttak és olvastak. A járműveket 1975-től 1⁄2 részben eltolható ablakokkal kezdték gyártani, a korábbi 1⁄4 részben eltolhatóakkal szemben. További jellegzetesség volt, hogy 1980-ig az ajtó nélküli oldalon az utolsó ablak osztatlan volt. 1984-ig jellemző volt Trilex keréktárcsa és a harmonikaajtó is (köznyelvben gyakran ráncajtó). Az 1990-es évek elején az Ikarus megrendelései folyamatosan csökkentek (köszönhetően részben a legnagyobb megrendelőnek számító Szovjetunió és NDK megszűnésének), miközben a költségek növekedtek, ráadásul exportra szánt autóbuszok is itthon maradtak, vagy a kivitt járművekért csak késve fizetett a megrendelő, ezért a gyárat 1990-ben fizetésképtelennek nyilvánították. A hanyatláshoz az is hozzájárult, hogy az Ikarus kifejlesztette a 400-as szériát, ám a megmaradt megrendelők (köztük a BKV is) inkább a megbízhatóbb 200-as szériát szerették volna vásárolni. A gyár 1998-ban megpróbálkozott az Ikarus Classic buszcsaláddal is, de többnyire csak néhány hazai Volán vállalat vásárolt a buszokból. A 260-as felújított változatából végül egyetlen darab készült el (Ikarus C60 névvel). 1999-ben nyolc darab gázüzemű változat is készült (Ikarus 260.30 CNG), amelyek a Tisza Volánhoz kerültek, és azóta is Szeged helyi járatain közlekednek. Az Ikarus 260-as típust még 2002-ben is gyártották, ekkor három darab dízel érkezett a Kisalföld Volánhoz (260.20) és négy darab gázüzemű a Tisza Volánhoz (260.30). Az utolsó legyártott példány az IDY-782 rendszámot kapta, és a Tisza Volánhoz került. ## Magyarországon ### Budapest A BKV részére 1971-ben adták át a P3-as prototípust (frsz. GA-95-86), melyet december 22-én kezdtek el tesztelni a 144-es vonalon. A próbaüzem után 1972 végén megérkezett az első húsz darab 260.00 altípusú autóbusz a Fürst és a Récsei garázsokba, ezeket a 3-as és a gyors 181-es járatra adták ki (utóbbiról rövid időn belül a 89A-ra kerültek át). 1972 végén beindult a sorozatgyártás, melyekből már a többi garázs (Mező, Kilián, Óbuda) is kapott, ezzel lehetővé vált a régi Ikarus 620-asok leváltása. 1975 végén újabb nagy sorozat érkezett a BKV-hoz, ebből kerültek ki az újonnan épült Cinkotai garázs első buszai is. 1980-ra már 1035 darab állományi Ikarus 260-as tartozott a BKV-hoz, ez azóta is a legnagyobb darabszám az egyidejűleg egy típusból közlekedtetett buszokat figyelembe véve. A legújabb darabok a maradék Ikarus 556-os selejtezését tették lehetővé, valamint a régebbi évjáratú 260-asokat is kezdték lecserélni, ugyanis csak 400–450 ezer km teljesítményre voltak tervezve, ezt pedig vonaltól függően 5–10 év alatt teljesítették. 1982 tavaszán az eredeti GC és GE rendszámokat felváltották a BU, a BX és a BY rendszámok, a következő széria már ezekkel a rendszámokkal érkezett. 1985-ben további 84 darab, 1986-ban 116 darab (ettől az évtől kezdve már a 260.45-ös és 260.46-os altípusokból), 1988-ban 76 darab, 1989-ben 83 darab, 1990-ben pedig 77 darab új 260-ast vásárolt a BKV. 1985-től a harmonikaajtós buszok helyett a bolygóajtós változatot kezdte el gyártani az Ikarus. 1901 darab Prága váltós 260.00 altípusú busz után 1986-ban tértek át a 260.45-ös és 260.46-os altípusokra, előbbiek nyugatnémet ZF, utóbbiak pedig Voith váltóval rendelkeztek. A csökkenő utasszám miatt a buszok kiadását is mérsékelni kellett, 1989. március 1-jén 863 darab Ikarus 260-as volt a BKV hat garázsában, majd ettől kezdve folyamatosan csökkent az állományuk. Az 1990-es években elkezdődött a 400-as széria fokozatos forgalomba állása, azonban továbbra is voltak 260-as beszerzések: 1991-ben 90 darab, 1992-ben pedig 50 darab új busz érkezett. 1996 januárjában 519 darab 260-ast adtak ki forgalomba. Ez év végén a Mező garázs megszűnt, az itteni 260-asokat a Kilián és a Cinkota garázsba helyezték át. Magáncégek üzemeltetésében az 1990-es években máshonnan leselejtezett 260-asok is megjelentek városnéző buszokként felújítás és átalakítás után. 1999-ben átadták az új hűvösvölgyi végállomást, az innen induló 57-es, 157-es és 257-es járatokra az újonnan felújított óbudai 260-asokat adták ki, melyek már Fok-Gyem kijelzővel rendelkeztek és „BKV Plusz” megjelölést is kaptak. 1999 nyarán újabb rendszámcsere történt, a BU, a BX és a BY rendszámok helyett bevezették a BPO és BPI rendszámokat, amelyek kezdetben még az egyes garázsok között voltak felosztva, de később az átcsoportosítások miatt „összekeveredtek”. 2000\. július 1-jén a Belvárosi (korábban Récsei) garázs is megszűnt, a 260-asok Cinkotára és Óbudára kerültek, és ekkor kezdett üzemeltetni autóbuszokat a trolibuszgarázs is, de 260-asokat ekkor még nem kaptak. A 260-asok szükséges cseréje forráshiány miatt elmaradt, átmeneti megoldásként 2003-ban a BKV Rt. 22 darab 260-ast küldött Mezőtúrra felújításra. Ezek a buszok új szövetülést és Fok-Gyem kijelzőket kaptak, valamint elektronikus jegykezelővel is felszerelték őket. Kívülről is egyszerűen fel lehetett őket ismerni, mert az úgynevezett „ezüstnyíl” festést kapták. Forgalomba állásukkor „BKV-Plusz” megjelölést is kaptak. További hat járművet a Dél-pesti garázsban készítettek el, ezek nem kaptak kijelzőt, hanem táblákkal közlekedtek. A különleges festést 2008 és 2012 között fokozatosan felváltotta a korábbi sötétkék külső. 2016-ban a BPO-301-es rendszámú buszon megőrzés céljából helyreállították a festést. 2006-ban kísérleti megfontolásokból (részben a BPI-209 elemeit felhasználva) JNG-724-es rendszámmal egy különleges típus állt forgalomba. A harmadik ajtónál a padlószintet lejjebb vették, illetve kerekesszékrámpát is szereltek be, mely így könnyebb le- és felszállást tett lehetővé a mozgásukban korlátozott embereknek. Classic-arculatos homlok- és hátfalat és Fok-Gyem kijelzőket is kapott. A busz az Ikarus 260E típust kapta, az E betű az esélyegyenlőségre utal. 2006\. április 12-én közlekedett utoljára a BKV utolsó Prága váltós, Ikarus 260.00 altípusú autóbusza. 2010 novemberében a buszhiány enyhítése céljából a Hajdú Volántól vásárolt a BKV nyolc darab 260.30M típusú autóbuszt (GNX és GXW rendszámmal). 2013 tavaszán elkészült a BKV a korábbi BPO-103-as rendszámú 260.00 altípusú harmonikaajtós busz felújításával, melyet LZZ-331-es rendszámmal vett fel a nosztalgiabuszai közé. Az 1981-es gyártású, 2001-ben selejtezett busz már nyáron a BPO-671-es rendszámot kapta, utalva ezzel korábbi rendszámaira (GE-06-71 és BU-06-71). 2013 év végén a BPO-370-es rendszámú busz állapota annyira leromlott, hogy a leállítása mellett döntöttek. Végül mégis felújították, és a korábbi 260E-hez hasonló megoldást választottak: a harmadik ajtó padlószintjét levitték, amely így az utastérből egy lépcsőn keresztül érhető el. Továbbá elektromos működtetésű (METÁL-99) ajtókat, sötétített ablakot, új üléseket és piros Fok-Gyem kijelzőt kapott. Az ajtó lassú működése miatt később a működtetését lecserélték, illetve a kijelző helyett csak táblával közlekedik. A korábban BPI-199 rendszámú autóbuszt a BKV 2014. február 10-én újra állományba vette MPH-199-es rendszámmal. Az autóbusz érdekessége, hogy kísérleti jelleggel Allison automata váltót szereltek bele, melytől gazdaságosabb üzemeltetést várnak. 2015-ben felújították a BPO-100-as rendszámú autóbuszt a budapesti autóbusz-közlekedés 100. évfordulójának alkalmából, a tervek szerint majd a nosztalgiaflotta részét képezi, ennek megfelelően a padlót és az üléseit is eredeti állapotára állították vissza. 2015 őszén, felújítása után újra forgalomba került a BKV legtöbbet futott autóbusza (frsz. BPO-146). 2015 decemberében forgalomba állt az egyedien felújított BPI-206 rendszámú, Mikulásbusznak nevezett jármű. Kívül matricákat kapott, belül pedig piros korlát és piros ülés, valamint kisebb matricák találhatók. Hétköznap a 105-ös, hétvégén pedig a 17-es villamospótló buszon lehetett vele találkozni. A karácsonyi ünnepek után a matricákat levették, és normál közforgalmú buszként közlekedett. 2016 decemberében újra Mikulásbuszként közlekedett a 105-ös, a 110-es, a 112-es, a 11-es, a 111-es, a 35-ös, a 194-es, a 199-es és a 109-es vonalakon. 2016 tavaszán forgalomba állt a felújított BPO-609-es rendszámú busz, amely Classic-arculatos homlok- és hátfaláról ismerhető fel. 2016 decemberében újabb felújított jármű került az utcákra, a korábbi BPI-648 elemeiből álló NLZ-789-es rendszámú busz, melynek különös ismertetőjegye a LED-es belső világítás. Budapesten összesen 2401 darab közlekedett a típusból, melyekből 2022 októberében már csak 7 darab volt forgalomban, és csak hétköznap, a csúcsidőszakokban közlekedtek. Többségük felújításon is átesett, sötétített üvegeket és kék műbőr üléseket kapott. A buszokat a BKV Cinkotai és Dél-pesti garázsa tárolta. ##### Selejtezési gyakorlat Budapesten A típust az 1980-as években jellemzően körülbelül 400-600.000 km megtétel és/vagy 10 év használat után selejtezték (vidéken általában tovább voltak használatban). A már említett (később felújított) BPO-103 volt az első, amelyet 20 év szolgálat után vontak ki a forgalomból 2001-ben. Tekintve, hogy a BKK legfiatalabb Ikarusát is 1992-ben gyártották, azok is már napjainkban (2022) 30 évesek. Az Ikarus buszok átlagéletkora (2022) 30 év, átlagos futásteljesítménye 1,4 millió kilométer. Budapestről 2017-re tervezték kivonni a típust. Ez akkor nem valósult meg, a 260-asok napjainkig (2022) forgalomban voltak. Számuk a fővárosban 2022 januárjában 11 darab volt. 2022 november 11-én búcsúztak el a közforgalomtól, az utolsó közforgalmú indulást a közel 3 millió km-t futott BPO-147 rendszámú busz teljesítette a 144-es viszonylaton, szimbolikusan emléket állítva a prototípusnak, mely bő fél évszázaddal korábban a hajdani 144-es viszonylaton közlekedett először. A hétvégére (november 18−20.) a BKK a magaspadlós buszoktól való búcsúzásul egy retro festésű 260-ast egyes vonalakra még beállított. A típust 2022. november 18-án vonták ki a budapesti forgalomból. ##### Áttekintő táblázat a Budapesten szolgált buszokról ### Békéscsaba Békéscsaba helyi közlekedésében 1977 januárjában jelent meg a típus, ekkor 5+1 sebességes, mechanikus sebességváltóval ellátott 260.16 altípusú autóbuszok álltak forgalomba. Ezt követően 1982-ig Prága 2M70 automata váltóval felszerelt 260.06-osokat szerzett be a Körös Volán jogelődje, a 8-as számú Volán Vállalat. Több év szünet után, 1987-ben egy bolygóajtós példány érkezett a városba. Az elöregedő járműpark frissítésére előbb a Budapesti Közlekedési Vállalattól 260.00, majd 1992-től a volt Német Demokratikus Köztársaságból 260.02 altípusú, 6-8 éves használt autóbuszokat szereztek be. 1996-tól egy orosz exportból visszamaradt 260.50-es Ikarus is dolgozott a városban, melyhez 2007-ben egy hasonló kialakítású, eredetileg Gyulán forgalomba helyezett jármű csatlakozott. A buszok selejtezésükig megtartották az orosz stílusú kék-fehér festésüket. Javarészt a város tartalékállományában voltak, de más településeken is dolgoztak pótlóbuszként. 1998 őszén három, majd 1999 tavaszán még egy mechanikus sebességváltóval felszerelt Ikarus 260.30M érkezett, ezek voltak az utolsó új beszerzésű 260-asok. 2016-ban három újabb, automata sebességváltós Ikarus 260.30A érkezett Szegedről, ahol csak a gázüzemű Ikarusok maradhattak. 2020 decemberben és 2021 januárban a a 260.30A és 260.30M típusú buszok egy része selejtezésre került. Az utolsó Ikarus 260-asok (DUD-924, GNX-345 és a GMY-356) 2021 végén búcsúztak a közforgalomtól és le lettek selejtezve. ### Debrecen A Hajdú Volán Debrecenben többféle típusváltozatot is üzemeltetett: 260.02, 260.03, 260.06, 260.30M, 260.32, 260.39, 260.43 és 260.50, melyek közül ma már egyik sem közlekedik. 2010 novemberében a BKV nyolc darab 260.30M típusú autóbuszt (GNX és GXW rendszámmal) vásárolt Debrecenből. ### Győr Győrben az első 260-asok már 1974-ben megjelentek, amelyek évtizedekig meghatározó szereplői voltak mind a helyi, mind a helyközi közlekedésnek. A helyi járatoknál 1994-től fokozatosan váltották le őket az Ikarus 415-ös buszok, ennek ellenére 2002-ben még vásárolt 260-asokat az üzemeltető Kisalföld Volán. Napjainkban helyi járatként már nem közlekedik 260-as, az utolsó darabokat 2009-ben Sopronba helyezték át. Napjainkban (2022) 11 darab van állományban a helyközi üzletágnál, többnyire tartalékként szolgálnak. ### Eger A városban 2010-ben négy darab Ikarus 260-as (260.02, 260.06 és C60.30 változatok) közlekedett, illetve egy tartalékként funkcionált. 2018 elején már csak kettő autóbusszal találkozhattunk helyi forgalomban (AEU-225, CTG-972). A járművek 1988-as és 1990-es gyártásúak, felújításuk során Classic homlokfalat kaptak. Az AEU-225 2019 májusában selejtezve lett, a CTG-972 átkerült a Volánbuszhoz és 2023 januárjában leállításra került. Emiatt a városbán már nem lehet velük találkozni közforgalmú járaton. ### Kaposvár A Kapos Volán első 260-as buszait 1981-ben szerezte be, ezek a GE-06-85 és a GE-10-12 rendszámokat kapták. 1982 és 1990 között további 18 autóbusz érkezett Kaposvárra, ebből négy darab használtan: egy a BKV-tól (BU 06-85) 1988-ban, három pedig az egykori NDK városaiból, 1984 és 1989 között (BHX-275, CCF-516, CCK-291). A Kapos Volánból való kiválás után (1994) a kaposvári autóbuszokat az új tömegközlekedési vállalat, a KT Zrt. vette át, ekkora már a BRS-330; -335; -337 rendszámú autóbuszokat törölték az állományból. Az utolsó öt kaposvári 260-ast 2015 novemberében vonták ki a forgalomból. A városban a 34 év alatt 260.00, 260.02, 260.06 és 260.38 modellváltozatú autóbuszok közlekedtek, majd az utolsó években már csak 260.02-esek és 260.06-osok fordultak elő. ### Kecskemét Kecskeméten 2017 januárjában már csak két darab 260-as közlekedett, egy 260.06-os és egy 260.32-es. A városban helyi járaton ma már nem fordul elő a típus. 2011-ben a Kunság Volán egy 1982-ben gyártott Ikarus 260.06-ost nosztalgia célokkal újított fel és őrzött meg. A jármű jelenleg az LZZ-024-es rendszámot viseli, és a jogutód Volánbusz tulajdonában van. ### Miskolc A Miskolci Közlekedési Vállalat 1973-ban szerezte be az első 260-asát, mely a GC 59-27 rendszámot kapta. A típusból 1990-ig majdnem minden évben újabb buszok érkeztek, főként a 260.03 modellváltozatokból. A város összesen 259 darab 260-assal rendelkezett. Az első selejtezésekre 1981-ben került sor. A város már nem használja a típust, az utolsó Ikarus 260-asok selejtezése 2016-ban történt meg. Az MVK Zrt. négy veteránvizsgás autóbusza közt az Ikarus 260 is képviselteti magát. ### Mosonmagyaróvár Mosonmagyaróváron 2018 júniusában 8 darab autóbusz közlekedik, melyeket 1996 és 2001 között gyártottak. A buszok az ÉNYKK helyközi állományába tartoznak, melyek a város közigazgatási határain belül helyi járatként is közlekednek, helyi jeggyel/bérlettel is igénybe vehetőek. ### Pécs Az első jármű 1977-ben érkezett, a GF-10-44 rendszámú buszt további 14 darab követte. 1979-ben és 1980-ban 1–1 darab buszt vettek, a következő nagyobb beszerzés 1982-ben volt, mikor újabb 15 darab, majd egy évvel később további hat darab érkezett a városba. A Pécsi Tömegközlekedési Rt. összesen 54 darab 260-assal rendelkezett, az utolsó járművet 1995-ben állították forgalomba. A város három modellváltozattal rendelkezett, 50 darab 260.06-ossal, három 260.03-assal és egy 260.54-essel. A buszok megkapták a helyi buszokra jellemző kék-fehér festést. A 2012-es szolgáltatóváltáskor már csak tíz darab volt forgalomban. Az utolsó 260-as a különleges ajtóelrendezésű DUD-672 rendszámú 260.54-es volt, melyet 2015. július 23-án kivontak a forgalomból. ### Sopron Sopronban 2018 márciusában már csak három darab autóbusz közlekedik, melyeket 1997 és 2001 között gyártottak. A 260.20-as típusú buszok az ÉNYKK helyközi állományába tartoznak, melyek a város közigazgatási határain belül helyi járatként is közlekednek, helyi jeggyel/bérlettel is igénybe vehetőek. ### Szeged Szegeden először 260.00-ások jártak, ezeket 1973-ban vette a Volán 10. sz. Vállalat, a Tisza Volán jogelődje. A 10 darab, GC 65-95 – GC 66-04 rendszámú buszokat 1974. január 14-én adták át. Közülük az elsőt (GC 65-96) egy súlyos baleset következtében még abban az évben selejtezték, pótlására egy szovjet exportpéldányt állítottak üzembe. Ez lett az első szegedi sárga busz. Az első széria utolsó kocsiját 1986.04.01-én törölte állományából a Volán (BV 01-15, ex. GC 66-01). A 260-asok beszerzése Szeged számára 2002-ig folyamatos volt, a Tisza Volán 28 év alatt összesen 129 darabot állított forgalomba a városban. Ezek döntő többsége a Volán-specifikus 260.06 altípusba tartozott, de volt 1 db 260.01-es, néhány 260.16-os, illetve a '90-es évek végén 260.30A és az utolsó - az ezredforduló környéki - már CNG-üzemű beszerzések pedig a 260.3AG altípusba tartoztak. Az évek (1980-98.) során a város saját közlekedési vállalata, az SzKV számára 260.00 és 260.03 altípusú használt járműveket szerzett be Miskolcról (7 db) és Budapestről (9 db) is, illetve hét darab új buszt vásárolt 1981. és 1984. között. Ezeket troli- és villamospótlások alkalmával illetve az újabb és újabb trolivonalak kiépítése előtt azok próbajárataként használta az SzKV. A buszágazatot (3 viszonylat) a Tisza Volán 1998. április 1-én vette át a Szegedi Közlekedési Vállalattól (később Szegedi Közlekedési Társaság) Ekkor már csak kettő darab 260.03-as került a Volán állományába, de csak az egyiket használták tovább, a másik a szegedi autóbusz alközpontok épületeinek felújítása idején szolgált tartózkodóként a személyzet számára.. A Tisza Volán 1999-ben 8 darab, 2002-ben pedig 4 darab gázüzemű 260-ast vásárolt. Az 1999-es évjáratú buszok 2019-ben, az utolsó, 2002-es évjáratúak pedig 2021-ben selejtezésre kerültek, ezzel 48 év után tűntek el Szeged város utcáiról az IK 260-as autóbuszok. ### Szolnok Szolnokon az első hat darab Ikarus 260.06 típusú autóbusz 1975 januárjában állt forgalomba, GC 74-61 – GC 74-66 forgalmi rendszámokkal, az utolsó kettő pedig 1992 januárjában, (BOS-260, BOS-261). A 260-asok kivonása a helyi közlekedésből még a Jászkun Volán működése alatt megtörtént, a jogutód KMKK már más buszokat ad ki forgalomba, így a város helyi közlekedésében már nem találkozhatunk a típussal. ### Veszprém Veszprémben a helyi közlekedést 2019. január 1-jén az új önkormányzati tulajdonú V-Busz Veszprémi Közlekedési Kft. vette át az ÉNYKK-tól. Az új szolgáltató autóbuszai nem készültek el időben, ezért 7 darab szóló Ikarus további 2-3 hétig besegít a város helyi közlekedésébe. Ezután az ÉNYKK Ikarus buszainak egy része helyközi állományba kerül majd át, egy másik részét pedig selejtezni fogják. ### Volán-társaságok A Volánok állományában 1973-ban jelentek meg az első Ikarus 260-asok. A négy darab, még 1972-es gyártású, 1973 első hónapjaiban GC 05-06 - GC 05-09 rendszámokkal Debrecen helyi járatain forgalomba állított 260.00 altípusú autóbusz sötétkék külső fényezésében is megegyezett a BKV-nak szállított járművekkel. 1974 folyamán további harmincnyolc 260.00 és 260.01 típusú autóbusz állt forgalomba Debrecen mellett immár Szeged és Győr utcáin is. A kimondottan a Volánok részére, helyi járatra gyártott 260.06 altípus első példányai 1975 januárjában érkeztek. Az automata sebességváltóval felszerelt 260.06-osból, és 1977-ig gyártott mechanikus sebességváltós változatából, a 260.16-osból 1992-ig összesen mintegy 1200 darab készült, így ezek az 1980-as évekre a vidéki helyi járatok meghatározó járműveivé váltak. Helyközi forgalomra a Volán vállalatok az 1970-es években az Ikarus 266-ost vásárolták, a 260-as helyközi, két ajtós változata, a 260.32-es 1982-ben jelent meg, ekkor még csak a Pest megyei 20-as számú Volánnál. A Volán-társaságok többségéhez 1984 őszén került először ebből az altípusból. Fogadtatása vegyes volt, egyes vállalatok, mint például a Kisalföld Volán, a továbbiakban csak 260-ast vásároltak helyközi forgalomra is, mások, mint például a Vasi Volán, később is a 266-ost részesítették előnyben. 260.32-esből 1982 és 1992 között mintegy 900, a szintén két ajtós, de kevesebb ülőhellyel rendelkező, kis forgalmú helyi járatokra szánt 260.39-esből 1984 és 1990 között 77 darab állt forgalomba a Volánoknál. Az 1990-es években az új autóbuszok beszerzése jelentősen visszaesett, a társaságok egy része az elöregedő járműpark frissítésére 237 darab használt, de jó állapotú 260.02-es és 260.43-as típusú autóbuszt vásárolt a volt Német Demokratikus Köztársaság területéről. Új gyártású 260-asok 2002-ben érkeztek utoljára a Volánokhoz, Győrbe 3 darab 260.20, Szegedre pedig 4 darab gázüzemű 260.56-os. A Volán-társaságok 2015. január 1-jén beolvadtak a helyi Közlekedési Központokba, járműállományuk a jogutód birtokába került. A táblázatban szereplő darabszámok 1973-tól 2015-ig terjedő időszak állományi adatait mutatják. A járművek nagy része már nincsen forgalomban. ### Közlekedési Központok A korábbi Volán-társaságok 2015. január 1-jével beolvadtak a területi Közlekedési Központokba. A Közlekedési Központok helyi és helyközi forgalomban is üzemeltettek 260-asokat, főleg csúcsidőszakokban. A Közlekedési Központok járműveit 2019. október 1-jén a Volánbusz vette át. Frissítve: 2019. november 1. Jelenleg: 2024. február 1. ## Külföldön ### Afrika Az Ikarus 1975-ben készült el a trópusi kivitelű 260-assal, melynek jellegzetessége volt a lejjebb hozott tetővonal, ami árnyékosabb utasteret biztosított, a levegő áramlását pedig a nyitható ablakok biztosították. Addisz-Abeba 1975-ben 26 darab 260.13-ast vásárolt, majd 1976-ban 27, 1977-ben 2, míg 1978-ban további 51 darabot. 1990 körül még forgalomban voltak, 1995-ben az egyik egy buszállomáson mobil irodaként üzemelt. Egyiptom többnyire a 255-ös és a 256-os típusokból vásárolt, de 1987-ben egy darab 260-as is érkezett az országba. Madagaszkárra is eljutott a típus, a 10 darab 260.19-es altípusú járművekből néhány Antananarivóban 1997-ben még közlekedett. Libéria 2014-ben használtan szerzett be 260-asokat, Isztambul 20 darab kiöregedett buszt küldött segélyszállítmányként az afrikai országba. Tanzánia és Mozambik is az Ikarustól vásárolt autóbuszt az 1980-as évek elején, ám ezekben az országokban bal oldali közlekedés van, így a 260-as jobbkormányos verzióját, az Ikarus 261-est importálták. ### Bulgária Szófiának először 1974-ben szállítottak 260.08-ast, majd több bolgár városba is került a típusból. 2016-tól már egyik sem közlekedik. ### Dél-Amerika Az Ikarus 260-as a tengerentúlra is eljutott, Costa Rica, Venezuela, Kuba és Peru is vásárolt belőle, többnyire két harmonikaajtós kivitelben. Havannában 2017-ben vonták ki őket a forgalomból. Harminc éven keresztül, szinte karbantartás nélkül használták őket. ### Görögország Görögországnak 1978-ban 300 darab, 1983-ban 202 darab, majd 1985-ig további 545 darab 260.22-est szállított az Ikarus, melyekből ma már egy sem közlekedik. Az utolsó buszt 2004-ben selejtezték, néhány példány később magánkézbe került. ### Izland Izland számára négy darab 260.29-est gyártottak 1981-ben, amelyeket a Strætisvagnar Kópavogs (SVK) üzemeltetett Reykjavík környékén. A cég 1992-ben megszűnt. ### Közel-Kelet Irán összesen 802 darab 260-ast vásárolt, az utolsó hét darab 260.71-est 1991-ben, amelyek Teheránban jártak. Irak a sorozatgyártás elején 100 darab 260-ast vásárolt. A típusból Szíriába is jutott, ide szintén 100 darab 260-as érkezett. Kuvait 11 darab barna-fehér festésű 260.30-ast vásárolt 1982-ben, amelyek két ajtóval és légkondicionáló berendezéssel rendelkeztek. 1986-ban 18 darab 260.44-est is vásároltak, melyek kék színben, légkondicionáló nélkül, de nagyobb ablakokkal érkeztek. A buszokat a KPTC üzemeltette. ### Szlovákia Pozsonyban dolgoztak Ikarusok (feltehetően 260 és 280-asok). Ezeket 2009-ig selejtezték le. ### Csehország Prágában is szolgáltak Ikarusok. A 280-asokat 1999-ben vonták ki a forgalomból, a 260-asokat már ez előtt. ### Lengyelország A típus a legtöbb lengyel nagyváros közlekedésében meghatározó szerephez jutott, de előfordult helyközi közlekedésben is. Ma már csak elvétve lehet találkozni velük. A fővárosban, Varsóban az 1970-es évek végén jelent meg a 260.04-es altípusú busz, 1979-ben Katowicéből érkezett az első darab tesztelésre. Közvetlenül a magyar gyártól 1981-ben vásároltak közel 30 darabot. 1982-ben további 8 darabot szereztek be, ezek az NDK-nak szánt 260.02-esek voltak. Az Ikarusok sokkal megbízhatóbbnak tűntek a korábban használt Jelcz buszoknál, ezért folyamatosan szerezték be az újabb példányokat Magyarországról, ám végül 1987-ben és 1988-ban a leépítések miatt a járműállományt is csökkenteni kellett, 155 darab 260-ast eladtak (ebből 5 darab nullkilométerest), többnyire a helyközi közlekedéssel foglalkozó állami vállalatnak, a PKS-nek. 1990-ben viszont újabb buszok beszerzése volt szükséges, ekkor a 260.73A altípusból vásároltak, majd 1993-ban további 60 darabot, 1994-ben pedig 24 darabot. Varsó a 260-asokból több mint 400 darabot vásárolt, de napjainkban már egy sem közlekedik utcáin, az utolsó busz 2013. november 29-én szállított utasokat. A Klub Miłośników Komunikacji Miejskiej (KMKM) nevű szervezet 2008-ban megvásárolta és felújította a 289-es számú Ikarus 260.04-est, amely azóta nosztalgiabuszként üzemel. Poznańban 1983-tól 2010-ig közlekedett a 260.04-es altípus, összesen 65 darabot vásároltak. Az egyik 1985-ös évjáratú darabot megőrizték, és jelenleg is nosztalgiajárműként üzemel. Gdańskban is mindennapos szerepük volt, 1985-ben 56 darab 260.04-est, illetve 1993-ban 9 db 260.73A típusú buszt vásároltak. 2016-ban már csak két darab volt forgalomban, továbbá van egy nosztalgiajárművük is (GA 07E rendszámú), az 1985-ös évjáratú 260.04-es altípusú autóbusz 2009-ig szállított utasokat. Krakkó először 1983-ban vásárolt 260.04-est, két év alatt összesen 230 darabot szereztek be. Napjainkban már egy sincs forgalomban, azonban egy átalakított buszt üzemi gépként még mindig használnak, illetve a 45151-es számú darab nosztalgiajárműként üzemel. ### NDK Az NDK-ba a legtöbb darabot a 260.02-es altípusból szállították, melyek legfőbb jellemzője az osztatlan teliablakok és a botváltó voltak. Később 260.38-as, 260.43-as és 260.92-es altípusokból is vásároltak a németek, a buszok többek között Karl-Marx-Stadtban, Kelet-Berlinben, Drezdában, Potsdamban közlekedtek. Az utolsó járművet 2000-ben selejtezték, magánkézben lévő járművek nosztalgiabuszként még előfordulnak. Kelet-Berlinbe már az első szállításból érkeztek 260-asok, az utolsó jármű 1989-ben érkezett, amely végül csak 1992-ig volt forgalomban, ez után oktatóbusszá alakították át. 1995-ben a Berlini Tömegközlekedési Emlékegyesülethez (Denkmalpflege-Verein Nahverkehr Berlin) került, korhű felújítást kapott, azóta leginkább Ikarus találkozókon lehet látni. A többi busz nagy része Németország újraegyesítése után visszakerült Magyarországra, ahol Volán-járatoknál szolgáltak. ### Svájc Feljegyzések szerint az Ikarus 1975-ben két darab 260-ast szállított a svájci Liestal városának. Ezeket a járműveket az Egyedi Gyáregységben készítették el. Különlegességük a fotocellás bolygóajtó és a ZF 2HP-500-as automata sebességváltó. ### Szovjetunió, Oroszország, Ukrajna Mint az egyik legnagyobb felvásárló, a Szovjetunió több ezer 260-ast vásárolt, az első pár százat már a sorozatgyártásnak a legelején, 1973-ban, a 260.01-es altípusok első körben Szevasztopol és Jaroszlavl környékére kerültek, később Dnyipropetrovszk, Odessza, Volgográd, Harkiv, Luhanszk, Doneck, Kijev és Kemerovo környékén is közlekedtek, de néhány darab került Belorussziába, Észtországba, a Krím-félszigetre, Leningrádba és Moszkvába is. Kijevben 2008-ig jártak a buszok, Oroszországban néhány példány még ma is közlekedik, főleg a keletebbre fekvő részeken. A legtöbb busz öt altípusból került ki a Szovjetunióba, a 260.01-esen kívül 1981-ben az elővárosi kivitelű 260.18-as és 260.27-es, 1984-ben a 260.37-es, melyet a 260.01-es utódjának szántak, mindössze a váltóban és az ablakok elrendezésében különböztek, illetve az 1990-es évek elején a 260.50-es, amely a 260.37-es új verziója és már az orosz piacra szánt Ikarus 263-asokra hasonlított. A 260.51-es Észtországba és szovjet városokba került, a 260.52-esből pedig csak néhány darab készült, ezek többnyire Tambov, Tver és Kaluga városba, illetve Dagesztánba kerültek. Néhány darab Lettországba és Litvániába is került. A csernobili atomkatasztrófa egész világot bejáró képein az Ikarus 260-asok is felbukkantak, a többnyire Kijevből átirányított 1255 darab Ikarus és LAZ buszokkal végezték Pripjaty város evakuálását. A buszokat később roncstemetőben helyezték el a radioaktív sugárzás miatt. Kijevben 2011-ben, Moszkvában 2012-ben vonták ki a típust a forgalomból. ### Románia Románia számára külön sorozat nem készült, mégis sok 260-as került az országba, köszönhetően annak, hogy a főként Magyarországon kiöregedett autóbuszokat megvették. A magyar Volán-társaságoktól és Oroszországból használtan többek között Aradra, Nagyváradra, Szatmárnémetibe, Temesvárra 260.43-asok, Ploieștibe, Iașiba, Piteștibe, Brăilába 260.02-esek jutottak. Új példányok csak néhány városba kerültek, nagyobb mennyiségben csak Bukarestbe 1991 és 1993 között, ekkor 177 darab 260-ast szállított le az Ikarus. A buszokat 2009-ben selejtezték, de pár darab még forgalomban van. ### Moldova Budapest mellett talán Chișinău az utolsó főváros, ahol napjainkban (2022) még nagy számú Ikarus közlekedik. Lecserélésük tervezett, anyagi források hiányában nem történt meg eddig. ### Távol-Kelet Tajvan 1991-ben 560 darab 260.48-ast rendelt, melyek két évvel később már forgalomba is álltak. Észak-Korea 191 darab 260-ast vásárolt, amelyek egy részét később trolibusszá alakították. ### Törökország Törökország több mint 2000 példányt rendelt, az első 305 darabot 1979-ben Isztambul kapta meg. Törökországnak ekkor fizetési gondjai voltak, ezért a magyarokkal abban állapodtak meg, hogy a buszokért cserébe dohányt, pamutot, zöldséget és gyümölcsöt adnak. Új busz legközelebb 1990-ben érkezett öt darab 260.70-es formájában, míg 1991-től 1994-ig további 1244 darab 260.25-ös busz érkezett, melyekért az isztambuli közlekedési társaság, az İETT már pénzzel fizetett. A 2000-es években pár darabot CNG üzeműre alakítottak át. Ezen kívül 1992-ben Ankara, Bursa és Eskişehir, illetve 1993-ban İzmir városába is került a 260.25-ösökből és 260.49-esekből. Isztambulban 2013. év végén kivonták az utolsó Ikarust is a forgalomból, de megőriztek egy példányt, amely 2016 júniusában készült el, és nosztalgiacélokat szolgál. Isztambul a kiöregedett buszait sokszor rászoruló országokba küldi el segélyszállítmányként, 2014-ben 20 darab Ikarus 260-as került ily módon Libéria fővárosába, Monroviába. ## Modellváltozatok A táblázatból kimaradt altípusokról nincsen elérhető információ. Az Ikarus évszázados története könyv és a fotobus.msk.ru alapján. ## Ikarus C60 1999-ben a 200-asokat felváltó Classic család keretein belül elkészült az utód, az Ikarus C60-as. A buszból végül csak egy darab készült, ez 2021-ig Egerben közlekedett HAE-195 rendszámmal, pontos típusjelzése Ikarus C60.30A. A busz a Classic családdal megegyező új homlok- és hátfalat kapott. A többi ilyen külsővel közlekedő busz (Budapesten és Szolnokon) csak átalakított 260-as. A jármű 2022-ben bekerült a Volánbusz Értékmentési Programjába. ## Ikarus 260T Az Ikarus 260T az Ikarus 260-as busz troliváltozata, mindössze kettő darab készült belőle. A prototípus 1974-ben készült el egy ZiU–5-ös berendezéseit felhasználva. Jelenleg a BKV nosztalgiaflottáját erősíti, bár egyes vélemények szerint elbontották és egy 260-as vázelemeit felhasználva építették újra. A második példány NDK exportra készült, Weimarban közlekedett, 1995-ben került vissza Magyarországra, ahol szétvágták. Észak-Koreában is közlekedtek 260-as trolik, ám azok dízelbuszokból lettek átalakítva. ## Érdekességek ### MÁV Ikarus 260 Az Ikarus 260 sínautóbusz néven is emlegetett jármű egy kísérleti darab volt az 1990-es évek elején, melyet a Bzmot-hiány miatt a MÁV rendelt meg az Ikarustól. A próbák végül sikertelenek voltak, ezért visszaalakították autóbusszá, jelenleg a BOS-770-es rendszámot viseli és Szentesen közlekedik helyi járatokon. ### Könyvtárbusz Pécsett egy könyvtárbusznak átalakított Ikarus 260.90-es jármű járta a környező településrészeket (Somogy, Ürög, Vasas, Tettye, Patacs, Pécsvárad stb.) és könyvtári elérhetőséget biztosított az itt lakóknak. Pécsett már 1974 óta létezett ez a szolgáltatás, 1992. november 23-án – 2 év kihagyás után – újra forgalomba állt a CCP-661-es rendszámú Ikarus busz, ahol körülbelül 3000 kötet könyvet helyeztek el, melyeket folyamatosan cserélgettek. A szolgáltatás napjainkban is létezik, de már modernebb járművekkel, melyek Baranya megyei falvakba is lejárnak. 1984 és 1990 között Cegléden is hasonló szolgáltatás volt elérhető. ### „Dízeltroli” A kőbányai troligarázsban 1995-től alkalmaztak egy különös 260-ast. A korábbi BU 88-41-es rendszámú busz áramszedőt és 295-ös pályaszámot kapott, de a jármű dízelmotorral közlekedett. A furcsa megoldást azért választották, mert ónos eső idején a felsővezetékekre ráfagyott a jég, mely a GVM trolik elektronikájában folyamatosan gondot okozott, így ezzel a busszal és ZiU–9 trolikkal takarították a felsővezetékeket. A busz fagyállót permetezett a vezetékekre, a ZiU trolik elektronikáját pedig nem zavarta a jég, bár olykor szikrázva és rángatva indultak el, miközben letörték a jeget. A busz közforgalmú utasszállításban nem vehetett részt. ### Girón XIII Az 1960-as évek végén a kubai piacon működő spanyol Girón gyár, mely autóbuszok felújításával foglalkozott, megállapodást kötött az Ikarusszal buszok importálásáról. A magyar gyár kész alvázakat és szükséges alkatrészeket juttatott el Havannába. 1990-ig többféle típust szereltek össze, a 260-as változatból több mint 4500 példány gurult ki a gyártósorról, de Girón XIII néven. A magyar változattól való legszembeötlőbb eltérés, hogy az ablakokat alul lehetett kinyitni. A kiöregedett buszokból később vasúti kocsik, pótkocsik, illetve emeletes buszok lettek. ### Jelcz L11 és M11 Az 1980-as években a lengyel Jelczańskie Zakłady Samochodowe autóbusz- és teherautógyár gazdasági válság miatt úgy döntött, hogy a Jelcz PR110 típusú autóbuszaihoz a magyar Ikarus 260-as busz alvázát használják fel. Az 1983. október 24-ei szerződés értelmében az Ikarus az alvázon kívül Rába motort és Csepel váltót is exportált Lengyelországba, Magyarország cserébe Polski Fiat 125p, 126p autókat és Star teherautókat kapott. A prototípust alapos vizsgálatoknak és teszteknek vetették alá, melyben a Budapesti Műszaki Egyetem kutatói is részt vállaltak. Az új buszok a Jelcz L11 (helyközi kivitel) és Jelcz M11 (városi kivitel) típusjelzéseket kapták. ## Képgaléria
51,359	Bismarck (csatahajó)	26,901,318	null	[ "Hajótörést szenvedett vagy elsüllyesztett hajók", "Német csatahajók a második világháborúban" ]	A Bismarck Németország egyik csatahajója volt a második világháború során, az első egysége a róla elnevezett Bismarck-osztálynak. Egyetlen testvérhajója a Tirpitz volt. Nevét Otto von Bismarck birodalmi kancellár, a német egység megvalósítója után kapta. 1940. augusztusi szolgálatba állításakor a legnagyobb és legerősebb csatahajónak számított. Egyetlen harci bevetésére, a Rheinübung hadművelet keretében 1941 májusában került sor. Ennek során a Prinz Eugen nehézcirkáló kíséretében kellett kitörnie az Atlanti-óceánra, hogy ott a Nagy-Britanniába tartó hajóforgalmat támadja. A bevetésre készülő csatahajót Skandinávia partjainál több alkalommal észlelték, és a lehetséges útvonalán a britek több köteléket helyeztek el feltartóztatására. Az Izland és Grönland közötti Dánia-szorosban megtámadta őket a Hood csatacirkáló – az eddig legnagyobbnak számító kapitális hadihajó –, valamint a Prince of Wales, a legújabb brit csatahajó. A németek pontos tüzüknek köszönhetően néhány perc leforgása alatt elsüllyesztették a Hoodot, melynek hátulsó, gyengén védett lőszerraktárát a Bismarck egyik nehézgránátja a levegőbe repítette, majd ezt követően megfutamították a Prince of Wales-t. A Bismarck a tűzharcban három találatot kapott, melyek közül az egyik megrongálta az elülső olajtartályok vezetékeit, így a bevetésről idő előtt vissza kellett térnie. A Britannia tengeri hatalmát két évtizeden át szimbolizáló Hood elsüllyesztése után a Royal Navy minden elérhető hadihajóját a Bismarck elfogására irányította. Két nappal később a Franciaország irányába tartó csatahajót repülőgép-hordozóról indított torpedóbombázók támadták meg. Az egyik torpedó súlyosan megrongálta a hajó kormánylapátjait, aminek következtében a csatahajó irányíthatatlanná vált. A megbénított Bismarck a helyszínre érkező brit egységekkel másnap reggel felvette a kilátástalan harcot. Két csatahajótól, valamint két nehézcirkálótól számos találatot kapott, és a súlyos sérülések következtében harcképtelenné vált, mire a legénysége elsüllyesztette. A hajó roncsait 1989. június 8-án találta meg a Robert Ballard vezette mélytengeri expedíció méteres mélységben, és azóta több hasonló expedíciót is tettek hozzá. ## Tervezése és építése Az első világháborút lezáró versailles-i békeszerződés a Német Birodalom számára csak maximális vízkiszorítású hadihajók építését engedélyezte. Ennek a korlátozásnak a túllépését a szerződés Németország általi 1935. március 16-ai felmondása, illetve e lépést utólag konszolidáló angol–német flottaegyezmény 1935. június 18-ai megkötése tette lehetővé hivatalosan. A britekkel kötött egyezmény révén Németország is építhetett csatahajókat legfeljebb vízkiszorítással, de készültek tervek a német kikötői létesítmények számára még épp kezelhető vízkiszorítású csatahajóhoz is. Miután az újabb haditengerészeti egyezményt 1937-ben Japán és Olaszország nem írta alá, egy záradék értelmében a legnagyobb építhető csatahajók mérete automatikusan -ra módosult. A tervezett új német csatahajó ezen határon belül volt, így a megnövelt paraméterekkel építették azt tovább. Ebben az időben egyedül Franciaország tűnt lehetséges ellenségnek a tengeren Németország számára, így a németek a legmodernebb francia hajót, a Dunkerque-et vették alapul az új csatahajójuk megtervezésekor. A tervezés során különösen a sebességnek és a páncélvédelemnek tulajdonítottak nagy szerepet. Az építendő hadihajót a flottánál Ersatz Hannover átmenti névvel látták el, mivel papíron a régi Hannover csatahajó (pre-dreadnought) felváltására szánták. A megbízási szerződésben "Schlachtschiff F" megjelöléssel ellátott hajó gerincét a hamburgi Blohm & Voss hajógyár 9-es sólyáján BV 509-es építési számmal 1936. július 1-én fektették le. A hajótest a felső fedélzet magasságáig 1938 szeptemberére készült el. ### Vízrebocsátása thumb\\|jobbra\\|260px\\|Vízrebocsátása 1939. február 14-én A 31 hónapnyi munka után elkészült hajótest vízrebocsátására az előirányzott időpontban 1939. február 14-én, egy napsütéses napon került sor mintegy érdeklődő jelenlétében. A 13:00-tól kezdődő ünnepség alkalmából a flotta hajói közül az Admiral Scheer, a Nürnberg, a Grille aviso és a 4. torpedónaszád-flottilla három egysége volt jelen a kikötőben. Fényképezőgépeket a vendégek nem hozhattak magukkal, képeket csak hivatalos ügynökségek készíthettek. Adolf Hitler és kísérete a Hamburg nevű jachttal érkezett a gyártelepre, majd a Führer a hajó orránál felállított szónoki emelvényről mondta el beszédét (teljes terjedelmében lásd a Függelékben), melynek pár fő gondolata így hangzott: Közvetlenül a Führer után a Kriegsmarine főparancsnoka, Erich Raeder tengernagy szólalt fel röviden: A tömeg ujjongásának alábbhagyásával a vaskancellár unokája, Dorothea von Loewenfeld – Wilfried von Loewenfeld altengernagy felesége – végezte el a keresztelést a következő szavakkal: „A Führer és birodalmi kancellár utasítására Bismarcknak nevezlek el.” Pár pillanattal később, 13:34-kor az utolsó fékező ékeket is eltávolították és hidraulikus szerkezetek a víz irányába kezdték tolni a hajótestet, miközben a parton felcsendült a német himnusz. A Bismarck nevet Erich Raeder kérésére adták az új csatahajónak, aki Hamburg városa és a vaskancellár szoros kapcsolatát kívánta kiemelni a névadással. A német egység után ugyanis a város nagy gazdasági fellendülést élt át és hamarosan a legnagyobb német kikötővárossá vált. A kancellár támogatta a német hadiflotta kiépítését és élete utolsó éveit a város melletti Friedrichsruhban (ma Aumühle része) töltötte. ### Felszerelése és próbajáratai A vízrebocsátási ünnepség után a Bismarckot a hajógyár egyik felszereléshez használt mólójához vontatták, ahol a következő hónapokban folytatták rajta a munkálatokat és beszerelték a belső felszereléseit. Eközben az egyenes hajóorrt egy a klipperekére emlékeztető íves hajóorra, az ún. Atlantikbugra cserélték, hasonlóan a Scharnhorst-osztály egységeihez, miután a Gneisenau csatahajó előzőleg sikerrel teljesítette a próbajáratokat az új orrkialakítással. A felszerelésére 18 hónapban előre meghatározott időtartamot a háború kitörése nem befolyásolta és azt sikerült betartani. 1940 áprilisában érkeztek a legénység első tagjai a hajóhoz. 1940 júniusában egy úszódokkban helyezték el, hogy a hajócsavarjait felszerelhessék és aknák elleni mágneses önvédelmi rendszerrel (Magnetischer Eigenschutz; MES) látták el. thumb\\|jobbra\\|300px\\|Szolgálatba állítási ünnepség a hajó tatján (Hamburg, 1940. augusztus 24.) A szolgálatba állítására 1940. augusztus 24-én került sor, mely során Ernst Lindemann sorhajókapitány, a hajó parancsnoka intézett beszédet a legénységhez (lásd: Függelék). A ceremónia után nem sokkal az éppen vízrebocsátott Vaterland utasszállító nekiütközött a Bismarcknak, de nem okozott benne jelentős károkat. thumb\\|jobbra\\|300px\\|A Bismarck Balkenese előtt a Seefalke és a Seebär vontatóhajókkal a tatjánál (újraszínezett felvétel, 1940) Három héttel szolgálatba állítása után, 1940. szeptember 15-én hagyta el a csatahajó Hamburgot, hogy a próbajáratai elvégzéséhez áthajózzon a biztonságosabb Balti-tengerre. A Vilmos császár-csatornához érkezve Brunsbüttelnél légvédelmi tüzérsége részt vett egy szeptember 15-16-án éjjel végrehajtott brit légitámadás visszaverésében. A lövegei több mint 300 lövedéket lőttek ki, de találatot nem értek el. A csatornán áthaladva ért Kielbe, ahol szeptember 17-én kötött ki. Innen tíz nappal később a Sperrbrecher 13 „aknazártörő hajó” kísérte az Arkona-fokhoz, majd tovább Gotenhafenig, hogy a Danzigi-öbölben folytathassa a próbajáratokat. A következő két hónap során a Bismarck számos navigációs gyakorlatot, üzemanyag-fogyasztási és sebességpróbát hajtott végre az öbölben. A mérföldes teszteket (Meilenfahrten) a Pillau közelében lévő Neukrug előtti mély szakaszon hajtották végre. A teljes sebességgel való haladását október 23-án tesztelték. Az előzetes kalkulációk alapján teljesítményt és 29 csomós végsebességet vártak tőle, azonban a teszt során a hajtóművei elérték a -t, ami a Bismarck számára 30,1 csomós csúcssebességet tett lehetővé. Ezzel a világ egyik leggyorsabb csatahajója lett és jelentősen gyorsabb bármely brit csatahajónál. A hajó stabilitásának és kormányozhatóságának vizsgálata során fény derült egy jelentős hiányosságára. Mikor a hajót pusztán a hajócsavarok fordulatszámának változtatásával próbálták irányítani, kiderült, hogy az csak nagy nehézségek árán oldható meg. Még ha csak a külső hajócsavarokat forgatták teljes fordulattal, akkor is csak kis mértékben tudtak kanyarodni a hajóval. Gotenhafenben október-november folyamán felszerelték rá a két 10,5 m bázistávolságú sztereoszkopikus távmérőjét, egyiket az előárbóc tetejére, a másikat a hátsó felépítmény (az. ún Hütte) tetejére. Közben az eddig hiányos légvédelmi tüzérsége is kiegészült. A hajó hátulsó részén elhelyezendő nyolc 10,5 cm SK C/33 ágyút az új, C37 jelzésű lövegtalpakon helyezték el. November közepén kezdődtek az első tüzérségi gyakorlatok, majd röviddel ezután következtek a lőgyakorlatok. A Bismarck fő lövegeivel először novemberben hajtottak végre lőpróbákat, melyek során a széles hajótörzs rendkívül stabil alapnak bizonyult a nagy kaliberű fegyverek számára. A Bismarck tüzérsége ennek és a precíz távmérőinek köszönhetően rossz időben is gyorsan, nagy pontossággal tudott célozni, ami nagyon jól megfelelt az Atlanti-óceán északi részére jellemző gyakori látótávolság változásnak, mivel ez gyakran csak közepes harci távolságot tett volna lehetővé. A gyakorlatok során arra törekedtek, hogy lehetőleg már az első sortűzzel célba találjanak. A próbajáratok decemberig tartottak, melyek vége felé Gotenhafenben Raeder vezértengernagy látogatást tett a hajón, majd a Bismarck december 5-én visszaindult Hamburgba a felszerelésének kisebb változtatásai és kiegészítései végett és 9-én érkezett meg ide a Vilmos császár-csatornán át. thumb\\|balra\\|150px\\|A hajó orrát kétoldalt a Bismarck nemzetség ősi címere díszítette thumb\\|jobbra\\|300px\\|A csatahajó Hamburgban 1940. augusztus 24-én A Blohm & Voss hajógyárban elvégzett e pár utólagos munkálatot követően, 1941. január 24-én a csatahajót bevetésre alkalmassá nyilvánították. Ezzel a Kriegsmarine szert tett első (tűzerő tekintetében is) teljes értékű csatahajójára. Mivel azonban a Vilmos császár-csatornát egy elsüllyesztett ércszállító átmenetileg járhatatlanná tette, a Bismarck egyelőre nem tudott kifutni harci bevetésre. A Blohm & Voss gyártelepén időközben több más hadihajón folytak munkálatok, köztük az U 556 tengeralattjárón. E hajó parancsnoka, Herbert Wohlfahrt arra kérte Ernst Lindemannt, hogy a tengeralattjárója szolgálatba állítási ünnepségén a Bismarck zenekara játsszon. Cserébe Wohlfahrt a csatahajó patronálását vállalta és Neptunusz előtt megfogadta, hogy a Bismarckot minden körülmények között támogatni fogja tengeralattjárója. A sors iróniája volt, hogy a Bismarck utolsó csatája előtti estén ez a tengeralattjáró észlelte az Ark Royal repülőgéphordozót, melyről nem sokkal korábban felszálltak azok a torpedóbombázók, melyek a csatahajó kormányművét megrongálták. Mivel azonban nem volt már torpedója, nem indíthatott támadást a rombolókíséret nélkül haladó repülőgép-hordozó ellen. Ennek a tengeralattjárónak adtak parancsot a Bismarck hajónaplójának kimentésére is, miután kiderült, hogy a hidroplánjait nem tudja útnak indítani. Mire azonban a parancs eljutott hozzá, addigra a Bismarck már a hullámsírba merült. A tervek szerint 1941. január 24-re kellett volna visszatérnie Kielbe, de az utat késleltette egy a Vilmos császár-csatornán elsüllyedt kereskedelmi hajó. A kedvezőtlen időjárás hátráltatta a pórul járt hajó eltávolítását és ezért a Bismarck márciusig nem tudott áthajózni Kielbe. A késlekedés nyugtalanította Lindemannt, aki feljegyezte: „[a Bismarck] öt hétig Hamburgban volt kénytelen várakozni... az ennek eredményeként elveszített értékes időt nem lehet kárpótolni és emiatt a hajó bevetésének jelentős késedelme elkerülhetetlen.” Míg az áthajózásra várakozott, a Bismarck vendégül látta a fedélzetén Anders Forshellt, a berlini svéd tengerészeti attasét, aki a csatahajó részletes leírásával tért vissza Svédországba. E dokumentumokat a svéd haditengerészet britekkel szimpatizáló elemei kiszivárogtatták. Ez volt az első teljeskörű leírás a csatahajóról, mely a Royal Navy birtokába jutott, bár számos fontos információ hiányzott belőle, mint például a csúcssebesség, a hatótávolság és a vízkiszorítás. A hosszas várakozás után végül március 6-án a Bismarck megkapta a parancsot a Kielbe való áthajózáshoz. Útja során számos Messerschmitt Bf 109 vadászgép biztosította a levegőből és két felfegyverzett kereskedelmi hajó, valamint egy jégtörő kísérte. Március 8-án 08:45-kor a csatahajó a csatorna déli részén zátonyra futott, melyről egy órán belül el tudott szabadulni. Másnap elérte Kielt, ahol a legénysége feltöltötte a lőszer-, üzemanyag- és egyéb készleteit, valamint álcafestéssel látta el a hajót. Eközben március 12-én brit bombázók eredménytelenül támadták a kikötőt. Március 17-én a jégtörőként alkalmazott Schlesien régi csatahajó (sorhajó) után haladva jutott el Gotenhafenbe, ahol a harci bevetésekre folytatták a felkészülést. Az új német csatahajó építésének előrehaladását a britek is figyelemmel kísérték. Winston Churchill brit miniszterelnök minden áron késleltetni próbálta a rajta folyó munkálatokat, hogy a két új brit csatahajó (King George V, Prince of Wales) még őelőtte szolgálatba léphessen. 1940 augusztusában a légügyi miniszterétől a felszerelés alatt álló hajó ellen a következőkkel kért bombatámadásokat: „A Bismarck hadrendbe állításában beálló néhány hónapnyi késlekedés is jelentős mértékben befolyással lesz a haditengerészeti erők egyensúlyára.” ### Technikai adatok Méretei A Bismarck standard vízkiszorítása , teljes terhelés mellett volt. Teljes hosszúsága , legnagyobb szélessége és merülése teljes terhelés mellett volt. Testvérhajójával, az átalakításokkal kissé nehezebb Tirpitz-cel Németország legnagyobb hadihajói voltak, nagyobbak minden más európai csatahajónál, leszámítva a brit Vanguardot, melyet viszont már csak a háború után adtak át. E hajó standard vízkiszorítása ugyan nagyobb volt a Bismarck-osztályénál, de teljes terheléssel már könnyebbnek számított. Meghajtásáról három Blohm & Voss gőzturbina és 12 olajtüzelésű Wagner nagynyomású gőzkazán gondoskodott, melyek maximálisan teljesítmény leadására voltak képesek. Ezzel a teljesítménnyel csomós csúcssebességet értek el a próbajáratok során. A hajó hatótávolsága () volt 19 csomós sebesség mellett. Legénység A hajón normál körülmények között 103 tiszt és 1962 főnyi sorozott legénység szolgált. A legénység tizenkét 180–220 fős divízióra volt felosztva. Az első hat divízió a hajó fegyvereihez volt beosztva: az 1–4. divízió a fő és másodlagos tüzérség ágyúit, míg az 5. és 6. divízió a légvédelmi fegyverzetet kezelte. A 7. divízióhoz tartoztak a speciális foglalkozású személyek, mint pl. a szakácsok és az ácsok. A 8. divízióba tartoztak a lőszerkezelők. A rádiósok, jelzőszemélyzet és a szállásmesterek alkották a 9. divíziót. Az utolsó három (10–12.) divízióhoz a géptermek személyzete tartozott. Bevetése során a Bismarck fedélzetén tartózkodott a flottatörzs, több zsákmánylegénységként alkalmazható csoport (német: Prisenmannschaft), melyeknek az elfogott kereskedelmi hajók ellenőrzése ill. birtokba vétele volt a feladatuk, és számos haditudósító is. Velük együtt több mint 2200 ember tartózkodott a hajó fedélzetén. Mintegy 200 fő a Karlsruhe korábbi állományából érkezett, mely könnyűcirkáló még a Weserübung hadművelet során veszett oda. A Bismarck személyzete megjelentetett egy újságot Die Schiffsglocke (A hajóharang) címmel. A lap egyetlen kiadását 1941. április 23-án jelentette meg a műszaki részleg vezetője, Gerhard Junack. Fegyverzet A Bismarck fő fegyverzete nyolc darab 38 cm SK C/34 jelzésű 38 cm-es, 52 kaliberhosszúságú gyorstüzelő ágyúból állt, melyeket négy lövegtoronyban helyeztek el, a felépítmények előtt és mögött kettőt-kettőt. A tornyokat az ABC kezdő betűi után jelölték meg, így az elülső kettő az Anton illetve Bruno, a hátulsók a Cäsar és Dora neveket kapták. A másodlagos tüzérség 12 darab 15 cm-es, 55 kaliberhosszúságú gyorstüzelő ágyúból (15 cm SK C/28), a légvédelmi tüzérség 16 darab 10,5 cm-es Flak 38 légvédelmi ágyúból, valamint 16 darab 3,7 cm-es és 12 darab 2 cm-es (Flak 30 ill. 38) légvédelmi gépágyúból állt. A hajó rendelkezett 4 darab Arado 196 hidroplánnal felderítési és légtérmegfigyelési célból. Ezeket a hajó közepén, keresztben elhelyezett kétvégű katapultról bocsáthatták fel. A Bismarckot három FuMO 23 jelzésű keresőradarral (rádiólokátorral) látták el. Ezeket a fő távolságmérők házaira telepítették, így egy volt a hátsó és kettő az elülső felépítményen (az elülső a parancsnoki torony, a hátulsó fent a főárbóc tornyának tetején). Páncélzat A Bismarck páncélzatát a kor legmagasabb színvonalú anyagaiból gyártották le, melyeket az első világháborút követően hosszas kísérletezések révén fejlesztettek ki. A páncélzat kialakításakor az Északi-tengeren és az északi Atlanti-óceánon jellemző korlátozott látási viszonyokat vették figyelembe, ami alapján kis és közepes távolságokban vívandó ütközetekkel számoltak. Ennek megfelelően a páncélzat a fő lövegtornyokat, a parancsnoki tornyot és a hajó oldalát a vízvonal mentén védte leginkább, míg a meredeken beérkező lövedékekkel és bombákkal szembeni horizontális védelem viszonylag gyenge volt. Háromfajta páncéllemezt használtak fel a vértezéséhez. A KC n/A jelű, újfajta eljárással készült cementált Krupp-acél alkotta a hajó legkritikusabb részeinek páncélzatát, így a páncélöveket és a lövegtornyok elülső részeit. Ezt a króm-molibdén ötvözetű páncélacélt nagy mélységig (41%) cementálták, így rendkívül szilárdságra tett szert. Az új fejlesztésű Wotan-páncéllemezeknek két fajtáját használták: a Wotan hartot és a Wotan weichot („Wotan kemény” ill. „Wotan lágy”.) Wotan hart páncéllemezeket használtak a fedélzetek páncélozására, míg a rugalmasabb Wotan weich a torpedóválaszfalak anyaga volt. A hajó páncélzata a fő páncélöv mentén vastag volt. A hajó fedélzetét egy vastag felső és egy alatta két fedélzettel kialakított 80– vastag (Wh) páncélfedélzet védte. A nehéztüzérség lövegtornyainak elülső függőleges páncéllemeze , oldala , döntött homloklemeze vastagságú volt. ## Unternehmen Rheinübung ### Hadműveleti tervek thumb\\|jobbra\\|300px\\|A Bismarck a próbaútjai során – még a távmérők nélkül thumb\\|jobbra\\|300px\\|A Prinz Eugen 1945 májusában Erich Raeder vezértengernagy vezetése alatt a haditengerészet főparancsnoksága (OKM – Oberkommando der Marine) folytatni kívánta a nagy felszíni hajókkal folytatott kereskedelmi háborút az Atlanti-óceánon. A két Scharnhorst-osztályú csatahajó ekkor a Bretagne-félszigeten lévő Brestben állomásozott, miután visszatértek az Atlanti-óceánon végrehajtott Berlin hadműveletről. Az előzetes tervek szerint a hadműveletet az április 25-ike körüli kedvező viszonyokat biztosító újhold idején kellett volna megindítani. A Bismarck és a Tirpitz a Balti-tengerről indult volna útnak és az Atlanti-óceánon találkozott volna a két Scharnhorst-osztályú csatahajóval. A Tirpitz azonban várhatóan csak ősszel érhette el a bevethetőséghez szükséges szintet, míg a Gneisenaut időközben Brestben torpedótalálat érte és szárazdokkban való javításakor több bombatalálat is megrongálta, a Scharnhorstnak pedig a kazánjain kellett végrehajtani nagyjavításokat a Berlin hadművelet után. A kazánok azonban a vártnál rosszabb állapotban voltak, így végül ez az egység sem vehetett részt a tervezett hadműveletben. A kieli raktárak elleni brit bombatámadások késleltették az Admiral Scheer és Admiral Hipper nehézcirkálókon végzett javításokat, ami miatt ők sem lehettek bevethetők július vagy augusztus előtt. A hadművelet vezetésével megbízott Günther Lütjens altengernagy, aki a flotta parancsnoka (Flottenchef) volt, szerette volna elérni, hogy legalább a Scharnhorst vagy a Tirpitz hadrafoghatóságát várják meg, de az OKM a Rheinübung kódnevű hadművelet késedelem nélküli végrehajtása mellett döntött. Így azonban a Bismarck mellett csak a Prinz Eugen nehézcirkáló vehetett abban részt. Április 26-án Párizsban az utolsó megbeszélésükkor Raeder meggyőzte Lütjenst a hadművelet végrehajtásának szükségességéről és ez után úgy döntött, hogy azt a lehető leghamarabb meg kell indítani, nem hagyva így időt az ellenségnek a pihenésre. 1941\. május 5-én Hitler és Wilhelm Keitel, az OKW vezetője nagyszámú kísérettel érkezett Gotenhafenbe, hogy megszemléljék a Bismarckot és a Tirpitzet. A Führer a Bismarck fedélzetén tett hosszabb látogatás alkalmával megvitatta Lütjensszel a csatahajó alkalmazhatósági lehetőségeit, de Lütjens – a szemlétől rendhagyó módon távolmaradó Raeder kifejezett kérésére – arról nem tett említést, hogy egy atlanti hadművelet végrehajtására már konkrét parancsai vannak kitűzött időpontokkal. Raeder számára ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a Barbarossa hadművelet megindításával a flotta háttérbe fog szorulni, ezért még a keleti hadjárat előtt szeretett volna sikert felmutatni a Rheinübung révén, és nem akarta, hogy Hitler esetleg lefújja a küldetést a nagy kockázat miatt. Május 16-án Lütjens jelentette, hogy a Bismarck és a Prinz Eugen felkészült a Rheinübung hadművelet végrehajtására. A műveleti terv szerint 18 ellátóhajó támogatta volna a hadihajókat. Négy tengeralattjárót állítottak a kanadai Halifax és Nagy-Britannia közötti kereskedelmi útvonalon haladó konvojok felderítésére, amivel meghatározhatták a célpontokat a felszíni hadihajók számára. Mivel eddig nem találkoztak rádiólokátorokkal felszerelt ellenséges hajókkal, ezért ezek használatával most sem számoltak a britek részéről. Amennyiben ellenséges cirkálók felfedezték volna őket, a hadműveletet nem kellett megszakítani. Egy ilyen lépés szükségességét a korábbi tapasztalatok sem támasztották alá, mivel a Hipper és az Admiral Scheer is észlelt ellenséges cirkálókat az óceánra való kitörése közben, de ez számukra sem okozott problémákat. (lásd: Rheinübung hadműveleti parancsai (angol)) ### A hadművelet megindítása thumb\\|300px\\|A Bismarck a Prinz Eugen fedélzetéről fényképezve még a Balti-tengeren, a Rheinübung kezdetén A hadműveletet hivatalosan 1941. május 18-án, 11:30-kor indították meg. Eddigre a Bismarckon tartózkodók száma 2221-re nőtt. A mintegy 65 fős tengernagyi törzs mellett a fedélzetre érkezett egy propagandastáb és egy zsákmánylegénységnek (Prisenmannschaft) szánt, 80 tengerészből álló csapat, akik a feltartóztatott kereskedelmi hajókat foglalták volna le és lehetőség szerint német kézen lévő kikötőkbe irányították volna őket. Május 19-én 02:00-kor a Bismarck elhagyta Gotenhafent a Dán szorosok irányába. 11:25-kor az Arkona-foknál csatlakozott hozzá a Prinz Eugen. Útjuk során három romboló – a Hans Lody, a Friedrich Eckoldt és a Z 23 – valamint egy aknaszedő flottilla kísérte őket. A német vizeken a Luftwaffe vadászgépei biztosították a hadihajókat. Május 20-án dél körül Lindemann a hangosbemondón keresztül értesítette a hajó legénységét a küldetésük céljáról. Nagyjából ugyanekkor egy 10-12 gépből álló, járőrözést végző svéd repülőkötelék észlelte a német flottillát és jelentette annak összetételét és irányát. A németek nem észlelték a svéd repülőgépeket. Egy órával később a német hajók találkoztak a svéd Gotland cirkálóval, mely két órán át követte őket a Kattegat vizein. A Gotland főhadiszállásnak leadott jelentésében pontos leírást adott a német kötelékről: "Két nagy hadihajó, három romboló, öt kísérőhajó és 10-12 repülőgép haladt el Marstrand előtt 205°/20' irányt tartva." Az OKM nem aggódott a Gotland jelentette biztonsági kockázat miatt, bár Lütjens és Lindemann is meg volt győződve arról, hogy a hadművelet általa elveszítette titkosságát. A jelentés eljutott Henry Denhamhez, a svédországi brit tengerészeti attaséhoz, aki továbbította azt a brit admiralitásnak. A Bletchley Park kódfejtői is megerősítették, hogy egy Atlanti-óceánon végrehajtandó újabb német portyázás küszöbön áll, miután megfejtettek olyan jelentéseket, melyek szerint a Bismarck és a Prinz Eugen plusz személyzetet (a Prisenmannschaftokat) vett a fedélzetére és további hajózási térképeket kért a főhadiszállástól. Ezek hatására egy pár Supermarine Spitfire repülőgépet küldtek ki a norvég partokhoz a flottilla felkutatására. thumb\\|balra\\|300px\\|Brit felderítőgép által készített fotó a norvég vizeken horgonyzó Bismarckról (jobb oldalon) (1941. május 21.) A német légi felderítés jelezte, hogy egy repülőgép-hordozó, három csatahajó és négy cirkáló maradt horgonyozva Scapa Flow-ban, ami azt bizonyította Lütjens számára, hogy a britek nem tudnak a tervezett akcióról. Május 20-án este a Bismarck és a flottilla többi része elérte a norvég partokat. Az aknaszedők ekkor kiváltak a kötelékből, a két portyázó és a rombolókíséretük pedig folytatta az útját északnak. Másnap reggel a Prinz Eugen fedélzetén lévő rádiólehallgatók elfogtak egy brit rádióüzenetet, melyben felderítőgépeknek adtak parancsot a norvég partok mentén északnak haladó két csatahajó és három romboló felkutatására. 21-én 07:00-kor a németek négy azonosítatlan repülőgépet észleltek, melyek hamar eltűntek szem elől. Röviddel 12:00 után a flottilla elérte Bergent és horgonyt vetett a Grimstad-fjordban, ahol a legénység a Balti-tengeren alkalmazott mintázatot átfestette az Atlanti-óceánon használatos szürke (Außenbordgrau) színre. Norvégiai tartózkodása idején a Bismarck felett folyamatosan egy Bf 109-es pár körözött egy esetleges brit légitámadás elhárítása céljából, azonban Michael Suckling Spitfire-pilótának sikerült közvetlenül a flottilla fölé kerülnie gépével 8000 méteres magasságban és fényképet készítenie a csatahajóról és a kíséretéről. Az információ kézhezvétele után John Tovey tengernagy a Hood csatacirkálót és az újonnan átadott Prince of Wales csatahajót hat romboló kíséretében a Dánia-szorosban járőröző Wake-Walker ellentengernagy két nehézcirkálójának (zászlóshajója a Norfolk illetve a (Suffolk) támogatására küldte Lancelot Holland tengernagy vezetésével. A brit Honi Flotta (Home Fleet) Scapa Flow-ban állomásozó többi részének ezzel egyidőben magas készültségi fokot rendelt el. A német kötelék megtámadására 18 bombázót küldtek ki, de a fjord felett időközben kedvezőtlenné vált az időjárás és emiatt nem tudtak rájuk találni. A Bismarck nem töltötte fel az üzemanyagkészleteit Norvégiában, mivel a hadműveleti parancsai ezt nem írták neki elő. A teljes kapacitásánál 200 tonnával kevesebb üzemanyaggal hagyta el Gotenhafent és mire elhagyta Norvégiát már 1000 tonnát felhasznált. A Prinz Eugen 764 tonna üzemanyagot vételezett Norvégiában. Május 21-én 19:30-kor a Bismarck, a Prinz Eugen és a három romboló elhagyta Bergent. Éjfélkor, mikor a kötelék már a nyílt tengeren hajózott a Jeges-tenger irányába, Raeder értesítette Hitlert a hadműveletről, melyhez az csak vonakodva járult hozzá. Május 22-én 04:14-kor a Trondheim előtt elhaladó kötelékből kivált a három kísérő romboló. 12:00 körül Lütjens a két hajójával a Dánia-szoros felé vette az irányt, hogy azon keresztül kísérelje meg a kitörést az Atlanti-óceánra. thumb\\|balra\\|150px\\|Ernst Lindemann sorhajókapitány thumb\\|150px\\|Günther Lütjens altengernagy Május 23-án 04:00-kor Lütjens a sebesség 27 csomóra való fokozását rendelte el a szoroson való gyors áthaladáshoz. A szorosba érve mindkét egység aktiválta a rádiólokátorait. A Bismarck haladt az élen, a Prinz Eugen 700 méterrel lemaradva követte. A köd miatt a látótávolság mindössze 3000-4000 méter volt. 10:00 körül jégtömböket észleltek a víz felszínén és emiatt a sebességüket 24 csomóra kellett mérsékelniük. A jégtömböket kerülgetve haladó hajók két órával később az Izlandtól északra lévő vizekre értek. 19:22-kor már a szigettől északnyugatra haladtak, mikor a hidrofonok (víz alatti lehallgató berendezések), majd a rádiólokátorok észlelték egy hajót – a Suffolk nehézcirkálót – nagyjából távolságban. A Prinz Eugen rádiólehallgatói megfejtették a Suffolk által küldött rádióüzenetet, amiből megtudták, hogy a brit nehézcirkáló jelentette a pozíciójukat. Lütjens engedélyt adott a Prinz Eugennek, hogy tüzet nyisson a Suffolkra, de a nehézcirkáló parancsnoka nem tudta tisztán kivenni a célpontot és ezért nem adta ki a tűzparancsot. A Suffolk a találkozást követően gyorsan biztonságosabb távolságra vonult vissza és onnan követte a német hajókat. 20:30-kor a Norfolk nehézcirkáló csatlakozott a Suffolkhoz, de túlságosan is megközelítette a németeket, amit látva Lütjens tűzparancsot adott a hajóinak. A Bismarck öt sortüzet adott le, melyek közül három villába fogta a Norfolkot és repeszdarabokkal árasztotta el annak fedélzeteit. A brit cirkáló mesterséges füstfüggöny védelmében tért ki egy biztonságot nyújtó ködfelhő felé. A 38 cm-es ágyúk elsütésekor fellépő rázkódás használhatatlanná tette a Bismarck elülső kettő FuMO 23 radarját, ami miatt Lütjens utasította a Prinz Eugent, hogy álljon a formáció élére, így az a működőképes radarjait használva megfigyelés alatt tarthatta az előttük lévő területet. A németek a Dánia-szorosban szembesültek azzal, hogy a britek is rendelkeznek hadihajókra telepített radarállomásokkal, melyek hatótávolsága becslésük szerint elérte a -t. Május 24-én megjavult az idő és kitisztult az égbolt. 05:07-kor a Prinz Eugen hidrofonjainak kezelői 20 tengeri mérföld () távolságban két gyorsan mozgó turbina-meghajtású hajót észleltek 280°-os relatív irányban, mely zajok az elfogásukra érkező Holland tengernagy két kapitális hadihajójától származtak. ### Csata a Dánia-szorosban thumb\\|300px\\|A modernizált Hood a 30-as évek elején thumb\\|300px\\|A Prince of Wales brit csatahajó 1941 végén Holland tengernagy eredeti terve az lett volna, hogy a délnyugatnak tartó németeket a röviddel 02:00 előtt beálló naplementekor keleti irányból oldalba támadja, mert így az alkonypír még kiemelte volna számára a célpontokat, míg ő a sötétség leple alatt megközelíthette volna őket és közelről nyithatott volna rájuk meglepetésszerűen tüzet. Az így elért közelharc lévén megóvhatta volna a hajóját a Bismarck nagy távolságokból kilőtt és meredeken becsapódó lövedékei által jelentett veszélytől is. Éjjel azonban egy rövid időre a cirkálók szem elől vesztették a német hajókat mikor egy hóvihar a radarjaiknak zavart okozott és egy őrszem tévesen az egyik német hadihajó visszafordulását jelentette. A Suffolk gyorsan kitért északnak és bár a tévedést hamar felismerték, három órába tellett, mire a németeket ismét meg tudták találni. Közben Hollandnak jelentették a kontaktus elvesztését, amiből a nyugatnak tartó tengernagy azt a következtetést vonta le, hogy a németek visszafordulhattak a Dánia-szorosba. Ezért éjfél után nem sokkal kötelékével északi irányra állt. Miután e feltételezése hibásnak bizonyult két óra múlva a nagy hajóival délnek fordult, de a rombolóinak meghagyta, hogy tovább északi irányban keressék a németeket. Holland ezután azt tervezte, hogy két hajójával elvágja Lütjens útját úgy, hogy azok jobbról merőlegesen érkezzenek a haladási irányára, így a hajói teljes sortüzeket lőhettek volna rájuk, míg azok csak az elülső lövegtornyaikat használhatták volna. Emellett számított Wake-Walker cirkálóira is a harcban, melyeknek a Prinz Eugent kellett volna lekötniük. Ily módon harcra kényszerítve a németeket két kapitális hajója egy csatahajóval, két nehézcirkálója egy német nehézcirkálóval vehette fel a harcot, ami a taktikai előnyökön felül kétszeres túlerőt biztosított volna számára. Holland a rádiócsendhez ragaszkodva azonban terveiről nem tájékoztatta Wake-Walkert, így az ő hajói a csata kezdetekor még lőtávolságukon kívül tartózkodtak. Ily módon a németek szem elől veszítése és a hiányos kommunikáció megfosztotta a briteket számos taktikai előnytől. 05:45-kor német őrszemek füstöt észleltek a horizonton a bal oldalon, mely a közeledő Hood és a Prince of Wales kéményeiből származott. Holland alulbecsülte a németek sebességét és hajóinak ezért nem sikerült Lütjens haladási irányát keresztezni. A német tengernagy riadót rendelt el és mindenki a harcálláspontjára sietett. A felállás annyiban is a németeknek kedvezett, hogy az északnyugati szél a brit hajók lőirányával szembe fújt és így a vízpermetet a távmérőik lencséire szórta. A Prince of Wales-en emiatt a 13 méteres bázistávolságú távmérők helyett a magasabban lévő 4,7-essel próbálták meghatározni a célpontok távolságát. E nehézségek ellenére Holland a támadás mellett döntött. 05:52-re a távolság méterre csökkent és előbb a Hood majd fél perccel később a Prince of Wales is tüzet nyitott. A Hood azonban az élen haladó Prinz Eugent vette célba, mivel a Suffolk jelentései alapján azt gondolták, hogy az élen haladó egység a Bismarck és a két német hajó sziluettje jelentős hasonlóságot mutatott. A Prince of Wales ellenben helyesen azonosították a két hajót és egyből a csatahajóra tüzelt, de a tévedésére nem hívták fel külön Holland tengernagy figyelmét. A Hoodon is hamarosan rájöttek a tévedésre és Holland utasítást adott a célváltásra, de ismeretlen okokból ezt nem hajtották végre és a zászlóshajó mindvégig a nehézcirkálót lőtte. A támadás megnyitásakor a Norfolk méterre keletre, a Suffolk méterre északra volt a Prinz Eugentől, jóval lőtávolságukon kívül. thumb\\|300px\\|A Bismarck nehézlövegei tüzelnek a csata során Eközben a Bismarckon Adalbert Schneider, a Bismarck első tüzértisztje kétszer is engedélyt kért a tűz megnyitására, de tekintettel a hadműveleti parancsra, miszerint kerülni kell az összecsapást a konvojkíséreten kívüli ellenséges hadihajókkal, Lütjens hezitált azt megadni. Végül Lindemann kapitány a következő megjegyzéssel lépett közbe: "Nem hagyom, hogy kilőjék a hátsóm alól a hajómat. Engedély megadva!" 05:55-kor a Bismarck is tüzet nyitott. A szoros kötelékben (egymástól 740 méterre) haladó brit hajók csaknem egyenesen (30°-ban) a németek felé tartottak, ami miatt csak az elülső lövegtornyaikat használhatták, ellenben a Bismarck és a Prinz Eugen teljes sortüzeket lőhetett a Hoodra. A britek a nehézfegyverek tekintetében azonban így is fölényben voltak, mivel tíz ágyújuk állt szemben a Bismarck nyolc lövegével. Percekkel az ütközet kezdete után Holland tengernagy 20°-os bal oldali fordulót rendelt el, melynek révén a hajóinak hátsó lövegtornyai is bekapcsolódhattak a küzdelembe. A Prinz Eugen még a Bismarck előtt tüzet nyitott (05:55-kor), és harmadik sortüzével egy perc múlva egyik nagy robbanóerejű 20,3 cm-es gránátja célba talált és felrobbantotta a 127 mm-es ágyúk készenléti lőszerét hatalmas tüzet okozva a Hood fedélzetén. A lángokat hamar sikerült eloltani. Három félsortűz leadása után Schneider bemérte magának a Hoodot és azonnal gyors sortüzek leadását rendelte el a 38-as ágyúk számára. Ezzel egyidőben Holland egy második 20°-os bal oldali fordulót rendelt el, mellyel a hajóit a németek haladási irányával párhuzamos irányba állította volna. A Bismarck méterről leadott harmadik teljes sortűzével érte el első találatát a Hoodon 05:57-kor, mely a főárboc tetején lévő központi tűzvezető központot érte és kiiktatta azt. A kötelékek egymáshoz való közeledtével a másodlagos tüzérségek is bekapcsolódtak a küzdelembe: méterről a Bismarck 15 cm-es ágyúi tüzet nyitottak a Prince of Wales-re, míg a brit csatahajó 133 mm-es ágyúi a német csatahajót vették célba távolságból. Egy vízvonal alatti találat elszenvedése után Lütjens utasította a Prinz Eugent, hogy helyezze át a tüzét a csatahajóra, így mindkét ellenséges egységet tűz alatt tarthatták. Pár percen belül a Prinz Eugen két találatot is elért a csatahajón, melyek következtében azon kisebb tűz keletkezett. Közben a Bismarck egyik lövedéke a híd felépítményének lábánál okozott tüzet a Hoodon. thumb\\|300px\\|A Hood felrobbanása a Prinz Eugenről fényképezve thumb\\|300px\\|A Hood pusztulása (Julius Caesar Schmitz-Westerholt festménye) 06:01-kor a Hood még a második bal oldali fordulót hajtotta végre, mikor a Bismarck ötödik sortüze szoros villába fogta a fő árbócának magasságában és az egyik lövedék a páncélzatot átszakítva behatolt a hajótestbe és az itteni lőszerraktárak 112 tonnányi kordit kivetőtöltetét berobbantotta. A nagy erejű robbanás ketté szakította a hajót a főárboc és a hátsó kémény között, az árbocnál négyszer magasabb lángoszloppal felcsapva az ég felé. A hajó eleje egy ideig még tovább haladt előre, míg a bezúduló víz a hajóorrt meredeken ki nem emelte a vízből. A szétszakított középső részbe behatoló víz a hajófart is kiemelte. Schneider a hangosbemondón keresztül adta tudtul a hajó legénységének a brit zászlóshajó pusztulását. Mindössze nyolc perccel azután, hogy rátámadt a német hajókra, a Hood hullámsírba merült. Legénységének 1419 tagjából csak három főt sikerült kimentenie a később helyszínre érkező Electra rombolónak. A Bismarck a Hood pusztulását látva a Prince of Wales-re helyezte át a tüzét és a bemérést szolgáló hetedik sortűz után a nyolcadikkal egy találatot ért el a parancsnoki hídon. A lövedék bár anélkül haladt át rajta, hogy felrobbant volna, John Leach kapitányon és egy másik tiszten kívül minden ott tartózkodóval végzett. A kilencedik sortűzének egyik lövedéke a hajótól jobbra becsapódva kb. 25 métert tett meg a víz alatt és 8 méterrel a vízvonal alatt a páncélozatlan részt valamint több rekeszfalt átütve állt meg a torpedóválaszfalnak csapódva, de fel már nem robbant. A sortűz egy másik gránátja a 133 mm-es ágyúk jobb oldali tűzvezető központját találta el, kiiktatva a másodlagos tüzérséget. A nemrég átadott és most a két német egység által folyamatos tűz alatt tartott brit hajó ágyúinál – részben a becsapódó találatok miatt – meghibásodások léptek fel. Rendbehozatalukon a fedélzeten lévő civil mérnökök fáradoztak. A Bismarck nyolcadik sortüze után a Norfolk is leadott három sortüzet 20 km távolságból a német csatahajóra, melyek mind rövidre sikerültek és ezt látva a nehézcirkáló beszüntette a tüzelést. Leach 06:13-kor parancsot adott a visszavonulásra. Ekkor már csak öt volt bevethető állapotban a tíz 356 mm-es lövege közül. A Prince of Wales 160°-os fordulót tett és mesterséges füstfüggönyt hozott létre visszavonulásának fedezéséhez. A németek a távolodó hajóra hamarosan beszüntették a tüzelést, mely a csatában a Bismarcktól három, a Prinz Eugentől négy találatot kapott. A brit hajó elszakadását a Prinz Eugenről észlelt torpedók miatt elrendelt – téves – riadó is megkönnyítette, mely miatt a német hajók rövid időre nyugati irányba tértek ki. Ezt követően Lindemann erősen a Prince of Wales üldözőbe vétele és elpusztítása mellett érvelt, azonban Lütjens tartva magát a hadműveleti parancshoz – miszerint kerülni kellett az olyan erőkkel az összecsapást, melyek nem konvojok kíséretéhez tartoznak – határozottan elutasította a kérést és ehelyett az észak-atlanti vizek felé vezető út folytatására adott parancsot. Az összecsapás során a Bismarck 93 páncéltörő lövedéket lőtt ki a nagy kaliberű ágyúkból és legalább hét találatot ért el velük. Adalbert Schneider tüzértisztet hajójának az ütközetben nyújtott kimagasló tüzérségi teljesítményéért Lovagkereszttel tüntették ki. Ugyanakkor a Prince of Wales is el tudott érni három találatot a Bismarckon. Az elsőt még a hatodik sortüzével, mikor a németek még tüzet sem nyitottak. Ez a hajó elülső részét érte lyukat ütve a vízvonal felett, de még elég alacsonyan ahhoz, hogy a hullámverések vize bejuthasson rajta a hajótestbe. - víz tört be itt és az olajtartályokba bekerülve használhatatlanná tette a hajóorrban tárolt üzemanyag nagy részét. Lütjens nem adott engedélyt a sebesség mérséklésére annak érdekében, hogy a hajótest oldalát átszakító lövedék okozta lyukat befoltozzák a kármentesítő csoportok, így az tovább szélesedett és még több víz jutott be rajta. Ez a sérülés később döntő fontosságúnak bizonyult, mivel a francia partok eléréséhez a csatahajó üzemanyagspórolásra kényszerült és nem haladhatott 20 csomónál gyorsabban. E találat nélkül viszont a 25 csomós sebességet is tarthatta volna, amivel időben a Luftwaffe uralta vizekre érhetett volna. A második találat a páncélöv alatt érte és a lövedék a torpedóválaszfalnak ütközve robbant fel, teljesen elöntve a turbógenerátor termét és részben elöntve a szomszédos kazántermet. A Bismarck rendelkezett tartalék generátorokkal, így előbbi kiesése nem okozott jelentős problémát, viszont ez a találat az itteni üzemanyagtartályokat is megrongálta, tovább apasztva a készleteket. E két találat okozta vízbetörések együttesen a hajó 9 fokos balra dőlését idézték elő és a nehézzé vált orr miatt 3 fokkal bólintott előre. Ezeket a rendellenességeket később kompenzálni tudták. A harmadik találat átütötte a fedélzeten lévő tengernagyi bárkát, majd a hidroplánok katapultját megrongálva robbanás nélkül csapódott a vízbe a jobb oldalon. ### Üldözés thumb\\|300px\\|A Bismarck és üldözőinek útvonala thumb\\|jobbra\\|300px\\|A Bismarck a Prinz Eugen fedélzetéről nézve a csata után, 1941. május 24. Az összecsapás után Lütjens a következőt jelentette a főparancsnokságnak: "Csatacirkáló, valószínűleg "Hood" elsüllyesztve. Másik csatahajó, "King George V" vagy "Renown" megrongálva kivált a harcból. Két nehézcirkáló tartja a kapcsolatot." 08:01-kor kárjelentést küldött az OKM-nek és közölte szándékait is, miszerint a Prinz Eugent a kereskedelmi háború folytatására küldi, míg a Bismarckkal Saint-Nazaire felé veszi az irányt a javítási munkálatok elvégzéséhez. A terveit jóváhagyták és az útvonalukon támogatásukra vonalban négy tengeralattjárót állítottak fel. Röviddel 10:00 után Lütjens utasítást adott a Prinz Eugennek, hogy álljon vissza a Bismarck mögé és állapítsa meg az hajóorrt ért találat következtében fellépő olajszivárgás mértékét. Miután a fedélzetéről megállapították, hogy a csatahajó orrvízénél mindkét oldalon jelentős olajszivárgás tapasztalható, a nehézcirkáló visszatért elől elfoglalt pozíciójába. Körülbelül egy órával később egy Short Sunderland repülőcsónak észlelte az olajcsíkot és jelentette a Suffolk és Norfolk cirkálóknak, melyekhez időközben csatlakozott a sérült Prince of Wales is. Frederic Wake-Walker ellentengernagy, a cirkálók parancsnoka – aki Holland tengernagy elhalálozásával átvette a kötelék irányítását – a csatahajónak meghagyta, hogy maradjon a hajói mögött. A Royal Navy az összes térségben lévő hadihajóját a Bismarck és a Prinz Eugen elfogására rendelte. Tovey a Home Fleet nagy részével útban volt a németek felé, de május 24-én reggel még több mint 350 tengeri mérföldre volt tőlük. A brit admiralitás az eddig az Izland és Feröer közötti átjárót felügyelő Manchester, Birmingham és Arethusa könnyűcirkálókat is a Dánia-szorosba rendelte, hogy ott járőrözzenek arra az esetre, ha Lütjens visszafordulva mégis itt próbálna meg hazajutni. A Britannic csapatszállítót kísérő és Bostonba felújítási munkálatok elvégzésére tartó Rodney csatahajó megszakította útját és Tovey köteléke irányába indult. Két régi Revenge-osztályú csatahajót is a Bismarck üldözésére rendeltek: a Halifax-ben állomásozó Revenge-et és a HX 127 jelű konvojt kísérő Ramilliest. Összesen öt csatahajót, két csatacirkálót, két repülőgép-hordozót, 13 cirkálót, 21 rombolót valamint később hat tengeralattjárót mozgósítottak a Bismarck felkutatására és elfogására. Tovey a régi építésű csatacirkálóknak (Repulse, Renown) meghagyta, hogy ne kezdeményezzenek csatát a német csatahajóval, amíg egy modernebb egység előzőleg harcba nem keveredik vele. Félő volt ugyanis, hogy a Hoodéhoz hasonló kialakítású páncélzatuk miatt szintén rendkívül sérülékenyek lennének. Hasonló utasítást kapott a Ramillies csatahajó is. 17:00 körülre a Prince of Wales 10 nehézlövegéből 9-et ismét használhatóvá tettek, így Wake-Walker ellentengernagy azt már a cirkálói elé rendelhette és harcba szállhatott a Bismarckkal ha a helyzet úgy hozta volna. Az időjárás kedvezőtlenebbre fordulásával Lütjens 16:40-kor megkísérelte útjára bocsátani a Prinz Eugent. A vihar nem volt elég erős ahhoz, hogy fedezhesse a Wake-Walker erőitől való elszakadást, melyek még mindig szemmel tartották őket radarral. Emiatt a Prinz Eugent időlegesen visszarendelte, majd 18:14-kor újra próbálkoztak az ironikusan a Hood után elnevezett hadmozdulattal. A Bismarck ekkor Wake-Walker köteléke felé fordult és a Suffolknak nagy sebességgel kellett kitérnie előle. A Prince of Wales 12 sortüzet lőtt a Bismarckra, melyre az kilenc sortűzzel válaszolt. A rövid összetűzésben egyik fél sem ért el találatot. Ez az akció elvonta a britek figyelmét a Prinz Eugenről és a nehézcirkáló így elszakadhatott tőlük. Miután a Bismarck felvette a korábbi irányát, Wake-Walker a három hajójával tőle balra pozíciót foglalva kísérte. Amennyiben egyik hajóját a Bismarcktól jobbra helyezte volna el, akkor biztosabban szem előtt tarthatta volna, de Wake-Walker nem akarta vállalni azt a kockázatot, hogy a német csatahajó váratlanul lecsaphasson rá. A sérülései miatt a Bismarck kénytelen volt csökkenteni a sebességét, de ekkor még mindig képes volt 27-28 csomós sebesség elérésére. Ennyivel volt képes haladni Tovey zászlóshajója, a King George V is. Amennyiben nem tudták volna lelassítani, a Bismarck elérhette volna Saint-Nazaire-t. Május 25-én röviddel 16:00 előtt Tovey a Victorious repülőgép-hordozót és a mellé rendelt négy könnyűcirkálót olyan haladási irány felvételére utasította, hogy az útnak indíthassa a torpedóbombázóit a német csatahajó ellen. 22:00-kor a Victorious fedélzetéről hat Fairy Fulmar vadászgép és a 825. tengerészeti repülőszázad (825 Naval Air Squadron) kilenc Fairy Swordfish torpedóbombázója szállt fel Eugene Esmonde korvettkapitány (lieutenant commander) vezetésével. A repülőgépek tapasztalatlan személyzete tévedésből kis híján a Norfolk ellen hajtott végre támadást. A zavaros brit akció előre riadóztatta a Bismarck légvédelmi tüzéreit. thumb\\|jobbra\\|300px\\|A Bismarck szemből A Bismarck a fő- és másodlagos tüzérségét is felhasználta a légitámadás elhárítására minimális lőmagasságban a vízfelszínre leadott lövésekkel, melyek hatalmas gejzíreket hoztak létre a közeledő torpedóbombázók előtt, de egyik támadót sem sikerült lelőniük. A Bismarck sikeresen kikerült nyolc torpedót, de a kilencedik középen eltalálta a fő páncélöv magasságában. A robbanás egy tengerészt olyan erővel taszított a hangár falának, hogy életét veszítette és másik öt személy is megsebesült. A robbanás kisebb kárt okozott az elektromos berendezésekben, de a torpedók kikerülése érdekében végrehajtott manőverek jóval súlyosabb károkat okoztak: a gyors sebesség- és irányváltások következtében kilazultak a korábbi sérüléseket tömítő lékponyvák és egyre több víz tört be a hajóorrnál ütött lyukon, ami a bal oldali 2-es számú kazánterem elhagyását tette szükségessé. A második kazán kiesése az üzemanyagveszteséggel és növekvő orrnehézséggel a sebesség 16 csomóra való mérséklését tette szükségessé. Búvároknak sikerült megerősíteniük az orrban lévő lékponyvákat, ami után a hajó 20 csomóra növelhette a sebességét. A megmaradt üzemanyagmennyiség mellett ezt a sebességet tartották a leggazdaságosabbnak a francia partok eléréséhez. Röviddel a Swordfishek támadása után a Bismarck és a Prince of Wales rövid tűzharcot vívott egymással, de most sem értek el találatot egymáson. A Bismarck kárelhárítói ezt követően ismét munkához láthattak. Félő volt, hogy a bal oldali 2-es kazánt elöntő víz behatol a 4-es turbógenerátor tápvízének rendszerébe és így sósvíz kerülhet a turbinákba. A sósvíz megrongálhatta volna a turbinák lapátjait és ez erősen csökkentette volna a hajó sebességét. Május 25-én reggel ez a veszély elhárult. A hajó 12 csomóra lassított, hogy a búvárok az elülső részből a hátulsó tartályokba pumpálhassák át a még használható üzemanyagot. Két vezeték összekapcsolásával sikerült pár száz tonna olajat átjuttatni ily módon a hajó egyik feléből a másikba. Ahogy a hajók egyre délebbre, a német tengeralattjárók vadászterületére kerültek az üldözés során, Wake-Walker hajóinak cikk-cakkban kellett haladniuk az esetleges torpedótámadások megelőzése érdekében. Tíz percenként hol balra, hol jobbra tértek ki, hogy tartsák az általános haladási irányukat. A bal oldali fordulók során pár percre szem elől veszítették a Bismarckot, mivel az ekkor a Suffolk radarjának hatósugarán kívülre került. Május 25-én 03:00-kor Lütjens a maximális sebesség elérésére adott utasítást, mely ekkor 28 csomó volt, majd nyugati, azt követően pedig északi irány felvételét rendelte el. A manővert akkor hajtották végre, mikor épp az ellenséges radarok hatótávolságán kívül voltak. A Bismarck így sikeresen el tudott szakadni az ellenségtől és egy nagy kört leírva mögéjük kerülve folytatta útját kelet felé. A Suffolk kapitánya feltételezte, hogy a Bismarck nyugati irányban haladt tovább és erre kereste. Fél óra elteltével értesítette Wake-Walkert a kontaktus elvesztéséről, aki erre elrendelte egységeinek, hogy nappal szétszóródva vizuálisan próbáljanak rátalálni. A Royal Navy keresőakciója kétségbeesett vállalkozás volt, mivel az abban részt vevő hajók nagy részének alacsony volt az üzemanyagkészlete. A Victorious repülőgép-hordozót és a kísérő cirkálóit nyugatnak küldték, Wake-Walker hajói nyugati és déli irányba, Tovey flottája pedig az óceán középső része felé haladva kereste a német csatahajót. Az Ark Royal repülőgép-hordozóval a sorai között Gibraltár felől érkező Force H (H jelű flottacsoport) ekkor még egy napi hajóútra volt tőlük. A Bismarckon még érzékelték a Suffolk keresőlokátorának jeleit, amiből úgy gondolták, hogy nem járt sikerrel az elszakadási manőver, holott a német csatahajóról visszaverődő jelek valójában már túl gyengék voltak ahhoz, hogy a Suffolkon észlelhessék őket. Lütjens 09:32-től egy hosszú rádióüzenetet küldött a Párizsban székelő Marinegruppe Westnek. Párizsban tudtak arról, hogy a britek elveszítették a kapcsolatot a Bismarckkal, de ezt csak hat órával az üzenete után közölték vele. Lütjens rádiójeleit fogták a britek is és ebből meg tudták állapítani a hajója pozícióját és haladási irányát. Azonban a King George V fedélzetén téves kalkulációkat végeztek és Tovey emiatt úgy gondolta, hogy a Bismarck északi irányban az Izland és Feröer-szigetek közötti szoroson át igyekszik visszajutni Németországba. A brit hajók emiatt hét órán át haladtak a téves irányba. Mire a hibájukra rájöttek, a Bismarck és köztük már jókora távolság volt. thumb\\|balra\\|300px\\|Az Ark Royal repülőgép-hordozó Swordfish torpedóbombázókkal A brit kódfejtőknek sikerült pár német rádiójelet megfejteniük, köztük egy olyat, mely a Luftwaffe egységeinek adott parancsot a Brest felé tartó Bismarck támogatására. Ennek az üzenetnek május 25-ikei megfejtését egy Jane Fawcett nevű kódfejtőnek tulajdonítják. A francia ellenállástól kapott információk is megerősítették, hogy Luftwaffe-egységeket helyeztek át Brest térségébe. Tovey ezért az erőivel Franciaország felé fordulhatott és abban a térségben egyesíthette őket, ahol várhatóan a Bismarck áthaladhatott. A parti parancsnokság (Coastal Command) egyik Észak-Írországban állomásozó PBY Catalina gépekből álló százada is csatlakozott a kereséshez. Május 26-án 10:30-kor az Egyesült Államok haditengerészetének állományába tartozó Leonard B. Smith hadnagy vezette Catalina 690 tengeri mérfölddel északnyugatra Bresttől észlelte a Bismarckot, így 31 óra elteltével sikerült ismét lokalizálni és haladási irányát pontosan meghatározni. A bevetésen másodpilótaként részt vevő Smith hadnagy azon kilenc amerikai repülőtiszt egyike volt, akik hivatalosan mint "különleges megfigyelők" érkeztek a RAF-hoz. A Bismarck az akkor tartott sebességével egy napon belül a német tengeralattjárók és a Luftwaffe uralta vizekre érhetett volna és a brit hajók többsége nem volt elég közel ahhoz, hogy megállíthassa. A britek utolsó esélye a James Somerville tengernagy vezette Force H és a hozzá tartozó Ark Royal repülőgép-hordozó volt. A Victorious, a Prince of Wales, a Suffolk és a Repulse üzemanyaghiány miatt kénytelen volt megszakítani a keresést. Így a Force H-n kívül már csak a King George V és a Rodney csatahajók maradtak meg a nehéz egységek közül, de ezek túl messze voltak a Bismarcktól. Mikor a Catalina rátalált a Bismarckra már az Ark Royal felderítést végző Swordfish gépei is közel jártak hozzá és több torpedóbombázó is meghatározta a csatahajó helyzetét mintegy 60 tengeri mérföldre az Ark Royaltól. Somerville a Swordfishek visszatérte után azonnal támadást rendelt el és felszerelték rájuk a torpedókat. Ugyanakkor a Sheffield cirkálót előre küldte a Bismarck szemmel tartására, de erről a gépek pilótáit nem értesítették. A támadó repülőgépek pilótái abban a tudatban szálltak fel, hogy csak a német csatahajóval találkozhatnak, így a Sheffieldet a német hajónak vélték és a kötelék több gépe támadást intézett ellene. Az új fejlesztésű mágneses gyújtókkal ellátott torpedók azonban nem működtek megfelelően, több a víznek csapódva egyből felrobbant. A működő torpedókat a Sheffield sikeresen ki tudta kerülni, így sértetlenül vészelte át a „baráti tüzet”. thumb\\|300px\\|Egy Swordfish visszatér az Ark Royalra a Bismarck elleni támadás után Visszatérve az Ark Royalra a Swordfisheket a régi és jól bevált érintőgyújtókkal ellátott torpedókkal szerelték fel. A 19:10-kor megindított második támadásban 15 Swordfish vett részt. 20:47-kor a repülőgépek a felhőkön át ereszkedni kezdtek a támadási magasság eléréséhez. Érkezésük előtt röviddel a Bismarck nehéztüzérségével tüzet nyitott a hozzá közelebb kerülő Sheffieldre és azt a második sortüzével villába fogta. A közelben becsapódó repeszdarabok a cirkáló legénységének három tagjával végeztek és többeket másokat megsebesítettek valamint használhatatlanná tették a radarantennákat. A brit cirkáló erre mesterséges füstfüggöny leple alatt gyorsan visszavonult. Ezt követően lendültek támadásba a Swordfishek, a Bismarck pedig éles kitérő manőverbe kezdett és közben a légvédelmi ütegei folyamatosan tűz alatt tartották a közeledő gépeket. A fél óráig tartó támadás több hullámát vissza tudta verni a csatahajó légvédelme, de a kioldott torpedók közül végül kettő eltalálta. Az egyik torpedó a hajó bal oldalán középen csapódott be, pont a fő páncélöv alsó pereme alatt. A robbanás erejét nagyrészt elnyelte a torpedóvédelmi rendszer és az övpáncél, de a csekély szerkezeti károsodások okoztak némi vízbetörést. A második célt találó torpedó a Bismarckot a tatjánál érte szintén a bal oldalon, közel a bal oldali kormánylapát rúdjához. A robbanás következtében a kormánylapátok beragadtak. A sérült kormányszerkezet miatt a Bismarckkal nem tudtak már egyenesen haladni. A jobb oldali kormánylapátot ugyan sikerült kiszabadítani, de a bal oldalit nem lehetett kimozdítani 12°-os bal oldali állásból. A sérült kormánylapát lerobbantására tett javaslatot Lütjens elutasította azzal, hogy a detonáció megrongálhatja a hajócsavarokat is és ezzel a csatahajó végképp menthetetlenné válna. 21:15-kor Lütjens jelentette Párizsnak, hogy a hajója kormányozhatatlanná vált. ### A Bismarck elsüllyedése A bal oldali kormánylapát beragadása miatt a Bismarck nagy kört leírva tudott csak haladni és így képtelen volt elmenekülni Tovey közeledő erői elől, az erős szél és a tengerjárás pedig észak felé, Tovey erőinek irányába sodorta. Bár az üzemanyaghiány jelentősen csökkentette a rendelkezésre álló brit hajók számát, a King George V és a Rodney csatahajók valamint a Dorsetshire és a Norfolk nehézcirkálók még mindig bevethetők voltak a német csatahajó ellen. Lütjens május 26-án 21:40-kor a következő üzenetet küldte a főparancsnokságnak: "A hajó kormányozhatatlan. Harcolni fogunk az utolsó golyóig. Éljen soká a Führer." Hitler 01:30-kor a hajó legénységének küldött tömör válasza így szólt: "Egész Németország Önökkel van. Amit még meg lehet tenni, megtesszük." Sötétedéskor a Bismarck rövid ideig tüzelt a Sheffieldre, mire az gyorsan elmenekült. A Sheffield elveszítette az alacsony látótávolság miatt a Bismarckot és Philip Vian öt rombolóból álló csoportját küldték az éjszakai szemmel tartására. A rombolók 22:38-kor találkoztak a Bismarckkal és a csatahajó azonnal tüzet nyitott rájuk a 38 cm-es, majd a 15 cm-es ágyúival. A harmadik sortűz leadása után villába fogta a hozzá legközelebb merészkedő lengyel Piorun rombolót, de az folytatta a megközelítést, míg egy méterről kilőtt sortűz közvetlen közelében becsapódó lövedékei visszavonulásra nem késztették. A lengyel romboló ekkor szem elől vesztette a csatahajót és később már nem talált rá. Vian többi rombolója egész éjszaka zaklatta a Bismarckot. Világító lövedékekkel próbálták megvilágítani a támadások előtt és tucatnyi torpedót lőttek ki rá, de ezeket mind a hatótávolságukon kívülről indították útnak, mivel a pontos tűzben nem tudták kellő mértékben megközelíteni a csatahajót. Bár négy találatot is jelentettek, emiatt valójában egy sem ért célt. Hajnalban 05:00 és 06:00 között a németek megpróbálkoztak az egyik Arado 196-os hidroplán útnak indításával, mely magával vitte volna a Hood elsüllyesztéséről készült filmfelvételeket, a hajónaplót és más fontos iratokat. Ekkor derült csak ki, hogy a Prince of Wales harmadik találata oly mértékben megrongálta a katapult gőzvezetékét, hogy az használhatatlanná vált. Mivel a repülőgép így már csak tűzbiztonsági kockázatot jelentett, a katapultról belökték a vízbe. bélyegkép\\|jobbra\\|300px\\|A Rodney brit csatahajó thumb\\|300px\\|A Rodney lövéseket ad le a távolban lángokban álló Bismarckra Május 27-én reggel tűntek fel a színen a brit csatahajók. A King George V vezette a támadást, a Rodney tőle balra kissé lemaradva követte. Tovey azt tervezte, hogy egyenesen feléje tart a hajóival, míg 8 tengeri mérföldre meg nem közelíti és ekkor délnek fordulva párhuzamos irányba állítja a csatahajóit a Bismarckkal. 08:43-kor a King George V őrszemei észlelték a német csatahajót méteres távolságban. Négy perccel később a Rodney két elülső tornyának 6 darab 406 mm-es ágyúja tüzet nyitott, majd a King George V 356 mm-es ágyúi is eldördültek. A Bismarck 08:50-kor viszonozta a tüzet az elülső lövegtornyaival és már a második sortüzével villába fogta a Rodneyt. Ezt követően a Bismarck egyre nehezebben tudott célozni, mivel a nagy hullámverésben a hajó mozgása kiszámíthatatlanná vált és a biztos haladási irány hiányában Schneider tüzértiszt nem tudta pontosan megállapítani a lőtávolságot. A távolság csökkenésével a hajók másodlagos tüzérsége is bekapcsolódott a küzdelembe és közelebb érve a Norfolk és a Dorsetshire cirkálók is tüzet nyitottak a 203 mm-es ágyúikkal. Az első találatokat a Rodney jegyezte a 09:02-kor leadott sortüzével, melynek több lövedéke célba talált. Az egyik 406 mm-es gránát a Bismarck elülső felépítményébe csapódott megölve több száz embert és megrongálva a két elülső lövegtornyot. A túlélők beszámolói alapján a találat mindenkit megölhetett a hajó vezetői törzséből, köztük Lindemann kapitányt és Lütjens tengernagyot is. A parancsnokságot kiesésükkel a rangidős Hans Oels elsőtiszt vette át. Ez a gránát a fő tűzvezető rendszert is tönkretette és végzett valószínűleg Schneider tüzértiszttel is. A sortűz egy másik lövedéke az elülső lövegtornyoknál csapódott be súlyosan megrongálva azokat. 09:27-kor egy sortüzet még el tudtak velük ereszteni, majd végleg elnémultak. A megmaradt hátsó tornyok tűzvezetésének irányítását a hátsó parancsnoki központból Burkhard von Müllenheim-Rechberg hadnagy vette át. Három sortüzet még le tudott adni, mielőtt egy lövedék tönkre tette volna az itteni távolságmérőt is. Ekkor utasította a lövegtornyokat a küzdelem önálló folytatására, de 09:31-re már ez a két lövegtorony is harcképtelenné vált. A küzdelem során a Bismarck egyik lövedéke 6 méterre a Rodney orra előtt csapódott a vízbe és megrongálta a jobb oldali torpedóvető csövét. Ez a gránát volt a legközelebb ahhoz, hogy közvetlen találatot érjen el az ellenségen. Ellenben a Bismarck felépítményei a számos becsapódás hatására romhalmazzá váltak és a hajó teljes hosszában lángokban állt. A tatja a vízbetörés hatására megsüllyedt és a hajó 20 fokkal megdőlt balra. A Rodney méterre megközelítette és folytatta a hajó lövetését. Tovey úgy érezte, hogy nem szüntetheti be a tüzelést addig, míg a németek nem vonják be a hadilobogót vagy nyilvánvalóvá nem válik, hogy a hajó elhagyására készülnek. 10:00-ra két csatahajója több mint 700 nehézgránátot (356 ill. 406 mm) lőtt el, közülük sokat nagyon közeli távolságból. Tovey a Bismarck szívósságát látva állítólag keserűen így fakadt ki: "Gyorsan, fussatok és hozzátok ide a darts-os nyilaimat, talán azok el tudják süllyeszteni ezt az átkozott hajót!" A Rodney kilőtt két torpedót a bal oldali torpedóvető csöveiből és egy elért találatot vélt elérni velük. Ez a találat vitatott, de amennyiben igaz, akkor ez az egyetlen eset, mikor egy csatahajó megtorpedózott egy másikat. thumb\\|upright\\|left\\|300px\\|A Dorsetshire túlélőket ment ki a vízből Miután a Bismarck összes lövege harcképtelenné vált, Hans Oels elsőtiszt utasította a fedélzet alatt tartózkodókat a hajó elhagyására, a géptermekben lévőket pedig a hajó fenékszelepeinek megnyitására illetve az önelsüllyesztéshez szükséges robbanótöltetek előkészítésére. Gerhard Junack főgépész a töltetek 9 perces időzítésre való beállítását rendelte el. Mivel a hangosbemondó rendszere is megsérült és nem volt biztos abban, hogy a parancs mindenhova eljutott, egy embert megbízott azzal, hogy a hajót bejárva terjessze az utasítást. A hírnök többé már nem tért vissza. Junack élesíttette a tölteteket, majd parancsot adott a hajó elhagyására. Bajtársaival hallották a töltetek robbanásának dörejét, ahogy felfelé haladtak a különböző fedélzeteken. Oels elsőtiszt a helyiségeket sietve bejárva szólította fel az embereket a hajó elhagyására. Mikor a fedélzetre ért egy becsapódó lövedék robbanása megölte kb. száz másik tengerésszel együtt. A felső fedélzeten az emberek a nagy lövegtornyok mögött próbáltak fedezéket találni a sűrűn becsapódó lövedékekkel szemben. A hajó elhagyásakor háromszoros Sieg Heil!-t kiáltottak, egyesek elénekelték még a Deutschlandliedet is. A négy brit hajó összesen több mint 2800 lövedéket lőtt ki a német csatahajóra melyek közül több mint 400 célba talált. A Bismarckot azonban láthatólag nem lehetett ágyútűzzel elsüllyeszteni, ezért 10:20 körül az üzemanyaghiánnyal küszködő Tovey utasította a Dorsetshire cirkálót a Bismarck torpedókkal való elsüllyesztésére, majd a csatahajóival hazaindult. A Dorsetshire két torpedót lőtt ki a Bismarck jobb oldalára melyek közül az egyik célba talált. Ezután megkerülve a csatahajót újabb torpedót lőtt ki a bal oldalára, mely szintén talált. Mikor ezeket a torpedókat útnak indította, a Bismarck a legénysége által robbantott töltetek miatt már olyan mértékben megdőlt, hogy a víz részben már a fedélzetet nyaldosta. Az utolsóként kilőtt torpedó a Bismarck már víz alatt lévő bal oldali felépítményét találhatta el. 10:35 körül a Bismarck felborult és lassan a tatjával előre 10:40-re hullámsírba merült. A hajót annak felborulásakor elhagyó Junack nem látott vízvonal alatti sérüléseket a hajótest jobb oldalán. Von Müllenheim-Rechberg sem látott sérüléseket itt, de feltételezte, hogy a hajó már víz alatti bal oldala jóval nagyobb mértékben sérült. 400 ember lehetett ekkor a vízben és a Dorsetshire a Maori rombolóval hozzálátott a kimentésükhöz kötélhágcsókat leengedve a távolból feléjük úszó hajótörötteknek, akik egy órányi úszás után értek el a hajókig. 11:40-kor a Dorsetshire parancsnoka elrendelte a mentési akció megszakítását mikor az őrszemek kisebb füstöt észleltek a közelben, melyről elképzelhetőnek tartották, hogy egy tengeralattjárótól származik. A brit hajók teljes gőzzel elhagyták a helyszínt, hátrahagyva a több száz tengerben sodródó hajótöröttet. A Dorsetshire eddigre 85 túlélőt mentett ki, a Maori 25-öt. A helyszínre később érkező német U 74 tengeralattjáró három túlélőt talált és a Sachsenwald meteorológiai hajó is kimentett még kettőt. Az egyik britek által kimentett tengerész másnap belehalt az elszenvedett sérüléseibe, őt hullámsírba temették. A hajó kifutásakor fedélzetén lévő több mint 2200 főből csak 114 maradt életben. John Tovey tengernagy így emlékezett vissza a Bismarck utolsó harcára: "A Bismarck a leghősiesebb módon vette fel a kilátástalan küzdelmet a nyomasztó túlerővel, méltón a Császári Haditengerészet régi napjaihoz és zászlói még mindig lobogtak midőn a hullámok alá merült." ### Elvesztésének következményei A Bismarck elsüllyedése után a magára maradt Prinz Eugennek hajtóműproblémái adódtak és kénytelen volt Brestbe hajózni, ahova június 1-én érkezett meg. A bevetés során nem találkozott kereskedelmi hajókkal. A következő napok-hetek során a britek a hadművelet támogatására kiküldött tartályhajók elfogására indítottak akciókat és a kilenc tankerből hét hamarosan a tenger fenekére került. A Bismarck elvesztése érzékenyen érintette a német hadvezetést, mivel ez a hajó tette ki a kapitális hajóik egynegyedét és egyike volt annak a két teljes értékű csatahajónak, melyekkel erős kísérettel ellátott konvojokat is támadhattak volna. A másik oldalon a Hood ellenben egy volt a Royal Navy szolgálatban lévő 16 kapitális hajója közül, azok közül is az egyik régebbi egység volt, így elvesztése a flotta feladatainak elvégzése szempontjából nem okozott akkora problémát. Bár a radarral felszerelt ellenséges hadihajók nagy veszélyt jelenthettek a portyázó német hajókra, az ilyen bevetéseket a Seekriegsleitung továbbra is szorgalmazta. A nyílt óceánra kifutó hadihajók nagy erőket kötöttek le és ezt az előnyt elég nagynak tekintették ahhoz, hogy lemondjanak róla. Emellett a Bismarck bevetéséből a német vezetés azt a következtetést vonta le, hogy testvérhajója a Tirpitz jó eséllyel szállhat szembe egy olyan konvojjal, melyet egy régebbi csatahajó kísér. Megállapításaik szerint a hadművelet kudarcát a kedvezőtlen időpont és útvonal okozta, ezért a következő hadműveleteket a Dán szorosok és a norvég partok érintése nélkül tervezték indítani, vagy amennyiben mégis Norvégiából került volna sor az indítására, úgy az ide való áthelyezés után még heteket vártak volna, kivárva, hogy a britek figyelme lelankadjon. Hitler a június 6-ai Raeder tengernaggyal folytatott megbeszélésen úgy ítélte meg, hogy a Barbarossa hadművelet sikere teljesen új helyzet elé állíthatja Nagy-Britanniát és ezért felesleges lenne további kockázatos akciókat végrehajtani az Atlanti-óceánon július közepéig. Közben 1941. július 7-én az Egyesült Államok megszállta Izlandot és fokozta Nagy-Britanniát segítő felderítő tevékenységét, így az Atlanti-óceán megközelítése a Dánia-szoroson keresztül még veszélyesebbé vált volna és így a tartályhajók sem támogathatták már a portyázó egységeket a térségben. Az ily módon megváltozott stratégiai helyzet és az olajhiány végül a Tirpitz Atlanti-óceánon való bevetésének elmaradásához vezetett. A Szovjetunió elleni háború elhúzódásával nagyobb figyelmet kaptak a Jeges-tengeren haladó konvojok, melyeket a német hadihajók a Norvégia északi részén lévő támaszpontokról is fenyegethettek, ezért ide helyezték át a német felszíni flotta nagy részét, többek között a Tirpitzet is. Innen kiindulva hamarabb elérhették a hajókaravánok útvonalát és emellett a Luftwaffe támogatására is nagyobb mértékben számíthattak. E fejlemények miatt a Rheinübung maradt az utolsó Atlanti-óceánra felszíni hadihajókkal vezetett német hadművelet a háború során. ## A hajó maradványai ### A Bismarck megtalálása A Bismarckot 1989. június 8-án találta meg a Dr. Robert Ballard vezette mélytengeri kutatócsoport. Ő vezette azt az expedíciót is, mely korábban rátalált a Titanicra. Megtalálásakor a Bismarck egyenesen állt az óceán fenekén méteres mélységben, mintegy -re Bresttől nyugatra. Elsüllyedésének rekonstrukciója szerint átfordulásakor a négy nagy lövegtorony elvált a hajótesttől, mely a hullámok alá merülve ismét eredeti helyzetébe állt vissza, közben sérült tatját, kéményét, valamint az árboctornyot leszakíthatta a rájuk nehezedő nagy közegellenállás. Közel tíz percig tartó útja után a mélytengeri síkságból 1000 méterre kiemelkedő kihunyt víz alatti vulkánon ért talajt kb. sebességgel, majd annak oldalán egy közel 2 km-es földcsuszamlást idézett elő és orral előre lecsúszott a hegy oldalának kétharmad részén. (lásd: szimuláció) Ballard vizsgálata nem talált gránát által okozott rést az erősen páncélozott citadella víz alatti részén. Nyolc lyukat számoltak össze a hajótesten: egyet annak jobb oldalán és hetet a bal oldalán – mindet a vízvonal felett. A lyukak egyike a hajóorr jobb oldalán, a fedélzeten található. A sérülés alakjából és szögéből ítélve ez a lövedék balról érkezett és a jobb oldali horgonyláncot találta el. A lánc eltűnt ebben a lyukban. A lyukak közül hat a hajó közepén található. Három repeszdarab áthatolt a felső repeszvédő páncélzaton (felső páncélövön) és egy átlyukasztotta a fő páncélövet. Távolabb hátul, párhuzamosan a katapulttal egy nagy lyuk látható a fedélzeten. A távirányítású tengeralattjárók felvételein nem látható gránátbecsapódás a hajó oldalán, ezért valószínű, hogy a lövedék csak a fedélzet páncélzatát érte és ütötte át. Nagy horpadások voltak annak a jelei, hogy a King George V 356 mm-es lövedékei lepattantak a Bismarck övpáncélzatáról. Ballard nem talált olyan benyomódásokat, melyek olyan hajók elsüllyedésekor keletkeznek, melyek belsejében volt még levegő. Ilyen esetben ugyanis a víz külső nyomása megroppantja a hajótestet. Ballard azonban kiemeli, hogy a hajótest viszonylag jó állapotban van és tényként állapítja meg a berobbanás (implózió) elmaradását. Ez arra utal, hogy a Bismarck rekeszeit elárasztották a hajó süllyedésekor, ami a túlélők azon beszámolóját támasztja alá, miszerint a saját legénysége süllyesztette el a hajót. Ballard ezt még kiegészíti a következőkkel: "egybenlévőnek tűnő hajótestet találtunk mely viszonylag sértetlenül vészelte át a süllyedést és a [tengerfenéknek való] ütközést". Csapata arra a következtetésre jutott, hogy a hajó elmerülésének oka önelsüllyesztés volt a géptermek fenékszelepeinek megnyitásával a német túlélők beszámolóinak megfelelően. Ballard a roncs pontos helyszínét titokban tartotta, hogy mások ne kezdhessenek sírrablásnak minősülő szuvenírgyűjtésbe a hajóról. A süllyedés közben a hajó tatrésze leválhatott, mivel azt nem találták meg a roncs közelében és később sem lelték fel. A tatrész nagyjából a torpedótalálat magasságától hiányzik, ami felveti a konstrukciós hiba lehetőségét. A tatrészt több gránát is eltalálta, ami tovább súlyosbította a torpedó okozta sérüléseket. Ez, valamint hogy a hajó farral előre süllyedt, felveti annak a lehetőségét, hogy szerkezetileg nem volt már mi a helyén tartsa a tatot és az emiatt akár már a felszínen leválhatott. 1942-ben a Prinz Eugen nehézcirkáló tatját is torpedótalálat érte, mire az összeomlott. Ezt követően az összes nagy német hadihajón megerősítették a tatot. ### Későbbi expedíciók thumb\\|upright\\|jobbra\\|300px\\|A Bismarck modellje a Drezdai Hadtörténeti Múzeumban 2001 júniusában a Deep Ocean Expeditions társaság a Woods Hole Oceanographic Institution-nel újabb vizsgálatot hajtott végre a hajóroncson orosz gyártmányú mini-tengeralattjárók segítségével. Az eredményeket összefoglalva William N. Lange, a Woods Hole óceanológiai társaság egyik szakértője a következő megállapítást tette: "Nagy számú lövedék ütötte lyuk látható a felépítményen és a fedélzeten, de ennél kevesebb figyelhető meg a hajó oldalán és egy sem a vízvonal alatt." Az expedíció nem talált a fő páncélövön áthatoló gránát okozta sérülést, sem a vízvonal alatt, sem az felett. A vizsgálók számos hosszú bevágást figyeltek meg a hajótesten, de ezek véleményük szerint a tengerfenékre való leérkezéskor keletkezhettek. Az expedíciót a csatahajó két túlélője is elkísérte. Az egyik mini-tengeralattjáró a Blohm & Voss hajógyár emléktábláját helyezte el a hajó parancsnoki tornya előtt. Egy hónappal később, 2001 júliusában egy brit tv-csatorna által finanszírozott angol-amerikai csoport tett expedíciót a roncshoz. Mivel annak pontos helyét nem hozták nyilvánosságra, a csoport a vulkánt felhasználva tájékozódott, mely az egyetlen ilyen képződmény volt a térségben. Távirányítású víz alatti járműveket, úgynevezett ROV-okat (Remotely operated underwater vehicle) használva a hajótest lefilmezéséhez a csapat arra a következtetésre jutott, hogy a hajó a harcban elszenvedett sérülések miatt süllyedt el. David Mearns, az expedíció vezetője azt állította, hogy súlyos sérüléseket találtak a hajótesten, melyről így vélekedett: "Az az érzésem, hogy ezeket a réseket valószínűleg csak meghosszabbította a [vulkánon való] lecsúszás, de azokat eredetileg torpedók okozták." A 2002-ben megjelenő, James Cameron részvételével és rendezésével készült dokumentumfilm (Expedition: Bismarck) 2002 május-júniusában kisebb és kormányozhatóbb orosz gyártmányú Mir-tengeralattjárók segítségével forgatott felvételek révén igyekezett rekonstruálni a hajó elsüllyedéséhez vezető eseményeket. Ez volt az első alkalom, mikor a hajótestbe is betekintést nyerhettek a kutatók. A vizsgálataik végén arra az eredményre jutottak, hogy a hajó nem szenvedett el kellő mértékű sérüléseket ahhoz, hogy ezek által süllyedjen el. Ennek oka más nem lehetett, minthogy a saját legénysége süllyesztette el. A közeli vizsgálatok megerősítették, hogy egyetlen torpedó vagy gránát sem hatolt át a hajó belső héján. A belső részek vizsgálatához használt kisméretű ROV-ok felvételei alapján Cameron arra a megállapításra jutott, hogy a torpedók robbanásai nem tudták összezúzni a torpedóválaszfalakat. A sokszor eltérő vélemények ellenére a szakértők általában egyet értenek abban, hogy a Bismarck elsüllyedt volna akkor is, ha a legénysége előzőleg nem teszi meg ehhez a megfelelő intézkedéseket. Ballard úgy becsülte, hogy a Bismarck még egy napot a felszínen tudott volna maradni azt követően, hogy a britek felhagytak a lövetésével és így a Royal Navy megkaparinthatta volna a hajót. A kérdésre, hogy a Bismarck elsüllyedt-e volna, ha a németek nem süllyesztik el maguk, Cameron a következőképp válaszolt: "Biztosan. De ez fél napig eltartott volna." Mearns ezt követően megjelent Hood and Bismarck című könyvében elismeri, hogy a hajó az önelsüllyesztés következtében merült a habok alá, de szerinte a legénységének e cselekedete csak pár perccel gyorsíthatta fel az elkerülhetetlent. Ballard később a következő konklúziót vonta le: "Ami az én véleményemet illeti, a britek süllyesztették el a hajót, függetlenül attól, hogy ki tette meg ehhez az utolsó lépést." Ludovic Kennedy későbbi megállapítása szerint "A britek nem igazán szeretik beismerni [hogy a Bismarckot a német legénység süllyesztette el], mivel szeretik azt hinni, hogy ezt csakis ők egyedül vitték végbe, de ez nem éppen így volt." ## Emlékezete thumb\\|upright\\|jobbra\\|300px\\|Emléktábla Laboe-ben A Bismarck nevét háromszor említették a Wehrmacht jelentéseiben a Rheinübung kapcsán. Először a Dánia-szorosban lezajlott csata után adtak hírt a győzelemről, másodszor a hajó elvesztését adták hírül röviden, majd egy harmadik alkalommal túlzó jelentést adtak ki arról, hogy a csatahajó elsüllyesztett egy rombolót és légvédelme lelőtt öt repülőgépet. (Ezeket a veszteségeket a britek valóban elszenvedték a Bismarck elleni hadműveletek kapcsán, de egyiket sem közvetlenül a német csatahajó behatására.) 1942 szeptemberében Hitler hozzájárult, hogy a Nauticus című tengerészeti évkönyvben a csatahajó legénységére és a flottaparancsnokra emlékező cikk jelenjék meg (lásd itt). Közel két évtizeddel az események után számos a Bismarck történetével foglalkozó sajtótermék látott napvilágot. 1958-ban Alistair MacLean írt novellát a Bismarck bevetéséről The Sinking of the Bismarck címmel, majd C. S. Forester 1959-ben publikálta Last Nine Days of the Bismarck című könyvét, mely alapjául szolgált a következő év során megjelenő Sink the Bismarck mozifilmnek. A film Németországban Die letzte fahrt der Bismarck címmel került vászonra. A drámai hatás fokozásának kedvéért a filmben a Bismarckkal elsüllyesztetnek egy rombolót és lelövetnek két repülőgépet. Szintén 1959-ben jelentette meg Johnny Horton Sink the Bismarck című dalát. 1960-ban az amerikai Homer & Jethro szerzőpáros paródiát készített a dalhoz We didn’t sink the Bismarck címmel. 1961-ben a brit Combat magazin jelentetett meg egy képregényt az 1941 májusi eseményekről. Maradványainak 1989-es megtalálása után ismét nagyobb figyelem fordult a Bismarckra, rövid pályafutásának történetével és műszaki elemzésével kapcsolatban rendszeresen jelennek meg publikációk. Mivel nemzetközi vizeken süllyedt el, jog szerinti tulajdonosa a német állam. Németország a roncsot hadisírrá nyilvánította és tárgyakat a felszínre hozni, valamint expedíciókat a hajó belsejébe tenni csak a német állam hozzájárulásával lehet. 2019 májusában a történelmi témákat feldolgozó Sabaton metalegyüttes Bismarck címmel adott ki kislemezt. ## Függelék ### Adolf Hitler vízrebocsátáskor mondott beszéde ### Ernst Lindemann szolgálatba állításkor mondott beszéde Az alábbi rész Ernst Lindemann sorhajókapitánynak, a csatahajó parancsnokának a szolgálatba állítási ünnepségen, 1940. augusztus 24-én 12:00-tól mondott beszédét tartalmazza. A szöveg a KBismarck.com oldalon fellelhető angol nyelvű szöveg fordítása. A benne felszabadító háborúkként megadott időszak a napóleoni idők francia megszállásai és annexiói elleni küzdelemre vonatkozik. A hajó vízrebocsátásakor Németország még nem állt hadban, de a szolgálatba állításakor már túl volt a sikeres nyugati hadjáraton is. Ennek megfelelően Lindemann már nyíltan a világ legnagyobb csatahajójaként említi a Bismarckot, melynek vízkiszorítása meghaladta a hivatalosan engedélyezettet. Az átadási ceremónia végén a zenekar a himnuszt (Deutschlandlied), a Horst Wessel-indulót és az Englandlied utolsó versszakát játszotta el. ## Fordítás ## Internetes források - Antonio Bonomi: The Denmark Strait Battle, May 24th 1941 - William Jurens, William H. Garzke, Robert O. Dulin, John Roberts, Richard Fiske: A Marine Forensic Analysis of HMS Hood and DKM Bismarck , SNAME Transactions, Vol. 110, 2002, 115-153. o. (előbbi forrás PDF-ben) ## Kapcsolódó magyar nyelvű irodalom - Ludovic Kennedy: Óriások csatája; ford. Balabán Péter; Európa Kiadó, Budapest, 1983 - Miloš Hubáček: Lángoló óceán, Kossuth–Zrínyi, 1978 - Alistair MacLean: Hajtóvadászat, Lap-ics, 1994 (novellagyűjtemény) - Gulyás Géza: Vadászat a Bismarck csatahajóra, Kard és Toll, 2006/1., 163-180. o.) - Izolde Johannsen (2017) Gránátok a becsületért Budapest, Underground Kiadó ## További olvasmányok - Ballard, R. (1990). The Discovery of the Bismarck. New York, NY. Warner Books Inc. - Nathan Okun: Armor Protection of the Battleship Bismarck, (1991. június 9.) - Robert J. Winklareth: The Not-So-Mighty Bismarck, Naval Institute Magazine, 2017 december, 20-22. o. ## Linkek - KBismarck.com – The Battleship Bismarck (angol) - dieBismarck.de – Információk a Bismarck legénységéről (német) - Bismarck-class.dk – Információk a Bismarck-osztály egységeiről (angol) - Photos of the Wreck of Battleship Bismarck – 2001 júliusi expedíció fotóanyaga (angol, Channel 4, 2001. július) - Schlachtschiff.com / Schlachtschiff Bismarck (német) - German-Navy.de – (angol) - Bismarck-Klasse – Információk a Bismarckról a waffenhq.de oldalon - Bismarck-képgaléria ## Dokumentumfilmek - Hogyan süllyesztette el a Bismarck az HMS Hoodot?, (2012, magyar) - A Bismarck elsüllyesztése (National Geographic 2010, magyar) - Hunt for the Bismarck (History Channel 2007, magyar) - Hunt for the Bismarck (angol) - Das letzte Gefecht der Bismarck (német) - Die Bismarck – Mythos unter wasser (német) - Versenkt die Bismarck – Verdammte See (német) - The Battle of Hood and Bismarck, 1. rész: The Mighty Hood, 2. rész: Sink the Bismarck (angol) - Mega disasters – The Bismarck (angol) - Nazi Supership (angol) - Expedition Battleship Bismarck (James Cameron-féle mélytengeri expedíció, 2002 – angol) - Search For Battleship Bismarck (National Geographic Video, 1995 – angol) - Die Todesfahrt der Bismarck (ZDF History 2009, német) - The Maiden Voyage of the German Battleship Bismarck (David Mearns vezette brit expedíció 2001, angol) - Expedition: Bismarck. (Discovery 2002, 92 perc – James Cameron féle expedíció) - Die Todesfahrt der Bismarck (ZDF, német) - Who sank the Bismarck, (National Geographic, 2010) - Der Untergang der Bismarck Archív felvételek - Vízrebocsátás (Hamburg, 1939. 02. 14.) - Filmfelvétel a Rheinübung hadműveletről – A Prinz Eugenről készített filmfelvétel, benne felvételek a Bismarckról a Dánia-szorosban vívott ütközet során (némafilm) - A Dánia-szorosban vívott ütközet bejelentése a német rádióban – 1941. május 24. - After the Bismarck (felvételek a csatahajó utolsó harcáról egy brit filmhíradóban, British Pathé, 1941) Megfilmesítés - Sink the Bismarck (20th Century Fox, 1960, angol); Die letzte Fahrt der Bismarck (a film német szinkronnal) Zene - Johnny Horton: Sink the Bismark (1959) - Homer & Jethro: We Didn't Sink the Bismark (1960) - Sabaton: Bismarck (2019) [Hajótörést szenvedett vagy elsüllyesztett hajók](Kategória:Hajótörést_szenvedett_vagy_elsüllyesztett_hajók "wikilink") [Német csatahajók a második világháborúban](Kategória:Német_csatahajók_a_második_világháborúban "wikilink")
1,178,015	Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye története	26,408,204	null	[ "Szabolcs-Szatmár-Bereg megye történelme" ]	Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegye története a nevében említett három régi vármegye által képviselt magyarországi régió történetét foglalja magába, beleértve a történelmi Ung és Ugocsa vármegye históriáját is. Földrajzilag a terület a Nagyalföld északkeleti részén a mai Kárpátaljához csatlakozik. Már az újkőkor embere birtokba vette a terület gazdag természeti erőforrásait. A honfoglalás ezen a tájon kezdődött, a kor leleteinek nagy része itt került elő. Az államalapítás után I. István három királyi vármegyét hozott létre ebben a régióban, Szabolcs, Borsova és Szatmár néven. A török nem hódoltatta meg a területet, de gyakori rablótámadásaival szétzilálta a gazdasági életet. Hasonló hatása volt annak, hogy a vidék egyben a Habsburgok uralta királyi Magyarország és Erdély ütköző zónájában is feküdt, és rendszeresen sarcolták az átvonuló hadak. A 16. században az itteni megyék a magyarországi reformáció egyik központját adták, majd ettől nem függetlenül, a Habsburg-ellenes függetlenségi harcok bázisai közé tartoztak. A függetlenségi küzdelmek bukása utáni béke idején, a 18. században szerény gazdasági fejlődés indult a térségben. A 19. század derekán, a jobbágyfelszabadítás és a Tisza szabályozásával együtt járó nagy természetátalakító munkák során alapvetően megváltozott a térség társadalma is. A birtokszerkezet átalakult, a külterjes gazdálkodást folytató új nagybirtokok nem tudták felszívni a fölös munkaerőt. Az elégedetlenség gyakran öltött erőszakos formákat. A két világháború között sem sikerült javítani az életkörülményeken. Az új háború előtt és annak első szakaszában a bécsi döntések révén jelentősen változott az ország és ezzel a megye területe is, de ez nem volt tartós. A második világháború után a megyében is megtörtént a kommunista hatalomátvétel. Itt is sor került a mezőgazdaság erőltetett szövetkezetesítésére. Az ipari fejlődés csak az 1960-as években indult meg, addig a megye munkaerő-feleslege az ország más vidékein vett részt a nagy ipari építkezéseken, elvándorlás vagy ingázás révén. A nyolcvanas évek elejére már jelentős létszámú munkásság és első generációs értelmiségi réteg alakult ki a megyében is. ## A terület története a magyarok bejövetele előtt ### Neolitikum, rézkor, bronzkor Az ember a régészeti kutatások tanúsága szerint az újkőkorban, mintegy 6000–7000 évvel ezelőtt már bizonyosan megtelepedett ezen a tájon. A neolitikumban a telepesek a folyók mentét, az erdős, az erdős-sztyeppés és mocsaras tájak találkozásait keresték. Később a közlekedési útvonalak is szerepet játszottak a települések létrehozásánál. Méhteleken 1973-ban a Körös-kultúrához kapcsolható leletet tártak fel, majdnem kétezer, a Tokaji-hegyről származó obszidián eszközzel, agyagistenekkel. A Rétközberencsen fellelt újkőkori telephely korát Kalicz Nándor régész 5000 év körülinek becsülte. Obszidiánból pattintott eszközök mellett csiszolt kőbalták, edény-töredékek, csontszerszámok kerültek felszínre. Emellett Tiszabezdéd, Tímár, Tiszalök, Tiszavasvári, Tiszadob, Oros, Nagykálló és Nagyecsed környékén bukkantak újkőkori leletekre. A kőrézkor emlékeit Tiszadobon, Paszabon, valamint Székely és Nyírlugos környékén találták meg. Bronzkori leleteket tártak fel Nyíregyháza, Nyírpazony, Baktalórántháza és Kispalád térségében. Kiemelkedő a kispaládi díszített fokos, amelynek valószínűleg rangjelző szerepe is volt. Híres bronzkori leletek kerültek elő Gáván (ma Gávavencsellő), melyről a gávai kultúra kapta a nevét. ### Vaskor A korai vaskor leleteit Penészlek, Piricse, Nyírkarász, Tiszabercel, Napkor, Ófehértó, Kántorjánosi határában találtak meg, ezeket a kutatók már egy etnikumhoz, a kimmerekhez tudják kötni. A késői vaskor emlékei Gáváról, Balsáról, Pátroháról és Cserepeskenézről kerültek elő, ezek a kelta anars és tauriscus törzsekhez köthetők. ### Népvándorláskor A kelta kor vége után az Északkeleti-Kárpátok felől több évszázadon át keleti germán népek költöztek a térségbe: elsőként a hasdingi vandálok, akik a 3. században a későbbi Erdélyben letelepedő nyugati gótokkal háborúztak. A gepidák Kr. u. 269 után jelentek meg a Kárpát-medence északkeleti szögletében; területük ekkor a Felső-Tisza és a Szamos vidékén lehetett, szállásaikat a hun támadások miatt elrejtett szilágysomlyói kincs mutatja. A térség az 5. század első felében hun fennhatóság alá tartozott, majd 455 után a gepidák birtokba vették a hunok szállásterületeit és egész Daciát. 567 után Északkelet-Magyarország az Avar Kaganátus része volt. ## A honfoglalástól a török kor kezdetéig A Kárpát-medencébe érkező magyarok a mai megye térségeit az elsők között vették birtokba, mivel itt a természeti körülmények messzemenően alkalmasak voltak a letelepedésükre, legelőik, gazdag vad- és halállományuk révén. Anonymus a Nyírséget, a Tiszahátat és a Szamos vidékét illetően nagy hódoltatásokról, fontos csatákról írt, amelyekben különösen Ősbő, Velek, Tas, Szabolcs és Tétény szerepét említette. Egy korábbi álláspont szerint a Felső-Tisza vidéke 896 előtt a kabarokhoz, a magyarok katonai segédnépéhez tartozott, azonban napjainkban a régészek és történészek elvetik ezt az elképzelést. A Kárpát-medencében feltárt összes 10–11. századi temető egy tizedét ebben a térségben találták meg. A Felső-Tisza vidékén, Szabolcs megyében és a Bodrogközben a 10. század első felére keltezhető, nagyon gazdag férfisírokat tártak fel, amelyekbe a korabeli fejedelmi kíséret vezetőit temethették el. Lehetséges, hogy a fejedelmi temetkezések is a közelükben lesznek majd fellelhetők. E vidéken található a kor egyik legnagyobb és legjobb állapotban fennmaradt magyar erődítménye, a szabolcsi földvár is, aminek feltárását már 1870-ben megkezdték. A letelepedő magyarok főleg a Tisza és mellékfolyói árteréből kiemelkedő magaslatokat szállták meg. Emellett az Anarcs–Nyírkarász és a Buj–Nyíregyháza–Érpatak–Geszteréd földsávokon, a Nyíregyháza–Apagy, Nyíregyháza–Nagykálló, Micskepuszta–Balkány vonulatokon találták meg nyomaikat. A homokos talajú térségeket azonban kerülték. A területen három királyi vármegye alakult, Szabolcs, Borsova és Szatmár. Ez a vidék gyakran volt a mindenkori uralkodóval szemben trónkövetelőként fellépő trónörökösök, hercegek kezén. A 11. században a kunok betörései sújtották a lakosságot. I. László maga vezette ellenük a harcot. A király kedvelte az országnak ezt a részét, gyakran tartózkodott itt. Szabolcsban 1092-ben zsinatot is tartott. Az államalapítás után jelentek meg e vidéken is a külföldi eredetű jövevény nemzetségek, mint a Hontpázmány nemzetség szabolcsi ága Beszterec birtokközponttal, a Gutkeled nemzetség (egy régi Gút nevű falu a Nyírség déli részén, Adony, majd Várda és egy Sárvár nevű erősség az Ecsedi-láp szélén). A tatárjárás idején, 1241-ben Szatmár, Borsova és Szabolcs vármegyéket a tatárok feldúlták, lerombolták a földvárakat is. 1261-ben IV. Béla fia, István herceg felügyelete alatt állt. A belháborúk e területet is érintették. A térséget az Árpád-kor végén Aba Amadé és Borsa Kopasz vette hatalmába. Az előbbi család a Balogsemjén nemzetséget, az utóbbi a Gutkeled nemzetségből származó Báthori-családot győzte le. A vesztesek később az Anjou királyok szolgálatában szerezték vissza ősi birtokaikat. A tatárok távozása után a három vármegyében a települések egyharmada kisnemesek birtokában volt. Nagy részük katonai szolgálattal tartozott vagy királyi szolgálattevő volt, amint erre a falvak egy részének a neve is utal, mint a Lövő, Őr nevű települések. A felbomló királyi vármegyék helyén kialakultak a nemesi vármegyék, melyeknek az igazságszolgáltató szerepe mellett a közigazgatási és katonai jelentősége is nőtt. 1284-ból oklevél említi Szabolcs vármegye alispánját és négy szolgabíróját. Szatmár négy szolgabírójáról egy 1299-es oklevél szól. A nemesi belháborúk nyomán a szegény szabadok és a jobbágyok helyzete is romlott. 1437-ben, egy időben Budai Nagy Antal erdélyi felkelésével, a Nyírségben is parasztlázadás tört ki Tarpai Márton vezetésével, akit aztán sok társával együtt kivégeztek. A késő középkorban Szabolcs vármegye földjeinek többségét a középbirtokos nemesség tartotta a kezében, míg a főúri birtokok száma kevés volt. A területen a fő birtokos nemesi családok ekkoriban az Ibrányi, Vay, Bay és Fáy családok, a Báthoriak, Perényiek, Kállayak, Drágffyak, Várdaiak, Károlyiak és a Hunyadiak voltak. Mátyás király elrendelte, hogy a megyei nemesség a maga köréből válassza alispánjait, de a megyei tisztségeket a nemesek tehernek érezték. Gyakran pénzbírsággal kellett kényszeríteni a megválasztottakat tisztségük elfogadására. A 15–16. században sem Szabolcsnak, sem Szatmárnak nem volt még állandó megyeközpontja. Szabolcs leginkább Kisvárdán vagy Nyírkarászon, Szatmár pedig Csengerben tartotta törvényszékeit és közgyűléseit. Az 1445-ben a Székesfehérvárott tartott országgyűlés a törvényhatóságokat öt kerületbe sorolta. Szabolcs, Szatmár és Bereg másokkal együtt a tiszántúli kerület részei lettek, és Hunyadi János kormányzata alá kerültek. A török 1475 februárjában jelent meg a vidéken, amikor a Nagyvárad alá ért seregük egy része Szabolcs megyét is megsarcolta. Szatmár, Bereg, Ung és Ugocsa akkor még elkerülte ezt a veszedelmet, és a későbbiek során is kívül esett a török támadások fő területén. Szabolcs vármegye azonban szinte állandóan a török portyázók hatósugarában maradt. Az 1514-ben meghirdetett keresztes hadba sokan vonultak e térség falvaiból, mezővárosaiból, Dózsával egyszerre e vidék parasztsága is felkelt. A parasztok oldalán harcoltak gencsi és tyukodi kisnemesek is. A parasztfelkelés leverése után a nagyobb úri családok várkastélyokat, erősségeket építtettek. Közülük az ország két, majd három részre szakadásával nagyobb jelentőséget kapott az ecsedi, a szatmári, a kisvárdai és az 1571-ben épült nagykállói vár. ## A terület története 1526-tól 1711-ig Mohács után Szabolcs, Szatmár, Bereg, Ugocsa és Ung vármegyék két évszázadra a fő hadi utakra kerültek, mely súlyos hatást gyakorolt a lakosságra és a terület gazdasági életére. A terület a Keleti és Nyugati Királyság, majd az erdélyi fejedelem és a magyar király közötti vetélkedés tárgya volt. A helyi urak gyakran váltogatták lojalitásukat. Szatmár vára és Nagybánya, miután Balassa Menyhért birtokába került, számtalanszor váltott gazdát urával együtt. Szabolcs vármegye Szapolyai Jánosnak hódolt, a vármegye közepén Kálló és Várda várát azonban Habsburg-hű zsoldosok ülték meg. Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyék Schwendi 1565–1568 közötti hadjáratai és a II. Jánossal 1570-ben megkötött speyeri szerződés következtében kerültek a királyi Magyarországhoz, azon belül közigazgatásilag a felső-magyarországi főkapitánysághoz. Egy időben létezett tiszántúli, illetve szatmári-tiszántúli főkapitányság is, melyhez Szabolcs és Szatmár tartozott. A legtöbb erdélyi fejedelemnek a korabeli Magyar Királyság területén volt birtokaik súlypontja, hatalmi és gazdasági hátországuknak a Kelet-Felvidéket, a vitatott helyzetű Tiszántúlt és a Partiumot tekinthetjük. A négy erdélyi fejedelmet és Báthory István személyében egy lengyel királyt adó Báthori-család birtokközpontja a mai Nagyecsed volt, ők birtokolták a névadó Bátort is. A Felső-Tisza vidékén vonultak a Habsburgok csapatai Erdély ellen, erre támadott az erdélyi fejedelem, és a török portyázók is gyakran megjelentek. A 16. század végén, a 17. elején a Tiszántúlon vertek tanyát a hajdúk, akik fegyverforgatásból és részben fosztogatásból éltek, míg Bocskai István le nem telepítette őket Szabolcs vármegye addigra már teljesen elnéptelenedett déli részeire. (A Szabolcs vármegye és a Hajdúság közötti közigazgatási határvonal máig érvényesen az 1876-os megyerendezés során alakult ki.) A 17. század első felében a erdélyi fejedelmek több Habsburg-ellenes hadjáratot indítottak a reformáció terjedését és a királyság rendjeit támogatva. Bethlen Gábornak, majd I. Rákóczi Györgynek sikerült elérnie, hogy Szabolcs, Szatmár és Bereg vármegyék az Erdélyi Fejedelemséghez tartozzanak. Wesselényi Ferenc (nádor), Zrínyi Péter, Frangepán Ferenc Kristóf, Nádasdy Ferenc, I. Rákóczi Ferenc részben ezen a vidéken szervezték összeesküvésüket. 1678-ban kezdődött a Thököly Imre vezette szabadságharc. Az I. Lipóttal kötött 1681-es fegyverszünet alkalmával a bujdosók téli szállása Ung, Bereg, Ugocsa és Szatmár megyében volt. E területen kezdte tevékenységét II. Rákóczi Ferenc is, akinek híres brigadérosa, Esze Tamás Tarpán született. Az innen indult nemzeti függetlenségi harcok azonban nem érték el katonai és politikai céljukat, és 1711-re alig maradt a térségnek lakója. Mocsarak, üres puszták voltak a honfoglalók által egykor benépesített térségeken, Polgártól Kótajig, Rakamaztól Nyírgyulajig, Bogátig alig maradt lakosság. A török–tatár támadások sora a Szatmár, Bereg és Ugocsa vármegyéket is érintő 1717-es krími tatár betöréssel záródott. ## A reformáció Az állandósuló társadalmi-gazdasági válság körülményei nagy hatással voltak az egyházi intézményekre is. A korabeli krónikák arról számolnak be, hogy az ország keleti részein a katolikus egyház „végpusztulásra jutott” és felvirágzott a reformáció. Protestánssá lett Drágffy Gáspár, Szatmár legnagyobb földesura és Török Bálint, a debreceni uradalom birtokosa, s hamarosan a Vayak, Kállayak is. Erdőd, Sárospatak, Debrecen, a protestantizmus korabeli központjai, mind a közelben voltak. Az új hitet a kor legrangosabb prédikátorai terjesztették a falvakban, köztük Dévai Bíró Mátyás. Drágffy Gáspár udvarában tevékenykedett Batizi András, Tordai Demeter, Hevesi Mihály és Demeter, Radán Balázs. Az ekkoriban megalakult debreceni és sárospataki kollégium pedig számos új tanítót képzett a gyülekezetek számára. 1545. szeptember 20-án tartották Erdődön az első református zsinatot. 1629-ben egész Szatmár vármegyében már csak egyetlen katolikus pap volt, mégpedig Nagyecseden. 1687-ben, amikor a töröktől visszavett Eger városába visszakerült az egri püspökség, Szabolcs vármegyében mindössze két katolikus gyülekezet volt, a kisvárdai és a nagykállói. Beregszásznak jelentős szerep jutott a reformáció idején, mely a vidéken itt ért el először nagy sikereket. 1552-ben két egyházi zsinatot is tartottak Beregszászban Kálmáncsehi Sánta Márton vezetésével, melyek Magyarország első helvét típusú zsinatai közé tartoznak. A második beregszászi zsinaton, december 1-jén határozatot hoztak az úrvacsora és a gyóntatás rendjéről, ezzel a kálvinisták véglegesen elváltak a római katolikus egyháztól. ## A gyarapodás időszaka a 18. században A szatmári béke után viszonylagos nyugalom következett be a térségben, annak ellenére, hogy továbbra is előfordultak katasztrófák, mint a pestis- és kolerajárványok, a Tisza áradásai, nagy tűzkárok, éhínség. Az elnéptelenedett falvakba új lakosokat telepítettek. Nyíradony 1712-ben, Tímár 1718-ban fogadta új lakóit. Szervezett kincstári telepítés keretében német lakosságot kapott Vállaj és Rakamaz község. Az egri káptalan telepítette be a hajdúktól elhagyott Polgárt, a gróf Károlyiak pedig Nyíregyházát (1735). Sok család költözött Nyírgyulaj, Bogát, Vencsellő, Kiskálló, Oros, Nyírlugos községekbe, Balmazújváros mezővárosba. A telepesek a vármegyén kívülről érkeztek, mert a megye nemesei tiltakoztak az ellen, hogy elcsábítsák jobbágyaikat. A telepítések nem zavarták meg lényegesen helyi a magyarság etnikai egységét.. A betelepülő ruszin, szlovák és román családok hamar elindultak a spontán asszimiláció útján, 2-3 nemzedéken belül beolvadtak a magyarságba, legfeljebb családneveik őrizték eredeti nemzetiségük emlékét. Ez a fejlődés azonban településenként eltérő volt. A viszonylag elszigetelt Vállaj őrizte meg a legtovább – egészen a második világháborúig – német etnikai egységét. Ezzel szemben Rakamaz a tokaji átkelőhelynél a nagy forgalom miatt nyitott község lett, ami felgyorsította az asszimilációt. Hasonló Nyíregyháza szlovákjainak helyzete, mely egy külön el nem ismert, de megkülönböztetett népcsoport, a tirpák volt. A rendszeres vásári forgalom miatt Nyíregyházának is hamarosan jellemzője lett a kétnyelvűség, majd közigazgatása és igazságszolgáltatása önként a magyar nyelvet választotta. A vallási homogenitás is megbomlott, az addigi egységesen református lakosság vegyes vallásúvá vált, előretört a római és a görögkatolikus vallás. Jelentős számú evangélikus egyházközség is szerveződött, és ebben a korszakban vált jelentőssé a zsidók megtelepülése. Az 1711-től 1849-ig terjedő korszak történetére az is nagyban hatott, hogy az országnak ezen a vidékén volt a legnagyobb a nemesek aránya a lakosságban, körülbelül egy tized, bár ez nem jelentette azt, hogy egyben tehetősek is lettek volna. Tarpa, Tyukod, Balkány, Sáp, Földes, Király telek (ma Nyírtelek), Geszteréd, Csenger lakosai szinte mind nemesek voltak. Sok nemes élt Nádudvaron, Újfehértón, Dombrádon, Kisvárdán, Kölcsén, Szatmárcsekén és más falvakban is, gyakran teljesen vagyontalanul. A hajdúk viszont végleg függetlenítették magukat Szabolcs vármegyétől, létrehozták a megyékkel egyenjogú Hajdúkerületet, amiből később Hajdú vármegye lett. Ekkoriban kezdtek megjelenni a 19. század második felére, az úrbéres birtokrendezést és a Tisza szabályozását követően kialakuló hatalmas nagybirtokok körvonalai. Vaja, Csenger, Nyírkarász, Nyírbátor, Nagyecsed veszített korábbi jelentőségéből, nőtt viszont a közigazgatási szerepköre Nagykállónak és Nagykárolynak azzal, hogy a Kállayak, illetve a Károlyiak mindkét helyen állandó megyeházát építtettek. Nyíregyháza örökváltságával vívott ki magának szabad státust. A gazdasági élet fejlődése kialakította a maga regionális rendszerét, vásáros helyeit, vonzáskörzeteit, amelyek a vasúthálózat kiépüléséig meghatározták a térség gazdaságföldrajzi szerkezetét. A fő gazdasági tevékenység természetesen a mezőgazdaság maradt. A lakosságot iparcikkekkel részben a mezővárosokban (Mátészalka, Nagykálló, Csenger, Fehérgyarmat, Kisvárda, Nyíregyháza) megtelepedett kézművesek látták el, illetve azokat a környező vásáros helyekről (Debrecen, Ungvár, Munkács, Tokaj, Tarcal, Miskolc) szerezték be. A mai Szabolcs-Szatmár-Bereg területén Kisvárda, Fehérgyarmat, Nagykálló, Mátészalka és később Nyíregyháza vásárai voltak nevezetesebbek. A vásárok mellett jelentős volt a házaló kereskedelem, ami a beregi és felvidéki háziipari termékeket, a hámorok vastermékeit közvetítette a parasztság számára, cserébe felvásárolta a halat, csíkot, teknősbékát, gyékényárut, szőlőkötöző sást, mézet, néha még prémet is. Kulturálisan továbbra is Debrecen és Sárospatak maradt a legfontosabb a térség lakossága számára, de a református vallási homogenitás megbomlása után növekedett Nagyvárad és Eger szerepe is. A mérsékelt gazdagodás jeleként az 1800-as évektől megszaporodtak az új nemesi udvarházak, sőt kastélyok is. Változott a táj arculata is. Folytatódott az erdőirtás, szaporodtak az irtásföldek, leromlottak, megfogyatkoztak a hajdani erdők, de nem változott lényegesen a mocsaras területek nagysága. 1836 után megkezdődött a falvak határainak rendezése, ami kiváltotta többek között Szatmárcseke, Ökörító, Tiszalök, Nádudvar, Polgár, Tiszadob, Máriapócs lakosságának elégedetlenségét. A nemesség körében is erősödtek a mélyen gyökerező Habsburg-ellenes érzelmek. Szabolcsban és Szatmárban az 1830-as évektől a megyei hatalom részese lett egy magát liberálisnak valló nemzedék, melynek tagjai voltak Kölcsey Ferenc, Wesselényi Miklós, Károlyi György, Bónis Sámuel, Eötvös Mihály, a Patayak és a Zoltánok. A konzervatív táborban főbb alakjai Uray Bálint, Drevenyák Ferenc, Kende Zsigmond és a Dessewffyek voltak. Az 1848-as forradalmat lelkesen üdvözölte mind az öt vármegye (Szabolcs, Szatmár, Bereg mellett Ung és Ugocsa területe tartozott ide) lakossága. A szabolcsiak a lakosok számát messze meghaladó arányban küldtek katonákat a honvédségbe. A szabolcsi 48. honvédzászlóalj különösen kitüntette magát a szabadságharc több fontos csatájában. Szatmár és Bereg vármegyékben azonban paraszt- és nemzetiségi mozgalmak bontakoztak ki, amelyek a helyi magyar vezető körök érdekeit sértették. ## A tőkés fejlődés kora 1849-ben a vármegyék autonómiáját felszámolták, királyi biztosok kerültek a közigazgatás élére. Szabolcsban és Szatmárban a reformkori küzdelmek konzervatív politikusai, Uray Bálint és Drevenyák Ferenc léptek a színre. Az 1857–1872 közti birtokrendezési perek, valamint a Tisza árszabályozási munkálatai lehetőséget teremtett a parasztság földjeinek kisajátításához. A vízszabályozáshoz hozzájárulást követeltek a lakosságtól, amit a parasztok nem akartak megfizetni, viszont a földesurak szívesebben állták a költségeket, aminek révén nagy ármentesített területekhez jutottak. A parasztok viszont az 1862/63-as aszály és a vízszabályozási munkálatok nyomán szembesültek kiszáradt mocsarakkal, lápokkal, nádasokkal. A volt jobbágyok parasztok, cselédek, napszámosok lettek, akik korábbi fél, negyed és nyolcad telkeik után megkapták a 14, 7 vagy 3,5 holdnyi földjeiket, hogy osztozkodjanak rajta a Mária Terézia uralkodása óta általában megnépesedett családjaikkal. A térségben nőtt a szegénység. Országosan a 0-5 hold között birtokló nincstelenek és törpebirtokosok aránya 53,5% volt, itt viszont ez az arány meghaladta a 62%-ot. Az 1860–1880-as években a Tisza szabályozása, az folyószabályozási munkálatok, az utak, vasutak építése még munkaalkalmat nyújtottak, amikor azonban ezek véget értek, csak a nagybirtokon végezhető napszámos munka maradt. A városi fejlődés a térségben korlátozott volt, ipari munkaalkalmak alig keletkeztek. A 19. és 20. század fordulóján az akkori Szabolcsban a 288 ezer fős összlakosságból több mint napszámos, cseléd, alkalmi munkás volt, köztük sok régi kisnemes. A városok hiánya miatt nem keletkezett számottevő kereslet a továbbfeldolgozott mezőgazdasági termékekre sem, ezért a nagybirtokok termelése általában az elsődleges tömegtermékek előállítására koncentrálódott, aminek a munkaerő-igénye alacsony volt, így állandósult a munkanélküliség. A szegényparasztság nélkülözései miatt 1897–1898-ban egyes helyeken, mint Karászon spontán földosztással járó agrárszocialista zendülés robbant ki. Újfehértón, Balkányban, Rohodon, Kántorjánosiban, Leveleken is zavargások voltak. A mozgalom résztvevői messianisztikus, őskeresztény jellegű elveket vallottak. Nemzetiségi szempontból Szabolcs megye szinte homogén volt, a lakosság 98,9%-a vallotta magát magyarnak 1900-ban. Szatmárban a magyarság aránya már csak 61,6% volt, a románoké 34,6%. Beregben a ruszinok alkották a relatív többséget 45,8%-os aránnyal, a magyarok aránya 44,6% volt. A felekezeti százalékarányok a három megyében a következőképpen alakultak: Szabolcs: reformátusok: 38,5, római katolikusok 27,7, görögkatolikusok 19,7. Szatmár: görögkatolikusok 44,4 reformátusok 31,6, római katolikusok 16,8. Bereg: görögkatolikusok 49,7, reformátusok 27,0, izraeliták 13,9. A dualizmus korában Szabolcs vármegye elsősorban az 1882–1883-as tiszaeszlári per kapcsán került az országos és nemzetközi érdeklődés középpontjába. A térség északkeleti helyzetéből adódóan a Monarchia fennhatósága alá tartozó Galíciából és az Orosz Birodalom területéről nagyszámú (elsősorban ortodox) zsidó lakosság telepedett le (18. századi előzményekkel, de többnyire a 19. század második felében). A vidék másik politikai jellegzetessége az volt, hogy mind Szatmár, mind Szabolcs törvényhatósága 1861-től mindig erősen radikális, függetlenségi képviselőket küldött a parlamentbe. A kormányprogram támogatásával ezen a vidéken soha nem lehetett választási kampányt nyerni. Az 1905–1906-os magyarországi belpolitikai válság nyomán kibontakozó „nemzeti ellenállásnak” is ez a térség volt az egyik fészke. A választójoggal rendelkezők szűk körében nagy volt az arányuk a korábbi kiváltságaikat elvesztő kisnemeseknek, dzsentriknek, akik előtt a gazdasági pangás miatt nem nyílt út a polgárosodásra, vagy azt nem vállalták, ezért folyamatosan nemet mondtak arra a rendszerre, ami egyenlővé tette őket a hajdan lenézett parasztokkal. A polgári fejlődés a nehézségek ellenére folyamatosan, ha lassan is, de előrehaladt. Létrejött a korszerű bíróságok rendszere, a telekkönyvi hivatal, az állami anyakönyvezés és a polgári házasság intézménye, átrendezték a járásokat. Szatmár megye székhelye Nagykárolyból Szatmárnémetibe, Szabolcsé Nagykállóból Nyíregyházára került. Mindkét városban új megyeház épült. Sokfelé középületek, laktanyák épültek (a katonák korábbi falusi kvártélyozása helyett). Malmok, szeszfőzdék jöttek létre, kialakult a korszerű banki hálózat, ami hiteleket tudott nyújtani a vállalkozóknak, gazdálkodóknak. Megkezdődött az Eötvös József által szorgalmazott népiskolák hálózatának kiépítése. Korszerű vasúthálózat jött létre, ami átrendezte a regionális vonzáskörzeteket. A vásárok helyett nőtt a szerepe a falusi szatócsboltoknak. A dualizmus korát szellemi és kulturális fellendülés jellemezte. Jósa András létrehozta a később róla elnevezett nyíregyházi múzeumot, számos egylet alakult, nem utolsósorban a városi lakosság körében teret nyert a nyomtatott sajtó, mint az először 1880-ban megjelenő, Nyírvidék c. hetilap. ## Az első világháborútól a másodikig Szabolcs és Bereg vármegyék az első világháború idején stratégiai fontosságúnak számítottak, a Budapest-Nyíregyháza-Csap-Ungvár vasútvonalon keresztül zajlottak a galíciai hadszíntérre irányuló csapat- és utánpótlás-szállítások. Az első világháborúban a megye könnyen mozgósítható tömegei nagy számban adtak katonát, akikből sokan nem tértek haza. A háború okozta szenvedések tovább rontották a lakosság helyzetét. 1918 őszén a helyi politikusok és a lakosság egyaránt örömmel fogadta a Magyar Nemzeti Tanács megalakulásának hírét. A sokat szenvedett lakosság viszont még radikálisabb követelésekkel lépett fel, Nyíregyházán zavargások, fosztogatások kezdődtek. A községekben hivatalnokokat kergettek el, kúriákat dúltak fel. Újfehértón, Demecserben, Nagyhalászon, Oroson, Rakamazon, Kisvárdán és más településeken csak katonai erővel, véres áldozatok árán sikerült a rendet helyreállítani. Nyírmadán tizenkét életet követelt a Kiss János gazda által szervezett fegyveres csoport felszámolása. Eszláron húsz katona kikiáltotta az „eszlári köztársaságot”. Mindenfelé földosztást követeltek, hatvan községben mintegy földigénylőt írtak össze. A zavargások miatt a kormány arra kényszerült, hogy más térségekhez hasonlóan Szabolcs megyében a statáriumot hirdessen. Szatmár megyében és Ibrányban a parasztok ennek ellenére fölosztásba kezdtek. Újfehértó, Nagykálló, Tiszalök, Csobaj, Büdszentmihály, Nagyhalász, Nyírbátor, Balkány, Kisvárda és Kótaj lakossága pedig már 1918 decemberében szocialista jellegű követelésekkel lépett fel. A szociáldemokraták gyűlései mellett a kommunisták erőteljesen léptek fel, elsőként a Szamuely Tibor és László által megrendezett 1919. január 5-i nyíregyházi nagygyűlés során. Nyíregyházán a Tanácsköztársaság budapesti kikiáltásával párhuzamosan a néptanács március 22-én átvette a hatalmat a városi képviselő-testülettől, majd létrejött a megyei direktórium. Megindult a mezőgazdasági szövetkezetek szervezése, de helyenként a földosztás is. A román támadás következményeként előbb Szatmár, majd Szabolcs román katonai közigazgatás alá került. Nyíregyházát április 24-én szállták meg a románok, április 26-án Nagykállót közelítették meg, a védekező Székely Hadosztály pedig április 29-én megadta magát a román csapatoknak. Az 5. vörös hadosztály és a Pogány József vezette gyalogos zászlóalj nem változtatott az erőviszonyokon, a tanácsköztársasági erők a Taktaközbe vonultak vissza, ahol újjászervezték a direktóriumot is, és itt július végéig tartottak ki. 1919 májusától a szabolcsi és szatmári részeket a román, a beregi vidéket a cseh csapatok szállták meg. Júniusban a román királyi hadsereg már Nyíregyházán, Kisvárdán, Újfehértón és Büdszentmihályon (a mai Tiszavasváriban) között létre rekviráló bizottságokat; egyedül Nyíregyházán több mint 54 millióra koronára becsülték a város és a lakosság vagyonában esett kárt. A románok 1920 márciusában ürítették ki Magyarország tiszántúli területeit, ezután vette át a magyar ellenforradalmi kormány a közigazgatást. Mikecz István alispán 1919 májusában utasította a falvak tisztviselőit: elkerülhetetlen ... a vasfegyelem és szigor, mely kérlelhetetlenül kell hogy lecsapjon ... az izgatókra, de ... – ha kell – a népre is, mely meg kell hogy ismerje és tanulja a törvény és a hatóságok teljes tiszteletét és uralmát... A trianoni békeszerződés az itteni megyék területét is lecsökkentette. A korábbi öt vármegye Magyarországon maradt részéből 1923-ban két vármegyét szerveztek: Szabolcs–Ung valamint Szatmár–Bereg és Ugocsa közigazgatásilag ideiglenesen egyesített vármegyéket. A két világháború közötti Horthy-rendszer az életkörülményeket javítani nem tudta, a munkanélküliek aránya folyamatosan 13-18% körül mozgott. A kivándorlás század eleji lehetősége bezárult. A kormányzat évente néhány száz család számára viszont németországi munkalehetőséget szerzett. A Horthy-rendszer ideológiájának alapja a területi revízió követelése volt, ezzel összefüggésben napirenden tartották a nacionalizmust és az irredenta érzelmeket. A korszak baloldali mozgalmait a hatóságok korlátozták, a kormánypártok legfőbb politikai riválisa mindenesetre a Kisgazdapárt volt. Tarpán került sor a korszak egyik legfeltűnőbb választási csalására, amikor az 1935-ös országgyűlési választás során Bajcsy-Zsilinszky Endrével szemben a kormánypárt jelöltje jutott mandátumhoz. Az agrárnépesség életszínvonalának javítását a korszak valamennyi politikai csoportja célul tűzte ki. E téren figyelmet érdemel Westsik Vilmos 29 éves nyíregyházi munkássága, illetve Kállay Miklós főispáni és mezőgazdasági miniszteri tevékenysége. A második világháború előtt és annak elején a revíziós törekvések, konkrétan többek között a Rongyos Gárda kárpátaljai tevékenysége nyomán, a bécsi döntések révén újabb területi változásokra került sor. 1938-ban az első bécsi döntés következtében, amikor az egykori Bereg vármegye és Ugocsa vármegye jelentős területei újra magyar uralom alá kerültek, létrejött Bereg és Ugocsa k.e.e. vármegye Beregszász székhellyel. A második bécsi döntés alapján 1940-ben magyar birtok lett többek között Ugocsa megye addig Romániához tartozott déli fele is, így Bereg és Ugocsa k.e.e. vármegye szétvált két önálló megyére. A zsidótörvények és Magyarország német megszállása nyomán a térség izraelita lakosságának túlnyomó részét gettókba zárták majd a haláltáborokba hurcolták. A mai megye területén 1941-ben az össznépesség 5,5%-a, fő vallotta magát zsidónak, 1949-ben viszont közülük csak 0,7%, fő maradt meg vagy tért vissza a táborokból, azaz 88%-uk a holokauszt áldozata lett. Szabolcs megye 1944 októberében vált hadszíntérré. Az ún. hortobágyi páncéloscsata utolsó felvonásaként Debrecen–Nyíregyháza térségében helységharcokra került sor. Október 22-én a szovjetek elfoglalták Nyíregyházát, azonban ugyanezen a napon egy német hadosztály visszafoglalta Nagykállót, 26-án pedig Nyíregyházát. Így a német–magyar csapatok átkelhettek a Tiszán, és új védelmi vonalat építhettek ki a folyó mögött. Az alföldi páncéloscsata október 31-én a polgári és a tiszalöki német hídfők feladásával ért véget. November elejére a harcok a megye egész területén befejeződtek. ## A második világháború után A harcok végeztével megkezdődött a háborús károk számbavétele, a gazdasági, politikai élet és a közigazgatás újjászervezése a legkülönbözőbb politikai erők részvételével. A szovjet hadsereg segítségével a kommunisták hamarosan döntő befolyásra tettek szert. Az országban először itt, Tiszanagyfaluban osztottak földet. Szabolcsban összesen 130 faluban, Szatmár-Beregben pedig 104-ben került sor a nagybirtokok felosztására. A birtokrendezés céljaira összesen katasztrális holdat vettek igénybe, Szabolcs megyében a művelhető terület 43,6%-át, Szatmár-Beregben pedig 30,6%-ot. Ennek nagyobb részét felosztották a nincstelenek között, másik részén pedig erdőgazdaságok, állami gazdaságok alakultak, illetve községi kezelésben maradtak (legelők), valamint házhelyeket osztottak belőlük. A két megyében összesen család kapott földet, a két megye átlagában családonként 5,3 holdat, ami megegyezik az országos átlaggal. Házat kapott család, házhelyet pedig személy. Átalakult a társadalom szerkezete, a nagybirtok helyét a közép- és kisparaszti gazdaságok foglaltak el. A második világháború lezárultát követő két évben a jobboldal is erős maradt a megyében. Az 1945-ös választásokon a Független Kisgazdapárt a szavazatok 72%-át szerezte meg. A Nemzeti Parasztpárt 14,26%-ot, a szociáldemokraták 9,5%-ot, a kommunisták 9%-ot kaptak. Jelentős volt az egyházak politikai befolyása. Az egyházi iskolák államosításakor számottevő ellenzéki megmozdulásokra került sor Pócspetriben és Máriapócson. A kommunisták által uralt államgépezet azonban gyorsan úrrá lett ezeken. A pócspetri incidenssel kapcsolatban került sor az első magyarországi koncepciós perre is. 1946-ban a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében főleg Nyíregyházáról és környékéről 4414, magát szlováknak valló személy települt át az északi szomszédhoz. Az onnan kitelepített magyarok közül 1815 fő került erre a területre. Az 1944-es fegyverszünet, majd az 1947-es párizsi béke a trianoni határokat állította vissza, ugyanakkor a vásárosnaményi járás egésze és a fehérgyarmati járás három községe 1944 decemberétől néhány hónapig szovjet közigazgatás alá tartozott. 1945-ben a korábbi Szatmár, Ugocsa és Bereg közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék területét Szatmár-Bereg vármegye néven egyesítették. Az 1950-es megyerendezés során ez Szabolcs-Szatmár megye része lett, mely a rendszerváltás után a Szabolcs-Szatmár-Bereg megye nevet kapta. A terület agrárjellege megmaradt, nem csak 1945-ben, hanem a következő másfél-két évtizedben sem történt lényeges változás a gazdasági élet szerkezetében. Ipari munkahelyek az 1960-as évekig alig létesültek. Az iparosítás más területeken zajlott, a munkássá váláshoz az itt élőknek el kellett költözniük, vagy, általában heti rendszerességgel, ingázniuk kellett a több száz kilométerre lévő fővárosba vagy más ipari centrumokba. 1948-ban a Magyar Dolgozók Pártja néven szovjet mintára létrejött a új, úgynevezett szocializmust építő rendszer állampártja, a proletárdiktatúra vezető ereje. A hároméves terv, majd a meginduló első ötéves terv hamarosan súlyos gazdasági nehézségeket okozott. Az erőltetett, a gazdasági realitásokat figyelmen kívül hagyó iparosítás, voluntarizmus eltorzította az ország gazdasági fejlődését. A nehézségek az új Szabolcs-Szatmár megye lakosságát az átlagnál is hátrányosabban érintették. A tájegység alig részesült az ipari beruházásokból (egyedül a tiszalöki vízlépcső beruházásai teremtettek némi munkaalkalmat). Az országos ipari beruházások finanszírozása viszont a mezőgazdaság és az abban dolgozó lakosság rovására történt, a beszolgáltatási rendszeren keresztül. Ehhez járultak az 1951-1952-es évek erőszakos szövetkezetesítési kampányai. Nagy Imre időleges hatalomra jutása, az 1953-as júniusi fordulat után a termelőszövetkezeti tagok 60%-a kilépett a közös gazdaságokból, és újra kisparasztként kívánt gazdálkodni. A megye mezőgazdasága nem volt képes a munkaerő felszívására. A férfilakosság nagy része az ország más részeibe indult a segéd- és betanított munkásokat nagy számban igénylő nehézipari beruházásokra. A családok egyre inkább szakmunkásképzőkbe, technikumokba, középiskolákba küldték gyermekeiket. Az 1956-os forradalom viszonylag kevéssé érintette a megyét. Október 26-án alakultak ki tüntetések Nyíregyházán, de a helyőrségi laktanya ellenállt a fegyverek szerzésére irányuló kísérleteknek. 30-án a forradalmárok az MDP megyei vezetőjét és a megyei tanács elnökét letartóztatták, de már november 1-jén megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt első szervezete a megyeszékhelyen. A megtorlás ennek ellenére súlyos volt, az összesen számba vett 2488 forradalmi aktivista közül két főt kivégeztek, 205 személy börtönbüntetést kapott. A termelőszövetkezetek kétharmada felbomlott, a tagság háromnegyede kilépett. Hamarosan azonban újra megindult a szövetkezetesítés, és 1961 tavaszára a megye szántóterületének 96%-a nagyüzemi művelés alá került, a lakosság pedig három község kivételével – Nyírbéltek, Nyírlugos, Penészlek – a szövetkezeti gazdálkodás útjára lépett. Az új szövetkezetek gyorsan gépesítették a termelést, így még jobban meggyorsult a mezőgazdasági munkaerő felszabadulása. Tovább erősödött az elvándorlás és az ingázás a megyéből. Több mint százezer ember költözött iparosodottabb vidékekre, felett volt a hetente-kéthetente ingázók száma. Az iparosodás csak a 60-as évek közepétől indult meg a megyében. Almatároló és konzervgyár épült Nyíregyházán, fejlesztették a dohánygyárat. A Taurus Gumigyár jelentős üzemeit telepítette a megyeszékhelyre, papír- és tejporgyár is épült. Mátészalkán, Nyírbátorban, Fehérgyarmaton és Kisvárdán történtek még jelentősebb ipartelepítések. Nagyobb fejlesztés indult Tiszavasváriban az Alkaloida Vegyészeti Gyárban, majd Újfehértón és Tiszalökön. 1972-ben indult meg a termelés a Magyar Optikai Művek mátészalkai üzemében. A Budapesti Finomkötöttárugyár 1974-ben hozott létre új gyáregységet ugyancsak Mátészalkán. Az iparfejlesztés nyomán felgyorsult a települések városiasodása is, hamarosan város lett Mátészalka, Nyírbátor, Vásárosnamény, Kisvárda, Fehérgyarmat. Az ingázás fokozatosan csökkent, az elvándorlás is lefékeződött. ### Az egyes ágazatokban foglalkoztatottak számának alakulása 1949–1980 között 1949-től 1980-ig a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma folyamatosan csökkent, az ipari dolgozóké nőtt. Kialakult egy jelentős számú munkásság és egy viszonylag korszerű ismeretekkel rendelkező első generációs értelmiségi réteg. 1980-ban már több mint szellemi foglalkozású család volt a megyében. Ezekben legtöbbször két szellemi foglalkozású felnőtt volt. A műszaki értelmiségiek száma meghaladja a 6000-et, az egészségügyi és kulturális ágazatban dolgozóké ugyancsak 6000 fő körül volt. Az igazgatási, gazdasági irányításban 7000 fölött volt a dolgozók száma. A társadalmi viszonyok egyik sajátos vonása volt a második világháború után a megyében a cigányság magas és növekvő aránya. Az állami politika a cigányság társadalmi beilleszkedése érdekében, életkörülményeik javítására társadalompolitikai elvekből kiindulva jelentős erőfeszítéseket tett. Különösen igyekeztek javítani a körükben a foglalkoztatást, illetve a gyermekek iskoláztatását. ## A rendszerváltás után A rendszerváltozással együtt járó gazdasági gondok a megyét az országosnál lényegesen súlyosabban érintették. A KGST összeomlásával szakértői becslések szerint Magyarország a külkereskedelmi piacainak 25%-át, az Alföld a 40%-át, Szabolcs-Szatmár-Bereg megye pedig 60%-át vesztette el. A munkanélküliség 20%-ra emelkedett, a parlagon hagyott földek aránya 23% volt. A demokratikus rendszer kialakításához, és ezzel együtt a jobb élethez fűzött reményeket ebben a megyében különösen nagy csalódás váltotta fel. Az 1990-es választásokon a megye tíz egyéni választókerületéből nyolcban az MDF, egyben az Agrárszövetség, egyben pedig a FIDESZ-KDNP-SZDSZ közös jelöltje győzött, 1994-ben viszont mind a tíz választókerületben az MSZP diadalmaskodott. A megye közigazgatása a rendszerváltás után az országos tendenciákhoz hasonlóan változott. Négy év alatt az addigi kilenchez hat további település kapott városi rangot, bár feladataik ellátásra nem voltak teljesen felkészülve. Szinte minden településen önálló polgármesteri hivatal jött létre, bár sok helyen a szakértők és tárgyi feltételek hiányában reménytelen volt, hogy megfelelő igazgatási szervezet jöjjön létre. Az 1983-ban eltörölt (és város-, illetve nagyközségkörnyéki rendszerrel helyettesített) járási rendszert 2013-ban visszaállították. A megyében 13 járás jött létre: Baktalórántházai járás, Csengeri járás, Fehérgyarmati járás, Ibrányi járás, Kemecsei járás, Kisvárdai járás, Mátészalkai járás, Nagykállói járás, Nyírbátori járás, Nyíregyházi járás, Tiszavasvári járás, Vásárosnaményi járás, Záhonyi járás. 1994-ben az akkori Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztérium az Európai Unió Phare területfejlesztési programja segítségével hároméves kísérleti programot indított a megyében. A program keretében 264 pályázatot bíráltak el, közülük 64 nyert támogatást, összesen 342 millió forint értékben. További 15 millió forintot kapott három úgynevezett tesztprogram. A Phare mellett az ENSZ Iparfejlesztési Szervezete is – Csongrád megye mellett – a regionális iparfejlesztésre vonatkozó mintaterületüknek választották a térséget, és számos beruházási portfóliót dolgoztak ki, amelyeket elsősorban nyugat-európai befektetőknek javasoltak, mivel a megye a területhez, lakossághoz és a gazdasági szervezetek számához képest egyaránt Magyarország egyik legkevésbé vonzó térsége volt a külföldi befektetők szemében. A külföldi tőke alig volt jelen a megyében, egyedül Mátészalkán volt némileg más a helyzet. Itt főleg a korábbi szocialista iparfejlesztés néhány beruházását vették át és fejlesztették tovább. 1996-ban az Országgyűlés területi fejlesztési törvényt fogadott el, ami központosította és a regionális fejlesztési tanácsok kezébe adta a fejlesztési döntéseket. 2011-ben újra decentralizálásra került sor, ami előtérbe helyezte a megyei szintű döntéshozatalt. Ennek alapján megyei területfejlesztési programot dolgoztak ki és fogadtak el a 2020-ig terjedő időszakra. A program nagy súlyt helyez a megye népességmegtartó erejére, az életminőség javítására, a munkahelyteremtésre. Ugyanakkor a megye vezetői tudatában vannak annak, hogy a térség viszonylagos elmaradottsága nem szüntethető meg rövid idő alatt. A fejlesztéseket a megyeszékhely mellett három városra, Mátészalkára, Kisvárdára és Nyírbátorra koncentrálják, amelyek közlekedési helyzete az M3-as autópálya révén sokat javult az elmúlt évtizedekben. A megye igyekszik hasznosítani kedvező fekvését az európai V. számú közlekedési folyosó, a Trieszt–Kijev útvonal mentén. Ugyancsak kedvező fejlemény a román határ átjárhatóvá válása, ami számos határmenti kistelepülés viszonylagos elzártságát enyhítette vagy megszüntette. A megye szociális helyzetére jellemző, hogy az ország többi területéhez képest 1996-ra már kiemelkedően magas volt a rokkantnyugdíjasok aránya – csaknem ugyanakkora, mint az öregségi nyugdíjasoké. Az éleződő foglalkoztatási problémák miatt ugyanis egyre többen menekültek a rokkantosításba. A mélyszegénység felszámolása, különösen a romák helyzetének javítása továbbra is nagyon nehéz feladat, amin elsősorban a közfoglalkoztatás kiszélesítésével próbálnak segíteni. A megyei közlekedési infrastruktúra fejlődésének legnagyobb eredménye az M3-as autópálya továbbépülése, mely jelenleg egészen Vásárosnaményig ér. ### Oktatás, tudomány A nyíregyházi Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskola 1995. május 26-tól a római Pápai Keleti Intézet (Pontificio Istituto Orientale) affiliált, 2006. április 6. óta pedig aggregált intézete. 2000\. január 1-jén jött létre – két jogelődje, köztük az 1962-től működő tanárképző főiskola oktatási és tudományos munkájára támaszkodva – a Nyíregyházi Főiskola, ami az oktatási funkciója mellett a megye egyik legfontosabb kulturális és művészeti központja lett. A megye tudományos élete is lendületesen fejlődött. A Magyar Tudományos Akadémia Szabolcs–Szatmár–Bereg megyei tudományos testülete 2000-ben már a 9., közgyűléssel egybekötött tudományos ülésszakát tartotta Nyíregyházán.
46,185	Michelangelo Buonarroti	26,616,370	null	[ "1475-ben született személyek", "1564-ben elhunyt személyek", "Kezdőlapon szerepelt szócikkek", "LMBT képzőművészek", "LMBT történelmi személyek", "Manierizmus", "Olasz költők, írók", "Olasz reneszánsz festők", "Olasz szobrászok", "Olasz építészek", "Reneszánsz költők, írók", "Reneszánsz szobrászok", "Reneszánsz építészek" ]	Michelangelo Buonarroti – (IPA: mikeˈlanʤelo bwɔnarˈrɔːti), teljes nevén Michelangelo di Lodovico Buonarroti Simoni; Caprese, 1475. március 6. – Róma, 1564. február 18.) az olasz reneszánsz kimagasló mestere, egyike a képzőművészet legnagyobb alakjainak. Bár önmagát mindig szobrásznak tartotta, nemcsak a szobrászatban, hanem a festészetben, az építészetben és a lírában is maradandót és jelentőset alkotott. Művészete eltér kora, a reneszánsz virágkorának művészetétől: hiányzik belőle az a harmónia, derű, elegancia, amely Leonardo da Vinci vagy Raffaello műveit jellemzi. Különc, magányos, önmarcangoló személyisége, amely állandó harcban állt önmagával és a világgal, arra késztette, hogy keserűségét szobraiban, verseiben örökítse meg. Alakjai általában tragikus hősök, akik a művészhez hasonlóan korlátaik közül igyekeznek kitörni. Életének tragédiája, hogy monumentális tervei közül nagyon kevés valósult meg teljes egészében. ## Élete ### Ifjúkora Szülei elszegényedett nemesemberek, apja, Ludovico di Leonardo Buonarroti Simoni Caprese és a Chiusi várának egykori ura. Anyja Francesca di Neri del Miniato paraszt lány volt. Amikor a család Firenzébe költözött, a 13 éves Michelangelo jelentkezett Domenico Ghirlandaio festő műhelyébe, tanulónak. Hamarosan átment a Medici-kertben (Giardino di San Marco) munkálkodó Bertoldo di Giovanni szobrászhoz, aki Lorenzo de’ Medici antik szoborgyűjteményének őreként dolgozott. Itt a gyűjtemény gazdája felfigyelt a tehetséges fiúra, és magához hívatta az apját, hogy a gyerekért cserébe, állást kínáljon neki. Miután az apát a vámházban alkalmazták, Michelangelo beköltözött a Mediciek palotájába, ahol szinte családtagként bántak vele. Részt vehetett annak az irodalmi és tudományos társaságnak az összejövetelein, amely nagy hírt szerzett a Medici-udvarnak. Ebbe a körbe tartozott Machiavelli is, a köztársaság alkancellárja, a neves vígjátékíró, és több hírneves költő, tudós, filozófus. Itt töltötte Michelangelo ifjúkorát 1492-ig, Lorenzo il Magnifico haláláig. Ezután kezdődött valójában Michelangelo élete a maga viharaival, fájdalmaival. Firenzében Savonarola tüzes szónoklatai felkelést szítottak a Medici-család ellen. Végül elűzték a Medicieket, és Savonarola az államot átalakította teokratikus hatalommá. Tartva a felkeléstől, Michelangelo először hazament szülővárosába, ahol anatómiai tanulmányokkal foglalkozott, majd Velencébe, utána Bolognába utazott, ahol megfaragta a Szent Domonkos-síremlékegyüttes kiegészítő figuráit. 1496-ban a honvágy visszahozta Firenzébe. Itt készült egyik munkája egy római bíboros birtokába került, aki az Örök Városba hívatta, ahol 1498–99-ben elkészítette a Pietà márványcsoportját. 1501-ben visszatért Firenzébe, ahol a viszonyok alaposan megváltoztak. Savonarolát VI. Sándor pápa parancsára megégették, Firenze élére 1502-ben Piero Soderini, Michelangelo jóakarója került. A művész azonnal egy kiadós munkát kapott: egy elfaragott, félig tönkretett márványtömbből kellett szobrot faragnia. Így született 1501 és 1504 között a Dávid, a reneszánsz művészet egyik legismertebb alkotása, amelyet a kortársak il Gigante (az óriás) néven becéztek, több mint 4 méteres magassága miatt. A Pietàval és a Dáviddal alkotójuk Itália legnagyobb mestereinek sorába emelkedett. A művészettörténetben páratlan esemény, hogy a művészet legnagyobb alakjai egy időben egy városban éljenek. Firenzében ez mégis bekövetkezett, mert bár a felkelés elsodorta a Mediciek híres tudóskörét, Michelangelo mellett 1500-ban Leonardo da Vinci, 1504-ben pedig Raffaello is letelepedett a városban. A gyanakvó természetű Michelangelo egyiküket sem kedvelte; számára mindketten a nagyvilági, optimista életfelfogás képviselői voltak a siralom völgyében. Ugyan vetélkedésre adott alkalmat a firenzei Signoriának az a határozata, hogy Michelangelo Leonardóval közösen fesse ki a kormánypalota, a Palazzo Vecchio egyik termét, de mindkét mű megsemmisült, még mielőtt a falakra festhették volna, sőt a kartonok is elpusztultak. Leonardo 1506-ban, Raffaello két évvel később hagyta el Firenzét. ### A pápák szolgálatában 1505-ben Michelangelo életében óriási változás következett be: II. Gyula pápa Rómába hívta az éppen 30 éves művészt. A pápa hamar felismerte, hogy kettejükben sok a közös vonás: a becsvágy, az erő és akarat, a vágy a monumentális nagyságra. II. Gyula óriási méretű síremlékre vágyott, amelyet a Szent Péter-bazilika kupolája alá helyeztek volna, oda, ahol Szent Péter sírja van. Ha elkészült volna, ez lenne a keresztény világ legnagyobb síremléke. Később a pápa elfogadott egy kevésbé nagyravágyó tervet. Michelangelo csalódott volt, de akkor lett igazán dühös, amikor a pápai kamara nem fizette ki a neki járó pénzt. Dühében elhagyta Rómát és firenzei területre ment. A pápának hamarosan sikerült megbékítenie és visszacsalogatnia. Michelangelo elkészítette a pápa életnagyságúnál nagyobb bronzszobrát egy bolognai templom főbejárata fölé, de a művet a bolognaiak hamarosan megsemmisítették. Szinte kárpótlásul a síremlék miatt, a II. Gyula 1508-ban megbízta Michelangelót azzal, hogy IV. Szixtusz pápa egykori vatikáni házi kápolnájának falait freskókkal ékítse. Bár Michelangelo erősködött, hogy ő szobrász és nem festő, fiatal kora óta nem festett freskót, a pápát nem lehetett eltéríteni akaratától. Végül megegyeztek: II. Gyula abba, hogy a művész azt fest, amit akar, Michelangelo pedig abba nyugodott bele kissé duzzogva, hogy kifesti a mennyezetet. Mivel a freskófestésben nem volt nagy jártassága, firenzei festőket hívott segítségül. De csakhamar el is küldte őket, mert nem tűrt meg senkit maga mellett munka közben. Így szinte egyedül festette meg négy év alatt a világ legnagyobb mennyezetképét, mely a legnagyobb dicsőséget szerezte neki a kortársak szemében. A hagyomány szerint senkit nem engedett be a kápolnába, amíg a munka tartott, maga a pápa is csak titokban nézhette meg a készülő művet. 1512-ben, Mindenszentek napján leplezték le a freskót, és attól a naptól fogva csodájára járnak az emberek. Michelangelo még egyszer visszatért a Sixtus-kápolnába, hogy 1535 és 1541 között megfesse a csodálatos Utolsó ítéletet, a világ legnagyobb oltárképét, amelyet 1541 karácsonyán lepleztek le. Ezek a megbízások mind a tervezett síremléktől vonták el a művészt. Közben a tervekből fokozatosan hol ezt, hol azt a részt faragták le. II. Gyula utódait nem nagyon érdekelte elődjük síremléke, saját, személyes munkák terveit dédelgették. A végrendelet végrehajtói viszont állandóan zaklatták Michelangelót. X. Leó pápasága alatt, 1515-16 körül befejezte a Mózest. A pápák lassanként rávették a végrendelet végrehajtóit, hogy egy egyszerűbb síremlékkel elégedjenek meg, így sikerült 40 év után, 1545-ben felállítani az emlékművet. X. Leó pápa megbízására Michelangelo homlokzatot tervezett a Brunelleschi által épített San Lorenzo-templomhoz, de az építkezés elmaradt. A második Medici pápa, VII. Kelemen őseinek síremlékét ugyan nem sikerült Michelangelónak befejeznie, de hét gyönyörű szobrot faragott hozzá, amelyek talán a legtökéletesebb alkotásai. VII. Kelemen Lorenzo de’ Medici unokaöccse volt, ezért szeretett volna apjának, Giulianónak és nagybátyjának a firenzei San Lorenzo-templomban síremléket készíttetni. Michelangelo ezt a munkát szívesen elvállalta volna, de a pápa két másik Medicinek is készíttetett emlékművet, akiket szintén Lorenzónak és Giulianónak hívtak. Éppen az ő síremlékükön dolgozott, amikor a Mediciek háborúba keveredtek Firenzével, a mester által oly szeretett várossal. Az emlékművön látható a négy napszak allegorikus megtestesítője, a Hajnal, a Nappal, az Alkony és az Éj. Ezek az 1520 és 1534 között készült síremlékek Michelangelo művészetének legjelentősebb művei közé tartoznak. Ezek után egyre nagyobb gyötrelmet okoztak a személyiségétől távol álló feladatok, tehernek számító megbízások, mint az Utolsó ítélet vagy a Szent Péter-bazilika munkálatai, amellyel 1547-ben bízták meg. Ő lett a bazilika főépítésze, az összes munkálat teljhatalmú irányítója. Nem véletlenül: régebbi firenzei és római templomai, palotái bizonyították rátermettségét. Azt a tényt, hogy Michelangelo rajong a szép, fiatal férfiakért, Rómában nyílt titokként kezelték. Szerelmei főleg a neki modellt állók közül kerültek ki; volt közöttük előkelő származású ifjú éppúgy, mint férfiprostituált. Michelangelót ezek a kapcsolatok nem egyszer méltatlan helyzetbe hozták: visszaéltek érzelmeivel vagy meglopták. Néhány kutató szerint ezek a szerelmek plátói szinten maradtak, s ennek oka lehetett Michelangelo mély vallásossága, valamint elkötelezettsége a platóni ideák iránt. Annyi bizonyos, hogy magánélete miatt soha nem tört ki körülötte nagyobb botrány. 1532-ben megismerkedett élete legnagyobb szerelmével, egy rendkívüli szépségű fiatal római nemessel, Tommaso de Cavalierivel (1516–1574), akihez több mint 300 szonettet és madrigált írt. Bár a korkülönbség 41 év volt, Cavalieri mindvégig hű maradt a művészhez, s kapcsolatukat Michelangelo szűk baráti köre is természetesnek fogadta el. ### Utolsó évei 1547-ben súlyos csapás érte legkedvesebb barátnőjének, Vittoria Colonnának halálával, aki híres költőnő, a pescarai őrgróf özvegye volt, Michelangelo művészetének rajongója, a mester gyöngéd lelkű barátja, akihez plátói kapcsolat fűzte. Vittoria ideje legnagyobb részét egy viterbói kolostor magányában töltötte, ahol Michelangelo versekkel és levelekkel árasztotta el. Találkozásaikon inkább eshetett szó vallásról, Isten szeretetéről, mint művészetről, esztétikáról. Michelangelo haláláig hű maradt emlékéhez, tőle merített inspirációt a költészet iránti vonzalmában. Hosszú öregsége idején misztikus láz vett rajta erőt, ami hozzájárult ahhoz, hogy szinte meggyűlölte művészetét. Valószínűleg emiatt az 1533-as, végleges Rómába költözését követő első 17 évben csak egyetlen szobrot alkotott. Mégis 1550 és 1555 között megfaragta saját síremlékére szánt Pietàját, amelyen Arimathiai József alakjában saját magát mintázta meg. Végül befejezetlenül hagyta, sőt darabokra törte. Helyreállították, és 1722-ben a firenzei dómba került. Michelangelo lassan mindenkijét elvesztette. Rokonai, testvérei, hű szolgája, Urbino mind előbb haltak meg, mint ő. Egyedül maradt, de utolsó órájáig erős volt, telve akarattal. Halála előtt egész szombaton és vasárnap dolgozott, nem tudva, milyen nap van. Hétfőn belázasodott, ezért nem lovagolt ki, mint rendesen, hanem visszaült a tűz mellé. Három nap múlva, 1564. február 18-án meghalt. Unokaöccse a következő éjszakák egyikén titokban Firenzébe vitette a holttestét, mert a rómaiak nem akarták elengedni. Ott ünnepélyes temetést rendeztek neki a San Lorenzóban, majd mauzóleumot emeltek számára a Santa Croce-templomban. ## Művészete Aki meg akarja érteni Michelangelo művészi nagyságát, annak meg kell ismernie Michelangelót, az embert. Fiatal korában két férfi, két teljesen különböző személyiség volt rá meghatározó hatással: Lorenzo de Medici és Savonarola. A Medici-udvarban a platóni akadémia által megismerte a pogány életörömöt, az élet élvezetét, a szépség egyeduralmát. A bölcselő Arisztotelész helyett a költői Platón lett a filozófia egyeduralkodója. Michelangelo sokat tanult itt, a társaságban való részvétele kritikai szellemét élesítette, emberismeretét mélyítette. Savonarola egészen más elveket vallott. Kikelt minden művészet ellen, amely nem a vallást szolgálja, híveit felszólította, pusztítsák el azokat a festményeket, könyveket, melyek az élet szépségét emelik ki. Michelangelót borongós kedélye, társaságkerülő természete fogékonnyá tették az olyan kérdések iránt, amelyek az élet értelmét, a létezés célját feszegették, de amelyekre választ nem adott senki. Ezért találták szíven Savonarola szenvedélyesen ostorozó szónoklatai a bűnről, eget-poklot idéző felhívása a megtérésre. Míg alakjai a reneszánsz szépségeszményt testesítik meg, hiányzik a világukból az öröm, a boldogság, Michelangelo egyetlen művén sem ábrázolt ilyen érzelmeket. Ezért messze elkülönül a reneszánsz többi művészétől: hiányzik belőle a nyugalom, a szépségérzés, a harmónia. Alkotásainak szereplői mintha minden pillanatban vezekelnének amiatt, mert léteznek. Mindez Michelangelo lelki alkatából következik. Életrajzírói kemény akaratú, nehéz természetű, tekintélyt nem tisztelő emberként írják le.. („Mindenki fél tőled, még a pápa is” – írta egyik barátja..) Előnytelen külseje miatt kisebbrendűségi érzésekkel küzdött. (Venusti arcképe erősen idealizáltan ábrázolja). Jellemzőek voltak rá a pánikszerű menekülések és a szinte üldözési mániáig fajuló érzések. Egész életében nagyon kevés. hűséges barátja volt, nem tűrt meg maga mellett senkit.. Bár családját szerette s mindig támogatta, hosszú ideig őket sem tudta elviselni. Életének eseményei csak fokozták pesszimizmusát, baljóslatú sejtelmeit. II. Gyula monumentális síremlékének kudarca nagy csapás volt művészetére. Szinte egész életében a pápák szeszélyeinek volt kiszolgáltatva, s ezért nem egy munkája befejezetlen maradt. Kénytelen volt elvállalni olyan feladatokat is, amelyek távol álltak tőle. Az a tény, hogy ezeket a feladatokat is hihetetlen magas művészi színvonalon oldotta meg, Michelangelo zsenialitásáról árulkodik. Örömtelen életének utolsó menedéke a művészet volt: olyan irammal vetette bele magát a munkába, amelynek nincs párja.. Sok gyötrelmet okozott neki homoszexualitása is. Bár másságát nyíltan vállalta, a testi szerelmet Platón tanításainak megfelelően próbálta szellemi síkra terelni. A platóni eszmények és a testi vágy közötti küzdelmét fejezte ki gyönyörű férfiakat ábrázoló szobraiban, festményeiben, vonzalmairól nyíltan szóló verseiben. ### A szobrász Sokan úgy vélik, hogy legnagyobb hatású alkotásait a szobrászatban hozta létre. Munkamódszere egyedülálló. Sohasem vázolt hosszas előkészítő tervet a szobraihoz, csak egy egészen kis mintát nagyolt ki viaszból emlékeztetőnek, azután egyenesen a márványból faragta ki a művet, segédminta vagy modell igénybevétele nélkül. #### Pietà Több kisebb mű után az első alkotás, amely meghozta számára a hírnevet, a Jean Bilhères de Lagraulas bíboros megrendelésére készült Pietà (Krisztus siratása) volt. Ez az egyetlen szobor, amelyet Michelangelo a kézjegyével látott el. A Madonna keblén húzódó szalagra ezt véste: MICHELANGELUS. BUONARROTUS. FLORENTINUS. FACIEBAT. (A firenzei Michelangelo Buonarroti készítette). A Krisztust sirató Mária témáját eddig többször is feldolgozták az itáliai művészek, de Michelangelo az első, aki nem többalakos kompozíciót készített, hanem a kétalakos szoborral egy középkori, az Alpoktól északra kialakult ikonográfiai típust követett: Mária térdén tartja Krisztust, mint egy kisgyermeket. Feltűnő Mária fiatalsága, amit Michelangelo azzal indokolt, hogy Máriának fiatalabbnak kell lennie a Fiúnál, hogy mindörökké Szűznek lássák, Krisztusnak viszont a halála után olyannak kell látszódnia, mint bárki emberfiának. Az anya keserve mellett a másik fő vonás a Mária dúsan redőzött ruházata és Krisztus mezítelensége között feszülő ellentét. Ezen az alkotáson is látszik, hogy a fiatal művész milyen pontosan tisztában volt az emberi test formáival, szerkezetével. #### Dávid Negyven évvel korábban Agostino di Duccio kezdte megmunkálni azt a márványtömböt, amely azóta várta Firenzében, hogy valaki kifaragja. Mikor Michelangelo megkapta a feladatot, azonnal egy nagy problémával találta magát szemben: a követ nem csak megfaragták, hanem át is lyukasztották. Valószínűleg ezért került Dávid testsúlyt nem viselő bal lába olyan ferde helyzetbe. Az elkészült szobor a hagyományokkal ellentétben nem egy fiút ábrázol, kezében Góliát levágott fejével, hanem egy fiatal férfit a harc előtti pillanatokból. A mű a művész egyik legsajátosabb vonását mutatja: az ábrázolt személy cselekvés előtti belső feszültségét látszólagos külső nyugalommal fejezi ki. A ruhátlan emberi test Michelangelo művészetének fő tárgya, érzelmeinek, gondolatainak tolmácsolója. A szobrot eredetileg a firenzei városháza közvetlen közelében állították fel, csak 1873-ban helyezték mai helyére. #### Mózes II\. Gyula olyan feladattal bízta meg, amely Michelangelo egész életében a gyötrelmek forrása lett. A monumentális síremlékből mindössze néhány szobor valósult meg, közöttük a michelangelói művészet egyik remeke, a Mózes, amely a római San Pietro in Vincoli-bazilikában található. Mint Dávid szobrán, itt is a kitörés előtti pillanatban ábrázolja a bibliai alakot, a feszültség felső fokában, amikor megtudja, hogy a népe bálványt imád. A szobor felsőteste az alsótesthez képest sokkal erőteljesebb, aminek az az oka, hogy eredetileg magasabban helyezték volna el, így az alsótest nem látszott volna. A szarvak jelenléte pedig a Biblia téves fordításából következik: a fejet körülvevő fénysugarakat (coronatus) szarvaknak (cornutus) fordították. A szarvak jelenléte egyébként csak fokozza az agresszív benyomást. Ehhez a síremlékhez tartozott még két „Rabszolga-szobor”, amelyet eltávolítottak és a párizsi Louvre-ba vittek. Sigmund Freud 1914-ben külön tanulmányt szentelt Michelangelo Mózes-szobrának. Ebben részletesen elemzi a mű egyes elemeit, különösen a kőtáblák helyzetét, valamint a jobb kéz és a szakáll viszonyát. Konklúzióként cáfolja a szokásos álláspontot, amely szerint a szobor a dühkitörés (és a törvénytáblák földhöz vágása) előtti utolsó pillanatot ábrázolja. Meglátása szerint a megörökített pillanat nem a kirobbanni készülő, hanem a visszafojtott feszültségé: Mózes meglátta, hogy a nép az aranyborjút imádja, és első indulatában valóban fölugrott volna (a bal láb még mindig ugrásra kész), de észrevette, hogy a táblák kicsúszni készülnek a kezéből, és hatalmas önuralommal visszaült: az Istentől kapott Törvény – a kőtáblák – megőrzése fontosabb számára, mint saját indulatának levezetése. #### Medici-síremlék A VII. Kelemen által tervezett Medici-síremléket 45 évesen kezdte el, de csak 70 éves korában állították össze elkészült részeit a firenzei San Lorenzo-templom Medici-kápolnájában. A pápa eredetileg négy síremléket akart, de csak kettő készült el, azok is a család kevésbé ismert tagjainak részére. Michelangelo rendkívül kevés portrét készített, közöttük van a két Medicit ábrázoló alkotása. A két kőkoporsó fedelén két-két alak helyezkedik el: Lorenzo de Medicién, Urbino hercegéén a Hajnal női és az Alkony férfi megtestesítője, Giuliano de’ Medicién, Nemours hercegéén az Éj női- és a Nappal befejezetlen férfialakja. Mindannyian az idő múlását jelzik, mely magával ragad az örökkévalóság felé: sötétek, nyugtalanítóak és komorak. Michelangelo az Éj szájába adja híres verssorait: Aludni jó, és kőből lenni még jobb, míg szégyen s gyalázat úr a világon. Mily szerencse: se éreznem, se látnom! Ne kelts föl hát, s ó! csendesen beszélj ott. Élete vége felé több Pietàt is készített, amelyeket szinte szétfeszít a fizikai és szellemi szenvedés. Halála után a hagyatékában találtak egy megkezdett szoborcsoportot, amelyet Rondanini Pietànak neveztek el. A két hihetetlenül megnyúlt alak minden másnál megindítóbb együttest alkot. ### A festő Michelangelo nem volt festő, és soha nem is akarta, hogy annak tartsák. Miután Leonardóval közös megbízatása nem jött létre, nem is foglalkozott festészettel egészen addig, míg II. Gyulának eszébe nem jutott: mi lenne, ha kedvenc szobrásza festené ki a Sixtus–kápolnát. A festészetben Michelangelo legközvetlenebb elődjének Luca Signorellit tekintik, akinek élete szintén Firenzéhez köthető, de fő műve az orvietói dómban látható Utolsó ítéletet ábrázoló freskóciklus. A kárhozottak testi-lelki szenvedéseit igen szuggesztívan ábrázolta. Kompozícióit nagyvonalúan, felesleges részletezés nélkül alkotta meg, és ezzel felkeltette Michelangelo érdeklődését. De a Szent családot ábrázoló Doni-tondón Michelangelo az érzelmeknek olyan ábrázolását adja, amelyet Signorellinél nem lehetett tapasztalni. Az Agnolo Doni esküvőjére készült képet okkal nevezték festett szobornak: Michelangelo nagy gondot fordított a testek plasztikus ábrázolására. Michelangelo a Sixtus-kápolna kifestésére szóló megbízást tulajdonképpen a szakmai féltékenységnek „köszönhette”. Donato Bramante, aki féltékeny volt a művész sikereire a pápánál, rábeszélte II. Gyulát, hogy a szobrászt bízza meg ezzel a munkával. Biztosra vette, hogy Michelangelo, akinek nem volt sok gyakorlata a freskófestésben, belebukik. Mivel a pápa jó ötletnek tartotta, Michelangelo kénytelen-kelletlen beleegyezett. A kápolna egy 48 méter hosszú és 18 méter széles, négyszögű terem, amelynek oldalait a quattrocento híres festőinek freskói díszítették, de a 25 méter magasságban lévő dongaboltozat üres volt. Michelangelo a hatalmas felületet festett hevederívekkel és párkányokkal tagolta, és az így létrejött négyzetes mezőkbe kerültek az egyes kompozíciók. A művész szinte egyetlen ihlető forrása a Biblia volt. A középső freskók a világ teremtését és az ember bibliai őstörténetét ábrázolják. Itt látható a Sixtus-kápolna legismertebb festménye, az Ádám teremtése. Lejjebb váltakozva prófétákat és szibillákat festett a boltcikkelyek közé, akik a nagy, megváltó eseményt várják. Közülük a leghíresebb, leginkább megcsodált A delphoi szibilla. Jónás, a sorban az utolsó próféta, aki a legerősebb látnoki képességekkel bír, az oltár fölé került és felfelé néz. Fölötte ott lebeg az Úr, a világosság és a sötétség szétváló kavargásában. Michelangelónak sok nehézséggel kellett szembenéznie azon kívül, hogy nem ismerte a freskótechnikát. Amikor már megfestette a boltozat egy részét, azon fehér sóréteg ütött ki, ezért újra fel kellett állványozni. Pénzügyi gondok is hátráltatták a munkáját, mert a pápa a franciákkal hadakozott, és a munkához olykor az anyagi feltételek hiányoztak. A festés befejezése után is sokáig kínozták szembajai. Michelangelo még VII. Kelementől kapott megbízást egy oltárkép elkészítésére, de a pápa halála miatt a kivitelezés elmaradt. A mennyezet kifestése után huszonkét évvel, III. Pál parancsára fogott újra munkába, hogy megfesse az Utolsó ítéletet. Ekkor verték le Pietro Perugino Mózes életét ábrázoló freskóját. Az elkészült mű 17 méter magas, majd 14 méter széles és a 230 négyzetméternyi területen 391 alak látható. Michelangelo Megváltója a képen mint ifjú Jupiter jelenik meg, hogy kezének intésére a gonoszok a mélybe zuhanjanak, és felfelé szálljon a jámborak lelke. Nem véletlenül jegyezték meg az életrajzírók, hogy ez Michelangelo legkevésbé keresztény érzésű műve. Krisztus nem ítélkező, hanem inkább bosszúálló és az egész műről a megváltás optimizmusa helyett az örök kárhozat pesszimizmusa érződik. Ezzel befejeződött Michelangelo közreműködése a Sixtus-kápolna munkálataiban. A rengeteg kompozíció közvetlen képet ad művészi felfogásáról, stílusáról, amely nem a festő, inkább a szobrász stílusa. Az alakokat egymás mellé rendezte, egyikük sem lép ki a síkból, éppúgy, mint egy domborműben. Tartózkodik a messze hátranyúló tér éreztetésétől, amely szintén a dombormű sajátossága. Egyes alakjai inkább plasztikai, mint festői alkotások, a vezető szerep a rajzé és a formáé, a fény és árnyék alárendelt szerepű. Igazán a mozgó alakok ábrázolásában érezte jól magát, éppen úgy, mint egy szobrász. ### Az építész Ha Michelangelo nem tartotta magát festőnek, építésznek talán még kevésbé. Mégis a híres firenzei építészek mind az ő köpenyéből bújtak ki, az ő stílusában dolgoztak. A firenzei származású pápák nem csak Róma, hanem városuk érdekében is adtak neki megbízásokat. Bár a X. Leó által adott megbízás csak a tervezésig jutott el, VII. Kelemen ragaszkodott hozzá, hogy Michelangelo építse meg a firenzei Biblioteca Laurenziana épületét a San Lorenzo-kolostorban. A munka 1525-ben kezdődött, de csak Michelangelo távozása után fejeződött be. Az ő szóbeli utasításai alapján folytatta az építkezést Giorgio Vasari, Niccolò Tribolo és Bartolommeo Ammannati. Az épület tökéletes példája a díszítés és az építészet egységének. Különös épület szűk, magas terével, falba mélyesztett kettős oszlopaival, amelyeknek a motívumát talán egy római síremlék sugallta. A következő nagyobb munkája Rómában volt, a Palazzo Farnese befejezése. Az építkezést Antonio da Sangallo kezdte el, de miután elkészült a földszinttel és az első emelettel, 1546-ban bekövetkezett halála miatt az építkezést Michelangelo folytatta, megváltoztatva Sangallo terveit. A változtatások a külső homlokzaton a legszembetűnőbbek, de neki köszönhető a második emelet gyönyörű ablaksora is. Ezután következett élete építészeti főműve, a Szent Péter-bazilika kupolája és apszisa. A megbízást eredetileg Bramante kapta, de ő 1514-ben meghalt. Utána Raffaellót bízták meg, de ő nem volt a legmegfelelőbb személy erre a munkára. Halála után Antonio da Sangallo folytatta az építkezést, és miután ő is meghalt, nem volt, aki a kivitelezést vezesse. Így lett pápai parancsra Michelangelo a székesegyház építésének vezetője. A művész a szerződésben kikötötte, hogy minden ellenszolgáltatás nélkül, kizárólag Isten iránti szeretetéből szolgálja az egyházat. Erre azért volt szükség, hogy a tervek megváltoztatása miatt a megvesztegethetőség minden gyanúját eloszlassa. Michelangelo elsősorban a tervek egyszerűsítésére törekedett, elhagyta azokat az elemeket, amelyek gyengíthették a falak teherbíró képességét, ugyanis a kupolát teljesen áttervezte. Bramante a Pantheonra emlékeztető kupolát tervezett, amely belülről gyönyörű, de kívülről nem túl látványos. Michelangelo kupolája a firenzei dóméra hasonlít, így amit elvett a terjedelemből, visszaadta magasságban. Már nem érte meg a kupola felépítését, de fennmaradt részletes terve, amely alapján kisebb változtatásokkal felépítették. Ma ez a kupola jellemzi leginkább a székesegyházat hatalmas, 131 méteres magasságával. Olyan nagy hatással volt a későbbi építészekre, hogy nagyon sok helyen felhasználták szerkezeti megoldásait. Nemcsak a kupola, hanem a homlokzat kivételével a székesegyház teljes külső képe Michelangelo műve. Az apszis mutatja leginkább építészeti stílusát, félköríves falain végigfutó attikájával, a világi építészetből származó, de hatalmas méretű ablakaival, balkonjaival. Az építészek hosszú sorából talán egyedül Michelangelo volt képes arra, hogy a Szent Péter-székesegyház épületét igazi vallásos szellemmel hassa át. ### A költő Látszólag nem sokra becsülte verseit, legalábbis ez tetszik ki barátainak írt leveleiből. De a fáradhatatlan javítás, csiszolgatás arra vall, hogy inkább csak elégedetlen volt velük, mint annyi mással élete folyamán. Van verse, mely nyolc formában is fennmaradt. Bár a szavak világában nem mozgott olyan biztonsággal, mint más művészetekben, versei nem elhanyagolható részét képezik életművének. Fiatalabb éveiből nem maradt ránk sok műve, mert 1518-ban hirtelen indulattól vezérelve megsemmisítette őket. Ami az utókorra maradt, az is felbecsülhetetlen ritkaság az irodalom világában: Michelangelo az öregkor költője. Követhetjük életét az időskori szerelmektől a késő öregkori zsoltárokig. Két nagy költő hatott a költészetére: Dante és Petrarca. Egykorú tanúságok szerint Dante írásainak legjobb ismerői közé tartozott, kedves olvasmánya volt az Isteni színjáték, tehetségének rokonsága is hozzá vonzotta. Petrarca művészetével a Medici-udvarban ismerkedett meg: Lorenzo de Medici célja a nemzeti nyelvű költészet volt, és ehhez mintaképül nem is kínálkozhatott más, mint Petrarca lírája. Ez lett az újplatonizmus költői nyelve; már nem a szerelmi élmények természetes kifejezésmódja, hanem inkább versszerző technika. Michelangelo nem tartozik a könnyen befogadható költők közé, bár témái nem túl változatosak: szerelem, szépség, művészet, halál. Bőven vett át példaképeitől elemeket, de költészete jellegzetesen michelangelói, zord felségességével, nagy indulataival, hatalmas szenvedélyeivel, nyers formáival. Legkorábbi verse 1504-1505-ből maradt fenn, de nem tudjuk, kihez írta. Sok versét írta szerelmeihez, elég, ha csak a Cavalierihez írt több mint 300 versét említjük. Különleges helyet foglal el költői életművében a (Francesco) Cecchino Bracci síremlékére írt 48 epigramma. A fiatal fiú 15 éves korában halt meg, alig egy évvel megismerkedésük után. Nem valószínű, hogy Michelangelót szerelem fűzte az ifjúhoz, inkább arról lehet szó, hogy központi helyet foglalt el a Rómában élő firenzei menekültek összetartó társaságában. Hirtelen halála mély szomorúságot keltett a száműzöttekben, és ez a szomorúság az akkor divatos költői stílusban nyert kifejezést. Michelangelót kérték fel a síremlék megépítésére, és az két év múlva el is készült. Az epigrammák ez alatt a két év alatt íródtak. Vittoria Colonnához fűződő barátsága tíz éve alatt sok szonettet írt az asszony számára. Michelangelo a marchesa „isteni szellemébe szerelmes volt; szíves viszontszeretetre talált nála” (Condivi). Az asszony halála soha el nem tűnő űrt hagyott az életében. Michelangelo költeményeit először dédunokaöccse, az ifjabb Michelangelo adta ki Firenzében, 1623-ban, de előzőleg eltüntetett mindent a versekből, ami férfiszerelemre, főleg Cavalierire utalhatott. A költő versei sokáig ebben a meghamisított formában terjedtek el, egészen 1863-ig, amikor Cesare Guasti kiadta Michelangelo költeményeit eredeti szövegükkel. Ez alapján jelent meg Carl Frey kritikai kiadása Berlinben 1897-ben. Máig ez az alapja minden Michelangelo-kiadásnak. ## Életrajzírói Két kortársa is megírta Michelangelo életrajzát. Az egyikük Ascanio Condivi, akinek életrajza még Michelangelo életében megjelent; a mester esetleg belejavíthatott a szövegbe. Condivi egyszerű, becsületes ember volt, képtelen a tények elkendőzésére.. Vidéki földbirtokos fiaként Rómába ment, és ott a művészetekkel ismerkedett. Ekkor találkozott Michelangelóval, és sok-sok átbeszélgetett óra eredményeként írta meg a könyvet, amikor apja halála után vissza kellett térnie birtokára. A másik író Giorgio Vasari volt, akinek A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkája fontos forrásmunka sok 13–16. századi itáliai művész életrajzához. Michelangelo mint eszményített barát és jótevő iránt abszolút tisztelet élt benne. Sok részletet vett át Condivi könyvéből, de – lévén pletykás természet és udvari festő – sokszor túloz, és olyan eseményeket is elmond, amelyekről Condivinek esetleg nem lehetett tudomása. Ezenkívül sok kortársának maradt fenn levelezése., sőt Michelangelo saját levelezése is, amelyet unokaöccse gyűjtött össze. ## Fő művei ### Szobrok - Lépcsős Madonna (1491 körül) – márvány, 55,5 x 40 cm, Casa Buonarroti, Firenze - Kentaurok harca (1492 körül) – márvány, 84,5 x 90,5 cm, Casa Buonarroti, Firenze - Crucifix (1492) – fa, 142 x 135 cm, Santa Maria del Santo Spirito, Firenze - Szent Petronius (1494-1495) – márvány, magassága 64 cm, San Domenico di Bologna, Bologna - Szent Proclus (1494–1495) – márvány, magassága 58,5 cm, San Domenico di Bologna, Bologna - Angyal (1494–1495) – márvány, magassága 51,5 cm, San Domenico di Bologna, Bologna - Bacchus (1496–1497) – márvány, magassága 203 cm, Museo Nazionale del Bargello, Firenze - Pietà (1498–1499) – márvány, magassága 174 cm, alappal együtt 195 cm, Szent Péter-bazilika, Vatikán - Palestrina Pietà (?) – márvány, magassága 253 cm, Galleria dell’Accademia, Firenze - Madonna gyermekével vagy Bruges-i Madonna (1501–1504) márvány, magassága 128 cm, Notre-Dame, Bruges - Szent Pál (1503–1504) – márvány, Duomo di Siena, Siena - Szent Péter (1503–1504) – márvány, Duomo di Siena, Siena - Piusz (1503–1504) – márvány, Duomo di Siena, Siena - Madonna és a gyermek Szent Jánossal (1503 k.) – márvány, magassága 82,5 cm, Royal Academy of Arts, London - Pitti-tondo (1503 k.) – 85,8 x 82 cm, Museo Nazionale del Bargello, Firenze - Szent Mátyás (1505 k.) – márvány, magassága 271 cm, Galleria dell’Accademia, Firenze - II\. Gyula pápa síremléke 1505, 1513, 1516, 1525–6, 1532 és 1542 - Mózes (1513-15 k.) San Pietro in Vincoli, Róma - Lázadó rabszolga (1513–1516) Louvre, Párizs - Haldokló rabszolga (1513–1516) Louvre, Párizs - Győzelem (1532-34 k.) – márvány, magassága 261 cm, Palazzo Vecchio, Firenze - Fiatal rabszolga, Szakállas rabszolga, Atlasz, Ébredő rabszolga, Galleria dell’Accademia, Firenze - Ráchel - Lea - A Medici Kápolna (1520–1534) Basilica di San Lorenzo di Firenze, Firenze - Giuliano de’ Medici sírja, Éjszaka és Nappal - Lorenzo de’ Medici sírja, Alkony és Hajnal - Madonna gyermekével - Dávid (1504) – márvány, magassága 434 cm, Galleria dell’Accademia, Firenze - Apollo (David) (1530 k.) – márvány, magassága 146 cm, Museo Nazionale del Bargello - Cristo della Minerva (1519–1520) – márvány, magassága 205 cm, church of Santa Maria sopra Minerva, Róma - Brutus (1540) – márvány, magassága 95 cm, Museo Nazionel del Bargello, Firenze - Firenzei Pietà (1550 k.) – márvány, magassága 253 cm, Museo dell'Opera del Duomo, Firenze - Rondanini Pietà (befejezetlen, 1552–1564) – márvány, magassága 195 cm, Castello Sforzesco, Milánó ### Festmények - A Szent Család (Doni-tondo) (1506–1508) – olaj, tábla, Uffizi, Firenze - A Sixtus-kápolna mennyezetfreskója (1508–1512) Freskó, Sixtus-kápolna, Vatikáni Palota, Vatikán - Az utolsó ítélet (1534-1541) – Freskó, 1370 x 1220 cm, Sixtus-kápolna, Vatikáni Palota, Vatikán - Szent Péter vértanúsága (1542-1550) – Freskó, 625 x 662 cm, Szent Pál-kápolna, Vatikáni Palota, Vatikán - Szent Pál megtérése (1542–1550) – Freskó, 625 x 661 cm, Szent Pál-kápolna, Vatikáni Palota, Vatikán ### Épületek - Piazza del Campidoglio, Róma, 1538-1564 - A Szent Péter-bazilika kupolája és apszisa, Vatikán, 1546-1564 - Palazzo Farnese , Róma, 1546 - Biblioteca Laurenziana, Firenze, 1519-1559 - A San Lorenzo-templom sekrestyéje (Sagrestia Nuova), Firenze 1520-1534 ## Magyarul - Ismeretlen Michelangelo-iratok; sajtó alá rend. Wolf Rózsi; Franklin, Roma–Budapest, 1931 (A Római Magyar Történeti Intézet kiadványai) - Michelangelo versei; ford. Rónay György; Officina, Budapest, 1940 (Az Officina verseskönyvek) - Michelangelo Buonarroti versei; ford., utószó, jegyz. Rónay György, ill. a szerző; Magyar Helikon, Budapest, 1959 - Még ha kőből lennél is...; ford. Rónay György; Szukits, Szeged, 1999 (A líra gyöngyszemei) - Michelangelo Buonarroti versei; ford., tan., jegyz. Rónay György, szerk., szöveggond., utószó Tarbay Ede; Szt. István Társulat, Budapest, 2005 - Michelangelo Buonarroti 77 szonettje; ford. Jánosházy György; Mentor, Marosvásárhely, 2008
633,878	Közönséges cserepesteknős	26,442,556	null	[ "A Csendes-óceán hüllői", "Az Atlanti-óceán hüllői", "Az Indiai-óceán hüllői", "Hüllőfajok", "Kiemelt cikkek", "Tengeriteknős-félék" ]	A közönséges cserepesteknős (Eretmochelys imbricata) a hüllők (Reptilia) osztályába, a teknősök (Testudines) rendjébe és a tengeriteknős-félék (Cheloniidae) családjába tartozó Eretmochelys nem egyetlen tagja. A két térítő között, az Atlanti- és a Csendes-óceánban, valamint a hozzájuk tartozó tengerekben él két alfaja: az atlanti területek lakója az E. imbricata imbricata, az indo-csendes-óceáni térségé pedig az E. imbricata bissa. Megjelenése nagyon hasonló a többi tengeri teknőséhez. Lapított, testét teknőspáncél védi, a mellső végtagja viszonylag nagy; egyaránt segít az úszásban és a szárazon haladásban. A többi tengeri teknőstől azért különböztethető meg könnyen, mert a felső állkapcsa horgos, és emiatt a nyakrejtésre is képes fejvégződése csőrszerű. Páncéljának színezete kissé változhat, mivel alkalmazkodik környezetéhez és a víz hőmérsékletéhez. Bár e teknős életének jelentős részét a nyílt óceánban tölti, előfordul a sekély lagúnákban és a korallzátonyok környékén is. A modern halászat, a megváltozott környezet, a környezetszennyezés nagy veszélyt jelent számukra és ezek miatt mára már a kihalás szélére került. Értékes páncéljából különböző használati tárgyakat, például edényeket, szemüvegkeretet, gombot, gitárpengetőt stb. készítenek. Húsának fogyasztása nem javasolt, mert toxikus anyagokat tartalmazhat. Az európaiak étrendjén nem is szerepel, mert hasmenést, hányást okozhat. Él egy olyan hiedelem is, hogy rendszeres fogyasztása keléseket vagy daganatokat idéz elő, bár mindezek ellenére egyes törzsekben mégis rendszeresen eszik. Kínában egy időben az ínyencek kedvence volt, és egyes indián törzsek szerint húsának fogyasztása különböző betegségektől megóv. Fogyasztása azonban egyáltalán nem ajánlott: nemcsak azért mert halálos mérgezést is okozott már, hanem azért, mert veszélyeztetettsége miatt – a washingtoni egyezmény (CITES) alapján – befogása és a belőle előállított termékek forgalmazása tilos. ## Fejlődéstörténete A tengeriteknős-félék között az E. imbricata számos egyedülálló anatómiai és ökológiai tulajdonságot tudhat magáénak. Például ez az egyetlen szivacsevő hüllőfaj, és ezért evolúciós helyzete némileg homályos. Ennek a helyzetnek a tisztázása érdekében az Eretmochelys molekuláris vizsgálatát végezték el kutatók. A céljuk az volt, hogy újabb adatokat nyerjenek a tengeri teknősök filogenetikájáról, az eddig tanulmányozott morfológiai bélyegek és fosszíliák által nyújtott ismeretek mellett. Eredményként megállapították, hogy a Cheloniidae családon belül két evolúciós irány különül el, a Chelonini és a Carettini alcsaládok. A DNS vizsgálatoknak köszönhetően azt is kijelenthették, hogy a húsevő Carettini alcsaládhoz tartozó álcserepesteknősökkel közelebbi rokonság áll fenn, mint a növényevő Chelonini alcsalád közönséges levesteknősével. Így valószínűsíthető, hogy a közönséges cserepesteknős ragadozó ősöktől származik. ## Rendszerezés A tengeriteknős-félék családjába sorolt csekély számú fajok utolsó egyedei alkotják egy hajdan valószínűleg igen nagy számot kitevő csoport maradványát. Az ide sorolt közönséges cserepesteknőst eredetileg Linné, mint Testudo imbricata írta le 1766-ban, majd ezt követően Leopold Fitzinger osztrák zoológus 1843-ban a Testudo nemből átsorolta az Eretmochelys nembe. További fiatalabb szinonimák is ismertek, melyeket kiváló zoológusok készítettek, többek között 1857-ben Agassiz Eretmochelys imbricata squamata, 1834-ben Lesson Chelonia pseudo-midas és 1873-ban Gray Onychochelys kraussi néven írta le ezt a teknősfajt. Az E. imbricata taxonnak hivatalosan két elfogadott alfaja van. Az E. imbricata bissa (Rüppell, 1835), mely a Csendes-óceán és a hozzá kapcsolódó indo-csendes-óceáni térségben él, valamint az Atlanti-óceánban és a kapcsolódó tengerekben honos E. imbricata imbricata. Az imbricata nevet azért kapta, mert Linnaeus 1766-os első leírásának köszönhetően – mint idősebb szinonima – ez a változat lett a típuspéldány. Fitzinger az Eretmochelys nem nevét a görög eredetű eretmo és chelys szavakból képezte, mely szavak magyarul „evezőt” és „teknőst” jelentenek. A név első tagja a mellső végtagok úszás közbeni evezőszerű használatából adódott. Az imbricata latin eredetű szó, amely szabad fordításban magyarul összefonódottat jelent, és ez arra utal, hogy a hátpáncél lemezei többé-kevésbé cserépszerűen egymáshoz illeszkednek. Az indo-csendes-óceáni alfaj nevében szereplő bissa latin eredetű szó, amely eredetileg Caretta bissa volt, a bi = dupla, második előtagot azért kapta, mert a faj második leírt taxonja volt. A Caretta nemhez sorolását pedig amiatt gondolták egykori kutatói, mert a valóságnál lényegesen közelebbi rokonságot feltételeztek a Caretta nemhez tartozó álcserepesteknősökkel. ## Megjelenése A közönséges cserepesteknős megjelenését tekintve a tengeriteknős-félékhez hasonlít. Közeli rokonaival megegyezően a hátpáncél lemezei többé-kevésbé cserépszerűen egymáshoz illeszkednek. A mellső úszóján két karom van, és ez a testéhez mérten nagyméretű végtag úszóként funkcionál. Mellső végtagjai jóval hosszabbak, mint a hátulsók, az ujjízeken nincsenek ízületei, és – fejével ellentétben – a mellső végtagjait csak tökéletlenül tudja teknőjébe húzni. Kifejlett egyedei akár egyméteres nagyságúra is megnőnek, és súlyuk ekkor eléri a nyolcvan kilogrammot. Átlagos páncélhosszúsága 63–90 centiméter, és a testtömege 45–75 kilogramm között mozog. Méretüket tekintve eltérés mutatkozik az alfajok között, hiszen a valaha kifogott legnagyobb példányt a Karib-tengerben fogták, és súlya 127 kilogramm volt. A hátpáncél szabálytalan sötét és szürke színezetű, melynek lemezeit gesztenye- vagy feketésbarna alapon borostyánsárga sugárnyalábok tarkítják. A mellpáncél lemezei egyenletesen sárgák, a fej és az úszók pedig sötétbarna alapon sárgán szegélyezett színűek. Ennek a teknősnek azonban vannak olyan jellemzői is, melyek alapján egyértelműen megkülönböztethető más tengeri teknősféléktől. Ilyen a többiekétől eltérő, a hosszúkás, elkeskenyedő fejformáját meghatározó horgos felső állkapcsa, ami miatt a szája egyfajta csőrszerű formát mutat. A mellső végtagjai két jól látható karomban végződnek, valamint a fején látható pajzsok is egyediek, hiszen az orrnyílások és a homlokpajzsok között mindig két egymásután következő pajzspár helyezkedik el. Jellemzője még a páncéllemezeinek elhelyezkedése a hátpáncélzatán. Öt központi lemez mellett négy pár laterálisan helyezkedik el csakúgy, mint a családhoz tartozó más fajoknál is. A hátsó vagy poszterior részén lévő kisebb lemezei takarásban és átfedésben vannak, nagyságra ezek kisebbek, az élei fogazottak és egyfajta fűrészhez vagy késhez hasonlíthatóak. Ezekhez hasonlóan a laterális páncéllemezek alatt is további lemezek helyezkednek el. A teknőspáncél mérete a már említett körülbelül egy méter nagyságú lehet. A közönséges cserepesteknős homokban hagyott nyoma aszimmetrikus, mivel váltakozva is mozgathatja végtagjait, míg ezzel szemben a közönséges levesteknős és a kérgesteknős szimmetrikusan mozgatja azokat. Köszönhetően az általa elfogyasztott mérgező csalánozóknak, a húsa is toxikussá válhat. Az európaiak számára fogyasztása nem ajánlott, mert hasmenést és hányást okozhat, de van olyan hiedelem is, hogy rendszeres evése esetén keléseket vagy daganatokat idéz elő. A bennszülöttek azonban fogyasztják, és egyes indián törzsek szerint különböző betegségektől is megóv. A teknősnek fehér a húsa, ami miatt a katolikus egyház szerint halnak minősül, és böjt idején engedélyezi a fogyasztását. Ez azt is jelenti, hogy a húsvét, a keresztények legfontosabb ünnepe előtti nagyböjti időszak a Latin-Amerika tengereiben élő teknősök számára külön veszélyt jelent, hiszen ezreket főznek meg ilyenkor. ## Előfordulása A Föld két féltekéjének a két térítő közötti részén honos, alfajai közül az atlanti területeken él az E. imbricata imbricata, az indo-csendes-óceáni térségben az E. imbricata bissa. A térítők között mind a három óceánban, így az Atlanti-óceánban, a Csendes-óceánban és az Indiai-óceánban és a kapcsolódó tengerekben honos. Természetes élőhelye a viszonylag sekély part menti zátonyok, öblök, torkolatok és lagúnák környéke. A Mexikói-öbölben élő populációja elszenvedte a 2010-ben történt olajfúró platform robbanás következtében kiömlő olajszennyezettséget, ami tovább ritkította az amúgy is gyérülő állományát. ### Alfajok A közönséges cserepesteknősnek két alfaja különböztethető meg: - Eretmochelys imbricata imbricata (Linnaeus, 1766) – az atlanti-alfaj - Eretmochelys imbricata bissa (Rüppell, 1835) – az indo-csendes-óceáni térség alfaja #### Az atlanti-alfaj Az Atlanti-óceánban az E. imbricata imbricata populáció elterjedése fenn nyugaton egészen a Mexikói-öbölig, míg délkeleten Dél-Afrika partjaiig, a Jóreménység fokáig terjed. Megtalálhatók Brazília tengerparti részein, és különösen gazdag a teknősállománya a Bahia szövetségi államhoz tartozó partmenti vizeknek. Innen fel, egészen Floridával bezárólag, Virginia partmenti vizeiben mindenhol előfordul. A faj életterének határa északon a Long Island tengerszorosig, Massachusetts államig terjed. A hideg víz állja útját a nyugati részen és keleten is, a La Manche csatornával bezárólag. A Karib-térség homokos tengerpartjain találhatók legfőbb fészekrakó helyeik, melyek közül kiemelkednek Antigua és Barbuda, Barbados, Guadeloupe, Tortuguero Costa Ricán és a Yucatán-félsziget. Továbbá megtalálhatók Kuba vizeiben, a Mona sziget környékén, közel Puerto Rico-hoz, valamint a térségben más kevésbé nevezetes területek mellett is. #### Az indo-csendes-óceáni alfaj Az E. bissa az Indiai-óceánban is gyakori, hiszen előfordul a keleti-afrikai partok mentén, beleértve a Madagaszkárt környező tengereket és a közeli szigetcsoportokat is. Ázsia déli partjain szinte mindenhol megtalálható, beleértve a Perzsa-öbölt, a Vörös-tengert, és az ezekhez tartozó partvidékeket. Jelen van az indiai szubkontinens és Délkelet-Ázsia partjain. Élőhelye az egész indonéz szigetvilág, és egészen Észak-Ausztrália partjaiig is lenyomul. Az Csendes-óceán vizein a trópusi és szubtrópusi területeken tartózkodik. Előfordulásának határa a Koreai-félszigetig, a japán szigetvilágon át egészen Új-Zélandig terjed. A Fülöp-szigetek ad otthont számos fészekrakó helynek, ilyen például a neves turisztikai központként is működő Boracay sziget. Egy kisebb szigetcsoport a Fülöp-szigetek délnyugati részén, közel Borneóhoz, az elnevezésében is a teknőst használó Turtle-szigetek, ahol két tengeri teknősfaj, az E. imbricata mellett a C. mydas fészkelőhelye is megtalálható. Hawaii-on a közönséges cserepesteknős többnyire minden főbb szigeten, így az Oahu, a Maui, a Molokai és a Hawaii szigeten is lerakja tojásait. Ausztráliában ismert fészekrakó helye a Milman-sziget, a Nagy-korallzátonynál. A faj fészkelőhelye a Seychelle-szigeteken a Cousine gránit sziget, ahol 1994 óta védettséget élvez; továbbá a Seychelle-szigetek belső részein lévő korallszigetek, mint az Aldabra-atoll, amelyek fontos tápterületei a fiatal teknősöknek. A Csendes-óceán keleti részén előfordulnak a Kaliforniai-félszigettől, Mexikó partjain keresztül egészen Chile északi partjáig. Ebben a régióban az utóbbi években vészesen csökkent az állománya, és nagyrészt eltűntek, de mégis vannak olyan fészekrakó és táplálkozási helyeik Mexikóban, Salvadorban, Nicaraguában és Ecuadorban, ahol a közelmúltban újra felfedezték őket. Emiatt új lehetőségek teremtődtek meg kutatásukra és az állományuk megóvására. Az itteni populáció érdekessége, hogy a világ többi részén, általában a korallzátonyok környékét és a partmenti köves részeket kedveli, itt azonban a fészekrakó és a táplálkozási helye más, hiszen a mangrovemocsárerdők és a tengerbe ömlő folyók torkolatának környékén fordulnak elő. Ilyen például a Jiquilisco-öböl Salvadorban, a Fonseca-öböl Nicaragua, Salvador és Honduras partjainál, az Estero Padre Ramos természetvédelmi terület Nicaraguában és a Guayaquili-öböl Ecuadorban. A régió nagy hiányossága, hogy a több országon átívelő természetvédelmi kezdeményezések még gyerekcipőben járnak, pedig az itt élő állomány megőrzése érdekében szükség lenne az összefogásra. Van azért jó példa is, hiszen a Sian Ka’an Bioszféra-rezervátum, 1986-ban az UNESCO Ember és Bioszféra Programjának részévé vált, majd 1987-ben felkerült a világörökség listájára. Ez a terület több veszélyeztetett tengeri teknősfajnak is a költőhelye. ## Életmódja A víz hőmérséklete, táplálkozása és a környezet fényviszonyai hatással vannak a közönséges cserepesteknős színezetére, melyek emiatt élőhelyenként kismértékben eltérhetnek. A páncélzatának és bőrének színezete azért igazodik a környezetéhez, hogy egyfajta álcázásként a potenciális ragadozók elleni védekezésben segítse az állatot. ### Táplálkozása A közönséges cserepesteknős mindenevő, de táplálékának jelentős részét a szivacsok képezik. Megfigyelhető, hogy élőhelyenként más az étrendjének az összetétele, azonban a Karib-térségben a szivacsok 70–95%-ban szerepelnek rajta. Mindazonáltal ez a faj, a többi szivacsevőtől eltérően, mást is fogyaszt. A Karib-térségben elsődlegesen az szaruszivacsok osztályához tartozó, az Astrophorida, a Spirophorida és a Hadromerida nem egyedei alkotják étrendjét. Az egyik legismertebb szivacsfaj, melyet bizonyítottan fogyaszt, a Geodia gibberosa. A szivacsokon kívül étrendjébe tartoznak az algák, a csalánozók, a bordásmedúzák, a medúzák és a tengerirózsák. Fogyaszt továbbá veszélyes mérgező medúzákat is, mint a hydraállatok osztályába sorolt portugál gálya (Physalia physalis). Ilyen veszélyes csalánozók fogyasztásakor védekezésként becsukja a szemét, ugyanis a teknős lemezekkel fedett bőrét a portugál gálya fogófonalaiban lévő csalánsejtek nem tudják megsérteni. Az E. imbricata természetes vízben élő ellenségei számára is rendkívül ellenálló, nehezen elejthető zsákmány. Az általa elfogyasztott toxikus csalánozók, mint például az Aaptos aaptos, a Chondrilla nucula, a Tethya actinia, a Spheciospongia vesparium és a Suberites domuncula akár a ragadozója halálát is okozhatja. Ezen túlmenően a közönséges cserepesteknős jelentős mennyiségben fogyaszt olyan szivacsfajokat, melyek az Ancorina, a Geodia, a Ecionemia és a Placospongia nemekhez tartoznak. Ezek a szivacsok kovás szivacstűket tartalmaznak, és a ragadozók számára emiatt sem jelent nagy élvezeti értéket a teknős elfogyasztása. ### Viselkedése Felnőtt példányai általában a trópusi korallzátonyok környékét kedvelik. A nap folyamán jóllakottan szívesen pihennek meg barlangokban vagy a zátonyok környékén található hűvös szegélyeken. Vándorló faj, mivel nagy távolságokat tesz meg élete során a nyílt óceánon át a lagúnákig és a mangrovemocsarakig. A korai életszakaszához kapcsolódó élőhelyválasztásáról nem sokat figyeltek meg eddig, bár az valószínűsíthető, hogy a pelágikus, azaz vízben szabadon úszó szakasz a fiatalabb életkorú teknősökre jellemző. ## Életciklusa ### Szaporodása Az elterjedési területeit érintően egységesen, kétévente párosodnak, általában félreeső lagúnákban és elhagyott szigeteken, majd a tengerparton fészkelnek. A párzási időszak azonban eltérő a két alfajnál: az atlanti általában áprilistól novemberig, míg az Indiai-óceánban és a Seychelle-szigeteknél élő populációknál szeptembertől februárig tart. James Emerson Tennent ír utazó 1826-os leírásából már régebbről is ismert, hogy Ceylon szigetén fészkelő nőstény E. imbricata lábán olyan gyűrűt találtak, amelyet harminc évvel korábban egy holland tiszt erősített rá, és ez a befogott példány pontosan ugyanazon a helyen akart fészkelni, mint ahol korábban megjelölték. Ez is azt bizonyította, hogy mindig azokra a helyekre térhet vissza fészket rakni, ahol maga is a világra jött. A megtermékenyített nőstények az éjszaka leple alatt felvonszolják nehéz testüket a tengerpartra. Olyan területet választanak ki, melyet meg tudnak tisztítani a törmelékektől, a kavicsoktól, majd ide gödröt ásnak a hátsó végtagjaik segítségével. A teknősmama ezután lerakja a gödörbe fészekaljnyi tojását, és befedi homokkal. A Karib-térségben és Floridában az E. imbricata fészekben általában 140 körüli tojást lehet megszámlálni. A fészekrakás befejezését követően a nőstény visszatér a tengerbe, és többet nem foglalkozik az utódok gondozásával. A bébi teknősök általában 24 gramm alatti súllyal kelnek ki a lerakásuk éjszakáját követő két hónap múlva. Ezek az előbújt, szív alakú, sötét színű, 2,5 centiméter nagyságú porontyok ösztöneik alapján bekúsznak a tengerbe. Kikelésükkor valószínűleg a Hold okozta árapály mozgását követik, és nem szeretik a fényeket, még az utcai lámpák is zavarhatják őket. Ha ugyanis a sötétség leple alatt merülnek be a tengervízbe, biztonságban vannak, míg hajnalban már a parti madarak, a tengeri rákok és más ragadozók martalékává válhatnak a lassabb példányok. ### Korai életszakasza A közönséges cserepesteknős életének korai szakasza kevésbé ismert. Miután a tengerbe került, más tengeri teknősökhöz hasonlóan, valószínűsíthetően egy ideig pelágikus életvitelt folytat. A faj növekedési üteme sem tisztázott teljes mértékben, de körülbelül 35 centiméteres korában vált életformát, és ekkor már a korallzátonyok környékén bukkan fel. ### Öregsége A közönséges cserepesteknős harmincéves korára ér el az öregségi élet szakaszához. A vadon élő példányok 30–50 évet élhetnek, és ennek az időszaknak java részét – hasonlóan a többi tengeri teknőshöz – magányosan tölti el. Ezek a vándorló hüllők kemény páncélzatuknak köszönhetően jól ellenállnak a ragadozók támadásainak, de mégis vannak ragadozó halak, cápák, krokodilok és polipok, melyek elejthetik őket még felnőtt korukban is. ## Kapcsolata az emberrel Állományának csökkenéséhez hozzájárult, hogy az 1960-as és az 1970-es években ipari méretekben dolgozták fel a teknőspáncélt, és készítettek belőle különböző használati tárgyakat, melyek kiváltására napjainkra a műanyag került alkalmazásra. A zsírjából olvasztott teknősolaj korábban az európaiak szemében is igazi csodaszer volt. Fogyasztása nagy veszélyt jelenthet, hiszen a test toxikus anyagokat tartalmazhat. 2010-ben például a Mikronéziában lévő Murilo szigetén hat ember halálát okozta, amikor egy ünnepségen cserepesteknős húsát szolgálták fel. Mindezek ellenére az emberek szerte a világon még mindig befogják a közönséges cserepesteknősöket, annak ellenére, hogy ez illegális, több országban szigorúan tiltott tevékenység. A világ egyes részein továbbra is csemegeként fogyasztják húsát, tojását és Kínában egészen az 5. századig visszamenőleg bizonyítottan az ínyencek csemegéje volt. Számos kultúrában felhasználták a páncélját, melyet a világ első műanyagjának lehet tekinteni. Hiszen a teknősök adták az óegyiptomi idők óta különböző, főleg esztétikai eszközök alapanyagát. Kínában tai mei néven ismerték, és dekorációs célból használták. Japánban szintén felhasználták a japánul bekkónak nevezett páncélját és lemezeit is. A Japánban már ipari méretet öltő feldolgozását 1994-ben tiltották be. Ezt megelőzően a teknőspáncélból készített termékek kereskedelme elérte a kilogrammot (ez kilogramm feldolgozatlan teknőst jelent). Az ókori görögök és a rómaiak a nyugati teknőspopuláció páncélját hasznosították ékszerek, gombok, fésűk és gyűrűk készítésére. A világon kereskedelmi forgalomban lévő, teknőspáncélból készített termékek jelentős része a Karib-térségből származik. Ezeknek az illegálisan elkészített eszközöknek a többsége a térség két országából, a Dominikai Köztársaságból és Kolumbiából származhat. A közönséges cserepesteknős különböző ábrázolásokon is feltűnik, például a húszas venezuelai bolívar és a kettes brazil real bankjegyeken. A Fidzsi-szigetek 2010-ben kiadott kétdolláros ezüst emlékérméjét a szigeten őshonos és védettség alatt álló faj tiszteletére készítették. Ismert szoborábrázolás róla a Teknős fiú, egy bronzból készített fiú alak, amely a teknősön lovagol, és az Amerikai Egyesült Államokban Massachusetts állambeli Worcesterben szökőkútként funkcionál. ## Védettsége Világszerte általános egyetértés mutatkozik abban, hogy az E. imbricata veszélyeztetett faj, hiszen a megváltozott környezet, a környezetszennyezés, a mai napig gazdasági haszonnal járó befogása nagy veszélyt jelent, és e tényezők összhatása miatt a faj a kihalás szélére került. Sok felnőtt teknős esik áldozatul az ember tevékenységének, bár ezek között van, ami nem szándékos, hanem véletlen baleset. Az embereken kívül más emlősök is nagy kárt okoznak, hiszen például az Amerikai Virgin-szigeteknél fészkelőhelyeiket előszeretettel fosztogatják az elszaporodó mongúzfélék, és ez kihatással van más teknősfajok (kérgesteknős) egyedszámának alakulására is. A Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján 1982-ben, veszélyeztetett helyzete miatt első helyre sorolták. A veszélyeztetettségét folyamatosan vizsgálták és újraértékelték 1986-ban, 1988-ban, 1990-ben és 1994-ben, mígnem 1996-ban besorolták a kihalófélben lévő kategóriába. Két jelentősebb tanulmány is vitatta azt a státuszt, hogy végveszélyben lenne, mivel világszerte jelentős, stabil állományai találhatók. Ezeket azonban visszautasították, mert az MTSG (Marine Turtle Specialist Group) által publikált adatok azt mutatták, hogy világviszonylatban a populációszám 80%-os csökkenést mutatott az általuk vizsgált három generáció esetében, és 1996 óta nem emelkedett az állományszám. A faj hasonlóképpen, mint a Cheloniidae család többi tagja, szerepel a washingtoni egyezmény I. függelékében. A nemzetközi kereskedelemről szóló egyezmény alapján tilos a teknősből készített termékek behozatala és kivitele, továbbá tilos megölni, befogni vagy zaklatni a közönséges cserepesteknősöket. Az elmúlt néhány évben mindenképpen nagy előrelépést jelentett, hogy előtérbe kerültek a faj védelmére érdekében tett intézkedések. Az Amerikai Egyesült Államok Hal- és Vadvédelmi Szolgálata (United States Fish and Wildlife Service) és a Nemzeti Tengeri Halászati Szolgálat (National Marine Fisheries Service) már 1970-ben a veszélyeztetett fajok közé sorolta a fajt, és lépéseket tett védelme érdekében. ## Galéria ## Fordítás ## Kiegészítő irodalom
1,674,936	Southern Cross-expedíció	26,694,887	null	[ "Antarktisz", "Expedíciók", "Sarkkutatás" ]	A Southern Cross-expedíció, hivatalos nevén Brit Antarktisz-expedíció egy 1899 és 1900 között, Carsten Borchgrevink (1864–1934) norvég–angol származású felfedező vezetésével, brit anyagi támogatással megvalósult felfedezőút volt, az Antarktisz-kutatás aranykorának egyik első vállalkozása. Ez az expedíció volt az egyik előfutára a későbbi híres, Robert Falcon Scott, Roald Amundsen és Ernest Shackleton által vezetett expedícióknak. Az expedíció résztvevői 1899 februárjában téli szállást alakítottak ki a Viktória-föld északi nyúlványán, az Adare-fokon, ahol – a világon elsőként – a teljes telet az antarktiszi szárazföldön töltötték. Mivel az Adare-fokot övező, gleccserekkel borított hegylánc lehetetlenné tette az átkelést a kontinens belső területei felé, ezért – az eredeti tervekkel szemben – a felfedező tevékenység a fok közvetlen szomszédságában lévő területekre korlátozódott. Ettől függetlenül az expedíció az alapvető célkitűzést, az antarktiszi szárazföldön való áttelelést és a tudományos méréseket, megfigyeléseket megvalósította. A csapat – ennek körében – részletesen feltérképezte a Robertson-öböl partvidékét és az öböl mentén elterülő hegyláncokat, feltárta a terület geológiáját, állat- és növényvilágát, folyamatos meteorológiai és mágnességi méréseket végzett és számtalan kőzetmintát, állat- és növénypéldányt gyűjtött későbbi tudományos elemzés céljára. A Southern Cross expedíciós hajó 1900. január 28-i visszatérését követően – Sir James Clark Ross hatvan évvel korábbi útvonalát követve – részletesen feltérképezték a Ross-tenger partvidékét és az ott található szigeteket. Ennek során – Ross óta először – eljutottak a Ross-selfjéghez (korabeli nevén a Nagy jégfalhoz), amelyen 1900. február 16-án elsőként sikerült partra szállniuk és ott új rekordot állítottak fel a 78°50' déli szélesség elérésével. Tíz évvel később ugyanazon a helyen, ahol Borchgrevinkék a Bálna-öbölnél feljutottak a selfjég felszínére, hozta létre Amundsen a „Framheim” alaptábort, ahonnan végül 1911. december 14-én meghódította a Déli-sarkot. Borchgrevink az expedíció során megvalósított úttörő munkájával elévülhetetlen érdemeket szerzett az Antarktisz-kutatás területén. Elsőként bizonyította be a gyakorlatban, hogy egy expedíciós csapat, megfelelő előkészületekkel, képes áttelelni az antarktiszi szárazföldön, az Adare-fokon létesített kunyhók voltak az első ember alkotta építmények az Antarktikán és elsőként használt kutyákat, szánokat és kajakokat a déli-sarki körülmények között. Az egy éven keresztül folyamatosan végzett tudományos megfigyelések és mérések, valamint az expedíció során gyűjtött kőzetminták, növény- és állatfajok jelentősen hozzájárultak az Antarktisz éghajlatára, mágneses viszonyaira, állattanára és geológiájára vonatkozó tudományos ismertekhez. Az expedíció tudományos és gyakorlati tapasztalatai pedig számottevően elősegítették a későbbi expedíciók sikereit. Az expedíció eredményeit a korabeli közvélemény azonban mérsékelt érdeklődéssel fogadta, ugyanúgy, mint a brit tudományos szervezetek, melyek figyelme akkorra már teljes egészében Scott közelgő Nemzeti Antarktisz-expedíciójára összpontosult. Borchgrevink úttörő munkáját később több országban is hivatalos kitüntetésekkel ismerték el, és 1912-ben Roald Amundsen, a Déli-sark meghódítója is méltatta felfedezői munkásságát. 1930-ban végül a Brit Királyi Földrajzi Társaság is elismerte Borchgrevink sarki felfedezések körében végzett munkáját, és a Patron’s Medal arany érdeméremmel tüntette ki. A Társaság elismerte, hogy korábban nem a jelentőségének megfelelően kezelték a Southern Cross-expedíció eredményeit. ## Előzmények Carsten Borchgrevink 1864. december 1-én született Norvégiában, Christiania városban (mai nevén Oslo) egy norvég ügyvéd, Henrik Christian Borchgrevink és egy angol anya, Annie Ridley gyermekeként. A Szász Királyi Erdészeti Akadémián elvégzett erdészeti tanulmányait követően, 1888-ban, huszonnégy éves korában kivándorolt Ausztráliába, ahol földmérőként, geológusként, majd tanárként dolgozott. ### Henrik Bull bálnavadász-expedíciója (1893–1895) Borchgrevink 1894-ben, Melbourne-ben matrózként és részmunkaidős tudósként csatlakozott Henrik Johan Bull (1844–1930), norvég üzletember expedíciójához. Az expedíció célja az antarktiszi vizeken történő bálna- és fókavadászat volt, melynek során tudományos kutatásokat is végeznek. Az Antarctic expedíciós hajó 1894. szeptember 26-án futott ki Melbourne-ből. Mivel a szubantarktiszi szigetek térségében nem találtak bálnákat, ezért tovább haladtak dél felé, olyan területekre, ahol korábbi expedíciók bálnák jelenlétéről számoltak be. A zajló jégen keresztül elérték a Ross-tengert és 1895. január 18-án partra szálltak a Possession-szigeten, ahol Sir James Clark Ross 1841-ben kitűzte a brit lobogót. 1895\. január 24-én a hajó elérte az antarktiszi szárazföld partvonalát, a Viktória-föld északi nyúlványát, az Adare-fokot. Ross 1841-es expedíciója nem tudott itt partra szállni, azonban most a körülmények kedvezőek voltak ahhoz, hogy egy csónakot vízre bocsássanak. Bull, Leonard Kristensen kapitány és Borchgrevink négy másik társukkal partra szálltak az Adare-foknál. Állításuk szerint ez volt az első alkalom, hogy ember az Antarktisz szárazföldjére lépett. Az elsőség kérdése több szempontból is vitatott volt. Bizonyos források szerint valószínűleg már sokkal korábban, 1821-ben John Davis és Andrew McFarlane partra szálltak az Antarktiszi-félszigeten és Mercator Cooper a Ross-tengeren. A csapat tagjai között sem volt egyetértés abban, hogy a csónakból ki lépett elsőként a szárazföldre; Kristensen, Borchgrevink és Alexander von Tunzelmann matróz is azt állította, hogy ő volt az első. Ettől függetlenül az kétségtelenül kijelenthető, hogy ez volt az első egyértelműen dokumentált és bizonyított partraszállás az antarktiszi szárazföldön. A partraszállást követően a csapat egy póznát állított fel, a tetején dobozzal, melyre felírták a hajó nevét, a dátumot és ráfestették a norvég zászlót. Borchgrevink eközben a parton kőzetmintákat és további zuzmó példányokat gyűjtött, amelyek iránt utóbb nagy tudományos érdeklődés mutatkozott, mivel korábban vitatták, hogy a növényzet ilyen déli területeken, az antarktiszi körülmények között meg tudna élni. Emellett részletesen feltérképezte a partszakaszt abból a szempontból, hogy ott egy jövőbeli expedíció számára milyen lehetőségek vannak egy téli szállás kialakítására. ### Nemzetközi Földrajzi Kongresszus (1895) Borchgrevink az expedíciót követően Londonba utazott, hogy a Brit Királyi Földrajzi Társaság által szervezett VI. Nemzetközi Földrajzi Kongresszuson ismertesse expedíciós terveit. A kongresszuson 1895. augusztus 1-én beszédet tartott, melyben beszámolt az Adare-fokon szerzett tapasztalatairól, és kiemelte, hogy ez a helyszín alkalmas lehet egy tudományos expedíció téli szállásának kiépítésére, ahol lehetőség van arra, hogy egy csapat a teljes telet az antarktiszi szárazföldön töltse. A helyszínt úgy írta le, hogy az alkalmas a házak, sátrak és felszerelések biztonságos elhelyezésére, és azt tapasztalta, hogy ezen a ponton „a déli sarkkör féktelen erői nem mutatják meg hatalmuk teljes súlyát”. Utalt arra is, hogy a kontinens belső területei könnyen megközelíthetők az adott partvidékről. Beszédét azzal zárta, hogy hajlandó lenne maga vezetni a felvázolt expedíciót. Hugh Robert Mill, a Királyi Földrajzi Társaság titkára, aki jelen volt a kongresszuson, a következőképpen számolt be Borchgrevink beszédének fogadtatásáról: „Nyers modora és egyszerű beszéde a realizmus friss szellőjeként hatott a tudományos megbeszélésekre. Bár akkoriban senkinek sem tetszett Borchgrevink személye igazán, azonban dinamizmusa és az a törekvése, hogy ismét eljusson az ismeretlen déli vidékekre, néhányunkat rádöbbentett, hogy jól látja a felfedezések jövőjét.” A kongresszus azonban nem támogatta Borchgrevink ötleteit. Ehelyett egy általános állásfoglalást fogadott el az Antarktisz felfedezésének támogatására, azzal a céllal, hogy „a világ különböző tudományos társaságainak – a számukra leghatékonyabbnak tűnő eszközökkel – ösztönözniük kell, hogy ezt a munkát a század vége előtt elvégezzék”. ### Támogatók keresése A következő két évben Borchgrevink Európában és Ausztráliában próbált támogatókat szerezni a tervezett expedíciójához, azonban nem járt sikerrel. Közben arról is tudomást szerzett, hogy a Királyi Földrajzi Társaság már 1893 óta saját Antarktisz-expedíciójának előkészületeivel foglalkozik. A Társaság elnöke, Sir Clements Markham hatására ez a tervezett expedíció nem csupán tudományos kutatási célt szolgált volna, hanem ezzel kívánták helyreállítani a Királyi Haditengerészet sarki felfedezések területén elért korábbi dicsőségét. Ezek a tervek végül a Robert Falcon Scott által vezetett Nemzeti Antarktisz-expedícióban öltöttek testet, amely sokkal inkább felkeltette a tanult társadalom érdeklődését, mint Borchgrevink jóval szerényebb tervei. Markham hevesen ellenzett minden olyan magánvállalkozás keretében tervezett expedíciót, amely forrásokat vonhatott el a Társaság által támogatott tervek finanszírozásától. Borchgrevink a következőképpen fogalmazta meg a finanszírozás megszerzése során tapasztalt nehézségeket: „Egy meredek hegyre kellett az antarktiszi sziklámat felgörgetnem.” A támogatók keresése során Borchgrevink találkozott Sir George Newnesszel, az egyik vezető brit lap- és könyvkiadó tulajdonosával és a mozi úttörőjével, akinek érdekeltségébe olyan magazinok tartoztak, mint a Westminster Gazette, a Tit-Bits, a Country Life és a Strand Magazin. Ebben az időben nem volt szokatlan, hogy a kiadók támogatják a felfedezéseket; Newnes nagy riválisa, Alfred Harmsworth (később Lord Northcliffe) pont abban az időben finanszírozta Frederick George Jackson Ferenc József-földre vezetett expedícióját, és ígéretet tett a Nemzeti Antarktisz-expedíció anyagi támogatására is. Newnest annyira lenyűgözték Borchgrevink tervei, hogy átvállalta az expedíció teljes költségét, mintegy összeget. Ez a nagylelkűség felbőszítette a saját brit expedícióhoz szintén forrást gyűjtő Sir Clements Markhamet, aki Borchgrevinket egy „nincstelen norvég senkinek” tartotta, aki olyan brit pénzt szerzett meg, amely a Társaság által támogatott expedíciót illette volna meg. Markham mindvégig fenntartotta Borchgrevink iránti ellenséges hozzáállását és megvetését. Hugh Robert Millt, a Királyi Földrajzi Társaság titkárát is megbüntette azért, mert az részt vett az expedíció indulását megelőző fogadáson. Newnes kikötötte, hogy az expedíciónak brit zászló alatt kell hajóznia, „Brit Antarktisz-expedíció” néven. Ténylegesen azonban a harmincfős legénységből csupán két brit, egy ausztrál és egy svéd volt a hajón, a többiek mind norvégok voltak. Ennek ellenére Borchgrevink erőfeszítéseket tett az expedíció brit karakterének hangsúlyozására. Az expedíciós hajóra York hercegétől személyes ajándékként kapott brit birodalmi lobogót vonták fel, és 500 kisméretű birodalmi lobogóval felszerelt bambuszpálcát is magával vitt az útra – mint mondta – azzal a szándékkal, hogy „felmérje és kiterjessze a Brit Birodalom területét”. ## Az expedíció előkészületei ### Az expedíciós hajó Az expedíció céljaira Borchgrevink 1897-ben megvásárolta a Pollux nevű bálnavadászhajót, amelyet 1886-ban építettek Norvégiában, a neves hajóépítő, Colin Archer tervei alapján. Archer tervezte és építette Fridtjof Nansen híres hajóját, a Framot is, amely sértetlenül érkezett vissza Nansen 1893 és 1896 közötti északi-sarki expedíciójáról, melynek során hosszú hónapokon keresztül jégbe fagyva sodródott. A hajót Borchgrevink Southern Cross (magyarul: Dél Keresztje) névre keresztelte át. A Southern Cross egy 520 bruttó regisztertonnás, 44,6 méter hosszú, 9,4 méter széles, 5,5 méter merülésű, háromárbócos, gőzgéppel felszerelt, bark típusú hajó volt. A hajót a megvásárlást követően Larvikban, Archer műhelyében Borchgrevink igényeinek megfelelően felkészítették az antarktiszi útra, melynek során egy I. and A. Jensen gyártmányú, közvetlen hajtású, háromhengeres, háromszoros expanziójú gőzgéppel és kazánnal látták el. A kétszárnyú hajócsavart a jeges vízben való manőverezés közben a fedélzetre lehetett emelni. ### A legénység A legénység két csoportból állt: a szárazföldi expedíciós csapatból és a hajón maradó legénységből. A tízfős szárazföldi csapatba Borchgrevink, öt tudós, egy orvos, egy szakács és két kutyakiképző tartozott. A tudósok közt volt a belga–olasz származású, ausztrál Louis Bernacchi, aki a melbourne-i obszervatóriumban a mágnességet és meteorológiát tanulmányozta. Eredetileg az Adrien de Gerlache vezette Belgica-expedícióhoz (1897–1899) szeretett volna csatlakozni, azonban az expedíciós hajó – az eredeti tervekkel ellentétben – nem kötött ki Melbourne-ben. Ehelyett Bernacchi Londonba utazott és jelentkezett Borchgrevink expedíciójába. Bár Bernacchi 1901-ben megjelent, To the South Polar Regions című művében megkérdőjelezte Borchgrevink vezetői képességeit, azonban védelmébe vette az expedíció – a brit tudományos vezetés által vitatott – tudományos eredményeit. Később, 1901-ben Robert Falcon Scott Discovery-expedíciójával visszatért az Antarktiszra. A csapat egy másik tagja, William Colbeck a Morning segédhajó kapitányaként szintén részt vett Scott expedíciójában. Colbeck tapasztalt tengerész volt, a Királyi Haditengerészet tartalékos hadnagyaként szolgált. Emellett a Kew obszervatóriumban mágnesességi tanulmányokat végzett; az expedíció során – Bernacchi mellett – az ő feladata volt a mágnesességi megfigyelések és mérések végzése. Az expedíció vezető zoológusa Nicolai Hanson volt. Hanson a Királyi Frederick Egyetemen (a mai Oslói Egyetemen) végzett biológusként, majd a londoni British Museum és a kristianiai Állattani Múzeum részére készített preparátumokat. Hanson munkáját Hugh Blackwell Evans segítette zoológus-asszisztensként, aki korábban, egy fókavadász út során már járt a Kerguelen-szigeteken. Anton Fougner tudományos asszisztens, a csapat ezermestere, valamint Kolbein Ellifsen szakács az expedíciót megelőzően hivatalnokként dolgozott Kristianiában. Az expedíció orvosa, Herluf Kløvstad egy elmegyógyintézet alkalmazásában állt, Bergenben. A szárazföldi csapathoz tartozott két észak-norvégiai számi kutyakiképző, Per Savio és Ole Must, akik az expedíció legfiatalabb tagjai voltak. A hajón maradó legénységet Bernard Jensen kapitány vezette, aki Borchgrevinkkel együtt részt vett Bull Antarctica-expedícióján, és komoly, több mint húszéves tapasztalattal rendelkezett a sarkvidéki hajózás területén. A hajó első tisztje Jorgen Petersen, másodtisztje Hans Hansen volt. A vezető gépész, Cristian Olsen és Julius Johannesen gépész a friedrikstadi Jensen and Dahl hajóépítő üzem mérnökei voltak. A legénység többi tagja – egy svéd inast leszámítva – mind norvég tengerész volt. ### Felszerelés Borchgrevink különös gondot fordított arra, hogy az expedíció bőséges mennyiségű, és a lehető legjobb minőségű felszereléssel és ellátmánnyal induljon útnak. A felszerelés jelentős részét Londonban, a Military Equipment Stores and Tortoise Tents Company Limited társaságnál szerezte be. Ezek között voltak bányászati felszerelések, fegyverek, lőpor, selyem sátrak, kölnivíz, alumínium konyhai eszközök és 53 tábori főző. Az expedíció során használták először antarktiszi körülmények között a Svédországban 1892-ben kifejlesztett Primus-főzőket. A felszerelés részét képezte továbbá több nagy kaliberű Paradox-puska is, mivel ebben az időben még azt feltételezték, hogy az Antarktiszon is ugyanúgy élnek jegesmedvék, mint az Északi-sarkvidéken. A legénység ruházatát rénszarvasbőr és Jaeger teveszőr ruhákkal, lövészkesztyűkkel, gyapjúval bélelt cipőkkel és flanellal bélelt csizmákkal egészítették ki. Az útra rendkívül sokféle, mintegy három évre elegendő ételt és italt vittek magukkal. A parti csapat ellátására – többek között – több tonna kenyeret, marhahúst, sertéshúst, vajat, lekvárt, szárított és sűrített zöldségeket, kávét, kakaót, csokoládéval bevont citromos cukorkákat, tejet és pezsgőt szállítottak magukkal annak érdekében, hogy a sarkvidéki körülmények között is fenntartsák a csapat egészségét. Az útra – elsőként az antarktiszi expedíciók során – kilencven szibériai és grönlandi szánhúzó kutyát szereztek be, a nagy többségét Szibériából, a Pecsora-völgyből és a Kanyin-félszigetről. A kutyák ellátására 28 tonna tőkehalolajat, halat, húst és ötvennyolc százalék zsírtartalmú zablisztkekszet vittek magukkal. A kutyákat kabátokkal, prémes csizmákkal és sárgaréz láncokkal is ellátták. A sarkvidéki közlekedés céljára a sífelszerelések és kutyaszánok mellett norvég vitorlás szánokat, összecsukható csónakokat és kajakokat vittek magukkal. Az expedíciós csapat részére két, előre gyártott elemekből készült kunyhót gyártattak az Oslo közelében működő Strømmen Traevarefabrik gyárban, amely a huszadik század fordulóján Norvégia egyik legnagyobb előre gyártott épületeket készítő üzeme volt. A gyár épületei kifejezetten úgy készültek, hogy a szélsőséges éghajlati viszonyokat elviseljék, amelyet jól bizonyít, hogy Borchgrevink kunyhói már több mint egy évszázada, mind a mai napig állnak az Adare-fokon. ## A Southern Cross útja Miután Borchgrevink végzett az expedíció előkészületeivel, 1898. július 30-án, a Christiania kikötőjében horgonyzó Southern Cross fedélzetén ünnepi fogadást rendezett, melyre meghívta a norvég kormány tagjait, a brit főkonzult, a Christianiai Egyetem professzorait, a város polgármesterét és a sajtó képviselőit. A fogadáson pohárköszöntőt mondtak Viktória brit királynő és II. Oszkár király, Norvégia uralkodója tiszteletére, majd felvonták a brit birodalmi lobogót, amelyet a yorki herceg (a későbbi V. György király) ajándékozott Borchgrevinknek. Ezt követően áthajóztak Londonba, ahol az ott beszerzett felszereléseket és ellátmányt a fedélzetre rakodták. Itt csatlakoztak a legénységhez az expedíció angol résztvevői. 1898. augusztus 19-én Sir George Newness a hajó fedélzetén egy villásreggeli keretében búcsúztatta el az expedíció tagjait, amelyre a londoni tudományos élet és az admiralitás több képviselője is meghívást kapott. A rendezvényen részt vett és beszédet mondott Hugh Robert Mill, a Királyi Földrajzi Társaság titkára is, akit később Sir Clements Markham, a Társaság elnöke hivatalos megrovásban részesített emiatt. A Southern Cross 1898. augusztus 22-én futott ki Londonból. Bár a Szuezi-csatornán keresztül rövidebb lett volna az út, a kutyák nagy valószínűséggel nem viselték volna el a nagy hőséget, ezért az Atlanti-óceánon hajóztak dél felé. Madeira (Funchal), a Kanári-szigetek és a Zöld-foki szigetek érintésével, a Jóreménység fokát megkerülve, végül 1898. november 28-án hajóztak be Hobartba, Tasmánia fővárosába. Az expedíciós csapat két hetet töltött Hobartban, melynek során feltöltötték a készleteket és kipihenték a több mint három hónapos hajózás fáradalmait. Az expedíció tagjait teljes ott tartózkodásuk alatt kiemelt figyelem övezte; tiszteletükre a Tasmániai Királyi Társaság (Royal Society of Tasmania) nagyszabású, 800 fős fogadást szervezett, melyen csaknem a teljes tasmániai politikai és tudományos elit részt vett. Indulásuk előtt a csapat tagjai megkoszorúzták Sir John Franklin szobrát, aki 1837 és 1843 között Tasmánia kormányzója volt. A Southern Cross 1898. december 17-én futott ki Hobart kikötőjéből. Az útirányt nem egyenesen az Adare-fok felé vették, mivel Ausztráliától délre, a 40° és 50° déli szélesség között uralkodó, viharos nyugati szelek, az ún. „üvöltő negyvenesek” könnyen eltéríthették volna a hajót keletre. Emellett Borchgrevink – William Colbeck navigátor tanácsa ellenére – úgy döntött, hogy útba ejtik a Viktória-földtől 450 kilométerre északnyugatra fekvő Balleny-szigeteket, hogy meghatározzák azok pontos fekvését. Végül ez a kitérő nem bizonyult jó döntésnek, mivel a hajó már 1898. december 31-én, a 61° szélességnél elérte a Ross-tengerhez vezető utat eltorlaszoló zajló jeget, és negyvenhárom napba tellett, amíg ismételten nyílt vízre jutott. A hajó 1899. január 23-án lépte át a déli sarkkört, majd két teljes hétre a jég fogságába került. A Southern Cross kerek, sima hajótestét a jégnyomás nem tudta összeroppantani, mivel az a nyomás hatására a jég felszínére emelkedett. A hajó végül február 14-én kiszabadult a jég fogságából, és 1899. február 17-én lehorgonyzott az Adare-foknál, a part közelében. Megérkezésükkor Bernacchi a következőképpen fogalmazta meg érzéseit: „Először közeledve ehhez a baljós partszakaszhoz, egy ilyen heves, hideg és komor napon, amikor a fedélzetet sodró hó és fagyott tengervíz borítja, a kötélzetet jég fedi, az égbolt olyan fekete, mint a halál, olyan volt, mintha a büntetés ismeretlen földjéhez közelednénk. Belehasított szívünkbe az érzés, hogy ezen a szörnyű parton kell élnünk hosszú hónapokon keresztül, elszigetelve a világtól. A jelenet olyan szörnyű volt a maga szigorúságával, amelynek csak a föld ezen a végén lehetünk tanúi; a páratlan pusztaság földje.” ## Adare-fok ### A téli szállás kialakítása A megérkezést követő két hét a felszerelések és eszközök partra szállításával telt. A parton, a tengerszint felett négy méterrel található gerincen két, előre gyártott elemekből készült kunyhót építettek: egy személyzeti szállást és egy raktárhelyiséget. A maradék anyagokból és szállítóládákból egy harmadik, meteorológiai megfigyelésekre használt építményt és a kutyák számára kennelt létesítettek. Ezek voltak az első, ember által alkotott építmények az antarktiszi szárazföldön. A két épület számára 60 centiméter mély alapozást készítettek. A tetőkön földbe temetett horgonyokhoz rögzített kábeleket vezettek át, hogy az erős szélben megtartsák az épületeket, a széloldali tetősíkokat pedig farudakkal meghosszabbították a talaj szintjéig, majd fából, vászonból és fókabőrből készült borítással látták el. Mindkét épület nagyjából 25 négyzetméter alapterületű volt, és egy fókabőrrel borított védett átjáró kötötte össze őket, amely tárolásra is lehetőséget biztosított. A szigeteléshez gyapjút, szőrmét és papírmasét használtak, a lakóépület ablakait dupla üvegezéssel látták el. A személyzeti szállás bejáratának mindkét oldalán két kis helyiség került kialakításra: az egyiket a műszerek tárolására és fényképész sötétkamraként használták, a másik eredetileg Borchgrevink irodájaként szolgált, majd később Hugh Blackwell Evans itt végezte az állatpreparátumok elkészítését. A falak mentén kialakított hálóhelyiségeket úgy tervezték meg, hogy azokat egy elcsúsztatható panellel lehessen zárni. Végül csak a két számi, Ole Must és Per Savio hálóhelyisége került ilyen módon leválasztásra, a többiek megelégedtek azzal, hogy egy függöny takarja el a hálóhelyüket. A kunyhó közepén egy nagy L alakú asztal és egy kerekeken álló tűzhely került elhelyezésre. A világítást a dupla üvegezésű és redőnyökkel ellátott ablak és a közösségi térben elhelyezett olajlámpa biztosította. Miután 1899. március 2-án befejezték a téli szállás kialakítását, Borchgrevink – anyja tiszteletére – Camp Ridley névre keresztelte a tábort, majd felvonták a brit birodalmi lobogót, amelyet a yorki herceg (a későbbi V. György király) ajándékozott az expedíciónak. A Southern Cross még aznap elhajózott Ausztrália felé. ### Az első felfedezőút Mivel csak néhány hét volt a sarki tél beálltáig, ezért fontos volt, hogy a fennmaradó időt kihasználják a felszerelések tesztelésére és a táborhoz közel eső területek feltérképezésére. 1899. április 22-én Borchgrevink, Bernacchi, Fougner és Savio három szánnal, húsz kutyával és húsz napi ellátmánnyal a Robertson-öböl befagyott jegén elindult, hogy az öböl keleti partvidékét felderítse. Az első nap sötétedéskor egy magas, függőleges sziklafallal körülvett kis partszakaszon tábort vertek. Éjszaka erős vihar csapott le rájuk, így a teljes felszerelést egy kőhalom tetejére hordták fel. A viharban a felcsapó hullámok az embereket, kutyákat és a felszerelést teljesen eláztatták és jégréteggel vonták be. Másnapra elült a vihar, azonban az öböl jege teljesen felszakadozott. Mivel nem tudták folytatni útjukat, Fougner és Savio egy összecsukható csónakkal elindult vissza a táborhoz, hogy segítséget hozzon. Éjszakára ismét zajló jeget hozott a szél az öbölbe, ezért a csónakkal ismét partra kellett szállni, és a két férfi visszatért Borchgrevinkékhez. Végül a jéggel borított sziklafalon lépcsőket és ösvényeket vágva sikerült feljutniuk a közel 150 méter magas sziklafal tetejére. Bár a többnapos, életveszélyes visszaút során mind a húsz kutyát és a felszerelés jelentős részét elvesztették, a négy férfi végül sértetlenül tért vissza a téli szállásra. A sikertelen felfedezőút mellett ebben az időszakban állatpéldányokat gyűjtöttek preparálás céljára, és fókákra és pingvinekre vadásztak, hogy kiegészítsék élelmiszer- és fűtőanyagkészleteiket. Ahogy közeledett a tél, a szabadtéri tevékenységek egyre ritkultak. ### Az antarktiszi tél 1899\. május 15-én végül a nap utolsó sugarai is eltűntek, és egészen július 27-ig vissza sem tértek. Ezzel beköszöntött a teljes sötétség időszaka. Az orkán erejű szél- és hóviharok hevesen rázták a kunyhókat, a meteorológiai megfigyelőponton a szélmérőt pedig letépték a tengelyéről. A pár száz méterre lévő meteorológiai megfigyelőpont megközelítése is jelentős nehézségekbe ütközött, többen a műszerek leolvasása során fagyási sérüléseket szenvedtek. Hugh Blackwell Evans egy alkalommal a nagy hóviharban a műszerektől nem talált vissza a kunyhóba, társai csak többórás keresés után találtak rá, teljesen kimerült állapotban. A mindennapi munka helyét ebben az időszakban átvette az olvasás, a sakkozás és a kártyázás. A társasági életet előadásokkal, közös énekléssel és diavetítésekkel próbálták fenntartani. Savio egy rögtönzött szaunát is készített a bezártság időszakának könnyebb elviselésére. A monotonitás és a tétlenség miatt azonban többen a depresszió tüneteivel küzdöttek. Ahogy Borchgrevink fogalmazott, a legnagyobb megpróbáltatás az expedíció során a sötétség időszakának az elviselése volt. A csapat alapellátása kifejezetten jó volt; nem volt hiány kávéban, teában, vajban, halkonzervben, különféle sajtokban, levesekben, pudingban, burgonyában és zöldségekben. Néhányan azonban ennek ellenére nehezményezték, hogy bizonyos készletek, így különösen a konzervgyümölcsök és a dohány nagy része az expedíciós hajó fedélzetén maradt. A bezártságnak ebben az időszakában mutatkoztak meg leginkább Borchgrevink vezetői hiányosságai, amit Bernacchi úgy fogalmazott meg, hogy elfogadott hierarchia hiányában a „demokratikus anarchia” állapota volt az uralkodó, „kosszal, rendetlenséggel és tétlenséggel”. További problémát jelentett Borchgrevink tudományos képzettségének és a mérőeszközök kezelésével kapcsolatos ismereteinek hiánya, melynek folytán megbecsültsége egyre csökkent a társaságban. Ennek ellenére a csapathoz tartozó tudósok az egész tél folyamán fenntartották a tudományos mérések folyamatosságát. Ebben az időszakban több, majdnem végzetes kimenetelű baleset is történt. Az egyik hálóhelyen égve hagyott gyertya tüzet okozott a kunyhóban, és mire a lángokat sikerült megfékezni, jelentős károkat okozott. Később az expedíció három tagja alvás közben kis híján füstmérgezést kapott a széntüzelésű kályhában égve maradt tűztől; szerencséjükre Bernacchinak időben sikerült a kunyhó ajtaját kinyitnia és a friss levegőt beengedni. A szerencsés megmeneküléseket követően végül bekövetkezett a tragédia. A tél során, 1899 júniusában Nicolai Hanson, a csapat zoológusa súlyosan megbetegedett. Az expedíció orvosa, Herluf Kløvstad véleménye szerint skorbut vagy beri-beri támadta meg a szervezetét, melyet emésztőrendszeri fertőzés is súlyosbított. Louis Bernacchi leírása szerint Hanson súlyos fejfájástól szenvedett és gyakorlatilag nem tudott lábra állni. Végtagjai duzzadtak voltak és szinte teljesen érzéketlenek; akár egy tűt is bele tudtak szúrni anélkül, hogy fájdalmat érzett volna. Bár állapota a kezelések ellenére folyamatosan romlott, és egy idő után képtelen volt elhagyni a szállást, Bernacchi elmondása szerint a csapat egyik legvidámabb tagja volt, gyakran szórakoztatta őket a norvég hegyek közt átélt élményeivel. Végül szervezete nem bírta tovább a megpróbáltatásokat, és 1899. október 14-én, hajnali 3 órakor elhunyt. Kérésének megfelelően az Adare-fok feletti hegygerincen temették el, ahol a sírhelyet dinamittal kellett a kemény, fagyott talajból kirobbantani. Miután a norvég zászlóval borított fakoporsót a sírba eresztették és eltemették, a sírt egy nagy kőhöz rögzített, fából készült kereszttel és táblával jelölték meg. Hanson volt az első ember, akit az antarktiszi szárazföldön temettek el. ### Felfedezőutak a Robertson-öbölben A tavasz közeledtével a csoport ambiciózusabb felfedezőutakra készült kutyák és szánok segítségével. A kutatások célja az volt, hogy utat találjanak a szárazföld belseje felé. A túrák során, a Robertson-öböl közepén felfedeztek egy apró szigetet, amelyet az expedíció támogatójáról York hercege-szigetnek kereszteltek el. A sziget egy viszonylag védett részén egy bázist hoztak létre a déli Admiralitás-hegységben található Mount Sabine elérésérére tett kísérletekhez. Borchgrevink elképzelései szerint, ha meg tudják mászni a hegy -nél magasabb gerincét, onnan fel tudják térképezni a Viktória-föld belső területeit. A Midwinter Camp névre keresztelt bázis egy palakunyhóból, egy élelmiszerraktárból és különböző felszerelésekből állt. A szigetről Borchgrevink két, az öbölbe torkolló gleccsert figyelt meg délen, melyeket Murray-gleccsernek és Dugdale-gleccsernek nevezett el. A két gleccser közötti hegygerinc, a Geikie-hát (Borchgrevink eredeti elnevezése szerint Geikie-föld) volt az első célpontja a szigetről induló túráknak. A csapat haladását jelentősen megnehezítették a meredek emelkedők és gleccserszakadékok. A túra során az egyik számi, Savio egy gleccserszakadékba zuhant, azonban a nála lévő, korábban Borchgrevinktől kapott zsebkés segítségével sikerült kapaszkodókat vágnia a jégbe, és így – csodával határos módon – kijutott a mély jégveremből. Több napon keresztül kísérleteztek a hegygerincre történő feljutással, melynek során 1800 méteres magasságig is eljutottak, azonban nem sikerült járható utat találniuk. Borchgrevink feltételezéseiről, mely szerint a táborhelyről a kontinens belső területei könnyen megközelíthetők, bebizonyosodott, hogy tévesek voltak. Az Adare-fokot övező gleccserekkel borított hegylánc lehetetlenné tette az átkelést, és a felfedező tevékenységet a fok közvetlen szomszédságában lévő területekre, a Robertson-öböl térségére korlátozta. Ettől függetlenül Borchgrevink alapvető expedíciós tervét, az antarktiszi szárazföldön való áttelelést és a tudományos méréseket, megfigyeléseket megvalósította. A csapat – ennek körében – részletesen feltérképezte a Robertson-öböl és a York hercege-sziget partvidékét és az öböl mentén elterülő hegyláncokat, feltárta a terület geológiáját, állat- és növényvilágát, folyamatos meteorológiai és mágnességi méréseket végzett és számtalan kőzetmintát, állat- és növénypéldányt gyűjtött későbbi tudományos elemzés céljára. 1900\. január 28-án a Southern Cross visszatért az Adare-fokra. Kora reggel, amikor a tábor lakói még aludtak, Jensen kapitány belépett a kunyhóba, a magával hozott postazsákot az asztalra dobta, és elkiáltotta magát: „Posta!” ## A Ross-tenger felderítése A Southern Cross visszatérését követően a parti csapat sietősen tábort bontott (a táborban hagyva több mint egy évre elégséges tüzelőanyagot, ellátmányt és eszközöket), meglátogatta Hanson sírját, és a hajó február 2-án elhagyta az Adare-fok térségét. A távozás körülményeit jól szemlélteti Edward Wilson megállapítása, aki két évvel később, 1902 januárjában, a Discovery-expedíció tagjaként járt az Adare-fokon: „Körös-körül szemétdombok, mindenütt hegyekben állnak az ellátmányos ládák, döglött madarak, fókák és kutyák, szánfelszerelések [...] és az ég tudja még mi minden más.” A Southern Cross a téli szállás elhagyását követően dél felé vette az irányt, a Viktória-föld partvonalát követve. Kikötöttek a Possession-szigeten, ahol 1895-ben Bull és Borchgrevink partra szállt. A szigeten megtalálták az ott hagyott fémdobozt és benne Bull üzenetét, melyet kiegészítettek a saját expedíciójukra vonatkozó legfontosabb adatokkal. Szintén partra szálltak a Coulman-szigeten, ahol még előttük nem járt ember. Mindössze húsz perc tartózkodást követően azonban elhagyták a szigetet, mert a magas mágnességgel rendelkező bazaltos kőzet lehetetlenné tette a pontos mágnességi méréseket. Két nappal később a Wood-öbölben kikötöttek a Mount Melbourne-vulkán lábánál. Bernacchi véleménye szerint ez a hely sokkal alkalmasabb lett volna a téli szállás kialakítására, mivel a szárazföldbe mélyen benyúló öbölben a hajók teljes biztonságban át tudnak telelni, a hosszú kavicsos partszakaszról pedig nagyobb mozgástér nyílik a szárazföld belseje és a – számításai szerint – 200-300 mérföldre található déli mágneses pólus elérésére. Továbbhajózva útközben több szigetet is felfedeztek, melyek közül az egyiket Borchgrevink Sir Clements Markhamről nevezett el. Ez a gesztus sem változtatta meg azonban Markham Borchgrevinkkel szemben táplált ellenszenvét. A hajó tovább haladt a Ross-szigetre, hogy megfigyeljék a Mount Erebus-vulkánt és kikössenek a Crozier-foknál, a Mount Terror-hegy lábánál. Borchgrevink és Jensen kapitány a Crozier-foknál partra szállt egy keskeny törmelék-partsávon, hogy kőzetmintákat gyűjtsön. Ekkor a Mount Terror gleccserköpenyéből egy nagy, többtonnás jégdarab letört, és a szökőár végigsöpört a partszakaszon, ahol tartózkodtak. A két ember csak nagy szerencsével, egy sziklába kapaszkodva élte túl a fejük felett átgázoló hullámokat. Ezután James Clark Ross hatvan évvel korábbi útvonalát követve kelet felé haladtak a Ross-selfjég (korabeli nevén a Nagy jégfal) mellett, ahol Ross óta senki sem járt. 1900. február 11-én a hajó elérte a 78°50' déli szélességet, mellyel délebbre jutottak, mint Ross 1842. február 23-án felállított rekordja. A magas jéghegyek között haladva a hajóra vastag jégpáncél fagyott, amely jelentősen megnehezítette az előrehaladást. A selfjég szélén végül egy keskeny öblöt találtak, amelyet Shackleton később a „Bálnák öblének” nevezett el, ahova behajózva egy olyan területre leltek, amely a lejtése alapján alkalmasnak mutatkozott arra, hogy partra szálljanak. Végül 1900. február 16-án Borchgrevink, William Colbeck és Per Savio – elsőként – partra szállt a selfjégen, és kutyákkal és szánokkal 16 kilométert (10 mérföldet) haladtak dél felé, mellyel új rekordot állítottak fel a 78°50' déli szélesség elérésével. Korábban senki nem jutott ennyire közel a földrajzi Déli-sarkhoz. Azzal, hogy Borchgrevink elsőként utat talált a Ross-selfjég felszínére, kivívta Amundsen elismerését: „El kell hogy ismerjük, hogy azzal, hogy Borchgrevink feljutott a Nagy jégfal tetejére, megnyitotta az utat dél felé, és elhárította a legnagyobb akadályt a későbbi expedíciók elől.” Tíz évvel később ugyanazon a helyen, a Bálna-öbölnél hozta létre Amundsen a „Framheim” alaptábort, ahonnan végül meghódította a Déli-sarkot. Észak felé haladva a Southern Cross megállt a Franklin-szigeten, ahol mágnességi méréseket végeztek. Ezek a mérések összevetve az Adare-foki mérésekkel azt támasztották alá, hogy a déli mágneses pólus ténylegesen a Viktória-föld belső területein van, azonban a korábban feltételezett helytől északnyugatra. A számítások helyessége végül, kilenc évvel később, Ernest Shackleton Nimrod-expedíciója során megerősítést nyert. Edgeworth David, Douglas Mawson és Alistair Mackay 1909. január 16-án, a 72°15' déli szélességnél és a 155°16' keleti hosszúságnál, a Viktória-föld belsejében érték el a déli mágneses pólus számított helyét. A Southern Cross ezt követően hazafelé vette az irányt, és 1900. április 1-én kikötött Új-Zélandon. Borchgrevink az Australia gőzhajó fedélzetén június elején tért vissza Nagy-Britanniába. ## Az expedíció tudományos eredményei Bár a Southern Cross-expedíció szárazföldi tevékenységének nagy része egy szűk földrajzi terület, az Adare-fok és a Robertson-öböl területére korlátozódott, azonban az egy éven keresztül folyamatosan végzett tudományos megfigyelések és mérések, valamint az expedíció során gyűjtött kőzetminták, növény- és állatfajok jelentősen hozzájárultak az Antarktisz éghajlatára, mágneses viszonyaira, állattanára és geológiájára vonatkozó tudományos ismertekhez. Az expedíció során gyűjtött tudományos és gyakorlati tapasztalatok számottevően elősegítették a későbbi expedíciók sikereit. A természettudományi kutatásokkal kapcsolatban Borchgrevink kimondott elvárása az volt, hogy minél nagyobb mennyiségű anyagot és adatot gyűjtsenek a későbbi szakszerű, tudományos elemzéshez. Kiemelte, hogy egy ilyen úttörő jellegű expedíció során nem valósítható meg, és nem is kívánatos, hogy az összegyűjtött anyagokat olyan mostoha körülmények között kíséreljék meg elemezni, melyek között éltek és dolgoztak. Az expedíció során gyűjtött tudományos adatok elsőként Borchgrevink First on the Antarctic Continent és Bernacchi To the South Polar Regions című, fotókkal és rajzokkal gazdagon illusztrált könyveiben kerültek kivonatos formában publikálásra. Az expedíció állat- és növénytani gyűjteménye, valamint az annak során gyűjtött kőzetminták részletes elemzéséről a londoni Természettudományi Múzeum jelentetett meg tudományos publikációt. Az expedíció az áttelelés egy éve alatt részletesen feltárta és feltérképezte az Adare-fok és Robertson-öböl partvidékét és part menti területeit. A Ross-tengeri út során sokkal kedvezőbb időjárási és jégviszonyokkal találkoztak, mint Ross hatvan évvel korábbi expedíciója, így a Viktória-föld keleti partvidékéről, a Ross-sziget és a Ross-selfjég parti területeiről a korábbinál részletesebb térképeket tudtak készíteni. William Colbeck részletes és hiteles térképei alapján megállapítható volt, hogy a Ross útja óta eltelt időszakban a jégfal nagyságrendileg harminc mérfölddel visszahúzódott és a megközelítését megnehezítő, part menti vízfelszínt nem fedi olyan mennyiségű összetorlódott jégtömeg, mint korábban. Az expedíció számos gleccsert, szigetet és egyéb földrajzi képződményt fedezett fel és nevezett el, melyek túlnyomó többsége mind a mai napig a Borchgrevink által adott nevet viseli. A csapat Louis Bernacchi és William Colbeck irányítása mellett egy teljes éven keresztül, 1899 februárjától 1900 februárjáig – a legszélsőségesebb időjárási körülmények között is – folyamatosan végezte a meteorológiai és mágnességi méréseket. Kilenc hónapon keresztül reggel 9-től este 9-ig, a három téli hónapban pedig mind nappal, mind éjjel kétóránként leolvasták a műszereket. A leolvasások mellett telepített automata légnyomásmérővel (barográffal) és hőmérővel (termográffal) folyamatosan rögzítették a légnyomás és a hőmérséklet változását, egy Campbell-Stokes rendszerű napfénytartammérővel pedig az időszaki napfénytartamot. Az expedíció során az Adare-fokon mért legmagasabb hőmérséklet 9,3 °C volt (1900. február 24-én), míg a legalacsonyabb hőmérséklet –41,9 °C (1900. augusztus 5-én). A tábor körül mért szélerősség több alkalommal is meghaladta a mértéket. A széllökések erejét jól mutatja, hogy végül leszakították az állványáról és összetörték a kihelyezett szélmérőt (anemométert). Bár a déli mágneses pólus elérésére vonatkozó eredeti célkitűzést meghiúsították az Adare-fok földrajzi viszonyai, azonban Bernacchi méréseivel helyesen állapította meg a pólus korabeli megközelítő helyét. Bernacchi az út meteorológiai megfigyeléseiről készült tanulmányában rámutatott, hogy az Adare-fokon az uralkodó széljárás markánsan kelet-délkeleti vagy délkeleti, míg a megfigyelt felhők alapján a felsőbb légáramlatok a földrajzi Déli-sark irányába tartanak. Ebből – helyesen – arra a következtetésre jutott, hogy a sarkvidéket egész évben anticiklon uralja, melyet a föld forgása balra eltérít. Összességében elmondható, hogy az expedíció során először gyűjtöttek szisztematikus meteorológiai és mágnességi adatokat a terület időjárási jellemzőiről, azok időszaki változásairól, ezzel lefektették az antarktiszi klímatudomány alapjait. Az expedíció során, Nicolai Hanson, vezető zoológus irányításával kiterjedt gyűjteményt hoztak létre az antarktiszi területeken honos állatok (így különösen fókák, madarak, sekélyvízi élőlények) és növények példányaiból. Az expedíció során összeállított állattani gyűjteményt, preparátumokat, valamint az Adare-fokon és a Ross-tengeri szigeteken gyűjtött kőzetmintákat a Southern Cross visszatérését követően, 1900 októberében – George Newnes kérésére – átadták a londoni Természettudományi Múzeumnak (Natural History Museum). A gyűjtemény azonban a hazaút során súlyos károkat szenvedett, és Hanson az expedíció során készített tudományos feljegyzéseinek nyoma veszett. A múzeum és Borchgrevink között heves, nyilvános vita alakult ki Hanson jegyzetfüzeteinek eltűnése miatt. Louis Bernacchi – más expedíciós tagok által megerősített – előadása szerint Hanson, halálát megelőzően, az állattani jegyzeteket és a gyűjtemény darabjainak leírását tartalmazó jegyzetfüzeteket átadta Borchgrevinknek, aki azonban tagadta ennek megtörténtét. Az a tény, hogy a jegyzetek nem kerültek elő, jelentősen megnehezítette a preparátumok beazonosítását és rendszerezését, mivel azok nagyrészt nem voltak felcímkézve. A múzeum ezután felvette a kapcsolatot Hanson özvegyével, aki a múzeum rendelkezésére bocsátotta Hanson biológiai megfigyeléseket is tartalmazó személyes naplójának angol fordítását, melyet Hanson apja, Anton Steger Hanson készített. A töredékes források alapján a Southern Cross-expedíció állattani kutatásainak eredményeit Ray Lankester múzeumigazgató 1902-ben tette közzé több mint 300 oldalas tanulmányában. ## Az expedíció fogadtatása Borchgrevink hazatérését követően az expedíció fogadtatása meglehetősen hűvös volt. A brit közérdeklődés figyelmét a Dél-Afrikában folyó búr háború, a kínai bokszerlázadás és a tervezett nemzeti expedíció kötötte le, melynek parancsnokává épp akkor nevezték ki Robert Falcon Scottot. Borchgrevink expedíciója, amelyet csak nevében tartottak britnek, nem kapott kiemelt figyelmet tudományos körökben sem. A Southern Cross-expedíció kétségtelen eredményei ellenére a Sir Clemets Markham irányítása alatt álló tudományos körökben továbbra is nehezteltek Borchgrevinkre, hogy elfogadta Newnes támogatását. Borchgrevink hitelességét és elfogadottságát nem segítette elő a Newnes lapjaiban megjelent cikkeinek nagyképű hangvétele sem. Szintén számos kritika érte a rohamtempóban megírt és 1901-ben megjelent expedíciós beszámoló, a First on the Antarctic Continent újságírói stílusa és kérkedő megfogalmazása miatt. A könyv megjelenését követően Borchgrevink egy előadói körutat tett Angliában és Skóciában, ahol a Skót Királyi Földrajzi Társaság tagjává választották, majd 1902-ben, amerikai előadói körútja során az Amerikai Földrajzi Társaság tagságát is elnyerte. Nem sokkal később megjelent Bernacchi To the South Polar Regions című könyve is, amelyben beszámolt az expedícióval kapcsolatos tapasztalatairól. A kritikák ellenére Borchgrevink nagy sikerként tekintett az expedícióra. Az általa felderített területet egy „aranybányaként”, egy „új Klondike-ként” írta le, ahol mérhetetlen bőségben találhatók halak, fókák, madarak és értékes fémeket tartalmazó „kvarckristályok”. Könyvében részletesen felsorolta az expedíció fő eredményeit, melyeket a következőkben jelölt meg: annak bizonyítása, hogy a Viktória-földön át lehet telelni; egy éven keresztül tartó folyamatos meteorológiai és mágnesességi megfigyelések; a déli mágneses pólus jelenlegi helyzetének meghatározása; új fajok, rovarok felfedezése, a sekélyvízi élővilág tanulmányozása; a partvidék feltérképezése és új szigetek felfedezése; az első partraszállás a Ross-szigeten; a Nagy jégfal felmérése; új déli rekord felállítása a 78°50’ déli szélesség elérésével. Későbbi értékelések rámutattak, hogy a Adare-fokon kiválasztott téli szállás, a hely fekvése miatt lehetetlenné tette az Antarktisz belső területeinek elérését és komolyabb felfedezését. Az expedíció tudományos eredményei elmaradtak a várakozásoktól, részben Nikolai Hanson természettudományi feljegyzéseinek eltűnése miatt. Mivel Borchgrevinket felelősnek tartották a feljegyzések és a Hanson által gyűjtött leletek elvesztéséért, később komoly vitába került Hanson munkáltatójával, a Londoni Természettudományi Múzeummal. A visszatérést követő években Borchgrevinket elismerésben részesítette az Amerikai Földrajzi Társaság, Norvégiában a Szent Olaf-rend lovagkeresztjével, Dániában pedig a Dannebrog-rend lovagkeresztjével tüntették ki. Később Ausztriában „Ferenc József Birodalmi Rend” kitüntetéssel ismerték el érdemeit. Angliában azonban hosszú éveken keresztül teljes mértékben figyelmen kívül hagyták az expedíció eredményeit, annak ellenére, hogy Hugh Robert Mill azt egy, a későbbi expedíciós munkák szempontjából fontos, „kitűnő, úttörő jellegű munkának” minősítette. David Crane történész később rámutatott, hogy véleménye szerint, ha Borchgrevink a brit haditengerészet tisztje lett volna, Angliában sokkal komolyabban vették volna eredményeit. Végül, 1930-ban – felesége és pártfogói közbenjárására – a londoni Királyi Földrajzi Társaság a Patron’s Medal érdeméremmel tüntette ki, elismerve azt, hogy „a Borchgrevink által leküzdött nehézségeket korábban alábecsülték”. Ahogy megfogalmazták: „Csak Scott északi csapatának tapasztalatai után ismerték fel, hogy az Adare-fok térségében lehetetlen volt többet elérni, mint amit Borchgrevink megvalósított. Ekkor derült ki, hogy nem kezelték jelentőségéhez mérten a Southern Cross-expedíció úttörő munkáját, amelyet a brit lobogó alatt és egy brit támogató költségén hajtottak végre.” Bár Borchgrevinket életében számos kritika érte, azonban kétségtelen tény, hogy munkásságával és főként a Southern Cross-expedíció során megvalósított úttörő munkájával elévülhetetlen érdemeket szerzett az Antarktisz-kutatás területén. Ennek körében – többek között – elsőként bizonyította be a gyakorlatban, hogy egy expedíciós csapat, megfelelő előkészületekkel, képes áttelelni az antarktiszi szárazföldön, a Camp Ridley táborban létesített kunyhók voltak az első ember alkotta építmények az Antarktikán és elsőként használt kutyákat, szánokat és kajakokat a déli-sarki körülmények között. A Ross-selfjég feltérképezése során elsőként jutott fel a Nagy jégfal felszínére, végső soron utat mutatva Amundsen déli-sarki expedíciójának. Az Adare-fokon, Carsten Borchgrevink által emelt épületek még a mai napig is állnak, és nemzetközileg elismert történelmi helynek számítanak. Az új-zélandi Antarktiszi Örökség Alapítvány kezdeményezésére a tábor területe és az ott található épületek az Antarktisz-egyezmény alapján az Antarktisz különösen védett területének minősülnek (ASPA 159), amely az egyezmény szerinti legmagasabb védettségi szintet jelenti. Borchgrevink kunyhóinak maradványai Új-Zéland és az Egyesült Királyság javaslatára Történelmi hely vagy emlékmű minősítést kapott (HSM 22), ugyanúgy mint Nicolai Hanson sírja (HSM 23). A tábor területét és a kunyhókat az új-zélandi Antarktiszi Örökség Alapítvány kezeli. Borchgrevink kunyhóit 1990-ben eredeti formájukban helyreállították, a táborokban talált eredeti leleteket pedig konzerválás céljából Új-Zélandra szállították.
345,261	John Bonham	26,885,135	null	[ "1948-ban született személyek", "1980-ban elhunyt személyek", "American Music Awards-győztesek", "Az év szócikke 2010 verseny jelöltjei", "Brit rockdobosok", "Kiemelt cikkek", "Led Zeppelin" ]	John Henry „Bonzo” Bonham (Redditch, 1948. május 31. – Clewer, 1980. szeptember 25.) angol dobos, az angol Led Zeppelin hard rock együttes tagja. A szakma a rocktörténet egyik legjobb előadójának tartja, dobosok generációi tekintik mesterüknek, az Encyclopædia Britannica szerint a hard-rock dobosok első számú modellje. Dobjátékának erőteljességét, precizitását és sebességét – mindenekelőtt jobb lábának gyorsaságát – a zenészek ma is széles körben tisztelik. A rocktörténelem egyik legjelentősebb dobosa, John Paul Jones basszusgitárossal minden idők legjobb ritmus-szekcióját alkották. Ez a ritmusszekció a kölcsönös tiszteleten alapult. John Paul Jones ezt mondta róla: „Bonham volt a basszusgitárosok álma”. Bonham pedig Jonesról: „John Paul Jones hihetetlen volt, minden nap új eszközökkel érkezett a stúdióba zenélni.” Halálával a zenekar is megszűnt. Fia, Jason Bonham szintén dobol. 1994-ben a Rock ’n’ Roll Hall of Fame-be való beiktatása, illetve 1995-ben az American Music Awards életműdíjának átadása alkalmával is Jason Bonham vette át apja nevében az elismerést. Johnt hányásba fulladva holtan találták egy éjszakába nyúló ivászat után, útban egy következő turné próbájára. ## A Led Zeppelin előtt John Henry Bonham 1948. május 31-én született a worcestershire-i Redditchben. Édesapja Jack Bonham építési vállalkozó volt (meghalt 1989); édesanyját Joannak hívták. Két testvére Michael (vagy Mick, 1951–2000) és Deborah (született 1962). John ötévesen kezdett dobolni, eleinte az otthon található eszközökből állított össze felszerelést, amely konzervdobozokból és edényekből állt. „Ötévesen dobos akartam lenni. A fürdősó dobozán játszottam. A pergőm egy kerek ón kávésdoboz volt, amelynek aljára vezetéket rögzítettem. És ott voltak anya edényei.” 10 évesen megkapta édesanyjától élete első dobját, egy pergődobot, majd öt év múlva édesapjától egy komplett Trixon dobfelszerelést, amely „majdnem történelem előtti volt, nagy részét ette a rozsda”. Példaképei Gene Krupa és Buddy Rich voltak. Sohasem tanult dobolni, teljes mértékben autodidakta volt, legfeljebb tanácsokat kért más redditchi dobosoktól. A zenélés már kamaszkorában kitöltötte az életét, iskolaigazgatója szerint vagy kukás lesz, vagy milliomos. Miután a Wiltan House állami iskolát elvégezte, 1964-ben asztalos- (vagy ács-)inasként kezdett dolgozni apja cégében. Már 14 évesen alkalmi beugróként szerepelt a Blue Star Trio zenekarban, ahol Bill Harvey-t helyettesítette és Terry Beal, valamint Mick Ellis gitáros-énekesekkel zenélt. Egy évvel később már a Gerry Levene & the Avengers együttesben dobolt. 1964-ben csatlakozott első állandó zenekarához, a Terry Webb and the Spidershez, amelyben megint Terry Beal énekelt. Velük zenélt, miközben apja építési vállalkozásában dolgozott, majd úgy döntött, hogy csak a dobolásnak él. Fellépő ruhája extravagáns volt, lila bársonyzakó arany szegélyekkel. Ugyanebben az évben a Senators zenekarban is vállalt beugró szerepet, amelybe Terry Beal, a Blue Star Trio egykori énekese hívta. Bealt Bobby Child helyére hívták meg, és amikor Mick (akinek vezetéknevére senki sem emlékszik a Senators tagjai közül) dobos távozásával új dobos után kellett nézni, Beal Bonhamet ajánlotta. További társai Bill Ford basszusgitáros, Trevor McGowan gitáros-énekes és Graham Dennis ritmusgitáros. Ezzel az együttessel rengeteg tehetségkutató versenyen léptek fel, később szerepeltek a birminghami zenekarokat bemutató, Brum Beat promóciós LP-n egy számmal, amelynek címe „She’s a Mod”. Ezt a számot, az „I Know a Lot About You” cíművel együtt, single formában is kiadták. 1965-ben egy koncerten találkozott először későbbi feleségével, Pat Phillipsszel. Pat miatt majdnem abbahagyta a zenélést: „Megesküdtem Patnak, hogy feladom a dobolást, de minden este, amikor hazamentem, leültem a dobok mögé. Ha nem teszem, rossz lett volna nekem.” Bonzo későbbi egyedi játékstílusa (hangosság és erőteljesség) már ez időben is megvolt, de ekkor még a birminghami klubokban ez nem számított erénynek. Azt mondták róla, hogy elnyomja a zenét. Még 1968 szeptemberében Peter Grant is ezt mondta, mikor a Led Zeppelin először koncertezett. Ekkoriban rendszeresen szerepelt a Pat Wayne and the Beachcombers zenekarban, amelynek különlegessége a két szaxofonos felállás (Dario Capaldi és Brian Finch). Itt alkalmanként az állandó dobost, Brian Sharpe-ot váltotta. A Nicky James Movementben 1965-ben játszott először. Ebben Roy Wood, a későbbi The Moody Blues alapítója mellett Bev Bevan és Mike Pinder voltak a társai. Ezt követte a Steve Brett and the Mavericks. Itt Steve Brett gitáros-énekes és Dave Holland basszusgitáros mellett dobolt, majd az utóbbi távozásával (aki Miles Davis basszusgitárosa lett) Rick Dene lett a zenekar tagja. 1966-ig a Danny King and the Mayfair Set nevű együttesben is fellépett, amelynek Trevor Burton gitáros távozása vetett véget. 1966-ban a Way of Life-ban játszott 18 hónapig, egy rövid megszakítással. Ekkor énekelt először, mégpedig a Hey Joe-ban. Társai Mike Hopkins gitáros, Tony Clarkson basszusgitáros és Reg Jones énekes. Érdekesség, hogy néhány koncerten két dobossal játszottak, kiegészülve Bugsy Eastwooddal. 1967-ben a Crawling King Snakes-be távozott Nigel Knowles helyére, itt zenélt először együtt Robert Planttel, gyermekkori barátjával. Tagok voltak még Ian 'Inky' Watts gitáros, Bruce 'Maverick' Oakes basszusgitáros és Johnny Pasternak gitáros. ### Közvetlen előzmények (1967–1968) Gyermekének megszületése (1966) után komolyan kellett vennie a zenélést, mivel a családját el kellett tartania. 1967-ben Bonzo és Robert is a szülővárosaikhoz legközelebb eső nagyvárosban, Birminghamben próbálkoztak sikeressé válni, ennek köszönhetően ismét találkoztak. Megalakult a Band of Joy Kevyn Gammond gitárossal és Paul Lockey basszusgitárossal. Ekkor Plant javaslatára Bonhamet kérték fel dobosnak. A Band of Joy volt Bonzo életében az első zenekar, amellyel rendszeres jövedelemhez jutott, mivel sokat koncerteztek, és egy-egy fellépés 60–70 £ bevételt hozott. E zenekarnak több demófelvétele készült a Regent Sound Studiosban, már ekkor a későbbi Led Zeppelinhez hasonló bluest játszottak. Felvételeik az „Adriatic Sea View”, „For What is’s Worth”, „Hey Joe”, „Memory Lane”, „I Gotta Find My Baby”, a koncerteken ezeken kívül a „Sweet Mary”, „If I Where a Carpenter” és a „Hang on to a Dream” című szerzeményeket adták elő. Plant ’66 to Timbuktu lemezére felkerült két 1967-es felvétel, a „Hey Joe” – Billy Roberts szerzeménye, de általában Jimi Hendrix interpretációjában ismert, amely ebben az évben jelent meg kislemezen – és a „For What it's Worth” (ezt a dalt pedig később a Led Zeppelin játszotta néhány alkalommal egyvelegek betétszámaként). Bonzo dobolt Robert ez év őszén megjelent kislemezén is. A zenekar 1966–1968 között működött, ekkor szerte Angliában turnéztak az amerikai Tim Rose támogatásával. 1968 elején felléptek a legendás Marquee-ban. Csak előzenekarként, mégis Phil Collins úgy emlékezett erre az estére 1980-ban, hogy felállva tapsolta meg Bonzót. Rövid idő múlva ez a formáció feloszlott, mert Rose Steve Dolan basszusgitárossal saját zenekart alapított, ahová elhívta Bonhamet is. A Tim Rose Band nem rögzített felvételeket, hanem szerte Angliában turnéztak. Ekkorra már Birmingham tágabb környékén, majd Londonban is elismert dobos volt. Többen hívták játszani zenekarukba, közöttük Chris Farlowe és Joe Cocker is, valamint Tim Rose, aki Jimi Hendrix dalának, a „Hey Joe”-nak, illetve a Plant által jóval később feldolgozott Morning Dew-nak volt a szövegírója. Végül Tim Rose meghívását fogadta el: dobos lett nála, heti 40 fontos fizetéssel. ### The New Yardbirds (1968 szeptembere) Jimmy Page 1968 nyarán társakat keresett, hogy a Yardbirds lekötött turnéját teljesíteni tudja. Terry Reid lett volna a kiszemelt énekes, aki azonban elfoglaltsága miatt nem fogadta el az ajánlatot. Page és Grant szerint Plantet ajánlotta maga helyett, más változat szerint Page-nek Alexis Korner hívta fel a figyelmét Plantre, vagy Tony Secunda, a Procul Harum menedzsere. Plant pedig beajánlotta Page-nél Bonhamet. Page illusztris listából válogathatott, B. J. Wilson (Procul Harum) és Ginger Baker (Cream) is a listán volt. Volt néhány jelöltje a session-zenészek között is, mint Clem Cattini vagy Aynsley Dunbar. A Yardbirds azonban 1967-ben olyan siralmas eredményt produkált, hogy mindenki visszautasította a megkeresést. Jimmy Page így kapott a terveiben nem szereplő ötleten, és a szinte ismeretlen, de elemi erővel doboló Bonzót választotta. Plant ugyanis megszervezett egy koncertlátogatást a hampsteadi Country Clubba. Page így emlékszik: „Amikor megláttam, micsoda cséplőgép ez a Bonzo, rögtön tudtam, piszkosul illene a csapatba. Pontosan ugyanazt játszotta, mint én.” Plantnek azonban csak hosszas győzködés után sikerült kimozdítani őt Tim Rose-tól. Később azt mondta, hogy nyolc táviratot küldött. Peter Grant vette át az ügyet, aki további negyven távirat után személyesen ment el Bonzóhoz, hogy elcsábítsa a New Yardbirdsbe. A táviratokat azonban már csak azért sem kapta meg, mert éppen Farlowe turnéján dobolt. Bonzónak ugyanis több lehetősége volt az adott időben – például Joe Cocker, vagy Chris Farlowe – és ő ekkor inkább a biztos kereset preferálta volna. Végül a meghallgatott zene és Plant személyes barátsága alapján választott: „Úgy döntöttem, a zenéjük jobban tetszik, mint Cocker vagy Farlowe zenéje.” „Joe Cocker, Chris Farlowe, Robert és Jimmy is érdekelt. Sok mindent kellett vizsgálni. Nem csak az volt a kérdés, ki biztosítja a legjobb kilátásokat, hanem hogy ki csinálja majd a megfelelő típusú zenét... De már ismertem a Band of Joyból Robert Plantet, akit szerettem, és tudtam, ki az a Jimmy Page, ezért úgy döntöttem, hogy az ő zenéjük lesz a jobb. És ez bejött.” John Paul Jones basszusgitárossal végül összeállt a New Yardbirs. Az 1968. augusztus 19-i első közös próba már Londonban volt, ahol a „Train Kept a Rollin’” című szerzeményt játszották a Yardbirds repertoárjából. Ez és az „I Can’t Quit You Baby” fel is került a New Yardbirds augusztus végén megjelenő kislemezére. Jones így emlékszik az első próbára: „Amint meghallottam John Bonham játékát, éreztem, hogy minden klappol majd – ez a srác nagyon tud, és veszettül tolja. Azonnal összeállt a kép. Erős dobos volt, mi meg rock and rollt játszottunk, nem szordínóra volt szükségünk. Egész lényéből áradt az erő, én meg basszusgitárosként ezt szeretem.” A zenekar első komoly közös tevékenysége P. J. Proby Three Week Hero című albumának felvétele volt, majd 1968 szeptemberében megindult a New Yardbirds turné, bár több alkalommal egyszerűen Yardbirds néven léptek fel. Tíz nap alatt kilenc fellépésük volt. Szeptember 17-én tértek vissza Angliába, és október 4-én már Led Zeppelin néven játszottak a newcastlei Mayfair Ballroomban. ## Led Zeppelin ### 1968–1970 Az igazi sikert a Led Zeppelin 1968-as megalakulása után érte el. A zenekar sikerét nagy részben ő hozta a hihetetlenül sokszínű játékával. Ha kellett, tudott nagyon lágyan már szinte drámaian játszani, mint a Thank You című számban, ahol halk és visszafogott. Híresen hosszú és nehéz dobverőivel („Bonzó faágacskái”) legtöbbször kemény és precíz, néha „szertelen” volt. Különleges képességeként említik, hogy pontos játékát úgy tervezte meg, mintha mindig késésben lenne a gitárriffhez képest. Ezt legjobban a Black Dog című számban hallani. Itt a kíséret természetes üteme a 2/4 lett volna, ám Bonham 4/4-et játszik alatta. A szám a középrészben 5/8-ra vált, ami nagy ritkaság a rockzenében. Ebben a szakaszban is 4/4 a dobütem, vagyis a dobhang és a riff csak bizonyos számú ütem után találkozik újra. Ez a szakasz mindössze 7 másodperces a számban (0:42 és 0:49 között). Ám alig három másodperc múlva Bonham átmegy 2/4-be, ezt viszont a pergőn nem követi, mintha továbbra is 4/4-ben lenne. Ezt 12 másodperc múlva a verze követi, ismét a kifordult ritmussal. Barney Hoskyns véleménye szerint a „Black Dog” a „rock and roll egyik legtekervényesebb dala, és a Led Zeppelin készletében a legördögibb, legerőteljesebb szám”. A Led Zeppelin 1969. január 12-én megjelent debütáló albumának nyitószáma, a Good Times Bad Times mindjárt erősen épített Bonham kivételes tehetségére. A dalban sorozatban játszott 2/16 alatt dupla tripletteket, és mindezt egy lábdobon tette. A két lábgépes (vagy két lábdobos) összeállítást egyetlenegyszer próbálta ki. A triplett-technikát sok későbbi rockdobos használta, és nagyon sokan csak duplázóval vagy két lábdobbal tudták utánozni. Page szerint: „emberfeletti, amikor rájössz, hogy ő nem két lábdobbal játszik”. A zenekar egyik legismertebb, legendás sikere, a Moby Dick – eleinte Pat’s Delight címmel – pedig Bonham szenzációs szólószáma. Ezt a szerzeményt első alkalommal már 1968. december 30-án, a USA-beli Spokane-ben (Washington állam) adták elő, és ettől kezdve igen ritka fellépés volt, amikor nem játszották el. (Bővebben: a Led Zeppelin koncertjeinek listája.) A dalt Page és Jones parádés riffjei vezetik fel, majd Bonzót magára hagyják és elkezdődik a lenyűgöző dobszóló. Az 1969. október 22-én megjelenő II. albumon 4 perc 21 másodperc hosszúságú stúdióváltozatot a koncerteken 15–20 perces virtuóz alkotássá bővítette. A felvezető téma után letette az ütőket és tenyérrel dolgozott a bőrökön, cineken, kongákon. Majdnem minden koncerten eljátszották a Moby Dicket, sosem volt kétszer egyforma, és a közönség utána percekig ünnepelte. A dobszóló az 1976-ban kiadott, de 1973. július 29-én a Madison Square Gardenben felvett The Song Remains the Same albumon, majd a How the West Was Won című koncertválogatáson az 1972. június 27-én rögzített változata is megtalálható, valamint az 1970. január 9-én, a Royal Albert Hallban rögzített műsor DVD-n is látható. „Általában húsz percen keresztül játszottam, de a leghosszabb volt vagy harminc perces. Ez hosszú, de amikor játszom, repül az idő.” A Moby Dick albumváltozata viszont gyenge, nincs sodra, nincs tetőpontja vagy valamilyen szerkezete, összedobált ötlethalmaznak tűnik első hallásra. Ez azért van, mert tényleg az. Page a különböző stúdiókban felvett szólódarabkákat szerkesztette egybe, és legyen bármilyen zseniális stúdiómunkás, ezt nem sikerült élővé varázsolnia. Bonham egy interjúban így kommentálta: „Nem úgy volt, hogy leültem és feljátszottam a lemezre szánt dobszólót. Úgy rakták össze darabokból.” Bonzo próbatermi improvizációi több dal ötletét adták, ilyen például a „Rock and Roll”. E szám minden változata egy jellegzetes dobtémával kezdődik, amely Little Richard „Keep a Knockin'” című alkotásának bevezető üteme. Bonham az egyik próbán lazításként kezdte el játszani, amelyhez társai rögtön kíséretet improvizáltak. A mindössze három nekifutással felvett kész mű annyira tetszett a társaságnak, hogy a IV. albumon kiadták, és a koncertműsorokban 1971. decemberétől állandó műsorszám lett. Először 1971. március 5-én, a belfasti Ulster Hallban adták elő nyilvánosság előtt, élőben. Az 1972. június 27-i előadását a How the West Was Won című koncertválogatáson, az 1973. július 29-én elhangzottat pedig a Song Remains the Same című koncertalbumon adták ki. A „Rock and Roll” a „Four Sticks” felvételei közben jött létre. Mégpedig azért, mert Bonzót nagyon frusztrálta, hogy a szám 5/4-es ütemével nem nagyon tud mit kezdeni. A szám címe abból jött, hogy négy dobverőt fogott a kezébe a súlyos riff megfelelő alátámasztásához, de maga az alap ritmusképlet nem fekszik neki. Páros ütemekből kiváló volt, de a páratlan ütemekből csak a 3/4-et szerette, ezért a szám felvételei közben végig az ütemmel küzdött, semmiféle díszítést nem enged meg magának, nehogy kiessen a tempóból, ami alól csak a középrész 6/4-es tempója kivétel. Ezt a számot később sosem játszották koncerteken, mert féltek, hogy teljesen szétesik. A „Four Sticks” ellenpéldája a „The Crunge”, amely megmutatja, hogyan lehet szvinget játszani soul alá, a hard rock egyszerű riffjeit átvinni egy magasabb dimenzióba. Ez a szám Bonzo egyik legnagyobb zenei teljesítménye az alapütemeket illetően. Első kritikáit a koncertek alapján kapta, az eredmény vegyes volt. A Melody Maker szerint erőteljes dobos, talán túl erőteljes. A Sunday Denver Post szerint a dobszóló ötlettelen és sablonos. A valódi zenészek azonban másképp értékelték a teljesítményét. 1969. április 9-én Tolworth-ban koncerteztek egy kis kocsmában, ahol Jon Newey is jelen volt, akkoriban mint dobos, később újságíró. Ezt írja róla: „... Aztán ott volt a dobos, Bonham. Ő a többi doboshoz hasonlóan ismerte Carmine Appice stílusát, aki olyan iszonyú erővel játszott, hogy mindenkit elsöpört. A jelek szerint Bonham követni akarta a példáját: erős alapot hozott, ami a csapat blues-zenéjével kombinálva egyszerűen halálos volt.” ### 1970–1980 John Bonham a Led Zeppelinben megtalálta azokat a társakat, akikkel kompromisszumok nélkül tudott együtt dolgozni. Szeretett ebben a zenekarban játszani, amelyet a barátság tartott össze, és ő maga így kommentálta: „Egyes bandák túlságosan össze vannak zárva és a legenyhébb dolgoktól is szétrobbannak. Mi éppen annyira vagyunk összezárva, amennyire kell. Nálunk soha nem fordulhat elő, hogy valaki elejt egy mondatot, és mindenki szét akar széledni.” A csúcson is egyszerű megjelenésű, közvetlen ember maradt. Erre jellemző egy 1972-es sztori, amelyet Roy Hollingworth hagyományozott ránk: „Bonzo megérkezik, kezében a dobverőivel. »Megállítottak a színpad bejáratánál, és nem akarták elhinni, hogy a zenekarhoz tartozom. Megkérdezték tőlem, hogy hol a színpadi ruhám. Én meg visszakérdeztem, hogy nem az a lényeg, hogy én hol vagyok?«” A zenekar 1969-ben szinte állandóan turnén volt, a második albumukat is apránként vették fel a világ különböző stúdióiban. Emellett a Family Dogg és P. J. Proby albumain is részt vettek, sőt Page és Bonham közreműködött hat szám felvételén a Lord Sutch and Heavy Friends albumon, amely 1970-ben Jeff Beck és Noel Redding neve alatt jelent meg. 1970 kora nyarán Bonham azt mondta: „Enyhült a nyomás. Most már többet tudunk Angliában dolgozni.” A koncertezés a Led Zeppelin számára a legfontosabb tevékenység volt, a stúdiómunkát afféle szükséges rossznak tartották. „Szeretünk játszani, minden koncert fontos számunkra. Ebben az üzletágban nem számít, mekkora híred van, az önteltséget senki sem engedheti meg magának. Ezzel a hozzáállással halott lesz. Ez velünk soha sem történhet meg.” Mindezek ellenére a Led Zeppelin harmadik amerikai koncertturnéjának botrányai kissé megingatták a zenekarbeli helyzetét. Bonham józanul visszafogott volt, de rengeteget ivott, és részegen viszont agresszív és kötekedő lett. Az 1969 nyári eseményekre minden résztvevő másképpen emlékszik, ezért csak annyi biztos, hogy a Flushing Meadow Festival alkalmával – ahol egyébként a Led Zeppelin éppen nem lépett fel, csak a Jeff Beck Group és a Ten Years After, a Vanilla Fudge előzenekaraként – minden jelenlévő elég részeg volt ahhoz, hogy kötekedő legyen. Már a kezdet sem biztatott sok jóval, az első előzenekar, a Jeff Beck Group már a színpadon egymásnak esett: „Olyan igazi hőbörgős nap volt. Mindenkinek száz százalékon állt az energiaszintje, és mindenfélével hajigáltuk egymást a színpadon. Én Alvin Leehez vágtam egy korsó narancslevet, a sziruptól ragacsos lett a gitárja. Hülyeségeket csináltunk. Három brit zenekar, összezárva? Egyenlő a botránnyal.” (Jeff Beck) Ám ha nem volt elég a három zenekar, ott volt a Led Zeppelin is nézőként, és a Jeff Beck Group még csak a ráadásainál járt, amikor a Led Zeppelin tagjai felrohantak a színpadra, és párhuzamos előadásba kezdtek. A „kilencfős jam” azóta a rockfolklór része, ezért a részletek homályosak. Úgy tűnik azonban, hogy Bonzo volt a legrészegebb és legagresszívebb. Richard Cole könyve szerint Page ezek után neki mondta: „Bonzónak valahogy össze kell szednie magát. Ő a saját legnagyobb ellensége, és lehet, hogy nekünk is ő a legnagyobb ellenségünk.” Richard Cole a Stairway to Heaven: Led Zeppelin Uncensored című könyvében más botrányokkal is részletesen foglalkozik: hotelszobák tönkretétele, töméntelen mennyiségű ital elfogyasztása, felháborító és ijesztő, durva viccek alkalmazása. Richard Cole-ról azonban Jimmy Page később elítélően nyilatkozott. Szerinte a Led Zeppelin turnémenedzsere folytonosan túloz. Kirúgták a zenekarból, ezután mindenféle rosszízű pletykákat terjesztett. Már Stephen Davis újságíró könyvének anyaga is nagyrészt tőle származott, amelyben tényként ír arról, hogy Jones kivételével az együttes tagjai szerződést kötöttek az ördöggel. A zenekar tagjai rendkívül elítélően nyilatkoztak a Hammer of Gods című könyvről. A nevezetes esemény után fél évvel, 1970 januárjában, a Disc magazinnak adott interjúban ezt mondta magáról: „Szeretem, ha folyamatosan emberek vesznek körül. Bulizunk, szórakozunk, vagy simán csak hülyülünk. Elég zajos fickó vagyok... valószínűleg a legzajosabb négyünk közül. Egyébként én sem vagyok más. Szeretem csinosítani a környezetemet, kertészkedem, de attól még lobbanékony, hirtelen haragú vagyok – nem szokásom leülni és rágódni a dolgokon.” ## Bonzo és a dobok Eredetileg egy használt Trixon dobfelszerelése volt, amelyet 15 éves korában kapott. Később egy szintén használt Premier szerelésre váltott, amivel 1969-ig koncertezett. Az első amerikai Led Zeppelin turnén Carmine Appice, a Vanilla Fudge dobosa bemutatta őt a Ludwig dobfelszereléseket gyártó cég képviselőjének, ettől kezdve Bonzo a teljes pályafutása során Ludwig márkájú dobokat használt, amiknek mély és erőteljes hangzása nagyban meghatározta a Led Zeppelin zenéjének karakterét. 1969-ben a Ludwig Studio and Touring Kitt nevű szerelését kapta a Ludwig cégtől. Ebben már megjelent a 26’’-os lábdob, mint a hangzás alapvető eleme. A Ludwig cég termékeihez azért ragaszkodott később is, mert ezen szetekben az akkoriban szokásosnál mélyebb testű és nagyobb átmérőjű dobok is voltak. A dobtestek mindkét tulajdonsága – mélység és átmérő – a hang mélységét és teltségét befolyásolja. Lábdobja (nagydob, basszusdob) például 26 collos volt, míg az általában szokásos a 22 coll volt. Bonzó hangzásvilága ihlette a dobos körökben máig használatos bálnaszívhang megjelölést. Díszítéseinek és szólóinak alapvető rétegében egyetlen egyszerű elemet találhatunk, a tripletet, amelyet azonban olyan precizitással és változatossággal adott elő, hogy a mai doboktatásban egyszerűen Bonzo tripletjei néven tanítják a kezdő dobosoknak. Carmine Appice-szal kötött barátsága is részben ennek tudható be. Első amerikai koncertturnéjukon Appice kérdezte Bonzót a „Good Times Bad Times” tripletjeiről, mire Bonham közölte vele, hogy épp tőle vette az ötletet. Appice elámult, majd előkereste a Vanilla Fudge első lemezét és meghallgatta saját magát. „Tényleg játszottam egy tripletet, kézzel és lábbal felváltva. De ő csak lábdobon hozta és sorozatban. Teljesen lehidaltam. Azon a turnén lettünk jó barátok”. Bonzo gyakori technikája az angolban rimshots (körülbelül kemény ütés) nevű ütésmód. Ennek lényege, hogy a verő egyszerre éri el a fejével a bőrt és testével a pergő (vagy valamelyik másik dob) káváját. Ezzel – attól függően, hogy a dobverő feje a kávától milyen messze éri el a bőrt – sokféle tónusú és hatású kiemelt, nyomatékosított hang keletkezik. Ezt a technikát egyaránt használta kiállások ellenpontozására és hangsúlyos díszítések bevezetésére is, de volt néhány dal, amiben folyamatosan használta, mint az „Immigrant Song”, a „When the Levee Breaks”, a „The Ocean”, vagy az „Achilles Last Stand”. Néha igen meglepő helyeken hallható, ezért szinte Bonzo védjegyévé is vált, ilyen például amikor a „Kashmir”-ban, a hegedűkkel játszott főtéma alatt a rimshot technikával üti a lassú ütemet. A rimshot különösen nagyot szólt Bonzo egy másik jellemzője miatt: a leghosszabb és a legnehezebb szabvány dobverőket használta, amelyeket mások legfeljebb gumilapos gyakorláshoz vettek a kezükbe. Dobverői 5A vagy 5B típusú ovális fejűek. Glen Colson visszaemlékezése szerint Bonzo egy estén akár három párat is széttört. Jeff Ocheltree szerint Bonham titka nem az erőben volt, hiszen a dobokat nem törte össze és a bőröket nem szakította be, hanem az, hogy a kemény ütéseket hogyan helyezi el. Ezt maga Bonzo is megfogalmazta egy interjúban, amikor megkérdezték tőle, hány dobbőrt szakított be: „Egyet sem. Rövid ütéssel is elég keményen megüthető a dob, hogy a bőr könnyedén elrepedjen. A pergőmön lévő bőrnek ez már a harmadik turnéja.” Saját szavai alapján a zenei stílusok közül leginkább a korai soul hatott rá. A zenéje alapján azonban a funk és annak gitárcentrikus változata, a groove feszes tempói álltak legközelebb hozzá. Ezek rendkívül sokszor megjelennek a Led Zeppelin dalaiban, még akkor is, amikor a zene egésze teljesen távol áll tőlük. Ilyen például a Fool in the Rain is. A groove megjelenik a D’yer Mak’erben, bár ebben reggaes elemek is vannak), a The Crunge-ban, amiben soul és szving is megjelenik, a The Oceanban vagy a The Wanton Songban. A feszes ritmusok a rock and rollban is megjelennek, mint a Darlene üteme, vagy az olyan besorolhatatlan műfajú dalokban, mint a Poor Tom. ### Dobfelszerelései 1968 előtt: Trixon, majd Premier. 1968-ban Ludwig Super Classic Green Sparkle és Ludwig Black Diamond Pearl - 13×9’’ tam; - 16×16’’ tam; - 22×14’’ lábdob; - 14×5’’ Ludwig Supraphonic vagy Ludwig 20’s/30’s COB Tube Lug pergő. 1969–1970: Ludwig Studio and Touring Kit, más néven Thermo Gloss Natural Maple - 14×12’’ tam; - 16×16’’ tam; - 18×16’’ tam; - 14×6,5’’ Ludwig Chrome Supraphonic pergő; - 12’’ Ludwig Conga (2 db); - 26×14’’ lábdob. Ezzel a szereléssel próbálta ki a „Communication Breakdown” egy demófelvétele alkalmával a két lábdobos összeállítást, amit soha többet nem használt. A Good Times Bad Times híres tripletjeit a Ludwig Speed King típusú lábgépével, egy lábbal játszotta. 1971–1973 között Ludwig Green Sparkle típusú szerelés: - 14×10’’ tam (külön pergőállványon); - 16×16’’ felső tam; - 18×16’’ oldaltam; - 26×14’’ lábdob; - 14×6,5’’ Ludwig Chrome Supraphonic 402 pergődob; - 29’’ Machine üstdob 1972-től; - 29’’ és 32’’ Universal üstdob 1972-től; - Ludwig Speed King lábgép. Ezt a dobfelszerelést 1973-ig használta koncerteken. Stúdióban a IV. album egyes számaiban, majd 1973-tól – a Presence lemez kivételével – minden későbbi stúdiófelvételen ezen játszott. (A Presence lemezen a Ludwig Silver Sparkle hallható.) 1973-ban, a Song Remains the Same felvételén a Ludwig Amber Vistalite (borostyán) hallható és látható. - 14×10’’ tam (külön pergőállványon); - 16×16’’ felső tam; - 18×16’’ oldaltam; - 26×14’’ lábdob; - 14×6,5’’ Ludwig Supraphonic 402 pergő; - 29’’ Machine üstdob - 29’’ és 32’’ Universal üstdob - Ludwig Speed King lábgép. 1977–1980 között Ludwig Stainless Steel - 15×12’’ tam; - 16×16’’ tam; - 18×16’’ tam; - 26×14’’ lábdob; - 14×6,5’’ Ludwig Supraphonic con Mach Lugs pergő. Elvétve a pergőt Gretsch 42 helyettesítette. Az utolsó Led Zeppelin turnén Bonzo az általában 20 tekercsrugóból álló sodrony helyett, 42 rugós sodronyt használt. Ez a készlet a tartalék volt. A dobtestek plexiből készültek. Ennek a dobszerelésnek a másolatát 2003-ban a Ludwig cég újra kiadta, limitált példányszámban. ### Cintányérok Kizárólag Paiste cineket használt. 1970-ig Paiste Giant Beat típusút, ettől kezdve a céggel kötött megállapodás alapján teljes sorozatokat. Először a 602-es sorozatot, később a 2002-es sorozatot használta. - 15’’ Sound Edge lábcin; - 24’’ Ride 2002; - 20’’ Medium Crash - 18’’ 2002 Crash (1973-ban 18’’ Medium Crash); - 16’’ 2002 Medium Crash; - 36–38’’ Symphonic Gong. ### Egyéb egyedi beállítások Az 1969-es amerikai turné során kibővítette az alapkészletet kongákkal, szimfonikus zenekarok által használt üstdobokkal és gongokkal, és ezeken a Pat's Delight előadásakor játszott. A „Kashmir”-ban elektromos üstdobot használt. Legtöbbször fehér bevonatú Remo bőröket használt, néha az eredeti Ludwigot. Használt dobbőreit ritkán cserélte, csak amikor már nagyon szükséges volt. Az átlátszó Vistallite szereléshez Remo Controlled Sound (AKA 'CS') és RCS (AKA 'black dot') bőröket tett fel, amelyek egyrétegűek, szintén átlátszóak, közepükön fekete, kör alakú erősítéssel. A lábgép ütőjének feje közepes méretű, mint például a Remo Coated Ambassador. A lábdob belsejébe sosem tett semmilyen bélést, ami letompította volna a hangzását (ez elég általános szokás a dobosok között). Több album felvételénél a lábgépe nyikorgott, amelynek hangját hallani lehet a „Since I’ve Been Loving You”, a „The Ocean”, a „The Rain Song”, a „Houses of the Holy”, a „Ten Years Gone” és a „Bonzo’s Montreux” alatt. Page így emlékezik erre: „Volt egy borzasztóan nyikorgó nagydob pedál a Since I’ve Been Loving You dalban. Minden alkalommal, amikor hallom, egyre hangosabban és hangosabban hangzik! (Nevet)” Ezt a lábgépet a kortársak Speed King helyett Squeak King becenéven ismerték, mert mindig nyikorgott. ## Családja és magánélete Bonzónak két testvére született, Michael Bonham és Deborah Bonham. Mick könyvet írt a Led Zeppelinről (halála után, 2005-ben jelent meg), Deborah pedig énekes-dalszerző lett. Bonzo unokatestvére, Billy Bonham billentyűs hangszereken játszott Terry Reid és Ace Kefford zenekaraiban. Egy kidderminsteri bulin ismerkedett meg Pattel, akit feleségül vett, és 17 évesen családot alapított. Hamarosan megszületett fiuk, Jason (1966), majd kislányuk, Zoe (1975). Jasont 8 éves korától zeneiskolába járatta és karácsonyi ajándék gyanánt vett neki egy gyermekméretű dobfelszerelést. Jasonnek is volt tehetsége a doboláshoz. Állítólag az 1979-es knebworthi koncert próbáján a Trampled Underfoot alatt beültette az akkor 12 éves Jasont a maga helyére. Page, aki ebben a számban különösen elfoglalt a saját szólamával, nem vette észre a helycserét. Zoe is zenei pályára került, nagynénjéhez hasonlóan énekes-dalszerző lett belőle. 1969-ben West Hagley-ben vásárolt egy házat. A hetvenes években Bonzo lelkes gyűjtője lett régi sportautóknak és motorkerékpároknak, melyeket azon a worcestershire-i Cutnall Green helységhez tartozó, The Old Hyde nevű farmon tartott, ahol 1972-től a családdal együtt lakott. A Led Zeppelin koncertfilmjében (The Song Remains the Same) a Moby Dick előadása közben gyorsulási versenyek bevágott képeit láthatjuk, ezen kívül a farmon mezőgazdasági munka közben, útépítésen dolgozva, valamint ahogyan fiát, az akkor hétéves Jasont tanítja dobolni. E néhány perc betekintést nyújt abba, hogy milyen is volt Bonzo magánélete. ## Halála Bonzo halálát az a túlfűtött életvitel okozta, amit a koncertek után és a hétköznapjaiban élt. 1980. június 27-én a nyugat-németországi Nürnbergben tartott koncert a negyedik szám (Black Dog) előadása után megszakadt, Bonzo rosszulléte miatt. Az újsághírek a kábítószerrel és az alkohollal hozták összefüggésbe az esetet, míg a zenekar többi tagja szerint egyszerűen csak kimerült volt. 1980\. október 17-én, három év után indult volna az amerikai turné. Szeptember 24-én vendégeskedett Jimmy windsori házában, John Paul Jonesszal együtt (Plant nem volt jelen). Bonham a nap folyamán, a próbák alatt rengeteget ivott (a vizsgálat szerint legalább tizenhat vodkát, ami körülbelül 480 milliliternek felel meg), majd éjfél után lefektették aludni. Reggel holtan találták a szobájában. A haláleseti nyomozást az East Berkshire-i halottkém vezette, aki alkohol hatására bekövetkező tüdőödémát állapított meg, és kábítószernek nem találták nyomát. Ugyanakkor a Rock Handbook című angol kiadvány szerint Bonzo szívrohamban halt meg. A vizsgálatot még nem zárták le, amikor október 12-én, egy Kidderminsterhez közeli kis falu, Rushock Szent Mihály templomának temetőjében eltemették minden idők egyik legjobb dobosának hamvait. A történtek a Led Zeppelin feloszlásához vezettek, amit Jimmy Page december 4-én jelentett be. Sok dobos neve felmerült a pótlására (Cozy Powell, Carmine Appice, Barriemore Barlow, Simon Kirke, Bev Bevan), de a tagok döntése ez volt: nem tudják Bonzo nélkül a Led Zeppelint folytatni. 1980 őszén Jimmy Page még azt nyilatkozta, hogy „valóságos bűntény lenne a Led Zeppelint felrobbantani”, és komolyan gondolta: „Most, hogy elvesztettük drága barátunkat, és mivel nagyon erős harmóniában éltünk és dolgoztunk, úgy döntöttünk, nem folytatjuk tovább.” A hivatalos sajtóközlemény december 4-én jelent meg. Jones 1986-ban, a terjedő pletykákra így reagált: „A Led Zeppelin nem létezik többé. Csak mi hárman vagyunk. Nagy szégyen lenne, ha valaki megpróbálná újjáalakítani a bandát.” 1988-ban Plant nyilatkozta: „A Led Zeppelin abban a pillanatban megszűnt, amikor megtudtuk Bonzo halálhírét”. „Azt mondtam nekik, nem lehet folytatni, mert ez a dolog négyükről szólt. Ők pedig mind megkönnyebbültek, mert pontosan ugyanígy gondolták.” (Peter Grant) Phil Collins nekrológja: „Bonham halála veszteség a zenének, és egy kicsit a végét jelenti a rock and roll történetének.” 2003\. január végén szülővárosának vezetése bejelentette, hogy „Redditch világhírű szülöttéről, John Henry Bonhamről a közeljövőben utcát kívánnak elnevezni. Neve felkerült arra a listára, amelyen a lehetséges névadók szerepelnek”. ## Emlékezete Bonham megítélése a mai zenevilágban az egyik legegységesebb vélemény: a rockzene történetének egyik legnagyobb dobosa. 2007-ben a Stylus magazin 50 legjobb dobos listáján az első helyre tették, 2008-ban ugyanezt tartalmazza a Gigwise, a 2005-ös Classic Rock lista, és a 2010-es Music Radar 50-es lista. A Modern Drummer magazin szerint: „minden idők legjobb rock and roll dobosa”. 2008 szeptemberében Bonham vezette a Blabbermouth-listát, amelyen a meghalt zenészek szerepelnek, ezzel megelőzte Elvis Presleyt és Freddie Mercuryt. A Rolling Stone magazin 2010 februári szavazásán Neil Peart (Rush) került az élre, megelőzve a második helyezett Bonzót és Keith Moont (The Who). Peartnak egyik példaképe John Bonham. Sok más dobos és egyéb hangszeren játszó zenész stílusára is meghatározóan hatott, így Nicko McBrain (Iron Maiden), Scott Columbus (Manowar), Jeff Porcaro, Tony Thompson (Power Station), Dave Grohl (Nirvana), Tommy Lee (Mötley Crüe), Peter Criss (Kiss), Stewart Copeland (The Police), Chad Smith (Red Hot Chili Peppers). Tommy Aldridge (Whitesnake) a Live in the Still of the Night DVD dobszólójának egy részét, Bonhamhez hasonlóan, puszta kézzel adja elő. Roger Taylor (Queen) egyenesen kijelentette: „Minden idők legnagyobb rock and roll dobosa John Bonham, aki olyan dolgokat művelt a dobon, amilyeneket senki sem gondolt volna előtte. Az ő dobjainak volt a legnagyobb hangja – ezek hatalmasan hangzottak, és csak egy nagydobja volt. Ezen olyan gyorsan játszott, mintha még egy lett volna, és a legtöbb ember csak hárommal tudta volna eljátszani, ha tudna ennyit kezelni. És az ő technikája éget, fantasztikusan erős, óriási rock and roll érzés.” Dave Grohl szerint soha, senki sem fogja utolérni az ő teljesítményét, Chad Smith a bármikor felismerhető, karakteres játékát említi. Charlie Watts (The Rolling Stones) egyszerűen csak annyit mond: „Hála Istennek, hogy a lemezei megvannak, és hallhatom őt.” A Led Zeppelin tagjai szerint: - John Paul Jones, a ritmusszekció másik tagja a szoros együttműködésre helyezte a hangsúlyt, és kijelentette, hogy „Bonham volt a basszusgitárosok álma”. - Jimmy Page Bonham muzikalitását emelte ki, a dobok hangolását és megszólalását. Ebben persze Page-nek is része volt, mivel ragaszkodott hozzá, hogy a dobok a stúdióban is mindig tág teret kapjanak, valamint a teljes dobhangzást mindig egyetlen sávon rögzítette, ami hozzájárult a dobok életszerű megszólalásához. Page a 2010. május 25-én, Lauren Lavern BBC6 Music show-jában adott interjúban is megemlékezett Bonhamról. Elmondta, hogy rendkívüli zenésznek tartja, akinek „határozott elképzelése volt a dobokról, a dobolásról és a zenekarba illeszkedésről.” Életét és zenéjét feldolgozó könyvek: - Chris Welch, Geoff Nicholls – John Bonham: A Thunder of Drums - Joe Bergamini – John Bonham: A Thunder of Drums (nem azonos a fentivel) - Mick Bonham – The Powerhouse Behind "Led Zeppelin" ## Közreműködései A Led Zeppelin mellett néhány alkalommal barátaival is zenélt közösen, ezek egy része megjelent különböző albumokon. - The Family Dogg – A Way of Life (1969) - P. J. Proby – Three Week Hero (1969) - Screaming Lord Sutch – Lord Sutch and Heavy Friends (1969, megjelent 1970) - „Wailing Sounds” - „Cause I Love You” - „Flashing Lights” - „Thumping Beat” - „Union Jack Car” - „Baby Come Back” - Lulu – „Everybody’s Got to Clap Single” (1971) - Roy Harper – Flashes from the Archives of Oblivion (live, 1974) - The Wings – Back to the Egg (1979) - Roy Wood – On the Road (1979) - Various Artists – Concert for the People of Kampuchea (kiadás: 1981)
77,419	Bréma (település)	25,411,301	null	[ "Bréma (város)", "Bréma Szabad Hanza-város Tartomány települései", "Kikötővárosok" ]	Bréma () német nagyváros, hivatalosan szabad Hanza-város, Németország északnyugati részén fekszik, Bréma tartomány () székhelye. Egyike annak a három városnak, amelyek szabad tartományi jogállással rendelkeznek (a másik kettő Berlin és Hamburg). Népességét és területét tekintve is Németország tizedik legnagyobb városa. Jelentős tudományos és kulturális centrum, kikötői révén pedig Németország tengerentúli kereskedelmének egyik meghatározó központja. A Bréma-Oldenburg európai városrégió domináns települése, lakossága vonzáskörzetével együtt 2,37 millió fő. ## Fekvése Bréma Németország északnyugati részén fekszik, az Északi-tenger partjától 60 kilométernyire. Területe 25 kilométer hosszan és 1–6 km szélességben húzódik a Weser folyam mindkét partján. A város déli területei a Weser melletti marschokon terülnek el, míg az északi negyedek a geest domboldalaira kapaszkodnak fel. ## Története ### Bréma a középkorban A korai középkorban a Weser körüli magaslatok vihardagályoktól védett pontjain apró falvak létesültek. Ezek nevei közül csak a Klaudiosz Ptolemaiosz által említett Phabiranum neve maradt fenn. Bréma nevét először 782-ben, Nagy Károly egyik oklevelében a kereszténység észak-európai terjesztése kapcsán említik. 788-ban megalapították a brémai püspökséget, és ebben az időben épült meg az első fatemplom is, melynek feladata a környékbeli szászokkal szembeni védekezés miatt a város megerősítése is volt. Az új templomot Willehad püspök Szent Pál apostolnak szentelte, annak kulcsát pedig a város címerére helyezte. A város kedvező fekvésének köszönhetően kezdetektől fogva a fríz tengeri és folyami kereskedők telephelyéül szolgált. A város kereskedelmi jelentősége egyre növekedett és egyre több környékbeli paraszt hagyta el szülőhelyét, hogy Brémában kereskedelemmel foglalkozzon. A 9. században Bréma már érseki székhely. A fatemplomot 853-ban lebontották és helyében már kőből épült fel a dóm. Az egyre erősödő viking támadásokkal szemben a várost megerősítették. Bréma ellen tudott állni a 913 nyarán bekövetkezett magyar támadásnak is. 965. augusztus 10-én Adaldag érsek – I. Ottó császártól – vásártartási, pénzverési és vámszedési jogot kapott. 1260-ban Bréma a Hanza-szövetség tagjává vált. Először 25 év múlva zárták ki Hanzából, miután a város kereskedői súlyosan megsértették a Hanza-városok wismari gyűlésén a norvégok ellen kimondott blokádegyezményt. Bréma nem profitált a Balti-tenger és a Baltikum felé gyorsan fejlődő kereskedelemből, ellenben érdeke lett volna az észak, nyugat és dél felé kapcsolatokat létesíteni. Ezt az érdeket sértette a Balti-tengeri városok által erőltetett blokád. A 12. században Bréma elnyerte függetlenségét az érsektől, 1300 körül pedig megépült a városfal. 1358-ban a Weser parti város másodszor is a Hanza kereskedőszövetség tagjává vált, de 1427-ben a kereskedelmi szabályok újbóli megsértése miatt ismét kizárták. 1532-ben tört ki a „104-ek felkelése”. 1530-ban forradalmi nyugtalanság lett úrrá Brémán, amely a város falaitól keletre lévő Bürgerweide legelő használata körüli vitákban robbant ki. A reformáció eszméit magáévá tevő tömegmozgalom dühe először a szolgáját meggyilkoló Német Lovagrend nagymestere ellen fordult. A város polgárai fenyegetésekkel elérték, hogy a város irányításában egy 104 tagú választott tanács is részt vegyen. A tömegharag elől a katolikus elöljáróság Verdenbe menekült, a dómban ezek után református szertartásokat vezettek. ### Az újkorban A Weser folyó medre a középkor folyamán fokozatosan feltöltődött, elfajult, mindenfelé homokpadok, zátonyok keletkeztek. A hajóút mélysége Bréma és Vegesack (ma Bréma része) között mindössze egy méterre csökkent. A város ezért holland mérnököket bízott meg, hogy Brémától 10 km-re északra Vegesacknál egy új, mesterséges átrakó kikötőt építsenek. Ez lett Németország első mesterséges kikötője. Az új kikötő négy év alatt épült meg és 1623-ban nyílt meg a hajóforgalom számára. A város bekapcsolódott a transzatlanti kereskedelembe is, az első hajó 1783-ban érkezett az Amerikai Egyesült Államokból. Az atlanti kereskedelem felfutásával egyidejűen a Weser medrének elfajulása már a vegesacki kikötőt is elérte, ezért 1798-ban újabb mesterséges kikötőt kellett megnyitni, 30 kilométernyire északra Brake városka mellett. 1811-1814 között Napóleon csapatai megszállták a várost. Brémát Franciaországhoz csatolták. A háborús évek alatt a brit tengeri blokád miatt a tengeri kereskedelem megszűnt. A brakei kikötő sem oldotta meg a hajózás problémáit, ezért a városállam 1827-ben területet vásárolt a Weser torkolatában, ahol megalapították Bremerhaven kikötővárost. ### Virágkor és stagnálás a modern korban A 19. század második felében indultak meg a városnak és környékének nagyszabású infrastrukturális beruházásai. 1849-ben megnyílt a Művészcsarnok. 1855-ben Hannover felől a vasút elérte a várost, és megnyílt a főpályaudvar. 1876-ban a városháza és a Bürgerpark között megnyílt a mai villamos elődje, a lóvasút. 1875-ben Ludwig Franzius lett Bréma építési igazgatója. Terveket készített a Weser folyó hajózhatóvá tételére. A következő 20 évben hatalmas vízrendezési munkálatok zajlottak a város környékén. 1888-ban Bréma csatlakozott a német vámunióhoz. Ezzel egy időben megnyílt a korszak legnagyobb mesterséges kikötője, az Europahafen. Két évre rá az első villamosok kezdték meg üzemüket. 1899-ben megnyílt a második szabadkikötő (Überseehafen), 1911-ben az ipari kikötő. Bréma a gyarmati kereskedelem kapuvárosa lett. A város fejlődését derékba törte az első világháború. A város akkori 460 gőzhajójából 60 azonnal elveszett, a maradék semleges országok kikötőjében rekedt. A háború alatt a munkásság körében egyre növekedett az elégedetlenség. 1918 elején a városban erőszakos sztrájkmozgalom bontakozott ki. 1918\. december 8-án a német császárság összeomlott, Brémában a vállalkozók által támogatott Adolf Vinnen hajómágnás szerezte meg a hatalmat. Uralma alatt zűrzavar lett úrrá a városon. 1919 januárjában a városháza erkélyéről kikiáltották a Brémai Tanácsköztársaságot. Pénzügyi összeomlás és zűrzavar következett. Január végén „rendcsinálás” céljából a városba küldték Wilhelm Gerstenberg tábornok csapatait. Utcai harcok kezdődtek a tanácsköztársaságot védő munkásság és a hadsereg között. A február 8-áig tartó harcokban 24 katona és 28 munkás életét veszítette. 1920 óta működik a városi rádió és a repülőtér. 1920 után Brémát súlyosan érintette a német gyarmatok elvesztése. A hajóforgalom visszaesett, majd a nagy gazdasági világválság idején az ipar is hanyatlott. A városi munkásság egyre inkább a szociális biztonságot ígérő szélsőjobb és szélsőbal irányába fordult, radikalizálódott. 1930-as évek elején több jelentős utcai tömegverekedés tört ki a kommunisták és a náci párt támogatói között. 1941–1945 között a szövetséges légierő 167 támadást intézett a Weser parti nagyváros ellen, melynek során megsemmisült az ódon városközpont nagy része, a hajógyárak, kohók és vámraktárak szinte mindegyike. 1945. április 19-én a 2. brit hadsereg elérte Brémát, és megadásra felszólító ultimátumot intézett a védőkhöz. A német helyőrség ellenállt. Április 22-én a britek támadásba lendültek, és elfoglalták a délkeleti elővárosokat. Április 24-én a brit támadás elérte a belvárost, ahol a heves német ellenállás miatt sok áldozattal járó utcai harc bontakozik ki. Április 26-án este a német helyőrség letette a fegyvert. 1945. augusztus 1-jén Brémából kivonult a brit hadsereg, a megszállói feladatokat az amerikaiak vették át. ### Bréma a második világháború után 1946-ban Bréma az újonnan megszervezett Bréma Szabad Hanza-város tartomány fővárosa lett. A városban a helyreállítás gyorsan haladt. Az 1950-es évek gazdasági csodája idején Bréma Németország egyik legdinamikusabb városává vált. 1953-ban a városháza mellett felállították a brémai muzsikusok szobrát, mely azóta a város egyik jelképe lett. 1961-ben a Weser bal partján megnyílt a harmadik szabadkikötő (Neustadter Hafen). A kikötőtevékenység mellett egyre inkább meghatározóvá vált a magas hozzáadott értéket képviselő áruk, szolgáltatások előállítása. 1970 óta működik a városi egyetem. 1985-ben Brémában épült meg az első Ariane–2 alkatrész. 1993-ban a forgalom visszaesése miatt a város bezárta régi szabadkikötőit (az Europahafent és az Überseehafent). Helyükön 1999-ben elkezdődött az új brémai városközpont építése. Az Überseestadt projekt jelenleg Európa legnagyobb, folyamatban lévő városrész-rekonstrukciós programja. 2001-ben a brémai városházát az UNESCO a világörökség részének ismerte el. ## Lakosság A város lakossága jelenleg stagnál, évente egy-kétezer fővel növekszik, illetve csökken. Az elöregedés miatt jelentős nőtöbbség alakult ki a városban. Brémában 70 ezer külföldi állampolgárságú személy lakik, ők a lakosság mintegy 13%-át jelentik. ### Bréma lakosságának változása ### Vallások #### Evangélikusok A reformáció 1532-ben aratott győzelmet a katolikus egyház felett. Kezdetben a református irányzat volt erősebb. Az evangélikus kereszténység mintegy 100 éves villongásokkal teli vetélkedés után 1639-ben a református szertartással egyenrangúvá vált. Az evangélikus és a református hívek elkülönülten, más-más városrészekben éltek. Az 1803-as közigazgatási reform után már valamennyi új kerületben az evangélikus közösség volt többségben. A református egyház hanyatlani kezdett, fokozatosan az evangélikus szertartás vált uralkodóvá. Az evangélikus egyház jelenleg 68 templomot tart fenn Brémában és Bremerhaven északi részén. (Bremerhaven déli részét a hannoveri evangélikus egyház felügyeli.) A Brémai Evangélikus Egyház Németország legkisebb önálló evangélikus tartományi egyháza. A városállam lakosságának 43%-a (kb. 250 000 fő) vallja magát evangélikusnak. #### Katolikusok Bréma fejlődésének már a korai szakaszában jelen volt a katolikus egyház, amely a várost az északi népek körében végzett térítés bázisaként kívánta felhasználni. 1532-ben a katolikus egyháznak menekülnie kellett a városból, a római katolikus közösség a vallásháborúk lezárultával 1648-ban alakulhatott újra meg. Hivatalosan csak 1807-ben ismerték el a reformátussal és az evangélikussal egyenrangúnak és csak 1816-ban kezdhette meg működését az első katolikus templom. 1819-ben már katolikus iskola is működni kezdett. A brémai katolikus közösség erősödik, jelenleg már 62 581 hívük van. 2002-ben a középkor óta elsőként apácakolostor kezdte meg működését. A katolikus közösség majdnem 20%-a külföldi, ők a világ 100 országából érkeztek a hanza-városba. #### Zsidók A zsidóság egykor jelentős számban élt a belvárost övező városrészekben. A második világháború előtt a régi zsinagógát lerombolták, helyén ma szálloda áll. A háború után az életben maradottak többsége már nem tért vissza a Weser partjára, csak kis számú zsidó vallású ember maradt a városban. A zsidó közösség jelenleg az orosz zsidók bevándorlása miatt gyarapszik, a közösségen belül egyre inkább az orosz válik uralkodó nyelvvé. A közösség növekedését jelzi, hogy 2007-ben új zsidó parcellát adtak át a Riensbergi köztemetőben. #### Muzulmánok A muzulmán közösség a második világháborút követő gazdasági fellendülés után jelent meg a városban. A közösség tagjai vendégmunkásként, illetve harmadik világból származó vendégdiákként érkeztek Brémába. Ennek megfelelően a csoport etnikailag igen tagolt. A legnagyobb a török muzulmánok közössége, de jelentősnek mondható az arab, illetve a szláv nyelvű bosnyák muszlimok csoportja is. A városban élő muzulmán bevándorlók számát 40 000 körüli számra becsülik. Brémában két mecset működik, mindkettő a bevándorlók által sűrűbben lakott külvárosokban. A legnagyobb mecset a kikötő közelében lévő gröpelingeni Fatih-mecset. ## Gazdaság Bréma gazdasági életének szereplői tevékenységüket a város két kiváló adottsága köré csoportosítják. A legjelentősebb súlyt a kikötőgazdasághoz és nemzetközi kereskedelemhez köthető cégek adják, de egyre robusztusabb gazdasági erőt képviselnek a kutató és fejlesztő cégek, illetve a csúcstechnológiai termékeket előállító középvállalatok. ### Kikötőgazdaság Az 1990-es évek elejéig megkérdőjelezhetetlenül a kereskedelmi kikötő jelentette a város gazdasági gerincét. A városközpont közvetlen közelében létesült kikötőmedencék mellől mára világszerte ismertté vált cégek indultak el, vagy más országok nagyvállalatai létesítettek itt telephelyeket, hogy kedvező pozícióból léphessenek be a német piacra. A brémai kikötőhöz köthető vállalatok közül a legjelentősebbek: - Bremer Lagerhaus Gesselschaft (BLG) – kikötői szolgáltatások világszerte - Beluga Shipping – hajózási társaság, a németországi „2006-os Év Vállalkozása” díj nyertese - Rhenus – logisztikai szolgáltatások Európában - Eurogate – Európa legnagyobb konténerterminál-üzemeltetője - Senator Lines – konténerhajózási társaság - Kraft Food – élelmiszeripar (Milka csoki, Jacobs kávé stb.) - Hansa-Papier – Európa legnagyobb papír-nagykereskedője - Haren & Partner – Európa második számú kereskedelmi hajóügynöksége - Beck's Co. – sörgyártás - Eduscho – kávékereskedelem - Hachez – csokoládégyártás A kikötőben gyárai, illetve telephelyei működnek a Tschibónak (eredetileg csak kávé, 2000 óta kiskereskedelem), a BMW-nek (járműgyártás), az Archelornak (acélgyártás), a Kellog'snak (élelmiszergyártás) és a Siemensnek (elektrotechnika és közlekedési gépgyártás). ### Tudásipar Brémában a kikötői ipar addigi meghatározó szerepét 1990 óta egyre inkább az ún. „tudásipar” veszi át. A város 2006-ban elnyerte a „Tudomány városa” címet. Egyre több nemzetközi nagyvállalat telepíti kutatóhelyeit, speciális termékeit előállító üzemeit a városállamba. Ezek közül a legjelentősebbek: - Brémai Egyetem – kutatóközpont, a világ egyetlen mikrogravitációs laboratóriuma - OHB-Systems – űrhajóalkatrészek és -berendezések - EDAS Space Transportation – űrhajózás, űrkutatás, műholdgyártás - Airbus – repülőgépalkatrészek - T-Online – a mobil távközlési cég német fejlesztési központja - A Max Planck Intézet tengerkutató osztálya - IMSAS – mikroszenzorok kutatóintézete - DFKI – a német mesterséges intelligencia kutatóközpontja - UFT – Környezettudományi és Környezettechnikai Kutatóintézet - K0 - Lan, proll ## Közlekedés Bréma város tömegközlekedését a BSAG (Bremer Strassenbahn AG) működteti. A városkörnyéki autóbuszvonalak számos apró magáncég, míg a vasutak a DB AG kezében vannak, de vonalain több magánvasút járatai is közlekednek. A közlekedési társaságok tarifaközösségre lépvén megalapították a régió tömegközlekedését szervező VBN (Verkehrsbund Bremen und Niedersachsen) társaságot. A VBN vállalkozás sikeresnek bizonyult, a tömegközlekedés aránya a városban és vidékén is növekedett. ### Közúti közlekedés Bréma igen jó közúti infrastruktúrával rendelkezik, Hamburgot követően a második legnagyobb közlekedési csomópont az északi országrészben. Közvetlen autópálya-összeköttetés épült ki Hamburg és a Ruhr-vidék (A1), Hannover és Bremerhaven (A27), illetve Emden (A28) és Wilhelmshaven (A29) felé. Félig már elkészült a Bréma északi nyúlványát tehermentesítő A270-es autópálya. A jelenleg zajló legnagyobb autópálya-építkezés az A281-es belső körgyűrű. Ez az út átszeli a város nyugati kerületét és egy alagúttal keresztezi a Wesert. ### Vasúti közlekedés Tartományi jelentőségű csomópont. A távolsági közlekedés gerincét jelentő ICE vonatok száma napi 11, ami jelentős változás a korábbiakhoz képest. Így Bréma lett Hamburg illetve Hannover után az északi országrész harmadik legnagyobb vasúti csomópontja. Kétvágányú vasúti pálya vezet Osnabrück, Hannover, Hamburg és Bremerhaven felé. Zajlik az S-Bahn rendszerű elővárosi közlekedésre való áttérés. Az elavult elővárosi vonalakat átépítik. Bréma északi és nyugati részén az elhagyott iparvasutak felhasználásával építik ki az S-bahn pályáit. 2011-re várható a teljes hálózat kiépülése, akkor 288 km-en járnak majd az elővárosi vonatok. Elsőként 2007-ben az északi városrészt a főpályaudvarral összekötő 28,3 km hosszú szakasz nyílt meg. A város közlekedési tengelyét a villamosvonalak jelentik. Jelenleg 8 villamosjárat üzemel a városban. Az 1990-es évek elejéig a város a tömegközlekedés autóbuszos megoldását támogatta. A ‘90-es években lezajlott koncepcióváltásnak köszönhetően megújultak és jelentősen meghosszabbodtak a város villamosvonalai. Új szakaszok épültek ki a külvárosok irányában. Legutóbb 2007. január 3-án nyílt meg az új kikötői negyedet, az Überseestadtot átszelő villamosvonal. Zajlik az 1-es és 4-es vonalak meghosszabbítása a tartományi határokon túl fekvő elővárosok (Lilienthal felé). ### Vízi és légi közlekedés A tengeri kikötőt a Bremenports AG üzemelteti. Jelentős teherkikötő, bár forgalma az utóbbi időben stagnál. Németország negyedik legnagyobb forgalmú kikötőjében évi 13 millió tonna árut, javarészt acélárut, személyautókat, szenet és vasércet rakodnak át. A Weseren zajló belvízi hajózás megfelelő összeköttetést biztosít Európa belseje felé. Bréma városi kikötője főként transzatlanti kapcsolatokat tart fenn. A repülőtér a város déli részén található. Nemzetközi jelzései: IATA: BRE, ICAO: EDDW. Kezelője a Flughafen Bremen GmbH. 1913-ban alapították, de akkoriban a repülés még a legtöbb helyen kísérleti stádiumban volt. 1920-ban a KLM holland légitársaság indított járatokat Amszterdamból Hamburgba és Koppenhágába, amelyek a város repterén haladtak keresztül. 1945-től 1949-ig az amerikai csapatok használták. Az '50-es években már New Yorkba és Rio de Janeiróba is indultak járatok. 1989-ben évi 1 millió utas fordult meg itt. A 2000-es évek kezdete óta a fapados járatoknak köszönhetően forgalma tovább növekedett, 2007. november 1-je óta Brémából is eljuthatunk közvetlenül Magyarországra, a gépek Ferihegyen szállnak le. ## Kultúra, művelődés, sport ### Oktatás, képzés Az oktatást szabályozó törvényt 2003-ban Bréma tartomány parlamentje újraalkotta. Jelenleg is folyik az új rendszerre való áttérés. 36 alapfokú és 36 középfokú intézmény várja a fiatalokat. Az alap és középfokú képzés rendszere eltér a magyartól. Az alapfokú oktatás a képzés első négy évére terjed ki. Az alapfokú iskolákat évente 57 000 diák látogatja, bár a diákok létszáma évről évre csökken. Az 1-4. évfolyamon tanuló diákok 15%-a nem német állampolgár, ezért a városállam különösen sok gondot fordít a szegregáció megakadályozására. Az 1980-as években az 5-12. osztályok egy részét a területi integráció keretében ún. iskolacentrumokban koncentrálták. Ma városszerte 15 található e centrumokból, melyekbe a diákok az érettségiig járhatnak. Az ötödik osztálytól a diákok szakmaszerzésre és munkába állásra felkészítő ún. „másodiskolába”, illetve az egyetemre felkészítő gimnáziumokba felvételizhetnek. A másodiskolák ún. főtagozatában a munkába állásra és a szakmai tapasztalatszerzésre készítenek fel, míg a reáltagozat a szakfőiskolákon való továbbtanulásra ösztönöz. Az „összevont kerületi iskolákban” az általános műveltség körébe tartozó tárgyakat oktatják és fokozott hangsúlyt fektetnek a nyelvtanulásra. A Brémai Egyetem Németország egyik legfiatalabb állami egyeteme. Megszervezésére 1971-től kezdve került sor. Mára a választható szakok száma 80-ra nőtt. 23 000 diák mellett 2000 oktató dolgozik az egyetemen. Az egyetem népszerűségének egyik oka, hogy mindmáig elzárkózik a tandíj bevezetésétől, így vonzóbb a környező tartományok fizetős felsőoktatási intézményeinél. Az intézmény finanszírozását állami támogatásából, illetve kutatási projektekben való közreműködésből fedezik. Az egyetem számára Lehe városrészben megalapítása óta folyamatosan épül ki a Campus. A Brémai Egyetem 30 év alatt nőtte ki magát Németország egyik legfontosabb kutatóegyetemévé. Az 1799-ben alapított Brémai Főiskolán gazdasági, technikai, tengerészeti és szociális tudományokat hallgathatnak a diákok. A felsőoktatást képviseli a 900 diákot oktató Művészeti Főiskola illetve az 1999-ben életre hívott, magánkézben lévő Jacobs Egyetem is. A városban élők végzettsége nem tér el jelentősen az egykori nyugati német tartományokban mérhető arányoktól. A 15 évesnél idősebb lakosság több mint fele csak alapiskolai képesítéssel rendelkezik. (A német statisztika hozzájuk sorolja az egyetemre, főiskolákra járókat is.) Szakképesítéssel bír a felnőtt lakosság negyede, míg főiskolai vagy egyetemi diplomával 15%-uk rendelkezik. ### Közkönyvtárak és sajtó A város legnagyobb könyvtára a 3 140 884 kötetes állománnyal gazdálkodó Egyetemi Könyvtár. Az egyetemi könyvtárban nem csak könyvek, de térképek, folyóiratok, CD-k és filmek is az olvasók rendelkezésére állnak. A brémai városállam által fenntartott Városi Könyvtár 778 000 kötetes állományát egy fő- és 10 fiókkönyvtárban bocsátja az olvasók rendelkezésére. A városban ezen kívül 43 nyilvános könyvtár jellegű közgyűjtemény található egyházak, múzeumok, iskolák vagy civilszervezetek kezelésében. Bréma egyetlen helyi újságja a Weser Kurier. A napilap 8 helyi (kerületi) kiadással, illetve egy vidéki olvasóknak szánt változattal (Aller Kurier) jelenik meg. A város saját tulajdonú médiája a Brémai Rádió, amely négy közszolgálati rádióprogram sugárzása mellett egy televízióadót is működtet. Ezeken kívül a hanza-városból sugároz három kereskedelmi rádió is. A városállam kezdeményezésére 1992 óta működik a „Brémai Szabad Csatorna”, amely heti 48 órában sugározza amatőr műsorkészítők, nonprofit szervezetek és egyszerű brémai polgárok által összeállított műsorait. ### Színház, szórakoztatás A hanza-városban 5 nagy teátrum működik, közöttük legnagyobb a Goethe-téri színház. A nagy színházak mellett számos kisebb alapítványi vagy magánszínház is rendez előadásokat. A Schnoor negyed apró studiószínházai, kabaréi évről évre számos látogatót vonzanak. A hanza-város központjának utcáin gyakran találkozhatunk vándorkomédiásokkal, akik főként a városi eseményekhez kapcsolódóan állítják fel sátraikat. A mozik piaca mára nagyban átrendeződött. A belvárosban és a kikötő környékén korábban elterjedt apró, egytermes filmszínházakat kiszorították a város szélén felépült soktermes, korszerű technikával felszerelt moziközpontok. A belvárosban csak egyes rétegigényeket kiszolgáló apró filmszínházak maradtak. A szokásos nagyvárosi attrakciók mellett Brémában két jelentős, országos hírnévnek örvendő szórakoztatóközpont várja a látogatókat. Az Universum tudományos játszóház 2000-ben nyitotta meg kapuit. Csillagvárost formázó épületét 2,5 millió látogató járta be működésének első 5 évében. A Space Park Center Európa legnagyobb fedett vidámparkjának épült 2003-ban egy korábbi hajógyár területén. Az épületben a hollywoodi filmekből ismert tudományos-fantasztikus világban szórakozhattak a látogatók. A Space Park építésének költségei azonban meghaladták a beruházó erejét, később a látogatók száma sem érte el a korábban becsült szintet. A Space Park mindössze 9 hónapos működés után 2004 szeptemberében bezárt. Működtetésére befektetőt keresnek. ### Sportélet A városban élénk sportélet zajlik. Bréma Európa-szerte ismert csapata az SV Werder Bremen, amely eddig négyszer diadalmaskodott a német bajnokságban és ötször vihette haza a német kupát. Európában is sikeres csapat a Werder: 1992-ben elnyerte a Kupagyőztesek Európa Kupáját. A csapat otthona a Weserstadion. 2007 óta női együttessel is képviseltetik magukat az országos labdarúgó bajnokságban. A keretein belül atlétika, sakk, kerékpár, kézilabda szakosztályok is működnek. Brémában rendezik minden év januárjában az egyik legrangosabb európai pályakerékpáros viadalt, a „6 Tage Rennen” nevű futamot. A 6 napos küzdelem során Németország és a világ legjobbjai vetélkednek. Az esemény köré az amatőrök számára is egyre több kerékpáros rendezvény szerveződik. A nyár közkedvelt vízi tömegsporteseménye a „Tiderally”. A Weseren megrendezett futamon az győz, aki az apálykor a folyóból kizúduló víz ellenében is képes Bremerhavenből Brémáig följutni. ## Látnivalók Brémában a második világháború idején jóvátehetetlen károk keletkeztek. A bombatámadások miatt elpusztult a műemlékek és a reprezentatív épületek jelentős része. Az ’50-es években a kor jellegtelen épületeivel pótolták a foghíjakat, így a mai városkép nem oly' egységes, mint a korábbi. A településmagot keletről övező negyedekben állanak a várost korábban leginkább jellemző ún. polgárházak, amelyeket századfordulón a középpolgári családok építették. Közös jellemzőjük a szűk utcafront, az első emelet erkélyei, és a tető vonalából előugró ablakok. A polgárházak majd mindegyike előtt apró, de ápolt kert található és lépcső vezet a bejárati ajtóig. Ez az épülettípus a Benelux államokon és Nagy-Britannián kívül csak Brémában általános, így német nyelvterületen „brémai ház” néven ismerik. ### Híres épületek #### Régi városháza A város régi piacterén áll a régi városháza, mely az európai reneszánsz építészet egyik remeke. Az épület ma a városállam elnöki tisztét ellátó polgármester hivatalául szolgál. Az épületet 1405 és 1409 között emelték. 1595 és 1612 között felújították; ekkor kapta az épület a jellegzetes piactérre néző boltívsort. A későbbiekben az épület neoreneszánsz stíluselemekkel is gazdagították. 1918 őszén a városháza erkélyéről kiáltották ki a Brémai Tanácsköztársaságot. A második világháború pusztításait a csodával határos módon minimális károsodással vészelte át, miközben a közvetlen környezete is elpusztult. 2000-ben kezdődött el ismételt felújítása. Az UNESCO 2004 júliusában a brémai városházát a világörökség részének ismerte el. Az épületnek karakteres jelleget szolgáltatnak a vörös és fekete téglákból kirakott falminták. Homlokzatát a reneszánsz által nagyra becsült antik filozófusok és természettudósok szobrai, illetve a város jelképéül választott kulcsos címer díszíti. #### Böttcherstraße A piactérről a Weser partjára vezető szűk sikátor a Böttcherstraße (Kádárok utcája). A középkorban a forgalmas piactér és az akkor városi kikötőként használt Schlachte közötti utcában kötélverők, hordó- és ládakészítők dolgoztak. Amikor az 1800-as években a Schlachte kikötője megszűnt, az utcában az ipari tevékenység hanyatlásnak indult. 1902-ben egy brémai kávékereskedő vásárolta meg a mindössze 100 méter hosszúságú utcát, aki cégei irodaházait építtette fel a szűk helyen. Ekkor alakult ki az utca jellegzetes vöröstéglás-homokköves jellege, amelyhez a később épített házak tulajdonosai is igazodtak. A második világháborúban az utca épületeinek mindegyike megrongálódott. 1979-ben az egykori kávé-nagykereskedő leszármazottja az egész utcát felvásárolta és felújíttatta. 1989-ben az utcát megvette a Brémai Takarékbank és ismételten nekilátott a felújításnak, amely 1999-ben fejeződött be. A Böttcherstraße ma is magántulajdon, gazdája és üzemeltetője a Brémai Takarékbank egyik leányvállalata. Az utca a város leglátogatottabb idegenforgalmi látványosságainak egyike. Bár magántulajdon, mégis szabadon látogatható. A sikátorban éttermek, galériák, kikötővállalatok reprezentatív vendégszobái foglalnak helyet. Falait szobrok, akváriumok, domborművek és a középkort idéző cégérek díszítik. A legfőbb látványosság az óránként megszólaló harangjáték. #### Szent Péter-dóm A piactér keleti sarkában áll a Szent Péter dóm, az evangélikus egyház brémai főtemploma. A brémai dómot a frízeket római katolikus hitre téríteni akaró Willehad püspök kezdte építtetni. 789-ben pontosan a maival megegyező helyen építtette fel a város első templomát, egy fatemplomot. A mai templom alapjait 1035 és 1043 között Adalbert püspök rakatta le. 1223-tól kezdve a templomot a korszellemnek és a város növekvő népességének megfelelően jelentősen átépítették. A főhajó mellé két mellékhajót húztak fel, melyeket a későbbiekben többször lebontottak és megnagyobbítottak. Így alakult ki a katedrális ma ismert, tengelyére aszimmetrikus belső tere. A dómot 1532-ben az evangélikus egyház vette át, a katolikus püspök a közeli Werden városkába menekült. A város ettől kezdve majd 60 évig tisztán evangélikus lakosságú volt. Sokáig dúltak a vallásháborúk. 1581-ben a brémai egyház a genfi reformációhoz csatlakozott, 1600-ban bevezették a heidelbergi katekizmust. 1638-ban a városba érkező dánok ismét az evangélikus szertartást vezették be. A templomot az uralkodó egyház kívánsága szerint többször átépítették, melynek következtében egyre többet veszített középkori jellegéből. 1901-ben a brémai városi tanács eredeti formáját visszaállítván felújíttatta a dómot. ### Szobrok Bréma középkori vásárain elterjedt pénzkereseti forma volt a zenélés. A zenésznek készülő állatokról szóló középkori mesét a Grimm testvérek dolgozták fel. A Brémai Muzsikusok meséje nyomán világhírre szert tevő Bréma 1951-ben Gerhard Marcks német szobrászművész alkotásával emlékezett meg a mese szereplőiről. A szoborcsoport nagy népszerűségnek örvend. Városszerte falfestményeken, cégéreken, plakátokon találkozhatunk különböző reprodukcióival, míg a városba érkező turisták számára szinte kötelező program a meglátogatása. Az UNESCO világörökség listáján szerepel a brémai Roland-szobor. Roland lovag Nagy Károly katonája volt, aki a baszkok ellen, a Pireneusokban vívott harcokban esett el. Franciaországban hősi énekek szóltak hőstetteiről. A brémai városi polgárság 1366-ban faszobrot állított a hős emlékének. A szobor hamarosan a polgárság szabadságainak jelképes védelmezője lett, ezért 1404-ben felállították a ma is látható 5,5 méter magas kőszobrot. A szobor sokszor megsérült a történelem folyamán. A jelenlegi feje csak másolata az eredetinek. A város gyarmattartó múltjára emlékeztet a Bürgerpark bejáratát őrző óriási Kőelefánt. A 10 méter magas, vörös téglákból kirakott elefántot 1932-ben állíttatta Fritz Behn professzor. Az elefánt belsejében egy jelképes kripta található az első világháború afrikai frontjain elesett 1490 német katona nevével. A 30-as években az elefánt a náci területi követelések jelképévé vált, mellette felvonulásokat rendeztek. A háború után már a németek Afrikához fűződő barátságát és érdeklődését volt hivatott kifejezni. Az 1980-as években a dél-afrikai apartheid rendszer elleni németországi tiltakozások központi helye volt. ### Jellegzetes városrészek #### A Schnoor A Schnoor-negyed (ejtsd: snúr) a belváros déli szegélyén található. A Schnoor jellegzetes arculatát a számtalan apró, szorosan egymáshoz tapadt háznak köszönheti. A negyedet elsőként egy 13. századi okirat említi, az ekkor alapított ferences kolostor környékén alakult ki a nagyszámú városi szegénynek lakhelyet nyújtó zsúfolt negyed. A negyed lakói a Weser Balge nevű mellékágán kikötő hajók rakodásából éltek. A Balgét később betemették, hogy a város újabb területeket nyerjen. A ma látható házak többsége 1500 és 1900 között épült. A Schnoor-ban a 19. század során annyira leromlottak a higiénés körülmények, hogy a város többször tervezte a negyed lebontását. A negyed megmaradását végül is a világháborúknak köszönhette. A második világháború bombázásait a negyed túlélte, ekkortól számítható újjáéledése is. A Schnoor aprócska házai ma éttermeknek, műtermeknek, hagyományőrző egyesületeknek adnak otthont. Itt található az északnémet nyelvjárás hagyományait ápoló Plattdütsch Institut is. Ennek közvetlen szomszédja Németország legkisebb szállodája, amely 20 négyzetméteres alapterületén egyszerre mindössze két vendég fogadására képes. #### A Bürgerpark A Bürgerpark (~polgárok parkja) Németország legnagyobb, magánpénzből fenntartott nyilvános parkja. A város északi határától 1-3 kilométer szélességben húzódik a városközpontig. Mai területe 202 hektár. A Bürgerparkot 1865 és 1870 között a tájtervező Wilhelm Benque tervei alapján, a New York-i Central Park mintájára építtette a város. A parkot tavak, kertek, a világ különböző égtájait idéző növénygyűjtemények tagolják. Egyes részei az ott megjelent ritka növénytársulások miatt természetvédelmi területnek minősülnek. A parkot a Bürgerpark-egyesület mindenféle állami segítség nélkül adományokból, tagdíjakból, rendezvények bevételéből tartja fenn. Az egyesületnek 2600 állandó tagja van. #### Az Überseestadt Az Überseestadt a belváros északi peremén újonnan létesülő városrész. Az egykori Überseehafen (ejtsd: überzéháfen; ~kb.: tengerentúli forgalmat lebonyolító kikötő) a szabadkikötő része volt. 1980-at követően forgalma a konténerek elterjedésével visszaesett. A kikötőtevékenység hanyatlott, a raktárak és a berendezések pusztulásnak indultak. Bréma 1996-ban határozott a tönkrement negyed szanálásáról. A régi kikötők helyén nagyszabású munkálatok kezdődtek, melyek a mai napig zajlanak. Az Überseestadt-program átalakítja az egykori Überseehafen környékét. A hatalmas vámraktárak épületeiben lakások, konferenciatermek, kávéházak nyílnak, a teherpályaudvarok helyét parkok foglalják el. A kikötő védelemre érdemes épületeit megóvják és új funkciókkal ruházzák fel azokat. Az Überseestadt városrész véglegesen 2020-ra készül el, amikor 16 000 ember dolgozik és él majd családjával e területen. ### Brémai ünnepek #### Fogadás a Weser befagyására Az Eiswette (ejtsd: ájszvette; magyarul kb.: „jégfogadás”) az egyik legjellegzetesebb brémai ünnep. Az esemény még 1828-ből ered, amikor brémai fiatalok fogadást kötöttek, melynek során azt kellett megtippelni, hogy 1829. január 1-jére a Weser befagy-e. A fogadás nyertese egy tál barna káposztát és a hozzá való köretet nyerte. Az ünnep egyre népszerűbb lett, hamarosan a városi polgárság minden rétege képviseltette magát a káposztaevésen. A folyó akkor számított befagyottnak, ha a városi szabó, afrikai származású segédjének kíséretében száraz lábbal kelt át a Weseren. Ha a szabó cipője vizes lett, akkor a folyó nem minősült befagyottnak. A 19. század végén Ludwig Franzius elvégezte a Weser szabályozását, melynek következtében a folyam a Brémában megjelenő árapály jelenség miatt többé nem fagyott be. A fogadás így látszólag elveszítette tétjét, de népszokásként megmaradt. A második világháború éveinek kivételével minden január harmadik szombatján kerül rá sor. A tehetős brémai polgároknak, hajógazdáknak, gyártulajdonosoknak azóta illik komoly összeggel fogadást kötni a Weser befagyására. A fogadásból származó összeget jótékony célokra fordítják. #### A Schaffermahl A Schaffermahl (ejtsd: ~sáffermál) a legrégebbi ún. üzleti ebéd az egész világon. 1554 óta minden évben február második hetében rendezik meg. Eredeti funkciója az volt, hogy a kereskedelmi hajózás körül csoportosuló szolgáltatókat egy asztalhoz ültesse és a téli időszak zárultával jó üzleti légkört biztosítson. Az esemény rendkívül szigorú protokoll szerint zajlik. A tőzsde épületében gyülekező kapitányok, hajógazdák és kereskedők együtt vonulnak a városháza nagytermébe, ahol terített asztal várja őket. A menü tyúkhúsleves, káposzta, vaj, kolbász, szardínia, hal és egyéb hagyományos brémai ételek. Az eseményen csak a brémai sörgyár külön e célra főzött erős söre iható. Az ebéd zárultával kötelező a közös dohányzás és italfogyasztás. Az ebéd bevételeit a városi szegények között osztják fel. A hagyományokat 2005-ben kissé megújították. Az addig kizárólag férfiak számára látogatható eseményen ma már a gyengébb nem képviselői is megjelenhetnek. Erre azért volt szükség, mert a brémai kapitányok és üzletemberek egyre jelentősebb része nő. A 2007-es ebéd díszvendége Angela Merkel német kancellárasszony volt. #### A Freimarkt 1035 óta minden évben megrendezik a Freimarktot (~ vásár), amely a 20. század második felében az északi német országrész legnagyobb szabadtéri eseményévé vált. Az esemény a II. Konrád császár által adományozott vásártartási jogra vezethető vissza. A 11. században a környékbeli parasztok és kézművesek Brémába mentek, hogy ott áruikat értékesítsék. A piacot 1934-ig a városházával szomszédos nagy téren tartották, ma már a hatalmasra növekedett esemény helyszíne a pályaudvar mögötti Bürgerweide tér. A Freimarkt minden év októberének második felében zajlik. Időtartama 17 nap. A Bürgerweide-n óriáskerekek, hullámvasutak, sörsátrak, mutatványos bódék épülnek, melyekben hajnalig zajlik a mulatozás. ### Egyéb látnivalók - Valentin és Hornisse – Tengeralattjáró-fedezékek a világháború idejéből - A Rolandmühle a kikötőben - Kikötőmúzeum - Universum, tudományos játszóház - A Rhododendron-park - A Schönebeck kastély múzeuma - A Weser partján álló Márton-templom - A Schlachte, Bréma régi kikötője - Weserstadion – A Werder otthona - A Várfal-kert a brémai szélmalommal - Überseemuseum ## Testvérvárosok - Gdańsk, Lengyelország (1976) - Riga, Lettország (1985) - Talien, Kína (1985) - Rostock, Németország (1987) - Haifa, Izrael - Corinto, Nicaragua (1989) - Pozsony, Szlovákia (1989) - İzmir, Törökország (1995) - Jokohama, Japán (2001) - Windhoek, Namíbia (2001) ## Híres brémaiak ### A város szülöttei - Gesche Gottfried (1785. március 19. – 1831) méreggel dolgozó sorozatgyilkos; ő volt az utolsó, akit Brémában nyilvánosan kivégeztek - Arnold Duckwitz (1802. január 27. – 1881. március 20.) német birodalmi miniszter - Hermann Henrich Meier (1809. október 16. – 1898) a Norddeutscher Lloyd hajózási társaság alapítója - Franz Adolf Eduard Lüderitz (1834. július 16. – 1886, Oranje Fluss, Namíbia) Német Délnyugat-Afrika (mai Namíbia) megalapítója - Ludwig Quidde (1858. március 23. – 1941) politikus, 1923-ban Nobel-békedíjat kapott - Johann Jacobs (1869–1886) kávénagykereskedő, a Jacobs kávé atyja - Karl Abraham (1877. május 3. – Berlin, 1925. december 25.) pszichoanalitikus („Trauma és Mítosz”, 1909) - Conrad Albrecht (1880. október 7. – 1969) tengerész főtiszt, a Danzigot 1939. szeptember 1-jén lőni kezdő hajó parancsnoka - Wilhelm Wagenfeld (1904–1970), az Interlingua mesterséges nyelv megalkotója - Karl Carstens (1914. december 14. – 1992), az NSZK államfője (1979–'83) ### Brémához köthető személyek - Brémai Ádám (Adam von Bremen) (11. század) katolikus pap, történész, földrajztudós - Ludwig Franzius (1832–1903) vízügyi tervezőmérnök, a Weser szabályozásának tervét kidolgozó és kivitelező szakember - Hermann Apelt (1876–1960) szenátor, a brémai kikötőket 1945 után megújító politikus - Murat Kurnaz (1982–), „a brémai tálib”. Török fiatalember, akit az Egyesült Államok több évig Guantánamón tartott fogva terrorizmus vádjával. - Wilhelm Pieck (1876 – 1960), a tartományi parlament tagja, az NDK elnöke 1949 és 1960 között.
114,113	Szu–22	25,887,274	null	[ "Az év szócikke 2010 verseny jelöltjei", "Csatarepülőgépek", "Harmadik generációs vadászrepülőgépek", "Kiemelt cikkek", "Szovjet vadászrepülőgépek", "Szuhoj katonai repülőgépek" ]	A Szu–17, a Szu–20 és a Szu–22 (NATO-kódja: Fitter) szuperszonikus, egyhajtóműves, változtatható nyilazású szárnyú harcászati vadászbombázó repülőgép-család, melyet a Szu–7 továbbfejlesztésével a OKB Szuhoj hozott létre a Szovjetunióban az 1970-es évek elejére, a szárazföldi csapatok harcának támogatására. A Szu–17 típusjelzést a Szovjetunióban hadrendbe állított gépekre használták, a Szu–20 és 22 a külföldre exportált gépek jelzése volt. A viszonylag erős fegyverzetű repülőgépet számos országba exportálták, több fegyveres konfliktusban is részt vett. A Magyar Néphadseregben és Honvédségben 1984-től 1997-ig egy századnyi repülőgép állt hadrendben. ## Szerkezeti felépítés és tervezési sajátosságok A Szu–17 egyhajtóműves, hagyományos aerodinamikai elrendezésű, változtatható szárnynyilazású, középszárnyas repülőgép. A félszárnyak csak a külső kétharmadának nyilazási szöge változtatható. A fix részen és a törzs alatt helyezték el a fegyverfelfüggesztő pontokat. A félszárnyak mozgatható részén a belépőélen orrsegédszárnyat, a kilépőélen csűrőlapokat, belső részükön fékszárnyat helyeztek el. A fix szárnyrész kilépőélén kétrészes fékszárny van. A vízszintes vezérsíkok teljes egészében kitéríthetőek, és magassági kormányként szolgálnak, az egyetlen, nyilazott függőleges vezérsíkon helyezték el az oldalkormányt. A törzs hátsó részén, a szárny és a vízszintes vezérsíkok között négy törzsféklap van. Az utánégetős gázturbinás sugárhajtóművet a henger alakú törzs hátsó részén, a Mach-kúppal változtatható keresztmetszetű levegőbeömlő nyílást a gép orrában helyezték el, az orr két oldalán két-két pompázsgátló redőnnyel. A levegő-beömlőnyílás felett helyezték el az elsődleges és a tartalék Pitot-csövet, az elsődleges Pitot-csövön pedig a kombinált csúszási- és állásszögadókat. Futóműve hagyományos, tricikli-rendszerű, az egykerekes főfutókat a szárnyfelekbe befelé, a szintén egykerekes orrfutót a törzsbe, hátrafelé húzzák be. A pilótakabin teteje a Szu–17-nél buborék formájú, a Szu–17M3-tól a megnövelt törzsgerincbe illeszkedik és felfelé nyílik. ## A program története Az 1960-as években a Szovjet Front Légierő fő csapásmérő típusa a Szu–7 volt, amely a feladatának csak komoly kompromisszumokkal tudott megfelelni. A repülőgép terhelhetősége és hatótávolsága kicsi, felszállási úthossza viszont nagy volt, ami miatt csak nagy méretű és jó állapotú futópályákról lehetett alkalmazni, ez viszont egy esetleges háborúban, mint azt az 1967-es „Fókusz” hadművelet is megmutatta, az ellenséges légierők elsődleges célpontja. A tervezett új harci repülőgépekkel elsősorban a nagy repülőterektől való kisebb függőséget várták el. A Mikojan–Gurjevics OKB egy teljesen új, helyből felszálló vadászrepülőgépen kezdett el dolgozni, amely később a MiG–23-as lett (ami végül nem lett helyből felszálló), az OKB Szuhoj egy kevésbé ambiciózus programot, a Szu–7 változtatható szárnynyilazású változatának kifejlesztését tűzte ki célul. Azzal, hogy csak a félszárnyak külső kétharmadának nyilazását tették változtathatóvá, sikerült elkerülni a törzs áttervezését, a mozgató mechanizmus ugyanis elfért a szárny belső részében is. A megtermelt felhajtóerő vándorlását is sikerült alacsony szinten tartani (amikor a szárny hátra van nyilazva, a felhajtóerő is hátrébb keletkezik, mint az előrenyilazott helyzetben, emiatt a gép hol orrnehézzé válik, azaz előre akar dőlni, hol faroknehézzé). ## Típusváltozatok ### Sz–22I (Szu–7IG, Fitter–B) A változtatható nyilazású szárnyat egy sorozatgyártású Szu–7BM-re szerelték fel először, a törzshátsórész egy Szu–7BKL-ről származott, az így kapott Sz–22I (, izmenyajemaja geometrija, változtatható geometria) első felszállását 1966. augusztus 2-án, Vlagyimir Szergejevics Iljusin irányításával végezte. A gép, melyet bemutattak az 1967-es domogyedovói repülőnapon is, még az év végére sikeresen teljesítette a berepülési programját: fel- és leszállási tulajdonságai javultak (feleakkora futópálya is elég volt számára), hatótávolsága, dacára a bonyolult szárnymechanika által elfoglalt tüzelőanyag-tartályoknak, még nőtt is valamelyest. ### A Szovjet Légierőben használt változatai #### Szu–17 (Fitter–C) 1969 folyamán két előszéria-repülőgépet építettek, számos apró módosítással. A törzs tetejére, a Szu–7U-hoz hasonlóan, kis méretű gerinc került. A pilótakabin teteje hátrafelé nyílt (a korábbi változatokon hátracsúszott). A szárnynyilazást váltó mechanizmus hidraulikáját megduplázták. Eredetileg csak két állása volt a külső szárnyaknak: 30° fel- és leszálláshoz, valamint 63° repüléshez, később ezt kiegészítették egy közbenső, 45 fokos állással. A hátsó véghelyzetből 19 másodperc alatt lehetett a legkisebb nyilazási szögre váltani, visszafelé ez 16 másodpercet vett igénybe. A fix szárnyrészek legkülső részén egy áramlásterelő lapot helyeztek el, később a közepére is került egy. A törzs alatt oldalanként egy-egy, félszárnyak alatt két-két fegyverfelfüggesztő pontot alakítottak ki, egyet a mozgó szárnyrész csatlakozásánál, az áramlásterelő lap alatt, egyet beljebb, körülbelül félúton a törzs felé. Az avionikát jelentősen korszerűsítették, beépítettek új rádiókat, SZPO–3 Szirena–10 besugárzásjelzőt, RV–5 rádió-magasságmérőt és SZAU–22, később a SZAU–22–1 robotpilótát, mely a fel- és leszállást egyszerűsítette, valamint lehetővé tette a hajító bombázást. A Mach-kúpba épített rádiólokátort a Gyelta–NM adatátviteli berendezésre cserélték, mely a rádió-távirányítású H–23 rakétával tarthatta a kapcsolatot. A fegyverzet a két darab beépített NR–30 gépágyún és a H–23 rakétákon kívül szabadesésű bombákból, az egyesével függeszthető SZ–24 és a 16 és 32 csöves tárakban függeszthető SZ–5 nem irányított rakétákból, valamint az új SZPPU–22–01 gépágyúkonténerből állt, melynek érdekessége, hogy a bele épített GS–23 gépágyú csövét lefelé is lehetett irányítani, valamint a konténer hátra nézve is függeszthető volt, így – célzás nélkül – hátrafelé is tüzelhetett. Lehetőség volt az MBDZ–U6–68 hatzáras tartók függesztésére, így, ha a terhelhetőségen belül volt, csomópontonként a repülőgép akár hat bombát is szállíthatott. A gépre függeszthető maximális mennyiség a 100 kilogrammos FAB–100-as bombákból 20, a FAB–250-es bombákból 10 darab volt. A 3400 literes belső tüzelőanyag-kapacitást a Szu–7-es régi 1150 literes tüzelőanyag-póttartályaival, valamint az újonnan tervezett 820 literes tartályokkal lehetett kiegészíteni, előbbieket csak a szárny alatti külső csomópontokra, utóbbiakat a törzs és a szárnyak alatti külsőkre lehetett függeszteni. A Szu–17-ből 1971 és 1973 között 224 darabot gyártottak, csak Egyiptom számára exportálták kis számban, Szu–17K néven. #### Szu–17M Fitter–C A Szu–17 megörökölte az eredeti Szu–7-es nagyon kis hatótávolságát, amelyet elsősorban az 1950-es évek technológiai színvonalát képviselő AL–7F hajtómű okozott. A vietnámi háborúban számos amerikai F–4 Phantom II vadászgépet lőttek le, ezek J79 hajtóműveinek felhasználásával tervezte Arhip Mihajlovics Ljulka az új AL–21F hajtóművet, melynek tolóereje 76,5 kN (110 kN utánégetővel) lett, tüzelőanyag-fogyasztása pedig lényegesen alacsonyabb volt az elődjénél. A hajtómű kisebb átmérője miatt a törzshátsórészt áttervezték, a tüzelőanyag-kapacitás – a több belső hely miatt – 4430 literre nőtt. A gép orrán megjelent a második Pitot-cső, a radarbesugárzás-jelző antennáját a függőleges vezérsík tetejéről a tövébe, az áramvonalasabb formájúra áttervezett fékernyőkonténer fölé helyezték. A hidraulika rendszert teljesen áttervezték, háromszorozott helyett csak kétszerezettre. A fegyverzetet kiegészítették az R–13 légiharc-rakétával. Az új hajtóművel felszerelt Szu–17M tervezése 1970-ben kezdődött meg, első felszállására, Jevgenyij Szolovjov irányításával, 1971 decemberében került sor. Az 1972-től 1976-ig tartó gyártás során 253 gépet építettek. #### Szu–17M2 Fitter–D A Szovjet Front Légierő elsődleges csapásmérő típusának tervezett MiG–23B (később MiG–27) fejlesztése jelentős késésben volt, viszont a számára létrehozott avionika és fegyverrendszerek időre elkészültek, emiatt ezeket a Szu–17 következő változatába, a Szu–17M2-be építették be. Az orr-részt 20 centiméterrel megnyújtották, ebbe került a KN–23 navigációs rendszer, mely egy analóg számítógépből, egy doppler-radarból, melynek antennáját az orr-rész alá építették be, tehetetlenségi navigációs rendszerből és új robotpilótából állt, melybe három fordulópont és négy célrepülőtér adatai voltak betáplálhatóak, a megadott útvonalat pedig automatikusan tudta lerepülni. A tüzelőanyag-kapacitás 4590, majd 4705 literre nőtt. Az orrkúpba a Gyelta–NM adatátviteli berendezés helyett, melyet a gép külön konténerben hordozhatott, a Fon–1400 lézertávmérőt építették be. A függeszthető fegyverzet számos lézerirányítású levegő-föld rakétával bővült: a H–23 mellett a H–25L, H–29L és SZ–25L is megjelent a fegyverzetben, ezeket a Prozsektor–1 célmegjelölő konténerrel lehetett célra vezetni. A légiharc-fegyverzet a korszerűbb R–60 légiharc-rakétával bővült ki. 1974 és 1979 között 268 Szu–17M2 készült. Ezek közül néhányat alkalmassá tettek a számos változatban készült KKR–1 és KKR–2 felderítő konténer hordozására, ezek típusjele Szu–17M2R lett. A konténert a törzs középvonala alatt számára kialakított csomópontra lehetett rögzíteni. A pilótakabint kiegészítették a rendszer kezelőszerveivel. #### Szu–17UM Fitter–G A Szu–17-esek típusátképzését eredetileg a Szu–7U-val végezték, de ennek repülési tulajdonságai pont a leglényegesebb pontokon (fel- és leszállás, fegyverzet) tértek el a Szu–17-esekétől. Az új kétüléses repülőgép, a Szu–17UM (eredeti nevén Szu–19U), kétüléses kabinjában elöl a növendék, hátul az oktató ült az új K–36DM katapultülésekben. A megnövekedett pilótakabin mögött megnőtt a törzsgerinc mérete, az iránystabilitás megőrzése miatt új, magasabb függőleges vezérsíkot, valamint a törzs alá két pótvezérsíkot szereltek. Az orr dőlésszöge meredekebb lett, javítva az előre-lefelé történő kilátást, a doppler-radart besüllyesztették a törzsbe. A Szu–17UM 1975 szeptemberében repült először, az 1976-tól 1981-ig tartó sorozatgyártás során 75 darab épült. #### Szu–17M3 (Szu–19) Fitter–H A Szu–17UM-mel együtt fejlesztett változat, melynek törzsgerince megegyezik a kétüléses gyakorlóváltozatéval, de az oktató kabinja helyett újabb tüzelőanyag-tartályt építettek be, a tüzelőanyag-készletet ezzel 4880 literre növelve. A navigációs-támadó rendszer a korszerűbb K–23–1 lett, új célzókészülékkel, robotpilótával, saját-idegen azonosítóval és rádiónavigációs berendezéssel. A lézertávmérő helyett az orrba a Kljon–PSZ lézeres célmegjelölő berendezést építették, melynek látómezeje oldalra 12–12°, felfelé 6°, lefelé 30° volt. A berendezéshez, ellentétben a nyugaton használt típusokkal, nem tartozott sem képernyő, sem kis botkormány, amivel az optikát irányítani lehetett. A repülőgép irányzásával célzókészülék fix markerjelét a célra kellett vinni, elvégezni a befogást, ezután a berendezés automatikusan követte a célt. A beépített besugárzásjelzőt a korszerű SZPO–15 Berjoza–L típusra cserélték. A törzs hátsó részének tetejére két KDSZ–23 infracsapda-szóró berendezést szereltek. Négy új fegyverfelfüggesztő csomópontot kapott a repülőgép: két kisebb teherbírású csomópont a törzs hátsó részére került, két másik pedig a szárnyakra, a meglévők közé, ez utóbbiakra kizárólag az R–60 kis hatótávolságú légiharc-rakétát függeszthették. A gépek egy részét Szu–17M3R, néven, felderítésre optimalizálták, ezek a gépek a törzs alatt a KKR felderítő konténereket hordozhatták. A Szu–17M3P változat a Vjuga–17 rádióelektronikai konténerrel légvédelem elleni feladatokat látott el, fegyverzetét kibővítették a H–28 és H–58 lokátorromboló rakétákkal. A változat 1976. június 30-án repült először, 1981-ig 488 darab épült belőle. #### Szu–17UM3 Fitter–G A Szu–17UM korszerűbb változata, melybe beépítették a Szu–17M3 korszerűbb avionikáját. 1978-ban repült először, összesen 165 darab készült belőle. Később az eredetileg Szu–17UM-nek készült gépek nagy részét is átépítették erre a változatra. #### Szu–17M4 Fitter–K Az utolsó, sorozatban gyártott változat, melynek navigációs-támadó rendszere a digitális számítógépekre épülő PrNK–54, korszerűbb robotpilótával, új, Kljon–54 típusú lézeres célmegjelölő/lézertávmérő berendezéssel. Az eddig mozgatható orrkúp fix beépítésű lett, ami visszafogta a repülőgép teljesítményét a hangsebesség felett, 2,0 Machról 1,7-re csökkentve a maximális sebességet. A függőleges vezérsík tövében egy új, kis levegőbeömlő-nyílást alakítottak ki. A gépbe a K–36DM katapultüléseket építették. A Szu–17M3-hoz hasonlóan gépek egy részét, Szu–17M4R néven, felderítő feladatkörre, egy másik részét, Szu–17M4P néven, légvédelem elleni feladatra optimalizálták. A változat első felszállását 1980. június 19-én teljesítette, 1984-ben állt hadrendbe és 1990-ig 231 gépet építettek belőle. ### Exportváltozatai #### Szu–20 Fitter–C A Szu–17M exportváltozata, 1973 és 1976 között gyártottak 136 gépet. KKR-felderítőkonténerekkel szerelt változata a Szu–20R volt. #### Szu–22 Fitter–F A Szu–17M2D exportváltozata, melyet az AL–21F hajtómű helyett, melyet a szovjetek nem akartak exportálni, a MiG–23 olcsóbb, de többet fogyasztó és nagyobb méretű Tumanszkij R–29BSZ–300 (78,4/112,3 kN) hajtóművével és az ennek megfelelően áttervezett, kevesebb tüzelőanyag tárolására alkalmas törzshátsórésszel gyártottak. A Szovjet Front Légierőnek nem volt szüksége a Szu–17M2D-re, de Szu–22 néven exportálták. 1976 és 1979 között 90 repülőgépet építettek, egy részüket Szu–22R néven, KKR-felderítőkonténerekkel szállítottak le. #### Szu–22U Fitter–E A Szu–17UM R–29BSZ–300 hajtóművel szerelt exportváltozata, 45 gép épült. #### Szu–22M Fitter–J A Szu–17M3 sárkánya, R–29BSZ–300 hajtóművel, és a Szu–17M2 fegyverrendszerével, Fon–1400 lézertávmérővel. 272 gépet építettek. #### Szu–22M3 Fitter–J A Szu–17M3 exportváltozata, R–29BSZ–300 hajtóművel. 59 gép épült, közülük néhány KKR-konténerrel felszerelt felderítő. 12 gép került a Magyar Néphadsereghez. #### Szu–22UM3 Fitter–G A Szu–17UM exportváltozata, R–29BSZ–300 hajtóművel, 9 gép épült, ebből három került a Magyar Néphadsereghez. #### Szu–22UM3K Fitter–G A Szu–17UM export exportváltozata, az export számára felszabadított AL–21F hajtóművel. 41 gép épült. #### Szu–22M4 Fitter–K A Szu–17M4 exportváltozata. 166 gép épült. ## Fegyverzet A repülőgép félszárnyainak tövébe oldalanként egy-egy NR–30 típusú gépágyút építettek (a Szu–17UM-en a bal oldalit elhagyták). A gépeken a törzs alatt 2, a Szu–17M3-tól (az exportra kerülő gépeknél a Szu–22M3-tól) kezdve 4 fegyverfelfüggesztő csomópontot alakítottak ki. A félszárnyak alatt 2-2, a Szu–17M3-tól 3-3 csomópont van. ### Bombák A gépre az MBDZ–U6–68 hatzáras bombatartó segítségével maximum 20 FAB–100, OFAB–100M, vagy 10 FAB–250–54 repeszbombát lehetett függeszteni, hordozható volt a FAB–500 repeszbomba, a ZB–500 és ZB–500S gyújtóbomba is. Nagyobb bombákhoz az 500 kg teherbírású BDZ–56FNM, BDZ–57M és MT bombafüggesztőket alkalmazták, ez utóbbiak lehetővé tették a szuperszonikus bombavetést is. A gép maximum egy harcászati atombombát is hordozhatott, a törzs alatti bal mellső csomóponton. Ez lehetett 1 kilotonnás RN–28, 5 kT-s 244N, 10 kT-ás RN–24, illetve a régebbi fejlesztésű 8U49, 6U57, 8U63 bomba. A Szu–17M4 fegyverzetébe integrálták a KAB–500L lézerirányítású és a KAB–500Kr televíziós irányítású légibombákat. Irak vegyi töltetű légibombákat is kifejlesztett és alkalmazott a Szu–22-esekről, a 250 és 420 kilogrammos bombákat mustárgázzal és tabunnal töltötték meg. ### Földi célok elleni rakéták A Szu–22 az 57 milliméteres SZ–5 (maximum 6 darab 16 vagy 32 rakétát tartalmazó konténerekben) és a 240 milliméteres SZ–24 (egy rakétás indítósínen), később a 80 milliméteres SZ–8 (a maximum 4 darab 20 rakétás B–8 blokkban) és a 340 milliméteres SZ–25 (egy-egy rakétát tartalmazó indítócsövekben, ezek űrmérete 250 mm volt) nem irányított rakétákat hordozhatta. A repülőgépek első változatai a H–23 rádió-távirányítású földi célok elleni rakétát hordozhatták, a Szu–17M2-n jelentek meg a H–25L, és ML, H–29L, SZ–25L lézeres félaktív önirányítású rakéták, valamint az ezeket irányító Prozsektor–1 célmegjelölő konténer. A nagyobb H–29, H–58 rakétákból csak kettő volt hordozható a törzs alatt, a H–25-ösből négyet lehetett függeszteni. A Szu–22M2-n jelent meg a H–28, az első szovjet lokátorromboló rakéta, melyből a törzs alatt hordozhatott egyet, a PU–28SZ indítósínen. A későbbi változatok a korszerűbb H–25MP és a H–27PSZ, a légvédelem elleni Szu–17M3P és Szu–17M4P változatok a nagyobb teljesítményű H–58E lokátorromboló rakétákat, valamint a Vjuga–17 konténert is hordozhatták. A Magyar Honvédség gépein a H–23 (APU–68U indítósínre függesztve), H–25ML és MP rakéták álltak rendszerben. A H–29L-t a magyar gépeken is rendszerbe állították, azonban a hozzá tartozó AKU–58E indítósínt nem rendelték meg (később sem), így a rakétákat nem lehetett a gépekre függesztve alkalmazni. ### Egyéb függesztmények A félszárnyak külső csomópontjai és a törzs alatti két mellső csomópont alá egy-egy 820 (PB–80) vagy 1150 (PB–1150) literes tüzelőanyag-póttartályt lehet függeszteni. Önvédelem céljára a Szu–17M az R–13, a Szu–17M2-től az R–60 légiharc-rakétákat használhatta, a szárnyak alatti belső vagy az újabb, középső csomópontra függesztve. A GS–23L gépágyú többféle változata, a hagyományos UPK–23–250 (250 lőszert befogadó), valamint a 30 fokban lefelé dönthető, SZPPU–22–01 (maximum kettő, a legkülső csomópontokra) gépágyúkonténer is függeszthető volt. A Szu–17M3 hordozhatta az SZPSZ–141 rádióelektronikai zavarókonténtert, a KKR–1 és –2 felderítő konténert, valamint a KMGU–1 és –2 aknaszóró konténert is. ## Rendszeresítő országok ### A Szovjet Légierő a típust fő rendszeresítőjeként mintegy 1704 repülőgépet állított hadrendbe, ebből a Haditengerészet mintegy 35-öt. A gépeket repülte többek között a - Moszkvai Katonai Körzet - 846\. OMSHAP (Kalinyingrád-Cskalovszk 44 gép) - 1046\. kiképzőközpont (CBP i PLSz) (Satalovo, 14 gép) - 148\. kiképzőközpont (CBP i PLSz) (Szavasztlejka) - 760\. berepülő és kiképző vegyes repülőezred (Lipeck, 13 gép) - 55\. berepülő és kiképző vegyes repülőezred (Voronyezs) - 237\. CPAT (Bemutatóközpont, Kubinka) - 274\. vadászbombázó ezred (Tver-Migalovo) - Leningrádi katonai körzet - 5501\. BRSZV (Osztrov) - 98\. önálló felderítő repülőezred (Moncsegorszk) - 66\. OMSHAP (Vescsevo, 45 Szu–17M2) - Kaukázusi katonai körzet - 802\. kiképző ezred (Krsznojarszk) - 963\. csatarepülő kiképzőezred, (Taganrog) - 802\. UAP (Krasznodar) - Volga-Urál Katonai Körzet - Csebenki - 343\. IIAP (Szennoj) - Szibériai Katonai Körzet - 6\. vadászbombázó ezred (Sztep) - 58\. vadászbombázó ezred (Sztep) - 189\. vadászbombázó gárda-ezred (Csindant) - 101\. önálló felderítő repülőezred (Csindant) - 125\. önálló felderítő gárda-repülőezred (Domna) - Távol-Keleti katonai körzet - 293\. önálló felderítő repülőezred (Vozsajevka) - 302\. vadászbombázó ezred (Perejaszlavka) - 173\. OMSHAP (Prisztany) - 26\. GvOPIB (Komszomolszk, Szu–22M3) - 22\. vadászbombázó gárda-ezred (Birofeld) - 66\. vadászbombázó ezred (45 gép, Rutja, Észtország) - 66\. vadászbombázó ezred (Kunda, Észtország) - 886\. önálló felderítő repülőezred (Jēkabpils, Lettország) - 806\. vadászbombázó ezred (Luck, Ukrajna) - Gvardejszkoje, Ukrajna (47 gép) - 4070\. BRSZV (Ovrucs, Ukrajna, 146 gépet tárolnak itt) - BHU (Bihov, Belarusszia, 26 Szu–17) - 317\. önálló felderítő repülőezred (Simkent, Kazahsztán) - 136\. vadászbombázó ezred (Chirchiq, Üzbegisztán) - 217\. vadászbombázó ezred (Kizil-Arvat, Türkmenisztán) - 115\. vadászbombázó gárda-ezred (Kokajtij, Üzbegisztán) #### A Magyarországon állomásozó szovjet csapatok A Szu–17-est a Vörös Hadsereg Déli Hadseregcsoportjának két Magyarországra települt ezrede is repülte. Az 1. Gárda Vadászbombázó Ezred Kunmadarason, 1976 nyarán kapta meg összesen 42 Szu–17M2 és Szu–17UM repülőgépét az addig használt Szu–7B és BM leváltására. A gépek eredetileg a típus korai példányaira jellemző natúr fémszínűek voltak, idővel megkapták zöld-barna terepszínű álcafestésüket. A gépekre fehérrel keretezett kék lajstromszámokat festettek. 1988-ban az ezred a „Gránit” hadgyakorlat alatt Taszárra települve a magyar Szu–22-esekkel hajtott végre feladatokat. 1989 nyarán az ezredet átfegyverezték MiG–27D típusra. A szintén Kunmadarason állomásozó 328. Gárda Felderítő Repülőezred 1982-től cserélte le második századának MiG–21R repülőgépeit 12 Szu–17M4R és 3 Szu–17M3 repülőgépre (az 1. század 13 lényegesen erősebb Szu–24MR-t kapott). A gépeket 1991. április 14-én az Azerbajdzsáni Dalljarba vonták vissza, az ottani 827. felderítőezrednek átadva. ### A Varsói szerződés tagállamai #### 18 Szu–22M4-est és 3 Szu–22UM3-at vásárolt 1984-ben, majd még 6 Szu–22M4-et 1988-ban. A gépeket a Dobrics repülőterén települt 26. felderítő ezrednél állítottak hadrendbe, majd 1999-ben a repülőtér bezárásával áttelepítették őket Bezmerbe. A gépek nagy részét 2002-ben vonták ki a hadrendből, néhány gép felderítő feladatkörben 2004-ig repült, a megmaradt egyetlen gépet ekkor vonták ki a hadrendből. #### A Csehszlovák Légierő első Szu–22M4-eseit 1984 márciusában kapta (6 Szu–22M4 és 2 Szu–22UM3), ezeket szétszerelve Il–76-os szállító-repülőgépeken szállították le, összeszerelésük után a pardubicei 47. „Atlanticky” pzlp-nél (felderítő ezredben) álltak hadrendbe, leváltva az ott repülő MiG–21R-eket. A gépek nem kapták meg az M4 változat összes berendezését, többek között a televíziós irányítású rakéták kezelőszervei hiányoztak, a törzs végébe a négy helyett pedig csak két ASZO–2V infracsapda-szóró berendezés volt beépítve. A 20. „Biskajsky” sbolp (vadászbombázó ezred) Náměšť nad Oslavouban 1987 augusztusában kapta meg első 13 Szu–22M4-esét, két Szu–22UM3-mal, ezeket Hradec Královéban szerelték össze leszállításuk után, és az ezrednél addig repülő Szu–7BM-ek leváltását kezdték meg velük. 1988 májusában-júniusában a přerovi 6. sbolp kapott 6+2 gépet, MiG–21MF-eit leváltva, majd 1989 augusztusában a 20. sbolp újabb 16+2 gépet. Az utolsó 6 Szu–22M4-est 1990 januárjában szállították le, ezeket a 6. sbolp kapta. Csehszlovákia felbomlásakor (1993. január 1.) az akkor meglévő gépállományból a Cseh Légierő 31 együlésest és 5 kétülésest, a Szlovák Légierő 18 együléses és 3 kétüléses repülőgépet kapott. ##### A Cseh Légierő a rendszerváltás és az ország kettészakadása után jelentős leépítésen ment keresztül, a Szu–22-eseket repülő egységeket is folyamatosan felszámolták. A 6. sblp-t 1991-ben, a 20. sblp-t 1993-ban, a 47. pzlp-t 1994-ben oszlatták fel, gépeiket a Náměšť nad Oslavouban 1994-ben felállított 32. harcászati vadászszázad vette át. Az üzemeltetés időtartama alatt összesen 3 gép veszett oda, mindegyik pilótahiba miatt. ##### A Csehszlovákiától megörökölt 21 gép (eredetileg a 47. pzlp gépei) Malackán, a 2. vadászbombázó ezred 1. századában (2e stihacie bombardovacie letecke kridlo, 1 stihacie bombardovacia letka) álltak hadrendbe, 11 gépet (10 Szu–22M4 és egy Szu–22UM3K) 1999-2000-ben eladtak Angolának, az akkorra megmaradt hat gép 2003. január 1-ig állt hadrendben. Kivonásuk után egy gépet kiállítottak a kassai repülőmúzeumban és legalább kettő látható a malackai légibázison kiállítva (egy, a 3316-os statikusan a bejáratnál, egy pedig, a 3311-es mobil). #### A Lengyel Légierő első Szu–20-asait 1974-ben kapta, a típus összesen 27 példánya állt hadrendbe Powidzban, a 7. bombázó-felderítő repülődandárnál, ahol az Il–28-asokat váltotta le. A típusra történő kiképzést a Szu–7U lengyel változatával (SBLim–2) végezték. A gépek feladata elsősorban atomcsapás mérése lett volna, Lengyelországot a szovjet politikai vezetés az Egyesült Királysághoz és Franciaországhoz hasonló atomhatalommá kívánta tenni. A lengyel gépekre rendszeresen függesztették az RN–24 atombomba gyakorló változatát. Az 1980-as rendkívüli állapot bevetése után az atomtölteteket visszaszállították a Szovjetunióba. A gépek egy része a KKR–1 felderítőkonténer hordozására alkalmassá tett Szu–20R volt, ezekkel főleg Dánia partjai mentén repültek felderítő bevetéseket, a harmadik világháborúban ugyanis a lengyel fegyveres erők feladta Dánia megszállása lett volna. A gépek 1997-ig álltak hadrendben. 1983\. és 1988. között 90 Szu–22M4 és 21 Szu–22UM3K repülőgépet állítottak hadrendbe, ezek először a 7 PLB-R (felderítő-bombázó ezred), majd a 6 PLM-B (6. vadászbombázó-ezred) és a 40 PLM-B állományába kerültek. Az első 30 gép szintén alkalmassá volt téve atomcsapás mérésére, a későbbiek műszerfalán az atomfegyverek kezelőszervei helyett képernyő volt a televíziós irányítású H–29T rakéták számára. A gépek száma a 2000-es évekre 48 darabra csökkent: 3, 16 gépes század: a 7. és a 40. elt (harcászati vadászszázad, ) Świdwinben, a 8. elt pedig Mirosławiecben üzemeltette a repülőgépeket. 2007-ben a 7. elt-t feloszlatták. A típus várhatóan 2014–15 körül, a gépek tervezett élettartama végén lesz kivonva a hadrendből, ezeket azonban a vásárolt F-35 váltja fel. #### A Német Demokratikus Köztársaságban Szu–22 két ezredben állt hadrendben, mindkettő Laagében állomásozott. Az 1984-ben felállított JBG 77 („Gebhard Leberecht von Blücher“), két századnyi, összesen 24 Szu–22M4-gyel illetve összesen 4 Szu–22UM3K-val. Az MFG 28 („Paul Wieczorek”) haditengerészeti repülőezred 1985-ben állt fel, 1990-ben 23 Szu–22M4 és 4 Szu–22UM3K volt hadrendben. A tengerészeti a gépek erősebb fegyverzettel rendelkeztek, a H–29T televíziós irányítású rakétákat is rendszeresítették hozzájuk, valamint több infracsapdát is hordozhattak. Az egyesítés után az új német légierőben kiértékelték a típust és úgy találták, hogy elavult vezérlőrendszere és gyenge elektronikája ellenére a jól eltalált hidraulika-szervó és botkormány összhang miatt 60 méteres magasságig könnyen és biztonságosan repülhető földközeli bevetéseken. Ennek ellenére a gépeket leállították, majd eladták Lengyelországnak, amely a típus egyik legnagyobb üzemeltetője. #### Magyarországon az 1980-as évek elején döntöttek a szárazföldi csapatok harcát támogató repülőgép beszerzéséről, amelyből végül 15 darabot rendszeresítettek. Az első Szu–22M3K gépek 1983-ban érkeztek Magyarországra, majd az összeszerelésük után, 1984-től repültek. A gépeket – amelyek közül 3 Szu–22UM3K kétüléses gyakorló-változat volt – a szárazföldi csapatok alárendeltségébe tartozó 101. Felderítő Század üzemeltette. Először az 1989-es kecskeméti repülőnapon került bemutatásra a magyar közönség előtt a típus, ugyanis az 1985-re tervezett díszszemle-repülést költségvetési problémák miatt törölték. Végül a Szu–22-eseket 1997-ben kivonták a hadrendből. A Magyarországon üzemeltetett gépek nem a típushoz általánosan használt Ljulka AL–21, hanem a Tumanszkij R–29BSZ–300 utánégetős gázturbinás sugárhajtóművel készültek, a Magyar Légierőben szintén kis darabszámban rendszeresített MiG-23MF vadászrepülőgépekkel való alkatrész-közösség biztosítása érdekében. Ez legfeljebb részben valósult meg, mert a Szuhoj hajtóműve nem volt csereszabatos a MiG–23MF R–29B–300 hajtóművével. Magyar pilóták gyakorlati tapasztalatai szerint a Szu–22 manőverező légi harc imitálása során erős hajtóművének köszönhetően függőleges manőverek alkalmazásával általában felülkerekedett a MiG–21MF és bisz vadászrepülőgépeken, bár a hasonlóan erős turbinájú MiG–23MF-fel szemben alulmaradt. A magyar légierőben kivonásukig rendszeresen adtak nappali vadászrepülő készültséget R–60 rakétákkal felszerelt Szu–22M3 gépek, amelyek emellett saját eredeti feladatukat, a 30 mm-es gépágyúkkal és lézerirányítású fegyverekkel történő földi csapásmérést, illetve harctéri felderítést is gyakorolták. A Magyar Légierő egyik legsúlyosabb katasztrófájában egy Szu–22 célrepülőgépbe légicél-elfogás gyakorlat során ütközött a 14-es oldalszámú kétüléses MiG–23UB gyakorlógép (aláfordult). A repülés egy olyan feladat begyakorlására irányult, – vizuális megközelítés és igazoltatás – amit a készültségi szolgálat részére egy okmány már nagyon régóta előírt, de a pilóták ezt konkrétan még nem gyakorolták. A célra a gépet a földről vezették rá, de 1-2 km-en belül, ahol már úgy a földi, mint a fedélzeti radarok holtzónájában voltak, már vizuálisan kellett a célt megközelíteni, tartva az előírt biztonságos szintkülönbséget. Itt a személyzet éjjellátó híján csak a saját szemére hagyatkozhatott. Vélhetően éppen ezért lettek kijelölve a feladatra a radar nélküli, ám kétszemélyes repülőgépek. A Szu–22-es pilótája katapultált, a MiG–23UB kétfős személyzete a Pápán való leszállást megkísérelve szolgálatteljesítés közben életét vesztette. A tragédia mindkét repülőalakulat későbbi megszüntetéséhez jelentős mértékben hozzájárult. ### Harmadik világbeli országok #### Az egykori Afgán Légierő mintegy 60 Szu–20M-t és Szu–22M3K-t állított hadrendbe Szu–7-esei leváltására, ezek közül néhány az afganisztáni polgárháború utolsó napjaiig bevethető maradt. #### Algéria 32 Szu–22M3-ast és Szu–22UM3K-t vásárolt Szu–7-esei leváltására, a gépeket napjainkra kivonták a hadrendből. #### Angolába az első 10-12 Szu–20-as 1982-ben érkezett meg, ezekből alakult meg a 15. vadászbombázó század. A gépeket intenzíven használták a polgárháborúban, emiatt számuk, részben a gyenge kiképzés miatt, gyorsan fogyott, 1985-re hat, 1988-ra további három gép veszett oda elsősorban balesetekben, 1989-re összesen kettő maradt belőlük. 1989-90-ben 14 Szu–22M4K és Szu–22UM3K érkezett az országba, melyeket a 26. repülőezredben (Mocamedes) állt hadrendbe, azonban a polgárháború folyamán rendszeresen áttelepültek a Lubago légibázisra. 1999-2000 folyamán Szlovákiától vásároltak további 10 Szu–22M4-est és egy Szu–22UM3-at. #### Egyiptom 1972-ben legalább 8 Szu–20-ast (néhány forrás Szu–17K néven említi) rendszeresített, melyeket a jom kippuri háborúban be is vetettek. A Szovjetunióval történt szakítás után a gépeket az 1970-es évek végén kivonták a hadrendből. 1978-ban két Szu–20-ast eladtak az USA-nak, majd 1985-ben két gépet Nyugat-Németországnak, ahol az Erprobungstelle 61 a gépeket kiértékelte. #### Irak az 1970-es évek közepétől mintegy 160 darab Szu–20, Szu–20M, Szu–22M3 és M4 típusú repülőgépet szerzett be, a gép az irak–iráni háború második felére az Iraki Légierő fő csapásmérő típusa lett. A háborúban repülőgépek mintegy fele odaveszett, majd legalább két századnyi gépet bevetettek Kuvait megszállásánál is, ekkor csak egy gépet lőtt le egy kuvaiti MIM–23B I-Hawk üteg. Az öbölháborúban 24 gép menekült át Iránba, de hármat 1991. február 7-én amerikai F–15C-k AIM–7 Sparrow légiharc-rakétákkal lelőttek. A háború után a gépek egy részéből kiszerelt korszerű elektronikát a MiG–23-asokba építették be, mert az amerikai légi fölény miatt a vadászgépek repülését fontosabbnak tartották a csapásmérőkénél. Ennek ellenére sikerült volt szovjet utódállamokból pótalkatrészeket beszerezniük, így még az „iraki szabadság” hadművelet előtt közvetlenül is voltak bevethető gépeik, melyekkel gyakoroltak. Ezeket közvetlenül a háború 2003. márciusi kitörése előtt szétszerelték és elásták. A repülőgépekhez Irak rendszeresítette a H–23, H–25, H–28 és H–29 földi célok elleni rakétákat, utóbbi helyi gyártására is felkészültek. A gépeket használták az iraki rezsim által használt vegyi fegyverek célba juttatására is, 2200 literes tartályokból permetezték a mérgező harcanyagokat, később vegyi töltetű bombákat is kifejlesztettek. A vegyi fegyvereket a kurd lakosság mellett az iráni fegyveres erők ellen is bevetették. #### A Szu–22-est a két részre szakadt Jemen északi (22 Szu–22 és Szu–22M4) és déli (25 Szu–22 és Szu–22M4) fele is üzembe állította. Az egyesített Jemeni Légierő napjainkban két század Szu–22M4-est üzemeltet Szanaa nemzetközi repülőteréről. #### Líbia összesen 90 Szu–22-est és 40 Szu–22M3-at és Szu–22UM3K-t vásárolt, nagy részüket az 1970-es évek végén, melyek napjainkban is hadrendben állnak. A gépek érdekessége, hogy nagy részükbe a Magyar Légierő gépeiben is használt Tumanszkij R29-es hajtóművet építették. #### A Perui Légierő 1977-ben 30 darab Szu–22MK és 6 Szu–22UM3K repülőgépet kapott, melyek a 411. vadászbombázó századnál (Mariano Melgar légibázis, La Joya) álltak hadrendbe, majd 1981-ben 16 Szu–22M3K repülőgépet, melyek a 111. „Los Tigres” századnál (Cpt. Montes légibázis, Talara) álltak hadrendbe. Az R–3SZ és R–13 légiharc-rakétákkal és lézertávmérővel is felszerelt gépek avionikáját sok kritika érte, emellett a hatótávolságukkal is elégedetlenek voltak, francia segítséggel megpróbálták a gépeket légi utántöltésre alkalmassá tenni (legalább egy repülőgépre fel is szerelték a légi utántöltő berendezés csonkját), de ez elsősorban pénzhiány miatt nem sikerült. A gépeket az Ecuadorral történt fegyveres konfliktus során rendszeresen bevetették, 1995. február 10-én egy Ecuador fölé mintegy 16 kilométer mélyen berepült géppárt az Ecuadori Légierő készültségi Mirage F1JA géppárja (a FAE 807 és 806 lajstromjelű gépek, pilótáik Raul Banderas őrnagy és Carlos Uzcategui Soli százados) megtámadott, az egyik gépet R550 Magic légiharc-rakétával lelőtték (pilótája, Victor Manuel Maldonado-Begaza alezredes katapultált, de az őserdőben nyolc nap múlva sérüléseibe belehalt), a másikat (pilótája Enrique Caballero „Poeta” Orrego) eltalálták, elmenekült, de a bázisát már nem érte el: a gép roncsait és a pilóta holttestét öt év múlva találták meg. A Perui Légierő egyik esetben sem kísérelt meg kutató-mentő bevetést. A gépek lelövésében szerepet játszott gyenge önvédelmi elektronikájuk, ezt később izraeli és francia segítséggel korszerűsítették, valamint KKR–1 felderítő konténereket is beszereztek hozzájuk. #### Szíria 1973-ban 15 Szu–20K gépet vásárolt, melyeket a jom kippuri háborúban be is vetettek. Az ötödik arab-izraeli háború után Szíria további mintegy 70 Szu–22M3 és M4 repülőgépet szerzett be. Jelenleg a 677. (Szu–20/Szu–22M2) és a 685. (Szu–22M4) századok (Sharyat), a 827. század (Szu–22M4, Tiyas), valamint egy ismeretlen számú század (Szu–22M2, Dumayr) alkalmazza a típust. #### Vietnám légiereje összesen 45-150 Szu–22M4-et és Szu–22UM3K-t vásárolt. A 923. ezred (Tho Xuan repülőtéren) 1980-ban kapta meg 32 Szu–22M3K-ját, melyekkel az amerikai zsákmány A–37 Dragonflyokat váltották le 1980-ban. A Phan Rang repülőterén települt 937. ezred 1989-ben kapta meg Szu–22M4-eseit. Egyes források szerint Csehországtól (2005-ben 5 gépet), Ukrajnától (2005-ben 3 gépet) és Lengyelországtól (szintén 2005-ben, 40 gépet) is vásároltak használtan gépeket, ezeket valószínűleg már nem állították hadrendbe, csak pótalkatrésznek használták fel. Legalább 32 gépek a KNAAPO segítségével modernizáltak 1996-1998 között. ## Harci alkalmazása ### Arab–izraeli háborúk #### Jom kippuri háború Egyiptom és Szíria légiereje közvetlenül a jom kippuri háború kitörése előtt állította hadrendbe a Szu–20-ast, amit a háborúban, kis számban, be is vetettek. Légi harcban három egyiptomi gép veszett oda, ebből kettőt Giora Epstein lőtt le, a 61-es lajstromszámú Nesherrel. #### Ötödik arab–izraeli háború A háború kitörésekor a Szír Légierő két ezredében állt hadrendben a Szu–20 és a Szu–22M típus, a 34. repülődandárnál, an-Nászirijja légibázison, és a 68. repülődandárnál, Homszban (mindkét repülőtéren MiG–23BN-ekkel vegyesen). Az Izraeli Légierő által hamar kivívott légi fölény miatt a gépek összesen mindössze 10 bevetést repültek, tragikus eredménnyel, ugyanis hét repülőgép veszett oda, ez részben a gépek gyenge felszereltségének is betudható, még infracsapda-szóró berendezésekkel sem voltak ellátva. 1982\. június 11-én hajnalban a repülőgépek csapást mértek a Baruk-hegyen lévő izraeli vezetési pontra, ahol magas rangú tisztek tartózkodtak. Egy Szu–22M géppár H–28-as rakétákkal a nyolcgépes támadókötelék számára tisztította volna meg az utat az izraeli légvédelem MIM–23 Hawk légvédelmi rakétáinak megsemmisítésével, de nem találtak egyet sem. A támadókötelék gépei, egyenként négy FAB–500-as bombával támadtak, de az első géppár kivételével a célig sem jutottak el, az izraeli vadászgépek lelőtték őket. ### Irak–iráni háború Irak az első 80 darab Szu–20-ast 1973-ban, Szu–22-eseket 1976-tól állította hadrendbe, a háború kitörésének idején az 1., az 5., a 44. (al Hurrijah légibázis, Kirkuk), valamint a 109. (Shoibiyah légibázis, al Wihda) vadászbombázó századok voltak a gépekkel felszerelve. A típus szerepe a háború második felében nőtt meg, mert a MiG–23-asok nem tudták teljesíteni a velük szembeni elvárásokat. A gépek elsősorban szárazföldi célokat támadtak SZ–5 nem irányított rakétákkal és ejtőernyő-fékezésű nem irányított bombákkal, ritkábban H–29L vagy az Irakban licencben gyártott H–28 típusú irányított rakétákkal. H–29L rakéták bevetése esetén gyakran repültek Mirage F1-esekkel együtt, ez esetben a Mirage ATLIS konténerével jelölte meg a célt a Szu–22-esnek. Esetenként iráni olajat szállító tankereket is megtámadtak, 1982. február 27-én egy Szu–22-es Bandar-e Khomeininél elsüllyesztette az Azadeh iráni tankert, 1986. szeptember 4-én pedig Mirage F1-esek és Szu–22-esek nyolc iráni partraszállító hajót süllyesztettek el bombákkal. A repülőgépek emellett 1986. után gyakran hordozták az SZPSZ–141 rádióelektronikai zavarókonténert, mely elsősorban az iráni MIM–23 Hawk légvédelmi rakéták rádiólokátoraival szemben volt hatásos, és amellyel zavarfedezetet adtak gyakran más repülőgépeknek is. Ezen feladatuk olyan fontosnak számított, hogy a Szu–22-esek csak az oltalmazott kötelék utolsó gépének távozása után indulhattak haza, egy ilyen bevetés után az egyik Szuhoj, tüzelőanyagából kifogyván, egy autópályán hajtott végre kényszerleszállást, eközben több kamionnal is ütközött. A repülőgépeket néhány alkalommal elfogóvadászként is bevetették, főleg 1980-ban, de nem sok sikerrel (a gépekre csak a korszerűtlen R–3SZ rakétákat függesztették). Az Iráni Légierő összesen 3 Szu–20-ast, 2 Szu–20M-et és 19 Szu–22-est lőtt le légi harcban, az egyik Szu–20-ast iráni állítás szerint egy AH–1J Cobra harci helikopter, 20 milliméteres gépágyúval, 1984. február 27-én. ### Kuvait megszállása Kuvait 1990. augusztus 2-án kezdődő megszállásában az Iraki Légierő két, as-Shoibiyah légibázison települt százada vett részt, ezek közül a 109. század egy gépét (valamint a 49. század egy MiG–23BN-jét) egy, a Bubyan-szigetre települt (egyébként amerikai zsoldosok által üzemeltetett) MIM–23 Hawk légvédelmi üteg lőtt le hajnali 5 óra körül. Válaszul a század egy másik gépe egy H–25MP lokátorromboló rakétát indított az üteg rádiólokátora ellen, emiatt azt, a találat elkerülése miatt, kikapcsolták. Az indítóállást reggel 9 órakor elfoglaló kommandó már nem talált embereket a komplexumban. ### Öbölháború Az öbölháborúban a csapásmérő Szu–22-esek alárendelt szerepet kaptak, néhány, Irán felé menekülő példányukat sikerült amerikai vadászgépeknek lelőniük. 1991. február 7-én egy F–15C géppár lőtt le AIM–7 Sparrow légiharc-rakétákkal két Szu–22-est és egy Szu–7-est (egy negyedik győzelmet is valószínűsítenek). 1991. március 20-án két F–15C egy újabb, a már időközben életbe lépett repülési tilalmat megsértő iraki géppárt, ezúttal AIM–9 Sidewinder légiharc-rakétákkal lőttek le. Ez esetben az egyik győzelmet egy iraki PC–9-es kiképző repülőgép pilótája látta, és ennek hatására késlekedés nélkül katapultált is. A légitámadások során a földön megsemmisült további 14 gép, 4 Szu–20-as és mintegy 40 Szu–22-es pedig Iránba szökött, ezeket később sem adták vissza Iraknak. A háború után Iraknak mintegy 30 bevethető Szu–22-ese maradt. ### Líbia A Líbiai Légierő az 1970-es évek végén megkapott gépeket rendszeresen bevetette nem csak csapásmérő, de elfogóvadász feladatkörben is. A típus a vitatott hovatartozású Szidrai-öböl feletti összetűzéseknek is rendszeres résztvevője volt. 1981 augusztusában az Amerikai Egyesült Államok Haditengerészete két repülőgép-hordozóval (USS Forrestal és USS Nimitz) megerősített harccsoportot vezényelt az öbölbe, megsértve a líbiai felségvizeket, és csatlakozó övezetet, többek között légi célok elleni éleslövészet végrehajtására. A gyakorlat augusztus 18-i megkezdésekor azonnal nagyszámú líbiai vadászgép kezdett akcióba, és próbálta a repülőgép-hordozókat kiterelni a líbiai vizekről, ezért nem kevesebb, mint hét F–4 (a Forrestalra telepített VF–11 és VF–31 repülőszázadok gépeit) és F–14A (a Nimitzre telepített VF–41 'Black Aces' és VF–84 'Jolly Rogers') géppárt emeltek, melyek feladata a jogszerűen tevékenykedő líbiai gépek (mintegy 35 géppár) visszafordítása volt. Augusztus 19-én kora reggel folytatódtak a líbiai légvédelem kísérletei az ország légterének és vizeinek megvédésére. Az elsőnek közeledő repülőgépek feltartóztatására két, már a levegőben járőröző géppár egy-egy F–14-esét (a Fast Eagle 107 hívójelű gép, pilótája Henry „Hank” Kleeman százados és David „DJ” Venlet hadnagy fegyveroperátor, ő később, altengernagyként az F–35 programot irányította, 2010-től, valamint a Fast Eagle 102, Lawrence „Music” Muczynski és James „Amos” Anderson hadnagyok) irányították. A berepülő Szu–22 géppár egyik gépe az F–14-esek felé közeledve hibázott: vagy ténylegesen elindított az egyik Tomcatre egy K–13 légiharc-rakétát, vagy csak a tüzelőanyag-póttartályait oldotta le (hogy a fölösleges súlytól megszabadulva jobban manőverezhessen az ellenséges gépek közelében), de a tartályt (és a belőle szivárgó és szétporladó tüzelőanyagot) a szemből közeledő Tomcatek személyzete rakétának nézte. A két F–14-es élesen balra utánafordult a Szu–22-eseknek, és AIM–9L Sidewinder légiharc-rakétákkal lelőtte őket. Az egyik líbiai pilóta életét vesztette az akció során. Líbia Szu–22-eseit Csád 1980-as megszállása után a polgárháborúban is bevetették. 1987. szeptember 5-6 éjszakáján, a Ma’atan Bishrah légibázis elleni csádi ellentámadás során legalább nyolc Szu–22-est semmisítettek meg a földön, a támadás sikere hozzájárult a két ország közötti tűzszünet életbe lépéséhez, ezek után líbiai repülőgépek még hajtottak végre szórványos támadásokat észak-csádi célpontok ellen, ezek közül egy Szu–22M2K-t október 8-án FIM–92A Stinger kézi légvédelmi rakétával lelőttek. ### Afgán polgárháború A repülőgép az afganisztáni polgárháborúban az első évektől részt vett a Szovjet Front Légierőtől és az Afgán Légierőtől kezdve a különféle gerillamozgalmak repülőcsapatain át egészen az ország nemzetközi megszállásáig, az utolsó gépekkel a tálibok még 2000-ben is repültek bevetéseket. Az Afgán Légierő a Szu–7 leváltására a típust rendszeresítette, emiatt logisztikai okokból a Szovjet Hadsereg is ezeket a repülőgépeket preferálta a MiG–27 helyett. #### A szovjet megszállás évei (1979–1989) Afganisztán 1979. december 25-én elkezdődött megszállása után az országot elfoglaló 40. Hadsereg megkezdte a légi fedezetet nyújtó repülőgépek áttelepítését az országba. A 217. IBAP (vadászbombázó-ezred) 16 Szu–17-ese és egy Szu–17UM-e napokon belül áttelepült Türkmenisztánból, Kizil-Arvat repülőteréről Sindandba, később Bagramba és Kandahárba. Egy évvel később a chirchiqi 136. vadászrepülő ezred települt Sindandba, újabb egy év múlva a türkmenisztáni Mari–2 repülőterén települt 156. vadászrepülő ezred is bekapcsolódott a harcokba, tüzelőanyag-póttartályokkal repülve a bevetéseket. Bagramban települt a Szu–22-esekkel felszerelt afgán 355. vadászbombázó ezred is. A szélsőséges éghajlaton a nem szokványos harcmodort alkalmazó ellenséggel szemben alkalmazott repülőgépek üzemeltetése számos akadályba ütközött, a harci tapasztalatok miatt számos módosítást hajtottak végre a gépeken. A sérülésállóság javítása érdekében a tüzelőanyag-tartályokat semlegesgáz-rendszerrel és poliuretánhab kitöltéssel látták el. A nagy tengerszint feletti magasság és a forró éghajlat miatt teherbírásuk lényegesen csökkent. Az alkalmazott fegyverek közül elégtelennek bizonyultak a 100 kilogrammosnál könnyebb légibombák, a kis kaliberű nem irányított rakéták és a gépágyúkonténerek, ez utóbbiak helyett elegendőnek bizonyult a két beépített gépágyú. Az irányított fegyvereket elsősorban a Szu–24-esekről vetették be. Általában az OFAB vagy a FAB–250 és 500 légibombákat, az RBK–250 és 500 kazettás bombákat és az SZ–8 és SZ–24 nem irányított rakétákat alkalmazták, utóbbiakkal különösen kedvező tapasztalatokat szereztek, pontos, nagy hatótávolságú fegyvernek bizonyult. A felkelők utánpótlásának elvágására gyakran telepítettek a levegőből aknákat KMGU konténerekkel. A BetAB betonromboló bombákkal sziklaomlásokat idéztek elő, így az utánpótlásra használt kisebb hegyi utakat le tudták zárni. A típust gyakran alkalmazták felderítésre is, KKR–1 és –2 fotó- és infravörös illetve SZRSZ–13 rádiófelderítő konténerekkel. Az éjszakai fotófelderítést a világítóbombák fényénél a sziklák által keltett árnyékok gyakorlatilag kiértékelhetetlenné tették, az infravörös műszerek azonban hatékonynak bizonyultak, a kialudt tábortüzek helyeit is fel tudták deríteni. Az átlagos éjszakákon 4-6 gép végzett felderítést a másnapi hadműveletek előtt. A háború első néhány évében a mudzsahedek csak csöves légvédelmi tüzérséggel rendelkeztek, ez 1983-tól kezdve, a kézi légvédelmi rakéták megjelenésével alapvetően megváltozott. Először viszonylag kis mennyiségű 9K32 Sztrela–2 rakétát kaptak egyiptomi forrásból, később a FIM–43 Redeye és a brit Blowpipe is megjelent az arzenáljukban. Emiatt 1985-től a repülőgépeket infracsapda-kilövő berendezésekkel szerelték fel. Kezdetben 4, majd 8, végül 12, egyenként 32 PPI–26 (LO–56) piropatront tartalmazó ASZO–2B kilövőt szereltek a gépek törzsére, majd még 12 erősebb, LO–43 patront tartalmazó indítóberendezést is beépítettek. A repülőterek környékén, a fel- és leszállások közben, az ilyenkor sérülékenyebb repülőgépeket Mi–24-es harci helikopterek járőröztetésével fedezték. A FIM–92 Stinger megjelenésével a helyzet drámaian leromlott, mert ezen rakétáknak sokkal érzékenyebb, nehezebben zavarható keresőfeje volt, és alkalmas volt a szembetámadásra is. #### A szovjet megszállás után (1989–2001) Bár a szovjet erők kivonulása utáni pár évben a néhány hadúr által uralt, részekre szakadt országban dúló polgárháború nem kedvezett a bonyolultan üzemeltethető szuperszonikus harci repülőgépek alkalmazásának, a rendszeres külföldi segítségnek köszönhetően a repülőgépek egy része (többek között 8 Szu–22-es is) a 2001-es amerikai megszállás kezdetéig bevethető maradt annak ellenére, hogy nagy részük többször is gazdát cserélt. A Vörös Hadsereg kivonulásának idején az Afgán Légierő mintegy 60 Szu–20M, Szu–22M3K, Szu–22M4K repülőgépe a 321. vadászbombázó ezred állományában Bagramban állomásozott, és a Muhammad Nadzsibullah vezette kormányerők oldalán részt vett a mudzsáhidek támadásainak visszaverésében. A Szovjetunió komoly segítsége (1991 októberében még 15 Szu–24MK-t terveztek átadni, de erről letettek) ellenére a személyi állomány demoralizálódása és a tömegessé váló dezertálások miatt a gépek hadrafoghatósága rohamosan esett. A Nadzsibullah-vezette kormányzat 1992 áprilisi összeomlásakor a légierő azon gépei, melyek még nem dezertáltak, az északnyugati országrészt uraló Rasid Dosztum és az általa vezetett milícia kezébe kerültek, amely aktívan használta is a gépeket Kabul elfoglalásakor. 1993-ban Dosztum Golboddin Hekmatjarral kötött szövetséget (pedig egy évvel korábban vadászbombázói, főleg a Szu–22-esek, komoly veszteségeket okoztak Hekmatjar Kabult lövő tüzérségének), és elsősorban az északi Mazar-e-Sarif repülőteréről, ennek 1994 májusi eleste után más, kisebb repterekről repültek, üzbég és tádzsik műszakiak támogatásával. Képzett pilóták hiányában (ezek fogságba estek, vagy dezertáltak) igyekeztek megszervezni a pilótaképzést, ezért Üzbegisztántól két L–39 Albatrost vásároltak, két Szu–22-essel fizetve, melyek közül az egyik, úton Üzbegisztán felé, 1995. január 26-án lezuhant. Az időközben a Pakisztáni Katonai Hírszerzés által megszervezett tálib erők 1995-re erősödtek meg annyira, hogy támadásba lendüljenek, gyorsan foglalva el Hekmatjar területeit. Az egyik ellentámadás közben a tálibok időközben megszervezett légierejének egyik MiG–21-ese 1995. június 7-én lelőtte a Khenjet támadó Szu–22-es kötelék egyik gépét. A meggyengült szövetség ekkor beolvadt az orosz és iráni segítséggel megerősödő Ahmed Sah Maszúd milíciájába. A Kandahar repülőterén települt tálib légierő megsemmisítésére szervezett 1995. november 1-i sikertelennek bizonyult légitámadásukban újabb Szu–22-est vesztettek, ezután a szövetség légierejének bevethetősége gyorsan hanyatlott, 1996-ra már nem maradt bevethető gépük. Afganisztán felett a tálibok szerezték meg a légi uralmat, majd a bagrami légibázis elfoglalásával hozzájutottak Maszúd sértetlen gépeihez is. Maszúdnak 1998-ban sikerült revánsot vennie, és Bagram visszafoglalásával vadászgépeket szereznie a táliboktól, bár azok körültekintőbbek voltak, az áttelepülésre képtelen gépeket megrongálták vagy megsemmisítették. A tálibok légiereje 2000-re érte el működésének csúcsát, nyári offenzívájukkor több, mint 30 gépük két hét alatt 160 bevetést teljesített, bár az év folyamán Sztrela–3 légvédelmi rakétával legalább nyolc gépüket lelőtték.
99,601	Újbabiloni Birodalom	26,041,449	null	[ "Babilon", "Bibliai helyszínek", "Kezdőlapon szerepelt szócikkek" ]	Az Újbabiloni Birodalom (<sup>KUR</sup>ḫal-du/di, <sup>URU</sup>ḫal-da/dà-a-a, görögül Χαλδαία, Khaldaia, latinosan Chaldaea) (i. e. 612 – i. e. 539) az ókori Mezopotámia utolsó helyben létrejövő birodalma volt, amely az Újasszír Birodalom pusztulásával párhuzamosan alakult ki, majd belső ellentéteit kihasználva az Óperzsa Birodalom kebelezte be. A korábbi magyar irodalom szinte kizárólag Kháld Birodalomnak nevezi (vagy Kháldea, Káldea), mivel a kháldeusok, Bít-Jakíni kerület sejkjei adták az országot vezető koronás főket, és biztosították számukra a függetlenségi harc kezdetén a szükséges támogatást. II\. Nabú-kudurri-uszur, a bibliai Nabukodonozor hosszú uralkodása alatt élte az Újbabiloni Birodalom a fénykorát. I. e. 601-ben összecsapott az egyiptomi fáraó hadseregével, és a döntetlenül végződő csata eredményeként Egyiptomot végleg kiszorította Ázsiából. I. e. 586-ban, hároméves ostrom után elfoglalta Jeruzsálemet, a zsidó nép előkelő rétegét pedig Babilonba hurcolta (babiloni fogság). Hatalmas birodalma erőforrásait elsősorban a főváros, Babilon ékítésére használta fel, befejezve a szentélykörzet (a bibliai Bábel tornya) megépítését. Függőkertjeit az ókori világ hét csodája egyikeként emlegették. A birodalom tartományokra oszlott, a közigazgatás rengeteg tisztviselőt és írnokot foglalkoztatott. A király hatalmának fő támasza a hadsereg volt, a társadalom elitjét azonban a papság adta. Az újbabiloniak egynejűek voltak, a nőknek és a rabszolgáknak is lehetett magántulajdonuk. A fejlett mezőgazdaság és kereskedelem a papság és magánszemélyek kezében volt. Vallásuk főisteneiként Mardukot és fiát, Nabút tisztelték. A csillagászatot olyan tökélyre fejlesztették, hogy pontos számításokat tudtak végezni a Nap, a Hold és egyéb égitestek pozíciójával és útvonalával, valamint az éjszakák és nappalok hosszával kapcsolatban. A soknemzetiségű birodalom közvetítő nyelveként az arámit használták. Az irodalom nyelve ugyanakkor az akkád volt, és a sumerektől örökölt ékírással írtak. Irodalmuk egyik fő műve az úgynevezett babiloni krónika. Képzőművészetük leghíresebb emlékeit, az állatalakos domborművekkel borított hatalmas palotafalak és kapuk maradványait ma a berlini Pergamon Múzeumban, illetve a babiloni romváros szabadtéri múzeumában (Hilla, Irak) csodálhatjuk meg. ## Előzmények Babilónia területén az asszír hadsereg már III. Sulmánu-asarídu idején is összecsapott a kháldokkal, akik az i. e. 9. század elején jelentek meg elsősorban a térség déli részén, Tengerföldön. Nagy kháld uralkodó volt Bít-Jakíni főnöke, II. Marduk-apla-iddína, aki behódolt III. Tukulti-apil-ésarrának. II. Sarrukín i. e. 721-es trónra lépésekor, míg az Dérnél sikertelenül csatázott az elámiakkal, Marduk-apla-iddina megszerezte a babilóni trónt, és mintegy 11 évig tartotta az asszír uralkodó ellen. Szín-ahhé-eríba idején, i. e. 703-ban II. Marduk-apla-iddína újra megszerezte Babilont, és nagyszabású asszírellenes koalíció létrehozásán munkálkodott. Sikertelenül: Szín-ahhé-eríba három hadjáratban legyőzte a kháld–arámi–arab–elámi–babiloni szövetséges seregeket. A kháld vezért Elámba szorította, majd az elámi partvidéket is feldúlta tengeri háborúban. Marduk-apla-iddináról nem tudunk többet, családja és udvara fogságba esett. A folytatódó fejetlenség úgy ért véget, hogy az asszírok i. e. 689-ben 15 havi ostrom után bevették Babilont, amit porig romboltak. Szín-ahhé-eríba örököse, Assur-ah-iddína betegsége kezelése érdekében újjáépíttette a szent várost, majd halálakor az asszír trónt Assur-bán-aplira, a babilonit pedig Samas-sum-ukínra hagyta. Babilónia helyzete azonban ekkor sem rendeződött. i. e. 652 – i. e. 648 között zajlott függetlenségi háborúja Samas-sum-ukín vezetésével, majd Babilónia élére bizonyos Kandalánu került, akiről azonban egy asszír forrás sem szól, ezért egyesek szerint Assur-bán-apli (esetleg egy testvére) lett volna az trónnevén. Mindenesetre egy évben, i. e. 627-ben haltak meg. Ez a kettős halál Asszíriában a vég kezdete, Babilóniában azonban az új felemelkedés kiindulópontja lett. ## Kialakulás A magát egyes kutatók szerint II. Marduk-apla-iddinától származtató Nabú-apal-uszur (Nabopolasszár) – Tengerföld asszír helytartója, aki az előbbihez hasonlóan szintén Bít-Jakin vezére volt, felirataiban viszont „senki fiának” nevezte magát – fellépése idején Asszíriában már zűrzavar tombolt, az Újasszír Birodalom a gyors hanyatlás korát élte, ezért aztán sikeresen megőrizhette pozícióját. A békés időket hozó Kandalánu halála utáni évekből több csatáról hallunk 627 folyamán Babilóniában, majd Nabú-apal-uszurt ismerték el királynak, feltehetően Szipparban (i. e. 626. november 23.). Ugyanebben az évben bevonult Nippurba, de az asszírbarát központból hamarosan kiűzték. Feliratokból kitűnik, hogy bár Assur-etelli-iláni újasszír király nem követelte a babilóniai trónt, mindvégig jelentős befolyással bírt egyes területein. Nippur egészen i. e. 617-ig az asszír helyőrség kezén maradt, Uruk pedig többször gazdát cserélt, véglegesen csak i. e. 616-ban került Nabú-apal-uszur birtokába, aki ezzel egész Babilónia ura lett. Ugyanebben az évben az új birodalmat alapító király támadást indított az Eufrátesz mentén Szíria irányába. Egyiptom ura, I. Pszammetik az új fenyegetés láttán szövetséget kötött a néhány évtizede még a Nílus völgyében hódító Asszíriával, mire Nabú-apal-uszur azonnal visszavonult. I. e. 615-ben magát Assurt vette célba a babiloni uralkodó, azonban egészen Takritainig (Tikrit) szorították vissza az asszír erők. Az erődvárost azonban már tartani tudta, hiába próbálkozott Szín-sar-iskun tíznapos csatában legyőzni őt. i. e. 614-ben a Küaxarész (akkádul Umakistar) vezette iráni médek megtámadták Ninivét és Kalhut, bevették Tarbiszut és lerombolták Assurt. Nem tudni, hogy szándékosan-e, de a babiloni erők csak Assur eleste után érkeztek a színhelyre, és nyomban szövetséget is kötöttek a médekkel. Ennek megpecsételéseként Küaxarész lányát, Amüitiszt hozzáadták Nabú-apal-uszur fiához, II. Nabú-kudurri-uszurhoz. Szín-sar-iskun a következő évben ellencsapást indított, ez azonban nem menthette meg a pusztulástól az Asszír Birodalmat, ami mind kisebb területet ellenőrzött: i. e. 612-ben Küaxarész és Nabú-apal-uszur nomádokkal szövetségben ostrom alá vette, majd három hónap után bevette Ninivét. Az asszír adminisztráció az egyébként ismeretlen származású II. Assur-uballittal az élen az ősi vallási központba, a kiváltságai révén lojális maradó Harrán városába menekült. Nabú-apal-uszur i. e. 612-ben egészen Naszibináig (Niszibisz) és Raszappáig jutott, a következő években pedig megszilárdította hatalmát az asszír magterületen. I. e. 610-ben a Küaxarész (Umakistar) vezette médek segítségével bevette Harránt, ahonnan az asszír vezetőség és egyiptomi szövetségeseik kivonultak. Az egyiptomi felmentő sereg csak i. e. 609-ben érkezett, és kiűzte a babiloniakat Harránból, de nem hagyott ott helyőrséget. Végül Karkemisnél rendezkedtek be az asszír-egyiptomi erők. Az utolsó asszír királyról nem hallunk többé: talán meghalt az ütközetben. Az ezt követő időszakban Urartuban kellett hadakoznia a babiloni királynak, akit 607-től kezdve fia, a már említett Nabú-kudurri-uszur is segített a hadvezetésben. 607-ben Nabú-apal-uszur helyőrséget telepített Kimuhuba, nem messze Karkemistől. Válaszképpen az egyiptomiak i. e. 606-ban elfoglalták a babiloniak helyőrségét. i. e. 605 folyamán a nyugati bosszúhadjárat vezetése a koronaherceg feladata lett, aki ezt sikerre is vitte: bevette Karkemist, és bár súlyos veszteségeket szenvedett, tovább üldözte az egyiptomiakat Hamath városáig, ahol a Babiloni krónika szerint mind egy szálig lemészárolta őket. Azonban nem sikerült végleg pontot tennie az egyiptomi fenyegetésre, ugyanis megérkezett Nabú-apal-uszur halálának (i. e. 605. augusztus 16.) híre. A király az évet fővárosában töltötte, talán már ekkor beteg volt. Az örökös azon nyomban hazatért, és már szeptember 7-én megkoronázták. Nabú-apal-uszur joggal írhatta feliratában: „Assurt, amely régi idők óta az egész emberiség ura lévén, súlyos igájával az ország lakosságát szorongatta, én, a gyenge, az erőtlen, az urak urának (kegyét) kereső, Nabú és Marduk, az én uraim sűrű csapataival Akkad országából a lábát eltávolítottam, az igáját széttördeltem.” ## II. Nabú-kudurri-uszur uralkodása ### Hadjáratok nyugaton II\. Nabú-kudurri-uszur, a bibliai Nabukodonozor hosszú uralkodása alatt élte az Újbabiloni Birodalom a fénykorát. Koronázása után szinte azonnal visszatért nyugatra, hogy a megkezdett hódítást befejezze. Történetíróinak feljegyzései szerint mindig diadalmasan vonult fel, azaz uralma szilárd maradt. Ez azonban nem teljesen így volt: Egyiptom még mindig jelentős palesztinai és föníciai területeket uralt, amelyeket meg kellett szereznie. I. e. 605 – i. e. 601 között épp ezért folytatta a nyugati hadműveleteket. 601-ben megerősítették a nyugati helyőrségeket, és maga II. Nabú-kudurri-uszur állt a seregek élére, hogy összecsapjon II. Nékó egyiptomi fáraó seregeivel. Pelusium mellett, az Egyiptomból Gáza felé vezető úton találkozott a két hadsereg, és mindkettő súlyos veszteségeket szenvedett a csatában. A babiloni király például a következő évben nem is vezetett hadat, mert új sereget kellett toboroznia, de a csata eredményeként Egyiptom végleg kiszorult Ázsiából. A csata kétséges kimenetele a júdai vazallus királyt, Jehójákimot arra késztette, hogy fellázadjon. Nabú-kudurri-uszur ezt nem hagyhatta megtorlatlanul, ezért megkezdte a hadjárat előkészületeit, végül hetedik évében (i. e. 599) megindult, és elfoglalta Jeruzsálemet, az elitet pedig Babilóniába deportálta, a Templom kincseivel együtt. 595–594 folyamán egy jelentősebb lázadást kellett elfojtania Babilóniában, amit csak súlyosbított a keleti határon jelentkező ellenség (talán az elámiak) – igaz, ez utóbbiak, amint a babiloni sereg letáborozott a Tigris mentén, fejüket vesztve menekültek. 594–593 folyamán ismét a nyugati határon került sor mozgósításra, feltehetően II. Pszammetik fáraó trónra kerülése hatására. Az ellenállás súlypontja hamarosan ismét Júdába helyeződött át. Cidkija király állt a felkelők élére, amiről a Biblia így emlékszik meg: „Azt tette, ami gonosz az Úrnak, az ő Istenének szemében, és nem alázkodott meg Jeremiás próféta előtt sem, aki az Úr nevében szólt hozzá. Nebukadnezár királytól is elpártolt, pedig az Isten nevére eskette meg. Megkeményítette a nyakát, megmakacsolta a szívét, és nem tért meg az Úrhoz, Izrael Istenéhez.” az egyiptomi Apriész fáraó azonban csak kevés segítséget küldött, így aztán Jeruzsálem hároméves ostrom után, i. e. 586 folyamán elesett, és legtöbb lakóját deportálták (babiloni fogság). i. e. 581-ben ismét deportálások történtek, és Júda tartományi különállása is megszűnt – feltehetően Szamariához csatolták. Elhúzódó problémát okozott a szigeten fekvő, tengerről utánpótlást kapó Türosz ostroma, ami nem győzelemmel, hanem békekötéssel ért véget 13 évnyi ostrom után, feltehetően II. Baal (587–572) uralkodása idején. Mindenesetre forrásaink alapján biztosan állítható, hogy a király uralkodásának negyvenedik évében Türosz már a birodalom szerves részét képezte. II\. Nabú-kudurri-uszur zsidópolitikáját kiválóan dokumentálta az Ószövetség több könyve, a többi országgal ápolt viszonyáról azonban keveset tudunk. Feltehetően még egy hadjáratot vezetett Egyiptom ellen (talán 568 körül), és Hérodotosz közlése szerint 585-ben békét közvetített a lüdök és a médek között. Mindazonáltal valószínű, hogy nem volt szüksége újabb, nagyarányú hadjáratra. ### Babilon virágkora Már Nabú-apal-uszur is nagy építkező volt, fia pedig követte példáját. Hatalmas birodalma – melynek területe nagyjában-egészben megegyezett az Újasszír Birodaloméval, így a Földközi-tenger kereskedelme is hozzá tartozott Föníciával együtt – erőforrásait elsősorban a főváros, Babilon ékítésére használta fel, de a többi várost sem hanyagolta el. Fantasztikus kettős fallal vette körül a várost, amelyet még a görög szerzők is ámulattal csodáltak, valamint befejezte a szentélykörzet (az Észagíla és az Étemenanki, a bibliai Bábel tornya) megépítését. A palotakörzet is megújult. Ugyanekkor készültek el a függőkertek, melyek helye még nem tisztázott, és amelyeket az ókori világ egyik csodájaként emlegettek. Nabú-kudurri-uszur különös gondot fordított a város ellátására is. Az esetleges támadásokra felkészülve az Eufrátesz és a Tigris között falat emeltetett („méd fal”, amint Xenophón nevezi). ## Bukás II\. Nabú-kudurri-uszur i. e. 562-es halálát követően három uralkodó követte gyorsan egymást a trónon. A király fiát, Amél-Mardukot két év után megölték, trónra kerülő veje, Nergal-sar-uszur négy évnyi uralkodást követően elhunyt, az ő valószínűleg értelmi fogyatékos fiával, Lábási-Mardukkal pedig alig néhány hónap alatt végzett egy összeesküvés. Az Újbabiloni Birodalom utolsó királya, a Hérodotosz által Labünétoszként említett Nabú-naid különleges figurája a történelemnek. Személyében többek között az első ismert régészt és múzeumalapítót tisztelhetjük, de egyéb tettei is figyelemre méltóak: próbálkozott a Szín-kultusz megerősítésével Marduk tisztelete rovására, és megerősítette a hatalmas gazdasági potenciálra szert tevő templomok feletti királyi ellenőrzést. Ez természetesen a papság felháborodását váltotta ki, ami lázadásokat indított. Így emlékszik meg a helyzetről a király harráni feliratában: „A nép, Babilon, Borszippa, Nippur, Ur, Uruk, Larsa fiai, Akkad városainak papjai és lakossága azonban vétkeztek az ő nagy istensége ellen. Állandóan bűnbe estek, gonoszak voltak, nem ismerték Nannar, az istenek királyának haragját és felháborodását, törvényeiket elfeledték (...) mint a kutya, harapdálták folyton egymást, szívükben hév és falánkság volt az akaratukból; kisebb lett az ország lakossága.” A lázadás végeztével (talán 552 körül) a király 10 évre az arabok közé költözött, és a Tajmá-oázistól Jaszribig (Medina) terjedő területen tartózkodott. I. e. 541 táján hazatérve átvette az irányítást az addig teljhatalmú helyetteseként ténykedő fiától, Bél-sar-uszurtól (a bibliai Baltazár, Boldizsár, Bélsaccár), és véghezvitte a harráni Szín-templom újjáépítését. Ehhez azonban el kellett ragadnia Harrán városát a médektől, akiket egy új, keleten jelentkező ellenség, a Kürosz vezette perzsák kötöttek le ez idő tájt. Kürosz hamarosan leszámolt a médekkel, majd Lüdiában hódított. Ezek után Babilónia ellen fordult. Nabú-naid felkészült a támadásra, de a perzsák elsöpörték. Opisznál győztek Kürosz seregei, majd ellenállás nélkül bevonultak Szipparba és végül Babilon városába. Bél-sar-uszurt megölték – erről a Biblia is megemlékezik, vö. Dániel próféta híres „mené, mené, tekél, ufarszín/parszin” jelenete –, apja azonban valószínűleg életben maradt, és perzsa fogságban halt meg. Kürosz nem rombolta le Babilon városát, sőt a források szerint örömujjongással fogadták. A perzsa birodalomalapító fő helyi támogatói a Marduk-papok voltak, akik az utolsó káld király ellen hangolták a közvéleményt. Nabú-naid nevét kitörölték feliratairól. Ily módon teljesedett be a Dániel próféta által megfejtett előjel: az Újbabiloni Birodalom megmérettetett, könnyűnek találtatott és elpusztíttatott. ## Gazdaság, társadalom, államszervezet Az Újbabiloni Birodalom pezsgő gazdasági és kulturális életének bizonyítékaként rengeteg írásos lelet maradt ránk, de kizárólag magán- és templomi levéltárakból, ezért aztán sok állami szinten történő eseményt – így a külpolitikai történéseket – homály fed. Mindazonáltal a fennmaradt leletanyag sok információt közöl a korszak társadalmi, jogi, gazdasági viszonyairól. ### Államszervezet Az uralkodók fő jövedelmei a különböző adókból és vámokból származtak, melyeket alapvetően terményben szedtek – igaz, bizonyos csoportok, így a távolsági kereskedők is ezüstben fizettek. Feltehetően minden szabad ember jövedelmének tíz százalékát az udvarnak szolgáltatta be. Ezekből a jövedelmekből a babiloni királyok fenntartották az államigazgatási szerveket, a hadsereget és az udvart. Az ország tartományokra oszlott, amit kormányzók (bél piháti) vezettek, és az egyes városok élére is központilag neveztek ki helytartókat (bél témi). Az adminisztráció természetesen rengeteg írnokot foglalkoztatott, és a tolmácsoknak is fontos szerep jutott. A tisztviselők természetben kapták fizetésüket, a magasabb rangúak részben ezüstöt is kaptak. Egyes városok – Ur, Uruk, Szippar, Nippur és maga Babilon – korlátozott autonómiával rendelkeztek belügyeikre nézve, melyeket a népgyűlés – sokszor vének tanácsa – irányított. Ezeken a gyűléseken a földtulajdonnal rendelkező polgárok vettek részt, de a legnagyobb befolyással a papság és a legmódosabbak rendelkeztek. A papságnak feltehetően létezett magasabb szintű, „birodalmi” gyűlése is, és néhány forrás hasonlóra enged következtetni a katonaság esetében is. A központi hatalom természetesen igyekezett minél jobban ellenőrizni a helyi szerveződéseket, ezért királyi biztosokat delegált felügyeletükre. A kisebb bűnügyekben való ítélkezés a helyi tanácsok, gyűlések kezében volt, de fontosabb ügyekben mindig a királyi bírók ítélkeztek (időnként a helyi elittel közösen). A legfőbb hatalom a királyé volt, azonban nem volt korlátlan: nem kobozhatott el vagyont, és nem ölethetett meg senkit ok nélkül. A hadsereg volt a királyok hatalmának fő támasza, ám felépítéséről és a sorozásról nem sokat tudunk. Sok zsoldos harcolt az újbabiloni seregben, többek között görögök is, harcmodorukra pedig nagy hatást gyakorolt a szkíta íjászat. ### Társadalom Az emberek alapvetően kétféle jogállásúak lehettek: szabadok és rabszolgák, illetve különleges státusban volt az ikkaru nevet viselő társadalmi csoport, akiknek nem volt magántulajdonuk, egy földbirtokoshoz tartoztak, földhöz voltak kötve, de nem lehetett eladni őket. A szabadok nem feltétlenül voltak egy-egy város polgárai – például ha nem volt földtulajdonuk –, de a birodalmon belül szabadon gazdálkodhattak és mozoghattak. A polgárjog apai ágon öröklődött. A nőknek szintén lehetett tulajdonuk, bár tanúknak ritkán hívták őket. A népgyűléseken is felszólalhattak. Egyébiránt a korszakban a monogámia vált általános családi berendezkedéssé – ha valaki második feleséget is akart, kárpótolnia kellett első választottját (kivéve, ha nem született tőle gyermek). A rabszolgák főleg nagybirtokosok – zömmel templomok – birtokában voltak, de nem volt gazdaságos munkára fogni őket. Ezért aztán alapvetően házi rabszolgaságról beszélhetünk, és a rabszolgák száma meg sem közelítette a szabad lakosság számát. A hadifoglyokat sem rabszolgának adták el, hanem letelepítették őket, és földet juttattak nekik, mint az asszír időkben. A rabszolgák egyébként szabadon üzletelhettek, lehetett magántulajdonuk, azonban szabadságukat nem válthatták meg. Gazdáikon kívül még szabadokkal szemben is pereskedhettek. A rabszolga-felszabadítás lehetséges volt, azonban ezzel kapcsolatos dokumentumokból meglehetősen kevés áll a rendelkezésünkre. Az adósrabszolgaság intézménye az újbabiloni időkre elvesztette korábbi jelentőségét. A társadalom elitjét a papság – különösképpen a babiloni Marduk-klérus – képviselte (erre utalnak az újbabiloni királyi feliratok, melyek inkább a templomépítésekről és vallási aktusokról, mintsem a hadjáratokról szólnak), amely az egyes területeket is reprezentálta a királlyal szemben. ### Etnikai viszonyok Az újbabiloni kor hatalmas építkezési munkálataihoz a deportáltak sem voltak elegendőek: rendszeres idénymunkára volt szükség. A lakosság nemzetiségét tekintve erősen kevert volt, már csak az asszír deportálások örökségének is köszönhetően, de a sok vendégmunkás, politikai menekült is színesítette a képet. Gyakorlatilag a kelet minden népe, az egyiptomiaktól a kis-ázsiai görögökön át a médekig képviseltette magát a birodalomban. A sok nép közvetítő nyelve a hivatali berkekben is egyre jobban terjedő arámi volt. ### Gazdaság A gazdasági potenciál, melynek alapja továbbra is az öntözéses földművelés volt, elsősorban a templomok és magánszemélyek, nem pedig a királyi udvar kezében nyugodott. Ugyanez volt igaz a kereskedelemre is, amely a keleti Mediterráneumot kötötte össze Mezopotámiával. A templomok foglalkoztatták a kézművesek zömét is, biztosítva számukra a nyersanyagokat és a késztermék felvásárlását. A templomok tizedekből – és saját birtokaik jövedelméből – tartották fenn magukat, maga a király is ilyen formában adózott nekik. Ez az adónem alapvetően anyagi javakban került behajtásra, bár sok esetben ezüst – sőt, a királyoktól részben arany is – került a templomi kincstárakba. A templomok autonómok voltak, és függetlenségük megsértése súlyos következményekkel járt – mint azt láthatjuk Nabú-naid esetében. ## Kultúra, művészet, vallás Az újbabiloni kultúra és művészet szervesen illeszkedett a majdnem kétezer éves mezopotámiai rendszerhez és stílushoz. A politeista típusú panteon központi alakja ebben az időben már nem egyértelműen Marduk, hanem fia, a bölcsesség istene, Nabú, akit az időszak végére egyre inkább Bél („Úr”) névvel illettek. Mindez az uralkodói névválasztásban is jól tükröződik. A Marduk-papság mindenesetre minden – így kulturális – téren is megőrizte befolyását. Erről tanúskodik a töredékesen fennmaradt Nabú-naid-gúnyirat is, amely az akkád nyelvű propaganda-költészet fontos, szinte egyedülálló emléke. (Nabú-naid uralkodása egyébként számos találgatásra adott okot már az ókorban is, erről a Nabú-naid-legenda emlékei tanúskodnak.) A korszak legfontosabb forrásainak egyike az ún. Babiloni krónika, melyet a hellenisztikus korig vezettek. Az irodalom nyelve az akkád volt, amit ebben az időben a köznép már nem használt, csak a papság. Az újbabiloni korszak legismertebb tudománya a csillagászat volt. Az asszír és babiloni előzményekkel egyaránt rendelkező tevékenységet az i. e. 7–6. század közepére sikerült tökélyre fejleszteni, olyannyira, hogy a „káldeus” név még évszázadokig fennmaradt, mint a csillagászok és csillagjósok jelzője. A babiloni tudósok pontos számításokat tudtak végezni a Nap, a Hold és egyéb égitestek pozíciójával és útvonalával, valamint többek között az éjszakák és nappalok hosszával kapcsolatban. Az újbabiloni képzőművészet csúcsa mindenképp maga Babilon városa volt, amelyet II. Nabú-kudurri-uszur békés, gazdag uralkodása alatt a világ egyik csodájává tett. Törekvése nem volt újszerű, hiszen már az asszír királyokra is jellemző volt, hogy fővárosukat a világ központjának tekintették, ennek megfelelően gazdagon díszítették palotákkal és templomokkal. A palotaépítés kevésbé volt jellemző a babiloni művészetre, de reprezentatív templomok itt is készültek. (Például a kortársak fantáziáját megragadó zikkurat, az Étemenanki, amelyet később Nagy Sándor bontatott le.) Bár a legendás függőkertek maradványait a mai napig sem sikerült azonosítani, a kék mázas cserepekkel burkolt falak, kapuk és felvonulási út – amelyeket ma a berlini Pergamonmuseumban, illetve helyben rekonstruáltak – mindmáig lenyűgöző hatást gyakorolnak megtekintőikre. Nabú-kudurri-uszur utódai nevéhez ilyen nagy építkezés már nem fűződik, inkább csak felújításaik, rekonstrukciós munkálataik ismeretesek. Mindez részben rövid uralmukkal, részben Nabú-naid távollétével és az időszak végére súlyosbodó külpolitikai helyzettel magyarázható.
292,567	Torch hadművelet	26,637,845	null	[ "1942 a második világháborúban", "Amerikai hadműveletek a második világháborúban", "Brit hadműveletek a második világháborúban", "Franciaország a második világháborúban", "Partraszállások a második világháborúban", "Észak-afrikai hadszíntér a második világháborúban" ]	A Torch hadművelet (magyarul Fáklya, ) a szövetségesek észak-afrikai partraszálló hadművelete volt a második világháborúban. 1942. november 8-án vette kezdetét Eisenhower tábornok parancsnoksága alatt. A szövetségesek 650 hajója és vett benne részt. 1942 júliusában, a washingtoni konferencián az angolszász szövetségesek megegyeztek abban, hogy közös sereget tesznek partra Észak-Afrika franciák által ellenőrzött részén. Céljuk az volt, hogy a partraszállás után keletre nyomuljanak, és így két tűz közé szorítsák a Német Afrika-hadtestet, majd kiűzzék a kontinensről. Az észak-afrikai partvidék birtoklása azt jelentette, hogy a szövetségesek megszerzik az ellenőrzést a Földközi-tenger medencéje felett, így felmentik az ostrom alatt álló Máltát és biztosítják konvojaik biztonságos áthaladását a Szuezi-csatorna és a Gibraltári-szoros között. A hadművelet a Torch (Fáklya) nevet kapta. A szövetséges csapatok november 8-án partra szálltak Marokkóban, valamint az Algéria területén fekvő Oránban és Algírban. Mivel a briteknek kifejezetten rossz volt a kapcsolata a Vichy-kormányzattal, megpróbáltak minél amerikaibbnak feltüntetni az akciótː a partraszállás főparancsnoka Dwight D. Eisenhower amerikai tábornok volt, és ők adták a szárazföldi csapatok nagy részét is. A Casablanca és Orán elfoglalásra induló katonák valamennyien amerikaiak, az Algírnál partra szállók britek és amerikaiak voltak. A katonákat és a felszerelést hatalmas konvojok szállították a helyszínre egyenesen az Egyesült Államokból, illetve Nagy-Britanniából. Az amerikaiak megpróbálták titkos tárgyalásokon elérni, hogy a francia csapatok álljanak melléjük, de ez kevés eredményt hozott. Egyes francia csapatok nem tanúsították ellenállást, vagy csak rövid ideig harcoltak, többségük azonban csak november 10-én adta meg magát, amikor François Darlan tengernagy, a francia flotta parancsnoka erre felszólította őket. Az amerikaiak a marokkói invázióra három partszakaszt választottak, és megkezdték az előrenyomulást Casablanca felé. A francia hajók rátámadtak a flottára, és heves csata bontakozott ki, amelyben a franciák alulmaradtak. A marokkói ellenállás csak november 10-én, a D+2 napon fejeződött be. Az algériai partraszállás során a brit-amerikai csapatok elfoglalták Algírt, amely már a D-napon megadta magát, valamint Oránt. A Torch hadművelet eredményeként a szövetségesek elfoglaltak két nagy földközi-tengeri kikötőt, Oránt és Algírt, valamint a kezdeti ellenállás után a maguk oldalára állították a francia gyarmati sereget. Az invázió révén az angolszászok repülőtereket szereztek az észak-afrikai partokon, amelyek révén véget vethettek a Málta elleni támadásoknak, valamint biztosíthatták a konvojokat a Szuezi-csatornától a Gibraltári-szorosig, ami szükségtelenné tette Afrika megkerülését. A szövetségesek kelet felé indultak, hogy megütközzenek a németekkel, akik időközben elfoglalták a franciák tunéziai birtokait, mivel a főhelytartó nem vette figyelembe Darlan ellenállásra buzdító utasítását. Az angolszászokhoz több francia hadosztály is csatlakozott. ## Előzmények A brit haditengerészet és légierő komoly egységeket állomásoztatott a Földközi-tenger térségében (Gibraltárban, Máltán és Alexandriában, valamint a Szuezi-csatorna bejáratánál) a háború kirobbanásakor. A brit csapatmozgások a bázisok, hajók védelmét szolgálták. Támadó hadműveleteket 1940. június után indítottak, amikor Olaszország a tengelyhatalmak oldalán belépett a háborúba. Az olasz flottát és légierőt 1941 elején német tengeralattjárókkal és repülőkkel erősítették meg. Brit hadihajók többször összecsaptak az olasz felszíni egységekkel, például a Sidra-öbölbeli első csatában, valamint Calabria partjainál és a Ténaro-foknál. 1940. november 11-12-én brit torpedóvető repülőgépek sikeresen támadták a tarantói haditengerészeti bázist. A brit tengeralattjárók 1942. november 1-jéig 202 támadást hajtottak végre olasz hadi- és kereskedelmi hajók ellen. A Brit 8. Hadsereg 1940 óta harcolt az olaszokkal Észak-Afrika nyugati sivatagaiban, és Archibald Wavell tábornok decemberben indított támadása súlyos vereséget mért Rodolfo Graziani marsall csapataira. 1941 elején Erwin Rommel vezérőrnagy vezetésével német erősítés érkezett Észak-Afrikába. A Német Afrika-hadtest (Afrikakorps) ellentámadásba ment át, és nagy területeket elfoglalva Tobrukig vetette vissza a briteket. Andrew Cunningham admirális a helyzetet értékelve így fogalmazottː „Bármely konvojnak, amely utánpótlást szállít Máltára, most át kell haladnia egy 320 kilométeres résen az északi Kréta és a déli kireneikai kiszögellés között. Így a konvojútvonalak valamennyi szárnyán ellenséges repülőterek sorakoznak, és Málta jövője tényleg nagyon sötétnek tűnik.” Júniusban a britek ismét támadtak a Battleaxe, majd a Crusader hadművelet keretében. 1942 januárjában a németek lendültek akcióba, amelyet csak Kairó közelében, az első el-alameini csatában sikerült véglegesen megállítani. Eközben az amerikai és a brit vezérkari tanács közös bizottsága folyamatosan egyeztetett a mindkét fél által szükségesnek ítélt második front megnyitásáról. Az amerikaiak ragaszkodtak az észak-franciaországi invázióhoz, de ahhoz nem volt erejük, hogy 1943 előtt megindítsák. Nyár elején, amikor a helyzet rosszabbra fordult Észak-Afrikában és a németek már a szuezi olajutánpótlást veszélyeztették, a szövetségesek, angol kezdeményezésre, megvitatták a francia kézben lévő afrikai területek elleni Gymnast hadművelet lehetőségét. George C. Marshall amerikai tábornok azon az állásponton volt, hogy ha akciót indítanak Afrikában, nem tudnak 1943-ban partra szállni Franciaországban. Végül július 25-én – Franklin D. Roosevelt nyomására – megállapodtak az észak-afrikai invázió megtervezésében és végrehajtásában. A hadművelet végül a Torch (Fáklya) nevet kapta. Célja a Vichy-kormány által ellenőrzött Marokkó, valamint Tunézia és Algéria partvidékének megszállása volt. A területekre azért volt szüksége a szövetségeseknek, hogy két irányból támadhassák az Afrikakorpsot, és így vereséget mérjenek rá. A távlati cél az volt, hogy a teljes észak-afrikai tengerpartot elfoglalva megnyissák az utat Olaszország, Churchill szavaival „a tengelyhatalmak lágy alteste” felé. Az amerikai elnök Dwight D. Eisenhower tábornokot nevezte ki az inváziós sereg élére július 31-én. Helyettese Marc W. Clark vezérőrnagy lett. Vezérkari főnöknek Walter Bedell Smith dandártábornokot nevezték ki. A támadást október 30-áig kellett volna végrehajtani, de az időpontot később november 8-ára módosították. ## Tervezés A tervezők munkáját Bertram Ramsay irányította. Vita bontakozott ki a partraszállási helyszínek miatt, ugyanis a britek a lehető legkeletibb ponton, Tunisz közelében akartak partra szállni. Az amerikaiak azonban attól tartottak, hogy egy atlanti kikötő birtoklása nélkül az expedíciós erőket elvághatják utánpótlásuktól, ha a spanyolok közbelépnek, majd a tengelyhatalmak megszállják Marokkó spanyolok ellenőrzött részét és a Gibraltári-szorost. Roosevelt augusztus 31-én azt írta Churchillnek, hogy az amerikaiak meggyőződése szerint a németek a partraszállást követő két hétben nem lesznek képesek nagy erőket Tuniszba átcsoportosítani. Végül a Tunisz közelébe tervezett partraszállást elvetették. Három helyszínt – Orán, Algír és Casablanca – jelöltek ki. Mindazonáltal Kenneth Anderson brit tábornok azt a feladatot kapta, hogy Algír elfoglalása után a Brit 1. Hadsereg nyomuljon Tunézia felé. A három partraszállási zónát három haditengerészeti harci köteléknek – nyugati, középső, keleti – kellett megközelítenie. Az egyesített flotta főparancsnokának Andrew Cunninghamet nevezték ki. Eisenhower a nyugati haditengerészeti harci kötelék (naval task force) élére Henry Kent Hewitt amerikai ellentengernagyot, a Casablanca közelében partraszálló 35 ezer amerikai katona parancsnokának George Patton vezérőrnagyot nevezte ki. A sereget az Egyesült Államokból érkező, többségében frissen kiképzett 2. páncélos-, valamint a 3. és 9. gyalogoshadosztályból állították fel. A középső kötelék vezetésére a brit Thomas Tourbridge parancsnokot, az oráni inváziót végrehajtó 39 ezer fős szárazföldi alakulatok irányítására pedig Lloyd Fredendall vezérőrnagyot jelölték ki. Utóbbi csapatait az amerikai 1. páncéloshadosztály és a jövőbeni 82. légi szállítású hadosztály egyes, Nagy-Britanniából érkező alakultai adták. A keleti különítmény vezetésére a brit Harold Burrough ellentengernagy kapott megbízást. A hajói által vitt 23 ezer britnek (78. gyalogoshadosztály) és 10 ezer amerikainak (34. gyalogoshadosztály) Algírnál kellett partra szállnia Charles W. Ryder vezérőrnagy vezetésével. Az amerikaiak szívesebben vették volna, ha Algírnál csak ők szállnak partra, mivel úgy gondolták, hogy a franciák kevésbé állnak ellen nekik, mint a briteknek, akik 1940-ben lefoglalták hajóikat Alexandriánál, és megtámadták Mersz el-Kébir-i támaszpontjukat. A hadművelet tervezőit aggasztotta, hogy a támadó konvojoknak a német búvárhajók vadászterületén kellett áthaladniuk az Atlanti-óceánon, majd minimális légi fedezet mellett 90 ezer katonát partra tenniük három, egymástól messzire eső területen. A legnagyobb nehézséget a szükséges flotta összegyűjtése okozta, ugyanis javában zajlott az atlanti csata, így a hadihajókat és a kereskedelmi egységeket a konvojok mellől kellett elvonni. Emiatt egy ideig a teherszállítók hadihajók kísérete nélkül közlekedtek a sarki vizeken az FB hadművelet keretében. Nőttek az aggodalmak, amikor augusztusban a német légierő és tengeralattjárók súlyos veszteséget okoztak a Máltára utánpótlást szállító konvojnak. A szövetségeseknek kevés naprakész információjuk volt a megtámadni tervezett partszakaszok védelméről, különösen Marokkóban. ## Francia magatartás A tervezők azzal számoltak, hogy a francia gyarmati csapatok valószínűleg átállnak a szövetségesekhez, de ugyanakkor ellenállásra számítottak a flottától, Churchill viszont bizakodó volt. „Franciaország megértette Madagaszkár és Szíria elfoglalását. Ha az amerikaiak megérkeznek, a francia nép a mi oldalunkra áll. Franco megretten. A németek talán nyomban a francia flottát és Toulont követelik majd a franciáktól. Ettől pedig ismét fellángolnak az ellentétek Vichy és Hitler között” – mondta Sztálinnak augusztusban Moszkvában. A tervezők a hírszerzési információk alapján nagyjából százezerre tették a Marokkóban, Charles Noguès tábornok és Armand d’Harcourt admirális irányítása alatt álló francia erők számát. Hewitt visszaemlékezéseiben azt írta, hogy tartottak a francia flotta közbelépéstől, mivel Casablancában ismeretlen számú tengeralattjáró, egy cirkáló és számos nagy romboló horgonyzott. A készülő Jean Bart csatahajóról csak annyit tudtak biztosan, hogy négylöveges elülső ütege már készen van, de arról nem voltak információik, hogy kifuthat-e a tengerre. A szövetségesek szerették volna elkerülni az összecsapást a franciákkal. Az október 5-én kiadott direktíva például úgy fogalmazott, hogy ha a franciák valamely elszigetelt egysége ellenségesen lép fel, azt nem feltétlenül kell magasabb szintű ellenséges cselekedetnek tekinteni. Amennyiben egy adott területen az ellenséges akciók befejeződnek, a szövetségeseknek is fel kell függeszteniük az ilyen jellegű tevékenységüket. Az angolszászok felvették a kapcsolatot több magas rangú francia tiszttel is, köztük Algír katonai parancsnokával, Alphonse Juin tábornokkal, aki támogatta az inváziót. Az észak-afrikai francia csapatok irányítására Henri Giraud tábornokot szemelték ki, akit egy tengeralattjárón Gibraltárba csempészték Franciaországból. A szövetségesek abban bíztak, hogy Giraud eléri a francia gyarmati sereg megadását, de később kiderült, hogy ehhez nincs elég befolyása. Az angolszászok október 21-én partra tették Észak-Afrikában Mark Clark tábornokot, aki felvette a kapcsolatot a Vichy-ellenes erőkkel. A szabad franciákat és vezetőjüket, Charles de Gaulle-t nem figyelmeztették az invázióra, mert attól tartottak, hogy kiszivárog a hír. Véletlen egybeesésként Algírban tartózkodott magánlátogatáson François Darlan tengernagy, a francia flotta parancsnoka. Juin tudta, hogy a tisztikar nem neki, hanem Darlannak fog engedelmeskedni, a támadás éjszakáján ezért tájékoztatta az admirálist a folyamatban lévő akcióról. November 8-án hajnali 4-kor Pinckney Tuck amerikai ügyvivő átadta Roosevelt levelét Henri Philippe Pétain hivatalának, amelyben együttműködést kért. Pierre Laval miniszterelnök elutasító választ írt. Pétaint csak reggel 7-kor tájékoztatták az eseményekről, a tábornagy aláírta Laval levelét. Darlan 7.40-kor táviratot küldött Algírból az elnöknek, amelyben közölteː „A helyzet súlyosbodik, s a védekező csapatokat csakhamar legyűrik. A jelentések arra vallanak, hogy tömeges partraszállást készítenek elő.” Kilenc órakor átadták az elutasító választ az amerikai ügyvivőnek. Darlan fél 12-kor újabb üzenetet küldött Pétainnak, amelyben jelezte Algír várható elestét. Ugyanekkor a francia kormány elfogadta a németek korábbi ajánlatát a szövetséges csapatok elleni Luftwaffe-akciókról. Darlan 17 órakor tudatta az államfővel, hogy felhatalmazta Juint a tárgyalásra a fegyverletételről, amely 19 órakor életbe is lépett Algírban. Vichy nem fogadta el az algériai fegyverszünetet. November 9-én az amerikaiak tárgyalóasztalhoz ültették Darlant és Giraud-t. A megbeszélésen nyilvánvalóvá vált, hogy a francia tisztek nem fogadják el főparancsnoknak Giraud-t. Ezután az amerikaiak Darlannal egyeztettek, aki általános tűzszünetet rendelt el november 10-én Észak-Afrikában. Ugyanezen a napon Pierre Laval találkozott Hitlerrel Berchtesgadenben. Laval közölteː Darlan felhatalmazás nélkül cselekedett. Hitler szabad átvonulást követelt Tunézián. A német katonák már november 9-én megkezdték a fontos támaszpontok, kikötők és repülőterek elfoglalását Tunéziában. Másnap a Wehrmacht elfoglalta Franciaország addig szabad területeit is. November 11-én a szövetségesek elérték, hogy Darlan kifutásra utasítsa a touloni francia flottát és felszólítsa Jean-Pierre Esteva tengernagyot, tunéziai főhelytartót, hogy álljon az angolszászok oldalára. Esteva ezt nem tette meg. ## Tengelyhatalmak November elején a németek és az olaszok egyaránt hírszerzési adatokhoz jutottak a szövetséges hajó-összevonásokról. Az információk alapján a németek úgy vélekedtek, hogy az angolszászok Dakarnál próbálhatnak meg partra szállni, ezért Karl Dönitz az Atlanti-óceánon összevonta tengeralattjáróit, és az Azori-szigetekhez vezényelte, ahol október végére negyven német és olasz búvárhajó gyűlt össze. Így komoly meglepetésként érte őket az észak-afrikai invázió híre. Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter naplójába feljegyezte, hogy november 8-án 5.30-kor felhívta telefonon német kollégája, Joachim von Ribbentrop, és közölte vele a partraszállás hírét. „Elég ideges volt, azt akarta tudni, hogy mit tervezünk csinálni. Be kell vallanom, hogy készületlenül ért a hír.” A Földközi-tengeren a németek nem állomásoztattak felszíni flottát, csak tengeralattjárókat. Felszíni hajókkal az olasz haditengerészet rendelkezett, de annak főparancsnoksága (Commando Supremo) nem akarta megkockáztatni a támadást a nagy túlerőben lévő egyesített szövetséges flottával szemben. Az inváziót így csak a tengeralattjárókkal zavarhatták meg, amelyből a németeknek 19, az olaszoknak 26 volt. Az olaszországi német búvárhajók parancsnoka, Leo Kreisch egy kivételével valamennyi egységét a Karthágó–Orán-vonalhoz vezényelte. Hitler a következő üzenetet küldte a tengeralattjáró-parancsnokoknakː „Az afrikai hadsereg léte az angol konvoj megsemmisítésén múlik. Győztes támadásokat várunk.” A tengeralattjárók nem tudták megállítani a partraszállást, mert túl messze voltak az angol-amerikai partraszállás helyszíneitől. Egyedül Horst Deckertnek sikerült torpedót lőnie egy szállítóhajóra, de az sem talált. ## Felvonulás A szövetségesek 650 hajót gyűjtöttek össze három nagy flottába. A csapatszállító hajók erős hadihajó-kíséretet kaptak. A Nagy-Britanniából induló hajók a Vizcayai-öblön haladtak át, keresztezve szinte minden tengeralattjáró-útvonalat. A németek nem bukkantak rá a hajókonvojokra. A brit flotta készenlétben állt a Dánia-szorosnál és az Északi-tengeren is, hogy megakadályozza a német felszíni hajók esetleges elindulását a Földközi-tenger felé, valamint az Azori-szigeteknél fedezték a közeledő amerikai flottát. Gibraltárban 14 vadászrepülő-század várakozott a támadásra. ### Átkelés az óceánon A nyugati különítmény, amelynek a leghosszabb utat kellett megtennie, a virginiai Hampton Roadsnál gyülekezett. A köteléket három kisebb csoportra bontották a három marokkói partraszállási helyszínnek megfelelően. Az északi parancsnoka (Task Group 34.8) Monroe Kelly ellentengernagy, a középsőé (34.9) Robert Emmet kapitány, a délié (34.10) Lyal A. Davidson ellentengernagy volt. Mindhárom kötelék vezetésének gondot okozott, hogy a katonák és a hadi tengerészek döntő többsége újonc volt, így kiképzésük az utolsó pillanatig folyt. Hasonlóan keveset tudott a besorozott kereskedelmi hajók legénysége is. A leendő USS Ancon Panama-csatornai banánszállító gőzöst például csak augusztus 12-én foglalták le haditengerészeti célra. Parancsnoka mindössze 24 órával a Hampton Roads-i kihajózást megelőzően érkezett meg a hajóra, és mindössze háromnapos kiképzést kapott Cove Pointnál. bélyegkép\\|220 px\\|jobbra\\|George Patton tábornok (b) és Henry Kent Hewitt ellentengernagy a USS Augusta fedélzetén 1942\. október 23-án megkezdődött a katonák behajózása. Hewitt admirális magához kérette 150 legfontosabb tisztjét, akik többsége ezen az értekezleten értesült a flotta feladatáról. Az akció legféltettebb titka a helyszínválasztás volt, ugyanis a szövetségesek tudták, a franciák és a németek Dakar közelébe várják az inváziót. Robert Emmet figyelmeztette a jelenlévőket, hogy a haditengerészet feladata a szárazföldi sereg kiszolgálása, és ha kell, „meghalni értük”. Patton arról beszélt, hogy nem túl optimista, mivel „a történelem során a haditengerészet még soha nem tett partra katonákat a tervezett időben és helyen”. Mindazonáltal magabiztosan hozzátetteː ha őt és katonáit partra teszik Mohammediától 80 kilométeren belül és a D-naptól számított egy héten belül, akkor előrenyomul és győzni fog. A nyugati kötelék október 23-24-én hajózott ki. Néhány hajó késve indult, például a Contessa, amelynek legénysége megszökött, miután megtudta, hogy repülőbenzint és lőszert fognak szállítani. Az új legénységet a norfolki városi börtönből toborozták. Október 28-án az Afrika felé tartó hajóhadhoz csatlakozott a légi fedezetet biztosító anyahajó, a USS Ranger, valamint három kísérő repülőgép-hordozó, a USS Santee, a USS Sangamon és a USS Suwanee. Az utóbbiak pilótáinak többsége újonc volt. Hewitt admirális, tekintettel a Casablancánál állomásozó francia flotta ütőképességére, jelentős tűzerőt sorakoztatott fel, köztük a USS Massachusetts csatahajót, a USS Augusta, a USS Wichita és a USS Tuscaloosa nehézcirkálót. A tengeralattjárók fenyegetése miatt a hordozók repülőgépei folyamatosan a flotta fölött járőröztek. November elején az időjárás rosszra fordult, ezért el kellett halasztani a betervezett tankolást, és félő volt, hogy a nagy hullámok miatt az inváziót is késni fog. November 7-én (D-nap mínusz egy) a nyugati flottakülönítmény megközelítette Marokkó partjait. Mivel az amerikaik úgy döntöttek, hogy három helyen szállnak partra az Atlanti-óceán partján, a déli támadócsoport kivált a hajóhadból kora reggel, és Szafi felé indult. A másik két különítmény folytatta útját, majd az északi támadócsoport Rabat felé fordult, hogy Mehediánál tegye ki katonáit, a középső egység pedig a Casablancától északra elterülő Fedalát, a mai Mohammediát célozta meg. ### Keresztül a Gibraltári-szoroson A középső és a keleti különítmény első, a lassú hajókat magába foglaló konvoja (KMS–1) október 22-én hajózott ki a Clyde torkolatából, majd négy nap múlva elindultak a gyorsjáratú hajók is (KMF–1). A hadihajók folyamatosan kutattak a német tengeralattjárók után, de azok nem tűntek fel. A két különítmény november 5-én kettévált, és megkezdte az áthaladást a Gibraltári-szoroson. A német haditengerészeti hírszerzés először úgy vélte, hogy egy Máltára tartó újabb konvojról van szó, majd azt hitte, a hajóhad Tripolinál készül csapatokat partra tenni. A felvonulás során csak az Algírba tartó egyik hajót, a USS Thomas Stone csapatszállítót érte légitámadás. ## Partraszállás Marokkóban Az amerikaik úgy döntöttek, hogy három helyen szállnak partra az Atlanti-óceán partján, majd elfoglalják Casablancát, amely a Vichy-féle Franciaország második legfontosabb kikötője volt Toulon után. A várost az El Hank-üteg és francia hadihajók védelmezték. Eisenhower nem akart frontális támadást indítani a tenger felől Casablanca ellen, a város elfoglalását a szárazföldről érkező csapatokra akarta bízni, míg Patton azon a véleményen volt, hogy a franciákat ki kell bombázni állásaikból. Végül Eisenhower elképzelése nyert, mert fontos volt, hogy Casablanca infrastruktúrája megmaradjon, és a város a jövőben utánpótlási bázisként működhessen. A szövetségesek abban bíztak, hogy a francia gyarmati alakulatok támogatni fogják az amerikai sereget. Beavatták a tervekbe Antoine Béthouart tábornokot, casablancai hadosztályparancsnokot, aki hajlandónak mutatkozott a szövetségesek segítésére. A szövetségesek arra kérték, vegye őrizetbe Charles Noguès marokkói főhelytartót, erre azonban nem volt hajlandó. November 8-án hajnalban több fontos létesítményt elfoglaltak, de Charles Noguès titkos telefonvonala működőképes maradt, így a helytartó szabadon tarthatta a kapcsolatot a fontos támaszpontok parancsnokaival. Öt órakor Noguès megkapta Roosevelt levelét, amelyben az elnök az invázió támogatására kérte, a főhelytartó ennek ellenére ellenállásra szólította fel francia katonákat. A marokkói partraszállást a nagy hullámzás jobban megnehezítette, mint a francia partvédelem. A USS Leonard Wood 21 partraszállító egységét vesztette el Fadalánál. A USS Thomas Jefferson 31 járművéből, 16 veszett oda, három pedig megrongálódott, míg a USS Carroll számai még ennél is rosszabbak voltakː 25 egységéből 18-at elvesztett az első hullámban, ötöt a másodikban. A francia csapatok szembeszálltak az amerikaiakkal, három napon át lassították őket, de feltartóztatni nem tudták előrenyomulásukat. A harcok november 10-én fejeződtek be, amikor François Darlan tengernagy elrendelte a tűzszünetet az észak-afrikai francia területeken. A marokkói harcokban 357 amerikai elesett, 637 megsebesült, 122 eltűnt, 71 hadifogságba került. ### Északi szakasz #### D-nap Az északi támadócsoportot Lucian Truscott vezérőrnagy irányította. A 9. gyalogoshadosztály, amely nyolc szállítóhajó fedélzetén érkezett meg Marokkóhoz, azt a feladatot kapta, hogy foglaljon el öt partszakaszt Mehdia és Port Lyautey közelében, amelyek mintegy 110 kilométerre feküdtek Casablancától. A helyszínre azért esett a választás, mert egyedül a Port Lyautey, a mai Kenitra repülőterének volt beton kifutópályája Marokkóban. A Sebou-folyótól északra két zónát, (Red 1 és Red 2), délre pedig hármat (Green, Blue, Yellow) jelöltek ki. A 60. ezred 3. zászlóaljának a két Red-zónát, a 2.-nak a Green-övezetet, a 3.-nak pedig a fennmaradó két partszakaszt kellett elfoglalnia. Ezután, az őket követő csapatokkal együtt, át kellett venniük az ellenőrzést a Sebou vádija, a repülőtér és Port Lyautey kikötői berendezései felett. Az első hajók november 7-én, kevéssel 23 óra előtt felsorakoztak a Sebou torkolatával szemben. Éjfél után megkezdődött a partraszállító egységek lebocsátása. A francia SS Lorrain riasztotta a szárazföldi alakulatokat, így nem sikerült a meglepetés erejét teljesen kihasználni. A Blue és a Yellow parton mindhárom hullám ellenállás nélkül szállt partra 5 óra és 5.25 között. A Green partra vezényelt 860 katona fél hatkor ért partot. Először nem volt ellenállás, később azonban egy part menti üteg tüzet nyitott rájuk. Amikor egy reflektor befogta a partra szálló katonákat, egy romboló tüzet nyitott rá. A 3. zászlóalj a Red zónáktól északra ért partot, így csak hosszú gyaloglással jutottak el a kijelölt területre. A francia ellenállás váratlanul érte az amerikaiakat. A marokkói francia hadvezetés figyelmen kívül hagyta Antoine Béthouart tábornok, a casablancai francia erők parancsnokának instrukcióit, és úgy döntött, felveszi a harcot az angolszászokkal. Válaszul az amerikai haditengerészeti egység tüzet nyitott a Green partot veszélyeztető ütegre. Egyre több löveg kapcsolódott be a harcba mindkét oldalon, majd kora reggel francia repülőgépek támadták a flottát. Az amerikai anyahajókról induló gépek a francia légelhárítást és a repülőteret vették célba, sok gépet a földön semmisítettek meg. A késések és a szórványos francia támadások ellenére a szállítóhadosztály sikeresen partra tette a gyalogosokat a Seboutól délre. Az első zászlóalj a szárazföld belseje felé nyomult, a második pedig elfoglalta a világítótornyot. Az utóbbit francia ellentámadás érte, amely visszavetette a katonákat. Az amerikaiak estig partra tették szinte a teljes gyalogságot, a nehézfegyverzet kirakodása azonban késett a francia támadások miatt. A kitűzött célokat nem érték el, a Sebou déli partja, a vár és a repülőtér francia kézben volt. A parti ütegeket és a francia repülőket viszont kiiktatta a flotta. #### D-nap+1 A Blue partszakasztól északra partra lépő katonák Rabatból Casablanca felé francia tankokba ütköztek, és támogatást kértek. A USS Savannah ágyúzni kezdte a harckocsik gyülekezőterületét. A USS Sangamon gépei légitámadásokat hajtottak végre a francia erők ellen, és az amerikaiaknak délutánra sikerült stabilizálniuk balszárnyukat. Közben más amerikaiak Port Lyautey repülőtere felé nyomultak, de 15 órakor a védők megakasztották a támadást. Nem sikerült a régi erőd (kasbah) elleni akció sem. #### D-nap+2 Az amerikaiak úgy döntöttek, hogy megnyitják a Sebou vádiját. Egy öreg, négykéményes romboló, a USS Dallas, fedélzetén 75 katonával, behajózott a folyó torkolatába, és a katonák gumicsónakokba szálltak a 75 milliméteres francia ágyúk tüzében. Az amerikaiaknak sikerült elfoglalniuk Port Lyautey repülőterét, a USS Sangamon repülői pedig több támadást intéztek a főutakat blokkoló erőd ellen, majd a katonák megrohamoztak a kaput, és a vár elesett. A nap folyamán a franciák megpróbáltak ellentámadásokat indítani és erősítést küldeni Rabatból, de az amerikai szárazföldi csapatok és a haditengerészet tüzérsége feltartóztatta őket. ### Középső szakasz #### D-nap A középső támadócsoport hajói november 8-án hajnali kettőkor pillantották meg a fedalai világítótorony fényét. Fedala 25 kilométerre feküdt Casablancától, ez volt a városhoz legközelebbi olyan partszakasz, amelyen meg lehetett kísérelni az inváziót. A USS Augusta, a USS Brooklyn és a USS Wichita elfoglalta a helyét a casablancai hadikikötő, az El Hank üteg és a tengeralattjáró-kikötő bombázására. A 12 csapatszállítóhajó és két teherhajó 11 kilométerre a parttól horgonyozott le. Az első hullám negyed hat körül ért el a partot. A 7. és 30. gyalogezred hat zászlóaljának hét zónát jelöltek ki a parton. Egyet Fedalától nyugatra (Yellow), ötöt keletre (Red, Red 2., Red 3., Blue, Blue 2), egyet pedig szintén keletre, de több kilométerre a településtől (Blue 3). Az első hullám negyed hat körül érte el a partot, francia ellenállás nem volt. A partraszállító egységek közül némelyik sziklának csapódott, mások felborultak a hullámokban. Hajnalhasadásra Jonathan W. Anderson vezérőrnagy 3500 katonája szállt partra, és a franciákat meglepve elfoglalta a kijelölt területet. Később azonban a francia tüzérség lőni kezdte a flottát, és a USS Murphy romboló találatot kapott. Az amerikai hadihajók is tüzet nyitottak, és fél nyolcig lőtték a francia ütegeket. A kikötőben álló Jean Bart tüzet nyitott a Casablanca előtt álló hadihajó-kötelékre. Válaszul az amerikaiak is ágyúzni kezdték kijelölt célpontjaikat; a USS Massachusetts 16 percen át vívott párbajt nagyjából 22 kilométeres távolságból a Jean Barttal. A USS Tuscaloosa és a USS Wichita az El Hank és a Pointe d'Oukacha üteget lőtte. Fél kilenckor az amerikai hajók lőtávolon kívülre navigáltak, mivel a szárazföldi alakulatok nem találkoztak ellenállással. A tűzpárbaj alatt amerikai gépek francia célpontokat bombáztak. A repülők útközben francia rombolókra bukkantak, amelyek a szállítóhajók sora felé tartottak. A csoportot Raymond Gervais de Lafond ellentengernagy zászlóshajója, a Milan vezette. Amerikai repülők sikertelenül támadták a franciákat, akik a Yellow zóna partraszállító hajóira tüzeltek. A harcokba bekapcsolódott két amerikai romboló, a USS Wilkes és a USS Ludlow. A USS Ludlow találatot kapott, és kénytelen volt kiszállni a harcból. Újabb amerikai hajók kapcsolódtak be a küzdelembe, és a USS Massachusetts-et is eltalálta egy kisebb kaliberű lövedék. A tengeri csata váltakozó helyszínekkel és felekkel a délután közepéig tartott. A hétórás, egyenlőtlen küzdelemben a franciák négy rombolót és nyolc tengeralattjárót vesztettek, megsérült a Jean Bart és több cirkáló. Az amerikai hajók kára elenyésző volt. A folyamatos ágyútűz miatt lassan haladt a kirakodás. Délután ötig 7750 katona, a szárazföldi erők 39 százaléka lépett partra, a járműveknek azonban csak 16 százalékát, a felszerelésnek pedig mindössze 1,1 százalékát sikerült a szárazföldre juttatni. Emiatt a gyalogosok nem tudtak előrenyomulni, és kénytelenek voltak beásni magukat. #### D-nap+1 Mivel a makacs francia ellenállás miatt az amerikaiak nem értek el sikereket a szárazföldön, a légierő vette át a kezdeményezést november 9-én reggel. A repülők rábukkantak egy Casablancába tartó teherautó-konvojra, és ötven járművet kilőttek. A bombázók a francia ütegeket támadták, és többet elnémítottak, valamint párbajt vívtak a francia légierő gépeivel. A fedalai hídfőben megsérült partraszállító egységek borították a partot. Egy jelentés szerint a 330 vízi járműből 169 hánykolódott a parti vízben. Tizenegy órakor az Arcturus megkezdte a harci járművek kirakodását. #### D-nap+2 Reggel az amerikaiak kezdték megközelíteni Casablancát észak felől. A város közelében a francia gyalogság és két korvett nyitott tüzet rájuk. A harcba bekapcsolódtak az amerikai hadihajók és a Jean Bart is, amelynek fő lövegtornyát sikerült megjavítani, miután két nappal korábban a USS Massachusetts egyik lövedéke eltalálta. A kikötőben álló hadihajót SBD Dauntless zuhanóbombázók támadták, és több bombájuk is eltalálta. Egy francia tengeralattjáró megtámadta a USS Ranger hordozót, de a torpedók nem találtak. Patton tábornok csapatai nem tudták estig bevenni a várost. Dwight D. Eisenhower azt mondta a tábornoknak, hogy „egyetlen kemény dió vár feltörésre, nyissa fel gyorsan, kérjen hozzá, amit csak akar”. #### D-nap+3 November 11-én reggel Patton szárazföldi alakulatai állásukban várták, hogy a haditengerészet és a légierő megkezdje az ellenséges állások bombázását, amikor néhány perccel az akció elrendelése előtt Georges Lascroux francia tábornok elfogadta a tűzszünetet. A franciáknak nem kellett megadniuk magukat, a fegyvereiket megtarthatták. Több amerikai szállítóhajó megkezdte a kirakodást a kikötőben, a nyílt tengeren várakozók közül azonban többet sikerült német tengeralattjáróknak megtorpedózniuk. ### Déli szakasz #### D-nap A déli támadócsoport célpontja a Casablancától 200 kilométerre délnyugatra eső Szafi volt. A tervezők választása azért esett a városra, hogy meg tudják akadályozni a marrákesi francia alakulatok beavatkozását Casablancánál. A katonák számára három partraszállási szakaszt (Red, Blue, Green) jelöltek ki a várostól északra, egyet pedig 14 kilométerre délre (Yellow). Az első három szakasz elfoglalását a 47. gyalogosezred első zászlóalja, valamint 3. zászlóaljának két százada kapta feladatul. A Yellow zónában a 2. zászlóalj szállt partra elsőként. A támadócsoport fedezetét a USS New York csatahajó, a USS Philadelphia könnyűcirkáló, és a USS Mervine, a USS Beatty és a USS Knight rombóló, valamint a USS Santee repülőgép-hordozó adta. Az első feladat a kikötő elfoglalása volt. „Azt javasoltam, hogy rohanjuk le Szafi kikötőjét két rombolóval, mindegyiken egy gyalogosszázaddal, törjük át a védművet, hatoljunk be a kikötőbe fakszni és finesz nélkül” – emlékezett vissza Ernest Harmon tábornok. Davidson tengernagy egyetértett; a támadásra a USS Bernadout és a USS Cole-t jelölték ki. A két hajó 350 katonát vett a fedélzetére hajnalban, majd megindult a kikötő felé. Négy órakor egy reflektor rábukkant a USS Bernadoura, majd kevéssel fél öt előtt egy parti üteg tüzet nyitott rá. A USS Cole a sötétben követte testvérhajóját. Nem sokkal később az amerikai flotta tüzet nyitott a szárazföldi ütegekre. A USS Bernadou teljes sebességgel betört a kikötőbe, és a Green parttól kevéssel nyugatra megfeneklett. Négy óra 34-kor fedélzetéről partra szálltak az első amerikai katonák Francia-Marokkóban. A USS Cole közben rossz irányba fordult, mert egy rossz hajót kezdett követni, de sikerült visszaállnia a kijelölt útvonalra. A romboló kikötött, és partra tette a katonákat. A kikötő biztosítása után megindultak a partra a katonák hullámai. Az első katonák 5 és 5.30 között, még sötétben érték el a partot. Délután megérkezett a kikötőbe a Lakehurst és a Titania harckocsiszállító. Point de la Tour négylöveges ütege tüzet nyitott a flottára, de az amerikaik viszonozták azt, és az üteg elhallgatott. Napközben amerikai torpedóvetők és vadászgépek köröztek Szafi felett, és támadták a francia célpontokat. Estére a hídfőt öt kilométeresre szélesítették a katonák. A partraszállás során az amerikaiak közül három meghalt, 21 megsebesült. #### D-nap+1 A kezdeti gyenge ellenállás után francia erősítés érkezett a városba Marrákesből. A USS Santee repülői megtámadtak egy 14 teherautóból álló oszlopot, valamint bombázták a repülőteret. A pilóták azt jelentették, hogy körülbelül húsz gépet és egy hangárt semmisítettek meg. Később újabb francia katonai oszlopot támadtak a gépek. Az amerikaiaknak sikerült elfoglalniuk egy hidat a franciák útvonalán. #### D-nap+2 A hadseregnek sikerült némi előrehaladást elérnie, egy különítmény az északi Magazan, a mai El Dzsadida felé nyomult. Az üzemanyagot és a lőszert a USS Bernadou és a USS Cole szállította utánuk. ## Partraszállás Oránnál A középső harci kötelék három zónában tervezett partra szállniː Mersza Bu-zedzsarnál (X szektor), Les Andalousesnél (Y) és Orántól nyugatra (Z). Néhány francia hajó megjelenése megzavarta a támadó előkészületeket. Egy óra 25-kor az első hullám elérte a partot az X szektorban, és ellenállás nélkül birtokba vette. Hasonlóan alakult a partraszállás Les Andalousesnél is. Az első komolyabb ellentámadást egy francia naszád, a Surprise indította az Y szektorban, de az HMS Brilliant romboló, 56 tagú legénységével együtt, elsüllyesztette. A partraszállást két kisegítő akció kísérte, mindkettő kudarcba fulladt. Az egyik egy ejtőernyőstámadás lett volna egy Oránhoz közeli repülőtér ellen, de a vihar még Spanyolország felett szétszórta a köteléket, és csak a gépek egy része érkezett meg Algéria légterébe. A pilóták későn ugratták ki az ejtőernyősöket, így azok messze a kijelölt célponttól értek földet. Egy másik akcióban két brit parti őrhajó, az HMS Walney és az HMS Hartland megpróbált 400 amerikai katonát partra tenni Orán kikötőjében, hogy biztosítsák a létfontosságú berendezéseket, és elhallgattassák a parti ütegeket. A hajókat erős parti tűz fogadta, amelybe bekapcsolódtak az öbölben állomásozó francia hadihajók is. Mindkét brit hajó elsüllyedt. Az akcióban – Reservist hadművelet – 189 amerikai katona, két tengerészgyalogos és 113 brit tengerész esett el. André Rioult altengernagy, az oráni francia flotta parancsnoka utasítást adott hajóinak, hogy támadják meg a partraszállási övezeteket. A két flotta közötti ütközet első összecsapásában az HMS Aurora könnyűcirkáló nagyjából húsz perc alatt elsüllyesztette a Tramontone rombolót. Ezután két másik francia rombolót (Typhon és Tornade) támadott. Reggel fél nyolcra a tengeri csata véget ért. Eközben az amerikai rangerek biztosították az Arzev-öböl kikötőjét (Z) és elhallgattatták a Fort de la Pointe ágyúit. A Fort du Nord csata nélkül megadta magát. A katonák megkezdték Arzev város elfoglalását. Miután felkelt a nap, a franciák tüze pontosabbá vált. Ennek ellenére folytatódott a katonák és a felszerelés kirakodása. Egy francia üteg eltalálta az HMS Reina del Pacifico csapatszállítót. St. Leu és La Macta között a 2. algériai gyalogosezred rajtaütött az előrenyomuló szövetségeseken, de az HMS Farndale támogató tüzével sikerült legyűrniük őket. A szövetségesek több mint tízezer katonát tettek partra estig. Elfoglalták a Lourmel repülőteret, biztosították a három hídfőt, de nem tudták elfoglalni a legfontosabb célpontot, a Mersz el-Kébir haditengerészeti bázist. #### D-nap+1 Másnap a franciák több helyszínen is ellentámadást indítottak, de az amerikaiak visszaverték azokat. A Les Andalousesnél kialakított hídfőt harckocsik közelítették meg, de a páncéltörő ágyúk visszavetették őket. A Z zónában a franciáknak sikerült bekeríteniük a 16. gyalogosezred első zászlóalját, amely tűztámogatást kért. Az amerikaiak tankokat és zuhanóbombázókat irányítottak a térségbe, és sikerült a franciákat visszaverniük. A Fort du Santon ismét tüzet nyitott a szövetséges hajókra, de nem ért el találatot. Két francia romboló, a L’Epervier és a Typhon támadást intézett a szövetséges flotta ellen. Ezután az HMS Aurora és a L’Epervier között tűzpárbaj bontakozott ki, amelynek során a francia romboló súlyosan megsérült.„A franciák nagyon bátran harcoltak, és nagyon rossz érzés volt, hogy lőnünk kell rájuk, de nem engedhettük őket a szállítóhajókhoz” – nyilatkozta később az HMS Aurora egyik tisztje. #### D-nap+2 Annak ellenére, hogy St. Cloudnál még elkeseredett harcok folytak, az amerikai csapatok felkészültek az Orán elleni végső rohamra, amelyet kevéssel 8 óra előtt terveztek megindítani. A támadást 9-re halasztották, hogy a Valmy felől érkező harckocsiknak legyen idejük felfejlődni. Ezután az amerikai páncélosok és az őket követő gyalogosok behatoltak Orán külvárosaiba. Robert Boissau, az oráni francia erők parancsnoka, látva az előrenyomulást, tűzszünetet rendelt el. Az amerikaik közül 276-an vesztették életüket, 326-an megsebesültek. A britek veszteség 113 ember volt. A franciák katonák közül 94-en meghaltak, 146-an megsebesültek. A francia flotta veszteséglistájára 347 ember került. ## Partraszállás Algírnál Az algíri partraszállásra három szektort (Apples, Beer, Charlie) jelöltek ki. A flotta november 7-én éjjel, csendes időben közelítette meg a partot. Nem sokkal éjfél után a brit és amerikai egységek megkezdték a partraszállást Algírnál; komolyabb ellenállásba nem ütköztek. Az Apples part elfoglalására a brit 11. gyalogoshadosztályt (összesen 7230 embert) jelölték ki. A zóna 35 kilométerre esett Algírtól. Castiglione előtt 9,5 kilométerre a flotta megkezdte a katonák vízre tételét, és az első hullám kevéssel éjfél előtt megindult a part felé. Az irányt a P–221 tengeralattjáró jelölte ki. Az első gyalogosok egy órakor léptek Afrika földjére. Néhány órán belül az amerikaik biztosították a hídfőt, és elfoglalták Castiglionét. A Beer szektor Algírtól északra, északnyugatra helyezkedett el. Az ott partra szálló 10 421 brit-amerikai katona feladata a Blida repülőtér elfoglalása volt. A partot a P–48 tengeralattjáró fényei mutatták. A partraszállító egységek kihajózása késett, majd néhány jármű rossz helyen kötött ki, így a katonáknak napvilágnál kellett elfoglalniuk a Fort Duperre ütegét, amelynek parancsnoka nem engedelmeskedett a tűzszüneti felhívásnak. Végül a franciák mégis megadták magukat, amikor repülőgépek bombázták az állásukat. Egy másik egység egyetlen puskalövés nélkül foglalta el a Sidi Ferruch-laktanyát. A Charlie-part Algírtól keletre feküdt. A katonák a kijelölt időpontnál később, egyesek más helyszínen értek partot. Egyetlen parti üteg nyitott tüzet a kísérő rombolókra, amelyet a hadihajók viszonoztak. Reggel a szállítóhajók közelebb úsztak a parthoz, és folytatták az emberek és hadifelszerelések kirakodását. Délután annyira megerősödött a szél, hogy felfüggesztették az akciót. A blidai repülőtér felett köröző brit repülők fehér kendőkkel integető alakokat jelentettek. Egy brit gép leszállt, és a francia parancsnok közölte vele, hogy a szövetségesek repülői használhatják a kifutópályákat. Egy óra múlva megérkeztek a brit gyalogosok a helyszínre. Gyenge ellenállás után a Maison Blanche repülőtér is megadta magát. A Gibraltárból érkező első Hawker Hurricane-ek tíz órakor landoltak, de az üzemanyaghiány miatt csak másnap tudtak ismét a levegőbe emelkedni. A legsúlyosabb összecsapás a kikötőben volt, ahova a Terminal hadművelet keretében betört az HMS Broke romboló, és amerikai katonákat tett partra, akiknek meg kellett akadályozniuk a horgonyzó hajók elsüllyesztését, valamint az olajtartályok megsemmisítését. Az ellenséges tűz azonban olyan heves volt, hogy a romboló kénytelen volt hátrahagyni a katonákat, és kihajózni a nyílt vízre. Fél egykor a kommandósok megadták magukat. Az ellenséges ágyútűzben az HMS Broke olyan súlyosan megrongálódott, hogy november 10-én elsüllyedt. Szintén súlyosan megsérült az HMS Malcolm is. A szövetséges szárazföldi csapatok a kikötő felé nyomultak, de a keleti szárnyon feltartóztatták őket a Fort de l’Eau szenegáli gyalogosai, akik elszántan lőttek rájuk. Az amerikaiak aknavetőket vetettek be, és az erőd megadta magát. A jobbszárnyon a du Lazaret-üteg 194 milliméteres lövegei tartóztatták fel az amerikaiakat, akik nehézfegyverek hiányában nem tudták megtörni a szívós ellenállást. Brit cirkálók a part közelébe úsztak, és tüzet nyitottak az erődre. A támadásba repülőgépek és a kommandósok is bekapcsolódtak, de az erőd csak 17 órakor esett el. A közeli Fort d’Estrées másnapig kitartott. Súlyos harcok folytak a stratégiai ponton álló l’Empereur- és Duperre-erődért is. Az amerikaiak tárgyalásokat folytattak Darlan tengernaggyal a tűzszünetről, a szövetségeseket támogató algíri erők pedig puccsot hajtottak végre, és elfoglalták a városi rádiót, telefonvezetékeket vágtak el, francia hivatalnokokat, tiszteket vettek őrizetbe, köztük Louis-Marie Koeltz tábornokot. Délután hatkor Algír védői megadták magukat. Eközben a német légierő megtámadta a flottát, és a gépek eltalálták az HMS Cowdray rombolót és a USS Leedstown csapatszállítót. #### D-nap+2 Algírtól nyugatra az U–431 német tengeralattjáró rábukkant egy három cirkálóból és négy rombolóból álló kötelékre. Wilhelm Dommes parancsnok két torpedót lőtt ki, amelyek közül az egyik eltalálta az HMS Martint. Az 1920 tonnás brit romboló a legénység jelentős részével elsüllyedt. ## Következmények A Torch hadművelet eredményeként a szövetségesek elfoglaltak két nagy földközi-tengeri kikötőt, Oránt és Algírt, valamint a kezdeti ellenállás után a maguk oldalára állították a francia gyarmati sereget. Az invázió révén az angolszászok repülőtereket szereztek az észak-afrikai partokon, amelyek révén véget vethettek a Málta elleni támadásoknak, valamint biztosíthatták a konvojokat a Szuezi-csatornától a Gibraltári-szorosig, ami szükségtelenné tette Afrika megkerülését. Megkezdődött tunéziai hadjárat, vagyis a szárazföldi csapatok keleti támadása. Az algériai helyzet megszilárdítása után Kenneth Anderson tábornok a Brit 1. Hadsereggel Tunézia felé indult. Egy különítményt Bougie-ba, a mai Bedzsájába küldtek hajón, és a katonák elfoglalták a várost és Dzsidzselli repülőterét. November 12-én a britek támadást intéztek Bône, a mai Annába ellen, majd Bédzsa felé nyomultak tovább, ahol németekbe ütköztek. A 36. dandár behatolt Tunéziába, és november 17-én összecsapott a németekkel, az amerikaiak pedig ejtőernyősöket dobtak le Gafsza közelében. Ezzel megszerezték a tunéziai előrenyomuláshoz szükséges területet és légikikötőket. A tengelyhatalmak gyorsan reagáltak a szövetséges invázióra, és fontos helyőrségeket, kikötőket és repülőtereket foglaltak el Tunéziában. A szövetségesek tunéziai előrenyomulását a 10. páncéloshadosztály, a Hermann Göring ejtőernyős-páncéloshadosztály, valamint a 344. gyaloghadosztály, két olasz hegyivadász-zászlóalj, a Superga gyalogoshadosztály hat zászlóalja és a Luftwaffe egységei tartóztatták fel hosszú időn át. Ez utóbbi azonban csak annak árán sikerült, hogy négyszáz repülőt elvontak a keleti frontról, enyhítve a szovjetekre nehezedő nyomást. A németek kezdeti sikerei 1943 tavaszára katasztrófává alakultak. A szövetségeseknek sikerült lehetetlenné tenni az afrikai alakulatok tengeri ellátását, így csak légi úton kaphattak utánpótlást. Mivel az angolszászok megfejtették a német rejtjelezést, vadászgépeik valóságos mészárlást rendeztek a Ju 52 szállítógépek között. Májusban a német és olasz erők kénytelenek voltak megadni magukat. Andrew Cunningham tengernagy ezt írta a tunéziai eseményekről szóló jelentésébenː „Azóta is sajnálom, hogy nem a merészebb elképzelés szerint cselekedtünk, amelynek értelmében mindjárt az elején megostromoltuk volna Bône-t. Első meglepetésében az ellenség nem tudta volna, hogy mitévő legyen. Elmulasztottuk megadni a hadművelethez a végső lökést, amely mindent eldöntött volna.”
63,708	JAS 39 Gripen	26,618,376	null	[ "Negyedik generációs vadászrepülőgépek", "Svéd katonai repülőgépek" ]	A JAS 39 Gripen (, magyarul: Griffmadár) négy és feledik generációs könnyű vadászbombázó repülőgép, amelyet a svéd Saab, Ericsson, Volvo és Celsius Aerotech cégből megalakult konzorcium, az Industrigruppen JAS gyárt. Tervezésénél alapvető szempont volt a többfeladatúság, amit a típusneve is tükröz, a JAS a Jakt (Vadász), Attack (Támadó), Spaning (Felderítő) szavak rövidítése. A típust 1996-ban állították szolgálatba a Svéd Királyi Légierőben, amely összesen 204 repülőgépet (176 együléses+28 kétüléses) rendelt. Eddig a Cseh Légierő (12 + 2 db), a Magyar Légierő, (12 + 2 db) a Dél-afrikai Légierő (19 + 9 db), a Thai Királyi Légierő (12 db) valamint a Brazil Légierő (36 db) vásárolta meg a típust. A cseh és magyar megrendelők részére gyártott vagy átalakított változatok NATO-kompatibilisek. ## Történet A svéd kormányzat 1978-ban döntötte el, hogy a Légierőnek új repülőgépre van szüksége az elavulófélben lévő J 35 Draken és JA 37 Viggen repülőgépeinek leváltására. A svéd repülőipar megkezdte egy új repülőgép tervezését, amely a British Aerospace cég BAe P106 és P112 jelzésű "könnyű STOL Eurofighter" koncepcióin alapult. Ezek nyomán készültek el a Saab Project 2105 és 2110 jelzésű modellek, amelyeket a Gripen szélcsatorna-kísérleteihez megépítettek. A Svéd Légierő eközben elvégezte az összehasonlítható típusok, többek között az amerikai F–16 és F/A–18 repülőgépek teljesítményének kiértékelését (megfontolták ennek a két típusnak a rendszeresítését is). Az első típus azért nem felelt meg, mert az előírt 60 másodperc helyett legalább 3 percre volt szüksége a riasztástól számítva a kigurulás megkezdéséig, továbbá a korai F-16A változatokat még nem szerelték fel látóhatáron túli célra indítható Sparrow rakétákkal, így elfogóvadász célra azokat nem tartották alkalmasnak. Az F/A–18 típus esetén az ikerhajtóműves kialakításból eredő magasabb költségeket és az elfogóvadász feladathoz kissé alacsony 1,8 Mach maximális sebességet kifogásolták a döntnökök. A hazai svéd gép kifejlesztése végső soron a katonai semlegességből és a saját ipari szféra támogatásának igényéből eredő politikai döntés volt (a szomszédos és szintén semleges Finnország később az F–18 típust választotta). A háromfeladatú svéd vadászrepülőgép kifejlesztéséről szóló döntést 1982-ben hozták meg, ebben az évben nevezték el a repülőgépet, pályázat útján, Gripennek (griffmadár). A berepülés 1988-ban kezdődött meg, és 1996 decemberéig tartott. Két prototípus zuhant le a berepülési program alatt, az első 1989 februárjában, a második 1993 augusztusában, mindkettő a számítógépes irányítórendszer szoftverének problémái miatt. A balesetekről készült felvételeket a svéd közszolgálati televízió késedelem nélkül bemutatta, ami miatt a repülőgépet a svéd közvélemény megbízhatatlannak tartotta. A valóságban azonban nem volt olyan rossz ez az arány, ugyanis az elődtípus J 37 Viggen berepülési programja alatt hét repülőgépet vesztettek el. A Gripen rendszerbe állítása óta még három repülőgép zuhant le, egy 1999. szeptember 20-án, egy 2005. június 1-jén, egy pedig 2007. április 21-én, ez utóbbi miatt a teljes Gripen-flottára – így a magyar gépekre is – repülési tilalmat rendeltek el egy időre. ### A BAe Systems részvétele 1995-ben a Saab Military Aircraft és a Gripen aerodinamikai tervezésében eredetileg is részt vevő British Aerospace cég (ma BAE Systems) közös vállalkozást alapított Saab-BAe Gripen AB néven. A Saab számára a közös cég fő előnye a BAe nagy tapasztalata volt a globális marketing terén, a BAe pedig a könnyű Hawk kiképző repülőgép és a komoly Tornado és Eurofighter vadászbombázók közötti szegmensben ajánlhatott repülőgépet. A BAe emellett a repülőgépek gyártásából is részt vállalt. 2001-ben a közös céget átkeresztelték a Gripen International névre. 2005-től a Saab egyedül folytatja a repülőgép értékesítését. ### Korrupciógyanús ügyletek 2003 októberében a Saab és a BAE aláírt egy megállapodást, ami a Gripenek közvetítők bevonásával történő értékesítését kivette a Saab korrupcióellenes irányelveinek hatálya alól, annak ellenére, hogy az ügynöki díjak felét a svéd cég állta. Ezt megállapodást a felek 2006 januárjában változatlan szöveggel megújították. Ez különösen annak a fényében érdekes, hogy a brit rendőrség információi szerint a BAE ellen többek között Szaúd-Arábiában, Tanzániában, Csehországban és Romániában is felmerültek vesztegetési vádak. A Svéd Televízió tényfeltáró műsora, az Uppdrag Granskning szerint a Gripenek cseh eladására három ügynöki szerződést írtak alá. Egy osztrák üzletember, Alfons Mensdorff-Pouilly 1999 novemberében kötött közvetítői megállapodást a BAE-vel, amit a Saab marketingigazgatója is szignált. Sikeres üzletkötés esetére az egy milliárd angol font nagyságrendű üzlet 4%-át irányozták elő közvetítői díjnak. Azaz a jutalék összege megközelítette a 15 milliárd forintot. Egy cseh közvetítő, Richard Hava egy publikus marketingszerződés alapján támogatta a harci gépek marketingkampányát. Egy Genfben megkötött titkos megállapodás szerint azonban neki is 2%-os jutalék járt. Továbbá, Otto Jelinek, cseh származású kanadai politikus és üzletember is elismerte, hogy a BAE-nek dolgozott. A Svéd TV szerint Jelinek cégei különböző off-shore vállalatokon több áttételen keresztül részesültek a BAE pénzeiből. Johan Lehander, a Gripen International ügyvezetője korábban úgy nyilatkozott, hogy a közvetítői díjak 10 millió svéd korona (kb. 274 millió forint) alatt voltak. Amikor szembesítették őt az ügynöki szerződések nagyságrendjével, az üzlet volumenéhez illeszkedő döntésként jellemezte az ügyet. A svéd tévések rejtett kamerái előtt cseh parlament elnöke, Premysl Sobotka, valamint Jitka Sietlova és Michael Zantovsky képviselők is elismerték, hogy a szavazás előtt előnyöket, befektetéseket, illetve kb. 270 millió forintnak megfelelő összeg pártkasszába történő befizetését ajánlották részükre, amennyiben megszavazzák a vásárlást. Jan Kavan, akkori belügyminiszter szerint is – legalábbis a parlamentben – sokak számára nyílt titok volt, hogy az ügyben pénzek cseréltek gazdát. Ezt követően Kavan úgy nyilatkozott, hogy a kapcsolatain keresztül nyomást tud gyakorolni egy esetleges nyomozásra az ügyben. Bár a magyar Gripen-ügylet esetében a tárgyalások hivatalosan a svéd és a magyar állami szervek között zajlottak, a Svéd TV tényfeltáró műsora szerint három hónappal a szerződés nyélbeütése után Alfons Mensdorff-Pouilly közvetítői szolgálataiért a Red Diamond és a Prefinor International off-shore cégeken keresztül körülbelül kétmilliárd forintnyi juttatásban részesült. Az ügyben magyar kormánybizottság alakult, illetve Christer van der Kwast ügyész vezetésével a svéd hatóságok is vizsgálatot indítottak. ### Export Bár Svédország korábban nem exportált nagy számban vadászrepülőgépeket, a hidegháború végeztével a svéd légierő leépítése miatt a megrendelt Gripenek számát folyamatosan csökkentették, az eredeti 350 repülőgép helyett ma csak 204 darabot terveznek rendszerbe állítani, emiatt a gyártók számára fontossá vált újabb vevők felkutatása, ami miatt a kilencvenes években intenzív marketingtevékenységbe kezdtek, bár ennek sikeressége mérsékelt volt. Az exportmegrendeléseken túl az angol Empire Test Pilots' School katonai repülőiskola használja a Gripeneket kiképzésre. #### A Gripen első megrendelője a Dél-afrikai Légierő volt, 1998 novemberében választották a típust az F–16, az F/A–18 és a Mirage 2000 ellenében. Összesen 9 JAS 39D (2006-2008 közötti szállítással) vásárlását tervezik, a 19 JAS 39C-re pedig opciót kötöttek (2009-2012 közötti szállítással). A törzs középrészét saját repülőgépgyáruk, a Denel gyártja, hasonlóan az új fegyverpilonokhoz, amelyek NATO-kompatibilisek, így többek között a magyar gépekre is ezek kerülnek. Nagyrészt saját gyártású fegyverekkel látják el a repülőgépeket: a V–3E A-Darter infravörös irányítású légi közelharcrakétával, a V4 R–Darter aktív lokátoros önirányítású légiharc-rakétával, a MUPSOW légvédelem hatótávolságán kívülről indítható (standoff) fegyverrel, Raptor II lézerirányítású siklóbombával. Fejlesztés alatt áll az Umbani elnevezésű GPS/INS irányítókészlet, amelyet a 227 és 554 kilogrammos Mk 82 és Mk 83 bombákra lehet felszerelni, hasonlóan a JDAM készlethez. A gépek a Louis Trichardt légibázisra kerülnek, ahol az elöregedő Cheetah gépeket váltják le. 2008 decemberéig 5 JAS 39D érkezett az országba. A SAAF Gripenjeinek első éles próbája a 2010-es futball-világbajnokság volt, amelynek során 11 géppel 51 légtérbiztonsági bevetést teljesítettek és olyan sok földháttérben, alacsonyan repülő légtérsértő kisgépet derítettek fel, hogy több ízben a légierő BAe Hawk gyakorlógépeit is emelni kellett az összes szabálytalankodó elfogására. (A radar nélküli Hawk 120-asokat a kétféle, légiharc és időjárási célú radarral is felszerelt kétüléses dél-afrikai Gripenek-D gépek egyfajta mozgó légiirányítási központként tevékenykedve vezették célra). A világbajnokság során a helyben már hónapok óta használt kétüléses Gripen-D gépek 98%, a frissen szállított és még gyermek-betegségekkel küzdő együléses Gripen-C gépek 89% bevethetőségi rátát produkáltak – mindkettő kiváló érték. A foci-VB lezárása után a súlyos költségvetési megszorítások miatt felmerült a SAAF Gripen flottájának tartalékba helyezése, a légierő azonban kikövetelte a típus további üzemeltetését. Pénzhiány miatt 12 vadászbombázó tárolását határozta el a Dél-afrikai Légierő (SAAF). Az első gépek tárolását ráadásul nem is most végezték el, egyes példányok már 2010 óta vákuumfóliában tengetik napjaikat. A 26 üzembe állított gépből jelenleg 10 (vagy még annál is kevesebb) bevethető Gripen. #### Magyarországon az elavult szovjet vadászrepülőgépek lecserélése nagyon korán, a délszláv háború idején vetődött fel először komolyan, mert a Jugoszláv Légierő gépei többször is megsértették a magyar légteret, egy esetben tévedésből Barcsra kazettás bombát dobtak. Az akkori honvédelmi miniszter, Für Lajos, az ország veszélyeztetettségének csökkentése érdekében nyugati harci repülőgépek beszerzését kísérelte meg, de az Egyesült Államok vezetése elzárkózott a használt F–16-osok eladásától az akkor még politikailag instabil térségbe. Eközben Oroszország a szovjet államadósság ellentételezésére 900 millió dollár értékben felajánlott 28 darab MiG–29-est, amit hazánk elfogadott nem utolsósorban azért, mert nem kellett értük fizetni, és azért is, mert meglehetősen bizonytalan adósságot törlesztettek így. A repülőgépeket 1993 folyamán leszállították. A Magyar Honvédség már a Horn-kormány idején pályázatot írt ki két századnyi korszerű vadászrepülőgép beszerzésére, amelyen a Gripen mellett az F–16, az F/A–18 és a Mirage 2000 is indult. Az 1998-as országgyűlési választások után a pályázatot először elnapolták, majd az Orbán-kormány alatt a beszerzendő repülőgépek számát egy századnyira csökkentették, és csak használt repülőgépeket terveztek beszerezni. Emellett tervbe vették a MiG–29-esek nagyjavítását és korszerűsítését is, ez utóbbi jelentős késéssel valósult meg. A biztos befutónak számító, török, amerikai és belga forrásból is felajánlott F–16-os helyett a 14 db JAS 39A/B lízingeléséről szóló, nagy meglepetést keltő döntést 2001. szeptember 10-én jelentették be. A közbeszerzési eljárás helyett egy kormányülésen hozott döntést a svéd ajánlat nagyobb ellentételezési csomagjával indokolták. A 2002-es választások után a hatalomra jutott szocialista-szabad demokrata koalíció a repülőgépek képességeinek jelentős növelése, és a megkötött szerződés módosítása mellett döntött, véleményük szerint ugyanis a felajánlott repülőgépek nem jelentettek volna képességnövekedést a MiG–29-esekhez képest, csak a korábban hangsúlyt kapott nemzeti légvédelmi feladatok ellátására lettek volna alkalmasak, a NATO által támasztott minimális igényeket (légi utántöltés lehetősége, adatátviteli rendszer) sem tudták kielégíteni, a szeptember 10-én megkötött szerződés ugyanakkor Országgyűlési Határozatot is sértett. Mivel a megrendelt gépek a NATO-célok teljesítésére alkalmatlanok voltak, ezért a szerződés módosítására lett szükség, ami az eredeti értelmében jelentős költségnövekedést eredményezett, a szerződésben foglalt összeg így 160 milliárd forintról 240 milliárd forintra nőtt. Többszöri tárgyalást követően 2003. február 3-án az új kormány Honvédelmi Minisztériuma bejelentette a szerződés módosítását, mely ezután már a NATO-kompatibilis JAS 39 EBS HU 16 800 repülőórás lízingeléséről szólt (gépenként 1200 óra, ez az eredeti, 2001-es szerződésben több, 20 800 óra volt). 2012 év elején felmerült a 14 repülőgépből 6 darab felajánlása a horvát légierőnek, ami meglévő MiG–21-eseinek váltótípusát keresi, 2013 decemberéig hadrendbe kell állnia a típusnak. A Honvédelmi Minisztérium cáfolta a hírt, azonban kiderült, a 14 gép lízingje 2012 év eleji árfolyamszinten 340 milliárd forint értékű, a törlesztés 30 milliárd forinttal terheli a költségvetést (a HM-büdzsé több mint 10%-a), további 2 milliárd az éves kanadai pilótakiképzés, melynek összértéke 58 milliárd forint. Ami hivatalos, a HM 2011 decemberében a Gripen-törlesztés átütemezését próbálta elérni svéd üzleti partnerénél, a Svéd Királyi Védelmi és Biztonsági Export Ügynökségen keresztül. A bérletidíjtörlesztés-átütemezés mellett újabb 10 évre szóló bérletiszerződés-módosításról is tárgyaltak a felek. A tárgyalások sikerrel zárultak, a magyar kormányfő a 1001/2012. (I. 11.) Korm. határozatban hatalmazta fel a honvédelmi minisztert, vagy az általa megbízott személyt a Bérleti Megállapodás módosításának aláírására 2012. január 31-i határidővel. ##### Magyarországi alkalmazásuk Az első öt (a 30-as, a 31-es, a 32-es együlésesek és mindkét kétüléses: a 42-es és a 43-as) repülőgép 2006. március 21-én érkezett Kecskemétre négy magyar és három svéd pilótával, a hivatalos átadás március 30-án történt. Ezeket október 25-én követte a hatodik repülőgép svéd pilótával (34-es), 2007. január 31-én szintén svéd pilótával a kilencedik (36-os) egy korábban már átadott, de szoftvermódosításra visszarepülttel együtt, majd 2007. augusztus 8-án a tizedik és a tizenegyedik. A maradék három 2007. december 13-án érkezett meg. 2008 júniusában vettek részt először éleslövészeten, a svéd Vidsel lőtéren. A gépeket 2008. december 15-én alkalmasnak minősítették légvédelmi feladatokra, első készültségüket 2008. december 22-én adták. Ezután háromhetes váltásban, felváltva adják a „keszit” 2010. január 1-jéig, amikor a MiG–29-esek kivonásával teljesen átveszik azt. Az üzemeltetés során derült ki, hogy a futóművek gumiabroncsai, amelyeket a Svédországban alkalmazott aszfaltra optimalizáltak, a betonos kifutópályákon túl gyorsan kopnak, így ma már új összetételű abroncsokat alkalmaznak. 2021 augusztusában döntés született Honvédség Gripen flottájának modernizációjáról, amely tartalmazza a radar illetve a fegyverzet továbbfejlesztését is. Ezzel gyakorlatilag eldőlt, hogy a 2020-as években is a Gripen marad a Honvédség elsődleges vadászrepülőgépe, típusváltás nem várható. A Gripen-fejlesztési program részeként 2021 decemberében megrendelték az első adag IRIS-T rakétákat, amelyek továbbiak követnek majd. A magyar Gripenekhez az izraeli Elbit Systems vállalt TARGO II sisakcélzói kerülnek integrálásra annak érdekében, hogy az IRIS-T rakéták képességeit maximálisan kihasználhassák. Ezen felül a radart is korszerűsítik: PS-05/Mk4 kerül beépítésre, amelynek hatótávolsága lényegesen nagyobb a jelenlegi fedélzeti radarhoz képest. Az új MS 20 Block 2 szoftver csomag is telepítésre kerül, amely jóval hatékonyabb és potensebb harci gépekké teszi a magyar Gripeneket. Az MS 20 Block 2 csomag egy új levegő-föld fegyvert is tartalmaz, mégpedig a GBU-49-est, amely mind GPS, mind lézeres vezérlés során nagy precizitással alkalmazható. A GBU-49, illetve az új CAS digitális, közvetlen légi támogató csomag lerövidíti azt az időt, amely a parancs vételétől a pontos célra vezetésig szükséges. Tervben van egy második Gripen-század felállítása is. A jelenleg rendelkezésre álló információk szerint a légierő Gripen flottája további négy repülőgéppel bővül 2024-től kezdődően: a teljes flotta 18 gépre bővül. #### Csehország 2001. december 10-én jelentette be igényét a Gripen vásárlására, de a 2002. augusztusi nagy árvíz miatt a beszerzést törölték. A cseh parlament 2002 májusában tartott szavazást az ügyletről. 2002-ben a csehek úgy döntöttek, hogy a vásárlás helyett más konstrukciót választanak, majd 2003. december 12-én bejelentették 14 repülőgép lízingelését. Ezeket a gépeket 2005-2006 folyamán leszállították. Ellenben a magyar gépekkel, amiket mindhárom alapvető feladatkörükben alkalmaznak (légi harc-csapásmérés-felderítés), a Cseh Légierő a Gripent csak légi harcra tervezi használni. A cseh légierő Gripenjei évi átlagban 140 órát repülnek és négy gépük 2009-ben már külszolgálatot is ellátott a saját légierővel nem rendelkező három balti állam légterének védelmében. A kiküldetés során a cseh pilóták nyolc ízben fogtak el felderítő vagy kémkedési céllal közeledő orosz harci repülőgépeket (A-50, Il-38 és Szu-24 típusokat). A NATO felkérése alapján 2011-ben a cseh Gripenek újabb turnust teljesítenek a balti NATO légvédelemben, mivel az Eurofighter típushoz képest fele akkora költséggel, egyharmad kiszolgáló létszámmal képesek a tartós kitelepülésre. #### A Thai Királyi Légierő 2007. október 17-én jelentette be, hogy elöregedő F–5E Tiger II vadászbombázóit 12 Gripennel váltja le. A fegyverzetcsomag része két Erieye légtérellenőrző repülőgép is. Az első hat gépet az egyik légtérellenőrzővel 2010-ben állítják szolgálatba, a második hat gép később érkezik. A délkelet-ázsiai ország az első, mely a Gripent F–16-osok vásárlása után rendszeresíti. Az első hatgépes sorozat 2011. február 23-án érkezett meg az országba: négy darab JAS 39D (70101) és két C érkezett, a Surat Thani légi támaszponton szálltak le. A további 6 együléses C-t 2013-ban szállították le. #### Légiereje Brazília 36 Gripen E illetve F vadászrepülőgépet rendelt, amelyek részben helyben az Embraer cég közreműködésével lesznek összeszerelve. A brazil légierőben F-39 néven rendszerbe álló repülőgépek a Gripen legmodernebb verzióját testesítik meg. A repülőgépek leszállítására 2019 és 2024 között kerül sor. #### További vevőjelöltek - Ausztria Eurofighter Typhoont repülőgépek lecserélését tervezi a magas üzemeltetési költségek és az elavultsága miatt. (Ausztria a korai, Tranche 1 szériás gépeket vásárolt a Typhoon típusból, amelynek képességei korlátozottak) #### Sikertelen pályázatok - Osztrák Légierő: Az Eurofighter Typhoont részesítette előnyben, de a kormányváltás után ezek beszerzése is bizonytalanná vált. A megrendelt 18 db-ot lecsökkentették 15 db együléses gépre. - Lengyel Légierő: Az F–16-ot választotta. - Chilei Légierő: Szintén az F–16-ot vásárolta meg. - Szingapúri Légierő: F–15 Eagle repülőgépeket vásárolt. - Norvég Királyi Légierő: Norvégiának, érdekes módon, az F–16 leváltására ajánlották a Gripen egy áttervezett, nagyobb hatótávolságú változatát (Gripen–N néven), jelentős ellentételezési csomaggal (48 repülőgép). A tendert az F–35 nyerte meg. - A Holland Királyi Légierőnek 2008-ban 85 repülőgép eladására tett ajánlatot a Saab, az F–16-osok leváltására. A tenderen a gép fő vetélytársa az ötödik generációs F–35 Lightning II volt, melynek fejlesztésében és gyártásában Hollandia is részt vett, nem meglepő módon 2008 decemberében az utóbbi gépet választották. - Finn Légierő 2021-ben hirdetett eredményt a vadászgépbeszerzési tenderen, ahol F-35 lett a befutó a Gripen E/F típussal szemben. - Román Légierőnél 40-40 hasonló repülőgép vásárlása került szóba. Végül Románia használt norvég és portugál F-16-osok vásárlása mellett döntött. - Dán Királyi Légierő: Dániának is egy áttervezett, megnövelt fegyverterhelésű változatot ajánlanak (Gripen–DK, 48 repülőgép). Dánia F-35-ösök vásárlása mellett döntött. - Indiai Légierő (126 repülőgép): Bár a Gripen még versenyben van az MRCA tenderen, esélyei mérsékeltek. Felmerült egy hajófedélzeti változat kifejlesztésének gondolata az Indiai Haditengerészet számára. India végül Rafale vadászgépeket vásárolt. - Szlovák Légierő: A MiG–29-esek leváltására pályázott a Gripen, de 14 darab új F-16V repülőgép beszerzése mellett döntöttek. - A Horvát Légierőnek is szerette volna értékesíteni a SAAB a vadászgépét, de végül egy század (12 db) használt Rafale F3R beszerzése mellett döntött a horvát kormány 2021 májusában. - A Bolgár Légierő 8 darab F16V vadászrepülőt vásárolt végül. - A Svájci Légierő a közeljövőben tervezi F–5 Tiger II repülőgépeinek cseréjét (20-33 repülőgép) Többszöri neki futásra végül az F-35 lett a itt is a befutó a tenderen, de aláírt szerződés egyelőre nincsen. Kicsi a valószínűsége, hogy végül Svájc Gripeneket vásároljon. - Kanadában 2022 márciusában megszületett a Hornetek leváltását célzó tender eredménye: a Gripen E/F alulmaradt az F-35-össel szemben. ## Szerkezeti felépítés és tervezési sajátosságok A Gripen egyhajtóműves, deltaszárnyú repülőgép, magassági kormányként szolgáló kacsaszárnyakkal, egy függőleges vezérsíkkal. A szárnyak kilépőélein szárnyanként két elevon van, ezek végzik a hagyományos repülőgépek csűrőinek, fékszárnyainak és magassági kormányainak feladatát. A szárny belépőélein orrsegédszárnyakat helyeztek el. A szárnyak mögött a törzs két oldalán féklapok vannak. A repülőgép által elviselhető legnagyobb túlterhelés +9 g. A repülőgépet a Svéd Légierő sajátos igényeinek megfelelően tervezték, elsősorban önvédelmi célokra, tömeges szovjet támadásra felkészülve. Svédország területén a „BAS 90” néven ismert koncepciónak megfelelően nagyon sok olyan kisrepülőtér és kiszélesített útszakasz található, amely szükségrepülőtérként alkalmas négy-hat vadászrepülőgép üzemeltetésére, de az ilyen repülőtereken a kifutópályák viszonylag kicsik. A repülőgépet ezért úgy tervezték, hogy alkalmas legyen az ilyen helyeken történő üzemelésre, a berepülés során a kifutópályára egy 800 × 9 méteres téglalapot festettek, a gép ezen a területen belül szállt fel és le (a felszálláskor a nekifutás úthossza 400 m, leszállás után a kifutásé 500 m). A megerősített futómű kibírja a durva, kilebegtetés nélküli leszállásokat. A kifutás során a megállásban a 90 fokban kitéríthető kacsaszárny, a törzs két oldalán található féklapok, valamint a többi kormányfelület fékezi a repülőgépet. A törzs két oldalán, viszonylag magasan elhelyezett levegőbeömlő-nyílások csökkentik az idegen tárgyak beszívása miatti hajtómű-meghibásodások esélyét. A Svéd Légierőben a repülőgép földi kiszolgálását elsősorban sorállományú katonák végzik (gépenként egy tiszt és öt sorkatona), ami ezért meglehetősen egyszerű. A tervezésnél szempont volt az újrafegyverzés gyorsasága, hogy a repülőgép kevés időt töltsön a földön két bevetés között, egy repülőgépet hat fő tíz perc alatt tud felfegyverezni és tüzelőanyaggal feltölteni. A repülőgép fedélzeti segédhajtóműve álló hajtóműnél is képes a működéshez szükséges energia megtermelésére, a beépített önellenőrző rendszer figyelmeztet a repülőgép meghibásodására. A repülés közben keletkezett adatokat hordozható számítógépre lehet letölteni. A karbantartást egyszerűsíti, hogy az összes fontos berendezés fejmagasságban vagy az alatt van, ezért a műszaki személyzetnek nincsen szüksége létrára a gép kiszolgálásához. Szempont volt az is, hogy a repülőgép működtetése olcsó legyen. Ez az előd, a JA 37 Viggen üzemeltetési költségeinek kétharmada, a karbantartási idő a Viggenéhez képest pedig 40%-kal csökkent. Olcsóbbá teszi a repülőgép fenntartását, hogy az elektronika fejlődése miatt egyetlen típussal tudják ellátni a vadászbombázóknak szánt összes feladatot, korábban az előd JA 37 Viggennek több, eltérően optimalizált változatát kellett fenntartani (például AJ 37, JA 37, SK 37). Mivel Svédország területe nem túl nagy, ezért a Gripen eredetileg nem volt a levegőben utántölthető. ### Kacsaszárny-elrendezés A Gripen tervezésénél 1979-ben több lehetséges aerodinamikai elrendezést megvizsgáltak. A lehetséges elrendezések egyike a hagyományos aerodinamikai kialakítású repülőgép volt (2102. változat), melynek szárnytövét előre meghosszabbították (LERX, Leading Edge Root Extension), a másik fő lehetőség a Viggennél már megismert kacsaszárnyas elrendezés (2105. változat). A kacsaszárny az aerodinamikailag instabil repülőgép esetén nagyobb biztonságot jelentett, mert a kacsaszárny megfelelő beállításával aerodinamikailag stabillá lehetett tenni a repülőgépet, azaz a számítógépes vezérlőrendszer működésképtelensége esetén a pilóta a számítógép közreműködése nélkül is biztonsággal tudta vezetni. Emellett az ilyen elrendezésű repülőgép nem hajlamos az átesésre, mert a kacsaszárny megfelelő tervezésével el lehet érni, hogy az még a fő szárny átesése előtt átessen, így a repülőgép orrnehézzé válva enyhe süllyedésbe menjen át, ami megakadályozza a fő szárny átesését. Az elrendezés emellett kisebb légellenállást és 10%-kal nagyobb szuperszonikus fordulási sebességet biztosít. A felszállásnál nagyobb felhajtóerőt termel, mint a hagyományos repülőgép (az elemelkedésnél a kacsaszárnyon emelőerő ébred, míg a hagyományos magassági kormány lefelé nyomja a repülőgép hátsó részét), leszállásnál pedig az egész kacsaszárnyat 90°-ban el lehet fordítani. Nagy állásszögű repülésnél a kacsaszárnyon keletkező örvények a szárny felett keletkező örvényekkel együtt felhajtóerőt termelnek. A kacsaszárnyat a katonai repülésben csak a korszerű európai vadászrepülőgépeken (Rafale, Eurofighter Typhoon) alkalmazzák, ezeket összefoglaló néven Eurocanard-nak hívják (a Canard franciául kacsát jelent). Az európai tervezők szerint ennek az az oka, hogy az amerikai negyedik generációs vadászrepülőgépek tervezésének idején még nem ismerték fel a kacsa-elrendezés bizonyos előnyeit. Azonban az azóta kifejlesztett amerikai ötödik generációs harci repülőgépek (F–22 Raptor, F–35 Lightning II) a jól ismert hagyományos aerodinamikai kialakítást követik. Napvilágot láttak olyan feltételezések is, hogy a nyolcvanas években tervezett futurisztikus amerikai kacsaszárnyú vadászrepülőgépek rajzait az amerikaiak konkurens európai tervezők félrevezetésére publikálták, és a kacsa elrendezés nem olyan kedvező, mint amilyennek állítják. A levegőbeömlő-nyílás esetében is több elhelyezést kipróbáltak, még a törzs tetején lévőt is (2107. változat). Emellett megvizsgálták aeroelasztikus anyagok alkalmazásának lehetőségét (2111-4. változat). ### Kis tömeg A vadászrepülőgépek átlagos tömege a második világháború utáni korszakban a beépített, egyre bonyolultabb elektronikus berendezések miatt, folyamatosan növekedett. A tendencia a hetvenes-nyolcvanas évek mikroelektronikai forradalma után fordult meg, a korábban több tonnát kitevő elektronika tömege néhány száz kilogrammra csökkent. A Gripent ennek megfelelően, az olcsó üzemeltetés jegyében, igyekeztek a lehető legkisebbre és legkönnyebbre megtervezni. A tömeg megválasztását alapvetően befolyásolta a repülőgép hajtóművének megválasztása, mert Svédországnak nem volt pénze egy teljesen új hajtómű kifejlesztésére. Az előd JA 37 Viggen hajtóműve egy polgári repülőgépeknek kifejlesztett hajtómű, a Pratt & Whitney JT8D átalakított változata volt, ezzel kedvezőtlen tapasztalatokat szereztek, mert a polgári igénybevételre megtervezett hajtómű az áttervezések után sem működött teljesen megbízhatóan. Mivel csak nyugati gyártású hajtóművet választhattak, vagy az F–16 Fighting Falcon F100, vagy az F/A–18 Hornet F404 hajtóművéből indulhattak ki. Az előbbi egy, az F-16-hoz hasonló méretű repülőgépet, az utóbbi pedig egy ennél mintegy 20%-kal kisebb tömegű repülőgépet tett lehetővé, a Saab ezt választotta. A tapasztalatok szerint a Gripent nem sikerült eléggé könnyűre megtervezni, problémát okoz, hogy a repülőgép továbbfejlesztését gátolja a viszonylag kis tolóerejű hajtómű, nem lehet növelni a hordozható fegyverzet és a tüzelőanyag mennyiségét. Ezért amennyiben lesz pénz a repülőgép továbbfejlesztésére, elképzelhető, hogy azt erősebb hajtóművel, az időközben az F/A–18E Super Hornet számára kifejlesztett F414, vagy a Eurofighter Typhoon számára kifejlesztett EJ200 hajtóművel fogják megtervezni. A mikroelektronika további fejlődése és a fegyverek pontosságának további növekedése viszont ellentétes hatást is kiválthat, az elektronika és a fegyverzet tömegének csökkenése (a Gripenen egyébként nem rendszeresített GBU–39 SDB bomba tömege már csak 110 kg) a repülőgép tömegének csökkenését is eredményezheti. ### Hajtómű A Volvo Aero RM 12 gázturbinás sugárhajtómű az F/A–18 General Electric F404J hajtóművének kissé átalakított változata. Az RM 12-n az eredetihez képest megnövelték a ventilátor fokozat méretét, így az több levegőt szív az égőtérbe, mely nagyobb tolóerőt eredményez. Az új hajtómű jobban bírja a madarakkal történő ütközést is, ez az egyhajtóműves Gripennél sokkal fontosabb szempont, mint a kéthajtóműves F/A–18-nál. Átalakították, megnövelték a svéd fejlesztésű utánégető teret is. Az előd JA 37 Viggennel szemben a Gripen hajtóművén nincsen sugárfék. A hajtómű 60%-át, elsősorban a nagynyomású kompresszort és turbinát a General Electric gyártja, az összeszerelés Svédországban történik. ### Avionika A repülőgép elektronikai rendszere a negyedik generáció más gépeihez hasonlóan fejlett, és fontos szerepe van a repülőgép többcélúságának biztosításában. Tervezésénél fontos szempont volt, hogy csökkentse a pilóta munkaterhét, csak a lényeges információkat jelezze ki. A gép irányítását számítógépes irányítórendszer végzi (fly by wire), azaz a botkormány és a különféle kormányfelületek között nincsen mechanikus kapcsolat, a pilóta kormányparancsait egy számítógép értelmezi, és ennek megfelelően téríti ki a kormányfelületeket. A vezérlőrendszer három digitális és egy analóg csatornából áll, az analóg rendszer akkor lép automatikusan működésbe, ha a három digitális csatorna közül kettő meghibásodik, de a pilóta is aktiválhatja. A számítógépes rendszer a gép sérülése esetén képes alkalmazkodni, a nem működő kormányfelületek funkcióját ilyenkor a működőek helyettesítik. A repülőgép rendszereit három MIL-STD 1553/B adatbusszal kapcsolták össze, egy felel az alapvető repülési adatok továbbításáért, egy a pilótakabin kijelzőinek, egy pedig a fegyverek adatainak továbbításáért. A repülőgép MACS típusú központi számítógépében három D80 vagy D80E processzor van, ezek 266 MHz-es PowerPC processzorok. Pascal D-80 és Ada nyelveken programozzák őket. A memória 64 MB RAM és 32 MB PROM, a háttértár 160 MB mágneslemez. A tehetetlenségi navigációs rendszer lézergiroszkópos. #### Pilótakabin A Gripen pilótája a légkondicionált, túlnyomásos pilótakabinban egy Martin-Baker 10L típusú katapultülésben ül, ez földön álló repülőgépből is képes a mentésre. A műszerfalban három (a JAS 39A/B-ben monokróm katódsugárcsöves, a JAS 39C/D-ben 15,7 × 21 cm-es színes LCD) képernyő van. A bal oldalin a repülési adatok és a HUD adatai, a középsőn a repülőgép vízszintes helyzetét kijelző műszer (HSI), a jobb oldalin pedig a rádiólokátor, az infravörös vagy az elektrooptikai érzékelők által megjelenített képet lehet látni. A repülőgép képes a repülési adatok megjelenítésére az ODEN típusú sisakkijelzőn keresztül is, ezzel lehetőség van a légiharcrakéták célzására is, úgy, hogy a pilótának csak rá kell néznie a célra. A kezelőszervek HOTAS (Hands On Throttle And Stick – kezek a gázkaron és a botkormányon) kialakításúak, azaz a légi harcban használt legfontosabb funkciók (például a rádiólokátor üzemmódjai) elérhetők a gázkaron és a botkormányon lévő gombokkal, ezért nem kell róluk levenni a kezeket. A műszerek megvilágítását úgy alakították ki, hogy kompatibilis legyen a sisakra szerelhető éjjellátó készülékkel. A Gripen pilótafülkéjének egyik jellegzetessége, hogy az ülésből a kilátás hátrafelé viszonylag korlátozott – legalábbis a más nyugati típusokkal (pl. F-16) összehasonlítva. Ennek oka, hogy a svéd repülőgép tervezésekor, a hidegháború végén, még a kismagasságú repülést igénylő földi támadó feladatokat is fontosnak tartották (pl. szovjet partraszálló erők és harckocsijaik elleni küzdelem). A tervezőknek tehát meg kellett akadályozniuk azt, hogy az ellenséges csapat-légvédelem infravörös (hőkereső) felderítő eszközökkel célba vehesse a feléje tartó Gripeneket. A fenti követelmények miatt a pilótafülke és az elektronikai rekeszek légkondicionáló rendszerének forró levegőt kifújó csöveit a pilótafülke kabintető végének és a géptörzs találkozásánál, hátrafelé néző módon építette be a Gripent gyártó SAAB. Az emiatt lecsökkent hátsó kilátást pedig a szovjet repülőgépekről is ismert, belső visszapillantó tükrök elhelyezésével próbálták javítani. #### A PS/05A rádiólokátor A PS/05A moduláris felépítésű, impulzusdoppler rádiólokátort a Ferranti és az Ericsson fejlesztette ki, a Sea Harrier FA.2 Blue Vixen lokátorából, és az X sávban működik. Könnyű, mindössze 156 kg tömegű, ebből a 60 cm átmérőjű antenna tömege 25 kg. Lefelé néző képességekkel és megfelelő zavarvédettséggel rendelkezik. 5 négyzetméteres hatásos visszaverő felületű célt (vadászrepülőgépek) 120 km-ről, lehorgonyzott hajókat és úton haladó autókat 90 km-ről észlel. A lokátor keresés közbeni szögsebessége 60 (az első kereséskor 50)°/sec. A lokátor képes passzív üzemmódban működni, ekkor nem bocsált ki rádiósugárzást. A Gripen kis mérete és korszerű lokátora miatt az ellenséges repülőgépeket lényegesen korábban veszi észre, mint azok őt (First Look, első észlelés képessége), ebből a szempontból a legjobb negyedik generációs vadászrepülőgép. Például egy MiG–29-est 60 kilométerrel távolabbról tud észlelni, mint az őt (összehasonlításul, más típusok megfelelő adatai: Mirage 2000-5: 32 km, F/A–18C: 25 km, F–16C: 5 km). A lokátor főbb funkciói: - Levegő-levegő - Nagy távolságú keresés/követés - Több (maximum 10, más források szerint 14) cél követése közbeni keresés (Track while search), emellett egyszerre négy AIM–120 AMRAAM rakéta számára pályakorrekciós jelek kidolgozása. - Kis távolságú, nagy látószögű keresés és követés - Automatikus gépágyú és rakéta tűzvezetés - Levegő-felszín - Keresés és követés - Szárazföldi és vízi követés közbeni keresés - Nagy felbontású térképezés - Felszíni célok távolságmérése A PS/05A radar legújabb, a magyar Gripenekbe is beépítésre kerülő Mk.IV-es verziója már 100-150%-kal nagyobb hatótávolsággal bír. Azon a távolságon, ahol korábban egy 4 négyzetméteres radarkeresztmetszetű (RCS) célt vett csak észre, most már 0,1 négyzetméteres radarkeresztmetszetű célt is észlel. Lényegében ez azt jelenti, hogy radar a látóterében a Gripenre indított rakétákat is képes észlelni és követni. #### Rádióelektronikai harceszközök A Gripen az EWS 39 integrált rádióelektronikai zavaróberendezéssel rendelkezik, amelynek fő eleme az AR830 besugárzásjelző (RWR-Radar Warning Receiver), ennek érzékelői (WTU) a törővégi rakéta-indítósín elejébe és hátába vannak építve. A rendszer része egy aktív rádióelektronikai zavaróberendezés is, melynek antennái az orr alá (FAU, előre lefelé sugároz) és a függőleges vezérsíkba (FPU, előre, felfelé, RAU, hátrafelé) vannak beépítve. A rakéták ellen a rakéta-indítósínek végébe épített BOL, a szárnyak alatti csomópontok végébe épített BOP/B és a törzsbe épített BOP/C infracsapda és zavarótöltet-szórók segítenek. A BOP/B berendezés képes a BO2D vontatott zavaróadó használatára, akár a hangsebesség felett is. A BOP/C kapacitása kazettánként 20 darab 2 inches, vagy 40 darab 1 inches infracsapda, összesen 80 vagy 160 darab. A BOL eltérő működésű, ebbe dipólkötegek vagy pirofórikus (levegőn öngyulladó) infracsapdák tölthetők, egységenként 160 darab. A két eltérő infracsapda-típust eltérően alkalmazzák, a gép veszélyeknek kitéve folyamatosan, sorban indítja a kisebb csapdákat a BOL berendezésből, a nagyobb csapdákat a BOP-okból csak tényleges rakétaindítás esetén, manuálisan, vagy a rakéta közeledtére figyelmeztető rendszer (MAWS, Missile Approach Warning System) jelére, automatikusan lövik ki. A Magyar Honvédség Gripenjein többféle zavarótöltetet is alkalmaznak. A BOP/C-hez 118-as (1"×1"×8"-os, 400 + 8000 darab) és 128-as (2"×1"×8"-os, 200 + 7600 darab) 1-2 és 3-5μm közötti tartományban védő infracsapdát és 118-as RR170 típusú, 2–18 GHz sávban védő dipóltöltetet (7600 darab) vásároltak, a BOL-hoz a dipóltöltetek (2560 darab) mellett a sokkal korszerűbb, „Special Material” (különleges anyagú), a látható fény tartományában nem (vagy csak nehezen) látható, pirofórikus tölteteket (3840 darab) is beszerzik, ha az Egyesült Államok a korszerű töltetek exportjához hozzájárul. #### Adatátviteli rendszer A Svéd Légierő régóta élen jár a repülőgépek közötti adatátviteli rendszerek alkalmazásában, már a J 35 Draken repülőgépek is képesek voltak adatok átjátszására egymás között a hatvanas években (Stril 50 rendszer), a JA 37 Viggenek már fejlettebb rendszerekkel rendelkeztek (Stril 60), a pilóták például képesek voltak szöveges üzenetek küldésére. Napjainkban, a hálózatalapú hadviselés koncepciójának a terjedésével a repülőgépek közötti biztonságos titkosított adatkapcsolat általánosan elterjedt lett. A mai Gripenek a TIDLS (Tactical Information Datalink System) rendszert használják, amely a repülőgépek között biztosít titkosított, nagy sávszélességű, zavarvédett digitális kapcsolatot, 500 kilométeres távolságon belül. Lehetővé teszi, hogy az egyik gép érzékelői által látott képet más gépek is lássák és megjelenítsék. A rendszer a földön álló gépeken is használható, így annak pilótája kikapcsolt lokátor mellett is folyamatosan látja a légi harchelyzetet. A rendszer alkalmas emellett arra is, hogy egy repülőgép (egy Gripen, egy Saab-Ericsson 340B Erieye légtérellenőrző repülőgép vagy egy földi radarállomás) lokátora által látott képet más repülőgépekre is átjátsszák, így azok kikapcsolt lokátorokkal, észrevétlenül tudják a célt megközelíteni és megtámadni. A rendszer emellett lehetővé teszi, hogy több gép háromszögeléssel, szintén kisugárzás nélkül állapítsa meg egy cél távolságát. (Ebben az esetben a két repülőgép eltérő irányban látja a célt, és az eltérésből, a két repülőgép távolságát figyelembe véve kapható meg a cél távolsága.) Nehezen észlelhető (lopakodó) célt több lokátor egyszerűbben talál meg: a biztos céljelhez (track) három visszaverődés (plot) szükséges, a repülőgépek ezeket is meg tudják egymással osztani. Lehetséges az is, hogy az egyik gép intenzív zavarást alkalmaz a rádiólokátorával, a másik pedig eközben követi a célt. Intenzív ellenséges rádióelektronikai zavarás esetén több gép lokátorai eltérő hullámhosszakon dolgozhatnak, ezáltal csökkentve a zavarás hatékonyságát. A magyar repülőgépeken a hasonló kapacitású, de NATO-kompatibilis Link 16 rendszerrel is megtalálható. ## Fegyverzet A beépített gépágyú (amely a kétüléses változatból hiányzik) mellett a fegyverzet nyolc fegyverfelfüggesztő csomóponton helyezhető el. - 1: Teherbírása 110 kg. A szárny törővégein lévő indítósínekre csak légi közelharc-rakéták (AIM–9 Sidewinder, és a jövőben az IRIS–T) függeszthetők. (Ellentétben például az F–16-tal, amely rendszeresen hordoz ezen csomópontokon is közép-hatótávolságú AIM–120 AMRAAM rakétákat.) A Sidewinder rakéták függesztésénél komoly probléma, hogy a rakéták szárnyain lévő rolleronok a szárny túl kis csavarási szilárdsága miatt flattering jelenséget okoznak, ami a szárnyszerkezet idő előtti, fáradásos tönkremenetelét okozhatja. Emiatt 200 repült óránként szerelési-javítási munka lenne szükséges, a gyakorlatban a Gripen üzemeltetői a törővégi indítósíneken csak olyan rakétát hordoznak, amelyeken nincsen rolleron. A probléma véglegesen valószínűleg csak a Sidewindernél korszerűbb IRIS–T rakéták rendszerbe állításával fog megoldódni (ezeken a rakétákon nincsen rolleron), addig a repülőgépek ezen csomópontjaira éles Sidewinder rakétát valószínűleg csak harci helyzetekben függesztenek, amikor a kicsit gyorsabb anyagfáradás érdektelen. - 2: Teherbírása 600 kg. A szárny alatti csomópontra rakéták, bombák és az 530 literes tüzelőanyag-póttartályok függeszthetők. - 3: Teherbírása 1300 kg. A szárny alatti csomópontra rakéták, robotrepülőgépek, bombák és tüzelőanyag-póttartályok függeszthetők. - 4: Teherbírása 250 kg. A jobb oldali levegő-beömlőnyílás alatti csomópontra felderítő- és célmegjelölő konténereket és rádióelektronikai zavarókonténereket lehet függeszteni. - 5: Teherbírása 1100 kg. A törzs középvonala alatti csomópontra felderítőkonténerek, bombák és tüzelőanyag-póttartályok függeszthetők. ### Beépített gépágyú A Mauser BK–27 gépágyú csak az együléses repülőgépeken van beépítve, a törzs bal oldala alatt, a levegőbeömlő nyílás vonala mögött. Tűzgyorsasága 1680 lövés percenként, de gyakorlásra választható egy kisebb, 300 lövés/perces üzemmód is. A Magyarországon alkalmazott PELE (Penetrator with Enhanced Lateral Effect) elnevezésű repesz-romboló lőszer nem robbanóanyagokon alapul, hanem két, eltérő sűrűségű fémen. ### Légiharc-rakéták - AIM–9 Sidewinder: A magyar gépekhez a német Diehl BGT Defence által licencgyártott, használt, de felújított AIM–9L I–1 Sidewinder rakétákat vásárolták meg ismeretlen mennyiségben és összértékben. Ellentétben a fegyverzet többi elemével, ez komoly visszalépést jelentett a MiG–29-esek nagy manőverezőképességű, sisakcélzóval integrált R–73-asihoz képest. Az IRIS-T, illetve a sisakcélzó Gripenhez történő rendszeresítésével jelentősen nő a típus harcértéke. - AIM-120 AMRAAM: A magyar gépekhez 2004-ben 40 darab AIM–120C–5-ös éles rakétát (ezek darabára 530 004 amerikai dollár volt) és 10 darab gyakoroló CATM–120-ast (ára ) vásároltak, a szerződés összértéke volt. 2020-ban 120 darab AMRAAM-C7 típusú rakéta került beszerzésre a Magyar Légierő számára. Ez a rakétatípus a Gripeneken kívül a légierő új légvédelmi rakétarendszeréből: a NASAMS-ből is indítható, vagyis kettős felhasználású. - IRIS–T – Magyarország ismeretlen számú IRIS-T rakétát rendelt 2021 decemberében 13,6 millió euró értékben. Későbbiekben további rakéták beszerzése várható. - Meteor rakéta az MS20 frissítési csomaggal vetheti be a C/D verzió. A rakéták beszerzése folyamatban van a Magyar Légierő számára. - Tervezett, még nem integrált rakéták - Denel V4 R–Darter - Denel V3E A–Darter ### Levegő-föld rakéták - AGM-65 Maverick – A Magyar Honvédség 20 AGM–65G és 20 AGM–65H rakétát, valamint négy gyakorló példányt szerzett be, 17 422 000 amerikai dollár értékben. - RBS-15F hajók elleni robotrepülőgép - Tervezett, még nem integrált rakéták - KEPD-350 Taurus ### Bombák - Irányított bombák - GBU–10 2000 fontos (934 kg) névleges tömegű lézervezérlésű bomba - GBU–12 – az 500 fontos (227 kg) névleges tömegű lézervezérlésű bombák 2017 óta részei a magyar Gripenek arzenáljának. Elsődleges feladatuk a földi csapatok légitámogatása (CAS). - GBU–49 – az 500 fontos (227 kg) névleges tömegű kombinált lézeres és GPS irányítású bombák. Beszerzésük folyamatban van a Magyar Légierő számára. - GBU–39 SBD GPS vezérlésű kisméretű 129 kg tömegű sikló bomba, amely több mint 100 km távolságról is bevethető - SPICE irányított bombacsalád a brazil légierő Gripen-E és F gépeire lett integrálva - Nem irányított bombák - Mk 82 (kétzáras tartókon a Svéd Légierőnél) - Mk 83 - Mk 84 ### Egyéb függesztmények - Litening III Célmegjelölő konténer – A magyar gépekhez öt darabot vásároltak összesen 3,571 milliárd forintért. - SPK–39 Moduláris felderítő konténer - 530 és 1275 literes tüzelőanyag-póttartályok. A magyar gépeken rendszeresített tartályok eltérő, NATO-kompatibilis függesztőberendezéssel rendelkeznek, mint a svédek. A svájci RUAG gyártja őket, áruk mintegy 70 000 euró. ## Típusváltozatok ### JAS 39A/B A JAS 39A az együléses alapváltozat, a JAS 39B a kétüléses gyakorlóváltozat, amelyet speciális, több embert igénylő feladatokra, például rádióelektronikai zavarásra és célmegjelölésre is fel lehet használni. A JAS 39B 65,5 centiméterrel hosszabb, mint az együléses, és hiányzik a beépített gépágyúja. A pilótakabin mögött alakították ki a légkondicionáló rendszer levegő-beömlőnyílását. A sorozatgyártás megkezdése előtt összesen 5 darab együléses prototípus épült. JAS 39A Batch 1 1992 és 1996 között legyártott széria, összesen 30 darab együléses repülőgéppel, a széria utolsó darabját alakították át a JAS 39B kétüléses prototípussá. Mk.1 avionikai készlete Hughes gyártmányú Head Up Displayt, monokróm katódsugárcsöves kijelzőket, D80 központi számítógépet, PP1/PP2 display-processzort, három MIL-STD 1553B adatbuszt, és Mircoturbo TGA15-090 APU-t (Auxiliary Power Unit-kiegészítő energiaforrás) tartalmazott. A Magyarországnak exportált 14 gépet ezen széria 16 gépéből építették át. JAS 39A Batch 2 1996–2001 között gyártották, összesen 61 darab készült belőle. Mk.2 avionikai készlete Kaiser gyártmányú Head-up Displayt, D80E központi számítógépet, PP12 display-processzort, és Mircoturbo TGA15-328 APU-t tartalmazott. JAS 39A+ Batch 2 Továbbfejlesztett változat, PS-05/A lokátorral és MACS D96 központi számítógéppel. 2001–2002 folyamán épült 14 repülőgép. JAS 39B Batch 2 Sorozatgyártott kétüléses változat. 1996–2003 között épült 14 darab. ### JAS 39C/D JAS 39C Batch 2 (Export Baseline Standard) Mk. 3 avionikai készlet, színes folyadékkristályos kijelzőkkel és Sundstrand APU-val. 2002–2003 között készült 20 repülőgép. JAS 39C Batch 3 (Export Baseline Standard) Mk. 4 avionikai készlet, nagyobb méretű folyadékkristályos kijelzők, öt MIL-STD 1553B digitális adatbusz, RM-12UP korszerűsített hajtómű FADEC-kel (Full Authority Digital Engine Control-Teljesen Digitális Hajtóművezérlés). 2002–2007 között épült 50 darab. JAS 39D Batch 3 Továbbfejlesztett kétüléses repülőgép. 2002–2007 között épült 14 darab. JAS 39C/D SAAF Az Export Base Standardból fejlesztett repülőgép a Dél-afrikai Légierő számára, dél-afrikai gyártású berendezésekkel és szerkezeti elemekkel kiegészítve. 2003–2012 között épült 19 együléses és 9 kétüléses repülőgép. A dél-afrikai gépek különlegessége a harci radar mellé beépített külön időjárási lokátor és a saját fülke-kijelzővel ellátott, egyedi navigációs számítógép – ezzel a repülés során a pilóták számára állandóan látszik és folyamatosan frissül az adott pillanatban elérhető kitérő repülőterek listája. (Az ország nagy mérete és igen gyorsan változó időjárása miatt jelentős kockázata van a meteo-helyzet hirtelen romlásából következő gépveszteségnek, mivel a tartalék repülőterek viszonylag távol helyezkednek el és csak szerény földi műszerezettséggel rendelkeznek.) JAS 39C/D EBS HU A Magyarországnak gyártott változat különleges (EBS HU: Export Baseline Standard Hungary), mert ezek a repülőgépek az A/B változat sárkányán alapulnak (használt repülőgépek átalakításával jött létre az új repülőgép), kivéve a törzs középső részét, ez a légi utántöltő csonkja miatt teljesen új gyártás. Az avionika a C/D változaton alapul, néhány esetben, egyes svéd rendszerek NATO-inkompatibilis volta miatt, eltérő berendezéseket építettek be (például Link-16). 2003-tól a svéd repülőgépeket is módosítják a NATO-szabványok szerint, mert a nemzetközi missziókban való részvételhez elengedhetetlenek ezek a fedélzeti rendszerek. Fontosabb eltérések a svéd repülőgépektől: - Link-16 adatátviteli rendszer a svéd TIDLS helyett. - Mk. XII IFF (Identification friend or foe – Saját-Idegen azonosító). - Kijelzők angolszász skálázása (méter és km/h helyett lábban és csomóban jelennek meg az adatok), a svéd gépeken is bevezették. - NATO-szabványnak megfelelő fegyverfelfüggesztő pilonok. Ezeket a dél-afrikai Denel gyártja, és mind a 30, mind a 14 collos horogtávolságú függesztmények rögzítésére alkalmasak. A függesztmények ledobása a korszerűnek számító sűrített levegős módszerrel történik. (Régebben ezt a munkát piropatronok végezték, amelyeket minden használat után be kellett tölteni.) - OBOGS (OnBoard Oxygen Generation System – Fedélzeti oxigén-előállító rendszer). - Az infracsapda-kilövőket a légiharc-rakéták szárny alatti indítósínjeibe építették be (a törővégi sínekbe a besugárzásjelző rendszer antennái kerültek), ami egyúttal azt is jelenti, hogy amennyiben a repülőgép a szárnyai alatt földi célok elleni fegyvereket vagy póttartályokat hordoz, védtelenné válik a légvédelmi és a légiharc-rakétákkal szemben. A törzsvég jobb oldalán lehetőség van az ALE–40 vagy ALE–47 infracsapda-szóró berendezés beépítésére, de ez egyelőre csak terv. - A kabin belső világítása és műszerei éjjellátóval kompatibilisek. ### JAS-39E/F 2008-ban, egy JAS-39B kétüléses példány (39.803) átépítésével született meg a Gripen NG kísérleti repülőgép, amely május 27-én emelkedett először a levegőbe. A gép fő szerkezeti változtatása az áttervezett főfutó: az eredetit a törzsbe húzták be, ezt a megvastagított szárnyba, a törzsbe pedig egy újabb tüzelőanyag-tartály került. Már az erősebb F414–GE–400 hajtóművet építették, a francia Thalessel fejlesztett AESA rendszerű rádiólokátora még nem készült el, emellett tervezik rakétaindításra figyelmeztető, az ultraibolya tartományban működő érzékelőrendszer (MAW 300) beépítését is. A gépen tervezik kipróbálni a későbbi változatok több rendszerét. A törzs alá két új fegyverfelfüggesztési csomópont került, ezek alkalmazásakor a törzs alatti középső és a szívócsatorna alatti nem használható, mert nem férnek el rajtuk a függesztmények. A repülőgép, nagyobb tolóerejű hajtóművének köszönhetően képes a szupercirkálásra, azaz a szuperszonikus repülésre az utánégető használata nélkül, 2009 elején nagy magasságban elérte az 1,2 Mach sebességet. A mintegy 10 éves fejlesztési munka eredménye az együléses JAS 39E Gripen és a kétüléses JAS 39F lettek. Az új repülőgép újratervezett testében jóval erősebb hajtómű van (mintegy 2,5 tonnával nagyobb a megengedett felszállósúly), a plusz teherbírást pedig főleg a több üzemanyag és fegyver cipelése "viszi el". Szintén érdekes, hogy a gép futóműrendszerét is áttervezték: az orrfutómű teherbírása valószínűleg csökkent azzal, hogy kétkerekesről egykerekesre váltottak, és a segédfutóművek sem a gép törzsébe húzódnak vissza, mint korábban, hanem a szárnyak tövébe (bár ez utóbbira szintén inkább az üzemanyag-kapacitás növelése miatt volt szükség). A Gripen E fegyverzete is bővült: az egyik újdonság az SDB (Small Diameter Bomb) bomba, amely kioldás után kinyíló szárnyaival akár száz kilométert repülhet becsapódás előtt. A másik a Meteor nevű levegő-levegő rakéta. Bár a Gripen E változata 40 százalékkal több üzemanyagot vihet magával, mint a korábbi modellek. Egyes értesülések szerint az izraeli SPICE bombák is bevethetőek az új típusról. Az új SELEX Raven radar főelőnye, hogy a kb. 1000 sugárzó elemet tartalmazó AESA antenna egy ferde, forgatható lemezre (ún. swashplate) van felépítve, így a radarnyalábot az elektronikus sugár-eltérítés határán túlra is ki lehet téríteni – vagyis a RAVEN radar azonos hatásfokkal alkalmazható a földi és légi célok elleni tevékenységben. Mivel a SELEX cég szállítja a Gripen-E infravörös célkereső (IRST) "gömbjét" is, a két felderítő eszköz összehangolása probléma-mentesnek ígérkezik a következő generációs svéd vadászbombázó repülőgépen. A Raven radar megoldásának hátrányai a mozgó mechanikus alkatrészek miatt megnövekvő karbantartási igény és a csökkenő megbízhatóság, továbbá a forgórész okozta tömegnövekedés. 2016\. június 19-én bemutatták Linköpingben az új Gripen E/F-t. Az új repülőn próbálták ki az új Selex ES-05 Raven radar képességeit, a műholdas kommunikációs rendszert, az infravörös célmegjelölő és célkövetőrendszert, és az új F414-GE-39E típusú hajtóművet is. 2017. június. 15-én teljesítette első felszállását a Gripen E első prototípusa (39-8, az első amely nem átépítésből született), az általános repülési jellemzők és a fedélzeti rendszerek tesztelése történt meg. 2018\. november. 28-án teljesítette első felszállását a Gripen E második prototípusa (39-9) mely a harcászati rendszerek ellenőrzésére szolgált. 2019. június 10-én teljesítette első felszállását a Gripen E harmadik prototípusa (39-10), amely a sorozatgyártás előtti minőség-ellenőrzést hivatott teljesíteni, később 2019. szeptember 10-én a brazil légierő vehette át Linköpingben, a brazil pilóták is részt vesznek a teszteken, 2021-től már Brazíliában. 2019\. december 16-án a Saab bejelentette, hogy elkezdődött az első sorozatgyártott Gripen E repülési tesztje. Az első széria-E gyártását 2020 januárjában kezdték el és a Saab előrejelzése szerint az év végéig 8 db készülne el. A linköpingi gyártósor kapacitását évi 24 darabra méretezték. Svédország hatvan darab együléses E változatot rendelt 4,2 milliárd euró értékben, melyeket 2026-ig kell leszállítani a svéd légierőnek. Másik megrendelő országként Brazília harminchat darabot rendelt 5,4 milliárd dollár értékben, melyből 28 darab együléses és 8 darab kétüléses F változat lesz. Tizenöt darabot helyi brazil üzemek végszerelnek. A megrendelt mennyiséget 2021–2025 között adja át a gyártó. Az gyártó Saab 2020 novemberében Malmőben átadta a Védelmi Minisztériumnak a 396004 sorozatszámú repülőgépet további tesztek végrehajtására. Itt a gyártó az FMV-vel, a légierővel közösen teszteli és fejleszti tovább a változatot. Az új Gripen változat első külföldi megrendelője Brazília lett. ### Sea Gripen Elsősorban India és Brazília számára ajánlott tengerészeti változat a Eurofighter hajtóművével felszerelt Sea Gripen változatra. Ezen, régebbi repülőgépeiket leváltó országok rendelkeznek – az amerikai CVN egységeknél kisebb méretű – repülőgép-hordozókkal, melyekre a 2010-es évtizedben terveznek repülőgépeket vásárolni, ideális esetben a légierőével megegyező típust. Több konkurens gyártó repülőgépe (pl. Rafale-M, F/A–18 Hornet, MiG-29K) alkalmas a repülőgép-hordozó fedélzeti üzemre, ezek azonban nagyobb méretű hajót igényelnek. (A francia CdG atommeghajtású hordozót pl. a megépítése után félbe kellett vágni és egy újabb 4 méteres szekcióval megtoldani, mivel rövidnek bizonyult a Rafale-M típus üzemeltetéséhez.) A Gripen tervezése során, Svédországnak nem lévén repülőgép-hordozója, nem volt szempont a hajófedélzeti üzemeltetés – azonban a közúti-erdei rejtett kifutópályákhoz tervezett gép gyárilag alkalmas az ún. kilebegtetés nélküli, rövid, durva leszállásra és a sárkány-szerkezete ennek megfelelően erős kivitelű. A Sea Gripen gép kis méretei miatt nem tervezik a szárnyak felhajtását lehetővé tevő bonyolult csuklószerkezetek beépítését, amelyek a nagyobb méretű, kéthajtóműves gépeknél szükségesek a hajófedélzet alatti hangárban történő tároláshoz. A hajófedélzeti üzemhez a Gripent fel kell szerelni a leszálláshoz szükséges fékhoroggal és az orrfutót át kell alakítani, hogy alkalmas legyen a katapultálásra – amennyiben ez utóbbit a vevő igényli. (A Sea Gripen katapult nélkül is indítható lesz ún. "síugró sánc" rámpával felszerelt orrkiképzésű hordozó hajókról, de ez esetben a fegyverzeti terhelést és az üzemanyag-feltöltést jelentősen, 35%-kal csökkenteni kell az elérhető max. 7800 kg-hoz képest.) A fő problémát a fel- és leszálláskor a sárkányszerkezetre átadott hatalmas erők jelentik, ezek sérülésmentes felvételéhez a repülőgép szerkezetét át kell tervezni, ez a Gripen NG demonstrátor példány építésekor már részben megtörtént. A főfutókat eredetileg is erősre tervezték, emiatt ezek megfelelhetnek. A tengerészeti repülőgépek esetében kiemelt szempont a korrózióvédelem – ami részben gyárilag megoldott, mivel a Gripent az esős, ködös és havas svéd klímához tervezték, másrészt a gép szerkezete főleg az időjárásálló kompozit műanyagokból készül. További problémát jelentene az egyhajtóműves Sea Gripen típust kiemelten fenyegető, nagy testű tengeri madarakkal való találkozás veszélye. A Volvo Aero Engines cég az általa licencben gyártott amerikai F414-es hajtóműveket egy csúcstechnológiájú fém-kerámiai mátrix anyagú álló-lapátsorral kívánja megerősíteni az ütközésvédelem növelésére. A Gripen repülőgép már rendelkezik hajók elleni fegyverzettel (pl. RBS-15), így az avionika átalakítása viszonylag egyszerű lehet. Problémát jelent viszont, hogy a potenciális fő megrendelő Indiának jelenleg nincsen katapulttal felszerelt repülőgép-hordozója, így a Sea Gripen berepülését csak csökkentett harci teherrel tudnák elvégezni. A Sea Gripenre egyelőre nem mutatkozik komoly érdeklődés, így alig több egy ötletnél. ## Üzemeltetése, harci alkalmazása A típussal napjainkig (2020) nem vívtak éles légiharcokat az öt ország légierőinek repülőgépei, légi győzelme és vesztesége nincs. ### Svéd Királyi Légierő A Svéd Légierő négy géppel 2006-ban részt vett az amerikai Red Flag hadgyakorlaton, hogy bizonyítsa a típus interoperabilitását, illetve tapasztalatokat szerezzen a NATO-val közös műveletekben. 2008-ban ismét részt vettek a 08–3-as turnusban hét géppel (köztük a 221-es, 225-ös és 231-es C-kel, valamint a 816-os és 826-os D-kel). Svéd gépek részt vállaltak a NATO Afganisztánban vállalt stabilizációs műveleteinek (ISAF) támogatásában is. 2011-ben a Líbia elleni NATO beavatkozásban is részt vállaltak két, egymást váltó kontingenssel (Flygvapnet Libyen 01 és 02). Az első nyolc Gripen – 247, 249, 261, 262, 263, 269, 270, ... – április 2–3-án települt át a szicíliai Sigonella légi támaszpontra egy C–130 kíséretében, kecskeméti közbenső leszállással. Svéd belpolitikai okokból támadó műveletekben nem vehettek részt, csak felderítő bevetéseket, illetve légtérvédelmet láttak el, légi utántöltéssel. Egy ízben RM12 hajtómű cseréjére került sor, amelyet tábori körülmények között végeztek, sikeresen. A svéd gépek általában üzemanyag-póttartályokkal, SPK 39 felderítő konténerrel, IRIS–T és AMRAAM légiharc rakétákkal, illetve Litening III célfelderítő és célmegjelölő konténerrel voltak felszerelve. A líbiai területre berepülő gépek egy lézer-irányítású bombát is hordoztak az esetlegesen támadó, földi telepítésű légvédelem elleni alkalmazásra – éles kioldásra azonban nem került sor. A Litening III konténert részben a lézerbomba irányíthatósága, részben pedig az általa biztosított valós idejű képtovábbítási lehetőség miatt hordozták a svéd Gripenek – az SPK-39 hadszíntéri légi felderítő konténer felvételeit ugyanis jelenleg csak leszállás után lehet letölteni, a rádiós és műholdas adatátvitel modul még fejlesztés alatt áll. A svéd gépek által gyűjtött felderítési információk mennyiségét, pontosságát és gyorsaságát ennek ellenére nagyra értékelte a nemzetközi erők parancsnoksága. Az FL 01 kontingenshez csatlakozott egy svéd S 102 B SIGINT-repülőgép is, ez azonban nem töltött Sigonellán jelentős időt. A június végi FL 02-es váltás már csak öt géppel szolgált, de az FL 01-ben is változtak a kezdeti gépek. A kezdeti kerozinproblémákat nem számítva repülőesemény a Gripen-kontingensnél nem lépett fel. ### Cseh Légierő A Cseh Légierő négy együléses C gépe 2009. május 1 – augusztus 31. között a Baltikum felett látott el légi rendészetet, melynek során több alkalommal fogtak el, vagy vezettek ki orosz katonai repülőgépeket a baltikumi országok légtereiből. Noha éles fegyverzettel voltak felszerelve, imitált légi harcokat nem vívtak, ellenséges provokációra nem került sor. ### Magyar Légierő A Magyar Légierő gépei 2007-ben részt vettek a Szardínia szigetén rendezett NATO hadgyakorlaton, azonban a típust ez időben sújtó gyártói korlátozások miatt csak –3 g-s túlterhelés volt limitálva. A kiképzett hajózóállomány 2008. június 10–13. között a Légi Fölény 2008 hadgyakorlat keretében hajtotta végre első élesrakéta-lövészetét a svéd Vidsel melletti lőtér felett, öt együléses és egy kétüléses géppel – 34, 36, 39, 40, ? és 4? – települtek ki és vissza. Gépágyús lövészet az egy évvel korábbi cseh „majdnem-baleset” miatt elmaradt. Június 13-ától pedig a louisianna-i Légi Nemzeti Gárda 122. vadászszázadának F–15A és F–15C-ivel hajtottak végre közös légiharcászati gyakorlatot (DACT, dissimilar air combat training), a magyar MiG–29-flottával együtt. 2010\. április 26. és május 7. között rendezték meg Kecskeméten az amerikai–magyar szervezésű Load Diffuser 2010-et, melyen az ohiói Légi Nemzeti Gárda 178. vadászezredének nyolc F–16C/D-ivel végeztek közös gyakorlatokat a Magyar Légierő Puma és Dongó vadászszázada. Az első éleslövészetet négy év múlva újabb követte, 2012. március 16–március között a Légi Fölény 2012 hadgyakorlat keretében hajtottak végre élesrakéta-lövészetet Svédországban. Két An–26 – 407 és 603 – és hét Gripen, öt együléses és mindkét kétüléses – 30, 32, 33, 34, 35, 42, 43 – települt ki és vissza. Az élesrakéta-lövészet MQM–107 pilóta nélküli repülőgép vontatta infracélra történt, a gépágyús lövészet Learjet 35 által vontatott célzsákra történt 19-étől. Rakétalövészeten alkalmazták a Litening III lézeres célmegjelölő konténerrel (LDP) kombinált célazonosítást is. Április elején a szintén svéd, Ronneby támaszponton szervezett Lion Effort 2012-n a thai gépeket kivéve az összes, Gripent üzemeltető ország részt vett. A magyar kontingenst a Légi Fölény 2012-n részt vett hét gép közül öt képviselte. A Csehországban megrendezett Lion Effort 2015 hadgyakorlaton 2015. május 19-én leszállás közben a 42-es oldalszámú kétüléses JAS 39 EBS HU túlfutott a čáslavi futópályán, majd a két pilóta – Ugrik Csaba dandártábornok és Gróf Gergely őrnagy – sikeresen katapultált, a lesodródó repülőgép pedig összetört, javíthatatlan károkat szenvedett. A vizsgálatok még tartanak. A helyszínelést a cseh és magyar szakemberek május 21-én délután befejezték, majd a roncsot egy repülőtéri hangárba, ahonnan az elszállítása történik. A gép pótlásaként 2016. július 1-jén adtak át a Magyar Légierőnek egy kétüléses JAS 39D gépet, amely a 44-es oldalszámot kapta. 2019.08.28 amerikai sajtóértesülések szerint, mint egy 500 millió \$ (148 Mrd. Ft) értékben 180 db AIM-120-C típusú közepes hatótávolságú légiharc rakétákat vásárolna a Magyar Honvédség feltehetően a Gripenek részére. A rakéták egy része a NASAMS légvédelmi rendszer részeként lesz hasznosítva. 2021 augusztusában megállapodás született a magyar Gripenek tovább fejlesztéséről: a gépek új MS20 block 2szoftvercsomagot kapnak, modernizálják a radarokat (+70% felderítési távolság) illetve a METEOR és IRIS-T rakéták valamint a GBU-49 lézer-GPS kombinált vezérlésű bombák is bevethetővé válnak a fejlesztés után. ### Dél-afrikai Légierő A Dél-Afrikai Légierőnek komolyabb üzemeltetési problémáik vannak: a repülőgépeik nagy része használhatatlan állapotban van. ### Thai Királyi Légierő
19,619	Goldberg-variációk (Bach)	25,831,591	null	[ "Bach művei", "Kiemelt cikkek" ]	A Goldberg-variációk vagy Goldberg-változatok Johann Sebastian Bach műve (BWV 988) csembalóra vagy más billentyűs hangszerre. Manapság legtöbbször zongorán adják elő. A Goldberg-variációk Bach egyetlen variációformában komponált műve, amelyet Hermann Karl von Keyserlingk gróf és csembalistája, Johann Gottlieb Goldberg számára írt 1741–42-ben. A mű átfogó, akadémikus alkotás, a barokk variációművészet mintapéldája. Minden rész önálló karakterrel, egyedi hangulattal bír, amelyek összhangját a tudatosan építkező szerkezet és az erőteljes, kánon alakzatokban rendszeresen visszatérő egyetlen közös basszustéma biztosítja. A szokatlanul hosszú – 32 ütemes – főtéma harmóniameghatározó vázhangjai mind a harminc variációban változatlanok maradnak, míg az ívmotívum variált formákban ismétlődik meg. A műben háromféle variációtípus váltakozik: a fokozódó virtuozitással komponált futamokból, arpeggiókból álló „figuratív variációkat”, a különböző formák és műfajok stílusában – triószonáta, tánc, siciliano, fúga, szólóconcerto, ária, francia nyitány, quodlibet – felhangzó „karaktervariációk” követik, majd az ária basszustémája fölött egyre nagyobb belépési távolságokkal (a prímtől egészen a nonáig) megalkotott „kánonok” zárják. Bach a teljes sorozatot különleges variációkkal arányosan tagolja. A 10. Fughetta variáció az 1:2 arány, továbbá a mű felét lezáró 15. Andante mollvariáció és a második felét megnyitó 16. Francia nyitány az 1:1 arány kifejezője. A mű vége előtt a 28–29. variációkban megjelenik a virtuóz variációk sorának kadenciaszerű kibővítése, majd a 30. Quodlibet variációban – a várt decima-kánon helyett – két népdal kánonja csendül fel az Aria-basszus fölött. Legvégül a variációk után újra eredeti formában felhangzik az Aria, a mű metamorfózisaként. A Goldberg-variációkat megjelenése után csak egyszerű gyakorlatnak tekintették, értékét később ismerték fel. Manapság – A fúga művészete mellett – Bach művészete egyik csúcspontjának tartják. ## A kompozícióról A mű a hagyomány szerint 1741 környékén készült báró Hermann Karl von Keyserlingk, Szászország orosz nagykövete részére. Nikolaus Forkel, Bach első életrajzírója írta: ”A gróf gyakran betegeskedett, és ilyenkor álmatlan éjszakái voltak. A házában lakó Goldbergnek ilyenkor a szomszéd szobában kellett töltenie az éjszakát, és az álmatlanságban szenvedőnek valamit muzsikálnia. A gróf egyszer említette Bachnak, hogy szeretne néhány zongoradarabot Goldberg számára, amelyeknek lágy és vidám hangulata kellemessé tehetné álmatlan éjeit.” A mű sikerét jelzi, hogy „Később a gróf ezeket a saját változatainak nevezte; nem győzött betelni hallgatásukkal, és hosszú időn át csak ennyit mondott, amikor álmatlan éjszakák jöttek: Ugyan kedves Goldberg, játssz már el egyet a változataim közül”. Ezért Bach az akkori viszonyokhoz képest igen nagy jutalmat kapott a művéért: „Bach talán még egy művéért sem kapott ehhez hasonló gazdag díjat. A gróf egy 100 Lajos-arannyal telt aranyserleggel ajándékozta meg. De lett volna bár ezerszer nagyobb az ajándék, akkor sem érhetett volna fel a mű értékével”. Bach drezdai tartózkodása alatt ismerkedett meg Keyserlingkkel, Goldberget pedig jól ismerhette, mert kezdetben fia, Wilhelm Friedemann Bach tanította csembalózni, majd később maga Johann Sebastian. Forkel szerint Goldberg kitűnő billentyűs-játékos volt, de a zeneszerzéshez nem volt különösebben tehetsége. A művet kiváltó okból következik, hogy viszonylag nyugalmas, harmóniát sugárzó művet írt Bach. A szerző úgy gondolta, hogy a gróf kívánságának leginkább egy variációs művel tehet eleget. Ez korábbi gondolataival teljesen ütközik, mivel az állandó, változatlan alap harmóniasor miatt nem tartotta elég mutatósnak a műfajt. „Bach úgy gondolta, e kívánságnak legalkalmasabban változatokkal tehet eleget, noha ezeket mindeddig, változatlan alapharmóniáik miatt hálátlan feladatnak tartotta. Miként azonban ez idő tájt már minden darabja remekmű volt, így keze alatt ezek a változatok is remekművekké váltak. E műfajra csak egyetlen példát szolgáltatott.” Viszont mindaz, amit Forkel a mester idegenkedéséről a variáció műfaját illetően feljegyzett, nem vonatkozhatott a variációs műfaj változatlan („ostinato”) basszus felett kibontott változatok típusára. A majdnem két évtizeddel korábban lejegyzett Ária díszítései alatt alig tűnik fel a lefelé lépő basszus ostinato motívuma, amelyre a harminc variáció építkezik. Az ária, amin az egész mű alapul, nem is biztos, hogy Bach szüleménye, mert ez a dallam felbukkan Anna Magdalena Bach kottásfüzetében is, ezért egyesek a szerző feleségének tulajdonítják. Forkel anekdotájának valóságtartalmát újabban a jeles Bach-kutató, Christoph Wolff erősen megkérdőjelezi, hiszen Goldberg a mű keletkezésekor alig 14 éves volt – nem biztos, hogy elég érett volt technikailag-szellemileg egy ilyen műhöz. Szerinte a Goldberg-variációk nem megrendelésre készült, hanem kezdettől fogva a Clavier-Übung koncepciójába illeszkedik (talán annak negyedik részeként készült). Az 1741-es első kiadás (Nürnberg, Balthasar Schmid) ajánlásban híre-hamva sincs Goldbergnek vagy Keyserlingknek (lásd képaláírás). A mű egyébként Bach azon kevés művei közé tartozik, melyek még a szerző életében megjelentek nyomtatásban. Ebből az első kiadásból 14 példány fennmaradt, ebből egy darab kiállítva a párizsi Bibliothèque nationale-ban van, amely szerzői korrektúrákat is tartalmaz. ## A mű felépítése Elsőként az ária szólal meg, majd ezt követi a 30 variáció. A variációk általában nem követik a dallamvonalat; Bach valószínűleg a basszusra és az akkordokra fókuszált. Emiatt és a háromnegyedes ütemmutató miatt sokszor titulálják a művet chaconne-nak, a probléma csak az, hogy a chaconne-ok általában csak négy ütem hosszúak, míg Bach áriája kétszer nyolc ütem, ahol ráadásul nyolc ütemenként egy ismétlőjel helyezkedik el. Minden harmadik variáció egy kánon, amelyek a következőképpen követik egymást: az első egy unisono kánon, a második egy szekundkánon (tehát a második szólam a témát egy szekunddal feljebb kezdi, mint az első szólam), a harmadik egy terckánon, és így tovább, míg a 27. variáció egy nónakánon. A közbeeső variációk között találkozhatunk a szvitmuzsikából megidézett tánctételek tematikáját követő variációkkal (4., 7., 19., 26.), a prelúdiumok technikai gyakorlattípusát megörökítőekkel (5., 8., 14., 20., 23., 28., 29.), francia nyitánnyal (16.), és a meghitt családi összejövetelek tréfás énekrögtönzéseit megörökítő népdalfeldolgozással (30. sz. – ami a megtervezett felépítéssel ellentétben nem decimavariáció). Bár a megrendelő kifejezetten utalt arra, hogy a variációkat egyenként kívánja előadatni, Bach mégis nagy műgonddal szerkesztette meg a mű egészét: a 16. helyre kerülő nyitány félreérthetetlenül a második rész kezdetét jelzi, a variáló kedv végső tetőpontját a tréfás Quodlibet valósítja meg. Mindezek után még egyszer megszólal az ária variálgatás nélkül – lehetőség a végtelenített lejátszásra. ## A variációk A variációk G-dúrban íródtak, eltekintve a 15., 21. és 25. számúaktól. Több variáció is ún. kéttagú formát használ, amikor is az A szekciót követi a B. Az az előadón múlik, hogy melyik részt, illetve mindkét részt megismétli-e. ### Az ária Az ária – ami tulajdonképpen egy sarabande, legalábbis ritmikája alapján – arra szolgál, hogy bemutassa a variációk alapját. A „hagyományos” variációkkal – ahol a dallamot variálják – ellentétben Bach ebben a műben a basszust variálta. Ez az ária Anna Magdalena Bach Klavierbüchleinjából származik. A dallamot gyakran díszítik trillák, mordentek és előkék. 3/4-ben íródott. ### 1. variáció Zenehallgatás Ez az élénk, 3/4-es egymanuálos variáció kontrasztban áll a lassú, elmélkedő hangulatú főtémával. Érdekessége, hogy az első hét ütemben a jobb kézben a hangsúly a második ütésre esik, ezzel egyfajta szinkópás jelleget adva a zenének. A 13. ütemben egy kézcsere történik (értsd: a bal kézbe kerül a magas regiszter, míg a jobba a mély; ilyenkor a játékos kezeinek kereszteznie kell egymást), majd utána két ütemen keresztül megint a „szinkópázgatás” következik. A B rész első két üteme ritmikailag az Az első két ütemének tükrözése, de ezután már máshogy folytatódik. Peter Williams Bach: A Goldberg-variációk című műve szerint ez egy polonéz. A bal kéz ritmusának karaktere megtalálható még az E-dúr prelúdiumban (melyet a szerző szólóhegedűre írt), illetve a Wohltemperiertes Klavier első kötetének Asz-dúr prelúdiumában. Schiff András esszéjében arról ír, hogy daktilus- és anapestus-ritmusok váltogatják egymást, amelyek az olasz concerto grossók hatását kelti. ### 2. variáció Egyszerű kánon, ahol minden szekciónak kétfajta végződése van, ami annyit tesz, hogy az ismétlésekkor mindig másikat kell játszani. 2/4-ben íródott, egy manuálra, és rokonságot mutat a bachi triószonátákkal. ### 3. variáció Ez az első rendes kánon, 12/8-ban, három szólamban egy manuálra. Egy unisono kánon (a második szólam is ugyanarról a hangról kezdődik, mint az első). A benne található harminckettedek egy gyors darab hatását keltik. A témát a felső kettő szólam mutatja be. A középső egy ütemmel később ugyanarról a hangról lép be. Közben a legmélyebb szólam az alaptémát írja körül. ### 4. variáció Egy tánc (passepied – gyors menüettkeverék), ahol majdnem az összes ütem azonos mintára épül. Mindegyik szekció két végződéssel rendelkezik (primo és secundo). Egy manuál szükséges. ### 5. variáció Itt a viszonylag gyors futamot kíséri egy nagy ugrásokkal teletűzdelt másik sor. Ez az első keresztkezes, kétrészes variáció. A Peters által kiadott kotta szerint lehet egy, de két manuálon is játszani, Schiff szerint egy manuál bőven elegendő – megfelelő technikai felkészültség mellett. A mű toccata jellegű; Bach talán Domenico Scarlatti előtt tiszteleg. A végtempóról a művészek véleménye megoszlik: vannak, akik nagyon gyorsan játsszák, míg mások inkább nyugodt tempót választanak. ### 6. variáció Ez egy szekundkánon (a második szólam egy nagy szekunddal feljebb kezdődik, mint az első), 3/8-ban, egy manuálra. A kétfajta végződések itt is megtalálhatóak. Az altot a szoprán egy szekunddal feljebb és egy ütemmel később imitálja. A basszus szólam önállóan állandó tizenhatodokban mozog. ### 7. variáció Ezt eredetileg sicilianoként (lassú, nyugodt tánc) játszották, de amikor Bach eredeti kézirata felbukkant, akkor kiderült, hogy ez eredetileg al tempo di giga (ez egy mozgalmasabb tánc) jelzést kapott. A pontozott ritmus erősen hasonlít a második Francia szvitre. Egy, vagy két manuálra. ### 8. variáció Egy másik kétrészes variáció, 3/4-ben, két manuálra. Újabb kétszólamú virtuóz szólam gyakori kézkeresztezésekkel; a sok díszítés miatt az ember pedig elgondolkodik, hogy tényleg két szólamban van-e a mű, mert a fül kb. kétszer ennyit érzékel. Egy manuálra íródott. ### 9. variáció Terc-kánon, 4/4-ben. A legmagasabb szólam lép be először, majd ütemenként a többi. Egyszerű, derűs lírai darab egy manuálra. ### 10. variáció (Fughetta) Ez egy négyrészes fúga, alla breve, amely egy négyütemes, sűrűn díszített témára épül: egy rövid mordent a paránytrillán, amit egy felső mordent követ a következő pontozott nyolcadon, majd még egy felső mordent a téma negyedik ütemén. A téma elsőként basszusban jelenik meg (a basszus jelen esetben a kis G-ről kezdődik), majd D-ről a tenor folytatja, utána a szoprán következik a kétvonalas G-ről, majd az alt fejezi be az egészet A-ról. A B részben megváltozik a kulcs és a téma is. Egy manuál szükséges az előadásához. ### 11. variáció Ez a variáció skálákból és arpeggiókból áll. Legtöbbször gyors tempóban játsszák. 12/16-os ütemmutatója elég ritka dolog. Két manuálra íródott. ### 12. variáció Zenehallgatás (az első pár ütem) Kvartkánon 3/4-ben, ahol a válasz invertálva van. A bal kéz az A rész első hét ütemében bemutatja az ismételt negyedekből álló kíséretet. A B részben csak az első ütemekben figyelhető meg ez a kíséret, két D „személyében”, amit később egy C követ, majd kissé módosítva a 22. és 23. ütemben is megjelenik ez a motívum. A B rész ezen és a hangnem váltásán kívül a 19. és 20. ütemben előkéket is bevezet. Egy manuálra íródott. ### 13. variáció Igen díszített sarabande (3/4-es lassú tánc) két manuálra. A két alsó szólam polifon harmóniákban fonódik össze, felettük különös szépségű, végtelen dallam bomlik ki. ### 14. variáció Briliáns és virtuóz variáció, trillákkal és egyéb gyors díszítésekkel. Két manuálra íródott, ami rögtön az első ütem G – g" ugrásában meg is mutatkozik. Ez a variáció is bővelkedik kézkeresztezésekben. ### 15. variáció (Andante) Ez egy kvintkánon 2/4-ben, ellentétes motívumokkal, invertált válasszal. Ez az első variáció, ami mollban van, fordulópontot adva ezzel a műnek. Egy manuálra íródott. A diatonikus basszus témát kromatikus köztes hangok színesítik. Az alt indít, a szoprán egy ütemmel később lép be. ### 16. variáció (Nyitány) Ezt a művet Bach két tizenötös részre osztotta. Az osztást jól jelzi a nyitány jelzése is, ami a Maestoso (méltóságteljesen) instrukciót kapta. A nyitány elnevezést használhatjuk a nyitó- és záró-, igen erőteljes akkordok, a francia stílusú pontozott ritmusok miatt, illetve hogy a nyitányrész drasztikus ellentétben áll a kontrapunktikus Allegróval. A kontrasztot még tetézi, hogy a B szekció az eddigiekkel ellentétben drasztikusan más. Egy manuálra íródott, 3/8-ban. ### 17. variáció Antonio Vivaldi és Domenico Scarlatti stílusában íródott (legalábbis Williams szerint) – ezt igazolják a tört akkordok, illetve a szextlépések fokonként haladó szekvenciája. Két manuálra íródott, 3/4-ben. ### 18. variáció Szextkánon egy manuálra, alla breve. Alt és szoprán a sorrend, az eltérés fél ütem. ### 19. variáció Zenehallgatás (az első pár ütem) Az első hét ütem bemutatja a basszus főtémáját, amire az egész variációsorozat épül. A szoprán – elválasztott hangsúlyaival – egy teljesen gyengéd érzetet ad az egész variációnak. Egy manuálra, 3/8-ban. Ennek a variációnak erős menüett-hatása van. ### 20. variáció Egy újabb virtuóz variáció, aminek a hangulata kontrasztban áll az előzővel. Tartalmaz igen gyors kézkeresztezéseket (amennyiben zongorán játsszuk, kétmanuálos csembaló esetén jobb helyzetben vagyunk), a két kéz szinte egymást helyettesíti: amíg a bal kéz nyolcadokból álló szekvenciát játszik, addig a jobb különböző magasságokban egy-egy tizenhatodot játszik be. Ez egészen a nyolcadik ütemig így megy, amikor is fordul a kocka. Két manuálra íródott, 3/4-ban. ### 21. variáció Szeptimkánon egy manuálra, 4/4-ben, amelyik a korál hagyományait idézi. Ez a második moll variáció. Az első moll variációval ellentétben ez nyugodt, Andante con moto. ### 22. variáció (Alla breve) Hasonlóan a második variációhoz, ez is teljesen kánonformájú, és itt is alakulnak ki tercpárhuzamok (lásd még var. 8., 11–14., 21–22. és utolsó). Egy manuálra íródott. ### 23. variáció Egy újabb élénk és virtuóz variáció, kétmanuálosok előnyben. A variáció 3/4-ben íródott. A dallamvonalat a bal kéz mutatja be, feltűnően magasan, az egyvonalas G magasságában, majd D-ről egészen A-ra lejut, ahol a dallamot átveszi a jobb kéz, ami egy ideig viszi, majd átadja a bal kéznek, és így tovább, egészen az A rész végéig. A B rész ennek a bonyolítása, a két kéz tercközelségben játszik egymáshoz képest. ### 24. variáció Oktávkánon. Két válasz van: az egyik egy oktávval feljebb, a másik eggyel lejjebb íródott. Egy manuálra készült, 9/8-os ütemmutatóval. ### 25. variáció Bach Adagio tempójelzést írt elő a 3/4 mellé. Ez is egy moll variáció, rendkívül hosszú (akár 5 perc) és sötét. Két manuál szükséges hozzá. ### 26. variáció Annak ellenére, hogy lent gyors arabeszkeket kell játszani, ez alapvetően egy sarabande. Ez megint kontrasztban áll az előző hangulatával, mert ebből a variációból sugárzik az öröm. Szimultán 18/16-od és 3/4-ed az ütemmutató. Két manuálosok itt is előnyben. ### 27. variáció Nónakánon 6/8-ban; két manuál ajánlott. Ez az egyetlen kánon, ahol nincs basszus, mivel csak kétszólamú. ### 28. variáció Ennek a variációnak (két manuálra íródott, 3/4-ben) a mindkét kézben felbukkanó briliáns trilla a jelképe. Kezdetnek a jobb kéz ütemenként három hangot játszik, melodikus vonalat alkotva a trillázó balkéz felett, ezután mindkét kéz tizenhatodokat játszik, aminek eredménye az, hogy végül mindkét kéz nagy trillázásba fog, mintegy egymást tükrözve. A B részben megint ellentétes motívumokkal találkozhatunk, ami megint trillázásba vált, és ebből következik aztán a variáció konklúziója. ### 29. variáció Igen grandiózus variáció, „nehézkes” akkordokkal, amelyeket később a szóló ereszkedő arpeggiói váltanak, ami egy kis „levegővételi helyet” ad a játékosnak az előző virtuóz részek után. Egy vagy két manuálra, 3/4-ben. ### 30. variáció (Quodlibet) A korál és akkori népi dallamok (Ich bin so lang nit bey dir g'west; Kraut und Rüben haben mich vertrieben) keveréke 4/4-ben. Bach eredetileg valószínűleg amolyan tréfának írta, egyik családi találkozójuk alkalmával. Sokan azt érezhetik, hogy ez a variáció megelőlegezi az ária visszatértét. Egy manuál kell hozzá. ### Aria da Capo/Repríz Hangról hangra megegyezik a nyitóáriával, de az előadó általában sokkal vágyakozóbbra frazeálja. Ez a visszatérés szükséges: egyrészt ez ad szimmetriát a műnek, másrészt lehetőséget ad a végtelenített lejátszásra (amire a báró álmatlan éjszakáin lehet, hogy sokszor szükség volt). ## Előadása A Goldberg-variációk azon kevés Bach-művek közé tartozik, amelyeknél Bach megnevezte a csembalót, mint az előadás hangszerét. Csembalón vagy orgonán való előadás esetén kétmanuálos hangszerre van szükség. Kisebb nehézségekkel egymanuáloson is elő lehet adni. A második manuál csak a 13., 14., 17., 20., 23., 26. és 28. variációhoz szükséges, ezen kívül az 5-ikhez és a 29-ikhez opcionális. Ezen kívül természetesen zongorán is előadható, de létezik belőle sokféle átirat, például vonóstrióra is. A mű viszonylag hosszú: 40-től 80 percig terjedhet, ami a tempótól és attól függ, hogy a játékos mennyit ismétel. ## Érdekességek ### BWV 1087 Egy tizennégy kánont tartalmazó sorozat, ami a Goldberg-variációk kiegészítése. 1974-ben találták meg Strasbourgban (Franciaország). A talált kánonokban a 11. és a 13. a BWV 1077 és a BWV 1076 rövidített változatai. Az utóbbinak a kezdő ütemei találhatóak meg a híres Bach-portrén . ### Amit a bárányok hallgatnak... A bárányok hallgatnak (1991) című horrorfilm egyik jelenetében dr. Hannibal Lecter teljes átéléssel Glenn Gould 1981-es felvételét hallgatja, ahol az előadó az áriát játssza a Goldberg-variációkból. A Hannibal (2001) című film kezdetekor felbukkanó stáblista alatt is ugyanez hallható. ### BWV 1079 A Musikalisches Opfer (Zenei áldozat) (BWV 1079) című Bach-mű tartalmaz olyan kánont, amely visszafelé lejátszva teljesen megegyezik az eredetivel. A 23 – Nichts ist so wie es scheint című német filmben Karl Koch Bachot nevezi a világ első hackerének, szerinte matematikusként gondolkodott. ## Ajánlott irodalom - Peter Williams: Bach: The Goldberg Variations. Cambridge University Press, 2001, ) - Schiff András 2003-as firenzei esszéje (megtalálható saját interjúskönyvében, Vince Kiadó) ## Főbb kottakiadványok - Ralph Kirkpatrick. New York/London: G. Schirmer, 1938. A szerkesztő kimerítő előszava után az eredeti címlapot is láthatjuk. Ugyan nincs ráírva, de ez egy urtext kiadás. - Hans Bischoff. New York: Edwin F. Kalmus, 1947 (a szerkesztői munka a 19. századból való). Interpretációs jelekkel. - Christoph Wolff. Bécs: Wiener Urtext Edition, 1996. Urtext kiadás, az 1975-ben megtalált szerzői javított változata alapján. Ujjrend Huguette Dreyfus csembalista által. - Reinhard Boess. München: Edition text + kritika, 1996. Verschiedene Canones ... von J.S. Bach (BWV 1087). . ## Átiratok és feldolgozások Több előadó is átdolgozta a művet. Időnként csak a hangszerelésén változtattak, de van amikor a hangokat is megváltoztatták, esetleg mindkettőt. - Joseph Gabriel Rheinberger, átirat két zongorára, op. No. 3 - Ferruccio Busoni egy teljesen újraírt darabot hozott létre zongorára. Michael Kimmelman () szerint „Busoni megkeverte a variációkat, egy párat elhagyott, majd egy saját írású kódát adott hozzá, hogy meglegyen a háromtételes forma; mindegyik tételnek határozott, íves formája van, és az egész korrektül megtervezett dráma, az eredetitől eltérően.” - 1984 – Dmitri Sitkovetsky, átirat vonóstrióra - 1987 – Jean Guillou, átirat orgonára - 1997 – Eötvös József gitárra készített átiratot - 1999 – Uri Caine, átirat különböző hangszerekre és stílusokra, van benne Mozart, tangó, dzsessz, Hammond-orgona... - 2000 – Jacques Loussier, jazz trióra átirat (Play Bach) - 2021 – Marcin Wasilewski Trio, jazz trió átirat (En Attendant, Variation No.25) ## Felvételek - Wanda Landowska – 1933 novembere, Párizs – EMI 5 67200 – ADD – csembaló - Wanda Landowska – 1945 – New York City – RCA – csembaló - Glenn Gould – 1954. június 21. – CBC – monó – zongora - Glenn Gould – Bach: The Goldberg Variations (1956) [1955. június 10-16.]– Sony Classical 52 594 – ADD – zongora - Glenn Gould – 1959, élőben a Salzburgi Fesztiválon – Sony Classical 52685 – ADD – zongora - Ralph Kirkpatrick – 1959 – Deutsche Grammophon 439 673-2 – ADD – csembaló - Helmut Walcha – 1960 júniusa – 1961 márciusa – Hamburg – EMI 4 89166 – ADD – csembaló - Gát József – 1963 – Hungaroton HRC 1001 – AAD – csembaló (39' 25") - Martin Galling – 1964]– Vox Records [CD: Membran 231560] – ADD – csembaló (45' 14") - Marija Jugyina – 1968 – Мелодия МЕЛ 1001874 – zongora - Wilhelm Kempff – 1969 júliusa – Deutsche Grammophon 439 978-2 – ADD – zongora - Charles Rosen – 1969 júliusa – Sony SBK 48173 – ADD – zongora - Gustav Leonhardt – 1978 – Deutsche Harmonia Mundi GD77149 – ADD – csembaló - Eunice Norton – 1978 – zongora - Trevor Pinnock – 1980 – Archiv Produktion 415 130-2 – ADD – csembaló - Glenn Gould – Bach: The Goldberg Variations 1981 áprilisa/májusa – New York Sony Classical 52619 – DDD – zongora - Alexis Weissenberg – 1981 – EMI 6023192 és 6387222 – zongora - Schiff András – 1983 – Decca – 417 116-2 – zongora - Chen Pi-hsien – 1985 októbere – Frankfurt Naxos 8.550078 – DDD – zongora - Maria Tipo – Párizs, 1986. június 26–28. – EMI HMV 5 86666 – DDD – zongora - Tatyjana Nyikolajeva – 1986. november 10., St. John's, Smith Square (élő) – BBC Legends BBCL 42282 – zongora - Jean Guillou – 1987 novembere, Église Notre-Dame des Neiges, Alpe d'Huez, Franciaország – Dorian 90110 – orgona - Ton Koopman – 1988 ERATO 45326-2 – DDD – csembaló - Keith Jarrett – 1989 januárja – ECM Records 839 622-2 – DDD – csembaló - Daniel Barenboim – 1989. október 12. Buenos Aires-i Teatro Colón Erato/WP WPCC3256 7(CD) – zongora - Virginia Black – 1991 – Collins – 70032-2 (2 CD) - Maggie Cole – 1991 – Virgin 5 61555 (2 CD) – DDD – clavicembalo - Vladimir Feltsman – 1991. október 26. élőben a Moszkvai Konzervatóriumban – 513260T – DDD – zongora - Pierre Hantai – 1992 júniusa – Opus 111 (OPS 30-84) – DDD – csembaló - Andrei Gavrilov – 1993 – Deutsche Grammophon 435 436-2 – DDD – zongora - Eleonore Bühler-Kestler – 1993 októbere, Bayreuth – CHARADE; CHA 3012 – DDD – csembaló - New European Strings Chamber Orchestra – 1993 októbere, Hamburg, Dmitri Sitkovetsky átirata – Nonesuch – zenekar - Peter Serkin – 1994. június 1–3. – Manhattan BMG Classics 09026 68188 2 – DDD – zongora - Konstantin Lifschitz – 1994. június 10–13. – Denon Records – \#78961 – DDD – zongora (Lifschitz 17 éves volt a felvétel készültekor.) - Christophe Rousset – 1994. szeptember 27–29. – a L'Oiseau-Lyre, ma Decca 475 7080 – DDD – csembaló – minden ismétlés - Masaaki Suzuki – 1997 – BIS, BIS-CD-310819 – DDD – csembaló – minden ismételve - Szakály Ágnes, Farkas Rózsa – 1998 – Hungaroton HCD 31764 – DDD – cimbalom[!] (75' 9") - Pieter-Jan Belder – 1999. április 20., július 8. – Brilliant Classics 92284 – DDD – csembaló (77' 28") - Angela Hewitt – 1999. augusztus 28.–szeptember 1., Henry Wood Hal, London – Hyperion Records CDA 67305 – zongora - Jevgenyij Koroljov – 1999 augusztusa – Goldberg Variations (Clavier-Übung IV) (Volume 112) - Amati Vonóstrió – 1999 decembere, middelburgi zsinagóga – The Netherlands Columns Classics 99564 – DDD – vonósok - Murray Perahia – 2000 júliusa – Sony Classical SK/SM 89243 – DDD – zongora - Celine Frisch – 2001 – Alpha 14 (2 CD) – a BWV 1087-tel karöltve – csembaló - Jill Crossland – 2003 – Apex (Warner Classics) 0927 49979 2 – DDD – zongora - Jandó Jenő – 2005 – Naxos 8.557268 – DDD – zongora - Richard Egarr – 2005. március 8–11. – Harmonia Mundi HMU 907425.26 – a BWV 1087-tel – DDD – csembaló - Simone Dinnerstein – felvétel 2005, kiadás 2007 – Telarc International, CD-80692 – zongora - Catrin Finch – 2008 – Deutsche Grammophon 477 809 7 – DDD – hárfa[!] - Kenneth Weiss – 2008. október, Pau, St. Louis Színház (élő) – Satirino SR091 – csembaló Dátum nélkül: - Christiane Jaccottet – ZYX Classics CLS 4131 - Rosalyn Tureck – (1) Polygram Records – és (2) Video Arts Int'l (VAI) – \#1029
15,298	Harrier	26,700,329	null	[ "Amerikai csatarepülőgépek", "Brit csatarepülőgépek", "Harmadik generációs vadászrepülőgépek" ]	A Harrier függőleges fel- és leszállásra képes, egyhajtóműves vadászrepülőgép, melyet eredetileg az Egyesült Királyságban fejlesztettek ki, később az Egyesült Államokban is gyártottak. Több ország haditengerészete is üzemben tartja. Meghatározó szerepet játszott a Falkland-szigeteki háborúban, Norman Schwarzkopf tábornok pedig az öbölháború megnyeréséhez nélkülözhetetlen kilenc fegyver egyikének nevezte. Emellett bevetették a délszláv, az iraki és az afganisztáni háborúban is. Bár a gép képes a függőleges fel- és leszállásra egyaránt, üzemanyagtakarékossági okokból – a hatótávolságának növelése érdekében – az esetek többségében STOL (Short Take-Off and Landing – rövid távú fel- és leszállás), vagy még gyakrabban STOVL (Short Take-Off and Vertical Landing – rövid távú felszállás és függőleges leszállás) üzemmódot alkalmaznak. A repülőgépet a jelenleg még csak kis számban gyártott, szintén függőleges fel és leszállásra képes F–35B Lightning II vadászbombázóval kezdték el leváltani. ## Története ### A korai előzmények A repülőterektől függetlenül üzemeltethető, helyből felszálló repülőgépek megépítésének ötlete először a második világháború vége felé, a bombázásoktól sújtott Németország repülőgép-tervezőinek fejében fogant meg, de ezen tervek papíron maradtak. A háború után a sugárhajtóművek elterjedésével több országban is megkezdődtek a kísérletek ilyen repülőeszközök létrehozására. #### TMR Angliában a Rolls-Royce két Nene hajtómű felhasználásával megépítette a TMR (Thrust Measuring Rig – Tolóerőmérő Eszköz) kísérleti repülőszerkezetet, mellyel a függőleges lebegést és az eközbeni kormányzás lehetőségét vizsgálták. A két hajtómű egy szárnyak nélküli, rácsos szerkezet alján, egymással szemben volt beépítve, fúvócsöveiket lefelé irányították, az egyensúlyozást két, a szerkezetből kinyúló cső végén levő fúvócső végezte a hajtóművek tolóerejének megcsapolásával. Kötött lebegési tesztek után először 1954. augusztus 3-án repült szabadon, de rövidesen balesetet szenvedett, megölve a pilótát is. A második példány 1957-re készült el, de rövidesen az is összetört. #### Short SC.1 A brit hajtóműgyártás egyik vezéralakja, Dr. Alan A. Griffiths már 1941-ben azzal az ötlettel állt elő, hogy a repülőgép függőleges felemelkedéséhez különálló, kis tömegű, de nagy tolóerejű emelőhajtóművet kell a repülőgépbe függőlegesen beépíteni, amely csak fel- és leszálláskor üzemel. 1955-re készült el a Rolls-Royce RB.108 hajtóműve, amely 122 kilogrammos tömege ellenére mintegy (920 kilogrammnak megfelelő) 9,0 kN erőt tudott kifejteni. A hozzá tartozó repülőgép kifejlesztésének jogát a Short Brothers nyerte el. A deltaszárnyú repülőgép törzsének közepébe függőlegesen négy ilyen hajtóművet építettek be, a törzs végébe egy ötödiket, amely a vízszintes haladáshoz szükséges tolóerőt biztosította. A két megépült példány közül az első 1957. április 2-án repült először, még a függőlegesen beépített hajtóművek nélkül, vízszintesen felszállva. Az első (kipányvázott) lebegési teszteket 1958. május 26-án, az első szabad lebegést az év október 25-én hajtották végre. A berepülési program egészen 1964-ig tartott (1963-ban az egyik prototípus lezuhant, a pilóta meghalt, de a gépet kijavították), és bebizonyította a VTOL koncepció életképességét. #### A Gyroptere és a BE.63 Michael Wibault, a világháború előtt híressé vált francia konstruktőr 1956-ban szokatlan katonai repülőgépet tervezett: a repülőgép törzsének hátsó részébe tervezett egy gázturbinát, mely a megtermelt energiával – egy tengely és megfelelő áttételek közvetítésével – négy centrifugálventilátort hajtott volna, és ezeket elforgatva, a felgyorsított levegőt lefelé és hátrafelé is ki lehetett volna fújni, így egyazon hajtóművel megtermelve a lebegéshez és a repüléshez kellő tolóerőt, tömeget lehetett volna megspórolni. A terv végül különféle kerülőutakon (egy párizsi székhelyű, a fegyverek fejlesztését támogató NATO-szervezet, az MWDP, a Mutual Weapons Development Program, azaz Közös Fegyverfejlesztési Program közvetítésével) eljutott Kármán Tódorig, az aerodinamika nagynevű szakértőjéig. Kármánnak az elképzelés nagyon tetszett, és a támogatásával elküldték az elképzelést a Bristol Aero Engines cégnek, amelynek technikai igazgatója, Sir Stanley Hooker vezetésével egy kisebb csoport vizsgálta a terv életképességét, és bár az alapkoncepciót elegánsnak, de egyúttal túl bonyolultnak is tartották, ezért dolgozni kezdtek hátrányai kiküszöbölésén. A munka gyümölcse a BE.48 hajtómű lett. A bonyolult áttételek és ventilátorok helyett a hajtómű kisnyomású kompresszorát jelentősen megnövelték, és belőle a levegő egy részét egy le- vagy hátrafordítható fúvócsövön át vezették el, miközben a hajtóműből a kiáramló égéstermékek a hagyományos módon tolóerőt szolgáltattak a vízszintes repüléshez. A következő, BE.52 jelű változatnál merült fel, hogy a hátra irányuló fúvócsövet lefelé is el lehessen fordítani. A végső, BE.53 hajtóműnél a kisnyomású turbina és kompresszor forgási irányát megváltoztatták a nagynyomású részhez képest, így kiküszöbölték a precessziót, amely a turbina forgórészével ellentétes irányba akarta volna a repülőgépet elfordítani. Ezen változat felépítése lényegében megegyezik a Harrieren használt Pegasus hajtóműével. A végeredmény 1957-ben elkerült Sir Sydney Cammhez, a Hawker nagy hírű főkonstruktőréhez, a Hurricane és más ismert repülőgépek tervezőjéhez, aki megkezdte egy repülőgép tervezését a hajtómű köré. ### P.1127 1957-ben szó sem lehetett vadászrepülőgépről, mert az akkori védelmi miniszter, Duncan Sandys vezetésével ekkortájt döntötték el, hogy a háborúk megvívásához ember vezette repülőgépek helyett csak különféle rakétákra lesz szükség, ami a RAF által rendszerben tartott repülőgépek számának drasztikus csökkentéséhez vezetett. Több harci repülőgép fejlesztési programját leállítottak, így a P.1127 eredetileg futárgép lett. Háromszemélyes, egyenes szárnyú konstrukció volt, a hajtóművet, mely ekkor kapta a Pegasus nevet, a törzs alján helyezték el. A hátsó fúvócsövet átalakították, ez hasonlóvá vált az első kettőhöz: kettéosztották és elforgathatóvá tették. A brit kormányt a repülőgép így sem érdekelte, de szerencsére az MWDP hajlandó volt a fejlesztési költségek háromnegyedét kifizetni, így a Hawker, részben a saját kockázatára, képessé vált a prototípus megépítésére, ez abban az időben sokkal olcsóbb volt, mint manapság. A repülőgépet ekkor már az MWDP a G.91 Gina olasz fejlesztésű könnyű harci repülőgép leváltására szánta. 1959-ben sikerült keresztülvinni a brit kormánynál is a tervet, elsősorban a RAF vezetőinek támogatásával. Az első, XP831 lajstromjelű prototípus 1960. augusztus 31-én kezdte a földi teszteket, kipányvázva október 21-én lebegett először, ez a próba mindjárt kisebb, könnyen javítható sérüléssel végződött, november 19-én már az első szabad lebegésre is sort kerítettek a még mindig nagyon gyenge, 44 kN tolóerejű hajtóművel. 1961 márciusára a berepülési programba bekapcsolódott a második, XP836 jelű prototípus is, amely még ez év decemberében vízszintes repülés közben meghibásodott és lezuhant. A berepülési programba négy újabb repülőgép kapcsolódott be (XP972, XP976, XP980, XP984), melyek nagyobb tolóerejű hajtóműveket kaptak (Pegasus 3: 60,1 kN és Pegasus 5: 66,7 kN). 1963 februárjában elvégezték az első tengeri teszteket is, a HMS Ark Royal repülőgép-hordozón. ### Kestrel A repülőgép fejlesztése fölött újabb viharfelhők gyülekeztek, mert a Dassault a Rolls-Royce hajtóműgyártó ágazatával közösen a Mirage III egy függőlegesen felszálló változatával – a Mirage IIIV-vel – végzett intenzív marketingtevékenységet. A NATO a helyből felszálló repülőgépekre vonatkozó követelményrendszerét (NBMR-3, NATO Basic Military Requirement 3, azaz NATO Alapfokú Katonai Igény 3) úgy módosította, hogy a repülőgépnek el kellett érnie a 2 Mach sebességet, amely a P.1127 számára teljesen reménytelen volt. A Hawker a pályázatra egy jelentősen továbbfejlesztett, de később zsákutcának bizonyuló változatot, a P.1154 tervet nyújtotta be, amely két, egymás melletti hajtóművel rendelkező, megnövelt változata volt az eredeti koncepciónak (mindkét hajtóműnek csak az egyik oldalán volt két-két fúvócsöve), a Pegasus hajtóműveket pedig átalakították úgy, hogy az eredetileg csak levegőt kifúvó elülső fúvócsövekben is égettek tüzelőanyagot, hasonlóan az utánégetőkhöz, így a tolóerőt 140 kN-ra sikerült növelni. Bár a pályázatot megnyerték, a franciák megvonták pénzügyi támogatásukat, és folytatták a Mirage IIIV fejlesztését, amely az emelő hajtóművek miatt meglehetősen gazdaságtalan konstrukció volt, nem is jutott el a sorozatgyártásig, 1966-ban befejezték a programot. A P.1154 program a RAF és az RN közti ellentéteken bukott meg, az RN a programot otthagyva, az F–4K/Phantom FG.1 repülőgépeket rendszeresítette repülőgép-hordozóin. A P.1154 programot 1965. február 2-án állították le hivatalosan. Szerencsére az akkori brit védelmi miniszter, az MDWP hathatós támogatásával, megegyezést kötött Németországgal egy helyből felszálló repülőgép létrehozására a P.1127 alapján. Az amerikaiakkal három tagúra bővült megállapodást 1963. január 16-án írták alá egy kísérleti repülőgépekkel felszerelt század, a TES (Tripartite Evalutation Squadron – háromoldalú kiértékelő század) létrehozásáról, melyet a P.1127 továbbfejlesztett változatának 18 (végül csak 9) példányával szerelnek föl, ezek szárnyai alá már egy-egy fegyverfelfüggesztő pont került, igaz, erre csak tüzelőanyag-póttartályokat, egyes esetekben gyakorlóbombákat függesztettek. A század 1964-ben állt föl Angliában az angol David Scrimgeour parancsnoksága alatt, angol, német és amerikai pilótákkal (három haderőnem, a légierő, a tengerészet és a szárazföldi hadsereg képviseltette magát). A német kontingens vezetője Gerhard Barkhorn – aki 301 légi győzelmet szerzett és ezzel második világháborús ászpilóta volt. A közös egység 1965 novemberében történt feloszlatásáig 938 felszállást teljesített, szimulált bevetéseket repültek különféle hadgyakorlatokon. A megmaradt gépek (egy gép szenvedett javíthatatlan sérüléseket a tesztek során) közül kettő Angliában maradt, a többit az amerikaiak kapták, akik otthon folytatták a összehasonlítást más, amerikai helyből felszálló repülőgépekkel. A gépek a NASA-nál fejezték be pályafutásukat. ### Gyártása Mivel a RAF-nak égető szüksége volt egy új vadászbombázóra az elöregedő Hawker Hunterek leváltására, és nem állt rendelkezésre könnyebben elérhető repülőgép, megrendelést adtak a Kestrel egy új változatára, amelynek avionikáját kiegészítették a P.1154 számára tervezett berendezésekkel, hajtóművének tolóerejét pedig tovább növelték. Az új gép első hat prototípusának legyártására a szerződést két héttel a P.1154 program törlése után, 1965. február 15-én írták alá, az első, immár Harrier GR.1-nek nevezett repülőgép 1966. augusztus 31-én repült, az első sorozatgyártású gép pedig 1967. december 28-án. Az új gépekre az átképzést végrehajtó Harrier Conversation Team (Harrier Átképző Csoport) 1969. január 1-jén alakult meg. Még ez évben elvégezték a kétüléses Harrier T.2 első két prototípusának berepülését is. ## Szerkezeti felépítés és tervezési sajátosságok A Harrier teljesen fém építésű, hagyományos aerodinamikai elrendezésű, vállszárnyas repülőgép. Hajtóművét a törzsben, a repülőgép súlypontjában helyezték el, így biztosították, hogy a kétoldalt elöl és hátul kiáramló gázsugár lebegés közben egyensúlyban tudja tartani a repülőgépet. A hajtómű nagyon közel van a hatalmas méretű, félkör alakú levegő-beömlőnyílásokhoz, melyek közvetlenül a pilótakabin vonala mögött vannak. A elülső két fúvócső a szárny belépőélének csatlakozása előtt van, ez a kisnyomású kompresszorból megcsapolt levegővel működik, és lefelé megdönthető 98°-ig, azaz a legalsó helyzeten előrefelé kissé túl is. A hátsó pár fúvócső a szárnyak kilépőéle mögött van, és itt távoznak az égéstermék-gázok, ez maximum 90°-ig dönthető le. A szárnyak erősen negatív V-beállításúak, ezzel segítenek az alattuk elhelyezett fúvócsöveket elhagyó levegő és égéstermék-gázok repülőgép alatt tartásában, amely légpárnaként földközeli lebegést tesz lehetővé. A szárnyak kilépőélén belül nagyméretű, egyszerű fékszárnyat helyeztek el, amelyet egészen 90°-ig lehet lehajtani, így szintén segít a gép alatti légpárna létrehozásában. A szárnyak kilépőélének külső felén csűrőket, a belépőéleken orrsegédszárnyakat helyeztek el. A függőleges vezérsíkon helyezték el az oldalkormányt, a vízszintes vezérsíkokon a magassági kormányt. A farokrész alatt függőleges pótvezérsík van, ez földhöz ütődésnél energiaelnyelő szerepet is betölt. A törzs alján lenyitható törzsféklapot helyeztek el, emellett a főfutó előrefelé nyíló aknafedele is féklapként működik. A repülőgépet tandemfutóművel látták el, azaz a törzs alatt két kerék van egymás mögött, ezeken nyugszik a repülőgép teljes súlya, emellett, hogy fel ne boruljon, a szárnyak törővégein kis méretű támaszfutókat helyeztek el. A tandem elrendezést az indokolja, hogy lebegés, illetve lebegésre való áttérés közben a hajtómű forró égéstermék-gázai megolvasztanák a hagyományos főfutókat, ha azok a törzsből oldalra állnának ki. A szárny negatív V-beállítása segít a támaszfutó szárának röviddé tételében (az alacsonyan lévő törővég közel van a földhöz), ami a támaszfutó tömegét csökkenti. Az orrfutót előre, a főfutót hátrafelé húzzák a törzsbe, a támaszfutókat a szárnyba hátrafelé hajtják be, a kerekek repülés közben is szabadon vannak. A pilótakabin tetejét hátrafelé húzva nyitják. A Harrier volt az első repülőgép, melynél katapultálás előtt nem a kerettel együtt robbantották le a kabintetőt, hanem magába a plexibe építették a robbanózsinórt, ami katapultálás előtt a plexibe lyukat robbant, ezen keresztül távozik a Martin-Baker Mk.9 zéró-zéró katapultülés (a hagyományos megoldásnál lebegés közben a katapultülés pont eltalálta volna a lerobbantott kabintetőt, mert nem lett volna menetszél, ami ezt eltávolítja a géptől). A repülőgépet ellátták légi utántöltő berendezéssel, ennek merev, leszerelhető fogadócsonkját a bal oldali levegőbeömlő nyílás fölé rögzítették (a Harrier II-esen ezt becsukhatóra változtatták). Lebegés és nagyon kis sebességű repülés közben a repülőgép aerodinamikai kormányfelületei használhatatlanok, emiatt ilyenkor egy külön gázdinamikai kormányrendszer áll rendelkezésre. A hajtómű égéstermékeit használják erre a célra, melyet a törzs elején és végén, illetve a félszárnyak törővégein elhelyezett szelepeken kibocsátva áll elő a szükséges forgatónyomaték. A rendszer a fúvócsövek 20°-os lefelé térítésénél kapcsol be, és minden egyes fúvócső a megfelelő kormányokkal szinkronban működik, azaz például a függőleges tengely körüli elfordulást a gép farkán lévő fúvócsövek végzi, melyek kapcsolatban vannak a függőleges vezérsíkon lévő oldalkormányokkal, és ezeket a pilóta a pedálokkal működteti. A törővégeken lévő fúvócsövek a csűrőkkel, az orrban lévő pedig a magassági kormányokkal vannak kapcsolatban, és a botkormány megfelelő kitérítésére reagálnak. ### Hajtómű A Rolls–Royce Pegasus hajtómű a repülőgép szíve. Háromfokozatú kisnyomású és nyolcfokozatú nagynyomású kompresszorát kétfokozatú nagynyomású turbina és kétfokozatú kisnyomású turbina hajtja meg. A kisnyomású kompresszor és turbina ellentétes irányban forog a nagynyomásúval, ami megakadályozza a precessziót, azaz, hogy a repülőgép a hajtómű forgásának irányával ellentétesen el akarjon fordulni. A kisnyomású kompresszorból vezetik el a levegőt a elülső, mintegy 650 °C-os égéstermékeket a hátsó fúvócsövekhez. A fúvócsöveket a nagynyomású kompresszor tengelyéről hajtott motorokkal állítják a kívánt helyzetbe, az aszimmetrikus beállítás elkerülése érdekében a megfelelő fúvócsövek láncokkal vannak összekötve. A kisnyomású kompresszor első fokozata előtt fix lapátsor van, ez „kisimítja” a hajtóműbe jutó légáramlást. A Harrier GR.1 változatába a továbbfejlesztett Pegasus 6 Mk. 101 hajtóművet építették be. Mivel a Harrier már nem kísérleti repülőgép volt, jelentősen megnövelték a nagyjavítások közötti üzemidőt (a korábbi 50-ről 300 órára). A tolóerő 84,6 kN-ra nőtt, ezt vízbefecskendezéssel érték el. A hajtómű cseréje (mivel a törzsbe van építve) rendkívül bonyolult, a szárnyak leszerelése után daruval emelik ki a törzsből, Az új hajtómű beépítése után a sárkányon is rengeteg, bonyolult műveletet kell végrehajtani (például hidraulika-rendszer szivárgásmentes összeszerelése), ez a gép karbantartásigényét tetemesen megnöveli. ### Avionika A repülőgépet a szárazföldi csapatok támogatására tervezték, kizárólag nappali alkalmazásra, ezért a GR.1 változat felszereltsége meglehetősen spártai volt, nem is lett volna hely és terhelhetőség túl sok berendezésnek. A repülőgép avionikájának legfontosabb eleme a Ferranti FE541 tehetetlenségi navigációs rendszer volt, egyike azon kevés berendezéseknek, ami a félbehagyott P.1154 repülőgép számára lett kifejlesztve. A műszerfal alján a repülőgép pillanatnyi helyzetét egy mozgótérképes kijelző mutatta. A repülőgépet ezen kívül felszerelték TACAN rádiónavigációs rendszerrel, pörgettyűs iránytűvel, HUD-dal, IFF válaszadóval, és rövid- és ultrarövid hullámú rádióberendezésekkel. A pilótafülke előtt, a gép orrára egy „szélkakast” építettek, a szélirány pontos ismerete lebegés közben ugyanis nagyon fontos. ## Típusváltozatok ### Harrier GR.1 és GR.1A Az alapfelszereltségű támogató változatból (A GR a Ground attack és a Reconnaissance szavak rövidítése, azaz a földi célok elleni csapásmérés mellett a felderítés is feladata) 61 darabot építettek, ezek közül az egyik, G-VTOL lajstromjellel a Hawker Siddeley tulajdonában maradt, mint marketing- és tesztgép. A Pegasus hajtómű továbbfejlesztett, megnövelt tolóerejű változatát, a Pegasus 10 Mk. 102-t építették Harrier GR.1A változatba, melyből 17 darab épült. Később a GR.1-eseket is átépítették erre a változatra. ### AV–8A Harrier Az amerikai megrendelés, amely az AV–8A Harriert eredményezte, végül a Tripartite Evaluation Squadronban részt nem vevő tengerészgyalogságtól érkezett. Először az amerikai tulajdonba jutott Kestreleket tesztelték alaposan, majd az 1968-as farnborough-i repülőnapon repültek tengerészgyalogos pilóták a gépekkel. A kiértékelést követően 102 együléses AV–8A és 8 TAV–8A Harrier kétüléses gépet rendeltek, amelyeket névlegesen a McDonnell Douglas (a hajtóműveket a Pratt & Whitney) gyártott (az amerikai fegyveres erők csak hazai gyártású fegyvert használnak). Az első századot 1971-ben állították föl. Csak kisebb változtatásokat eszközöltek: a katapultüléseket Stencel SIIIS–3 típusúra cserélték, amerikai IFF és HUD került a gépekbe. A szabványos amerikai fegyvereket lehetett a gépre függeszteni (125 mm-es Zuni és 68 mm-es FFAR nem irányított rakétákat, Rockeye kazettás bombákat), de kifejlesztettek egy 1135 literes új póttartályt is. A külső csomópontokat bekábelezték az AIM–9 Sidewinder rakéták hordozására. Az Aden gépágyúk cseréjét is tervezték, mert lőszerét a tengerészgyalogságnál csak a Harrier használta, de végül költségtakarékossági okokból ezt elvetették. 1979 és 1984 között az AV–8A tapasztalatainak felhasználásával megalkotott AV–8B Harrier II rendszerbe állítása előtt korszerűsítették a megmaradt 47 repülőgépet, részben a Harrier II számára fejlesztett berendezésekkel. 4000 órával meghosszabbították a sárkány élettartamát, korszerűbb rádióelektronikai zavaróberendezéseket (AN/ALR–45F besugárzásjelzőt és AN/ALE–40 infracsapdaszórót), rádiókat, fedélzeti oxigéngenerátort (OBOGS – OnBoard Oxygen Generating System), alacsony láthatóságú kötelékfényeket kaptak. A törzs alá fel lehetett szerelni a Harrier II-n alkalmazott terelőlapokat, ez a törzs alatti párnahatást megnövelve több fegyver hordozását tette lehetővé. A Spanyol Haditengerészet 1973-ban vásárolt 6 AV–8S-t és 2 TAV–8S-t, ezeket az ősöreg Dedalo könnyű repülőgép-hordozóról üzemeltették, az angol GR.1-esektől csak az 1987-ben beépített, korszerűbb Marconi Sky Guardian radarriasztó rendszer jelentette az eltérést, ez a besugárzó radar típusát is meg tudta állapítani a fogott jelek alapján (mintegy 200 jelmintás könyvtárral rendelkezett). 1980-ban újabb öt gépet vásároltak, 1988-ban pedig szolgálatba állították a Príncipe de Asturias repülőgép-hordozót, ez egy lényegesen nagyobb hajó volt. A gépeket 1997-ben cserélték a korszerűbb AV–8B Harrier II-esekre, a megmaradt 7+2 gépet a Thai Haditengerészetnek adták el a Spanyolországban épített új repülőgép-hordozóval, a Chakri Naruebettel. ### Harrier T.2 és T.2A A GR.1-ből kifejlesztett oktatóváltozat (Training, azaz Gyakorló), melyből 10 darab épült, az első kettő 1969-ben repült először. Az orr-részt előrefelé megnövelték, az oktató pilóta ülését, a jó kilátás miatt, megemelték. A kabintetők oldalra nyíltak. Hogy a súlypont ne mozduljon el előrefelé, a repülőgép farkát is megnyújtották, és a függőleges vezérsíkokon is változtattak. A kétüléses gép, azon kívül, hogy nehezebb volt, az együlésesek teljes harci kapacitását megtartotta. A négy példányban megépült T.2A változat a GR.1A-nak megfelelő, Pegasus Mk. 102-es hajtóművel szerelt változat volt. ### Harrier GR.3 és T.4 A Harrier első nagyobb továbbfejlesztése, jellegzetessége a megnyújtott, „csőrös” orr, melybe a Ferranti 106 LRMTS (Laser Ranger and Marked Target Seeker – Lézertávmérő és megjelölt cél-kereső) berendezést építették. A távmérésen kívül képes volt arra, hogy külső célmegjelölő által megvilágított célt a HUD-on ábrázoljon, így a pilóta látta, hogy a gépe éppen mit támad. A bonyolultabb avionika több áramot igényelt, ezért az eredeti, két 4 kVA-es generátort egy 12 kVA-esre cserélték. Hajtóműve a Pegasus 11 Mk. 103, 95,6 kN-ra növelt tolóerővel. Összesen 40 darabot építettek, kétüléses változatából, a T.4-ből, 11-et. ### Sea Harrier FRS.1 Repülőgép-hordozókra kifejlesztett alapváltozat, összesen három prototípust és 54 szériapéldányt gyártottak. 1966-ban a munkáspárti kormányzat úgy döntött, hogy leszerelik a haditengerészet repülőgép-hordozóit, így a haditengerészet F–4 Phantom II és Buccaneer vadászbombázói már csak szárazföldi repülőterekről tudtak üzemelni. 1968-ban aztán enyhült a szigor, és a helikopterhordozókat mégis megtartották, ezek erejét viszont a Harrierrel nyilvánvalóan meg lehetett sokszorozni, ezért alig négy évvel a P.1154-esek fejlesztésének leállítása után folytatták a hajófedélzeti repülőgép fejlesztését, a GR.3 lehető legkisebb átalakításával. A P.1184, azaz a Sea Harrier FRS.1 (Fight, Reconnaissance, Strike – Légi harc, Felderítés, Csapásmérés), becenevén „Shar” először 1978. augusztus 20-án szállt fel. A repülőgép új orr-részt kapott, ebben helyezték el a Ferranti Blue Fox radarját. A Lynx helikopterek számára kifejlesztett Sea Spray átalakításával hozták létre, négy fő üzemmóddal (keresés, légi célok támadása, földi célok támadása, előre kisugárzás). A kortársakhoz képest meglehetősen egyszerű berendezés volt (például lefelé néző üzemmód nem volt benne), ezt ellensúlyozta kis tömege és megbízhatósága. A repülőgép teljesen új navigációs berendezést kapott, mert a szárazföldi változat berendezésének giroszkópjait csak teljesen álló helyzetben lehetett felpörgetni, erre pedig a repülőgép-hordozókon, melyek mindig mozognak, nincsen lehetőség. A navigációs rendszer a Decca 72 dopplerradar köré épült. A megnövekedett mennyiségű elektronika nem fért el a régi helyén, így a pilótakabin padlóját 28 centiméterrel megemelték. A kabin teteje szintén magasabbra került, így a pilótának jobb kilátása volt hátrafelé (a GR.3-asokon szinte egyáltalán nem volt hátrafelé kilátás). A megemelkedett pilótakabin árnyékoló hatása miatt a függőleges vezérsíkon is emeltek 10 centimétert. A pilótakabint teljesen áttervezték, új, Martin-Baker Mk.10 katapultüléseket építettek be. A gép orrát vissza lehetett hajtani, hogy elférjen a hordozók liftjein. Az orrfutóra olyan horgokat rögzítettek, amelyekkel a gépeket le lehetett láncolni a fedélzethez. A hajtómű Pegasus 104 volt, ezt úgy módosították, hogy kevésbé legyen érzékeny a korrózióra, a magnézium-alkatrészeket például alumíniumra cserélték le. A pilóták kiképzését kezdetben a légierőtől átvett T.4A-kkal végezték, amelyeket T.4AN-eknek neveztek (N, azaz Navy, tengerészet). A repülőgépek harci képességeiket megtartották, de túl hosszúak voltak, így a hangárfedélzetre szállító lifteken nem fértek el, azaz csak a főfedélzeten tárolhatták őket. Mivel a gépeken nem volt radar, ezért három, Blue Fox radarral felszerelt Hawker Hunter T.8-assal végezték a rádiólokátoros kiképzést. Közülük két gépet korábban ugyanezen radar fejlesztéséhez is használtak. Az első szériagépet a Haditengerészet 1979 júniusában vette át. A hajók fedélzetét a Douglas Taylor által kigondolt „síugrósáncokkal” szerelték föl, azaz a felszállófedélzet végét ívesen megemelték, a nekifutó repülőgép így egy ugratással kezdte a repülését. Az HMS Invincible és az HMS Illustrious hajókat eredetileg 7° emelkedésűvel, a később épült HMS Ark Royalt pedig már 12° emelkedésű sánccal szerelték föl, később a két korábbi hajót átalakították, és 13°-ra növelték a sánc dőlésszögét. 12° dőlésű sáncot a spanyol (Príncipe de Asturias (R–11)) és a thai (HTMS Chakri Naruebet) hajók is kaptak. A Falkland-szigeteki háborúra rohammunkában készülve korszerűsítették a gépeket, a törzs hátsó részébe infracsapdaszóró berendezéseket építettek, a szárnyak alatti külső fegyverfelfüggesztő pontot az amerikai gépekhez hasonlóan bekábelezték az AIM–9 Sidewinder rakéták számára. Néhány gépen az egyik gépágyúkonténerbe, a gépágyú helyett a Marconi Sky Shadow rádióelektronikai zavarókonténert építettek, bár az nem világos, hogy a berendezést végül használták-e. A repülőgépeket az 1980-as években korszerűsítették a Phase I Update (I. fázisú korszerűsítés) keretében: a Falkland-szigeteki tapasztalatok alapján nagyobb, 854 literes tüzelőanyag-póttartályokat kaptak, a külső csomóponton pedig dupla rakétaindító síneket rendszeresítettek, így az eredeti kettő helyett négy légiharc-rakétát hordozhatott a repülőgép. Még a háború előtt rendszerbe állították a Sea Eagle hajók elleni robotrepülőgépet, de ezt a háborúban sem használták, az 1990-es évek elejére ki is vonták a hadrendből. A Phase II Update eredménye lett az FA.2 változat. Az 1990-es években újabb korszerűsítéseket végeztek, ami után az infracsapda-szórókból egyszer használatos zavaróadókat indíthattak, a pilótakabinba egy kézi GPS-berendezést szereltek (nem az avionikába integrált formában), a gépeket alkalmassá tették a korszerűbb AIM–9M Sidewinder rakéták hordozására. Napjainkra a gépeket kivonták a hadrendből, egy gép (az XZ439 lajstromszámú) az Amerikai Egyesült Államokban magánkézben üzemel. #### Sea Harrier FRS.51 Indiai megrendelésre 1984-től gyártott változat, összesen 16 együléses és 3 kétüléses gép épült (utóbbiak T.60 jelzéssel). Csak kis mértékben térnek el az alapváltozattól, többek között az AIM–9 Sidewinder helyett a Matra Magic rakéták hordozására alkalmasak. 2005-től a gépeket korszerűsítik, ELTA EL/M–2032 lokátorral és Derby légiharc-rakétákkal szerelik fel őket. #### Sea Harrier FA.2 A Phase II Update program keretében korszerűsített repülőgép első felszállására 1988. szeptember 19-én került sor, hadrendbe 1993 szeptemberében állt. Összesen 33 gépet alakítottak át, emellett 18 új gép is épült. Nevük eredetileg FRS. 2 volt, ez az 1990-es évek közepén változott FA. 2-re (Fighter-Attack). A legnagyobb előrelépést a Blue Fox radar cseréje jelentette a korszerűbb Blue Vixen típusra. A lokátor, amellett, hogy könnyebb volt, nagyon sok új üzemmódot ismert. Képes volt földháttérben repülő célok érzékelésére (look down-shoot down), alkalmas volt az egyik cél követése közben, párhuzamosan újabb célt keresni (Track While Scan), emellett úgy volt kialakítva, hogy kisugárzását a másik repülőgép radarriasztó rendszere ne érzékelje (LPI – Low Probability of Intercept). Ebből fejlesztették ki a JAS 39 Gripen PS/05A radarját. A repülőgép arzenáljában – az európai repülőgépek között elsőként – megjelent az AIM–120 AMRAAM közép-hatótávolságú légiharc-rakéta, ez nagyságrendekkel növelte meg a repülőgép képességeit légi harcban, mert a rosszul manőverező repülőgépnek nem kellett ellenfelét közel engednie, azt viszonylag nagy távolságból le tudta lőni. A külső indítósínen egy-egy rakéta fért el, emellett a gépágyúkonténerek helyére is fel lehetett szerelni az AMRAAM indítósínét, egy-egy rakétával, így a gép fegyverzete maximum négy AMRAAM vagy két AMRAAM és négy Sidewinder volt (utóbbiak a dupla külső indítósíneken). (A gépágyúkat a gépek ritkán használták, ezért általában az indítósínek voltak rajtuk.) A pilótakabinba színes kijelzőket és HOTAS (Hands on Throttle and Stick) rendszerű kezelőszerveket építettek, utóbbiakkal a pilóta az alapvető légiharc-funkciókat anélkül is eléri, hogy kezét a botkormányról és a gázkarról le kellene vennie. Hajtóműve a Pegasus 104 korszerűsítésével létrehozott Pegasus 106 volt. A gépeket 2006-ban vonták ki végleg a hadrendből, egyik utolsó hadgyakorlatuk Kecskeméten volt. Felmerült annak lehetősége, hogy néhány példányt az Indiai Haditengerészet megvásároljon. Utódtípusuk a Harrier II, majd a 2010-es évektől az F–35 Lightning II lesz. ### Harrier II Bár a Harrier sikeres repülőgép volt, senki sem gondolta, hogy a benne rejlő lehetőségeket teljes egészében kihasználták, hiszen nem volt más, mint a szuperszonikus P.1154-hez gyártott Kestrel kísérleti repülőgép felfegyverzett változata, melynek sem fegyverzete, sem hatótávolsága nem volt elégséges. Ezért már 1973-ban elkezdték egy váltótípus, az AV–8X vagy AV–16 (a szám a kétszeres hatótávolságra és fegyverzetre utalt) tervezését, de a programból az angolok 1975-ben kiszálltak, az Amerikai Tengerészgyalogságnak egyedül pedig nem volt pénze a folytatáshoz. Mivel a géppel nagyon elégedettek voltak, szerényebb keretek között folytatták az időközben AV–8B-re átkeresztelt programot, a McDonnell-Douglas-szel új, kompozitanyagokból épült, nagyobb szárnyakat terveztek, melybe több tüzelőanyag fért. A szárnyfelület 2,69 négyzetméterrel nőtt, a szárnynyilazás 40° helyett 36° lett, a támaszfutók a törővég helyett a szárny közepén lettek elhelyezve. A fegyverfelfüggesztő csomópontok számát félszárnyanként kettőről háromra növelték, ebből 2–2 csomópontra lehet póttartályokat függeszteni. A légi utántöltő fogadócsonkját behúzható kivitelűre változtatták. Az első ilyen gép 1978. november 9-én repült. Időközben hasonló korszerűsítési programba kezdett a British Aerospace is, a meglévő flottát szerették volna új, nagyobb szárnyakkal felszerelni (így a tervezett új gépeket Big Wing, azaz „nagyszárnyú”, vagy Tin Wing, azaz „bádogszárnyú” gépeknek is hívták, utóbbi a szárnyak fém konstrukciójára utalt, ellentétben az amerikai kompozit fejlesztéssel). Mivel a két országnak nem volt pénze a párhuzamosan fejlesztett két, nagyon hasonló repülőgépre, így végül az angolok átvették az amerikai szárnyakat, amelyeket a brit elvárásoknak megfelelően módosítottak (LERX-szel, előrenyúló szárnytővel látták el), és saját korszerűsített gépeiket ezekkel gyártották, de mindkét ország saját gyártású avionikával szerelte fel a gépeket. Ez a kettősség a korszerűsítések során is fennmaradt, az angol és az amerikai gépek mind a mai napig hasonló képességekkel rendelkeznek, de beépített berendezéseik eltérőek. #### AV–8B, TAV–8B Az amerikai alapváltozatot a korszerűsített Pegasus 105 hajtóművel szerelték föl, ennek tolóereje 98,1 kN. Az Aden gépágyút, mely csak a Harriereken állt amerikai szolgálatba, az ötcsövű GAU–12/U-val váltották le, ezt a törzs alatt, két oldalon helyezték el, leszerelhető kivitelben, az eredeti gépágyúk helyén, az egyik oldalon a gépágyút, a másik oldalon a 300 lőszert befogadó konténert. A katapultülést UPC-Stencel Type 10B típusra cserélték, a pilótakabinba az F/A–18 Hornet repülőgép fő berendezéseit építették. A gép orrába az A–4 Skyhawkok AN/APC–19 ARBS (Angle Rate Bombing System) berendezését építették, ezzel nagy pontosságú bombázásra nyílt lehetőség. AN/ALE–39 infracsapdaszórót, valamint AN/ALR–67 besugárzásjelző berendezés egészítette ki a felszerelést. A gépre AN/ALQ–126C rádióelektronikai zavarókonténert lehet függeszteni. 22 kétüléses TAV–8B kiképző változatot is gyártottak. A változatból a Spanyol Haditengerészet 12 darabot (EAV–8B néven), az Olasz Haditengerészet 16+2 gépet rendelt, ezeket Spanyolországban a CASA, Olaszországban az Alenia szerelte össze. #### AV–8B Night Attack Harrier Az AV–8B Night Attack (NA) éjszakai csapásmérő képességgel felszerelt változat első példánya 1987. június 26-án repült először, és jellegzetessége az orr-rész fölé felszerelt FLIR (Forward Looking Infra Red, Előrenéző Infravörös) berendezés. Új, zöld színű kijelzőket építettek be, ezek kompatibilisek az éjjellátó berendezésekkel. Az infracsapdaszóró berendezések számát megháromszorozták, a gépet kompatibilissé tették az AN/ALQ–164 zavarókonténerrel. A LERX méretét megnövelték, az eredeti brit terveknek megfelelően. A hajtóművet korszerűsítették a Pegasus 11-61 változatra. #### AV–8B+ A továbbfejlesztett gépbe rádiólokátort, az F/A–18-on alkalmazott AN/APG–65-öt építettek be, ezzel, valamint a rendszeresített AIM–120 AMRAAM rakétákkal távolabbi légi célokat is leküzdhetett, emellett a támaszfutók elé, az angol gépeknek megfelelően, egy újabb rakétaindító sín került, erre csak AIM–9 Sidewinder rakétákat lehetett függeszteni. Az első ilyen gép 1992. szeptember 22-én repült először. Később a gépeket kompatibilissé tették az izraeli Litening célmegjelölő konténerrel, ennek segítségével többek között a földi csapatoknak élő légifelvételeket sugározhattak rádión. A gépek továbbfejlesztése folyamatos, az időközben kifejlesztett irányított fegyverek (a JDAM bombacsalád és a Sidewinder légiharc-rakéta AIM–9X változata), a JHMCS sisakkijelző integrációja van folyamatban. #### GR.5 A Harrier II angol alapváltozatán két, 25 milliméteres ADEN gépágyút helyeztek el, de a fegyverrel különféle problémák adódtak, és a gyakorlatban nagyon ritkán használják. A támaszfutók gondolája előtt indítósínt helyeztek el az AIM–9 Sidewinder rakétáknak, ezt később az amerikaiak is átvették. Az ARBS bombacélzó rendszer mellett beépítették a Ferranti gyártmányú mozgó térkép-kijelzőt, a Marconi Zeus rádióelektronikai zavarórendszert, a Plessey gyártmányú MAW (Missile Approach Warning, azaz Rakéta Közeledésére Figyelmeztetés) riasztórendszert, amely rakétaindítás esetén automatikusan infracsapdákat lő ki, valamint a svéd Bofors BOL infracsapdaszórókat. Az első GR.5 1985. április 30-án repült, a változatból összesen 41, a kissé módosított GR.5A-ból további 21 darab épült. A sok, az amerikaitól eltérő berendezés miatt a gép ára meglehetősen magas lett. #### GR.7 A GR.7 a Night Attack Harrier angol megfelelője, GEC-Marconi 1010 FLIR rendszerrel, éjjellátóval kompatibilis kabinvilágítással, Smiths Industries széles látószögű HUD-dal, korszerűbb, Martin-Baker Type 12 Mk. 2-es katapultüléssel. A LERX hosszát megnövelték. A változat prototípusa 1989. november 20-án repült először, 34 gépet építettek, valamint 54 régebbi GR.5-öt építettek át. #### GR.9 Továbbfejlesztett fegyverzetű és elektronikájú változat, 60 GR.7-est építettek át, ebből 30 gép hajtóművét korábban korszerűsítették a Pegasus 107 változatra (196 kN tolóerővel, ez a GR.9A változat). Új, MIL 1760 adatbuszt, fedélzeti számítógépet, integrált INS/GPS alapú navigációs rendszert, GPWS-t (Ground Proximity Warning System, földközelségre figyelmeztető rendszer), valamint korszerűsített kabinvilágítást kapott. A fegyverzet jelentősen kibővült, a gépre függeszthető az AIM–132 ASRAAM légi közelharc-, és az aktív lokátoros önirányítású Brimstone földi célok elleni rakéta, a Storm Shadow robotrepülőgép, valamint 16 gépet alkalmassá tették a TIALD felderítő konténer hordozására. Mivel nincsen beépített lokátora, ezért légiharc-képességei korlátozottak, az AIM–120 AMRAAM-ot nem hordozhatja, az ASRAAM rakéták lehetőségeinek teljes kihasználásához szükséges sisakcélzó sincsen rendszeresítve, így a Royal Navy légvédelme, a Sea Harrierek kivonása és az F–35-ösök rendszeresítése között meggyengül, ennek ellensúlyozását a Type 45 rombolók és a rájuk telepített Aster légvédelmi rakétakomplexumokkal tervezik megoldani. #### T.10, T.12 Kétüléses gyakorlóváltozatok, a T.10 a GR.7-é, a T.12 a GR.9-é. A gépek a TAV–8B-ből lettek kialakítva, az angol avionika beépítésével. Képességeik megegyeznek az együléses gépekével. Az első gép 1994. április 7-én repült, összesen 14 épült, melyeket később átépítettek T.12-vé. ## Fegyverzet A repülőgép törzsében, mivel eredetileg egy kísérleti repülőgép volt, nem jutott hely gépágyúnak, ezt a törzs alá illeszkedő konténerbe építették, mely egyúttal felhajtóerőt is termel. A Harrier I-esekre két 30 milliméteres ADEN Mk.4 gépágyút szereltek, fegyverenként mindössze 100 lövedékkel. Az AV–8B Harrier II-nél ezt a 25 milliméteres amerikai GAU–12/U Equalizerre cserélték, melynek lőszerjavadalmazása már 300 lövedék volt. Az angol Harrier II-eseken a 30 milliméteres gépágyút az ADEN egy 25 milliméteres változatára cserélték. A Harrieren öt fegyverfelfüggesztő pontot alakítottak ki, kettőt-kettőt a félszárnyak, egyet a törzs alatt, közülük a belsőkre lehet tüzelőanyag-póttartályokat függeszteni. A Harrier II-n az új szárnyak alatt már három-három csomópontnak jutott hely, a belső két-két csomópontra lehet póttartályt függeszteni. Az angol és az AV–8B+ korszerűsítési programon átesett amerikai gépeknél a támaszfutók aknáira egy-egy újabb rakéta-indítósínt szereltek, a csomópontok számát kilencre növelve. ### Légiharc-rakéták Mivel eredetileg csapásmérő repülőgépnek tervezték, légiharc-rakétákat eredetileg nem hordozhatott. Először az amerikai AV–8A-ra függeszthettek AIM–9 Sidewinder rakétákat, a külső csomópontokra egyet-egyet, erre alkalmassá tették az angol Sea Harriereket, majd közvetlenül a Falkland-szigeteki háború előtt a GR.3-asokat is. A háború után a Sea Harrierek új, dupla indítósíneket kaptak, így már összesen négy rakétát hordozhattak. A Sea Harrier FA.2 változatai hordozhatták az AIM–120 AMRAAM rakétákat is, gépenként maximum négy darabot. Az Indiai Haditengerészet teljesen eltérő légiharc-fegyvereket rendszeresített, eredetileg a más gépeken is rendszerben álló francia Matra Magic 2 infravörös önirányítású, majd a gépek 2005-ös korszerűsítése után az izraeli Rafael Derby aktív lokátoros önirányítású légiharc-rakétát állították hadrendbe. A Harrier II-eseken, dupla indítósíneken maximum négy, a támaszfutó-aknákra felszerelt indítósíneken újabb két AIM–9 hordozására van lehetőség, az AIM–120-at csak az APG–65 lokátorral felszerelt (amerikai gyártású, AV–8B+) gépek hordozhatják. A nagy szögeltérítéssel indítható légi közelharc rakéták közül amerikai gépeken lehetőség van a Sidewinder AIM–9X változatának hordozására, a JHMCS sisakcélzóval együtt, az angol gépeken pedig az AIM–132 ASRAAM állt hadrendbe. ### Földi célok elleni fegyverek A Harrier földi célok elleni arzenálja eredetileg egyszerű, nem irányított fegyverekből állt, ez később folyamatosan bővült, napjainkban a legtöbb angol és amerikai irányított fegyvert bevetheti. A Harrier GR.1-hez 500 kilogrammos nem irányított bombákat, BL755 kazettás bombákat, SNEB nem irányított rakétákat állítottak rendszerbe. A Falkland-szigeteki háború előtt rendszeresítették az AGM–45 Shrike lokátorromboló rakétát, melyet végül nem vetettek be a háborúban, és Paveway II lézerirányítású bombákat is, melyeket csak külső célmegjelöléssel lehetett alkalmazni. Az amerikai AV–8A repülőgépekhez az ott használt 68 milliméteres FFAR és a 127 milliméteres Zuni nem irányított rakétákat, napalmbombákat és a Rockeye kazettás bombákat rendszeresítették. India a gépeihez hadrendbe állította a Sea Eagle hajók elleni irányított rakétát. A Harrier II esetében az irányított fegyverzet jelentősen kibővült. Az amerikai AV–8B gépeken rendszerben áll az AGM–65 Maverick földi célok elleni rakéta, hajók ellen az eredetileg tervezett AGM–84 Harpoon helyett, melyet nem integráltak, a Spanyol Haditengerészet az AGM–119 Penguint, az Olasz Haditengerészet a saját Marte 2-t tervezi rendszeresíteni. Az angol GR.9-esek alkalmazhatják a Brimstone aktív lokátoros irányítású földi célok elleni rakétákat (gépenként maximum 9 darabot) és a Strom Shadow robotrepülőgépeket is. ### Egyéb függesztmények A Harrier belső fegyverfelfüggesztő pontjai alá egy-egy 455 literes tüzelőanyag-póttartályt lehet függeszteni, az amerikai gépekhez jóval nagyobb, 1135 literes tartályokat rendszeresítettek. A Falkland-szigeteki háború után, az 1980-as évek közepén végrehajtott korszerűsítések után vált lehetővé a nagyobb, 854 literes póttartályok hordozása az angol Sea Harriereken. A Harrier II alkalmas célmegjelölő konténerek alkalmazására is, az amerikai AV–8B-ken az izraeli eredetű Litening II, majd később a Litening ER konténereket rendszeresítették, míg az angol gépek a TIALD konténereket hordozhatják. Az amerikai AV–8B-k az AN/ALQ–126C és az AN/ALQ–164 rádióelektronikai zavarókonténereket hordozhatják. Az 1990-es években az Egyesült Királyságban felmerült, hogy a gyors, helyből felszálló vadászgépeket fel lehet használni lelőtt pilóták és egyéb, a frontvonalak mögött lévő személyek kiemelésére. Egy, a félszárnyak alá függeszthető konténerbe egy ember tudott hason fekve beszállni. A konténert kipróbálták, de nem rendszeresítették. ## Megrendelő és üzemeltető országok ### Jelenleg a Harriert elsőként rendszeresítő RAF három százada repüli a Harrier GR.9 változatát, az 1., és a 4. (RAF Cottesmore légibázis) és a 20. (RAF Wittering) A gépek Brit Királyi Haditengerészet 800. és 801 századával közös a Joint Force Harrier részeként repülnek. 1970-től a Brit Rajnai Hadsereg alárendeltségében Nyugat-Németországban is állomásoztak Harrierek. A repülőgépek a Varsói szerződés egy esetleges támadása esetén a lehető legközelebbről támogathatták volna a harcoló csapatokat, a frontvonalak közelsége miatt egy pilóta napi hat bevetést is teljesíthetett volna háború esetén. Rendszeresen gyakorlatoztak kisebb tábori repülőterekről, egy századot három repülőtér között szétosztva, ahol a repülőgépeket álcaháló alatt tartották, a felszállást pedig egy 180 méter hosszú, fémlemezekből összeállított ideiglenes futópályáról hajtották végre. Emellett szükség esetén autópálya-szükségrepülőterekről is repülhettek volna bevetéseket. 1981–93 között az 1417 raj hat gépe állomásozott Belizében, a szomszédos Guatemala fenyegetődzése miatt. ### Az Amerikai Egyesült Államok Tengerészgyalogsága a program kezdetétől figyelemmel kísérte a számukra ideálisnak tűnő, a kisebb partraszállító hajók fedélzetéről és gyengén előkészített repülőterekről is üzemeltethető repülőgép fejlesztését, ennek ellenére az elődtípusok fejlesztésében, más haderőnemektől eltérően, nem vett részt. 1968-ban tesztelték először a Harriert, majd 102 AV–8A és 8 TAV–8A vásárlásáról döntöttek. Az ígéretes, de kis teljesítményű, ráadásul nem amerikai gyártású gépeket már a kezdetektől csak átmeneti megoldásnak szánták, emiatt fő kezdeményezői voltak az AV–8B Harrier II fejlesztésének, melyből 1983-tól mintegy 200 darabolt rendszeresítettek. 1979–84 között 47 AV–8A-t építettek át AV–8C változatra, átmeneti megoldásként az AV–8B-k érkezéséig. A gépek részt vettek az öbölháborúban, a délszláv háborúban, az afganisztáni háborúban és az iraki szabadság hadműveletben is. ### Spanyolország 1973-ban vásárolt hat együléses AV–8A-t (helyi neve AV–8S vagy VA–1) és 2 kétüléses TAV–8A-t (TAV–8S vagy VAE–1), az Amerikai Haditengerészeten keresztül, mert az Egyesült Királyság nem akart Franco jobboldali diktatúrájának fegyvert szállítani, majd 1980-ban öt újabb AV–8S-t szereztek be. A gépeket a szárazföldi repülőterekről és az ősöreg Dedalo repülőgép-hordozóról, majd 1988-as hadrendbe állítása után az új Príncipe de Asturiasról üzemeltették, melyre újabb repülőgépeket, 12 EAV–8B Harrier II-t, majd további 8 EAV–8B Harrier II Plust vásároltak (melyeket a CASA gyártott le), miközben a megmaradt régi gépeket (hét AV–8S és két TAV–8S) felújítás után Thaiföldnek adták el. A lokátorral felszerelt gépek alkalmazhatják az AGM–119 Penguin hajók elleni rakétát. ### Olaszország számára a második világháború után megtiltották repülőgép-hordozók építését, ezért az 1985-ben hadrendbe állt új zászlóshajót, a Giuseppe Garibaldi tengeralattjáró-elhárító helikopterek hordozására tették alkalmassá. 1989-ben a tilalom megszűntével lehetőség nyílt a hajóról a helyből felszálló repülőgépek alkalmazására, melyeket nem csak szárazföldi csapásmérésre, hanem többfeladatú repülőgépként tereztek alkalmazni, ezért Spanyolországgal és az Amerikai Tengerészgyalogsággal közösen fejlesztették ki a rádiólokátorral is felszerelt AV–8B Harrier II Plus változatot, melyből 16 egy- és két kétülésest vásároltak, melyek közül 13 gépet az Alenia szerelt össze Olaszországban. A gépek a Garibaldi mellett az új zászlóshajón, a nagyobb vízkiszorítású Cavour fedélzetéről is üzemelnek. ### A Thai Királyi Haditengerészet Spanyolországtól vásárolta meg annak hét együléses AV–8S és két kétüléses és TAV–8S repülőgépét, az újonnan épített HTMS Chakri Naruebet könnyű repülőgép-hordozóval együtt, melyet elsősorban a part menti vizek ellenőrzésére tervezték használni. A belső rivalizálással és a folyamatos pénzhiánnyal küszködő haditengerészetnél hajót a magas üzemeltetési költségek miatt ritkán üzemeltetik, a repülőgépek a tartalékalkatrészek hiánya miatt nem repülnek. ### Az Indiai Haditengerészet összesen 22 együléses Mk. 51 (IN601–IN623 lajstromszámmal) és hat kétüléses T. Mk. 60 (IN651–IN656 lajstromszámmal) használt. A legyártott első három gépet (IN603–IN605) 1983. december 13-án szállították le. Az eredetileg megrendelt 16 együléses és három kétüléses gép mellé további hat egy- és három kétüléses gépet vásároltak (két kétülésest 2003-ban használtan, angol T. Mk. 4-esekből átalakítva). A repülőgép bonyolult üzemeltethetősége és az ország adottságai miatt a gépek jelentős része, 12 egy- és két kétüléses gép veszett oda, közülük az IN621 lajstromszámú egy kemény leszállás miatt csak javíthatatlanná vált, nem semmisült meg, ez Goában van kiállítva. Eredetileg az összes gép 300. században szolgált, majd a gépek egy részét a Kiran Mk. II repülőgépeket is repülő 551. kiképzőszázadba osztották be, majd külön a Harrierek számára létrehozták az 552. kiképzőszázadot. Fegyverzetükbe integrálták a Sea Eagle hajók elleni rakétát, a Magic–2, majd 2005-től a Rafael Derby légiharc-rakétát. A gépek 1999-től estek át nagyjavításon, majd 2005-ben izraeli eredetű avionikát (többek között ELTA EL/M 2032 rádiólokátort) és 20 darab Derby légiharc-rakétát szereztek be. Eredetileg 2010 körül tervezték kivonásukat a hadrendből, váltótípusuk a MiG–29K és a Tejas haditengerészeti változata lett volna, azonban az ezeket hordozó, felújított Vikramaditya (korábban, a Vörös Flottánál Admiral Gorskov) felújítása annyira elhúzódott, hogy 2008-ban a Harrierek újabb korszerűsítését határozták el. A gépek szerkezetét megerősítve újabb 15 naptári évre, akár 2023-ig hadrendben tarthatóak a gépek, bár kétséges, hogy a viszonylag nagyarányú gépveszteséget tudják-e pótolni, hiszen az angol Sea Harriereket 2006-ban kivonták a hadrendből, így nincsen olyan repülőgép, amit használtan megvásárolhatnának. ## Harci alkalmazása és üzemeltetési sajátosságai ### Különleges képességek #### Fel- és leszállás Bár a repülőgép köznapi meghatározása „helyből felszálló”, a nekifutás nélküli felszállást a lehető legritkábban alkalmazzák, mert jelentősen csökkenti a repülőgép által szállítható hasznos teher mennyiségét (az AV–8B esetén ez 6000 kg rövid, és csak 1815 kg függőleges felszállásnál), emellett bonyolult és veszélyes, ahonnan pedig fel lehet szállni függőlegesen, ott rendszerint van elég hely a rövid nekifutásra is. Amennyiben nem lehetséges a normál repülőgépként történő felszállás, a rövidített felszállást alkalmazzák, amely hagyományos nekifutással kezdődik, majd a futópálya végén a hiányzó felhajtóerőt a fúvócsövek megfelelő helyzetbe állításával pótolják. A felszállótömeg további növelését teszi lehetővé a síugrósánc alkalmazása. Visszatérés után a már üres repülőgép viszont már képes helyben leszállni, amit például a repülőgép-hordozókról üzemeléskor meg is tesz, így az angol STOVL (Short Take Off, Vertical Landing, azaz Rövid Felszállás, Függőleges Leszállás) kifejezés pontosan írja le az üzemelés jellemző módját. #### VIFF A csapásmérő repülőgépnek tervezett Harrier viszonylag gyenge manőverezőképessége ellensúlyozható a tolóerővektor normál repülés közbeni elfordításával, ez a Vectoring In Forward Flight (VIFF, Vektorálás Előre Repülés Közben). Ilyenkor a repülőgép normál repülés közben lefelé fordítja hajtómű fúvócsöveit, mintha lebegne. Ennek kettős eredménye van: egyrészt az emelőerő miatt gép hirtelen emelkedni kezd, másrészt a megszűnő tolóerő miatt nagyon hirtelen lelassul. Légi harcban ez eredményezheti akár azt is, hogy a Harrier üldözöttből üldözővé válik, mert a mögötte repülő ellenséges gép nem tud olyan hirtelen lefékezni. A manővert a gép amerikai berepülése közben Harry Blot százados alkalmazta először, és a Tengerészgyalogság pilótáit kiképezték a végrehajtására, a Pegasus hajtóműveken is módosítottak, hogy alkalmasabb legyen a végrehajtására. ### Kísérleti változatok #### SCADS A Shipborne Containerized Air-Defense System (Hajóra Telepített, Konténerizált Légvédelmi Rendszer) a Falkland-szigeteki háború után született javaslat, mely szerint civil konténerszállító hajók számára fejlesztettek volna olyan, konténerekbe épített egységcsomagot, amivel a hajót mindössze két nap alatt át lehetett volna építeni repülőgép-hordozóvá, amely utánpótlás nélkül is alkalmas 30 napos tevékenységre. A megfelelően kialakított konténerekben helyezték volna el tüzelőanyagot, de a legénység lakrészét is, a repülőgépek a konténerek tetejéről üzemelhettek volna. #### A Skyhook A repülőgép-hordozókra történő leszállás, különösen viharos tengeren, amikor a fedélzet magassága több métert süllyed vagy emelkedik, nehéz és veszélyes. A Skyhook-rendszer egy átalakított, darura, a gém helyére szerelt elfogóberendezés, melyhez a repülőgép a levegőben, lebegés közben kapcsolódik hozzá, a törzs tetején kialakított horgokkal, majd a daru a repülőgépet fedélzetre helyezi. Ehhez sokkal kisebb hely is elég, mint a hagyományos repülőgép-hordozókon szükséges, így kisebb hajók, akár fregattok is hordozhatnának egy-két Harriert. Az is elképzelhető, hogy a levegőben feltöltsék a repülőgépet tüzelőanyaggal. A British Aerospace az 1980-as évek végén egy átalakított autódaruval és a G–VTOL repülőgéppel tesztelte a rendszert, de megrendelést nem kapott rá. #### VAAC A Vectored-thrust Aircraft Advanced Flight Control (Vektorált Tolóerejű Repülőgép Fejlett Irányítórendszere) program a repülőgép irányításának egyszerűsítését tűzte ki célul, mert az eredeti repülőgép a pilóták számára nagyon megterhelő volt. A kétüléses T.2 második prototípusát alakították át 1983-tól a kísérletekhez, a hátsó pilótakabinba új, innovatív kezelőszerveket építve, mely a tervek szerint egyszerűsítette pilóták dolgát. Az első pilótakabint változatlanul hagyták. A kísérletek tapasztalatait a Harriernél már nem, csak a későbbi F–35-ösnél hasznosították. ### Falkland-szigeteki háború A háborúra a repülőgépeket rohammunkában készítették fel, Angliából két repülőgép-hordozó, a HMS Hermes (a 800. századdal) és a HMS Invincible (a 801. századdal) azonnal útra kelt, a rajtuk települt Sea Harriereket a tengeri út alatt, a hajók fedélzetén korszerűsítették. A francia partok előtt elhajózva folyamatosan gyakorlatoztak a Francia Légierő Mirage III-asai ellen, mert ez volt az Argentin Légierő egyik fő típusa. A szigetek körüli harcokban a bevetett 28 Sea Harrier 1436 bevetést repült, ennek során 22 argentin repülőgépet és egy helikoptert lőttek le. A gépeket hajók ellen is bevetették, május 9-én elsüllyesztettek egy kémkedést végző argentin halászhajót, 16-án használhatatlanná tettek egy, a szigetekre utánpótlást szállító teherhajót. A GR.3-asok megérkezése előtt szárazföldi célokra is mértek csapásokat, bombázták Port Stanley repülőterének futópályáját, emellett a földön semmisítettek meg számos argentin repülőgépet. Összesen hat repülőgép veszett oda, kettőt az argentin légvédelem lőtt le, 1982. május 4-én az XZ450 lajstromszámú gépet Goose Green közelében légvédelmi ágyúval, június 1-jén az XZ456-ost pedig Port Stanley közelében Roland légvédelmi rakétával. A ZA192 május 24-én a Hermesről történő felszállás közben felrobbant, a ZA174 május 28-án gurulás közben lecsúszott a HMS Invincible jeges fedélzetéről (a pilótát sikerült kimenteni), egy géppár (az XZ452 és az XZ453) pedig május 6-án járőrözés közben eltűnt (valószínűleg összeütköztek). A RAF Harrier GR.3-asai közül az 1. század 14 gépe ötszöri légi utántöltéssel repült át először a félúton lévő Ascensionra, majd onnan teherhajók érintésével repültek a szigetek közelében lévő repülőgép-hordozókra. A háborúban feladatuk a földi csapatok támogatása volt, elsősorban SNEB nem irányított rakétákat, és BL.755 kazettás bombákat vetettek be. Az utolsó napokban lézerirányítású bombákat is bevetettek, utóbbiakat a helyszínen tartózkodó SAS-egységek célmegjelölését igénybe véve. A repülőgépek alkalmasak voltak AIM–9 Sidewinder légiharc- és AGM–45 Shrike lokátorromboló rakéták hordozására is, de ezeket nem vetették be. Mivel tehetetlenségi navigációs rendszerük nem volt alkalmas a (mozgó) hajóról történő alkalmazásra, ezért a csapásmérő kötelékeket egy-egy Sea Harrier vezette. A háborúban négy GR.3-as veszett oda, az XZ972-t 1982. május 21-én Port Howard közelében Blowpipe kézi légvédelmi rakétával lőtték le, az XZ988-t május 27-én Goose Greennél lőtték le, az XZ963 május 30-án, kézi lőfegyverek találatai miatt a tüzelőanyagából kifogyva, úton a Hermes felé zuhant le. Egy negyedik gép, az XZ989 légvédelmi találat után, tábori repülőtérre történő kemény leszállás során ment tönkre június 8-án, tartalék alkatrésznek használták fel. A 14 Harrier GR.3 összesen 126 bevetést repült. ### Öbölháború Az öbölháborúban az USMC 86 AV–8B repülőgépe vett részt, két század szárazföldi repülőtérről üzemelt, emellett a USS Saipanról is repültek bevetéseket, a koalíciós légierő bevetéseinek összesen 7,7%-át. Elsősorban hagyományos bombákat dobtak, de OV–10 Bronco és F/A–18D Hornet repülőgépek segítségével lézerirányítású bombákat is alkalmaztak. Öt gép veszett oda, ez viszonylag soknak számít, ennek oka elsősorban a hajtómű és kiömlőnyílásai törzs közepéhez közeli elhelyezkedése volt, az infravörös irányítású rakéták a forró égéstermék-gázok kiáramlási pontjaira vezették magukat, ez a Harriereknél a gép középpontjához közel volt, így az ilyen rakéták találatai rendszerint végzetesnek bizonyultak. Ennek ellenére Norman Schwarzkopf tábornok a Harriert azon kilenc fegyver közé sorolta, melyekkel megnyerték a háborút (a Harrieren kívül az F–117 Nighthawk és az AH–64 Apache volt repülőeszköz). ### Délszláv háború A RAF Sea Harrier FRS.1-esei 1993 és 1995-ös kivonásuk között járőröztek Bosznia légterében, 1993. április 16-án az XZ498 lajstromszámú (egyébként falklandi veterán) gépet Goražde közelében lőttek le a szerbek Sztrela–2 kézi légvédelmi rakétával, pilótáját, Nick Richardson hadnagyot egy SAS alakulat kiemelte. 1996. február 14-én az XZ 455-ös FA.2 az Adriai-tengerbe zuhant. ### Afganisztáni háború Az afganisztáni háborúban a USMC Harrierjei a kezdeti légitámadásokat a USS Bataan és a USS Peleliu fedélzetéről hajtották végre (hajónként hat gép), 2001. november 3-ától kezdődően. 2002 január–februárjában az Olasz Haditengerészet Giuseppe Garibaldi repülőgép-hordozója, fedélzetén nyolc AV–8B Pulssal is csatlakozott a légi hadművelethez. 2002 folyamán az Indiai-óceánon szolgáló Bataant és Peleliut a USS Bonnhomme Richard és a USS Wasp váltotta le, az utóbbi fedélzetén először érkeztek a térségbe a Litening célmegjelölő konténerekkel felszerelt Harrierek, ezek a gépek már Kandahárba települtek, később Bagramból is repültek bevetéseket. 2004 szeptemberében az angol Operation Herrick keretében először hat, majd nyolc Harrier GR.9 települt Kandahárba. A gépek közül egy 2009. május 14-én a felszállás után lezuhant. A brit Harriereket 2009 nyarán vonták ki Afganisztánból. ### Iraki szabadság hadművelet Az Iraki szabadság hadműveletben a USMC 76 Harrierje vett részt, elsősorban partraszállító hajók fedélzetéről (60 gép a USS Bonhomme Richard, a USS Bataan, a USS Tarawa és a USS Nassau fedélzetéről, 16 gép Kuvaitból) bevetve, összesen 2000 bevetést repültek, a háború vége felé, rugalmasságukat kihasználva, egy előretolt repülőteret hoztak létre számukra Bagdad közelében, ahol tüzelőanyaggal tudták a gépeket feltölteni, kiváltva ezzel a bonyolultabb légi utántöltést. Hadrafoghatóságuk elérte a 80%-ot, ami a Harrierek esetében kiemelkedően jó aránynak számít, emellett egy gép sem veszett oda. A gépek már a Litening ER konténerekkel felszerelve harcoltak, nem csak az önálló célmegjelölésre lettek képesek, de a konténer kamerájának képét át tudták játszani a földi csapatoknak is, ami nagy segítséget jelentett. A háborúban 18 angol Harrier GR.7-est is bevetettek, két ezredbe szervezve, szintén a USMC alárendeltségében.
64,449	Csillagászati színképelemzés	26,638,289	null	[ "Asztrofizika" ]	A színképelemzés vagy spektrumanalízis az összetevőire bontott elektromágneses sugárzás, a színkép vizsgálatát jelenti. A színképelemzéssel foglalkozó tudományágat spektroszkópiának nevezzük. A csillagok atmoszférájának az összetételére és a fizikai állapotára vonatkozó ismereteinket a csillagászati színképelemzés eredményei tették lehetővé. (Az általános értelemben vett színképelemzéshez lásd: Spektroszkópia.) A csillagászati színképelemzés során megvizsgálják az egyes hullámhossztartományok intenzitását, erősségét ill. fényességét, továbbá az ún. Fraunhofer-féle vonalak helyzetét és szélességét. Ez utóbbiakat a földi anyagok színképelemzési eredményeivel összehasonlítva bizonyos elemeknek és vegyületeknek a csillag légkörében való előfordulására következtethetünk. A fényintenzitás folytonos színképi eloszlása a hőmérséklettől és az anyagi összetételtől függ, így ebből meghatározható a csillagok egyik legfontosabb tulajdonsága, a felszíni hőmérséklet. A színképvonalak Doppler-eltolódásának vizsgálatával információt nyerhetünk a csillag látóirányú (radiális) sebességéről, majd ebből közvetve – kettős vagy többesrendszer esetén – a rendszer tagjainak tömegére és egyéb fizikai tulajdonságaira következtethetünk. ## A csillagászati színképelemzés története A spectrum kifejezést Newton használta először annak a jelenségnek a megfigyelése kapcsán, hogy a napfény egy prizmán áthaladva színekre bomlik. Bár erről a felfedezésről egy kézírásos dokumentum szerint a Royal Societynek 1672-ben számolt be először, egy korábban megírt leveléből a fehér fény színekre bontásának felfedezését 1666-ra tehetjük. A Nap fényében láthatatlanul jelenlévő színekre használta a latin eredetű spectrum szót. Felfedezéséről és észrevételeiről később az 1704-ben megjelent Optika című művében is írt, ahol tisztázta a színek természetét. A 18. század elején többen (Descartes, Hooke, Herschel) is kísérleteztek a Nap fényének felbontásával. A jelenség behatóbb tanulmányozása Wollaston (1766–1828) nevéhez fűződik, aki rést is alkalmazott a kísérleteinél, és elsőként fedezte fel a napszínkép abszorpciós (elnyelési) vonalait. Szám szerint 7 spektrumvonalat figyelt meg – köztük a Na-kettős vonalát (dublett) –, jelentőségüket azonban nem ismerte fel. Ez egy német fizikus, Joseph von Fraunhofer (1787–1826) nevéhez köthető. Fraunhofer építette meg az első spektroszkópnak nevezett eszközt, ebben a diszperzív optikai elemként használt prizmán és a résen kívül kollimátorlencse is volt a fény útjában, ez gyűjtötte össze a fénysugarakat. Ezzel a berendezéssel Fraunhofer a Nap spektrumában mintegy 600 vonalat (mai néven Fraunhofer-féle vonalak) talált; melyek közül 350-nek a pontos pozícióját is meghatározta, kiszámítva az általuk kitakart színek hullámhosszát. Ezzel 1814-ben megszületett a csillagászati spektroszkópia. Fraunhofer felfedezésével egy időben, 1823-ban, W. H. Fox Talbot és John Herschel (William Herschel fia) különféle elemekkel festett lángok színképét vizsgálták, és utaltak rá, hogy ez alapján kémiai analízis végezhető. Brewster 1832-ben felfedezte, hogy a Fraunhofer-féle vonalak földi fényforrással is előállíthatók. A salétromsav gőzén átbocsátott napfény színképében mintegy 2000 vonalat számlált meg. Azt is megfigyelte, hogy a vonalak száma nő, ha növeljük a gázréteg vastagságát, sűrűségét vagy hőmérsékletét. E kísérletei nyomán Brewster úgy gondolta, hogy a Nap fehér fényéből a Föld légköre szűr ki bizonyos színeket, és ezek helyén észleljük a Fraunhofer-féle vonalakat. 1849-ben Foucault különféle eredetű színképek vizsgálatával szintén egy alapvető felismerésre jutott: a spektrum abszorpciós vagy emissziós volta attól függ, hogy a fény közvetlenül a fényforrásból érkezik-e hozzánk, vagy a fényforrást elhagyva egy adott anyagon haladt át. 1859-ben Foucault, és Bunsen (1811–1899) eredményeit felhasználva Kirchhoff (1824–1887) felállította a klasszikus spektrumanalízis három alaptörvényét: 1. Az izzásig hevített szilárd testek, folyadékok, valamint a magas hőmérsékletű és nagynyomású gázok folytonos spektrumú elektromágneses sugárzást bocsátanak ki, mindenféle színképvonalak nélkül. Ez a kontinuum. 2. Világító gázok kisebb nyomás és alacsonyabb hőmérséklet mellett különálló, fényes emissziós vonalakat mutatnak. Minden egyes kémiai elemhez egyedi vonalsorozat tartozik; valamely világító gáz emissziós színképe tehát elárulja a gáz kémiai összetételét. 3. Ha egy önmagában folytonos színképet adó anyag fénye egy hűvösebb gázon halad keresztül, akkor a kontinuumon azoknál a hullámhosszaknál jelentkeznek sötét abszorpciós vonalak, amelyeknél az átvilágított gáz emissziós vonalakat adna, ha önmaga világítana. Tehát minden kémiai elem a rá jellemző hullámhosszokon nyel el és bocsát ki sugárzást. A színképelemzések eredményei alapján Kirchhoff és Bunsen 1860–61-ben két új kémiai elemet fedezett fel: a céziumot és a rubídiumot. Azt, hogy az egyes csillagok színképei különböznek egymástól, már Fraunhofer megállapította. A csillagokat színképeik alapján először Angelo Secchi (1818–1878) sorolta osztályokba — először csak három osztályt különített el; majd az átmenetek miatt a rendszert két továbbival bővítette. A következő lépés az Edward Charles Pickering vezette Harvard-obszervatóriumban főleg Antonia Maury és Annie Jump Cannon mérései alapján kidolgozott rendszer, amelynek csoportjait az ábécé nagybetűivel jelölték. 1900 táján az addigi munkát kritikusan átvizsgálták, egyes csoportokat megszüntettek, a korábbi sorrendet megváltoztatták, így alakult ki a ma használatos csillagászati színképosztályozás alapja, a Harvard-osztályozás, amelyben az osztályok O–B–A–F–G–K–M sorban a fehértől a vörös felé haladva, tehát a hőmérséklet csökkenésének rendjében követik egymást (ezt a sort később egészítették ki az R, N és S különleges osztályokkal). Ezt a rendszert használva adták ki 1903-ban első fotografikus atlaszukat az északi félgömb 12 magnitudónál fényesebb csillagairól. ## A csillagászati színképelemzés elméleti alapjai $W=\int_{\lambda_1}^{\lambda_2}\frac{F_C-F_\lambda}{F_C}d\lambda$ ### A színképvonalak és színképsávok kvantumos elmélete A színképelemzés kvantumos elméletét csak sokkal később, a Bohr-féle atommodell (1913) megszületésekor dolgozták ki. Eszerint folytonos sugárzás keletkezik olyan szabad elektronoknak a lehetséges energiaszintek (pályák) valamelyikére történő ugrásnál, amelyek előtte az atommagok között szabadon mozogtak. Az egyedi esetekben keletkező sugárzás hullámhossza az elektron befogása előtti állapot energiájának és az elért pálya energiaszintjének különbségével arányos (Bohr III. törvénye alapján). Mivel az eredetileg szabad elektronok energiája jelentősen eltér egymástól, ezért a befogási folyamatnál jelentősen eltérő hullámhosszak keletkeznek, amelyek egyetlen kontinuummá „kenődnek szét”. Tehát a színképeknél alapvetően két típust különböztetünk meg: folytonos és nem folytonos színképek. A nem folytonos színképek lehetnek vonalasak vagy sávosak, ami attól függ, hogy a színképet létrehozó részecske atom-e vagy molekula. A vonalas színképeket szériesz- és multiplett-spektrumokra osztjuk. Szériesz-spektrumoknál az alapnívóhoz magasabb nívók végtelen sorozata csatlakozik. Ilyen színképe van az egy vegyértékelektronnal rendelkező atomoknak, például a hidrogénnek. Az elektron lehetséges energiaállapotainak feltüntetésére a termeket használjuk. Multiplett spektrumok a több vegyértékelektronnal rendelkező atomok esetében jönnek létre, ekkor a termséma bonyolultabbá válik, aminek megfelelően bonyolultabbak és sokrétűbbek lesznek a spektrumok is; vonal helyett vonalcsoportok, azaz multiplettek jönnek létre. A molekulák energiaátmeneteiből kapott színképek sávosak, mivel egy-egy energiaszint sok, egymástól nem sokban különböző alszintre bomlik, emiatt a vonalak egymáshoz szorosan közel helyezkednek el. Így a molekulák vonalas színképének tanulmányozásához nagy felbontású spektroszkópiai eszközökre és különleges technikára van szükség. A molekulák színképvonalai jóval bonyolultabb módon alakulnak ki, mint atomok színképvonalai. Itt ugyanis az elektronok mozgásán kívül az atommagok rezgéseket végeznek a magokat összekötő molekulatengely mentén, bizonyos egyensúlyi magtávolság környezetében, továbbá az egész molekula forog a súlypontján átmenő, a molekulatengelyre merőleges tengely körül. Ezért közelítőleg – a háromfajta mozgás közti kölcsönhatás elhanyagolásával – a molekula teljes energiája az elektron-, a rezgési és a forgási energia összege. A molekula rezgése és forgása különböző meghatározott energiaszinteken lehetséges. Amikor egy magasabb energiaszinten lévő gerjesztett molekula alacsonyabb szintre megy át, az energiakülönbséget egy foton formájában sugározza ki. Mindezek alapján a sávos molekulaszínképeknél három típust különböztetünk meg: - tiszta rotációs (forgási) színkép keletkezése során csak a forgási energia változik meg, az elektronállapot és a rezgésállapot nem. Ezek a molekulasávok a távoli infravörösbe és a mikrohullámú tartományba esnek. - vibrációs-rotációs spektrumok kvantumátmenetei esetében megváltozik a rezgési állapot és a rotációs állapot, változatlan az elektronállapot. Ezek a sávok a közeli infravörös (NIR) tartományba esnek. - elektronsáv-színképek esetében mindhárom állapot megváltozik. Az így keletkezett sávok az ultraibolya (UV), a látható (VIS), vagy az infravörös (IR) tartományba esnek. Az elektronsáv-színképek vizsgálata azért lényeges, mert segítségével meghatározható a magtávolság, a magrezgések frekvenciája illetve az elektronok elrendeződése. Az egyes elektronállapotokat bizonyos kvantumszámokkal és szimmetria tulajdonságokkal lehet jellemezni. Így például az atomok s, p, d, f,.. állapotaihoz hasonlóan megkülönböztetünk Σ, Π, Δ, Φ,... molekulaállapotokat aszerint, hogy az elektronok teljes impulzusmomentumának vetülete a molekulatengely irányára h/2π-nek 0, 1, 2,...-szerese. A csillagászati színképelemzéseknél megfigyelt molekulák mind egyszerű felépítésűek, legtöbbjük kétatomos, ami a csillagok légkörének magas hőmérsékletével magyarázható. Magas hőmérsékleten ugyanis a molekulák disszociálnak (szabad atomokra bomlanak fel). A molekulasávok ezért a viszonylag hidegebb csillagok (például barna törpék) spektrumában figyelhetők meg. Csillagászati színképelemzésnél bizonyos esetekben előfordulhatnak a spektrumban ún. tiltott vonalak. Ezek olyan színképvonalak, amelyek laboratóriumi körülmények között nem jöhetnek létre, mivel keletkezésükhöz extrém fizikai körülmények (például rendkívül kis sűrűség) szükségesek. Tiltott színképvonalak például az egyszeresen és kétszeresen ionizált oxigén (O<sup>+</sup>, O<sup>2+</sup>), a háromszorosan és négyszeresen ionizált neon (Ne<sup>3+</sup>, Ne<sup>4+</sup>), az egyszeresen és kétszeresen ionizált kén (S<sup>+</sup>, S<sup>2+</sup>), a háromszorosan és négyszeresen ionizált argon (Ar<sup>3+</sup>, Ar<sup>4+</sup>) vonalai. Legfontosabb az atomos hidrogén 21 cm-es rádióvonala, amely az alapállapotú elektron két ellentett spinű beállása közti kicsiny energiakülönbségnek felel meg. Az ilyen vonalak létrejöttéhez szükséges feltételek teljesülnek az emissziós ködökben. Ezek az objektumok általában 10–100 parszek átmérőjűek, sűrűségük pedig rendkívül alacsony, legfeljebb 10 ezer atom/cm3. ### A hidrogénatom és a hidrogénszerű ionok spektruma A Fraunhofer-féle vonalak keletkezésének folyamatát akkor lehet megérteni, ha a fény abszorpcióját és emisszióját a legegyszerűbb atom, a hidrogénatom modelljén magyarázzuk meg. Ha a hidrogénatom elektronja megváltoztatja állapotát, és egy másik, kisebb főkvantumszámú állapotot vesz fel, akkor az energiakülönbséget fénykvantumként kisugározza. A fény frekvenciája $\nu = E/h$, a hullámszáma (az egy cm-re jutó hullámhossz) $\bar{\nu} = \nu/c = E/ch$. $R_H=1.097x10^7m^{-1}$. A hidrogénatom színképében a következő sorozatok találhatók: A Lyman-sorozat az ultraibolya, a Balmer-sorozat a látható, míg a többi sorozat az elektromágneses sugárzás infravörös tartományában helyezkedik el. A hidrogén egyszerű színképével szemben a nehezebb atomok (növekvő tömegszám szerint) spektrumai egyre bonyolultabbá válnak. A hidrogénszerű ionok, vagyis az egyszeresen ionizált hélium (He<sup>+</sup>), a kétszeresen ionizált lítium (Li<sup>2+</sup>), a háromszorosan ionizált berillium (Be<sup>3+</sup>) stb. spektrumai erős hasonlóságot mutatnak a hidrogénatom spektrumával, mert ezeket a rendszereket szintén egy elektron alkotja, ahol csak a magtöltés és tömegszám emelkedik. A Bohr-féle atommodell szerint az ilyen ionok lehetséges energiaértékei a H-atom energiaértékeinek Z2-szeresei: Az ionizált hélium (He<sup>+</sup>-ion, Z=2) által kibocsátott sorozatok egyike a Dzéta Puppis csillag színképében még 1897-ben felfedezett Pickering-sorozat: amelyet kezdetben a hidrogénatom színképvonalainak tekintettek. A Bohr-elmélet nyomán azonban a fenti sorozatot megtalálták a He<sup>+</sup> színképében, héliumban létesített kisülések alapján. ### Az alkáliatomok színképe Az alkáliatomok a periódusos rendszer I. főcsoportjában helyezkednek el, azaz legkülső elektronhéjukat egy elektron alkotja, ezért az elemek közül a hidrogénhez hasonlítanak a legjobban, amelyben összesen csak egy elektron van. A legkülső elektron világító elektronnak vagy vegyértékelektronnak nevezzük. Az előbbi elnevezés arra utal, hogy az alkálifémek optikai színképe ennek az elektron a gerjesztése során jön létre, utóbbi elnevezés pedig az atom kémiai viselkedésében betöltött szerepét fejezi ki. A vegyértékelektron atomtörzsön belüli tartózkodási valószínűsége a mellékkvantumszámtól függ, ezért energiája – ellentétben a hidrogénatommal – a főkvantumszám mellett a mellékkvantumszámtól is függ. c a fénysebesség, h =6,626·10<sup>−34</sup> Js (Planck-állandó), R =1,097·10<sup>7</sup> m<sup>−1</sup> (Rydberg-állandó), s ill. p korrekciós tagok (hidrogénatom esetén értékük 0) annál nagyobbak, minél nehezebb az atom, és minél kisebb az l mellékkvantumszám értéke. (A hidrogénatomhoz hasonlóan az l mellékkvantumszámnak kisebbnek kell lennie a főkvantumszámnál.) Az optikai színkép úgy jön létre, hogy két energiaszint közötti különbség fénykvantum formájában kisugárzódik. Az emissziós színkép vizsgálatakor négy intenzívebb, részben egymásba nyúló vonalsorozat figyelhető meg: a fősorozat, az első és második melléksorozat, valamint a Bergmann-sorozat: Abszorpcióban rendszerint – ha az alkáligőz nem nagyon magas hőmérsékletű – csak a fősorozat jön létre. Mindegyik sorozat határához folytonos színkép – határkontinuum – csatlakozik, hasonlóan a hidrogén színképeinek esetéhez. ### Az alkáliföldfémek színképe Az alkáliföldfémek a periódusos rendszer II. főcsoportjában helyezkednek el, vegyértékhéjukat emiatt két elektron alkotja. A magnézium színképében szinglettek (különálló vonalak) és triplettek (vonalhármasok) sorozatai fordulnak elő, amelyek fel vannak tüntetve a Grotrian-diagramon. Kombinációkat nem figyeltek meg a szinglettek és triplettek között, de ez a kiválasztási szabály gyakran sérül ahogy az összetett atomok irányába haladunk a periódusos rendszer II. főcsoportjában. A magnéziumnál az 1's állapotból az alacsonyabb energiájú 33p állapot közepébe történő átmenetnek van jelentősége a csillagászatban. Általánosságban az atomok energiaszintjeinek multiplicitását a vegyértékelektronok száma határozza meg. Az egy vegyértékelektronnal rendelkező magnéziumnál dublettek (vonalkettősök), a kettő vegyértékű magnéziumnál szinglettek és triplettek, a három vegyértékű alumínium színképében dublettek és kvartettek (vonalnégyesek) fordulnak elő. Az ionizált atomok energiaszintjeinek multiplicitása megfelel a vele azonos vegyértékhéjjal rendelkező atoméval. ### A színképvonalak multiplicitása <math title="A semleges atomok energiaszintjeinek multiplicitása"> \begin{align} & \text{Multiplicities from potassium to gallium} \\ \\ & \begin{array}{ccccccccccccc} \text{K} & \text{Ca} & \text{Sc} & \text{Ti} & \text{V} & \text{Cr} & \text{Mn} & \text{Fe} & \text{Co} & \text{Ni} & \text{Cu} & \text{Zn} & \text{Ga} \\ \hline ~&1&~&1&~&1&~&1&~&1&~&1&~\\ 2&~&2&~&2&~&2&~&2&~&2&~&2\\ ~&3&~&3&~&3&~&3&~&3&~&3&~\\ ~&~&4&~&4&~&4&~&4&~&4&~&~\\ ~&~&~&5&~&5&~&5&~&5&~&~&~\\ ~&~&~&~&6&~&6&~&6&~&~&~&~\\ ~&~&~&~&~&7&~&7&~&~&~&~&~\\ ~&~&~&~&~&~&8&~&~&~&~&~&~\\ \end{array} \end{align} </math> ### A sugárzás elnyelése és kibocsátása A Bohr-féle atommodell energiaszintjei stacionárius állapotok; az egyik állapotból a másikba történő átmenet csak valamilyen másik részecskével történő kölcsönhatás útján lehetséges (a fénykvantumot itt részecskéknek tekintjük). A kölcsönható részecske által kiváltott folyamat alapvetően kétféle lehet: gerjesztés vagy ionizáció. Gerjesztés során az atom egy olyan gyors elektronnal lép kölcsönhatásba, amely elegendő energiával rendelkezik ahhoz, hogy az atomot alapállapotból gerjesztett állapotba juttassa. Ezt általánosan így jelöljük: A + e<sub>gyors</sub> → A<sup>\</sup> + e<sub>lassú</sub> (1) A<sup>\</sup> → A + hν (2) A + hν → A<sup>\</sup> (3) ahol A<sup>\</sup> a gerjesztett atomot, e pedig az elektront jelöli. A gerjesztett atom arra törekszik, hogy minél hamarabb alacsonyabb energiájú állapotba jusson, amit (2) folyamattal érhet el. Itt a hν szorzat egy fénykvantumot jelöl. Minden folyamat, amely egy atom gerjesztéséhez vezet, megfordítható (reverzibilis). Ekkor fénnyel történő gerjesztésről (3) beszélünk. Ionizáció során az atom nagyenergiájú elektronokkal (4) vagy fotonokkal (5) ütközik, melynek hatására az atom elektronja olyan mértékben gerjesztődik, hogy elhagyja az atomot. A reakciót a következőképpen jelölhetjük: A + e<sub>gyors</sub> → A<sup>+</sup> + e + e<sub>lassú</sub> (4) A + hv → A<sup>+</sup> e + E<sub>kin</sub> (5) ahol A<sup>+</sup> egy olyan atomot jelöl, amelyből hiányzik egy elektron, és ezért +e töltésű. A megfordított folyamatot, amelynek során egy elektron befogása történik, miközben egy másik elektron a szabaddá vált energiát felveszi, hármas ütközés általi rekombinációnak nevezzük. A befogott elektron ilyenkor közvetlenül az alapállapotba juthat, vagy először egy gerjesztett állapotba, ahonnan kisugározva a rá jellemző vonalas színképnek megfelelő frekvenciájú fotont, eléri az alapállapotot. Annak az elektronnak a szerepét, amelyet nem fognak be, és a befogott elektron energiáját felvette, más atomok és molekulák is átvehetik. Az ionizáció végbemehet fotonok befogásával is, ekkor fotoionizációról beszélünk. A fotoionizáció feltétele, hogy a foton energiájának nagyobbnak kell lennie, mint az elektron alapállapotának és a sorozathatárnak a különbsége. Ez a reakció azt jelenti, hogy egy atom nem csak a rá jellemző színképnek megfelelő fotonokat képes elnyelni a (3) egyenletnek megfelelően, hanem a sorozathatárnál nagyobb energiájúakat is, és közben pozitív ionok keletkeznek, ami egyezik a tapasztalattal. A fotoionizáció fordított folyamatát sugárzással járó rekombinációnak nevezzük. Ennek során az ion egy elektront fog be, és ezáltal semleges atommá alakul. Ez többféleképpen is végbemehet: A<sup>+</sup> + e + E<sub>kin</sub> → A + hv (6) A<sup>+</sup> + e + E<sub>kin</sub> → A<sup>\</sup> + hv<sub>1</sub> → A + hv<sub>1</sub> + hv<sub>2</sub> (7) Színképvonalak keletkeznek az ún. perturbáció jelenség során is. Ilyenkor egy szabad elektron egy atom közelében repül el, gyorsulást szenved, és – mint gyorsuló töltött részecske – elektromágneses sugárzást bocsát ki. Mivel az elektron szabad állapotai nem kvantáltak, ilyenkor folytonos emisszió lép fel. ### Vonalprofilok, vonalkiszélesedés, ekvivalens szélesség A színképvonalak nem végtelenül keskenyek, a sugárzás intenzitása a kontínuumtól a vonal közepe felé mindkét irányból folyamatosan csökken vagy nő, aszerint, hogy a vonal abszorpciós vagy emissziós. Ha az intenzitást a hullámhossz függvényében ábrázoljuk, akkor a vonalprofilt (vonalkontúrt) kapjuk. A középső szakaszt vonalmagnak, a két külső részt vonalszárnynak nevezzük, a három rész együtt a vonal szélességét adja. A gyakorlatban a szomszédos vonalak gyakran összeolvadnak („blend”), és ilyenkor nehéz mérni a vonal szélességét. A vonal erősségét az ekvivalens szélességgel jellemezzük. Ha a színképvonal intenzitását ahhoz az intenzitásegységhez viszonyítva ábrázoljuk, amely a kontínuumban a vonal helyén beérkezne, akkor a vonalprofil által körülfogott terület a vonal teljes abszorpciója. Az ezzel egyenlő területű, egységnyi magasságú téglalap szélessége a vonal szélessége. Ångströmben mérjük, definíciója: : $W_\lambda = \int \limits_{\lambda_1} ^{\lambda_2} {\frac {I_c - I_\lambda} {I_c}} \;d \lambda$ Ahol Fc a kontinuum fluxusa, Fλ pedig a színképvonalon belüli fluxus, vonalprofil. (Az egyes színképvonalak ekvivalens szélességének fizikai paraméterektől való függésére a Schuster–Schwarzhild-féle modellből következtethetünk.) A színképvonalprofil azért jön létre, mert a színképvonal frekvenciatartományában a $\chi _{v}$ abszorpciós koefficiens megnövekszik, mivel ebben a frekvenciaintervallumban képes valamelyik atom abszorbeálni az elektromágneses spektrumot. Ahhoz, hogy a vonalprofil alakját elméleti úton meg tudjuk határozni, ismernünk kell a $\chi$ függését a frekvenciától. Az abszorpciós koefficiens két részből tevődik össze: $\chi$ folytonos abszorpciós koefficiensből és $\chi_{v}^$ szelektív abszorpciós koefficiensből. A színképvonalon kívül csak $\chi$-vel számolunk, a színképvonal frekvenciatartományában a $(\chi+\chi_{v}^o)$ összeggel. Az r<sub>ν</sub> = I<sub>ν</sub> / I<sub>ν</sub><sup>o</sup> mennyiséget maradékintenzitásnak nevezzük. Ahol ν a folytonos színkép frekvenciája, I<sub>ν</sub><sup>o</sup> az ehhez tartozó intenzitás, I<sub>ν</sub> a valódi intenzitás a színképvonal frekvenciatartományán belül. A színképvonal frekvenciatartományán kívül r<sub>ν</sub> = 1; a színképvonalon belül r<sub>ν</sub> \< 1 A csillagok fotoszférájában keletkező színképvonalak profilját a folytonos és a szelektív abszorpció együttesen alakítja. A szelektív abszorpciónak két fajtája van. Bizonyos esetekben csak az egyik vagy csak a másik fajta abszorpció játszik szerepet (például a napkorong szélén csak a tiszta szórás). Valódi szelektív abszorpció során a foton abszorbeálódik valamilyen atomban és gerjeszti azt. A gerjesztett elektron 10·10<sup>−12</sup> s alatt alacsonyabb állapotba kerül, de valódi ~ esetén nem a kiindulási állapotba, vagyis az elnyelt foton energiája nem egyezik meg az emittált foton energiájával. Tiszta szórás esetén a ν<sub>1</sub> frekvenciájú foton abszorpciója után az emittált foton ismét ν<sub>1</sub> frekvenciájú lesz. Mivel az emisszió izotropnak tekinthető, ezért tiszta szórás esetében egy párhuzamos sugárnyalábból izotrop sugárzás jön létre. Egy adott csillag (fényforrás) vonalprofiljainak vizsgálata azért lényeges, mert belőlük az égitest több fizikai tulajdonságára következtethetünk: - A csillagok légkörét alkotó gáz fizikai körülményei - Forgási sebesség - Esetleges pulzáció - Csillagszél - Tömegvesztés - Felszíni foltok (csillagfoltok) - A csillagot körülvevő anyag - kettőscsillag lehetősége A spektrumvonalak kiszélesedése A vizsgálatok alapján kiderült, hogy a spektrumvonalak nem végtelen keskeny vonalból állnak, hanem van bizonyos kiterjedésük, amely a hullámhossztól függ. A jelenség a természetes vonalkiszélesedés, amit a Heisenberg-féle határozatlansági relációval magyarázhatunk. A reláció szerint az egymással fel nem cserélhető fizikai mennyiségek értékét nem tudjuk meghatározni egyidejűleg és egyforma pontossággal. Például egy kvantumállapot energiájára és élettartamára a következő összefüggés áll fenn: $\delta E * \tau \ge h$ ahol τ a gerjesztett állapot élettartama, h a Planck-állandó, δE pedig a kvantumállapot energiabizonytalanságát jelöli. A vonalkiszélesedés másik oka az ún. ütközési csillapodás, vagy nyomási vonalkiszélesedés. Ennek az az oka, hogy az atomok ütközéseinek hatására lerövidül egy-egy gerjesztett állapot időtartama, így hamarabb visszatérnek az alapállapotba. A vonalkiszélesedés harmadik oka a termikus kiszélesedés (Doppler-kiszélesedés), amely általában 1-2 nagyságrenddel nagyobb mértékű, mint a természetes vonalkiszélesedés. Ezeken a mikrofizikai folyamatokon kívül további vonalkiszélesedést okozhat még a csillagok rotációja és/vagy pulzációja is. A Doppler-eltolódás okozta vonalkiszélesedés mérését közvetlenül befolyásolja a spektrográf felbontása (nm/pixel; ångström/pixel). Ha ugyanis sebességegységekben mérünk, akkor a Doppler-formula a következőképpen írható fel: $v = c z = c \frac{\delta \lambda}{\lambda}$ ahol Δλ az észlelt hullámhossztartomány centrálisa, λ a spektrográf felbontásának mértéke, c a fénysebesség és v a radiális sebesség. ### Hőmérsékleti sugárzás A csillagok többségénél a spektrumvonalak bizonyos (néha elég széles) tartományaiban az energia viszonylagos eloszlása közel áll az abszolút fekete test színképében tapasztalható energia eloszláshoz, amelyet a Planck-féle képlet ad meg, ez hullámhosszal kifejezve: : $E(\lambda,T) = \frac{2 h c^{2}}{\lambda^5}\frac{1}{\exp(\frac{h c}{k\lambda T})-1}$ ahol h a Planck-állandó (h=6,62·10<sup>−34</sup> J s) k a Boltzmann-állandó (k=1,38·10<sup>−23</sup> J/K) c a fénysebesség, T pedig a test abszolút hőmérséklete. A Planck-törvény – csillagászatban is gyakran alkalmazott – két folyománya a Stefan–Boltzmann-törvény és a Wien-féle eltolódási törvény. A Wien-féle eltolódási törvény értelmében a Planck-görbe maximumának megfelelő $\lambda_{max} (T)$ hullámhossz és a T hőmérséklet szorzata állandó. : $\lambda_{max} T = 0,29 cm K = const\,$ A Stefan–Boltzmann-törvény a Planck-törvényből minden frekvenciára és irányra való integrálás útján adódik, és kimondja, hogy a T abszolút hőmérsékletű fekete test egységnyi felületéről egységnyi idő alatt kisugárzott teljes energia a hőmérséklet negyedik hatványával arányos: : $E(T) = \sigma T^4 \,$ ahol σ = 5,67·10<sup>−8</sup> W/m2K<sup>4</sup> a Stefan–Boltzmann konstans. Rövid hullámhosszakon a Planck-függvény helyett a Wien-közelítés alkalmazható: : $I_{\nu}(T) \simeq \frac{2 h {\nu^{3}}}{c^2}\exp\left(-\frac{h \nu}{k_B T}\right)$ Hosszú hullámhosszakon viszont a Rayleigh–Jeans közelítés alkalmazható: : $I_{\nu}(T) \simeq 2\frac{{\nu^{2}}}{c^2}k_B T$ ### A színképvonalak Fowler–Milne-féle elmélete Az atomok elektronhéjában az elektronok csak jól meghatározott (stacionárius) energiaszinteket foglalhatnak el. Az r-szeresen ionizált atom k-dik energiaszintje: (r, k), az ehhez a szinthez tartozó energia E<sub>r,k</sub>. Az atom csak olyan frekvenciájú sugárzást képes (ionizáció nélkül) abszorbeálni, amelyre vonatkozóan érvényes a következő egyenlőség: h · v = E<sub>r,k</sub>– E<sub>r,l</sub> ahol teljesül, hogy k \> L. Az (r, l) → (r, k) átmenethez tartozó színképvonal „erőssége” és profilja attól függ, hogy az adott típusú atomból mennyi található a csillag fotoszférájának egységnyi térfogatában, és hogy a fotoszférában előfordul-e jelentős mennyiségben az r-szeresen ionizált állapot. Azonos körülmények között a színképvonal erőssége függ a csillag atmoszférájában lévő ionizációs viszonyoktól, vagyis a hőmérséklettől. A Fowler–Milne-féle elmélet a Saha-egyenlet segítségével azt vizsgálja, hogy miként függ egy meghatározott (r, k) szinten tartózkodó elektronok száma, és ezzel hozzávetőlegesen a színképvonal erőssége a hőmérséklettől. A termodinamikai egyensúly esetén érvényes Saha-egyenlet megadja a különböző ionizációs állapotú atomok relatív számát: $\frac{n_{0,r+1}}{n_{0,r}}n_e = \frac{g_{0,r+1}}{g_{0,r}}\frac{2(2\pi m_ek_BT)^{3/2}}{h^3}\exp \left(-\frac{X_r}{k_BT_I}\right)$ ahol n<sub>k,r</sub> az r -szeresen ionizált k-adik gerjesztett állapotban lévő atomok számsűrűsége, g<sub>k,r</sub> az egyes állapotok sztatikus súlya (táblázatból nyerhető), n<sub>e</sub> az elektronsűrűség X<sub>r</sub> az ionizációs energia, m<sub>e</sub> az elektron tömege. A csillagok színképében a különböző ionizációs állapotú atomok színképvonalának tanulmányozásából, például a növekedési görbe segítségével meghatározható az $\frac{n_{0,r+1}}{n_{0,r}}$ arány, amivel az egyenletből kifejezhető a csillag T<sub>I</sub> ionizációs hőmérséklete. Szintén termodinamikai egyensúly fennállásakor teljesül a Boltzmann-formula, amiből megállapítható a csillag ún. T<sub>G</sub> gerjesztési hőmérséklete: $\frac{n_{r,k}}{n_{r,i}} = \frac{g_{r,k}}{g_{r,i}}\exp \left(-\frac{E_{r,k}-E_{r,i}}{k_BT_G}\right)$ ahol n<sub>r,k</sub> az adott kémiai elem r-szeresen ionizált atomjai közül azoknak a térfogategységre eső száma, amelyek a k-adik kvantumállapotban vannak, E<sub>r,k</sub> ugyanilyen fajtájú r-szeresen ionizált k-állapotú atom gerjesztési energiája. A csillag színképében azoknak a színképvonalaknak az ekvivalens szélessége amelyeknél az elektronátmenet az r, k állapotból kiindulva történik, arányos n<sub>r,k</sub>-val. Ugyanazon atom két különböző színképvonal-sorozatának vizsgálatából megállapítható az $\frac{n_{r,k}}{n_{r,i}}$ arány. ### Zeeman-effektus Pieter Zeeman (1865–1943) holland fizikus 1896-ban felfedezte, hogy a színképvonalak mágneses mezőben 3 komponensre hasadnak fel. A színképvonalak ún. pí-komponense a helyén marad, a két ró-komponens pedig szimmetrikusan eltolódik a rövidebb illetve a hosszabb hullámhosszak felé. A jelenség magyarázata, hogy mágneses mezőben az atomok mágneses momentuma a megegyező irányban rendeződik. Összesen 2J+1 beállási lehetőségük van, vagyis az atomok energiaállapotai 2J+1 szintre hasadnak fel. Bohr III. törvénye alapján a spektrumvonalak megfelelnek két energiaátmenet közötti energiakülönbségnek. Az energiaállapotok felhasadása a spektrumvonalak felhasadásában figyelhető meg. Megkülönböztetünk normális és anomális Zeeman-effektust. Normális Zeeman-effektus esetén a fotont emittáló atomoknak csak pálya-impulzusmomentuma van (S=0, L≠0). A felhasadt spektrumvonalak egymás közti energiakülönbsége: ΔW = μ<sub>B</sub> B ahol B a mágneses momentum abszolút értéke. A spektrumvonalak közötti frekvenciakülönbség ekkor: Δν = ΔW / h ≈ 14 GHz/T . Például a hidrogénatom színképvonalai 1 tesla mágneses indukciójú mezőben ∆v = 1,4·10<sup>10</sup> Hz frekvenciakülönbséggel hasadnak fel. Ez a színképben nagyon kis eltéréseket jelent (a nátrium-dublett komponensei közti távolság 3%-át). Kimutatásához a spektrométernek ≥ 10<sup>6</sup> felbontóképességgel kell rendelkeznie. Anomális Zeeman-effektus esetén a spektrumvonalat mutató atomban teljesül, hogy L≠0 és S≠0. Emiatt több spektrumvonal jelenik meg, mint normális Zeeman-effektus esetében. A Zeeman-effektus a spektrumvonal komponensek fényének polarizáltságával is jár. Ennek módja és mértéke a mágneses mező és a látósugár által bezárt szögtől függ. A felhasadást egyszerűbb vizsgálni emissziós színképvonalaknál. Ha egy fénykibocsátó gázt mágneses mezőbe helyezünk, és a mágneses mező iránya egybeesik a megfigyelés irányával, akkor normális Zeeman-effektus esetén csak a kettő, eltolódott ró-komponenst figyelhetjük meg, amelyek fénye arra merőlegesen lineárisan polarizált. Általános esetben, ha a mágneses mező iránya a látósugárral γ szöget zár be, a komponensek fényességének arányát az Frederick H. Seares által megfogalmazott formulával adhatjuk meg. A napfoltok spektrumvonalainak több komponensre való felhasadására G. E. Hale adott magyarázatot, polarizációs mérésekkel igazolta, hogy a felhasadás a napfolt mágneses mezőjében bekövetkező Zeeman-effektus következménye. A Zeeman-féle jelenség felhasználásán alapul a magnetográf működése. Ez egy olyan berendezés, amelynek segítségével mérhető a Napon kialakuló mágneses mezők erőssége, és meghatározható e mezők területi kiterjedése. Johannes Stark (1874–1957) német fizikus megfigyelte, hogy erős elektromos mezőbe helyezett gázok színképvonalai is felhasadnak, hasonlóan a Zeeman-effektushoz. A felhasadás a térerősség négyzetével arányos. Ezt a jelenséget Stark-effektusnak nevezzük. ## Az égitestek színképe ### Nap A Nap effektív felületi hőmérséklete a Stephan–Boltzmann-féle sugárzási törvény alapján 5785 °K = 5512 °C. Ezt a hőmérsékletet a Planck-féle sugárzási törvény (1900) és a Wien-féle eltolódási törvényből is le lehet vezetni. A Nap sugárzási maximuma ezek alapján 468 nm-nél van, ami az elektromágneses sugárzás látható tartományába esik. A Nap színképe folytonos spektrum, amelyre abszorpciós, ritkábban emissziós vonalak rakódnak. A folytonos színkép a fotoszférában keletkezik, az abszorpciós vonalak pedig a fotoszféra fölött elhelyezkedő kromoszférában. (Ma mintegy 25 ezer ilyen abszorpciós vonalat ismerünk, melynek mintegy 75%-át sikerült már azonosítani.) Az emissziós vonalak főként a naplégkör legkülső tartományában, a napkoronában jönnek létre. Ezen vonalak döntő többsége az optikai tartománynál kisebb hullámhosszú tartományba esik. Időszakos emissziós vonalak keletkeznek a napkitörések alkalmával, ekkor jelentős hőmérséklet-növekedés tapasztalható. Ez kb. 1-2 órás jelenség, utána a színképvonalak abszorpcióssá alakulnak. A színképi vonalak intenzitásából megállapítható a Nap légkörének kémiai összetétele. Az adatok alapján világos, hogy tömegszázalék szerint 97%-ban, atomszám szerint 99,6%-ban a Nap hidrogénből és héliumból, vagyis a két legkönnyebb elemből áll. Az atomokra visszavezethető vonalakon kívül a Nap színképében található néhány színképi sáv is, ezek molekulák jelenlétére utalnak. A magas hőmérsékletnek megfelelően azonban főként olyan vegyületek jöhetnek szóba, amelyek két atomból állnak: OH, NH, CH, SiH, MgH, CaH, C<sub>2</sub>, CN, O<sub>2</sub>, TiO, MgO, AlO. A Nap spektrumában a földi légkör is otthagyja a nyomát. Bolygónk légköre hideg gázként viselkedik, elnyeli a Nap fényéből a rá jellemző hullámhossztartományokat. Ezt igazolják a H<sub>2</sub>O, O<sub>2</sub>, O<sub>3</sub>, CO<sub>2</sub>, N<sub>2</sub>O, CH<sub>4</sub>, N<sub>2</sub> atomok ill. molekulák napszínképre rakódó elnyelési vonalai, ami zavarja a valódi színkép vizsgálatát. A valódi ill. a Föld légköre okozta spektrumvonalak szétválasztása a naplégkörben keletkező spektrumvonalaktól a Doppler-effektus alapján történik. A földi légkör elemeinek vonalai ugyanis nem szenvednek eltolódást, így könnyen megkülönböztethetőek. A Napról szerzett ismereteink jelentős részét a színképelemzés elvén működő műszereknek (spektroszkóp, spektrográf, spektrohelioszkóp, spektroheliográf) köszönhetjük. A spektroszkóp a színkép leképzésére szolgál, a spektrográffal pedig a színképet akár le is fényképezhetjük. A Napról azonban egyik sem ad képet. Ha az a célunk, hogy a Napkorongot lássuk, vagy egy felszíni jelenséget vizsgáljunk, de nem a teljes színképtartományban, hanem egy kiválasztott sávban, akkor alkalmazunk spektrohelioszkópot vagy spektroheliográfot. (Utóbbival fényképezni is lehet.) Ezek a műszerek a beépített, ráccsal ellátott ernyő révén csak a kívánt színképsávot engedik át a teljes spektrumból. Ez a spektrális tartomány általában a látható vörös fényt jelenti, mivel ez a tartomány árul el a legtöbbet a Napon végbemenő folyamatokról. A Nap ugyanis nagyrészt hidrogénből áll, a hidrogén által okozott legfényesebb színképvonal a hidrogén-alfa. Ez a vonal a hullámhossznál található. Hidrogén-alfa fényben figyelhetőek meg a napfoltok mágneses tulajdonságai. Két szomszédos napfolt esetén sötétebb „szálak” figyelhetőek meg H-alfa fényben, amelyek nagy ívekben futnak az egyik foltról a másik folt közepe felé, kirajzolva a mágneses erőtér vonalait. ### Exobolygók A Naprendszeren kívüli bolygók (ún. exobolygók) kimutatására napjainkban csak közvetett módszerek állnak rendelkezésünkre. A kimutatás történhet a bolygó csillagra gyakorolt gravitációs hatása alapján, mégpedig a csillag mozgásának közvetett (spektroszkópiai) megfigyelésével. A bolygó túl halvány a csillag fényéhez képest és túl közel kering hozzá, hogy távcsövekkel megfigyelhető legyen, de gravitációja közvetve nyomot hagy a csillag színképében. A bolygó és a csillag közös tömegközéppontjuk körüli keringése során a csillag radiális sebessége változik: a Doppler-effektusnak megfelelően a színképvonalak hullámhossza eltolódik, közeledéskor a kék, távolodás esetén a vörös hullámhosszak felé. Spektrográfiai eszközökkel ezt a hullámhosszváltozást mérni lehet, akár 1 m/s-os pontossággal. A Nap tömegközéppontjának mozgásában a Jupiter mintegy 12 m/s, a Föld 0,1 m/s sebességingadozást okoz. ### Üstökösök, meteorok, kisbolygók A fényes üstökösök színképe molekulák jelenlétéről árulkodik. A Nap UV-sugarai fluorszcenciát idéznek elő. A kóma és a csóva színképe részben folytonos, ami a Nap visszavert fényére utal, részben fényes vonalakból álló emissziós színkép. Elsősorban a C, H, N és O vonalai ismerhetők fel benne. A kóma semleges és ionizált, a csóva túlnyomórészt ionizált molekulákból áll. A kóma színképében található molekulák a CN, CH, OH, NH, C<sub>2</sub>, CH<sub>2</sub>, NH<sub>3</sub>, ionizált molekulák a CO<sup>+</sup>, CO<sub>2</sub><sup>+</sup>, OH<sup>+</sup>, CH<sup>+</sup>. A csóvában pedig a CN, CO<sup>+</sup>, CO<sub>2</sub><sup>+</sup>, CH<sup>+</sup> és az N<sub>2</sub><sup>+</sup> sávok fordulnak elő. Az üstökösök színképének első elemzése Swings csillagász nevéhez fűződik. A meteorok színképben elsősorban a Na, Fe, Ca, Mn, Cr, Si, Ni, Al semleges vonalai és a Ca, Fe, Mg és Si ionizált vonalai figyelhetőek meg. Gyors meteorok ( v \> 30 km / s ) esetében a Ca II, H és K vonalak dominálnak. Az ionizációs energiából meghatározható a meteor sebessége az atmoszférába való érkezéskor. A kisbolygók (aszteroidák) színképe a felszínt alkotó anyagoktól és a felszín állapotától függ. Ez alapján csoportosíthatóak: - A típus: extrém vörös színű aszteroidák erős abszorpciós vonalakkal, amelyek olivin jelenlétére utalnak. Előfordulásuk ritka. - B típus: tulajdonságaikban a C típusra hasonlítanak, albedójuk viszont nagyobb. Ritka. - C típus: igen sötétek, geometriai albedójuk 0,065 alatti. Felszínükön kondrit és hidrált szilikátok vannak jelen. Előfordulásuk gyakorisága 75%. Főleg a Naptól távol gyakori. - E típus: nagy albedójúak, ensztatit akondritok olvadásos-üvegesedéses folyamatokkal. A Naphoz közelebb gyakoribb. - F típus: gyenge abszorpciós (elnyelési) vonalakat mutatnak UV-tartományban - G típus: hasonlít a C-típusra, UV-tartományban erős abszorpciós vonalakat tartalmaz a spektruma - M típus: spektrumuk alapján fémekből (vas, nikkel stb.) vannak. Valószínűleg nagy, ősi aszteroidák ütközéssel feltárt magjai. - S típus: a legheterogénebb osztály, a Naphoz relatíve közel (kb. a Föld távolságában) jellemzők. Albedójuk 0,07–0,23 közé esik. Gyakoriságuk 15%. Különböző szilikátok alkotják, felszínükön gyakran figyelhetünk meg sok port, vagy olvadásos-üvegesedéses folyamatok nyomát, amit a fiatal Nap erős sugárzása okozott. Hét alosztályukba ezek alapján lehet tovább osztályozni őket. - T típus: - V típus: bazalt anyagú égitestek, jól meghatározott (a 4 Vesta kisbolygóhoz hasonló) pályán keringenek, és valószínűleg a Vesta töredékei. ### Csillagok A csillagok légkörét – fizikai tulajdonságai alapján – három részre oszthatjuk. A fotoszféra az atmoszféra legalsó rétege. A nagy nyomás és magas hőmérséklet mellett itt nagyon sok szabad elektron van. Ilyen körülmények között sor kerülhet a legkülönbözőbb pályákra való befogásukra, ami által folytonos színkép jön létre. Természetesen itt nemcsak a hidrogénről van szó, hanem nehezebb, bonyolultabb felépítésű atomokról is. A fotoszféra fölött helyezkedik el az alacsonyabb hőmérsékletű kromoszféra. Ez a réteg hideg gázként viselkedik, éppen azokat az energiamennyiségeket nyeli el, amelyek az elektronok gerjesztett állapotának eléréséhez szükségesek. Ekkor abszorpciós (elnyelési) vonalak keletkeznek. A kromoszféra fölött található a korona, melynek vastagsága nagyobb, mint 10<sup>6</sup> km. A hőmérséklet itt hirtelen óriásira nő, akár a 10<sup>6</sup> kelvines nagyságrendet is elérheti. Ilyen fizikai körülmények mellett emissziós vonalak keletkeznek. Hasonló kémiai összetételük miatt a normális elemgyakoriságú csillagok színképét – a légkörükben jelenlévő gerjeszthető atomokat és ionokat – elsősorban nem a kémiai összetétel, hanem a hőmérséklet és a légkörük nyomása határozza meg. (Ezért egyes elemek vonalainak hiányából nem szabad arra következtetni, hogy ezek az adott csillag légköréből hiányoznak. Ezek az elemek is előfordulhatnak, csak spektroszkópiai úton nem észlelhetőek, mert spektrumvonalaik a Föld felszínén vizsgálható színképtartományokban számottevő mértékben nem fordulnak elő.) A nyomástényező hatása főként a vonalak szélességét befolyásolja: kis nyomás mellett a keletkező vonal keskeny, éles, nagy nyomás esetén szélesebb. Az eltérő vonalintenzitást mutató csillagokat növekvő felszíni hőmérsékletük szerint rendezzük, ezen alapul a Harvard-féle színképosztályozási rendszer. Ez elméletben a csillagokra jellemző legfontosabb színképvonalak erősségének és ekvivalens szélességének megállapításával történik. Ezek a vonalak/vonalsorozatok/sávok az alábbiak: - a hidrogén Balmer-sorozata - az ionizált hélium és az ionizált vas vonalai - a kálium abszorpciós vonala (393.3 nm) - az ún. G-sáv (CH molekula) - a semleges kalcium 422,7 nm-es vonala - 431 nm körüli fémvonalak - A TiO molekula sávjai E szisztéma fő hiányossága, hogy nem árul el semmit a csillag luminozitásáról. Többek között a csillagok e fontos paraméterének megállapítására vezették be a Yerkes-féle spektrálklasszifikációs rendszert. A csillagok színképosztályának megállapítása a gyakorlatban a következőképpen történik. Egy nagy látószögű Schmidt-távcső fényútjába néhány fokos prizmát helyeznek, így a fotolemezen megjelenik minden csillagnak a színképe. Az így kapott spektrumok felbontása azonban nagyon gyenge, részletes tanulmányozásra nem alkalmas, viszont megfelel a spektrálklasszifikáció törvényeinek. Minden színképosztályhoz és alosztályhoz tartoznak standardcsillagok, melyeknek spektráltípusa adott. ( A standardcsillagok listája a csillagászati színképosztályozás szócikkben található. ) Ismeretlen spektráltípusú csillagok esetében a színképosztályokba történő besorolásnál az adott műszerrel először a standardcsillagról kell objektívprizmás felvételt készíteni, majd a kapott spektrumot a csillagéval összehasonlítani. A spektroszkópiai kettőscsillagok kutatásában különösen fontos szerepe van a csillagászati színképelemzésnek. Ezek olyan kettőscsillagok, amelyekről csak spektroszkópiai úton állapítható meg a kettősség. Mivel a kettős rendszer két csillagkomponense a közös tömegközéppont (baricentrum) körül kering, ezért eközben radiális sebességváltozásokat mutatnak, kivéve ha a keringés pályasíkja merőleges a látóirányra. Ha egy ilyen kettős komponenseinek nagyjából megegyezik a fényessége, akkor két egymásra rakódott színképet látunk, amelyben a színképvonalak egymással ellentétes irányba elmozdulnak. A közeledő komponens vonalai a rövidebb, a távolodó komponens vonalai pedig a hosszabb hullámhossz irányába tolódnak el a Doppler-effektus alapján. Fél periódusidő elteltével fordított a helyzet, amikor pedig a csillagok látóirányra merőleges mozgást végeznek, akkor természetesen nincs Doppler-eltolódás. Összefoglalva a spektroszkópiai kettősök vonalai egy teljes keringési periódus alatt kétszer szétválnak, és kétszer összeolvadnak. Egy ilyen periódust megfigyelve megállapítható a keringési időn kívül a két csillag ellipszispályájának excentricitása (értéke többnyire 0,1 alatti) és a komponensek tömegének aránya. ### Csillagközi anyag A csillagközi anyag kutatása és a csillagok keletkezése mind a mai napig a modern asztrofizika egyik leghomályosabb területe. Az ezzel kapcsolatos legelső számítások Pierre-Simon de Laplace nevéhez fűződnek, akinek elgondolásai mindmáig tükröződnek a modern elméletekben. Ő vetette fel először, hogy a csillagok – bolygóikkal együtt – a csillagközi anyagból, gravitációs összehúzódással keletkeznek. A csillagközi anyag felfedezésére ezután még több mint egy évszázadot kellett várni, hiszen ez a ritka anyag az optikai tartományban nehezen figyelhető meg. Ezért nem meglepő, hogy az első közvetlen megfigyelést csak viszonylag későn, 1904-ben végezték. J. F. Hartmann ekkor a Delta Orionis spektroszkópiai kettős színképét vizsgálva olyan abszorpciós vonalakat (pl.: Ca) talált a spektrumban, amelyek nem vettek részt a spektroszkópiai kettős keringése során bekövetkező egyéb vonalainak periodikus eltolódásaiban, hanem egy állandóan meghatározott hullámhosszon maradtak. Ez úgy magyarázható, hogy a vonalak nem a csillagokból származnak (ekkor ugyanis a Doppler-effektusnak megfelelően vonaleltolódásokat kellene megfigyelni), hanem a csillag és a megfigyelő közötti anyagból. A csillagközi anyag spektruma folytonos színkép, amire emissziós vonalak rakódnak. E két összetevő intenzitásának aránya a köd típusától függ; a reflexiós ködöknél a folytonos (kékes) színkép, a H II felhőknél, planetáris ködöknél, szupernóva-maradványoknál, intersztelláris buborékoknál pedig az emissziós színkép dominál. A csillagközi anyagban azonosított atomok és molekulák: Kétatomosak: OH, NH, CH, CO, CS, SiO, SiH, MgH, CaH, C<sub>2</sub>, CN, O<sub>2</sub>, TiO, MgO, AlO. Többatomosak: H<sub>2</sub>O, HCN, HCHO. Találtak már cianoacetilént (HC<sub>3</sub>N) is, ami 5 atomból álló molekula. Az ilyen molekulák előfordulása az élet kialakulásáról folyó viták (asztrobiológia) szempontjából nem lényegtelen. A vegyületekben leggazdagabb terület a Sagittarius (Nyilas) és az Orion (Kaszás) csillagképben található. Az összetettebb, 6–7 atomot is tartalmazó molekulák több változatát ebben a két csillagképben találták meg. Néhány érdekesebb szerves vegyület ezek közül: formaldehid HCHO, metil-cianid CH<sub>3</sub>CN, formaldimin CH<sub>2</sub>NH, metil-acetilén CH<sub>3</sub>C<sub>2</sub>H, acetaldehid CH<sub>3</sub>HCO, formamid NH<sub>2</sub>HCO és dimetil-éter (CH<sub>3</sub>)<sub>2</sub>O. ### A galaxisok színképe A galaxisok spektruma az őket alkotó fényesebb csillagok színképének a keveréke. A kontínuumon egyaránt megfigyelhetőek abszorpciós és emissziós vonalak. A spirális galaxisokban a HII tartományok és ionizált hidrogénfelhők vonalai mutatkoznak. Magjuk többnyire M és K típusú csillagokból épül fel, színképükben ezért a kétszeresen ionizált oxigénion vonalai találhatóak meg. A központi tartomány emellett igen széles emissziós vonalakat mutat, ami a csillagközi gáz nagy sebességére (~1000 km/s) utal. A spirálkarokban az I-es populáció fiatal kék forró csillagai figyelhetőek meg. A fénylő csillagközi gázfelhőkkel együtt ezek teszik megfigyelhetővé a spirális szerkezetet. A csillagközi gáz és por néhány száz parszek vastagságú korong formájában a fősíkba tömörül. A színkép összességében az A – F-ig terjedő színképosztályoknak felel meg. Az elliptikus galaxisok magja – hasonlóan a spirális galaxisokéhoz – is II-es populációba tartozó csillagokból áll. Főként fényes vörös óriások figyelhetők meg, amelyek együttesen a K, L, M színképosztályt képviselik. A csillagösszetételnek megfelelően az elliptikus galaxisok inkább vörösek, a spirálisok pedig kékesek. A világegyetem tágulása a galaxisok egymástól való távolodásában mutatkozik meg, ezért a galaxisok színképvonalai vöröseltolódást mutatnak. A vöröseltolódás legkönnyebben a kalcium H- és K-vonalánál figyelhető meg, ami a látható ibolya tartományból a kék-zöld tartomány felé történik. Az eltolódás mértéke annál nagyobb, minél kisebb a galaxisok látszólagos átmérője, illetve a látszólagos fényessége, vagyis minél nagyobb a távolságuk. Ezt az összefüggést írja le a Hubble-törvény. A legnagyobb vöröseltolódású extragalaxisok a kvazárok. Az eddig felfedezett legtávolabbi kvazár vöröseltolódása z = 6,28 az SDSS mérései alapján. ## Csillagászati színképelemzés a gyakorlatban. Spektrográfok Spektrográfok felépítése, tulajdonságai Egy csillagászati spektrográf és egy laboratóriumban használt színképelemző berendezés között, bizonyos szempontból semmi, ugyanakkor mégis hatalmas különbségek vannak. A vizsgálni kívánt fény mindkét esetben hasonló utat fut be: legelőször áthalad egy résen, amely minden más zavaró fényforrást kizár, majd a divergens fénynyalábot a kollimátor párhuzamosítja, ezek után pedig a bontóelemre fókuszálja. A bontóelem (legtöbb esetben rács) a különböző hullámhosszú fénysugarakat különböző irányokba téríti el, előállítva ezzel a színképet. A spektrálisan bontott nyalábokat egy újabb optikai elem (kamera) vetíti a detektorra, aminek a síkjában így egymás mellé képződnek le a spektrum egyes tartományai. A detektor lehet fotolemez, vagy a legújabb technikának megfelelő CCD-mátrix. A csillagászatban a vizsgálat tárgyát képező objektumok igen halványak, így egyetlen beérkező fotont sem szabad elveszítenünk a távcső által összegyűjtött fénynyalábból. Ez több feltételt is jelent a spektrográf felépítésére nézve. Például a rést kivilágító fénynyaláb a távcső optikájának megfelelően összetartó, majd a résen áthaladva széttartó fénykúpként jelentkezik. Ezt a kollimátornak maradéktalanul be kell fogadni, vagyis a kollimátor fényerejének nagyobbnak vagy egyenlőnek kell lennie a távcső fényerejével. A spektrográf egyik legfontosabb értékmérője a reciprok lineáris diszperzió: ennyire „húzza szét” a színképet; ezt ångström/mm-ben mérjük (1 nm = 10 A). A másik fontos tulajdonsága felbontóképesség, amely megadja, hogy egy adott hullámhosszon mekkora az a Δλ érték, amelyre két egymáshoz közel eső színképvonal még éppen szétválasztható. (R = λ/Δλ) A diszperzió és a felbontóképesség hasonló okoknál fogva nem azonos, mint a nagyítás és a felbontóképesség a vizuális távcsöves megfigyeléseknél. Ha két színképvonal egy λ hullámhossznál akkor választható szét, ha hullámhosszkülönbségük legalább Δλ, akkor a λ/Δλ arányt nevezzük felbontóképességnek. A legtöbb csillag halvány, ezért a felbontóképességnek és a diszperziónak is határa van. A legnagyobb diszperzió – viszonylag fényes csillagok esetében – kb. 1 A/mm. A felbontóképesség 500 nm-nél kb. 0,001 nm-t, esetleg valamivel kisebb értéket érhet el. A felbontóképességet másképpen is kifejezhetjük: $R = \frac{m \rho \lambda W }{\phi D }$ ahol R a rés mérete, m a spektrális rend száma, ρ a rácsállandó, λ a vizsgálandó fény hullámhossza, W a spektrográf optikájának átmérője, φ a rés mérete, D<sub>T</sub> a távcső átmérője (pontosan látszó szögátmérő). A rés mérete meghatározza felbontóképességet, minél kisebb a mérete, annál nagyobb a felbontóképesség. Ugyanakkor viszont a rés méretének csökkenésével a spektrográfba jutó fény mennyisége is csökken, ami hátrányt jelent a halvány objektumok vizsgálatánál. Egy halvány csillag esetében ez nem engedhető meg, vagyis a rés méretének nagyobbnak vagy egyenlőnek kell lennie a csillag fókuszsíkbeli képénél. A rés méretét továbbá behatárolja a fényelhajlás (a távcső átmérője nem végtelenül nagy, a fény az objektív peremén elhajlást szenved) és a földi légkör. A fényelhajlás miatt a távcső a pontszerű csillag fényét nem egy végtelenül kicsi pontba, hanem egy kisméretű korongba és az azt körülvevő nagyon halvány gyűrűkbe vetíti (Airy-féle diffrakciós kép). Optikai rács esetében a rácssorozat sűrűsége egyenesen arányos az elérhető felbontóképességgel: sűrűbb rács finomabb részleteket jelent. A rácsokat karcoló osztógépek azonban felső határt szabnak, a milliméterenkénti néhány ezer vonalnál nem lehetséges sűrűbb rácsot készíteni. Gyakorlatilag ρ = 1200 osztás/mm-nél sűrűbb rács nem fordul elő a csillagászati műszerekben. Efelett a határ felett ugyanis már jelentősen romlik a rácsok minősége, ami szórt fény megjelenéséhez vezet. A spektrográfok fő típusai: - Echelle-spektrográf - Coudé-spektrográf - Cassegrain-spektrográf Az expozíciós időt befolyásoló tényezők: - távcsőátmérő - spektrográf hatékonysági foka - CCD spektrális érzékenysége, kvantumhatásfoka - égbolt háttérfényessége A nagy felbontású spektrumok hosszabb expozíciós időt igényelnek, mivel a nagy felbontás fénysűrűség-csökkenéssel jár, ami hosszabb expozíciós időhöz vezet. Az expozíciós idő meghatározása a következőképpen történik: Hullámhossz-kalibráció A Doppler-effektusnak köszönhetően a színképben megfigyelhető vonalak a vörös vagy a kék hullámhossz felé tolódnak el, annak megfelelően, hogy a fényforrás távolodik, vagy közeledik felénk. Az eltolódás mértéke pedig a fényforrás sebességével arányos: Δλ / λ = v / c, ahol a Δλ a nyugvó rendszerbeli λ hullámhosszon megfigyelhető vonal eltolódása, v a fényforrás sebessége hozzánk viszonyítva, c pedig a fénysebesség. Az eltolódás Δλ értékének meghatározásához szükség van egy referenciára, ami a spektrumvonalak álló rendszerben megfigyelhető (laboratóriumbeli) pozícióit szolgáltatja. Fontos, hogy ez a referenciaforrás éles, jól elkülönülő vonalakkal rendelkezzen, lehetőleg a teljes vizsgálni kívánt spektrális tartományban. Erre az ún. spektrállámpát használják. Kisebb felbontóképességű spektrográfok esetén hélium-neon-argon gázzal töltött kisülési lámpákat alkalmaznak. Ezekben az anód és a valamilyen speciális fémmel bevont katód közötti magas feszültség ionizálja a lámpa töltésére használt gázt, ami így kisüléshez vezet az anód és a katód között. A nagy sebességgel katódba csapódó ionok a katód bevonatát adó fématomokat is kilökik, amik szintén ionizálódnak és fényt bocsátanak ki. Így a lámpa fényében egyszerre jelennek meg a gázra, és a katód bevonatára jellemző színképvonalak. Nagyobb felbontású műszerek esetén az argonnal töltött, tórium tartalmú katóddal rendelkező (ThAr) lámpákat használják referenciaként, mivel ezek szűk spektrális tartományon belül is számos vonallal rendelkeznek. ## Spektroszkópiai módszerek I. Radiális sebesség mérések a Doppler-effektus felhasználásával. A színképelemzés felvilágosítást adhat egy égitest radiális (látóirányú) sebességéről. Ehhez a Doppler által felfedezett, és róla elnevezett Doppler-effektust használják fel. Ha egy fényforrás távolodik vagy közeledik tőlünk, akkor hullámhossz-eltolódást mutat a vörös ill. a kék felé. A Doppler-eltolódás legvilágosabban a színképvonalakon mutatkozik meg. Az eltolódás mértékéből meghatározható a v<sub>r</sub> radiális sebesség, a $v_r = c z = c \frac{\Delta \lambda }{\lambda}$ összefüggés alapján, ahol Δλ a λ hullámhossz megváltozása, c pedig a fénysebesség. Ennek alapján például megállapíthatjuk a Nap radiális sebességét, mégpedig a napkorong szélein mutatkozó Doppler-effektus segítségével. A radiális sebességre vonatkozó képletbe írjuk a H<sub>α</sub> vonal hullámhosszát (λ = 641,0256 nm), és a színképelemzéskor megállapított (Δλ = ± 0,0043 nm) hullámhossz-eltolódását. Így a napkorong széleinek mozgási sebességére v = ± 2 km/s értéket kapunk. Az itt alkalmazott formula azonban csak a fénysebességnél jóval kisebb sebességek esetén érvényes! Ellenkező esetben relativisztikus effektusok lépnek fel: $v_r = c z = c\sqrt{\frac{c + v}{c - v}}-1$. Itt analógiát találhatunk a világegyetem tágulásával, mivel az égitestek egymástól való távolodás az okozója a kozmikus vöröseltolódás jelenségnek. A vöröseltolódás mértékét a z = Δλ / λ kifejezés adja meg. II\. Csillagok állapotjelzőinek meghatározása a gravitációs vöröseltolódás hatásaiból. Az általános relativitáselmélet egyik következménye, hogy egy nagy tömegű égitest felszínét elhagyó fény energiát veszít, vagyis a színképvonalak a vörös felé tolódnak el. A Δλ / λ ralatív eltolódás az égitest M tömegével egyenesen, R sugarával fordítottan arányos: $\frac{\Delta \lambda }{\lambda } = \frac{GM}{c^2R}$ A gravitációs vöröseltolódás hatását nehéz más effektusoktól elválasztani, ennek ellenére a jelenség eredményesen alkalmazható a fehér törpék és a különösen nagy tömegű csillagok (Trümpler-csillagok) tömegének mérésére. III\. Baade-Wesselink-analízis. A radiális pulzációt (rezgéseket) mutató csillagok egyensúlyi sugarának meghatározására szolgáló módszer. A legegyszerűbb megvalósítása szerint a csillag színhőmérsékletének és fényességének változását mérve (fotometriával) következtethetünk a sugárváltozások arányaira, a pulzáló légkör sebességgörbéjét mérve pedig (spektroszkópiával megfigyelve) kiszámíthatjuk a sugár változásait hosszmértékben (km-ben). Végül a sugár két időpontban vett értékének hányadosa és különbsége adódik, amiből a csillag sugarát ebben a két időpontban meg lehet határozni. IV\. Doppler-imaging. A módszer alkalmas gyorsan forgó csillagok periódusidejének meghatározására és a heterogén fényességeloszlású csillagok felszínének feltérképezésére (csillagfoltok kimutatása). A forgó csillag különböző felületi pontjai különböző radiális sebességűek, különböző Doppler-eltolódásúak. A csillagfoltok – mivel kevés fény érkezik róluk – nem mutatnak abszorpciós színképvonalakat. A foltok pozíciójának megfelelő Doppler-eltolódású hullámhosszokon egy jellegzetes „púp” jelenik meg a színképvonal profiljában, ami a csillag forgása miatt végigvonul azon. Ennek elemzésével megállapítható a foltok elhelyezkedése. A módszer hátránya, hogy csak precíz vonalprofilok esetén alkalmazható. V. Spektroszkópiai parallaxis. Meghatározott színképtípushoz (MKK-féle osztályozási rendszer) többé-kevésbé (általában kettes faktornál kisebb bizonytalansággal) meghatározott abszolút fényesség tartozik. Az egyéb spektrális paraméterek alapján az abszolút fényesség meghatározása tovább finomítható. Ezt összevetve a csillag látszó fényességével, meghatározhatjuk annak távolságát. Az ilyen módon kapott távolságot (vagy parallaxist) nevezzük spektroszkópiai parallaxisnak. Ennek meghatározásában további nehézséget jelent, hogy a G, K és M színképosztályú csillagok között vannak óriások és törpék is. A színképtípus tehát nem határozza meg egyértelműen az abszolút fényességet. Ehhez szükség van a luminozitási osztály megállapítására is, ami többek között meghatározható az adott csillag légkörében uralkodó nyomásból.
840,454	Műszaki textíliák	26,485,747	null	[ "Kiemelt cikkek", "Mérnöki tudományok", "Textilek", "Textilipar" ]	A műszaki textíliák a textiltermékek egy csoportját alkotják, amely napjainkban mind nagyobb jelentőségre tesz szert és használata egyre nagyobb mértékben terjed. Ez abban nyilvánul meg, hogy az ipar, az építőipar, a mezőgazdaság területén egyaránt erős törekvés van a környezetbarát technológiák alkalmazására, a megújuló erőforrások feltárására, a szerkezetek tömegének csökkentésére, az újrahasznosítás lehetőségeinek kihasználására. Mindennek a textilanyagok és textilszerkezetek sok felhasználási területen jól megfelelnek. Fontos szerepe van annak is, hogy a textilruházati cikkek tömegtermelése mind jobban az úgynevezett olcsó bérű ázsiai, dél-amerikai és észak-afrikai országokban összpontosul, az európai és észak-amerikai textil- és textilruházati ipar ennek következtében jelentősen összezsugorodik és inkább csak a viszonylag kis sorozatban gyártott, nagyon magas esztétikai és minőségi színvonalú ruházati cikkek, valamint a speciális tulajdonságú és felhasználású termékek gyártása terén tudja megtartani pozícióit. Ez utóbbiak közé tartoznak a műszaki textíliák is. Jelentőségüket az is mutatja, hogy 2010-ben a Nyugat-Európában előállított textiltermékek 43%-át műszaki textíliák gyártására használták fel, és a szakértők az elkövetkező években a műszaki textíliák felhasználásának átlagosan évi mintegy 3,8%-os növekedését várják. ## A műszaki textíliák fogalma és csoportosítása A műszaki textíliák köre rendkívül széles. Az élet legkülönfélébb területein használt műszaki textíliák tételes felsorolásai a szakirodalomban általában hosszú listák formájában jelennek meg. Szakszerű meghatározásuk a szakirodalomban sem egységes. Lényegében csak kizárásos alapon definiálhatjuk: nem tartoznak a műszaki textilanyagok közé a „szokványos” alsó- és felsőruházati termékek illetve azok anyagai, valamint általában véve a lakás- és háztartási textíliák sem. Még itt is vannak azonban kivételek: sokszor a műszaki textíliákhoz sorolnak bizonyos textiltermékeket, amelyek a ruházati cikkek gyártásában (beleértve a cipőgyártást is) mint „szerkezeti anyagok” használatosak és nem is láthatók (pl. közbélések, zsinórok, merevítő szalagok stb.), és olyanokat is, amelyeket pl. a bútoripar használ (pl. hevederek, a kárpitozás alatt elhelyezkedő belső borítóanyagok stb.), vagy a háztartásokban használt, textiltechnológiai eljárásokkal készült használati tárgyakat (pl. padlóburkolatok, kötött mosogató csutak stb.) is. Sok esetben találkozunk a műszaki textíliák felsorolásában az egészségügyben, gyógyászatban használt textilanyagokkal is (kötszerek, mesterséges erek, törlőkendők stb.). A szakirodalomban leginkább elterjedt felosztás a műszaki textíliák legnagyobb jelentőségű világkiállítása, a Techtextil által alkalmazott besorolást használja, amely szerint 12 szakterület tartozik ide: - Agrotech – a növénytermesztésben, erdészetben, kertészetben, tájépítészetben használt textíliák, - Buildtech – a magas- és mélyépítésben szerkezeti anyagként alkalmazott textíliák, - Clothtech – a ruha- és cipőgyártásban nem alapanyagként, hanem szerkezeti anyagként használt textíliák, - Geotech – az út-, vasút- és vízépítésben, gátak, hulladéklerakók stb. építésében használt szerkezeterősítő textíliák, - Hometech – a bútorgyártásban és dekorációs anyagok formájában (pl. tapéta) használt textíliák, - Indutech – a gépgyártásban, a vegyiparban, energiaiparban szerkezeti anyagként használt textíliák, - Medtech – a gyógyászatban és higiéniai eszközökben alkalmazott textíliák, - Mobiltech – a járműgyártásban (autó-, hajó-, repülőgépgyártás, vasutak, űrhajózás) szerkezeti anyagként használt textíliák, - Oekotech – a környezetvédelemben, hulladékkezelésben alkalmazott textíliák, - Packtech – csomagolóanyagok, az anyagmozgatásban, szállításban alkalmazott textíliák, - Protech – az egyéni és közösségi védőfelszerelések előállításában használt textilanyagok, - Sporttech – sportruházatok, sportfelszerelések, szabadidő-tevékenységek eszközeinek gyártásában alkalmazott textíliák. Egy más szempontok szerint összeállított csoportosítás szerint a műszaki textíliák körébe tartoznak - a textilbetétes műanyag szerkezetek (kompozitok) vázszerkezetét alkotó textilanyagok, - a különböző rendeltetésű hálók, - a gépgyártásban, a vegyiparban, az energiaellátásban alkalmazott úgynevezett ipari textíliák, - a járműipari alkalmazások, - az egyéni védőfelszerelésekben alkalmazott textíliák, - a textilanyagból készült szűrők, szűrőbetétek, - a textil alapú csomagolóanyagok, - a geotextíliák, - a gyógyászati, egészségügyi és higiéniai textíliák, - az anyagmozgatásban és szállításban használt textíliák, - a hő, tűz és robbanás elleni védelemben használt textíliák, - a fegyveres testületek által használt textíliák. A felsoroltakon kívül a szakirodalomban még más szempontokat visszatükröző csoportosításokkal is találkozunk. ## Történet Az emberiség már az ősidőkben is használt „műszaki textíliákat” – ide sorolhatók például az indákból, növényi rostokból sodort kötelek, hálók. Mintegy 5000 évvel ezelőtt az egyiptomiak már készítettek lenvászonból napernyőket, vitorlákat, lámpabeleket. Az ókori görögök a színházak, a rómaiak az amfiteátrumok fölé textilanyagból készült napvédő tetőket feszítettek ki. A 13. században élt Albertus Magnus leírása szerint a korai középkorban már kapucnival ellátott „védőruhát” hordtak a bányászok. Murillo, a 17. században élt spanyol festő napvédő ponyvákat ábrázol sevillai utcákat bemutató képein. A 18. században az európai lakásokban világító gyertyákban és olajlámpákban fonatolt kanócokat használtak. A műszaki textíliák jelentősége a 20. század közepe óta nőtt meg, ekkor kezdtek a textilanyagok e téren való alkalmazási lehetőségeivel tudományosan is foglalkozni. Nagy lökést adott ennek a folyamatnak az űrhajózás igénye az újszerű szerkezeti anyagok iránt, a katonaság ruházatának és felszereléseinek tökéletesítésére irányuló törekvés, a munkavédelem fontosságának megnövekedése, a környezetvédelem és a jobb energiahasznosítás szükségességének előtérbe helyezése. A textilipar, az anyagtudományok és az alkalmazási területek kutatói, gyakorlati szakemberei közös munkájának eredményeként hozták létre – és hozzák létre folyamatosan napjainkban is – azokat az új nyersanyagokat és technológiákat, amelyek révén nagyon speciális felhasználási igényeket kielégítő, textil alapú termékek készülhetnek. A műszaki textíliák ma a fejlett ipari országok textilipara számára igen komoly üzleti lehetőségeket kínálnak. ## A műszaki textíliák előállítása A műszaki textíliák előállításában a textilipar valamennyi gyártási eljárása képviselteti magát, a különböző kelmeképzési eljárásokon (szövés, kötés, horgolás, varrvahurkolás, fonatolás, nemszőtt kelmék készítése) kívül a sodrott (vert) kötelek gyártása is. Mindezek természetesen a fonalgyártáson (is) alapulnak, hiszen ahhoz, hogy a termékek megfelelő fonalakból készülhessenek, a fonóiparnak is fontos szerep jut speciális eljárások révén. Nagy szerepe van a nyers kelme előállítását követő sokrétű kikészítő eljárásoknak is. A textilgépgyárak – együttműködve a különböző szakterületeken működő kutatóintézetekkel, egyetemekkel, a műszaki textíliák felhasználóival – jelentős fejlesztési tevékenységet fejtenek ki kifejezetten bizonyos fajta műszaki textíliák előállítására szolgáló berendezések és technológiák megvalósítására. A vegyipar folyamatosan hozza létre a mesterséges szálasanyagok újabb és újabb változatait a speciális tulajdonságú textilanyagok iránti igények kielégítésére és az anyagtudomány is behatóan foglalkozik a textíliák sajátos tulajdonságaival és újszerű alkalmazási lehetőségeivel, különösképpen a kompozitokban betöltött szerepével és újabban a nanoszálakkal. A műszaki textíliák sok esetben nem a szokványos, széles körben elterjedt textilnyersanyagokból készülnek, hanem speciális nyersanyagokat igényelnek, amelyeket többnyire különféle mesterséges szálasanyagok testesítenek meg. Ma már olyan mesterséges szálasanyagok is kaphatók, amelyeket kifejezetten a műszaki textíliák egy-egy speciális fajtájának gyártásához fejlesztettek ki. Emellett azonban nagy tere van továbbra is a hagyományos nyersanyagoknak is. ## A műszaki textíliák anyagai ### Szálasanyagok és fonalak A műszaki textíliák jelentős részét hagyományos textilipari nyersanyagokból állítják elő, de ilyen célra speciális mesterséges szálasanyagokat is kifejlesztenek, amelyek a kívánt cél megvalósításához szükséges, meghatározott tulajdonságokkal rendelkeznek. A természetes szálasanyagok használatának az a nagy előnye, hogy természetes úton lebomló, komposztálható nyersanyagokat jelentenek, ami összhangban van a fenntartható fejlődés és a környezetvédelem érdekeivel. E tekintetben elsősorban a len, a kender, a juta és a szizál alkalmazása került előtérbe. Ilyen kedvező tulajdonságokkal egyébként létrehoztak természetes alapanyagú (azaz nem szintetikus) szálakat is, mint például a cellulóz alapú lyocell és az egyes növényekből (pl. kukoricából) kivonható tejsavból készült politejsav (PLA) szálat, és amelyek szintén teret nyertek a műszaki textíliák anyagai körében. A műszaki textíliákhoz használt szintetikus szálasanyagoknak általában a következő fő követelményeket kell kielégíteniük (a felhasználási terület igényeitől függően külön-külön, vagy többet együttesen): - Nagy szilárdság – Olyan textilszerkezetek esetében fontos, ahol a teherviselő képesség, a mechanikai hatásoknak való ellenállás fontos. Ilyenek például a kötelek, egyes hálófajták, a golyóálló mellények, egyes védőruhák stb. - Nagy rugalmas nyúlás – Jelentősége a termék alakváltozási képességével függ össze; a gépkocsikban alkalmazott csomagtartó hálók vagy a kötélugráshoz használt kötelek például ilyen fonalak használatát teszik szükségessé. - Lángállóság, hőállóság esetleg több száz Celsius-fokig, valamint jó hőszigetelő képesség – Tűzoltók, melegüzemekben dolgozó munkások védőruházatának, a láng tovaterjedését gátló függönyök stb. készítésében van fontos szerepe ennek a két tulajdonságnak. - Jó elektromos vezetőképesség– A sztatikus elektromosság levezetésére, fűthető, valamint elektronikus készülékek befogadására alkalmas ruhadarabok készítésére szolgáló kelmék gyártásához szükséges. - Jó elektromos szigetelőképesség – A villamosiparban dolgozó munkások védőruházatánál van jelentősége. Vannak olyan szálasanyagok is, amelyeket kifejezetten bizonyos fajta műszaki textíliák készítésére fejlesztettek ki. Ilyenek például a már a 21. században megjelent nanoszálak, vagy az ezüstöt tartalmazó szálak, amelyeket a mikroorganizmusok szaporodásának megakadályozására, elpusztítására használnak az egészségügy és a funkcionális ruházatok területén. ### Kelmefajták Műszaki textíliák gyártására a textilipar bármelyik kelmeképző eljárása (szövés, kötés, fonatolás, nemezgyártás, varrvahurkolás, nemszőttkelme-gyártás) alkalmas. Azt, hogy milyen célra melyik technikát veszik igénybe, attól függ, hogy a terméknek milyen követelményeknek kell megfelelniük. A műszaki textíliák jelentős része szerkezetileg nem vagy alig tér el a szokványos kelméktől, a különbség ezekben az esetekben a felhasznált nyersanyagokban van. A nagy szilárdságú kelmékhez nagy szakítóerejű fonalakat, a rugalmas kelmékhez nagy rugalmas nyúlású fonalakat, a hőálló kelmékhez ilyen tulajdonságú szálakból font fonalakat stb. használnak. Nagyon sok esetben különböző tulajdonságú szálasanyagokból készült fonalakat együttesen dolgoznak fel egy-egy kelmefajta készítésére, pl. a jó elektromos vezetőképességű fonalakat nem önmagukban szerepeltetik a kelmeszerkezetben, hanem van egy úgynevezett alapfonal (többnyire valamelyik szokványos nyersanyagból, pl. pamutból), amely az összefüggő kelmeszerkezetet alkotja, és ebbe fektetik vagy kötik be a vezetőképes fonalat bizonyos helyeken, ahol a felhasználási cél indokolja. Vannak azonban speciális kelmeszerkezetek is, amelyeket kifejezetten bizonyos fajta műszaki textíliákhoz használnak. - A nemszőtt kelmék rendkívül fontos szerepet játszanak a műszaki textíliák gyártásában, nem utolsósorban azért is, mert a legkülönbözőbb textilhulladékokat ilyen módon lehet legjobban hasznosítani, és az így készült kelmék sokféle célra használhatók. (Vannak azonban területek, ahol friss nyersanyagból készült nemszőtt kelmék használata a követelmény, ilyen például a gyógyászat és a higiéniai termékek.) A nemszőtt kelmék felhasználási területe igen sokrétű. - A már a 21. században feltalált üreges kelmék (amelyeket gyakran „3D” kelméknek neveznek) egyre több alkalmazási területet hódítanak meg. Ezeket a kelméket az jellemzi, hogy két kelmefelületből állnak, amelyek egymástól néhány millimétertől néhány centiméterig terjedő távolságban lehetnek, és közöttük a kelmefelületre nagyjából merőleges elhelyezkedésű, viszonylag vastag, rugalmasan hajlékony monofilamentek tartják a kapcsolatot. Ezáltal a kelme vastagságában rugalmasan összenyomható és a két kelmeréteg között kialakult üregben levegő vagy folyadék is áramolhat. Sok helyen a habszivacsot is helyettesíthetik. Leggyakrabban ágybetétek, ülőbútorok, gépkocsiülések, ortopédiai segédeszközök (pl. térd- és csuklószorító, felfekvés elleni ülőpárna stb.) készítésére, kompozitok erősítőanyagaként, sőt újabban betonerősítésre is használják (betonvasak helyett) (ez a „textilbeton”). ## A műszaki textíliák fajtái és alkalmazási területeik ### A mezőgazdaság különböző területein alkalmazott műszaki textíliák (Agrotech) A műszaki textíliák szempontjából az Agrotech csoportban a hivatalos magyar terminológia szerint szorosan vett mezőgazdaság fogalmán (élelmiszer és nem élelmiszer célú növénytermesztés és állattenyésztés) túlmenően ide értik a halászatot és az erdőgazdaságot, sőt a kertészetet is. Az itt használatos műszaki textíliák elsősorban a különböző fajta kötelek, teherhordó, csomagoló vagy árnyékoló hálók, ponyvák, zsákok, hajlékony konténerek, továbbá a növényvédelemben használt és a földre terített – igen gyakran vékony nemszőtt kelméből készült – takarók, amelyek megakadályozzák a gazosodást. A talaj nedvességtartalmának szabályozásában fontos szerepet játszó csőrendszerek anyaga is sok esetben textilipari eljárással készül. Ezeknek a termékeknek általában nagy szilárdságúaknak, tartósaknak kell lenniük, a földeken tartósan használt termékeknél jó, ha ellenállnak az ultraibolya sugaraknak (azaz ezek nem károsítják az anyagukat) és a mezőgazdaságban használt vegyszereknek. ### Az építőiparban alkalmazott textíliák (Buildtech illetve Geotech) Az építőiparban – ezen belül a magas- és mélyépítőiparban egyaránt – fontos szerepet töltenek be a textilanyagok, ami elsősorban időjárás-állóságuknak, korrózióállóságuknak, viszonylag – főleg a fémekhez viszonyítva – kis fajlagos tömegüknek köszönhető. A modern építészetben a falak és tetők jó hőszigetelése az egyik legfontosabb szempont. A Buildtech csoportba tartozó különféle textíliák erre kiválóan alkalmasak, különösen azok a kelmeszerkezetek, amelyek nagy mennyiségű levegőt zárnak magukba. Emellett fontos szerepet játszanak a különböző kelmefajták a homlokzatépítészetben és a belsőépítészetben is. Textil erősítésű kompozitok (rudak, lemezek) sok helyen helyettesíthetik az acél- vagy alumíniumszerkezeteket. Jelentős fejlesztések folynak vasbeton szerkezetek terén a textilbeton alkalmazására, amelyekben az acélrudakat textilszerkezet helyettesíti. Sikeresen építettek például hidat ilyen anyagból. Nagy jelentősége van az úgynevezett textilépítészetnek is, vagyis azoknak az építményeknek, amelyekben a falakat, tetőket textilanyag alkotja és ezeket fém vázszerkezet, vagy túlnyomásos levegő tartja. Ennek kezdeti formái a különböző sátrak voltak, de ma már – köszönhetően a szintetikus szálasanyagokból készült rendkívül erős és az időjárás viszontagságainak kiválóan ellenálló szövött és kötött kelmének – nem csak ideiglenes, hanem tartós épületek (raktárak, kiállítási csarnokok, sportcsarnokok stb.) is készülnek ezzel az eljárással. Ide tartoznak a textíliákból készült különféle árnyékoló szerkezetek is. Külön kategóriát (Geotech) alkotnak a geoműanyagok körébe tartozó, textilipari eljárásokkal készült termékek. Ezeket földmunkáknál és a mélyépítő iparban utak, töltések, támfalak, tározómedencék és hasonlók építéséhez, hegyoldalak, vízpartok megerősítéséhez stb. használják fel. A textilipari szaknyelv ezeket összefoglalóan geotextíliáknak nevezi, de az építőiparban ezen a néven csupán a geoműanyagok egy csoportját hívják így, mégpedig a viszonylag tömör szerkezetű, de porózus szövött, kötött vagy nemszőtt kelméket. Ezek mellett ugyancsak textilipari eljárással készülnek a georácsok, amelyek – mint a nevük is mutatja – sokkal ritkább szerkezetűek, 15–30 mm méretű, többnyire közel négyzet alakú nyílásokkal készülnek, valamint a geohálók, amelyek nyílásai már nem szükségképpen négyszögletesek, és többnyire vékonyabbak is a georácsoknál. Az építőipari értelemben vett geotextíliákat rétegek szétválasztására, az építmény megerősítésére, az erózió megakadályozására, szűrésre és vízelvezetésre használják. A georácsok elsődleges célja az építmény megerősítése. A geohálók fő felhasználási területe a vízelvezetés. ### A ruha- és cipőgyártás szerkezeti textilanyagai (Clothtech) A Clothtech csoportba tartozó műszaki textíliák azok az anyagok, amelyek a főanyag mellett, sokszor a ruhadarabba illetve lábbelibe beépítve, nem is láthatóan, erősítő, formázó szerepet töltenek be. Ilyenek a varrócérnák, a különböző rugalmas és rugalmatlan szalagok, zsinórok, paszományok, azok az úgynevezett közbélések, amelyek szerepe, hogy a külső és a belső kelmeréteget egymással összeerősítsék (ezért hőre lágyuló műanyag bevonattal készülnek, hogy a gyártáshoz tartozó hőkezelés során összeragasszák a rétegeket) és/vagy hogy merevítsék is a szerkezetet, ahol kell. Textilipari eljárással (fonatolással) készül a cipőfűző is. Textília a tépőzár és a cipzárszalag is. A ruhadarabok fő anyaga leginkább valamilyen textiltechnológiai eljárással készült kelme. Emellett gyakran használnak bőröket, szőrméket is ilyen célra (bár például a műszőrme textilipari eljárással készül). A lábbelik jellemzően bőrből vagy műbőrből készülnek, azonban ezekben is használnak textíliákat, akár felsőrészként, akár bélésként. A műbőrök hordozóanyaga is valamilyen szövött vagy kötött kelme. Ugyancsak nagy felhasználója a textilanyagoknak a bőrdíszműipar is, amely táskákat, táskabéléseket készít különféle – főleg szövött – kelmékből. ### Kárpitosipari és dekorációs anyagok (Hometex) A kárpitosiparban műszaki textíliának tekintik mindazokat a textilanyagokat, amelyek a kárpitozott bútor legfelső, esztétikailag mérvadó burkolata, a bútorszövet alatt van. Ilyenek a tömítőanyag (afrik, szőr, habszivacs) helyett használt, rugalmasan összenyomható üreges kelmék, a tömítőanyagból készített párnázatot burkoló szövetek, a rugózatot tartó hevederek, szalagok, a matrachuzatok stb. A dekorációs anyagok közül a műszaki textíliák körébe elsősorban a reklámhordozóként használható textilanyagok tartoznak. Ezek általában viszonylag sűrű hálók, amelyekre ráfestik vagy inkább digitális nyomtatási eljárással viszik fel a reklámot. Ide sorolhatók emellett a zászlóanyagok is. Mindkét esetben nagyon fontos az időjárás-állóság és az ibolyántúli sugárzásnak való ellenállás. Ilyen célokra legjobban a szövött vagy kötött poliészterkelmék felelnek meg. ### Ipari felhasználású műszaki textíliák (Indutech) Az ebbe a csoportba tartozó textilanyagokat a gépipar, a villamosipar, az elektronikai ipar, a vegyipar használja szerkezeti anyagként. A műszaki textíliáknak ez az egyik legjobban elterjedt felhasználási területe. Alkalmazásra találnak hajtóművekben (pl. hevederekben, ékszíjakban), az anyagmozgatásban (pl. kötelek, szállítószalagok betétszövetei), a csiszolástechnikában (csiszolóvászon, csiszolókorong, csiszológyűrű hordozóanyagai, fényező szerszámok bevonatai), hengerbevonatok formájában (pl. festékfelhordó vagy tisztító hengerek), szűrőbetétek gyanánt (szőtt, kötött vagy nemszőtt kelmékből, újabban nanoszálakból is), tömítőanyagok, szigetelőanyagok, különböző tisztítókendők stb. formájában. ### A gyógyászatban és higiéniai eszközökben alkalmazott textíliák (Medtech) A gyógyászat körébe tartozó textíliák elsősorban az orvosbiológiai textilanyagok, azaz azok a textilipari eljárással készült termékek, amelyeket a műtétek során alkalmaznak: sebvarró fonalak, sebészeti hálók, mesterséges véredények, szívbillentyűk bevonatai, sztentek stb. Ide sorolják továbbá az ortopédiai segédeszközök textíliák felhasználásával készült fajtáit is, például a könyök-, csukló-, térd- és nyaktámaszokat, speciális gyógyfűzőket, a kompozit művégtagok erősítésére használt kelméket, a gyógyharisnyákat, a speciális műtősruhákat és műtéti kendőket, a felfekvés ellen védő gyógypárnákat, valamint a különböző rugalmas és rugalmatlan kötszereket. Igen jelentős fejlesztések folynak olyan kelmék alkalmazására, amelyek a textil hordozóanyagot arra a célra használják, hogy segítségükkel gyógyszereket vagy bőrápoló szereket juttassanak szabályozott módon a bőrön át a szervezetbe. A higiéniai termékek közé tartoznak például a babapelenkák és az inkontinencia betétek (amelyekben a nedvszívó anyag általában valamilyen nemszőtt kelme), az arcmaszkok, egyes kozmetikai cikkek (tamponok, fültisztító pálcák, törlőkendők). Az itt felsorolt termékek egy részében nagy jelentősége van a mikrobaellenes (a mikrobák életfunkcióit, elszaporodását gátló) tulajdonságú textilanyagoknak, amelyek között fontos helyet foglalnak el az ezüstözött, valamint az aktívszén-szálakból készült kelmék. ### A járműgyártásban szerkezeti anyagként használt textíliák (Mobiltech) A gépjárműipar igen sok textilanyagot használ. Ezek egy része mint belső kárpitozás (üléshuzat, szőnyeg), hang- illetve hőszigetelő réteg jelenik meg, vagy karosszériaelemeket, műszerfalat stb. alkotó kompozitok erősítőanyagaként szerepel. Az egyik legismertebb alkalmazási terület a gumiabroncs szövetből készült erősítő váza, de textilanyagok a levegőszűrők egyes típusai, a biztonsági övek, a légzsákok, a teherautók ponyvái, a vontatókötelek, a rugalmas csomagtartó-hálók, a rakományrögzítő rugalmas kötelek, hevederek és hálók is. Újabban a hóláncot helyettesítő, a kerékre szerelhető textil anyagú csúszásgátlót is gyártanak. A hajótestek építésében a textilerősítésű kompozitoknak van nagy szerepe, valamint szerves tartozékuk a különböző kötelek és – vitorláshajók esetében – a vitorlák, az utóbbiak szövött anyagok. Ugyancsak a járművekben használt műszaki textíliák közé sorolják a ballonok kupolájának anyagát is. ### A környezetvédelemben, hulladékkezelésben alkalmazott textíliák (Oekotech) A környezetvédelem, a hulladékok újrafeldolgozása vagy ártalmatlanítása nagyon fontos szempont a textiliparban is. Ezt szolgálják azok a törekvések, hogy ahol lehet, minél több természetes, vagy biológiailag lebontható és komposztálható mesterséges szálasanyagot használjanak műszaki textíliák gyártásához is, valamint az, hogy a hulladékokat újra feldolgozhatóvá tegyék és a belőlük előállítható termékeknek gazdaságos felhasználási területeket találjanak. Az európai irányelvek szerint a nem használt ruházatot elsősorban újbóli használatra kell bevonni. A nem használt de még ép ruhákat a rászorultaknak eredeti célra összegyűjtik és szétosztják. A textilhulladékok szelektív gyűjtése Magyarországon általában nem megoldott, mivel ezeknek az anyagoknak az újrafeldolgozása hazánkban még nem terjedt el. Az újra használatra nem alkalmas textíliákat feltépik és ismét alkalmassá teszik textilipari feldolgozásra (pl. nemszőtt kelmék gyártására), vagy más célra. A feltépett textilhulladékok jellegzetes hasznosítási területei: geotextíliák, kárpitozási anyagok, törlőkendők, csőszigetelő anyagok, kertészeti anyagok, szűrők, ruhaipari bélésanyagok stb. ### Csomagolóanyagok, az anyagmozgatásban, szállításban alkalmazott textíliák (Packtech) A csomagolóanyagok jelentős része textilanyagból készül, nem utolsósorban azért, mert ezek viszonylag könnyűek és olcsón előállíthatók. Pamut-, kender-, jutazsákokat már régóta használnak, de újabban ezek jellemzően szintetikus szálasanyagból, főleg polipropilénből készülnek. Itt is törekednek az újrahasznosítható alapanyagok használatára. Ömlesztett áruk (magvak, porok, granulátumok, pépes termékek) nagy mennyiségű szállítására és tárolására ma már elterjedten használják a hajlékony szállítótartályokat (konténereket, „big-bag”-eket), amelyeket nagy teherbírású polipropilén-szövetből készítenek. A műszaki textíliáknak ebbe a csoportjába tartoznak a textilanyagú bőröndök, táskák is. A puha bőröndök nagyszilárdságú poliamid- vagy poliészterszövetből készülnek és ma már vannak golyóálló kivitelűek is. Az e célra használt poliészter gyakran újrahasznosított anyag, amit polietilén-tereftalátból (PET) készült palackok újrafeldolgozásával állítanak elő. Sokféle élelmiszert és egyéb anyagot csomagolnak kötött vagy fonatolt hálókba, ezek anyagai is többnyire újrahasznosított anyagokból (poliészterből) vagy biológiailag lebontható anyagokból (pamut, polipropilén) készülnek. A nemszőtt kelmék egy fajtája alkotja a teazacskók és a kávészűrők, valamint a rizsfőző tasakok anyagát. A teazacskókat korábban növényi eredetű szálakból (pl. manilakenderből) állították elő, de ma már ezeket is inkább mesterséges szálasanyagból (poliamidból, PVC-ből vagy polipropilénből) készítik. Előnyös, ha a zacskó anyaga biológiailag lebontható és komposztálható. ### Egyéni és közösségi védőfelszerelések előállításában használt textilanyagok és ruházatok (Protech) A védőruhák textilanyagai nagyon fontos szerepet töltenek be a védőhatásban és ezért a fejlett ipari országokban hangsúlyozottan foglalkoznak ezek fejlesztésével. A védőruháknak, attól függően, hogy mi ellen kell védelmet nyújtaniuk, fizikai és/vagy kémiai hatásoknak kell ellenállniuk: védeniük kell a hideg vagy a meleg, a különböző és különböző halmazállapotú vegyszerek, az elektromosság káros hatásai, a kórokozók, a mechanikai sérülések ellen. Ugyanakkor viszonylag kellemes (de legalább elviselhető) belső klímát kell biztosítaniuk viselésük időtartamára. Ide tartoznak amellett azok a védőruhák is, amelyek nem az embert védik külső hatások ellen, hanem a munkatárgyat az ember által okozható szennyeződés ellen; ez elsősorban az elektronikai iparban és a gyógyszeriparban jellemző. Mindezeknek a követelményeknek külön-külön vagy egyidejűleg több követelmény kielégítésére speciális textilanyagokat fejlesztettek ki (és fejlesztenek ki folyamatosan). Ide tartoznak a lélegzőképes membránokkal kombinált vagy ilyen tulajdonságú bevonatokkal ellátott kelmék (amelyek a vizet kívülről nem eresztik át, de az izzadságból eredő párát kiengedik), a lángálló, a nagy hőszigetelő képességű szálakból készített (sok levegőt tartalmazó) kelmék, a halmazállapot-változtatást kísérő hőleadás illetve hőelnyelés jelenségét kihasználó hőszabályozó vagy az elektromos fűtőszálak beépítésével készült kelmék, a sztatikus elektromosság levezetésére vagy az elektromágneses sugárzás elleni árnyékolásra fém- vagy fémmel bevont szálakat tartalmazó kelmék, a vegyszereknek ellenálló szálasanyagokból készült kelmék stb. Ide tartoznak azok az aktív védőruhák is, amelyek pl. érzékelőket tartalmaznak arra az esetre, ha viselőjük sérülést okozó helyzetbe kerül és figyelmeztető jelzést adnak vagy megakadályozzák a sérülés bekövetkeztét. Példa erre a szén-monoxid érzékelővel ellátott védőruha, vagy a favágók számára kifejlesztett védőruha, amely érzékeli, ha a motoros fűrész túl közel kerül a testhez és ilyenkor rádióhullámokkal kikapcsolja a fűrész ezekre érzékennyé tett motorját. ### Sportruházatok, sportfelszerelések, szabadidő-tevékenységek eszközeinek gyártásában alkalmazott textíliák (Sporttech) A sportruházatok egy része sok szempontból rokonságot mutat a védőruhákkal. Ilyenek például a síruhák, a hegymászók, túrázók, barlangászok, a motorosok, kerékpárversenyzők, autóversenyzők, ejtőernyősök, búvárok és más vízi sportokat űző személyek ruhái. Ezeknek is végeredményben mechanikai hatások, szélsőséges környezeti vagy időjárási viszonyok ellen kell védelmet nyújtaniuk, miközben lehetőség szerint minél jobban biztosítaniuk kell az életfeltételeket és az elviselhető belső klímát, esetleg a közvetlen információcserét a külvilággal. Ilyen értelemben műszaki textíliának tekinthetők azok a különleges eljárásokkal készült kelmék is, amelyek a versenyúszók úszóruháinál a vízellenállás csökkentését eredményezik. Nagy szerepe van tehát itt az olyan textilanyagoknak, amelyek nagy szilárdságúak, lélegzőképesek vagy éppen légzárók, vízhatlanok, lángállók, hőszigetelők, elősegítik az izzadság gyors eltávolítását a bőrfelületről stb. A sportruházatok az esetek igen nagy részében egészen speciális konstrukciójúak, amelyeket az adott sportág különleges igényeinek megfelelően szerkesztenek meg és állítanak elő, sok esetben egyedileg, az adott sportoló testi adottságainak figyelembe vételével. A sportfelszerelések gyártásában elsősorban a textilerősítésű kompozitok játszanak fontos szerepet. Ilyeneket használnak a hajótestek, repülőgépek, kerékpárvázak, golfütők, magasugró rudak, sílécek, hódeszkák, gördeszkák, horgászbotok, a kerékpárosok, motorosok, autóversenyzők stb. védősisakjainak és még számtalan egyéb sporteszköznek az előállításában. Ugyancsak rendkívül sok textil erősítésű kompozitot használnak a versenyautók karosszériáiban és egyéb felszereléseiben is. Ezekben a kompozitokban az erősítő textilanyag többnyire szénszálból vagy üvegszálból készül. Ugyancsak a sportfelszerelések körébe tartoznak a sátorponyvák, a hegymászó és sziklamászó, valamint a kötélugrásnál (bungee jumping) használt kötelek, a hátizsákok, hálózsákok is, amelyek szintén textilipari eljárásokkal készülnek. A sportpályákon sokféle hálót használnak, amelyek között vannak zsinórból vagy kötélből készült csomózott hálók, vagy kötőgépen előállított csomómentes hálók egyaránt.
257,132	USS Franklin (CV-13)	25,797,201	null	[ "Amerikai repülőgép-hordozók a második világháborúban" ]	A USS Franklin (becenevén Big Ben) az Egyesült Államok Haditengerészetének egyik Essex osztályú repülőgép-hordozója volt. Ez volt az ötödik hajó, amely a Benjamin Franklinről kapott USS Franklin nevet viselte. A hajó az Amerikai Egyesült Államok tizenharmadik repülőgép-hordozója volt a második világháborúban. Egyes vélemények szerint ez a repülőgép-hordozó az amerikai polgárháború egyik csatájáról, a franklini csatáról kapta, de a washingtoni Tengerészeti Történelmi Központ (Naval Historical Center) ezt cáfolja. A CV-13 jelzésű hajó volt a második világháborúban legsúlyosabban megrongálódott repülőgép-hordozó, amely túlélte a háborút. A hajót ért támadást eleveníti fel a Gary Cooper főszereplésével készült A különítmény című 1949-es film. ## Vízre bocsátása, hadrendbe állítása és első útja A Franklin építését 1942. december 7-én kezdték a Newport News-i Newport News Shipbuilding hajógyárban. Vízrebocsátására 1943. október 14-én került sor Mildred H. McAfee alparancsnok jelenlétében. A hajót 1944. január 31-én állították hadrendbe James M. Shoemaker kapitány parancsnoksága alatt. A hajó első legénységének tagjai közt olyan besorozott zenészek voltak, mint Saxie Dowell vagy Deane Kincaide, akik egy sorsolás során kerültek a Franklin legénységéhez. A USS Franklin első útja Trinidad szigetéhez vezetett, majd nem sokkal később a San Diegó-i 27.7-es hajócsoporthoz (Task Group) került, és legénysége intenzív kiképzésben részesült, mely a hadszolgálat előfeltétele volt. Júniusban a hajó Pearl Harboron keresztül Eniwetokba hajózott, ahol csatlakozott az 58.2-es hajócsoporthoz. ## Hadműveletek a Bonin- és Mariana-szigeteken 1944 júniusának utolsó napján a Franklint a Bonin-szigetekhez küldték, hogy támogassa a későbbi Mariana-szigeteki támadást. Repülőgépei jó teljesítményt nyújtottak a földön és a levegőben lévő ellenséges repülőgépek, valamint a lövegek, repülőterek és teherhajók ellen. Július 4-én megkezdődtek a támadások Ivo Dzsima, Csicsi Dzsima és Haha Dzsima ellen, ahol a Franklin repülőgépei elsüllyesztettek egy, a kikötőben tartózkodó teherhajót, valamint három kisebb hajót lángba borítottak. Július 6-án Guam és Rota szigete ellen indult támadás, hogy megkönnyítsék a később partraszálló csapatok dolgát. A támadás egészen július 21-éig tartott, amikor a hajó közvetlen támogatást nyújtott a partraszálló erők első hullámainak. Az ezt követő két napban a hajó veszteségeit kipótolták Saipanban, majd engedélyt kapott, hogy csatlakozzon az 58-as hajócsoporthoz, és felderítést végezzen, majd légitámadást intézzen a Palaut is magában foglaló szigetcsoport ellen. A repülőgép-hordozó gépei július 25-én és 26-án támadták a szigeteket, súlyos veszteségeket okozva az ellenséges repülőgépeknek, földi létesítményeknek és hajóknak. Július 28-án a Franklin Saipanba indult, majd másnap csatlakozott az 58.1-es hajócsoporthoz. Annak ellenére, hogy a támadás után a nyílt tengeren nem tudott magához venni újabb bombákat és rakétákat, a Franklin a Bonin-szigetekhez hajózott, hogy újabb támadást indítson. Augusztus 4-én a hajó vadászrepülőgépei megtámadták Csicsi Dzsima szigetét, zuhanóbombázói és torpedóbombázói pedig az Ototo Dzsimától északra haladó konvojokat és a szigeten található rádióállomásokat, repülőtereket, hidroplán támaszpontokat, valamint a közelben tartózkodó hajókat. Ezt követően a Franklin Eniwetokba hajózott, ahol augusztus 9. és augusztus 28. között felújítási és javítási munkálatokat végeztek rajta, majd a USS Enterprise, a USS Belleau Wood és a USS San Jacinto repülőgép-hordozókkal együtt elindult a Bonin-szigetek felé, hogy támadást intézzenek a szigetcsoport ellen. Augusztus 31. és szeptember 2. közt a Franklin repülőgépeinek gyakori támadása óriási károkat okozott az ellenfél szárazföldi egységeinek, valamint elsüllyesztettek két teherhajót, lelőttek számos ellenséges gépet és még fényképes felderítést is végeztek. ## A peleliu-i hadművelet támogatása Szeptember 4-én a repülőgép-hordózó készleteit Saipanban feltöltötték, majd a hajó csatlakozott a 38.1-es hajócsoporthoz, mely éppen a Yap szigete elleni támadásra készült. Szeptember 15-én a Franklin repülőgépei is támogatták Peleliu elleni inváziót. A hajócsoport szeptember 21. és szeptember 25. közt a Manus-szigeten töltötte fel készleteit. Ezt követően a Franklin a 38.4-es hajócsoport zászlóshajója lett, majd visszatért Palau közelébe, ahol napi rendszerességgel járőröztek repülőgépei. Október 9-én a hajó egy repülőgép-hordozó csoporthoz csatlakozott, majd segített a leendő leyte-i partraszállásnál. Október 13-ának estéjén a hajócsoportot négy ellenséges bombázó támadta meg. A támadás során két torpedó kis híján eltalálta a Franklint. Az egyik ellenséges repülőgép, mintegy a későbbi kamikaze hadjárat előhírnökeként, a Franklin fedélzetének végébe csapódott, végigcsúszott azon, majd a hajó jobb oldalán a vízbe zuhant. ## A leyte-i hadművelet támogatása Október 14-ének reggelén, a Franklin vadászgépei megtámadták a Fülöp-szigeteki Apparit, miután a hajó a Luzon-sziget keleti partjához hajózott, hogy előkészítse a terepet a leyte-i partraszállásnak. Október 16-án a USS Franklint három ellenséges repülőgép megtámadta, közülük az egyik sikeresen eltalálta bombájával a hajó egyik repülőgépliftjét. A találat következtében hárman életüket vesztették és 22 fő megsebesült. A meglehetősen ellenálló Franklin ezt követően folytatta napi teendőjét, majd október 19-én repülőgépei csapást mértek a Manilai-öbölre. A támadásban az amerikai repülők számos hajót elsüllyesztettek vagy megrongáltak, egy úszó szárazdokkot megsemmisítettek, valamint 11 ellenséges repülőgépet lelőttek. Az október 20-án kezdődő leyte-i partraszállás kezdetekor a Franklin repülőgépei a környező repülőtereket támadták, majd járőrözésbe kezdtek, hogy szükség esetén meg tudjanak akadályozni egy ellenséges támadást. Október 24-ének reggelén a Sibuyan-tengeri csatában a Franklin repülőgépei is részt vettek a Takeo Kurita altengernagy irányítása alatt lévő, japán portyázó flotta elleni támadásban. A repülőgépeknek sikerült elsüllyeszteni a japán Musashi csatahajót Luzon szigetétől délre, megrongálni a Fuso és a Yamashiro csatahajókat, valamint elsüllyeszteni a Wakaba nevű rombolót. Mivel a környéken nem maradt további ellenséges haderő, a Franklin, a 38.4-es, a 38.3-as és a 38.2-es hajócsoport a közeledő japán repülőgép-hordozó flotta elé sietett, majd hajnalban támadást indított ellene. A japán flotta valójában csak egy csel volt a japánok részéről, ugyanis a hajókon alig volt hadrafogható repülőgép és képzett pilóta. Ennek ellenére William Halsey tengernagy bevette a csalit és a japán hajók nyomába eredt, anélkül, hogy szándékait közölte volna bárkivel. Ez vezetett a hírhedt The world wonders kommunikációs zavarhoz. A Franklin és a többi repülőgép-hordozó gépei október 25-én az Engano-foki csatában megrongálták a Csijoda japán repülőgép-hordozót (melyet később egy amerikai cirkáló süllyesztett el), valamint elsüllyesztették a Zuihó repülőgép-hordozót. Október 27-én a Franklin visszatért a Leyte-öbölbe, ahol készleteit feltöltötték, majd gépei támadást indítottak egy Mindoro szigetétől délre tartózkodó nehézcirkáló és két romboló ellen. Október 30-án Samar partjaitól 1600 km-re délre hajózott, mikor ellenséges bombázók támadtak rá. A három, öngyilkos támadást végrehajtani szándékozó gép kitartóan üldözte a repülőgép-hordozót. Az első gép a hajó jobb oldalának csapódott, a második pedig a repülőfedélzetbe. A gép roncsai végigrepültek a fedélzet alatti részen, 56 tengerészt megölve, 60-at megsebesítve. A harmadik gép is kis híján eltalálta a Franklint, de végül a Belleau Wood repülőfedélzetére zuhant. Ezt követően mindkét repülőgép-hordozót kisebb javításoknak vetették alá Ulithi szigetén. A Franklin komoly sérülései miatt további javításokra szorult, ezért továbbhajózott a Puget Sound Navy Yard hajógyárba, ahová 1944. november 28-án érkezett meg. Közben, november 7-én Leslie H. Gehres kapitány leváltotta az addigi parancsnokot, James M. Shoemakert. A hajó 1945. február 2-án hagyta el a bremertoni hajógyárat, majd a legénység és a pilóták újbóli kiképzése után csatlakozott az 58.2-es hajócsoporthoz, hogy támogassa az okinawai partraszállást. Március 15-én csatlakozott az 58-as hajócsoporthoz és három nappal később repülőik támadást indítottak a Kjúsú szigeten fekvő Izumu és Kagosima városa ellen. ## Az 1945. március 19-i támadás 1945\. március 19-ének hajnala előtt a Franklin, mely már kevesebb mint 80 km-re volt a japán szárazföldtől (közelebb, mint bármely másik amerikai hajó addig a háborúban), repülőgépeivel támadást indított a japán fősziget, Honsú ellen, majd nem sokkal később a gépek a kóbe-i kikötőben tartózkodó hajókra is csapást mértek. A támadás során egy japán repülőgép, mely valószínűleg egy Yokosuka D4Y vagy egy Aicsi D3A zuhanóbombázó volt, két bombát dobott a repülőgép-hordozóra. A sérülés későbbi elemzése során azt valószínűsítették, hogy a bombák 250 kg-osak voltak. A dolog különlegessége, hogy elméletileg egyik japán torpedóbombázó sem tudhatott két ekkora bombát hordozni. További viták folynak arról is, hogy a támadó repülőgépet lelőtték vagy sikerült elmenekülnie. A ledobott bombák egyike a hajó repülőfedélzetét találta el, és egészen a hangárfedélzetig hatolt. A találat következtében a hajó második és harmadik fedélzetén tüzek keletkeztek, valamint használhatatlanná vált a Harcászati Információs Központ (Combat Information Center) is. A második bomba a hajó farát találta el. A bomba két szintet is átszakított, a találat során keletkező tüzek pedig berobbantották a hajón található lőszerkészletek egy részét. Mindezt követően a Franklin magatehetetlenül úszott a vízen, 13°-ot jobbra dőlve. A hajó rádiói nem működtek, a tűz pedig egyre tovább terjedt a fedélzeten. A hajó legénységének több tagja a vízbe zuhant, meghalt vagy megsebesült, de több száz tiszt és matróz maradt, akik hősiesen próbálták megmenteni a hajót a pusztulástól. A hajó legénységének 724 tagja vesztette életét, 265 sebesült meg. Ez a szám lényegesen nagyobb lett volna, ha a hajón maradt tengerészek nem tesznek meg mindent a hajó megmentése érdekében. Ezen tengerészek közt több is akad, akik később megkapták a Becsület Érdemrendet. Ilyen például Joseph T. O'Callahan alparancsnok, a hajó jezsuita lelkésze, aki többek közt szervezte és irányította a tűzoltó- és mentőalakulatokat, valamint segített a lőszerkészletek lehűtésében, hogy megakadályozzák azok felrobbanását. Szintén megkapta a Becsület Érdemrendet Donald A. Gary alhadnagy, aki az étkezőben 300, csapdába esett matrózt talált, majd segített a kimenekítésükben. Gary ezután tűzoltóalakulatokat szervezett és vezetett, hogy leküzdjék a hangárban keletkező tüzet. A USS Santa Fe könnyűcirkáló szintén részt vett a mentésben, a vízbeesett tengerészek kiemelésével és a sebesültek ellátásával. ## Visszatérés az Egyesült Államokba A sérült Franklint a USS Pittsburgh nehézcirkáló vontatta Ulithiba, majd Pearl Harborba, ahol sérüléseit legalább annyira kijavították, hogy önerőből eljusson a brooklyni Brooklyn Navy Yard hajógyárba. A Franklin 1945. április 28-án ért Brooklynba. A hajó megérkezésekor kisebb botrány tört ki, mikor Gehres kapitány dezertálással vádolta meg azokat, akik a március 19-i támadáskor elhagyták a hajót, mert vízbe ugrottak a biztos halál elől, vagy azt terjesztették, hogy parancsot adtak ki a hajó elhagyására. A Brooklyn felé tartó úton Gehres a legénység 704 tagjáról állította, hogy beletartoznak a Big Ben 704 Clubba, azaz ott voltak a sérült hajón. Ellenben a New York-i vizsgálódók szerint körülbelül 400 fő volt, akik mindvégig a Franklinen maradtak, a többiek a ulithi-i kikötésnél szálltak vissza a hajóra. Később az összes vádat ejtették. A komoly sérülések ellenére a hajót sikerült rendbehozni. A Franklint ért támadást és a megmentéséért folytatott küzdelmet a Saga of the Franklin (A Franklin története) című, 1945-ben készült dokumentumfilm is felidézi. ## A háború után A háború befejezése után a Franklint a nagyközönség megtekinthette a Navy Day (Tengerészet Napja) alkalmából. 1947. február 17-én a New Jersey-i Bayonne-ban a hajót kivonták a hadrendből. Mialatt a Franklin a bayonne-i kikötőben állt, többször is átkategorizálták. 1952. október 1-jén támadórepülőgép-hordozóvá, 1953. augusztus 8-án tengeralattjáró elleni hadviselést támogató repülőgép-hordozóvá, 1959. május 15-én pedig repülőgép-szállítóvá. Végül a hajó soha többé nem hagyta el a kikötőt, és 1964. október 1-jén ki is törölték a Tengerészeti Hajónyilvántartásból (Naval Vessel Register). A Franklin és testvérhajója a USS Bunker Hill - mely szintén súlyosan megrongálódott egy légicsapás következtében - voltak az egyedüli repülőgép-hordozók, melyeket sikerült felújítani, de mégsem teljesítettek már szolgálatot a háború után. Bár a haditengerészet eladta a hajót a portsmouthi Peck Iron and Metal Company acélgyártó cégnek, később visszavásárolta azt, ugyanis a Hajózási Iroda (Bureau of Ships) igényt tartott a hajó gázturbináira. Ezek után 1966. július 27-én a hajót végleg eladták a chesapeake-i Portsmouth Salvage Company nevű cégnek, szétbontás céljából. 1966. augusztus 1-jén a hajót átvontatták a szétbontás helyszínére. Második világháborús szolgálatáért a USS Franklin négy szolgálati csillagot kapott. ## Kapcsolódó szócikk - USS Franklin nevet viselő hajók listája. [Franklin](Kategória:Amerikai_repülőgép-hordozók_a_második_világháborúban "wikilink")
273,620	Enrico Caruso	25,878,596	null	[ "1873-ban született személyek", "1921-ben elhunyt személyek", "Nápolyiak", "Olasz emigránsok az Amerikai Egyesült Államokban", "Olasz operaénekesek", "Olasz énekesek", "Tenorok" ]	Enrico Caruso (keresztneve nápolyi nyelven: Errico, Nápoly, 1873. február 25. – Nápoly, 1921. augusztus 2.) híres olasz operaénekes volt. Ő volt az első sztártenor, akit főleg a lemezfelvételei tettek híressé. Mivel nem kapott megfelelő képzést, a magas hangokkal problémái voltak, ezért a felső regiszterben valamiféle falzettet énekelt, amiért sokan csodálták. Legismertebb alakításai Ruggero Leoncavallo Pagliacci (Bajazzók) című operájában Canio szerepe és Puccini Bohéméletének Rodolfója voltak. Enrico Caruso Nápoly nyomornegyedében született egy Piedimonte d'Aliféből bevándorolt szegény családban, egyes források szerint harmadik, más források szerint tizennyolcadik gyermekként. A többlakásos, komfort nélküli, egyemeletes ház, amelyben a szüleivel és testvéreivel lakott, a Via San Giovannello agli Otto Callira nyílt. Caruso születésekor az apja, Marcellino harminchárom éves volt, anyja pedig harmincöt. Marcellino, aki gyakran a bort választotta a nyomor enyhítésére, műszerész szakmunkás volt egy gyapotmagolaj- és tisztítottborkő-gyárban. Anyja, Anna Caruso nagyon vallásos volt, így gyakran ellátogatott a közeli templomba. Egy ilyen templomlátogatás mentette meg Enrico életét, ugyanis az anyjának elapadt a teje és nem tudta táplálni a csecsemőt, azonban egy épp a templomban jótékonykodó arisztokrata nő, akinek nemrég halt meg hasonló korú gyereke, felajánlkozott szoptatós dajkának. Így Enrico legtöbb testvérével ellentétben megérhette a felnőttkort. A grófnő az elválasztás után is figyelemmel kísérte: ő tanította írni, olvasni, és pénzzel is segítette a családot. Enrico születése után a Caruso házaspárnak még három gyereke született. A közvetlenül Enrico után született gyermek, egy kisfiú korán meghalt, majd 1876-ban született Giovanni, aki hosszú évekkel túlélte bátyját, utolsónak pedig egy Assunta nevű leány. Ezután a család egy tágasabb ingyenlakáshoz jutott Signor Meuricoffre bérházában, a Santa’Anna alle Paludi kerületben, de Anna Caruso ekkor azonban már nagyon beteg volt. Enrico imádta anyját, ezért sokat segített neki: vödörszám hordta helyette a vizet, és sokat tréfálkozott, hogy az egyre betegebb asszonyt felvidítsa. ## Élete ### Korai évek Enrico Caruso Nápoly nyomornegyedében született, egy Piedimonte d'Aliféből bevándorolt szegény családban, a harmincöt éves Anna Baldini 17 halvaszülése után tizennyolcadik gyermekként. A többlakásos, komfort nélküli, egyemeletes ház, amelyben a szüleivel és testvéreivel lakott, a via San Giovannello agli Otto Callira nyílt. Caruso születésekor az apja, Marcellino harminchárom éves volt, és gyakran a bort választotta a nyomor tudatának enyhítésére, műszerész szakmunkás volt egy gyapotmagolaj- és tisztítottborkő-gyárban. Anyja nagyon vallásos volt, így gyakran ellátogatott a közeli templomba. Egy ilyen alkalom mentette meg Errico életét, ugyanis az anyjának elapadt a teje, és nem tudta táplálni a csecsemőt, azonban egy épp a templomban jótékonykodó arisztokrata nő, akinek nemrég halt meg hasonló korú gyereke, felajánlkozott szoptatós dajkának. Így a gyermek, legtöbb testvérével ellentétben, megérhette a felnőttkort. A grófnő az elválasztás után is figyelemmel kísérte: ő tanította írni, olvasni és gyakran anyagi segítséget is nyújtott a családjának. Enrico születése után a Caruso házaspárnak még három gyereke született: első öccse korán meghalt, majd 1876-ban Giovanni, aki hosszú évekkel túlélte bátyját, utolsóként Assunta húga. Ezt követően a család egy tágasabb ingyenlakáshoz jutott Signor Meuricoffre bérházában, a Sant'Anna alle Paludi kerületben. Anyja ekkor azonban már nagyon beteg volt. Enrico imádta őt, ezért sokat segített neki: vödörszám hordta helyette a vizet, és sokat tréfálkozott, hogy felvidítsa az egyre betegebb asszonyt. 1884-ben, amikor Nápolyban kolerajárvány tört ki, éjszakánként ezrével hajították a halottakat Camposanto meszesgödrébe, a fertőtlenítő kéngőz elől menekülő patkányok elárasztották Nápoly utcáit. A Caruso család szüntelen harcot vívott a mocsokkal és a legyekkel, valószínűleg innen eredt Enrico későbbi hipochondriája és a tisztasághoz való már-már beteges ragaszkodása. Ezekben az években kezdett Caruso énekelni a Sant’Anna-templom kórusában. Nyolcévesen kezdett el énekelni tanulni Bronzetti atyánál, aki két évig tanította az akkoriban szoprán hangjáért a Carusiellónak nevezett fiút. Az atyát az iskola orgonistája váltotta, akinek köszönhetően Carusiello a nápolyi és a környékbeli templomi kórusokon kívül esküvőkön és temetéseken is énekelt, amiért egy-két lírát is kapott. A gyermek Caruso a rajzolásban is tehetségesnek mutatkozott; rajztehetségére felfigyelt egyik tanítója, s kéziratokat másoltatott vele, amivel sikerült némi pénzt is keresnie. Gyakran vállalta kották és kisebb színdarabok másolását is. Anna nélkülözés árán fizette ki fia tandíját, amely akkoriban havi öt líra volt. Caruso elmondása szerint anyja mezítláb járt, és a háztartástól vonta meg a pénzt, hogy taníttassa a fiát. Később Bronzetti atya elengedte a tandíjat, azonban Carusiello ennek ellenére sem vált mintadiákká. Gyakran ellógott a próbákról, és a kikötőbe ment, vagy a Santa Lucia-öbölben úszott. Ezeknek a rendszeres úszásoknak köszönhette erős tüdejét, ami sokat segített a későbbi operaénekesi pályáján. Az iskolában heves természete miatt gyakran keveredett verekedésekbe; az év végi díjkiosztáson, amikor Bronzetti nyilvánosan is megdorgálta Enricót, a fiú földhöz vágta az éneklésért kapott érmét, majd miután az apja bocsánatkérésre kényszerítette, elrohant, és soha többet nem tért vissza az iskola padjaiba. Tizenegy esztendős korában beállt inasnak De Lucca műszerészlaboratóriumába, heti néhány líráért. Rajztehetségének köszönhetően hamarosan előléptették, és a tervezőirodába került. Vasárnaponként továbbra is a templom kórusában énekelt, ugyanakkor sikerült megnyernie a Bronzetti-iskola egyik tanítójának a kegyeit, aki alkalomadtán órákat adott neki. Caruso első szakképzett tanára anyja orvosának, dr. Niolának nővére volt. 1888 júniusában pedig felkérték, hogy a szobrairól és Corenzio freskóiról híres San Severino-templomban énekeljen. Amikor befejezte szólóját, az egyik szomszédja intett neki, hogy siessen haza, mert meghalt az anyja. Anyja halála teljesen megváltoztatta az ifjú Enrico természetét: többé nem járt kávéházakba, szakított régi barátaival, és a templomi énekléssel is felhagyott. Testvérei árvaházba kerültek, apja pedig egyre több időt töltött el a kocsmában, amíg egy napon egyik főnöke elküldte Aversába, ahol új gépeket kellett beállítania. Itt ismerkedett meg Maria Castaldival, akit nemsokára feleségül vett, a gyerekek pedig elhagyhatták az árvaházat. Maria jó háziasszony és jó mostohaanya volt, sokat segítette Enricót, hogy sikerüljön megvalósítania az álmát és operaénekes legyen. A következő években amellett, hogy a gyárban dolgozott, Caruso a környékbeli fellépésekre elkísérte a kóristákat, és szólistaként lépett fel. Egy ilyen alkalom után Maiori polgármestere, Zezza báró a házába hívta, hogy szórakoztassa a vendégeit. A következő reggel, mivel hideg volt, kölcsönadta neki a vadászkabátját. Caruso azonban nemcsak templomokban, hanem a Caffé del Mole matrózközösségének és a nyilvános fürdők előtt várakozóknak is énekelt. ### A mutálás után Caruso tizennyolc éves korában, mutálása után nagy csalódására világos bariton lett az akkoriban igen nagy népszerűségnek örvendő telt tenor hangszín helyett. Hangjára azonban felfigyelt Eduardo Missiano, aki rávette énektanárát, Guglielmo Verginét, hogy vállalja el ingyenesen növendékének a fiatalembert. Vergine meghallgatta Carusót, de nem nyerte el a tetszését: „Olyan a hangja, mint az ablakon besüvítő szél” – mondta. Ennek ellenére – egy olyan szerződés fejében, amely kimondta, hogy ötévnyi, tényleges énekesként keresett fizetéséből Caruso 25%-ot átad neki – megengedte, hogy a fizetős diákoknak tartott órákat egy sarokból figyelje. A maestro gyakran gúnyolódott vele, és arra biztatta, hogy nagyobb fegyelemmel és többet gyakoroljon. Vergine iskolájában Caruso az éneklésben nagyon le volt maradva a többi diáktól, ezért gyakran szégyellte a hangját, de további kellemetlenségeket okozott neki az is, hogy az iskolába jómódú családok gyermekei jártak, akik igencsak jól voltak öltözve, neki pedig fekete festékkel kellett bekennie kopott öltönyét, hogy ne lehessen látni, mennyire ki van fakulva. ### Katonaság Amikor betöltötte huszadik életévét, Carusót behívták katonának. Rietibe került, a harmincas tüzérekhez, ahol szabadidejében tovább gyakorolta a skálázást és az éneklést. Így történt, hogy miközben a Parasztbecsület Bordalát énekelte, meghallotta Nagliotti őrnagy, és parancsba adta, hogy énekeljen a tiszteknek a húsvéti estély után. Ott nagy sikert ért el, nemsokára pedig felmentették a gyakorlótéri kiképzés alól, majd az őrnagy egyik rieti barátja, egy operarajongó arisztokrata énekórákat adott neki. Pár nap alatt átvették az egész Parasztbecsületet, Caruso pedig betanulta Turiddu szerepét. Három hét múlva közölték vele, hogy felmentették a szolgálat alól, helyébe az öccse, Giovanni kerül. Enrico összesen hat hónapot töltött a katonaságnál. ### Kezdődő karrier 1894 nyarán Caruso ismét Nápoly kávéházaiban énekelt, esténként pedig otthon gyakorolt. Volt tanára, Vergine segítségével sikerült meghallgatást nyernie a nagy hírű színházban, a Mercadantéban. Ambroise Thomas Mignonjából választott egy részletet, azonban annyira izgult, hogy belesült az éneklésbe. A sikertelen meghallgatás után váratlan vigasz érkezett: egy gazdag műkedvelő, Mario Morelli komponált egy négyfelvonásos operát L’Amico Francesco címen, és saját költségén szerette volna bemutatni, ezért négy előadás erejéig kibérelte az egyik kis mellékutcában található Teatro Nuovót. A bemutató 1894. november 16-án volt; a mű mindössze négy előadást élt meg. Ez volt Caruso első operaszerepe. Bár Morelli operája megbukott, Carusóra a szereplés közben felfigyelt egy impresszárió, aki szerepet ajánlott neki a Nápolytól negyven kilométerre északra fekvő városban, Casertában, ahol a casertai királyi palota fekszik. Caruso elvállalta a szerepet, fellépésenként mindössze tíz líráért. Később, miután visszatért Nápolyba, felkérést kapott a calabriai Crotone székesegyházában, hogy zenés misén énekeljen szólót, majd beugróként a Faustban énekelt, a Teatro Belliniben. Ez utóbbi szereplése annyira megtetszett a színház igazgatójának, hogy nyomban szerződtette az őszi szezonban bemutandandó Rigolettóban a mantuai herceg szerepére és a Faustra. Ugyanekkor impresszáriója, Zucchi segítségével bekerült egy operatársulatba is, amelyet egy hónapra meghívtak a kairói Ezbekieh Színházba – Egyiptomban Caruso hatszáz lírát énekelt össze, azonban még ott mindet elszórakozta. Egyiptomi szerepléséből hazatérve egyhavi szerződést kapott a Teatro Mercadantéba, a bellinibeli szerződése lejárta utáni időszakra. A Bellini színházban nem aratott nagy sikert, ennek ellenére 1895. november 29-én a Mercadante színház Traviata előadásának plakátján már szerepelt az „Errico Caruso” név. Itt figyelt fel rá Emma Calvé, a híres francia énekesnő, és még másnap fényképészt küldött a lakására. Mivel Carusónak egyetlen inge épp mosásban volt, egy ágytakarót terítettek a vállára, és abban fényképezték le. A Mercadantéban február közepén járt le a szerződése, majd ugyanazon év áprilisában, egy másik Bellini-évad után Szicíliában, Trapaniban készült fellépni. Itt egy előadás előtt, mivel túl sokat ivott, elaludta a kezdést, majd amikor félórás késéssel megérkezett a színpadra, hibásan énekelte a szöveget: ahelyett, hogy „Le sorti della Scoziá” ('Skócia sorsa'), azt énekelte, hogy „Le volpi della Scoziá” ('Skócia rókái'), s a közönség kifütyülte. Az előadást félbe kellett szakítani, Carusót pedig fizetség nélkül elbocsátották. Ezen eset után gyakran csúfolták „volpénak” (rókának). A helyére szerződtetett tenorista azonban nem nyerte el a közönség tetszését, és visszakövetelték az épp' a várost elhagyni készülő „skót rókát”. Caruso visszatért, és hibátlanul szerepelt, azonban a felajánlott szerződést nem fogadta el. Még évek múltán is feltartotta ördögűző jelként a második és a negyedik ujját, ha valaki kiejtette a száján Trapani nevét. Caruso szicíliai útja után visszatért Nápolyba, ahol Zucchi szerződtette a Salernóban bemutatandó Rigoletto előadásban a mantuai herceg szerepére. ### Salernói évek Salernóban rajongva fogadták Carusót, és a Rigolettóban a közönség vele együtt énekelte „Az asszony ingatag”-ot. Egy előadás után Vincenzo Lombardi, a karmester meghívta egy pohár borra, és megkérdezte tőle, nem vállalná-e el Bellini A puritánok című operájának egyik szerepét. Caruso vonakodott, mivel úgy érezte, az ő hangja nem elég egy ilyen nehéz tenorszerepre, azonban amikor Lombardi ingyen énekórákat ajánlott fel, mégis elvállalta. Lombardi sokat javított Caruso hangján, ő tanította meg neki a magas hangok kiéneklését, addig ugyanis képtelen volt a felső regiszterben énekelni. Caruso erős dohányos volt, és hiába könyörgött neki Lombardi, nem volt hajlandó leszokni. Egyik este, miután már befejezte a szereplést, és vacsorázni indult, az éppen színen lévő Bajazzók tenoristáját kifütyülték a nézők. A színház igazgatója, Grassi kérte Carusót, hogy lépjen fel még aznap este őhelyette is. Caruso nem gyakorolta előtte a darabot, ezért nem szerette volna elvállalni, viszont amikor Lombardi azzal fenyegette, hogy akkor vége az énekóráknak, beöltözött a bohóc szerepébe. Előadása addig nem tapasztalt sikert hozott neki; miután a „Kacagj, bajazzó!”-t elénekelte, a közönség hangosan és hosszasan éltette. Másnap számos színházból kapott felkérést. Caruso Leopoldo Mugnone ajánlatát fogadta el, aki kétezer-hétszázötven lírát ajánlott fel neki a salernói szezon lejárta utáni hat hétre. A siker után Caruso megkérte a színházigazgató, Grassi lányának kezét. Az esküvő időpontját a következő szezon utánra tűzték ki, s addig is Caruso tiszteletdíját leendő apósa ezer lírára emelte. A leánykérés után nem sokkal leszerelt az öccse, Giovanni, aki szerencsésen túlélte a masszauai hadjáratot. Carusónak még két rövid fellépése volt a Teatro Belliniben, illetve a Mercadantéban, majd hazatért Nápolyba. Ott szert tett Puccini Bohéméletének partitúrájára, és az elkövetkező időben Rodolphe szerepét gyakorolta. 1897 februárjában Caruso visszatért Salernóba a következő szezon megkezdésére. Lombardini azonban nem akarta a Bohéméletet színpadra vinni, így Caruso a Manon Lescaut-t gyakorolta. Ezt az évadot is nagy sikerrel zárta, s közben olaszra változtatta keresztnevének írásmódját (Erricóról Enricóra). Grassi lányával kötött eljegyzést felbontotta, ugyanis beleszeretett egy balerinába, aki Mugnoni szeretője volt. Szerelmük azonban nem tartott sokáig; a lány Rómába szerződött, Caruso pedig Palermóba ment. ### Ismerkedés Puccinivel és Ada Giachettivel Caruso a következő évadot Palermóban töltötte, szerencsétlenségére azonban a karmester Leopoldo Mugnonét is odaszerződtették. Mugnone a Bohémélet tenor főszerepét másvalakinek adta, Caruso pedig a Giocondában Enzo szerepét kapta meg. Az 1897. május 15-i premieren nagy sikert aratott, még Mugnone is felkiáltott: „Bravissimo!”. Ebben az évadban ezt a darabot még tizenkétszer ismételték meg. A nagy sikerre felfigyelve a következő, őszi évadra Sonzogno szerződtette Carusót a milánói Teatro Liricóba. Még ugyanazon évben Sonzogno riválisától, a Ricordi cégtől is kapott egy felkérést a livornói színházba a Bohémélet Rodolfo szerepére, előadásonként tizenöt líráért. Ezekben az években ismerkedett meg Caruso későbbi élettársával, a nálánál tíz évvel idősebb operaénekesnővel, Ada Giachettivel. Ő volt az, aki egy ismerőse révén elintézte, hogy Puccini – aki akkoriban a Tosca első változatán dolgozott – meghallgassa Carusót, és eldöntse, hogy alkalmas-e Rodolfo szerepére vagy sem. Puccini vonakodva fogadta, „Már megint egy nápolyi utcagyerek!” – mondta Manfredinek, majd mégis úgy döntött, hogy meghallgatja, leült a pianínója mellé és felszólította Carusót, hogy énekelje az „Oh, mily hideg e kis kéz”-t. Miután Caruso befejezte az éneklést, Puccini odafordult, és azt mondta: „Ki küldte hozzám? Isten?”, majd írt a livornói impresszáriónak, és Carusót ajánlotta Rodolfo szerepére. Caruso nagy sikert ért el a Mimit alakító kedvese mellett a Bohéméletben. A színházi szezon végén azonban Caruso és kedvese is, aki lemondta a hosszabb időre szóló szerződéseit, súlyos anyagi gondokkal küzdött. ### „Addio a Napoli” Egy jó szerződés reményében Caruso Milánóba ment, ahol esténként a Galleria csarnok kávézóiban énekelt, és kölcsönökből tartotta fenn magát. Ebbe a csarnokba járt enni és kávézni Sonzogno, Arrigo Boito és a nemrég nősült Arturo Toscanini is. Amikor Caruso a kölcsönkért pénzekből is kifogyott, elment Sonzogno kiadóhoz, aki kedvesen fogadta, sőt egy havi fizetést is megelőlegezett neki. A következő időszakban a Leoncavallo-féle Bohémek című operába szerződött Fiumében. A fiumei színházigazgató azonban úgy döntött, hogy inkább a Puccini-féle Bohéméletet mutatja be. Ezt követően tíz hét szerződést kapott a genovai Teatro Carlo Felicébe, ahol Bizet Gyöngyhalászok című operájában és a Leoncavallo-féle Bohémekben lépett fel. Az előadások végén Caruso és Ada rendszerint valamelyik étterembe mentek, ahol szórakozásképpen Caruso karikatúrákat rajzolt az étlapra magáról, barátairól és a vendéglőben tartózkodó emberekről. A fiumei évad után Caruso és Ada visszatértek Milánóba, itt a via Velascán béreltek lakást. Bár nem voltak összeházasodva, Ada gyermeket várt, Carusónak pedig sürgősen munka után kellett néznie, így a következő hónapokra a livornói színházba szerződött a Bajazzókba, fellépésenként ötszáz líráért. Livornóban Ada villájában laktak, aki terhessége utolsó hónapjában visszaköltözött Milánóba, majd 1898. június 2-án megszületett Caruso és Ada fia, Rodolpho. Caruso mind Adát, mind törvénytelen fiát eltitkolta szülei elől, később is csak az apjának mesélt róluk. Azután még két gyerekük született, azonban csak egyikük érte meg a felnőttkort, a másik még csecsemő korában meghalt. 1898\. november 16-án Giordano Fedora című operájának jelmezes próbáján egy dél-amerikai igazgatók megbízásából jelenlévő ügynök kétezer lírát ajánlott Carusónak a következő év májusára Buenos Airesben. A dél-amerikai utazás előtt még elszerződött nyolc hétre Szentpétervárra, ahol II. Miklós orosz cárral is találkozott, aki gyémántköves arany mandzsettagombot adott neki ajándékba. Ugyancsak a Szentpéterváron töltött idő alatt megismerkedett a szerelmi botrányairól híres Luisa Tetrazzini énekesnővel, akivel rövid kalandba keveredett. Visszatérve Olaszországba a Teatro Liricóban vállalt fellépést. A Buenos Aires-i előadásra nem sikerült Adának is szerződést kötnie, ő azonban kijelentette, hogy nem hajlandó háziasszonyszerepbe bújni, és miután egy ügynök révén mégis sikerült egy dél-amerikai rövidebb turnéra szerződnie, hat hónapos kisfiát Rina nevű húgára bízta, és néhány nappal Caruso távozása után ő is hajóra szállt. A dél-amerikai évad után Caruso rövid időre visszatért Nápolyba, majd Rómába szerződött a Teatro Costanziba, innen pedig másodjára is Szentpétervárra ment, ahol nagy sikerrel énekelte Radames szerepét az Aidában. A szentpétervári siker után Moszkvába hívták, hogy énekelje Cavaradossit Puccini Toscájában. És bár egy megfázás után egy hónapra ágyba kényszerült, a következő évadra egy újabb dél-amerikai szerződést írt alá. Buenos Airesben a Parasztbecsületben, a Manonban és a Mefistofelében lépett fel. Ezt követően Montevideóba ment három hetes fellépésre. 1900 szeptemberében visszatért Olaszországba, ahol rögtön szerepet ajánlottak neki a trevisói Teatro Socialéban a Toscára, Adával a címszerepben. Itt akkora sikert arattak, hogy újabb felkérést kaptak Bolognába. Ezt követően a milánói Scala havi ötvenezer lírás gázsival szerződtette Carusót. A Scalában a próbákon Caruso és Toscanini többször is összeveszett, és hol az egyik, hol a másik fenyegetőzött azzal, hogy otthagyja a milánói operát. Az előadásokon azonban kettejük „alkotása” elbűvölte a közönséget. Az 1901. február 17-i opera buffa, a Szerelmi bájital egy Carbonetti nevű basszista és Caruso főszereplésével, valamint Toscanini vezénylésével az Otello tizenhárom évvel azelőttiéhez fogható sikert aratott. Toscanini, aki arról volt ismert, hogy soha nem enged ismétlést, ezen az estén kivételt tett, és a közönség kérésére Caruso elismételte Nemorino románcát. Tizenkétszer ment már a vígopera, amikor a következő előadásra, a Mefistofelére a színházigazgató Fjodor Saljapin orosz basszistát szerződtette a címszerep éneklésére. Caruso és Saljapin – akikről közben kiderült, hogy ugyanazon év ugyanazon hónapjában születtek, mindketten szegény családban és mindketten a helyi templom kórusában kezdték pályafutásukat – elválaszthatatlan barátok lettek. A soron következő évadot Caruso ismét Buenos Airesben töltötte, közben pedig aláírt egy szerződést, miszerint fellép a monte-carlói Théâtre du Casinóban, ahol olyan híres előadókkal szerepelt együtt, mint Nellie Melba és Maurice Renaud, a párizsi Opera első baritonistája. Ugyanekkor kapott először meghívást a szülővárosába, Nápolyba. Buenos Airesből hazatérve több jótékonysági esten is fellépett Triesztben és Rómában is. 1901. december 30-án Caruso régi álma teljesült, amikor felléphetett a nápolyi San Carlóban, a Szerelmi bájital című operában. Az előadás azonban csúfosan megbukott, és Carusót kifütyölték, mire ő kijelentette, hogy soha többet nem lép fel Nápolyban. Ígéretét be is tartotta. ### Az első lemezfelvételek és a Covent Garden Caruso mindig is sorsszerűnek tekintette az 1902-es évet; ekkor készültek el első lemezfelvételei, és először lépett fel a Covent Gardenben. Ebben az évben vonult vissza két híres operaénekes, Jean de Reszke és Francesco Tamagno is, az operavilág pedig helyükre keresett tenoristákat. Caruso Melbával lépett fel a monte-carlói Théâtre du Casinóban, a Bohémélet előadásában. A kettejük produkciója nagy siker volt, és következő évadra Caruso a Covent Gardenbe kapott szerződést. Mielőtt még elhagyta volna Itáliát, Caruso visszatért a Scalába Alberto Franchetti báró Germinájának 1902. március 11-i ősbemutatójára. A bemutató közönségének soraiban ott ült a londoni Fred W. Gaisberg, a Gramofon- és Írógép Társaság hanglemezfelvételeinek igazgatója, és bátyja, Will. Az előadás után a két Gaisberg meglátogatta Carusót az öltözőjében, és lemezfelvételt ajánlottak fel neki, tíz dalonként száz fontért. Carusót barátai megpróbálták lebeszélni, hogy értékes hangját erre az „újfajta játékszerre” pazarolja, ő azonban aláírta a szerződést. Az első felvételeket a parmai Grand Hotelben vették fel – pontosan azon lakosztály fölött, ahol Verdi meghalt. Az első felvétel a Rigolettó-beli „Kesztyűária” volt. A felvételeket expresszpostával Hannoverbe szállították. A társaság körülbelül tizenötezer fontot keresett a lemezekkel. Mire Caruso Londonba érkezett, a lemez már szépen kelt. A Covent Gardenben Caruso a Rigolettóban mutatkozott be; partnere Melba volt. A helybéli kritikusok kedvezően fogadták, azonban szóvá tették „hangbéli korlátait”. Az elkövetkező előadások nagy sikerrel zárultak, különösen a Parasztbecsület, ahol Caruso oldalán Emma Calvé énekelt. 1903 telére Maurice Grau, a New York-i Metropolitan impresszáriója ötéves szerződést ajánlott Carusónak, negyven előadásra. Miután véget ért a londoni szerződés, Caruso egy rövid időre hazautazott Milánóba Adához és kisfiához, „Fofóhoz”. New York-i utazása előtt többször is fellépett Olaszország több városában és Lisszabonban is, ahol Eva Tetrazzinivel énekelt, majd Dél-Amerikába ment egy hosszabb turnéra. Mikor innen hazatért, minden szabadidejét a nemrég vásárolt toscanai házában töltötte Adával és a kis Rodolphóval. ### „Az asszony ingatag” Caruso Adával együtt 1903. november 11-én szállt partra New Yorkban. A Hotel Majesticben szálltak meg, a vendégkönyvbe „Mr. és Mrs. Caruso” néven írták a nevüket. Ada azonban nem vált el előző férjétől, és Carusóval nem házasodtak össze soha. Az első fellépésre a megérkezés után tizenkét nappal került sor, a műsor a Rigoletto volt. Az előadás nem aratott kiemelkedő sikert, azonban a kritikusok és a közönség is kedvezően fogadta. Az elkövetkező időben fellépett az Aidában, de az igazán nagy sikert a decemberben előadott Bohémélet hozta. A siker számos új felkéréssel járt együtt; különböző estélyeken és más amerikai városokban is fellépett, ugyanakkor a Victor Company lemezfelvételi és művészeti igazgatója egy lemezszerződést is ajánlott neki. A felvételért, amely egyetlen délután alatt készült el a Carnegie Hall 826. szobájában, Caruso négyezer dollárt kapott. Az első Victor-lemez a „Kesztyűária” volt, ezt követte „Az asszony ingatag”, Nemorino románca, a „Levélária” és a „Kacagj, bajazzó!”. Caruso valószínűleg nem volt tisztában a jogdíj fogalmával, ezért a szerződésből ez lemaradt, és az eladott lemezek után nem kapott részesedést. Ezt azonban pótolta, hogy a metropolitanbeli szezon során és a házi koncertekkel harmincezer dollár bevételre tett szert. Nemsokára Caruso és Ada saját lakást bérelt ki a Lexington Avenue-n. 1904\. február közepén, a következő amerikai évad kezdetéig Carusóék hazahajóztak Olaszországba, ugyanekkor kiderült, hogy Ada ismét gyermeket vár, aminek ő egyáltalán nem örült. Európában Caruso rövidebb fellépéseken vett részt Monte-Carlóban, Barcelonában, Prágában, Drezdában, majd május közepén a Covent Gardenben. A második Metropolitan-szezonban Caruso harmincszor lépett fel, esténként ezerszázötvenkét dollárért, ezenkívül fellépett még Philadelphiában, Bostonban, Pittsburghben és más városokban is. A tiszteletdíjról lemondva fellépett a New York-i olasz kórház jótékonysági estélyén is, ami után a Szent János Rend lovagjává ütötték. 1905 februárjában még öt lemezt énekelt fel a Carnegie Hall stúdiójában, zongorakísérettel. Az évad végén visszatért Európába, itt fellépett Párizsban, majd a londoni Covent Garden nyolchetes szerződésének tett eleget, ahol minden este teltházzal folytak az előadások. Caruso az előadások előtt nagyon ingerlékeny volt, nem tűrte a zajt és a rendetlenséget, valamint mániákusan félt a fertőzésektől. Előfordult, hogy egy órán belül kétszer-háromszor is inget váltott, egy rövidebb séta után is tetőtől talpig átöltözött. Naponta kétszer fürdött, szobáját szüntelenül Caron parfümmel szórták be. Ezenkívül a turnék során mindig kisebb gyógyszertárnyi orvosságot hordott magával. Hatalmas bevételének köszönhetően olaszországi villáját nagyobbra cserélte, a Villa Bellosguardóra. A villa egy négyszáz esztendős kúria volt, a Firenzétől hatvan kilométerre fekvő Lastra a Signában, Caruso itt töltötte kevés szabadidejét Ada és két fia társaságában. Bár Caruso szerette volna szüleit és beteg lánytestvérét is ideköltöztetni, ők hallani sem akartak Nápoly elhagyásáról. Az 1905–1906-os évadra Caruso visszatért New Yorkba, ahol a Giocondával nyitották az évadot. Ebben az évadban hatvannégyszer lépett fel New Yorkban és más városokban is. 1906. április 13-án San Fransiscóba utazott és 17-én, a nagy földrengés előestéjén Don José szerepében lépett fel a helyi operában. Caruso a Hotel Palace-ban tartózkodott, amikor hajnali öt óra tizenhárom perckor rázkódni kezdett a föld, azonban sok más emberrel ellentétben ő túlélte, sőt a poggyászát is kimentette a szállodából, azonban soha többet nem volt hajlandó San Franciscóba látogatni. A földrengés okozta sokk után Caruso folyamatosan rettegett az erőszakos haláltól. A San Franciscó-i tragikus esemény után Caruso visszatért New Yorkba, majd nemsokára hazahajózott Európába. A következő heteket családja és barátai társaságában olaszországi villájában töltötte. Az ezt követő évadban a londoni Covent Gardenben lépett fel, ahol Melba volt a társa, azonban alig várta, hogy újra New Yorkba utazzon, amit ekkor már a második otthonának tekintett. A hírhedt „Majomház-botrány” után a Metropolitan igazgatósága tartott a közönség reakciójától, attól, hogy a hírhedt „fenékcsipkedőt” esetleg nem akarják többé látni Rodolpho, Ramades vagy Pinkerton szerepében. Caruso pedig állandóan attól rettegett, hogy kollégái a háta mögött kibeszélik, ugyanakkor tucatszám kapta a trágár leveleket és névtelen fenyegetéseket. Így történt meg az, hogy Caruso tizenhét esztendei Metropolitan-szerződése során ez volt az első alkalom, hogy nem lépett fel az évadnyitó előadáson. Azonban az évadnyitó után két nappal fellépett a Bohémélet előadásán, ahol a közönség nagy szeretettel fogadta. Caruso az amerikai szezont a Bajazzók előadásával zárta Milwaukee-ban, majd hazatért Európába, zsebében százezer dollárral. Itt fellépett Párizsban és Londonban is, ahol a Viktória-renddel tüntették ki. Majd egy ötéves Covent Garden-szerződés következett. Időközben Adával való kapcsolata nagyon megromlott: amikor Caruso fülébe jutott, hogy élettársa egy nálánál jóval fiatalabb sofőrrel találkozgat, a nő állítása szerint meg is verte. Egy rövidebb európai turné után a szokásos, Adával töltött heteket kihagyva, Caruso hajóra szállt, és elindult vissza New Yorkba. Az 1907–1908-as év Caruso legzsúfoltabb szezonja volt a Metropolitanben: fellépett a Trubadúrban, estélyeket adott a Waldorf-Astoriában, fellépett Kanadában és több amerikai városban is. 1908-ban Caruso újból együtt énekelt rég nem látott barátjával, Saljapinnal, akit viszont a helyi kritikusok nem fogadtak kedvezően, így az sértődötten ment vissza Európába. Az évad végén, a szünet idejére Caruso is visszatért Európába. Európában Carusót rossz hírek érték: 1908. május 24-én meghalt az apja, majd ezt követően Adától kapott levelet, amelyben azt közölte vele, hogy már nem szereti, és a két fiának kíséretében Dél-Amerikába utazott „valakivel”. Carusót mélyen megviselte az eset, gyakran tört ki hisztérikus rohamokban, és gyakran menekült az alkohol mámorába is. Az év nyarát németországi fellépések töltötték ki, majd október 27-én Bonci és Tetrazzini társaságában visszatért New Yorkba, ahol a Hotel Knickerbockerben szállt meg. Később, New Yorkban Carusót váratlanul érte Ada látogatása, aki pénzt és ékszereket követelt tőle, végül havi 500 lírás (kb. 100 dolláros) „asszonytartásban” egyeztek ki. Ada aláírt egy nyilatkozatot arról, hogy a jövőben nem támaszt egyéb anyagi követeléseket volt élettársával szemben. ### Della Vedova kése 1909 áprilisában Caruso hazahajózott Olaszországba. Problémái voltak a torkával és azon aggódott, hogy elveszítheti a hangját. Amikor az állapotáról szóló hír valahogy kiszivárgott, több újság is arról számolt be, hogy az énekes elvesztette a hangját. Caruso és az orvosai is cáfoltak, de egy Della Vedova nevű gégesebész azt nyilatkozta az újságíróknak, hogy egy kisebb csomót operált ki a művész torkából. Miután Caruso olvasta az újságban a hírt, annyira felbőszült, hogy nem volt hajlandó kifizetni az orvos hatvanezer lírás tiszteletdíját. Az orvos azonban perre vitte a dolgot, végül kiegyeztek a honorárium felében. Caruso hamarosan felépült a Villa Bellosguardóban, hangja pedig újból olyan volt, mint régen. A lábadozás közben egy rövidebb szerelmi viszonyba bonyolódott Ada húgával, Rina Giachettivel. ### „Kacagj, bajazzó!” Az elkövetkező években Caruso egyre gátlástalanabbá vált a szexuális kapcsolatok terén, bár a „Majomház-botrány” után inkább csak európai hölgyekre korlátozta magát. A választott hölgyek általában nála jóval fiatalabbak voltak, a velük folytatott kapcsolatok pedig rövidek. Az európai turnék során számtalanszor keveredett szerelmi botrányokba, ugyanakkor heves vitákba a féltékeny férjekkel és szigorú apákkal. Ugyanebben az évben történt, hogy egy New York-i székhelyű, magát „Fekete Kezek”-nek nevező szicíliai gengszterbanda megfenyegette Carusót, hogy megölik, ha nem fizet nekik tizenötezer dollárt. A bandát detektívek segítségével sikerült lefülelni, Carusónak azonban üldözési mániája lett. Amikor nem sokkal az eset után Münchenben énekelt, ráesett a díszlet, amiről meg volt győződve, hogy a „Fekete Kezek” tették és az évad hátralevő részében csak úgy volt hajlandó fellépni a Toscában, hogy előzőleg a kivégzőosztag puskáit alaposan átvizsgálták. New Yorkban időközben a manhattani opera megnyitása után kialakult az „Operaszínházak csatája” a Manhattan és a Metropolitan között. New York operarajongói nem bírtak két operát fenntartani, így mindkét opera a híres énekeseket próbálta magához vonzani. A Manhattan igazgatója hatalmas gázsival és heti három fellépési lehetőséggel próbálta megvesztegetni Carusót, aki azonban hűséges maradt a jóval kevesebbet fizető Metropolitanhez. A Metropolitan is nagyobb gázsit ajánlott Carusónak, ő azonban a színház akkori súlyos anyagi gondjait figyelembe véve ezt nem fogadta el. Ugyanezen okokból a lemezkiadó cégéhez is hűséges marad: amikor a Victor Company gramofonlemez-gyártó cég konkurense tett ajánlatot magasabb összeggel és jogdíjjal, Caruso elutasította, és egy életre szóló szerződést ajánlott a Victornak. De nagylelkűsége az emberekkel szemben is hasonló volt, főleg ha olaszokkal találkozott vagy nőkről volt szó; gyakran adott nagyobb összegeket ismeretlen embereknek is, karácsonykor pedig már bevett szokás volt, hogy Caruso a színház minden egyes alkalmazottjának névre szóló ajándékot és pénzt adott. Nagylelkű gesztusai mellett megőrizte azt a régi szokását is, hogy minden egyes kiadását – még a pincéreknek adott borravalót is – feljegyezte. 1910\. január 3-án Caruso beírta magát a rádiózás történetébe, amikor a Bajazzókat Lee de Forest közvetítette a Metropolitan színpadáról a Victor Company központjába. Az előadást Connecticutban is vették, sőt állítólag a tengeren tartózkodó Avon hajón is hallották. 1910-ben a Metropolitan társulata Európában turnézott, így történt, hogy Caruso egy áruházban megismerkedett egy Elisa nevű eladónővel, akit nemsokára meghívott a Villa Bellosguardóba, ahol a fia gondozását és házvezetőnői állást ajánlott neki. A nő nem fogadta el az ajánlatot, azonban miután Caruso Németországból állandó szerelmes levelekkel ostromolta, úgy döntött, mégis elutazik hozzá. Mikor 1910 októberében Elisa apja kíséretében megérkezett, Caruso elegáns lakosztályt bérelt nekik a sajátja mellett a Hotel Bristolban. Caruso nemsokára menyasszonyaként mutatta be a lányt a menedzserének és barátainak, azonban egy kis idő elteltével minden szívfájdalom nélkül szakított vele, majd felültette őt és apját a milánói vonatra. Később a lány és a szülei tetemes összeget követeltek Carusótól, majd amikor ő elutasította őket, bíróságra vitték az ügyet. A bíróságon a lány felolvasta a Carusótól kapott szerelmes leveleket, az olasz bíróság viszont nem adott helyt a lány követeléseinek, az olasz törvény ugyanis nem büntette a házassági ígéret megszegését. Az eset azonban hatalmas erkölcsi felháborodást okozott, a helyzetet kihasználva Ada Giachetti kitálalt egy újságnak, és Carusót vádolta életének és karrierjének tönkretételével. Ezek után rágalmazás vádjával Caruso beperelte Adát. A pert Caruso nyerte meg, Adát pedig, annak távollétében, egy év börtönre és ezer líra kifizetésére ítélték. Ada szeretőjét tizenöt nap fegyházra ítélték tanúk megvesztegetése miatt. Az európai turné végén a társulat visszatért New Yorkba, ahol elkezdődött a készülődés Puccini legújabb operájának, A Nyugat lányának ősbemutatójára. Az opera nem lett a közönség kedvence, azonban Caruso éneklése – annak ellenére, hogy hatalmas pocakjával és olaszos akcentusával elég valószínűtlenül alakította a cowboy szerepét – minden alkalommal megtöltötte nézőkkel a színházat. Az előadást Philadelphiában is bemutatták. 1911 januárjának közepén Caruso Chicagóba utazott, és bár útközben rossz közérzetről panaszkodott, mégis fellépett a Bajazzókban és A Nyugat leányában is. Visszatérve New Yorkba, fellépett a Waldorf-Astoriában, majd ágynak esett. Az orvosok influenzát állapítottak meg nála, de nem tulajdonítottak nagyobb jelentőséget a dolognak. Később azonban minden előzetes bejelentés nélkül Londonba utazott, ahol felkeresett egy gégészt. A sajtó és a közvélemény találgatásokba kezdett, és olyan hírek terjengtek, hogy Caruso hangszálaiban helyrehozhatatlan kár következett be. Caruso cáfolni szerette volna a hírt, azonban orvosai egy időre szigorúan megtiltották neki az éneklést. Ezt a nyarat Caruso Londonban töltötte, és nagyon ritkán hagyta el a lakosztályát, állandóan attól rettegett, hogy ha valahol megjelenik, felkérik, hogy énekeljen valamit. Az 1911–12-es évad során Caruso telt házak előtt lépett fel Amerika- és Európa-szerte, egyetlen előadást sem mondott le. A legnagyobb sikert 1913-ban érte el, amikor Melba huszonötéves évfordulóján együtt léptek fel a Covent Gardenben. Ugyanekkortájt vált szenvedélyes műgyűjtővé, sokat költött műtárgyakra, gyakran járt aukciókra és műtárgykereskedőkhöz. Szinte mindent gyűjtött: könyveket, bútorokat, szobrokat, régi jelmezeket és festményeket is. Abban az évben visszatért New Yorkba. Állandó erős fejfájásról panaszkodott az orvosainak, akik jelentéktelen homloküreg-rendellenességnek tulajdonították a fájdalom okát, Caruso azonban, hogy kímélje magát, lemondta a magánkoncert-felkéréseket. Ebben az évadban ötvenszer lépett fel a Metropolitanben, és újabb lemezfelvételt is készített, amely tizenhét dalból állt. 1914-ben megújították a Metropolitannel kötött szerződést, a gázsiját pedig előadásonként kétezer-ötszáz dollárra emelték. Ugyanebben az évben az előző siker fényében újabb fellépésre kérték fel a Covent Gardenben Melba társaságában. Itt tizenhatszor lépett fel. Az évadot a program szerint a Bohémélettel kellett volna zárni, azonban a Caruso-előadások nagy sikerét látva június 29-én műsorra tűzték a Toscát. A színház előtt hatalmas sor állt, az emberek az esti előadásra készültek, és különösebben senkit sem aggasztott, hogy egy nappal korábban egy Szarajevó nevű távoli városban meggyilkoltak egy főherceget. A Metropolitanben és a Covent Gardenben töltött évadok idegkimerültségbe torkolltak, így Caruso egy orvos tanácsára a Lucca fölötti Montecatini üdülőhelyre vonult vissza. Ide elég rendszertelenül jutottak el különböző újságok, ezért Caruso csak akkor vette komolyan a háború fenyegetését, amikor osztrák ágyúgolyók hullottak Belgrádra, Oroszország mozgósított, s ezt német beavatkozás követte. A háború hírére Caruso jótékonysági koncertek fellépését vállalta, a bevételt a Németországban tartózkodó olasz vendégmunkások hazahozatalára ajánlotta fel. Ugyanekkor megígérte a monte-carlói színház igazgatójának, Raoul Gunsbourgnak, hogy ha törik, ha szakad, a márciusi évadnyitón énekelni fog Monte-Carlóban. 1914\. október 19-én Caruso a római Teatro Costanziban lépett fel, ahol a „Kacagj, bajazzó!” akkora sikert élt el, hogy Toscanini tizenöt percig hiába kopogott a pálcájával, míg végül mégis beleegyezett, hogy Caruso megismételje az áriát. Ezt követően a társulat visszatért New Yorkba, ahol megkezdődtek a Carmen próbái. Az évad közepén Caruso besétált a Metropolitan igazgatójának irodájába és kijelentette, hogy neki most Monte-Carlóba kell utaznia, ugyanis megígérte Raoul Gunsbourgnak, hogy fellép az évadnyitón. Erre az igazgató, Gatti-Casazza perrel és a szerződés elvesztésével fenyegette. Caruso vállat vont, és kisétált az irodából. A monte-carlói Théâtre du Casinóban egy teljes hónapig lépett fel, s így megmentette a színházat a bezárástól. Monte-Carlo után Caruso Buenos Airesbe kapott meghívást, majd innen az akkor még semleges Olaszországba tért vissza, ahol elkezdte próbálni Camille Saint-Saëns Sámson és Deliláját a következő metropolitanbeli évadra. A Metropolitan a monte-carlói eset után szabad kezet adott Carusónak a külső szerződések terén, ami arra sarkallta őt, hogy egyre több magánfelkérésnek tegyen eleget. Ilyen felkérések voltak a Waldorf-Astoriában megrendezett Bagby-féle koncertek, a Hotel Biltmore pénteki matinéi és James („Hallgatag”) Henry estéi a Whitney-palotában – ahol a vendégek aranytányérból vacsoráztak, és szökőkútból ihatták a pezsgőt. Az 1915–16-os évadban összesen ötvenszer lépett fel a Metropolitanben, azonban Carusót állandó fejfájások gyötörték, ennek ellenére az előadásai nagy sikerrel zárultak, a szezon fénypontja Don José alakítása volt a Carmenban. 1916 nyarán visszatért Európába, az utazást addig halogatta, amíg jósnője megfelelőnek nem látta a csillagok állását. A nyarat a Villa Bellosguardóban töltötte, ahol két barátja segítségével, Barthélemyvel és az öreg karmesterrel, Mugnonéval Bizet Gyöngyhalászok operáját gyakorolta. 1916\. november 13-án volt a Gyöngyhalászok bemutatója, azonban három előadás után végül be kellett szüntetni. Carusónak ezzel együtt ötven fellépése volt ebben az évadban, de ezen kívül még fellépett számos, olaszokat segítő estélyen is. Az évad végén Dél-Amerikába utazott, ahol öt hónapon keresztül vállalt fellépéseket, majd amikor visszatért New Yorkba, tízezer dollárt küldött Rómába a háborús menekültek megsegítésére. Ugyanebben az évben Charlie Chaplin meglátogatta Carusót az öltözőjében, ő azonban nem ismerte, így hűvösen fogadta. 1918-ban havonta többször is énekelt karitatív koncerteken, sőt egyszer egy jótékonysági árverésen négyezer dollárt fizetett ki egy láda narancsért. Megnőtt kiadásait nem bírta egyedül figyelemmel kísérni, így egy Bruno Zirato nevű honfitársát állandó titkárként alkalmazta. Az új titkár katalogizálta a hatalmasra nőtt Caruso-gyűjteményt is. ### Leányszöktetés 1917 őszén Caruso keresztelőre volt hivatalos, mégpedig a keresztapa szerepében. A vendégek között volt Dorothy Benjamin (1893–1955) is, egy magas, fiatal amerikai lány, aki azonnal megnyerte az énekes tetszését. Caruso otthagyva barátait, egész este Dorothyval és annak társalkodónőjével, Annával beszélgetett. Caruso hamarosan gyakori vendég lett a Benjamin-házban, míg végül egy este autózni vitte Dorothyt, és megkérdezte tőle, lenne-e a felesége. Másnap el is ment megkérni a lány kezét, az apa egy év eljegyzés feltételével beleegyezett a házasságba. Később azonban, miután tudomást szerzett Caruso botrányairól és két törvénytelen fiáról, megtiltotta, hogy találkozzon a lányával. Dorothy azonban ragaszkodott Carusóhoz, így végül, 1918-ban az apja engedélyt adott a házasságra, azzal a feltétellel, hogy az énekes félmillió dollárt ruház át a lányára. Caruso eleinte értetlenkedett, ugyanis Dél-Itáliában a lány szülei adtak hozományt, és nem fordítva, végül azonban megígérte Dorothynak, hogy a házasság után minden vagyonát ráruházza, azonban döntsön, vagy ő, vagy az apja. Dorothy másnap felhívta, és még aznap összeházasodtak. Caruso barátai is pesszimistán tekintettek a középkorú tenorista és a nálánál húsz évvel fiatalabb, nem túl csinos, ám előkelő lány kapcsolatára. Ebben az időszakban, Caruso két filmszerződést is aláírt, melyek egyenként százezer dollárt fizettek neki. Caruso nagyon idegenkedett a mozitól, ennek ellenére elvállalta a szerepeket; az első burleszk a „My Cusin” ('Az unokatestvérem') címet viselte, melyben Caruso egy simára borotvált borbélyt és annak unokatestvérét, egy híres tenoristát alakított. A második film az „A Splendid Romance” ('Szerelmi idill') volt. Egyik film sem bizonyult sikeresnek. Dorothy sötétkék selyemruhát viselt, mikor az esküvő reggelén megérkezett Carusóhoz a Hotel Knickerbockerbe. A hotelból Caruso kocsiján a Városházára hajtottak diszpenzációért, majd innen a Little Church Around the Cornerbe mentek. A templom lelkésze nem akarta összeadni őket, mivel nem volt biztos abban, hogy Caruso nőtlen. A pár továbbhajtott a Fifth Avenue és a Twenty-ninth Street sarkán álló Marble Collegiate-templomba, ahol lezajlott a szertartás. Caruso tanúja Bruno Zirato, Dorothyé pedig Mrs. Keith volt. Caruso fehérberettés fekete cipőt és grafitszürke utcai öltönyt viselt, melynek gomblyukába egy szál gardéniát tűzött. A templomi szertartás után az „ifjú” pár a Famous Players Stúdióba hajtott, ahol Jesse Lasky átnyújtott a menyasszonynak egy rózsacsokrot, majd nászajándékul levetítették nekik a „My Cusin”-t. Mikor visszatértek a Knickerbockerbe, egy sereg fotós várta őket. Caruso, mint mindig, most is feljegyezte a kiadásokat; a következőt írta 1918. augusztus 20-án: „Esküvői kiadásaim... \$ 50,00.” Később, amikor a protestáns Dorothy áttért a katolikus vallásra, egy újabb esküvőt is tartottak a St. Patrick székesegyházban. Mikor értesült lánya férjhezmeneteléről, Park Benjamin kitagadta Dorothyt, és soha többet nem állt szóba vele. Vagyonát kizárólagos örökösként lánya volt társalkodónőjére, Annára hagyta, akit időközben törvényesen is örökbefogadott. Az esküvő után a pár a Knickerbocker Hotelban bérelt egy hatszobás lakosztályt a régi lakosztály mellett, melyben ezentúl Zirato és Mario lakott, ugyanott volt a zeneszoba, az iroda és a vendégek részére fenntartott fogadószoba. Az új magánlakosztályban három hálószoba és egy nagy szalon volt, ebből két szobát az akkor még csak remélt gyermeknek és a dadusnak tartottak fenn. Caruso a házasságuk első napján egy ötezer dolláros betétkönyvet ajándékozott Dorothynak, és nagyon gyakran bevásárlókörutakra vitte. Rengeteg ruhát vásároltak, hálószobájukban pedig külön páncélszekrényt kellett építeni, mert a sok ékszer máshol nem fért el. Egyszer, amikor ebéd közben Dorothy megcsodált egy nyitott Packard-kocsit, Caruso még aznap megvette neki tizenkétezer dollárért. A nagylelkűség mögött azonban erős féltékenység húzódott meg: Caruso abnormálisan féltékeny volt; feleségének szigorúan tiltotta, hogy rúzst vagy szemfestéket használjon, vagy mélyebb kivágású ruhát vegyen fel. Dorothy – a férje halála után írt könyvében – több olyan esetről is beszámolt, mikor a férje botrányos féltékenységi jelenetet rendezett. Az esküvő után pár héttel Carusót kérték fel a Central parkbeli John. F. Hylan szabadtéri színpad felavatására. Az ünnepélyen a Dorothy által tanított, később nagy népszerűségnek örvendő dalt, az Over There-t énekelte, a refrénbe Dorothy is, az óriási közönség is bekapcsolódott. Nemsokára megkezdődtek a próbák a következő operaévad megnyitójára is, melynek első előadása Sámson és Delila volt, előtte azonban Caruso több Szabadság-kötvény-körúton vett részt, amelynek egyikén négymillió dollárt sikerült jegyeztetnie. Az 1919-es évad Caruso egész pályafutásának legmegerőltetőbb szezonja volt. Az évad végén megünnepelték Caruso ötszázötvenedik fellépését a Metropolitan színpadán, itt a legsikeresebb áriáiból énekelt a közönségnek. Ebben az évben történt az is, hogy Joseph Pulitzer évi százezer dollárt ajánlott fel neki, ha kizárólagosan csak az ő újságja számára készít karikatúrákat, Caruso azonban elutasította, és továbbra is ingyen készített karikatúrákat különböző lapoknak. A Metropolitan-évad után Caruso nyolchetes hangversenykörútra indult, esténként hétezer dolláros fellépti díjért. A körút végén az akkor már terhes Dorothy és Mario társaságában Nápolyba utazott. Itt Caruso két nagy fia, Mimmi és Fofó, valamint mostohaanyja társaságában a Villa Bellosguardóban töltötték az idejüket, Caruso közben elkezdte a próbákat Halévy A zsidónő című operájához. Az itt-tartózkodás azonban nem volt eseménymentes, a háború utáni egyik szegénylázadás alkalmával Caruso villáját is kifosztották, de csak az élelmiszerraktárt ürítették ki. Ezt követően a Caruso család, a nagyobbik fiúval, Mimmivel együtt visszatért New Yorkba. Innen Caruso Mexikóba utazott, az akkor hat hónapos terhes Dorothy a könyvelőjük feleségével, Brunettával New Yorkban maradt. Mexikóban a tengerszint feletti nagy magasság és a szeszélyes időjárás miatt Caruso sokat betegeskedett, és állandó fejfájás kínozta. 1919. november elején visszatért New Yorkba, ahol A zsidónő előadására készült. Az operaévadot a Toscával kezdték, majd öt nap múlva bemutatták A zsidónőt is. Caruso azelőtt még soha nem készült ennyit egy előadásra, minden részletet külön kidolgozott, az éneklésen kívül a sminket, a jelmezt, sőt egy rabbitól tanácsot is kért, hogy mozgása a lehető leghűbb legyen. Az opera óriási sikert aratott, számos kritikus úgy ítélte meg, hogy ez volt Caruso pályafutásának csúcspontja. 1919\. december 18-án megszületett Dorothy és Caruso közös gyermeke, akit néhány hét múlva a lakosztályukban Gloria névre kereszteltettek. Az operaévad végén Caruso több hangversenyen lépett fel, májusban még Havannában is énekelt. Távollétében, június 8-án az easthamptoni nyaralóját feltörték, és hétszázötvenezer dollár értékű ékszert loptak el. A betörés idején felesége és kislánya is ott tartózkodott, de nem esett bajuk. Dorothy és kislánya közben átköltözött a Hotel Vanderbiltbe, ahol a legfelső emelet luxuslakosztályát bérelték ki, valamint a tetőstúdiót. Caruso, miután visszatért mexikói és dél-amerikai útjáról, Easthamptonban pihent, ahol többek közt horgászással töltötte idejét. ### Visszatérés Nápolyba A következő évadra a Metropolitan-iroda Carusót koncertsorozatra szerződtette több amerikai és kanadai városba is. A turné előtt, 1920. szeptember 16-án a Victor Company stúdiójában lemezfelvételt készítettek, majd szeptember 27-én a montréali Mount Royal Arénában lépett fel, tízezres közönség előtt. Október végén tért vissza New Yorkba, ahol megérkezése után szinte rögtön elkezdte A zsidónő próbáit. Az előadás megint nagy sikert hozott, azonban az évad közepén Caruso egy Central Park-beli séta során nagyon megfázott, és a Bajazzók előadása közben elájult a színpadon. Az orvosa nem tulajdonított nagyobb jelentőséget az esetnek, így Caruso december 11-én a Szerelmi bájital előadására készült. Az előadás megkezdése előtt, mikor már jelmezben volt, erős köhögési roham tört rá, és vér jött fel a torkából; ennek ellenére, felesége könyörgésére nem hallgatva kiment a színpadra, azonban éneklés közben a szájából ismét elkezdett folyni a vér, így az előadást félbeszakították. Másnap este fellépett a Metropolitanben, de öt nap múlva ismét le kellett mondjon egy előadást, majd a december 24-én esedékes előadást is el kellett halasztani. 1920\. december 25-én Dorothy hangos kiáltást hallott a fürdőszobából; amikor berohant, Carusót összegörnyedve találta a fürdőkádban, erős fájdalmak közepette. Az orvos heveny mellhártyagyulladást állapított meg. Ezt súlyos tüdőgyulladás követte. Carusón számos műtétet hajtottak végre, állapota válságos volt. 1921 februárjában kómába esett, már a pap is feladta neki az utolsó kenetet és a barátai is elbúcsúztak tőle. Április végére azonban meglehetősen javult az állapota és elhatározta, visszatér Olaszországba pihenni. Carusóék május 28-án szálltak hajóra Brooklynban. Óriási tömeg gyűlt össze a kikötőben, hogy elbúcsúzzanak imádott tenoristájuktól, Caruso szalmakalapját lengetve integetett nekik. A gőzös június 10-én kötött ki Nápolyban, ahol a család Sorrentóban bérelt ki egy villát, amelynek teraszáról be lehetett látni egész Nápolyt és a tengert is. Caruso szemmel láthatóan visszanyerte az egészségét, gyakran úszott a tengerben és újból tudott énekelni is. Július közepén azonban visszatértek hátfájdalmai, az orvosok pedig úgy döntöttek, el kell távolítani az énekes egyik veséjét, azonban a műtétet egy héttel későbbre halasztották. A Caruso család július 31-én átköltözött a Hotel Vesuvióba, Caruso állapota időközben gyorsan romlott; hatalmas láz és fájdalmak közepette feküdt az ágyban. 1921\. augusztus 2-án, reggel kilenc óra körül az orvos közölte az egész éjszakát az ágy mellett átvirrasztott Dorothyval, hogy férjének már csak percei vannak hátra. Dorothy föléje hajolt, Caruso pedig azt suttogta neki: „Doro, nem kapok levegőt”, majd meghalt. Bebalzsamozott holttestét a szálloda halljában ravatalozták fel, négy óriási gyertya között. A rögtönzött kápolnába tömegek zarándokoltak. A temetés napján New Yorkban félárbócra eresztették a lobogókat, a Metropolitan homlokzatát pedig egy egész hónapig gyászdrapéria borította. Az olasz király – közrendű ember esetében először a történelemben – megnyittatta a San Franceso di Paola bazilikát, mert előtte ott csak a királyi család tagjainak tartottak gyászmisét. A temetésen hatalmas tömeg vonult fel, a nápolyi üzletek aznap zárva tartottak. A gyászmenet a tenorista faburkolatba foglalt kristálykoporsóját végigkísérte a Santa Lucia mentén, az útvonalat százezrek szegélyezték, a tömeget katonai kordon fogta vissza. A gyászmise után a koporsót egy ideiglenes kápolnába vitték a Del Planto temetőbe, majd később egy új kápolnába szállították. A temetést követően barátai, Scotti és Tito Schipa vezetésével úgy intézkedtek, hogy a bebalzsamozott testet minden évben öltöztessék új ruhába. Ez a szokás 1927 áprilisáig fennmaradt, amikor Dorothy – aki ellenezte, ezt a „szertartást” – fehér gránit sírkő alá temettette, majd lezáratta a mauzóleumot. ## Öröksége Caruso hagyatékát kilencmillió dollárra becsülték – addig még énekes ekkora vagyont nem hagyott hátra maga után. A végrendelet értelmében a vagyona felét Gloria kapta meg, a többi részt arányosan felosztották felesége, bátyja és két fia között. Egyik gyereke sem örökölte a hangját, bár Gloria és Mimmi is próbálkozott az énekléssel. A Caruso-vagyont a művész halála után is tovább gyarapították a Caruso-lemezek. Caruso élete során körülbelül kétmillió dollárt kapott a Victor Companytől, azonban halála után még ennél is többet hoztak a lemezek. Miután Dorothy könyve alapján 1951-ben A nagy Caruso címmel megfilmesítették az életét, az RCA Victor új lemeze igen rövid idő alatt egymillió példányban kelt el. A sors iróniája, hogy a filmben Carusót alakító Mario Lanza szirupos dala, a Légy a kedvesem című még a Caruso-számoknál is nagyobb példányban fogyott. Halála után hatvanhat évvel, 1987-ben posztumusz Grammy életműdíjjal jutalmazták. ## Repertoár ## Felvételek
17,755	Neil Armstrong	26,946,638	null	[ "1930-ban született személyek", "2012-ben elhunyt személyek", "Amerikai pilóták", "Amerikai űrhajósok", "Apollo-program", "Az Amerikai Egyesült Államok katonái a koreai háborúban", "Gemini-program", "Ohióiak" ]	Neil Alden Armstrong (Wapakoneta, Ohio, 1930. augusztus 5. – Cincinnati, 2012. augusztus 25.) amerikai űrhajós, az első ember, aki egy idegen égitestre, a Holdra tette a lábát. Élete során volt haditengerészeti repülőpilóta, űrhajós, NASA-vezető, farmer, egyetemi tanár és az üzleti élet befolyásos szereplője. Armstrong a Purdue Egyetemen szerzett repülőmérnöki diplomát, közben a haditengerészet speciális ösztöndíja révén az egyetemi tanulmányokat két részre tagolva, két és fél évig a haditengerészet kötelékében repülőtiszti kiképzést kapott, majd éles bevetéseken vett részt a koreai háborúban. Észak-Korea felett F9F Panther vadászgéppel 121 harci bevetést teljesített az USS Essex repülőgép-anyahajó fedélzetéről. Egyszer egy bevetés során csak nagy szerencsével úszta meg élve a balesetet, amikor gépe ütközött egy éppen repülőgépek ellen kifeszített huzallal. A háborúból – szerződése értelmében – visszatérhetett az iskolapadba, ahol megszerezte repülőmérnöki BSc diplomáját. Az egyetemet követően egy rövid ideig a NACA Lewis Központjában dolgozott berepülőként, majd egy üresedésnek köszönhetően átkerült az eredetileg is megpályázott Edwards Légibázisra, amely a Mojave-sivatagban terül el, és az ott települő NACA/NASA-személyzet volt a felelős a legkülönlegesebb kísérleti gépek berepüléséért, a nagy sebességű és magasságú kísérletek lebonyolításáért. Neil a repülések során számos kísérleti gépet repült a B–29 Superfortresstől, a „Százas-sorozat” (F–100, F–101, F–102, F–104, F–105) gépeiig, különféle rakétagépekig (Bell X–1B, Douglas D–558-2). Berepülőkarrierje egyik csúcspontja volt az X–15 projektben való részvétel, ahol a NASA a későbbi Space Shuttle előfutárának számító, extrém magasságokra emelkedni képes és extrém sebességeket elérő géppel repült. Ezt az időszakot is számos repülőesemény tarkította, amikor csak nagy szerencsével tudott megúszni egy-egy éles helyzetet. 1962-ben jelentkezett a NASA felhívására űrhajósjelöltnek (beindult a Gemini-program, és a Mercury-program veteránjai mellé a NASA-nak új emberekre volt szüksége). A NASA második űrhajós-válogatásán kilencedmagával lett az ún. Új Kilencek tagja, és mint ilyen, űrhajósjelölt. Szerteágazó kiképzése végén először a Gemini V tartalék legénységének tagja lett, majd jött az űrhajós tűzkeresztség, a Gemini VIII parancsnoki jelölése. A Gemini–8 repülésen egy űrrandevú végrehajtása, majd a világ első űrhajók közötti összekapcsolódásának végrehajtása volt a feladat. Ennek sikeres végrehajtása után azonban az űrhajó meghibásodása folytán egy komoly vészhelyzet állt elő, amelyet Armstrong az ájulás szélén, nagy lélekjelenléttel oldott meg, igaz, a repülés további céljainak feláldozása árán. Később még a Gemini XI tartalék parancsnoki jelölését kapta. Az Apollo-programba átkerülve Armstrong előbb az Apollo–8 tartalék parancsnoki megbízatását kapta, majd kicsit később a legtörténelmibb küldetés, az Apollo–11 parancsnoki kinevezésének megtiszteltetése érte. Ebbéli minőségében 1969. július 16.–24. között járt a Holdnál, amelyre 1969. július 20-án – társával, Buzz Aldrinnal – le is szállt Eagle nevű holdkompjukon. Armstrongé volt a privilégium, hogy elsőként szállhatott ki egy másik égitest felszínére. Ekkor mondta el máig fennmaradt híres mondatát – Kis lépés ez egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek –, majd két és fél óráig tartózkodott a később hozzá csatlakozó Aldrinnal a holdfelszínen. A sikeres holdsétát követően aztán az űrhajósok szerencsésen visszatértek a Földre. A holdra szállást követően Armstrong – protokollfeladatait, köztük a Giant Leap Tour jószolgálati körútját teljesítve – más beosztásba került a NASA-n belül, a repülésekért felelős igazgató lett. Alig egy év múltán elhagyta a NASA-t és a Cincinnati Egyetem oktatója lett. Egyetemi oktatósága mellett egy ohiói farmon gazdálkodott, illetve különböző cégekben vállalt tisztségeket. Kétszer nősült, először Janet Elizabeth Shearont vette el 1956-ban, akitől három gyermeke, Eric, Karen és Mark született (Karen korán, kétévesen egy agytumor okozta szövődményben elhunyt), míg másodszor 1994-ben Carol Held Knightot vette feleségül. 2012-ben szívrendellenességet állapítottak meg nála, amelyet az orvosok egy koszorúér-bypassműtéttel igyekeztek megoldani, ám Armstrong a műtétet követően 2012. augusztus 25-én a szövődményekbe belehalt. Halála után az egész amerikai társadalom gyászolta, az amerikai kormány nagyszabású gyászmisén búcsúztatta. A mise után a temetésére az Atlanti-óceánon került sor, ahová egy amerikai hadihajó szállította a hamvait, amit aztán a család a tengerbe szórt. ## Gyermekévei Neil Armstrong 1930. augusztus 5-én született az ohiói Wapakoneta mellett, Stephen Koenig Armstrong és Viola Louise Engel legidősebb fiaként. Később két testvére született még, húga, June és öccse, Dean. A család német, ír és skót gyökerekkel rendelkezik (utóbbi ágról ered az Armstrong név). Armstrong édesapja könyvvizsgálóként dolgozott állami alkalmazottként, és mint ilyen, folyamatosan az állami szerveket ellenőrizte, városról városra vándorolva. Az Armstrong család ezért az apa megbízatásait követve folyamatos költözésben volt, tizennégy év alatt tizenhat városban is megfordultak. Armstrong repülés iránti vonzalma is ebből az időből származik. Édesapja gyakran vitte el az Egyesült Államok-szerte akkoriban divatos repülőbemutatókra. A családi legendárium szerint Neil kétévesen járt először repülőversenyen, és hatéves volt, amikor egy ilyen bemutató alkalmával egy Ford Trimotor fedélzetén először ült repülőgépen, sétarepülés keretében. Érdeklődése a katonai repülés felé akkor terelődött, amikor Japán megtámadta Pearl Harborban az Egyesült Államokat. Édesapja 1944-ben felhagyott a vándorélettel, és letelepedett Wapakonetában. Armstrong beiratkozott a Blume Középiskolába, és szabadidejében kijárt a helyi füves repülőtérre. Armstrong számára megszokott volt, hogy kisebb munkákat vállalt, így először a reptéren is apróbb kisegítő munkákban vett részt (hangártakarítás, a gépek lemosása stb.). Ezek „ellentételezéseként” ajánlották fel neki, hogy felviszik egy-egy körre repülni. A repülés élménye annyira megragadta a fiatal Armstrongot, hogy tizenhatodik születésnapjára levizsgázott, és egy diák repülőjogosítvány lapult a zsebében, még mielőtt autóvezetésre szóló jogosítványa lett volna. Egy másik fontos tevékenysége ez idő tájt a cserkészmozgalomban való részvétele volt. Iskolai évei alatt aktív cserkész volt, ahol elérte a Sas Cserkész fokozatot (a legmagasabb cserkészkitüntetést a kiváló teljesítményéért, amelyet mindössze a fiúk 4%-a ér el). Ezen élményei olyan élesek voltak, hogy később a Holdra is magával vitte cserkészjelvényét. ## Karrierjének állomásai Neil Armstrong életét a repülés és a mérnöki szemlélet határozta meg. Életpályáját át- és átszőtte az a törekvése, hogy mérnöki oldalról közelítse meg a rá bízott problémákat, és lehetőség szerint mindig a mérnöki munka élvonalában tartózkodhasson. Korának egyik technológiai „csúcsterülete” volt a repülés, amely később az űrrepülésben fejlődött tovább. Ez olyan high tech frontvonala volt az alkalmazott mérnöki tudományoknak, amelyet Armstrong keresett, és szinte megszállottan vetette bele magát a terület problémáinak megoldásába, és ez a szándék vezérelte hosszú időn át életpályája során. ### Egyetemi évei A fiatal Armstrong életét és szakmai irányultságát a továbbiakban a repülés határozta meg, így tanulmányai is ebbe az irányba fordultak: 1947-ben (17 évesen) repülőmérnöki stúdiumra jelentkezett a Purdue Egyetemre. Ugyancsak jelentkezett és fel is vették a sokkal nagyobb reputációjú Massachusetts Institute of Technology (MIT) egyetemre Cambridge-be, ám egyik nagybátyja, aki korábban az MIT hallgatója volt, lebeszélte erről, mondván, hogy nem kell egészen Massachusettsig utazni, ha valaki repülési ismereteket akar tanulni (Massachusetts földrajzilag viszonylag messze esik Ohiótól, Neil szülőföldjétől). Neil az iskolát egy speciális ösztöndíjrendszer, a Holloway-terv keretében teljesítette. Ennek abban állt a lényege, hogy a diák tandíját katonai szolgálatra válthatta. Így a sikeres jelentkező először két évet tanult az egyetemen, amelyet kétéves repülőkiképzés, majd egy év tényleges szolgálat követett az amerikai haditengerészet kötelékében, és végül ezek letelte után visszatérhetett az egyetemre, és újabb két év alatt diplomát szerezhetett. A program első szakaszában tehát Armstrong a Purdue Egyetemre járt (akkoriban ez nagy szó volt, hiszen az amerikaiaknak mindössze egynegyede érettségizett és mindössze huszada végzett felsőfokú intézményben). Ez idő alatt Armstrong főleg azért aggódott, mert a repülés forradalma olyan gyors fejlődést hozott az ő szakterületén, hogy mire végez, már nem marad számottevő repülési teljesítmény, és a tudása is elavult lesz. Tanulmányainak első két éve alatt lépte át Chuck Yeager a Bell X–1 géppel a hangsebességet, lényegében az összes különleges földrajzi pontot meghódították repülőgéppel, Wernher von Braun irányítása alatt egy, az amerikai hadsereg által zsákmányolt V-2 rakétával elérték a 110 kilométeres magasságot, azaz az első űreszköz felért a világűrbe, vagy egy pilóta 500 csomós sebesség mellett sikeresen katapultált egy F2H–1 Banshee repülőgépből. A katonai behívó 1949-ben megszakította Neil tanulmányait, melyeket 1952-ben visszatérve folytatott. A tanulmányai ezen második szakaszában eredményei javultak (végül tanulmányi átlaga elérte a 4,8-at a lehetséges 6,0-ból). Az egyetemen tagja lett a Phi Delta Théta társaságnak, amelynek diákszállásán lakott. Sokoldalúságát bizonyítandó, két musicalt is írt és társrendezett (a dalokat egy Walt Disney-filmből és egy Gilbert és Sullivan műből vették át, alkalmanként új szöveggel). Ez idő alatt a repülésről sem feledkezett meg, mivel a Purdue Aero Flying Clubjának elnöke volt, és alkalmanként repülni is adódott lehetősége a klub Aeronca és Piper gépeivel, amelyeket az egyetem a közeli Aretz reptéren tartott Lafayette-ben. Végül 1955 januárjában szerezte meg a BSc fokozatot a repülőmérnöki szakon. Később, 1970-ben elvégezte az MSc képzést is a Dél-kaliforniai Egyetem padsoraiban (illetve számos egyetem avatta tiszteletbeli doktorává). Ezen időszak legfontosabb magánéleti eseménye volt Armstrong számára, hogy megismerkedett Janet Elizabeth Shearonnal, későbbi feleségével. Kapcsolatuk viszonylag furcsán alakult, saját bevallásuk szerint is nem volt nevezhető együttjárásnak, ám Armstrong mégis feleségül kérte a lányt, akivel 1956. január 28-án a wilmette-i kongregacionalista templomban egybekeltek. Később a munka Kaliforniába szólította Neilt, emiatt Janet abbahagyta az egyetemet (ahol háztartástant tanult), amelyet később sohasem fejezett be (és amely döntését mindig is bánta). ### Haditengerészet A szerződése szerint az egyetemi tanulmányai megszakításával Armstrong 1949. január 26-án kapta meg behívóját, amellyel az amerikai haditengerészet Pensacola Támaszpontjára kellett bevonulnia, és az 5-49 osztályban (azaz az 1949-es évfolyam ötödik csoportjában) megkezdeni a kiképzést. 1949. február 24-én megkapta első rendfokozatát (midshipman – a legalacsonyabb tiszthelyettesi besorolást), és nekikezdhetett a repülőkiképzésének. A kiképzések a North American SNJ kiképzőgépén kezdődtek, amelyek során az oktatója nem volt mindig maradéktalanul elégedett Neillel, de az 1949. szeptember 7-ei ellenőrző repülés után megkapta az „egyedülrepülésre alkalmas” minősítést, amellyel aztán 1949. szeptember 9-én repült ki először egyedül. A kiképzés során A-tól L-ig terjedő lépcsőzetes rendben haladt előre a repülőkiképzés, amely a fizikai alapkiképzéstől egészen a repülőgép-hordozós leszállásokig terjedt. 1950. március 2-án került sor az utolsó szakasz, az „L” hordozós leszállásaira, amikor a Mexikói-öbölben járőröző USS Caboton (egy második világháborús veterán, egyenes fedélzetű repülőgép-anyahajón) teljesítette a kötelező hat fel- és leszállást. A fel- és leszállások során a leszállásirányító tiszt kis tárcsákkal jelezte a pilótának, hogyan helyezkedjen, ám amikor úgy látta, hogy a pilóta nem lesz képes leszállni, akkor a tárcsákkal integetve „továbbintette”, azaz átstartolásra utasította a jelöltet, és a kísérletet sikertelennek minősítették. Armstrong a hat kísérlete során egyetlen ilyen „továbbintést” sem kapott. A következő állomás a haditengerészet San Diegó-i támaszpontja volt, ahol első harci alakulatához, a Fleet Aircraft Service Squadron (FASRON) 7-hez, majd 1950. november 27-én a VF–51 századához osztották be. Beosztása egy tisztán sugárhajtású gépekkel üzemelő vadászszázadhoz szólt, ahol 1951. január 5-én először repült ki egyedül egy F9F Pantherrel, még szárazföldi gyakorlás során. 1951. június 5-én előléptették zászlóssá, és két nappal később teljesítette a USS Essex anyahajón az első sugárhatású, hordozós leszállását is. Az Essex 1951. június 28-án hajózott ki Kaliforniából és indult útnak Korea felé, hogy részt vegyen a koreai háború harcaiban. Félúton, Hawaiinál a VF-51 a partra települt a Barber Point Haditengerészeti Bázisra, ahol vadászbombázó-gyakorlatot tartottak, majd visszatelepültek az anyahajóra. Az Essex 1951. augusztus 22-én csatlakozott a Tonsan-öbölben a Task Force 77 harccsoporthoz, egy kb. 20 hajóból álló haderőhöz, amelynek kötelékében két nappal később bocsátkoztak harcba a koreai hadszíntéren. Armstrong is hamar átesett a tűzkeresztségen, légi felderítő gépek kíséreteként. Hamar feltűnést keltett, hogy Marshall Beebe, az Essex repülőgépes alakulatainak parancsnoka rendszeresen Armstrongot kérte kísérőjének. Neil Armstrong életének egyik legfontosabb eseménye 1951. szeptember 3-án következett be, amikor kis híján életét vesztette. Aznap fegyveres felderítő feladatot kapott egy Vonszantól nyugatra fekvő település, Majon-ni felett, ahol teherpályaudvarokat és egy hidat kellett felderítenie és támadnia. A támadás keretében alacsonyan repülve dobta le bombáit 560 km/h sebesség mellett, amikor Pantherét légvédelmi találat érte. Hosszas küzdelem árán tudta csak visszanyerni az uralmat a gép felett, ám amíg ez meg nem történt, vészesen alacsonyra süllyedt, ahol a szárnyával elkapott egy 6 méter magasan kifeszített kábelt, amelyet a koreaiak éppen az alacsonyan repülő támadó repülőgépek ellen feszítettek ki. A kábel Armstrong jobb szárnyvégéből kb. 2 méternyi darabot vágott le. Hosszas küzdelem árán tudott csak elvergődni baráti terület fölé (a repülőgép sérülésének helyén való katapultálás a biztos fogságba eséssel járt volna), társa kíséretében végül eljutott a tengerpartig. Ott aztán katapultált (és ő lett a VF-51 század első pilótája, aki katapultált Korea felett), és remélte, hogy vízre tud leereszkedni az ejtőernyőjén, de rosszul mérte fel a körülményeket, és a szél a szárazföld fölé sodorta, ahol egy rizsföldre ereszkedett le. Egyetlen sérülést szenvedett földet éréskor, eltört a farokcsontja, illetve a sisakja is. Az érte küldött mentőalakulat egy ismerős tagja mesélte el neki, mekkora szerencséje volt, hogy nem a vízre szállt, ahogy eredetileg tervezte, mert azt röviddel korábban elaknásították a koraiak. Armstrong az Essex ügyeletes tisztjeként élte át a hajó egyik legnagyobb katasztrófáját, amely több áldozattal és veszteséggel járt, mint a harci bevetések. Szeptember 16-án John Keller úgy tartott vissza a hajóra, hogy előzőleg összeütközött a levegőben egy másik géppel, ám a leszálláskor hibát vétett, és a gépe bevágódott a fedélzet végén parkoló feltöltött, felfegyverzett gépek közé. Hatalmas tűz ütött ki, hét ember meghalt, tizenhat súlyosan megsebesült, és nyolc gép égett hamuvá, vagy tolták le a traktorok a fedélzetről a tengerbe. A katasztrófa nyomán a hajót kivonták a harcokból, és visszavonták Jokoszukába. Az Essex öt harci bevetést teljesített Armstronggal a fedélzetén, aki utoljára 1952. március 5-én repült harci bevetést. Összesen az öt harci forduló és hét hónap alatt 78 bevetést teljesített, és 121 órát töltött a levegőben, miközben 27 bajtársa halt meg. Bevetései típusánál fogva nem ért el légi győzelmet ellenséges gépek felett, de számos földi célpontot semmisített meg. Az első húsz harci bevetéséért megkapta a Légi Kitüntetést, az újabb negyvenért pedig két aranycsillagot, a Koreai Szolgálatért Medált és Ütközetért Csillagot, a Nemzet Védelmi Szolgálatáért Kitüntetést és az Egyesült Nemzetek Koreáért Kitüntetést. Szolgálata 1952. február 25-én járt le, ám mivel más hajók gondjai miatt az Essex még bevetésben maradt, két hetet még továbbszolgált, majd meghagyva rendfokozatát, tartalékállományba került, és áthelyezték egy szállító zászlóaljhoz, a VR–32-höz. Az aktív szolgálatból 1952. augusztus 23-án szerelték le, de megmaradt tartalékállományban, és előléptették alhadnaggyá. Tartalékosként tovább teljesített repüléseket a jártassága fenntartásáért, előbb a VF-724 kötelékében a glenview-i haditengerészeti támaszponton Illinoisban, majd később Kaliforniában a Los Alamitos Támaszponton. Tartalékos állományban egészen 1960. október 21-ei leszereléséig megmaradt. ### Berepülőpilótaként Az egyetem befejezése után Armstrong válaszút elé érkezett. Arról kellett döntenie, hogy repülőmérnöki diplomájával mik a lehetőségei. Három lehetőséget látott: vagy a hadsereghez jelentkezik szolgálatra, vagy valamelyik repülőgépgyárnál vállal állást, vagy a repülési kísérletek világa felé orientálódik, és valamelyik állami kísérleti kutatóbázison kerül be egy repülőgép pilótafülkéjébe. Az első opció volt a legkevésbé kecsegtető, a második inkább anyagilag jelentett volna sokat, míg az utolsó a mérnöki munka szempontjából lett volna érdekes, bár anyagilag jóval kevésbé megfelelő. Neil az utóbbit választotta. Benyújtotta a jelentkezését a NACA Nagysebességű Repülési Állomására, a híres Edwards légibázisra, amely akkoriban a pilóták mennyországának számított. A jelentkezés idején éppen nem volt üres státusz az Edwardson, ezért a jelentkezést átirányították a NACA egy másik kutatóközpontjához, a clevelandi Lewis Repülési Meghajtási Laboratóriumhoz, ahol Armstrongot alkalmazták is 1955. március 1-jétől. Armstrongnak csak pár hónapig kellett itt dolgoznia, amikor megüresedett egy hely az Edwardson, ahol rögtön felmerült Armstrong neve, így a Nagysebességű Repülő Állomás hamar átvette őt a Mojave-sivatagba. Pilótaként Armstrong a legkülönfélébb repülőkkel a legkülönfélébb feladatokat kapta. Projektpilóta volt például a híres százas széria repülésein, amelyeket olyan gépekkel végeztek, mint a North American F–100 Super Sabre, McDonnell F–101 Voodoo, a Lockheed F–104 Starfighter, a Republic F–105 Thunderchief és a Convair F–106 Delta Dart. Ezen sorozat minden tagját szolgálatba állította az amerikai haderő valamely része, és a folyamatos továbbfejlesztésük volt a cél. Ismét más feladatkört jelentettek a tisztán repüléskutatási céllal épített gépek, mint a Bell X–1B, vagy a Douglas D–558–2 Skyrocket, illetve a North American X–15 rakétagépek. Az új fejlesztésű gépek berepülésén kívül számos más támogatófeladat, ejtőteszt, légi utántöltés, vagy más repülés részese volt, Douglas DC–3-on, Boeing B–29 Superfortressen, Boeing B–47 Stratojeten, Boeing KC–135 Stratotankeren, Lockheed T–33 Shooting Staron, North American F–86 Sabre-on, McDonnell Douglas F–4 Phantom II-n, vagy Douglas F5D–1 Skylanceren. Karrierje során több mint 200-féle repülőgéppel repült, így sugárhajtású gépekkel, rakétarepülőgépekkel, helikopterekkel és vitorlázó repülőgéppel is. Berepülőkarrierje legérdekesebb és egyben legveszélyesebb epizódjai azok a repülőesemények voltak, amelyeket mindig sikerült ép bőrrel megúsznia, bár nagy esélye volt, hogy belehal valamelyikbe. Első ilyen kalandja egy B–29 Superfortressen történt, amelyen egy Douglas D–558–2 Skyrocket kísérleti gép ejtőtesztjét végezték. Ez abból állt, hogy az óriási bombázó törzse alá a bombakamrába függesztették a kis rakétagépet, majd a bombázó felvitte a körüli szolgálati magasságba, ahol ledobták a rakétagépet, amely a levegőben indította be a saját rakétahajtóművét, és tovább emelkedve elvégezte a kísérleti repülését, majd mindketten egymástól függetlenül leszálltak. Az egyik ilyen repülés során Dan Butchart gépparancsnok mellett Armstrong volt a B–29 másodpilótája, amikor 9000 méterre érve az óriásgép 4-es hajtóműve leállt, a légcsavar pedig szélforgóként forgott tovább. Butchart megnyomta a kapcsolót, amely a haladás irányába fordítja a légcsavar tollait és megállítja a forgást. Ennek hatására a forgás előbb lassulni, ám kisvártatva ismét gyorsulni kezdett, egészen addig, míg már a légcsavar gyorsabban forgott, mint a többi. Félő volt, hogy szétesik a hajtómű, és a légcsavartollak összetörve szanaszét repülnek. Ekkor a Skyrocket vészleoldásáról döntöttek (a B–29 nem szállhatott le hasa alatt a kísérleti géppel). Abban a pillanatban, amikor leoldották a rakétagépet, a légcsavarház felrobbant és a légcsavartollak szanaszét repültek. Az egyik tönkretette a hármas hajtóművet és eltalálták a kettest is. Butchart és Armstrong arra kényszerültek, hogy leállítsák a sérült hármas hajtóművet és az egyest is, hogy kiegyenlítsék a csak egy szárnyon megmaradt hajtóművek forgatónyomatékát. A B–29-nek így egyetlen megmaradt hajtóművel, egy óriási spirált repülve kellett leereszkednie a 9 km magasságból, lényegében egy kontrollált zuhanást végrehajtva. Armstrongék végül szerencsésen földet értek. Egy másik alkalommal, Armstrong első felszállásán egy rakétahajtású repülőgépen, a Bell X–1B tesztjén, leszálláskor becsuklott az elégtelenül tervezett orrfutó. Egy másik legendássá vált hiba történt az X–15 programban, amikor hatodik alkalommal repülte a kísérleti gépet, Armstrong az MH–86 irányítórendszert tesztelte (amely a nagy magasságokban tapasztalható közel vákuumban segített manőverezni), vitte fel az X–15-öt. Amikor elérte a csúcsmagasságot, süllyedni kezdett, ám eközben „lepattant” az atmoszféráról, mint a vízen kacsázó kavics, és érthetetlen módon ismét emelkedni kezdett. Ez teljesen megváltoztatta a repülési profilt, amely az X–15-höz hasonló gépen a leszállás leghosszabb fázisát meghajtás nélkül, kvázi vitorlázva teszi meg (mint majd később tette azt a Space Shuttle), ez meglehetősen problémás volt. Armstrong így Mach 3 sebességgel ért a leszállóhely fölé, és hogy ezt a sebességet lefékezze, a tervezettnél jóval messzebbre kellett elmennie, mielőtt visszatért a Muroc-tó medre fölé. A legendárium szerint Armstrong egészen Los Angelesig, Pasadenáig repült, elhaladt a Rose Bowl stadion felett, jóval délre letért a kijelölt útvonaltól, majd alig tudott visszaevickélni az Edwards tómedrén belülre. Végül a mind időben, mint távban leghosszabb X–15 repülést teljesítve, éppen beesve a Muroc-tó peremén, a józsuéfákat szinte súrolva szállt le a kiszáradt tómeder déli szélén. Armstrong egyébként összesen hét alkalommal repülte a kor kísérleti csúcsgépét az X–15 programban, amelynek során a legnagyobb sebesség Mach 5,74 (6420 km/h), a legnagyobb magasság 63,1 km volt (érdekesség, hogy a projektben a 12 X–15-pilótából mindössze három volt, aki nem lépte át a kezdetben Amerikában 80 km magasan húzott határt, amelyet az űrnek tekintettek, és ennek a kisebbségnek Armstrong is tagja volt). További repülőesemények is történtek Armstronggal berepülőkarrierje során. Életében egyetlenegyszer repült együtt a legendás Chuck Yeagerrel 1962. április 24-én. A repülést egy kétüléses T–33-ason hajtották végre, és a feladatuk az volt, hogy felmérjék, vajon a Smith Dry Lake kiszáradt tómedre alkalmas-e egy X–15 leszállásához vészhelyzet esetén. Yeager saját visszaemlékezése szerint tudta, hogy a korábbi esők miatt itt nem lehet leszállni, de Armstrong ragaszkodott hozzá, hogy próbálják ki. A leszállási kísérlet során aztán a repülőgép elakadt a tómederben, úgy kellett kimenteni. Yeager hangosan kinevette Armstrongot. A két legendás pilóta viszonya ettől kezdve megromlott. Armstrong utolsó repülőeseménye berepülőként az ún. „Nellis-affér” volt 1962. május 21-én. Ekkor egy F–104-essel küldték ki Nevadába, a Delamar Dry Lake-re, hogy felmérje, alkalmas-e a kiszáradt tó vészhelyzet esetén leszállásra. A leszállási próba során hibát vétett, elnézte a magasságot, és nem vette észre, hogy a futómű csak félig nyílt ki. Amikor megpróbált átstartolni, az egyik vezérsík és a futómű-aknaajtó beleakadt a földbe, amitől megsérült a rádióantenna és elszállt a hidraulika. Armstrong ekkor úgy döntött, hogy a közeli, jól felszerelt Nellis támaszponton száll le. A támaszponton rádió híján szárnybillegtetéssel jelezte leszállási szándékát, majd leszállt a futópályán. A kifutó túlfutásgátló rendszerrel (keresztbe kifeszített láncokkal) volt felszerelve, és mivel nem volt hidraulikanyomás, Armstrong gépének leszállóhorga is kieresztett állapotban volt. A horog beleakadt az egyik láncba, és kitépte azt. Az így megsérült pályát harminc percbe tellett rendbe tenni. Armstrong (akinek elhallgatott a rádiója, és eltűnt a radarról, ezért az Edwardson sokáig a legrosszabbtól tartottak) telefonon jelentette a történteket parancsnokának, és kérte, hogy juttassák haza. Pilótatársát, Milt Thompsont küldték érte egy kétüléses F–104-essel, ám Thompson is elvétette a leszállást az erős oldalszélben, és olyan keményen tette oda a gépét, hogy a főfutó gumija szétrobbant, a gép a kifutón rekedt, újra hosszabb időre eltorlaszolva azt. Ekkor Bill Dana indult értük egy T–33-mal, de az ő leszállása is hosszúra sikerült. A Nellis haját tépő ügyeletes tisztje azt mondta, nem kér több NASA-pilótát, hanem kerít nekik egy buszt, ami hazaviszi őket közúton. ### Űrhajóskarrierje Neil Armstrong mindig is nagyon tudatosan építette a karrierjét, azt a területet kereste a szakmájában, amely valamilyen formában a mérnöki munka legfontosabb, legidőszerűbb kérdéseivel foglalta, amely valamilyen módon a csúcstechnikát ostromolta. A repülésben az 1950-es–1960-as évek fordulóján ez a terület a légkörön kívüli repülés volt. Az első ilyen programot az amerikai légierő indította Man in Space Soonest néven, és azt célozta, hogy embert juttasson az űrbe. A projekt keretében végül kilenc jelöltet válogattak ki, köztük Neil Armstrongot (őt annak ellenére, hogy civil NACA-alkalmazott volt). Ám az ARPA (Advanced Research Project Agency) végül törölte a projektet, amikor Dwight Eisenhower elnök bejelentette a NASA megalapítását és az összes haderőnemnél és a NACA-nál folyó kísérleti programot abban vont össze, így a légierő beszüntette a programot, a NASA pedig Mercury-programként vitte tovább (új űrhajós-válogatást lefolytatva), így Armstrong kiválasztása is zsákutcába torkollott. Ugyanígy járt egy hasonló programmal, az X–20 Dyna-Soarral, amely 1960 novemberében indult, és szintén egyfajta űrrepülőgép létrehozása volt a feladata (lényegében egy katonai felhasználású űrsiklót tervezett volna a Boeing a USAF részére). Armstrongot erre a programra is kiválasztották pilótának hetedmagával, ám később az X–20 is leállításra került. Neil Armstrong végül sikeres jelentkezése elég kalandosra sikeredett. A NASA (a Mercury-program híres-hírhedt válogatása és a eredeti hetek kihirdetése után) új űrhajósokat keresett, mivel a beindított új programok – Gemini–program, Apollo–program – követelményei sokkal több embert igényeltek, mint a rendelkezésre álló és egészségügyi, vagy más okból folyamatosan fogyatkozó állomány. Armstrongot két esemény is hátráltatta abban, hogy tudomására jusson és döntsön is a jelentkezésről. Az egyik egy tragikus haláleset: kétéves lánya, Karen 1962. január 28-án hunyt el tüdőgyulladásban (amely azonban egy agytumor szövődménye volt), amely tény árnyékot vetett Armstrong életére, munkájára, figyelmére. Emellett amikor a NASA a belső újságjában is közzé tette a toborzást, Neil hamarosan delegáltként elutazott a Seattle-i Világkiállításra, ahol az űrkutatás is a NASA által szponzorált téma volt. Innen csak 1962. június 4-én tért vissza, ám a NASA által kiírt jelentkezési határidő június 1. volt. A késés ellenére Armstrong elküldte pályázatát. Az elkésett pályázatokat Armstrong egy korábbi kollégája, Dick Day osztályozta, aki ismerte Armstrong képességeit (és tudatában volt, hogy az új kiírás 100%-ban az olyanokra volt kiírva, mint maga Armstrong), úgy döntött, hogy az elkésett pályázatot kiemeli és becsempészi a többi, érvényes pályázat közé. Így neki köszönhetően futott tovább Armstrong jelentkezése, amit aztán ki is választottak, hogy részt vegyen a további orvosi, fizikai, pszichológiai, szellemi, mérnöki és egyéb vizsgálatnak. Deke Slayton, az űrhajósok (és már repülő személyzetek) NASA-beli főnöke 1962. szeptember 13-án hívta fel telefonon Neilt, hogy érdekli-e még, hogy űrhajósjelöltté váljon. Neil gondolkodás nélkül igent mondott, amely nyomán a NASA 1962. szeptember 17-én hozta nyilvánosságra az újonnan kiválasztott űrhajósjelöltek névsorát, amely tartalmazta Neil Armstrong nevét és mellette egy másik civil pilótáét, Elliot See-ét (igaz, a már a bejelentés előtt a sajtó felé kiszivároghatott, amely aztán széles körben híresztelte is, hogy a csoport tagja lesz az „első civil űrhajós” is). Az Új Kilencek esetében a NASA más követelményeket fogalmazott meg, és immár nem a kivételes egészségügyi kondíció volt hangsúlyos, hanem a mérnöki felkészültség. #### Gemini–program Lévén Armstrong amúgy is NASA-alkalmazott, a státusza alig változott az űrhajóssá választásával, sőt, néhány hétig még az új feladata és a régi, edwardsos vezénylései között ingázott. Így történhetett, hogy októberben Elliot See-vel 2580 kilométert tettek meg autóval, hogy különböző NASA-központok között cikázzanak feladatról feladatra. Armstrong első feladata űrhajósként egyébként Wally Schirra Sigma–7-je startjának megtekintése volt Cape Canaveralen 1962. október 3-án. Ezt követően az Új Kilencek teljesen elváltak a Mercury-programtól. Névleg a Gemini–programhoz lettek vezényelve, a gyakorlatban azonban először általános kiképzésen, tapasztalatszerzésen kellett átesniük. A NASA szükségesnek látta, hogy a jelölteket, érkezzenek bármilyen képzési háttérrel, vagy kiképzési környezetből különböző foglalkozásokon továbbképzi csillagászati navigációból, meteorológiából, égi mechanikából, de elvezényelte őket a NASA a különböző űrhajó és rakéta részegységek gyártóhelyeire a McDonnellhez, a Boeinghez, a North Americanhez stb. Emellett számos szimulátoros gyakorlásnak is részesei lettek az űrhajósok, ahogy általános fizikai kiképzésnek is a centrifugában, vagy repülési jártasságuk fenntartását szolgáló gyakorlatoknak a T–33 Talon típusú repülőgépeken. ##### Gemini–5 Armstrong az első konkrét legénységi jelölését a Gemini V-ön kapta 1965. február 8-án: ő és Elliot See lettek a tartalék személyzet a harmadik emberes Gemini repülésen. Armstrong Gordo Cooper parancsnoki tartaléka, míg See Pete Conrad pilóta tartaléka lett. A repülés során a NASA először kísérletezett az űrrandevúval, és kijelölt egy nyolcnapos repülési időtartamot, amelyhez megfelelő eszközökre is szükség volt, ezek működőképességét, illetve egyéb kísérleteket végzett a tervek szerint a kísérlet. Ehhez két egyformán képzett személyzetre volt szükség, így Armstrongék is mindent begyakoroltak. Ám a NASA tapasztalansága miatt ez elé akadályok is gördültek: a Gemini–3, a Gemini IV és a Gemini V legénysége, összesen hat pár űrhajós szinte egy időben gyakorolt az egyetlen űrhajó-szimulátoron, amely rengeteg ütközéshez vezetett, és a később következő repülések űrhajósai kerültek háttérbe az időtervekben (különösen a másodrangú tartalékszemélyzetek). Mindezekkel együtt az űrhajósok sikeres kiképzési programot végeztek, amelynek nyomán végül az eredeti terveknek megfelelően startolhatott a Gemini V 1965. augusztus 21-én, és sikeresen teljesítették a kijelölt feladatokat, eltekintve az üzemanyagcella hibájától és attól, hogy ennek nyomán szinte mindent újra kellett tervezni, de ezen terveknek megfelelően egy ún. „fantom randevúval” (azaz egy céltárgy nélküli randevúval) a fő feladatot is teljesítették. Armstrong a Gemini V tartalék személyzetének kiképzési feladatai mellett annak startjáig ellátta a Gemini–3 kisegítő személyzetének feladatait is. ##### Gemini–8 A Gemini VIII idejére kialakult egy legénységi rotáció, amely szerint a legénységek kaptak egy tartalék jelölést, aztán kimaradtak két repülésből és a harmadikon ők lettek az elsődleges, a repülő legénység. Ezen rotáció alapján a Gemini V tartalék legénysége volt a Gemini VIII elsődleges legénységi kijelölésének a várományosa, azonban Deke Slayton változtatott egy kicsit a szisztémáján. 1965. szeptember 20-án Neil Armstrongot jelölte parancsnokként, de mellé nem Elliot See-t, hanem Dave Scottot jelölte pilótaként. See helyette a Gemini IX parancsnoki jelölését kapta. Így az Új Kilencek tagjai parancsnoki beosztáshoz jutottak a Gemini repülések során, míg a pilóták a következő, harmadik űrhajós-válogatásból kiválasztott csoportból érkeztek. Armstrong és Scott tartalékai Pete Conrad és Dick Gordon lettek a Gemini–8-on, amely az űrtörténelem első űrbeli összekapcsolódását kapta elsődleges feladatul. Ezzel egyben Armstrong lett az USA első civil űrhajósa – a világ első civil űrhajósa címet már korábban elhódította Valentyina Tyereskova űrhajósnő a Vosztok–6 repülésén. Armstrong és See jelölése még egy fontos változást hozott az űrhajós jelölési szisztémába: ekkor emelték be Buzz Aldrint a rotációba, ám ő olyan tartalék jelölést kapott, amelynek végén nem volt újabb harmadik, igazi repülés. Ám amikor Elliot See egy repülőgép-baleset folytán tragikusan elhunyt – vele együtt Charles Bassett-tel –, a jelölések egyet előre léptek és Aldrin így kapott valódi repülési lehetőséget. Enélkül sohasem lehetett volna Armstrong partnere a későbbi első holdra szálláson. A Gemini VIII 1966. március 16-án startolt Cape Canaveralről. A repüléstervezők komplex feladattal engedték útjára a legénységet: Armstrongéknak egy randevút kellett végrehajtani egy előre felbocsátott Agena célrakétával, majd végül össze is kellett kapcsolódnia vele, aztán ezt követően Dave Scottnak egy űrsétát (az USA második, a világ harmadik űrsétáját) kellett volna végrehajtania. A start napján 10:00:00-kor először az Agena startolt, majd 11:41:02-kor a Gemini VIII, és a tervek szerint Armstrongék négy keringésen belül randevúztak a célrakétával, amelyhez a röppályájuk úgy volt megtervezve, hogy az égi mechanikai paradoxon miatt (az alacsonyabban keringő űrhajó gyorsabban kering, tehát „utoléri” a magasabban keringőt) a repülés első szakaszában a Gemini szinte automatikusan utolérje az Agenát. A randevút sikerrel teljesítették az űrhajósok, majd a dokkolás sikerét is hamarosan jelenthették. Ám ezután szinte azonnal meghibásodott valami, az űrhajójuk megállíthatatlannak látszó forgásba kezdett. A helyzet olyan mértékben romlott, hogy az űrhajósok ájulásával, sőt halálával fenyegetett. Ekkor Armstrong azt a döntést hozta, hogy az űrhajó két, egymástól független kormányrendszere közül az orbitális szakaszra szántat lekapcsolja és aktiválja azt, amit kizárólag a légköri visszatéréskor lehetett használatba fogni. Ezzel a közvetlen életveszélyt elhárítva megállította az űrhajó pörgését, viszont a szabályok szerint azonnal, minden további feladatot elfelejtve le kellett szállniuk. Így végül 10 óra repülést követően, félig dolguk végezetlenül Armstrong és Scott leszállt. A leszállás után Armstrong (és Scott) nagyon kellemetlenül érezte magát az el nem végzett feladatok és az idő előtti hazatérés miatt. Tetézte rossz hangulatukat, hogy néhányan az Űrhajós Irodáról kritikával illették a tevékenységüket, különböző elméleteket gyártva, hogyan lehetett volna kimászni a kritikus szituációból úgy, hogy az eszközök használhatóak maradjanak és az összes célt teljesíteni lehessen. Azonban ezeket a kritikákat a NASA felelős vezetői, élükön az irányítás vezetőjével, Chris Krafttal elhessegették mondván, hogy maga az egész irányítás sem tudott jobb megoldást kínálni, és aki hibázott, az maga az irányítás volt, mert rosszul értelmezték az űrhajó vészhelyzetét, és egyrészt nem volt vészhelyzeti protokoll sem, másrészt a rossz értelmezésből rossz kiképzési elvek következtek, márpedig Armstrongék csak pontosan azt tették, ami a kiképzésükben szerepelt. ##### Gemini–11 A félsikerű Gemini VIII leszállása után két nappal hirdette ki Deke Slayton az utolsó Gemini repülések legénységeit. E szerint a Gemini XI parancsnoka Pete Conrad, pilótája Dick Gordon, tartalék parancsnoka pedig Neil Armstrong, tartalék pilótája Bill Anders lett. Armstrong tehát a Gemini–program során még egy utolsó jelölést kapott. Ez azonban a legénységi rotáció szerint egy ún. „zsákutca” jelölés volt, amelyet hárommal később már nem követett Gemini XIV, ahol újra az első számú legénységbe léphetett volna. Slayton inkább a két teljes kiképzés tapasztalatait értékelte Armstrongban, amelyet korábban megszerzett, és ezek alapján osztotta be Conradék mellé. Emellett így lehetőség adódott, hogy a még tapasztalatlan Anders Armstrong mentorsága alatt minél többet tanulhasson. #### Apollo–program A Gemini XI leszállását követően 1966 októberében Lyndon B. Johnson elnök az elsődleges és a tartalék legénységet egy 24 napos, 11 ország 14 városára kiterjedő jóakarati útra küldte George Low, akkor a Lyndon B. Johnson Űrközpont helyettes vezetője kíséretében, hogy az űrkutatás ügyét népszerűsítsék. Az út során mindenütt kitörő, túláradó lelkesedés fogadta az űrhajósokat, amelyet – Low visszaemlékezései szerint – Armstrong nagy profizmussal kezelt, tovább növelve a népszerűségét. Később az elsőként a Holdra lépő űrhajós kiválasztásakor ez a szempont is szerepet játszott, miszerint profin és jól tudja kezelni a rajongó tömegeket. A túráról való visszatérést követően kezdődtek Armstrong feladatai az Apollo–programban. Bárhogy is alakult volna Armstrong sorsa az eredeti Apollo-menetrend szerint, az Apollo–1 1967. január 28-i tűzkatasztrófája azt teljesen átírta. Azon a napon Armstrong egészen más, protokolláris feladatot kapott: Cooperrel, Gordonnal, Lovellel és Carpenterrel az ENSZ közgyűlésére utaztak, ahol részt vettek a Világűr Egyezmény aláírásán. Az egyezmény után, amikor visszatértek a szállodájukba, akkor várta őket Gus Grissom, Ed White és Roger Chaffee halálhíre. Az Apollo–1 kivizsgálása aztán leállított szinte minden érdemi tevékenységet a holdra szállás űrhajósai számára. 1967. április 5-én nyilvánosságra került az Apollo–1 tűzesetének kivizsgálási jegyzőkönyve, és ugyanaznap Deke Slayton 17 űrhajós jelenlétében tartott egy meetinget, amely az Apollo–program számára kijelölt új irány, a tervezett repülések és az ezekhez rendelt személyzetek ismertetéséről szólt. Ebben a szobában hangzott el az a legendás mondat Slaytontól, hogy „Uraim. A Holdon elsőként leszálló ember itt ül ebben a szobában... És éppen énrám néz”. Az eligazítás keretében Slayton az Apollo–9 tartalék legénységének parancsnoki beosztásában említette Armstrong nevét, ami azidőtájt a parancsnoki űrhajó és a holdkomp Föld körüli pályán történő berepülését jelentette. ##### Apollo–8 A kiképzést az Apollo–9 tartalék parancsnokaként kezdte Armstrong, ám a NASA szándékai megváltoztak menet közben, és az Apollo–8 tartalék parancsnokaként végezte be. Slayton 1967. november 20-án hirdette ki a teljes Apollo–9 tartalék legénységet: a már megnevezett Armstrong mint parancsnok mellé a Gemini XII párosa kapta a feladatot Jim Lovell mint a parancsnoki egység pilótája, Buzz Aldrin holdkomppilóta beosztásban. A holdkomp fejlesztésének késedelme, de főként az oroszok Zond kísérletei nyújtotta azon látszat, hogy az ellenlábas Szovjetunió ismét előrébb tarthat a Hold meghódításában, a NASA úgy döntött, hogy megcseréli az Apollo–9-et (a holdkomp berepülését Föld körüli pályán) és az Apollo–8-at (egy extrém magasra küldött űrhajóval a hőpajzs tesztjére), utóbbi gyökeresen új feladatot kap, mégpedig rögtön a program második repülésén elmegy a Holdig. Az Apollo–9 kinevezett legénysége, Jim McDivitt parancsnoksága alatt, ragaszkodott hozzá, hogy ők inkább maradnának a feladatnál és inkább átkerülnek a '-8-asról, a '-9-es repülésre. Így az Apollo–9 eredeti legénysége is vándorolt a 9-esről, előre a 8-asra. Slayton nem akart nagyobb kavarodást, a tartalékok is tartottak az elsődleges legénységgel. Ezt aztán még tovább bonyolította Michael Collins betegsége. Az Apollo–8 repülésre kijelölt legénységének parancsnoki pilótájánál egy csontkinövést állapítottak meg a gerincén, amely műtétet igényelt. Emiatt Collins kiesett az első számú legénységből, helyét a tartalék Jim Lovell kapta meg. És amikor Collins felépült, csak a tartalékok közé térhetett vissza. Így állt össze végül a Neil Armstrong – Buzz Aldrin – Mike Collins trió, az Apollo–8 tartalék legénysége. Az Apollo–8 aztán 1968. december 21.–27. között történelmet írt, űrhajósai karácsony napján sikeresen érték el a Holdat, hogy aztán pályára álljanak körülötte, és tíz keringésen keresztül megfigyelhessék. Az Egyesült Államok így learatta a dicsőséget, hogy először érte el a Holdat és sikeresen előkészítette a holdfelszínre való leszállást. Leszámítva apróbb hibákat, az Apollo–8 űrhajósai hibátlan repülést mutattak be, amely már önmagában is vitathatatlan vezető szerephez juttatta az Egyesült Államokat az űrteljesítmények területén. #### LLRV A program során az adott repülésekre való gyakorlás mellett nagyon fontos művelet volt a repülési szimuláció. Ehhez a NASA az űrhajók élethű cockpitjeinek utánzásával összeállított szimulátorai mellett valósan repülő eszközöket is kifejlesztett. Ilyen volt a Bell Aircraft által épített LLRV (Lunar Landing Research Vehicle), majd az abból kifejlesztett LLTV (Lunar Landing Training Vehicle), amely a leendő Apollo parancsnokoknak adta meg azt az élményt, hogy majdan milyen lesz repülni a holdfelszín felett a holdkomppal. A szerkezetet az űrhajós szleng – megjelenését tekintve – „repülő ágykeretnek” csúfolta, mivel az LLTV teljesen funkcionális eszköz volt: egy csövekből álló keret, amely egyetlen központi emelő hajtómű köré épült, ami a holdi gravitációhoz hasonlóan a nehézkedés 5/6-át kompenzálta, illetve a kereten volt egy pilótafülke, valamint további kormány és emelőhajtóművek, amelyekkel a hold feletti ereszkedést lehetett imitálni. Az eszköz működése a felszín feletti legutolsó fázist, az utolsó 150 métert szimulálta, ilyen magasra volt képes emelkedni az LLTV, és a pilótáinak innen kellett bemutatniuk sima leszállásokat. Az LLRV/LLTV nem volt könnyen repülhető, amit bizonyít, hogy a megépült példányok több mint fele balesetekben elpusztult. Armstrong helikopterrel is gyakorolt, de az igazi lehetőséget az LLTV jelentette. 1968. május 6-án rajta volt a sor, hogy a szerkezettel gyakoroljon, amikor a gép fő emelőhajtóműve 30 méter magasságban meghibásodott. A műszerek megbolondultak, a gép pedig oldalra kezdett dőlni. Armstrong pillanatok alatt hozott döntést, és katapultált a szerkezetből, amely néhány másodperc múlva lezuhant, felrobbant és porig égett, az űrhajós kicsit arrébb ereszkedett alá ejtőernyőjén. Mindössze annyi sérülés érte, hogy véletlenül elharapta a nyelvét. Az incidens ellenére Armstrong kiállt amellett, hogy az LLRV nélkül a holdra szállás nem mehetett volna végbe, olyan értékes tapasztalatokat nyertek a parancsnokok a holdkomp vezetéséről. #### Holdra szállás (Apollo–11) Neil Armstrong életének tagadhatatlanul a csúcspontja és legnagyobb hatású eseménye a holdra szállás volt. Armstrong kiválasztása egyszerre volt kézenfekvő, jó választás, illetve véletlenek egész sorozata. A véletlenek sorozata úgy alakult, hogy Deke Slayton sokáig kereste a megfelelő jelöltet, mivel a repülés olyan jelentőségű volt, hogy az űrhajósok főnöke hajlandó volt felrúgni érte az előre lefektetett és jól működő rotációs szisztémát. Ám a jelöltjei egyre másra estek ki. Gus Grissom meghalt, majd Wally Schirra jelentette be az Apollo–7-et követően, hogy leszerel és nem vállal több repülést. Ugyanígy tett Frank Borman és Jim McDivitt is. Ezek után Slayton visszafordult a szisztémájához. Az Apollo–11-re soron következő legénység az Apollo–8 tartalékai volt Armstrong, Aldrin és Collins. A NASA vezetése egyből felfedezte Armstrongban az összes olyan kvalitást, amelyre szüksége volt az első Holdra lépő emberrel kapcsolatban. Deke Slayton az Apollo–8 repülése idején, 1968. december 23-án hívta félre Armstrongot, és közölte vele a hírt, hogy őt kívánja megjelölni a soron következő Apollo–11 repülés parancsnokának (az addigra világos volt, hogy az Apollo–11 lesz az, amivel a NASA először megpróbálkozik a holdra szállással). Ezen a beszélgetésen Deke Slayton felajánlotta Armstrongnak, hogy a nehezen kezelhető Aldrint szívesen kicseréli Jim Lovellre, amennyiben a parancsnokjelölt kívánja (erre a beszélgetésre csak 2005-ben, Armstrong életrajzának írásához készített interjún derült fény). Armstrong azonban nem élt a lehetőséggel, képesnek tartotta magát arra, hogy kezelje Aldrint, ráadásul véleménye szerint Lovell megérdemelte, hogy saját repülésén – az Apollo–14-en – parancsnoki beosztásba kerüljön. A hivatalos bejelentés a legénységről 1969. január 9-én történt meg a közvélemény számára. ##### Előkészületek A repülési műveletek begyakorlására – a korábbi küldetésekhez hasonlóan – széles körben használták a parancsnoki űrhajó- és a holdkomp szimulátorokat. Ezen gyakorlások alatt az út során előforduló tervezett műveleteket (elsősorban a dokkolásokat) lehetett készségszintig begyakorolni, valamint rengeteg vészhelyzeti eljárást próbáltak ki segítségükkel az űrhajósok és az irányítás. Ez utóbbi esetben a szimulátor kezelőszemélyzete az űrhajósok tudtán kívül elrontott valamilyen repülési paramétert – műszerhibát, vagy esetleg rendellenes űrhajó működést szimulálva –, és az űrhajósoknak ezekre a váratlan helyzetekre is helyes megoldást kellett találni. Armstrong és Aldrin – eltérően a korábbi küldetésektől – rengeteg lehetőséget kapott a holdi leszállás gyakorlására a szimulátorban. ezek során súrlódások is adódtak a személyzet tagjai között. Ezek közül az említésre legméltóbb az az affér volt, amikor egy hibajelzést követően látszólag Armstrong hibájából „lezuhantak”. A kudarcot sokkal rosszabbul tűrő Aldrin a szemére vetette ezt a parancsnoknak, aki viszont tapasztalatszerzésként tekintett a gyakorlásokra, és lényegében szándékosan zuhant le, mivel kíváncsi volt, hogy éles helyzetben mennyire számíthat az irányítóközpont segítő beavatkozására, és amelyből azt a tapasztalatot szűrte le, hogy semennyire, amit a kvázi lezuhanás ténye mutatott. A szerteágazó terepgyakorlatok szintén új színfoltot jelentettek a kiképzésben. Ezek egyik fajtája volt a holdműveletek szkafanderben történő gyakorlása, amelynek során egy hatalmas NASA hangárban kialakított, homokkal borított területen kellett a végrehajtandó műveleteket szimulálni az űrhajósoknak egy holdkomp makettel és a felküldendő eszközök egy-egy gyakorló példányával. A másik szimulációs terület a mozgás gyakorlása volt, a Hold gyengébb gravitációs környezetéhez való szoktatás. Ehhez az űrruhás űrhajósokat úgy függesztették fel rugalmas szalagok segítségével, hogy a nehézségi erőt a valóságos gravitáció egyhatodának érezzék. Ezek a gyakorlások többnyire sikertelenek voltak, mert a felfüggesztő szalagok, rugók nagyban korlátozták a mozgást, és azt mutatták, hogy a holdfelszíni munka cseppet sem lesz könnyű. A geológiai terepgyakorlatok ettől eltérően egészen más típusú kiképzést jelentettek. Nagyon kevés ilyen gyakorlatra jutott idő a túlfeszített felkészülési tervben, de meg kellett ismertetni az űrhajósokat valós körülmények között az egyes kőzetfajtákkal és előfordulásukkal, még idelenn a Földön. Ezért a NASA sivatagi gyakorlatokat szervezett, amelyen Armstrongék is részt vettek. Sajnos néhány esetben a sajtó túlzott érdeklődése meghiúsította a gyakorlást, amikor tudomást szerezve egy-egy ilyen kitelepülésről, tömegesen jelentek meg a helyszínen. Helikopterrel figyelték a lenti munkát, megakadályozva a nyugodt tanulást, vagy akár az űrhajósok és a tanár egymás közötti kommunikációját. Az előkészületek része volt a rádió hívójelek kiválasztása – amelyek a parancsnoki űrhajó és a holdkomp nevével megegyeznek – és a jelvény megtervezése, ráadásul ezek hagyományosan a legénység privilégiumai voltak. A gyakorlások során az Armstrong-féle csapat a Jégkása és a Szénakazal neveket választotta, ám amikor a hivatalos jelölés megtörtént, lecserélték a kissé komolytalan neveket a történelmi küldetéshez illőkre. Így kapta a parancsnoki űrhajó a Columbia nevet, amelyet elsősorban Jules Verne Utazás a Holdba és Utazás a Hold körül című regényei cselekményével és a Columbiad ágyúval meglevő asszociáció ihletett. De a szónak további jelentései is voltak, mint például a hasonló nevű 18. századi legendás amerikai hajó, amely az északnyugati ismeretlen tengeri területeket kutatta. Magára az Egyesült Államokra is utalhatott a név, hisz Columbia egyben Amerika nőnemű költői neve is a kultúrában. A holdkompot pedig az Eagle névre keresztelték (pontosabban a különválást követően ezen a hívójelen kommunikáltak az utasaival), amely egyértelmű hazafias utalás Amerikára, amelynek a címermadara a fehérfejű rétisas. Szintén az űrhajósok dolga volt legénységi emblémát tervezni. A legénység az egész program legminimalistább logóját tervezte, elhagyva belőle minden sallangot – még a saját nevüket is –, hogy egyértelműen szimbolizálják az üzenetet: az Egyesült Államok békével érkezett a Föld lakói nevében a Holdra. A szimbólumrendszerben egy fehérfejű rétisas száll le egy kráteres holdi tájon, karmai között – a béke jeleként – olajágat szorítva, háttérben a Földdel és az Apollo–11 felirattal. Nagy visszhangot kiváltó vita előzte meg annak eldöntését, hogy melyik űrhajós szálljon ki először a Hold felszínére, így végül ki legyen az első ember a Holdon. A témát elsősorban Buzz Aldrin forszírozta. Az érvek és az ellenérvek között ott volt egyfajta, a Gemininél kialakult hagyomány, amely szerint mindig a másodpilóta szállt ki az űrhajóból egy űrséta során. Ugyanakkor ott volt a haditengerészeti hagyomány, amely az ilyen esetekben a rangidősnek, azaz a parancsnok tekintélyének kedvezett. Aldrin heves csatája, hogy ő szállhasson ki először, heves ellenérzést váltott ki a NASA-n belül, amelyet végül azzal a hivatalos indoklással zárt le a NASA, hogy a holdkomp kialakítása olyan (a kifelé vezető kabinajtó jobbra nyílik és drága lenne és sok ideig tartana áttervezni), hogy ahhoz, hogy ő szálljon ki, helyet kéne cserélni az űrhajóban, amire fizikailag nincs hely. Ehelyett azonban később NASA vezetők visszaemlékezéseiben (pl. Chris Kraft memoárjában) az állt, hogy Armstrong személyisége sokkal közelebb állt ahhoz, amit a NASA egy ilyen történelmi lépéshez köthető embertől elvárt, mint Aldriné, ezért ők Armstrongot akarták, és csak azért kreálták a mondvacsinált technikai magyarázatot, hogy Aldrint se bántsák meg. ##### Odaút és leszállás a Holdon Az Apollo–11 1969. július 16-án 9:32:00-kor (13:32:00 UTC) szállt fel Cape Canaveral 39A indítóállásából, hogy meghódítsa a Holdat. Erre az után került sor, hogy a rakétát hosszasan előkészítették (a műszerek és kapcsolók beállítását a tartalék legénység egyik tagja, Fred Haise végezte el, mire a legénység az indítóállásba érkezett), a legénység részt vett az addigra tradicionálissá vált „űrhajós reggelin”, majd beöltöztek, és egy furgon megtette velük a legénységi épület és az indítóállás közti 5 kilométeres távot. Időközben az addigi történelem legnagyobb nézőközönsége is összegyűlt a Cape Canaveralt övező nyilvános partokon, a Cocoa Beachen, a Banana River partjain. Köztük volt Janet Armstrong és két fia, Eric és Mark, akik egy, a Banana Riveren horgonyzó jachtról nézték végig a startot. Armstrong a parancsnoki és műszaki egység bal oldali, parancsnoki üléséből irányította az űrhajót, és a telemetriai adatok szerint meglehetősen izgult, a start során 110-es szívverést rögzítettek a testére erősített biomed szenzorok. A felszállás maradandó élmény volt a parancsnok és két társa számára, sokkal intenzívebb, mint amit a Gemininél éltek át. A legalapvetőbb emlék a zaj volt, amely főként a felszállás kezdeti szakaszában érte őket, mivel ilyenkor egy darabig nemcsak a hajtóművek hangját hallották közvetlenül, hanem a talajról visszaverődő hanghullámokat, és a zaj egészen addig velük volt, amíg a rakéta el nem érte a hangsebességet, amikor a zaj egyszerűen „lemaradt” tőlük. Az Apollo–11 a tervek szerint Föld körüli pályára állt, ahol rendszerellenőrzések következtek, majd az irányítás megadta az engedélyt a Hold irányú gyújtáshoz. Ekkor és a gyújtást követően a Geminihez képest tágas kabinban szabadon lebeghettek, és Armstrong örömmel nyugtázta, hogy sem őt, sem társait nem érintette az űrbeli mozgásbetegség egyetlen tünete sem, amely pedig más űrhajósokat meglehetősen érzékenyen érintett. Emellett először voltak részesei annak az élménynek, hogy bolygóként tekinthettek „le a Földre”. Az odaút viszonylag eseménytelenül telt. Apróbb hibák jelentkeztek, elromlott például a víz oldott hidrogéngáz tartalmát semlegesítő berendezés, és így rengeteg gáz került az ivóvízbe és az ételükbe, amelyet szintén vízzel kellett előkészíteniük a szárított állagukból. Emiatt az űrhajósokat folyamatos diszkomfort érzés gyötörte a szervezetükbe jutott gáz miatt. Váltásokban végezték a munkájukat, aludtak, tévéközvetítéseket adtak. A világ minden egyes rezdülésüket követte (a Szovjetunióban a Pravda cikkében az „űrrepülés cárjának” nevezték Neilt). Az űrhajó több pályaközi korrekciót végrehajtva három nap múltán ért a Holdhoz, ahol Armstrong és Aldrin a 10. keringés során másztak át a holdkompba, amely addig „stand by” üzemmódban repült velük. A leszállás előtti feladat abban állt, hogy fel kellett ébreszteni a holdkompot, minden részegységét repülőképes állapotba hozni, illetve önmaguk is beöltöztek az űrruháikba (addig könnyű kezeslábasban repültek végig az odaúton), aztán onnantól kezdve egészen a felszínről való visszatérésig tilos volt levenni az öltözéküket. Az érdemi leszállás a 13. keringésben kezdődött: a holdkompot leválasztották az anyaűrhajóról, majd Collins kívülről szemrevételezte, hogy nem látszik-e rajta valamilyen rendellenesség. A 14. keringésben megkapták a leszállási engedélyt és egy fékezéssel elkezdtek süllyedni. A kis űrhajót a leszállás során végig Armstrong irányította (pontosabban a komputer, Armstrong csak ellenőrizte, hogy minden rendben halad-e), míg Aldrin egyfajta rendszermérnök volt, aki egyrészről bármi hiba esetén megpróbálta volna elhárítani, másrészt mivel Armstrong számára túl megerőltető lett volna megosztania a figyelmét a műszerek és a repülés más paraméterei között, ezért a holdkomppilóta egyfajta „élő műszerfal” volt, aki a leglényegesebb repülési adatokat hangosan felolvasta a parancsnok számára a műszerfalról. A leszállás nem ment simán. A parancsnoki űrhajótól való leválás apró pontatlansága miatt az űrhajó kissé más pályán repült, két másodperccel eltért a tervezettől, ami az óriási sebesség miatt kilométeres eltérést jelentett a számított leszállási ponthoz képest. Éppen ezért a leszállás végső fázisában a holdkomp nem a várt sima terep fölé ért, hanem óriási, autó méretű sziklák tagolta vidék felé, amely nem látszott alkalmasnak leszállásra, a holdkomp felborulhatott volna némelyik sziklán. A vészhelyzetet látva Armstrong úgy döntött, hogy (a holdkompot vakon a kövek felé vivő) robotpilótáról átvált kézi irányításra, és elmanőverezi űrhajójukat a veszélyes terep fölül (a számítógép irányítására azért volt szükség, mert sokkal precízebben, sokkal kisebb üzemanyag felhasználással tudta irányítani a hajót, mint egy űrhajós a kezével). A kézi irányítás azonban sokkal nagyobb üzemanyag felhasználással járt, aminek nem voltak az űrhajósok bővében. Az ereszkedés során az irányítás figyelmeztette őket a 60 másodperces határ (azaz 60 másodperc repülésre elegendő üzemanyag készlet maradt a tartályokban), majd a 30 másodperces limitek átlépésére is. Armstrong manőverei végül sikeresnek bizonyultak. A leszállásra végül 1969. július 20-án 20:17:40 (UTC) került sor. Armstrong lassan ereszkedett a holdfelszín felé, amelynek elérését három 170 cm-es, lefelé lógó érzékelőpálca jelezte, amelyek jelzésére Aldrin „Kontakt fény!” felkiáltással jelezte a talaj közelségét. Armstrong itt vétette az egyetlen kisebb hibáját a leszállás alatt: Aldrin jelzésére le kellett volna állítani a hajtóművet, hogy a gázsugár nehogy beszoruljon a hajtómű harangja alá és felrobbantsa azt, de a parancsnok elfelejtette megtenni ezt, és simán a talajig ereszkedett (a tervek szerint az utolsó másfél métert szabadesésben kellett megtennie a holdkompnak). Saját maguk felé jelezte: „Hajtómű leáll”, és ezzel megvalósult a holdra szállás, lenn voltak a holdfelszínen. Tíz másodpercnyi szünet következett (az űrhajósok a leszállás utáni kapcsolgatásokkal voltak elfoglalva), amikor a kissé türelmetlen CapCom jelentkezett: „Fogtuk, hogy lenn vagytok, Eagle”. Ekkor Armstrong büszke válaszában a világ számára is nyilvánvalóvá tette a leszállás tényét: Houston, itt a Nyugalom bázis. A Sas leszállt! Armstrong később mindig is a leszállást tartotta a nagyobb eseménynek, nem pedig azt, hogy kiléptek a Hold felszínére. Egy későbbi interjúban elmondta, hogy „mindig is tudtam, hogy arra jó esélyünk van, hogy hazajutunk, ám hogy le is tudunk szállni, annak csak fele-fele esélyt adtam...”. Ezen kívül egyébként is a leszállás, mint mérnöki teljesítmény (egy olyan kísérleti repülőeszközön, amellyel mindössze háromszor repültek, és rögtön az első olyan repülésen kellett irányítania, amely a repülés minden célját beteljesítette) volt az érdekesebb, a nagyobb kihívást jelentő feladat. ##### Holdséta A leszállást követően a műveleti terv szerint még nem a holdséta következett, hanem fel kellett készíteni az űrhajót a felszállásra (mindez biztonsági intézkedés volt, mivel a sok ismeretlen faktor miatt biztonságosabbnak vélték, hogy egy váratlan helyzetben inkább azonnal hazaindulhassanak az űrhajósok, mintsem azt kockáztassák, hogy kiszállnak, aztán nem tudnak hazajönni). Amikor ezzel elkészültek, a műveleti terv pihenési, alvási időszakot írt elő, ám a parancsnok indítványozta, hogy cseréljék fel az utána következő holdsétát és a pihenési periódust, ezzel előre hozva a küldetés érdemi részét. Később derült ki, hogy a NASA csak „tartalékként” építette be a pihenési időt, hogy bármilyen esetleges nehézség esetén ne kelljen azt mondani, hogy a holdséta a „tervezettnél később” került lebonyolításra. Egyébként is, amennyiben előre hozták a holdsétát, az pont az amerikai tévétársaságok fő műsoridejében ment volna végbe, segítve a publicitást. A NASA engedélyezte, hogy előrehozzák a holdfelszíni tevékenységet. Először a protokoll szerint Neil Armstrong mászott ki az űrhajóból, lemászott a holdkomp lábára szerelt létrán, majd megállt a holdkomp hatalmas leszálló talpában. Először csak a bakancsa orrával túrta meg egy kicsit a felszíni talajréteget, és jelentette, hogy egészen finom port talált. Aztán bejelentette, hogy „És most lelépek a holdkomp lábáról”, majd megtette az első, történelmi lépést. Ezzel egy időben elmondta a szintén történelmi mondatát: Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek. Később késhegyre menő vita zajlott az angol nyelvű világban, hogy mondta-e az „a” hangot Armstrong az „a man” kifejezésben, vagy elhagyta és így nyelvtanilag téves a világ egyik legtörténelmibb kijelentése, de a mai napig nincs pont a vita végén. Armstrong először a holdkomp tárolórekeszét nyitotta ki, amelynek ajtaja egy bowden meghúzásával nyílt. Az ajtóra szerelték a kamerát is, amely innentől kezdve közvetítette a holdfelszíni tevékenységet, igaz meglehetősen gyenge minőségben. Armstrong első felfedezői feladata a holdfelszínen az ún. „biztonsági minta” összegyűjtése volt. Ehhez egy kis zacskónyi kőzetet és holdport kellett begyűjtenie az első adandó alkalommal, hogy ha bármi miatt idő előtt kéne távozni a holdfelszínről, akkor is álljon rendelkezésre minta a Hold kőzeteiből. Armstrong egy hosszú nyelű lapáttal be is zacskózott egy kisebb mennyiségű mintát, amit aztán az űrruha egyik külön erre a célra tartott zsebébe tett. A műveletek közben megállapította, hogy a mozgás a vártnál könnyebben megy. Mintegy negyedóra elteltével követte őt Buzz Aldrin a holdfelszínre. Amint mindkét űrhajós a felszínen volt, néhány szimbolikus tevékenységre került sor. Először az amerikai zászlót tűzték ki (ez nem jelentett területfoglalást, csak a hegymászókhoz hasonlóan a teljesítmény szimbolikus jelzését szolgálta az USA és az űrhajósok részéről), ami némi nehézségbe ütközött a talaj ellenállása miatt. A műveletet a korábban a holdkomp raktérajtójáról egy saját lábra távolabb áthelyezett tévékamera már közvetítette. Aztán elhelyeztek néhány emléktárgyat is a holdfelszínen: egy kis fehér tasakban elhelyezett szilíciumkorongon miniatűr betűkkel 73 állam üzenetét, a béke jelképeként egy aranyozott olajágat, az Apollo–1 és az Apollo–11 expedíciós emblémáit és néhány érmét. A szimbolikus tevékenységek egy plakett leleplezésével végződtek. A holdkomp elülső lábán, a létra fokai között egy kis tábla utazott, amelyről csak egy takarólemezt kellett levenniük az űrhajósoknak, hogy láthatóvá váljon a felirat rajta: „Itt vetette meg az ember a Föld bolygóról először a lábát a Holdon. Békével érkeztünk az egész emberiség nevében.” És már a geológiai munkához készülődtek az űrhajósok, amikor látszólag spontán valaki telefonon szeretett volna beszélni velük: Richard Nixon az Egyesült Államok elnöke. Az elnöki telefonnal lezárultak a szimbolikus tevékenységek, és kezdetét vehette a zavartalan geológiai kutatómunka. Ehhez az űrhajósok szétváltak, Armstrong feladata a mintavétel és a fényképezés volt, míg Aldrinnak az EASEP műszereit kellett felállítani és működésbe hozni. Armstrong korábban már vett mintát, ún. ömlesztett mintát a holdkomp környezetéből. 22 vagy 23 lapátnyi vegyes anyagot (port és köveket) tett egy vákuumzáras fémedénybe, gyakorlatilag válogatás nélkül. Érdekes módon már ez a tevékenység is a tervezettnél tovább tartott, ahogy általában a Holdon minden. Az elnöki telefon után részletesebb mintavétel következhetett, az ún. dokumentált mintavétel. A dokumentálás kétirányú volt, egyrészt a mintául vett követ még a felszedése előtt le kellett fotózni, majd számozott zsákba helyezni, másrészt az irányítás számára szóban is le kellett írni a mintát (természetesen a zsák számának megjelölésével, hogy a Földön majd párosítani lehessen a szóbeli leírást és a mintát). Ám az idő egyre jobban szorított – a holdi munka általános tapasztalatává és a következő küldetések intelmévé vált a folytonos időhiány –, a dokumentált mintavétel nem volt megfelelő metódus, ezért felváltották az összegyűjtő mintavétellel. Armstrong különböző, az Eagle 10–15 méteres körzetéből származó helyekről gyakorlatilag találomra szedett össze néhány kőzetet, amelyeket a számozott zsákokba helyezett. A mintavételi feladatok között szerepelt még két mélymintavétel is. Ehhez egy csövet kellett leverni a talajba, majd kihúzni, amely művelet végén a talaj felső részének rétegeiből maradt keresztmetszet a cső belsejében. A zászló és napszélmérő kihelyezésénél akadályt jelentő kemény kőzet itt is hátráltató tényezőnek bizonyult, Armstrongnak kalapáccsal kellett levernie a rudat a talajba. Mindkét minta a napszélmérő környezetéből származik, és egyenként több mint 6 percig tartott a begyűjtésük. A parancsnok másik feladata a fényképezés volt. Ez a fő oka annak, hogy Armstrongról mindössze egyetlen fénykép készült a holdfelszínen, és az összes fotó Aldrint ábrázolja, mivel az idő túlnyomó részében a parancsnok a kamera túloldalán állt. A kőzetmintavételek mellett sztereó közelképeket és panorámafotókat kellett készíteni a leszállóhelyről. Összesen öt helyen – öt nézőpontból – készült panoráma. Ezek között egy különlegesebb is volt, amikor Armstrong – eltérve a tervtől – megcélzott egy messzebb fekvő krátert, a leszállóhely körzetének legnagyobb mélyedését, a 30 méter átmérőjű Little West krátert. A parancsnok a 120 méteres utat futva tette meg, kb. 3–4 km/h sebességgel. A panorámák mellett 17 sztereofelvétel-pár készült, amelyeknél érintetlen és az űrhajósok által feltúrt helyek egyaránt szolgáltak témául. Ezekből a képekből a tudósok a felszín szerkezetéről kaptak részletesebb megfigyelési anyagot. A mintavétel és a műszerek felállítása, a készletek, valamint az űrhajósok oxigén- és hűtőfolyadék-fogyasztásának figyelembevételével, a vártnál jobban alakuló felhasználási adatok alapján kapott 15 perces hosszabbítás után elkövetkezett a visszaszállás ideje. Először a holdkomppilóta mászott vissza, majd utána a parancsnok is. 2 óra 36 perc 40 másodperc után zárták magukra az űrhajósok az ajtót, ezzel ért véget a világ első holdsétája. ##### Hazaút és hazaérkezés A holdséta befejeztével Armstrong és Aldrin visszaszálltak a holdkomp kabinjába. Ormótlan űrruháikban és hátizsákjaikban a visszaszállás közben véletlenül letörtek egy kapcsolót, a felszálló hajtómű indító kapcsolóját. Később ezt egy tollal helyettesítették. A beszállást és az űrhajón kívüli tevékenységet követő utólagos műveletek (hermetizálás, elpakolás stb.) után következhetett a korábbról elhalasztott pihenési periódus. Azonban ez elég hiábavalónak bizonyult, mivel egyik űrhajós sem volt képes aludni, mivel az űrruha, a testhelyzet, vagy a lefüggönyözött és véletlenül fűtésétől megfosztott kabin hőmérséklete sem támogatta ezt a tevékenységet. A pihenési periódus elteltével következett a néhai Kennedy elnök felhívásának második része, az „és biztonságban haza is hozzuk őket onnan”, azaz a hazaindulás. Ebben az űrhajósok már nem játszottak aktív szerepet, mindössze megnyomták azt a bizonyos tönkretett gombot, amire az automatika elindította a startfolyamatot, az Eagle felszállófokozata eddig teljesen automatikus üzemmódban felrepítette az űrhajósokat Hold körüli pályára, ahol pedig érkezett Mike Collins a Columbiával, amely összedokkolt a passzív szerepet játszó holdkomppal. A startfolyamat beindulásakor Armstrong és Aldrin látták, hogy a felszálló hajtómű apró cafatokra tépi és szanaszét fújja a leszállófokozatot borító fóliát, elfújja a zászlót, és nagyon halk, csendes repüléssel, mint egy lift, egyre magasabbra emelkedik a koromfekete égre. A dokkolás után Armstrongék átpakolták a mintákat és minden mást, amit haza akartak hozni. Ezután leválasztották a holdkompot. Egy utolsó kísérlet keretében bekapcsolva hagyták minden rendszerét, és figyelték, hogy az egyébként készletek, elsősorban hűtővízkészletek híján levő űrhajó hogyan viselkedik és mennyi ideig tartható fenn a működése (később az Apollo–13 baleseténél használták fel ezeket a tapasztalatokat). Hamarosan elérkezett a Hold körüli pályáról való kigyorsítás pillanata, amelytől számítva eseménytelen három napos hazaút várt az űrhajósokra. A földi leszállás előtt aztán a maga módján mindhárom űrhajós köszönetet mondott mindazoknak, akik lehetővé tették az útjukat, akik alkotta jéghegy csúcsát képviselték ők hárman. Végül az Apollo–11 1969. július 24-én 16:50:35-kor (UTC) csobbant a vízbe a Csendes-óceánon. A helyszínen várakozott a USS Hornet anyahajó, amely a fedélzetére vette az időközben a karanténszabályok miatt védőöltözetbe öltözött triót. Ezzel véget ért az emberiség egyik legnagyobb vállalkozása. Armstrongék számára egy három hetes karantén időszakot követően ért véget a vállalkozás. (A karanténra azért volt szükség, mert a holdfelszínt először meglátogató űrutazók esetében fennállt az az elméleti lehetőség, hogy odafönn valamilyen ismeretlen életforma mégiscsak megélhet – elsősorban baktériumi szinten –, és nem volt kizárható valamiféle fertőzés; ennek továbbadását volt hivatott megelőzni az elkülönítés.) Közvetlenül a karantén után az űrhajósok előbb Amerika nagyvárosait keresték fel (New Yorkban a hagyományos „szerpentinparádé” fogadta őket a Hősök Kanyonján), majd egy 37 napos, 23 országot érintő útra, az ún. Giant Leap Tourra indultak Richard Nixon különgépén, egy VC-137B-n (ismertebb nevén az Air Force One-on). Az űrhajósokat övező szinte hisztérikus érdeklődésre jellemző példa, amikor ellátogattak Wapakotenába, Neil szülővárosába, ahol a 7000 lakosú települést elözönlötték az érdeklődők, a lakosságot jóval meghaladó számban, a benzinkutakon elfogyott az üzemanyag, a moziban ideiglenes szálláshelyeket kellett kialakítani stb. Ezt követően Armstrong Bob Hope különleges vendégeként az USO szervezte túrára indult, hogy a külföldön állomásozó amerikai katonákhoz látogasson el. Később, utolsó megbízatásaként még a NASA kötelékében 1970-ben Armstrong a Szovjetunióba utazott, hogy részt vegyen a Nemzetközi Űrkutatási Tanács 13. kongresszusán, ahol előbb Leningrádban járt, majd onnan Moszkvába utazott. Itt első nyugatiként repülhetett a Tu–144 szuperszonikus utasszállítóval, majd ellátogathatott Csillagvárosba, amelyet „nagyon viktoriánusnak” talált. A nap végén felvételről megtekinthette a Szojuz–9 startját, amelyhez a kommentárt Valentyina Tyereskova szolgáltatta a számára (érdekességként Tyereskova férje, Andrijan Nyikolajev éppen a Szojuz–9 fedélzetén utazott). ## További pályafutása Armstrong Apollo-program utáni életére a visszafogottság a leggyakrabban használt kifejezés. Armstrong ritkán volt elérhető egy interjúra, különösen egy tévészereplésre, sokkal többször utasította vissza a felkéréseket, mintsem igent mondott volna. Folyamatos háborút vívott az ellen, hogy „celebbé” váljon. Számos esetben gátolta meg, hogy nevével összefüggésben, vagy valamilyen hozzá köthető tárggyal kapcsolatban valaki hasznot húzzon. Visszavonultsága mellett azonban meglehetősen aktív volt, sokszor vett részt előadásokon (amelyeken igyekezett mindig a mérnöki mivoltát megcsillogtatni, mérnöki megközelítésben tárgyalni az adott témát), bár itt is kínosan ügyelt rá mindig, hogy megjelenései mindig a közt szolgálják, és senki ne húzhasson hasznot belőle. Több szervezetnek is tagja volt, például az Apollo–13 1970-es, valamint a Challenger űrrepülőgép 1986-os balesetét vizsgáló bizottságoknak. `Üzleti tevékenysége részeként feltűnt tévéreklámokban is. Fontos fejezetet jelentett az életében a NASA Ember Vezette Repülések Igazgatóságán belül bekövetkezett balesetek, tragédiák kivizsgálása.` ### NASA A Holdról való visszatérést, majd az azt követő médiafelhajtást követően mind Neilnek, mind a NASA-nak ugyanaz a gondolat járt a fejében, hová tudna továbblépni, igaz más más motiváció bújt a NASA és saját meglátása mögött. A sajátja volt egyszerűbb: innen feljebb belátható időn belül nem vezetett út, mégis kellett valamit csinálni, és annak Neil szándékai szerint köze kellett legyen a repüléshez és a mérnöki munkához. A NASA viszont úgy gondolta, hogy – például Gagarinnal ellentétben, akit ismételten közel engedtek az éles repülések veszélyes világához – Amerikának egy élő nemzeti hősre van szüksége, ezért Neil csak olyan beosztásba kerülhet, amely feladatköre nem terjed ki további repülésekre. Washingtonban ezért úgy gondolták, hogy a legjobb lesz, ha Armstrong visszatér a repülőgépes repülés világába, és felajánlották neki a NASA-n belül a repülőgépes szekció helyettes igazgatói posztját. Neil végiggondolta a lehetőségeit (a másik alternatíva, hogy valahol a versenyszféra repülő- és űripari cégeinek valamelyikénél helyezkedik el), és bár a washingtoni pozíciókat kimondottan nem kedvelte, úgy döntött, elfogadja a NASA által kínált lehetőséget. 1970. június 1-jétől kezdődően Neil Armstrong volt a felelős a NASA-n belüli repülési kutatásokért és fejlesztésekért. Ezen időszakban Armstrong legnagyobb hozzájárulása a repüléshez a „Fly-by-wire” rendszer kifejlesztésének elindítása volt. Az elképzelés lényege, hogy azt a korábbi irányítási elvet, hogy a repülőgép különböző kormányfelületeit a pilóta saját izomerejével különböző huzalokon és mechanikákon át mozgassa, azzal a forradalmi elképzeléssel kívánta egy maroknyi mérnök felváltani, hogy a pilóta kapcsolata ne legyen közvetlen, és egyébként is a pilóta csak az egyik pont legyen a rendszerben, aki inputokat szolgáltat, mellett más, jellemzően számítógépes beavatkozások is történhessenek. A NASA-n belül az újdonsült igazgatót egy mérnökcsoport támogatásért kereste meg egy analóg fly-by-wire rendszer létrehozására (amelyben pusztán csak a pilóta mozdulatait közvetítette volna elektronikus rendszer), ám Neil arra biztatta őket, hogy gondolkodjanak forradalmibban, és digitális rendszer fejlesztésében gondolkodjanak. A digitális rendszer már számítógépet is alkalmazott. Armstrong kérdőre vonta a mérnököket, hogy miért egy „buta” rendszer fejlesztése mellett döntöttek, amikor „okosat” is fejleszthetnének, ők azt felelték, nem is gondoltak számítógép beépítésére, mi több, nem is tudnak repülésben alkalmazott számítógépről. Neil Armstrong erre azt válaszolta: „...éppen én magam repültem el eggyel a Földtől a Holdig és vissza” (a parancsnoki űrhajó és a holdkomp komputerére utalva). Ebből az elképzelésből nőtt ki aztán a NASA 1972–1976 között futó kísérleti programja, amit egy F–8 Crusader harci gépen próbáltak ki. Napjainkban az összes korszerű harci- és utasszállító gép fly-by-wire rendszerrel repül, amelynek elindítója Neil Armstrong volt. Armstrong igazgatói megbízatása viszonylag rövid volt: 1971. augusztus 31-én hagyta el a NASA-t, hogy a Cincinnati Egyetemen taníthasson. ### Egyetemi oktatás Armstrong életének talán legnagyobb váltása volt, amikor elhagyta a NASA-t. Számos, kedvezőbbnél kedvezőbb, jövedelmezőbbnél jövedelmezőbb állásajánlatot kapott, ám a Cincinnati Egyetem által felkínált lehetőség megragadta. A NASA-nál éppen leáldozóban voltak a kutatási lehetőségek, a Nixon adminisztráció a vietnami háború terhei alatt nyögve a fejlesztések visszaszorítását szorgalmazta takarékossági okokból. Így például Neil közvetlen szakterülete is megsínylette a megszorításokat, az amerikai szenátus 1971. május 24-i szavazásával például leállította a az SST, az amerikai szuperszonikus utasszállító pénzügyi támogatását. A romló kilátások miatt Armstrong fontolgatni kezdte Walter C. Langsamm, a Cincinnati Egyetem rektora ajánlatát. A rektor azt ajánlotta Armstrongnak, hogy kap egy teljes munkaidős professzori megbízást és szabad kezet kap az oktatásban. Armstrong 1971 őszétől kezdett tanítani új munkahelyén repülés műszaki tudományokat, repülőgép-tervezést és kísérleti repülési mechanikát. A diákok szemében Armstrong jó tanácsadónak és kemény vizsgáztatónak számított, általában „Professor Armstrong” volt a megszólítása. Visszaemlékezései szerint csak az Egyetem általa „bizáncinak” aposztrofált szabályrendszerével gyűlt meg időnként a baja, de alapvetően jól integrálódott az új közegbe. Végül 1980-ig (pontosabban 1980. január 1-ig) volt részese a Cincinnati Egyetemnek, amikor is az iskola új szabályokat tervezett bevezetni, és a leendő változások meghaladták Armstrong tűrőképességét, és felmondott. Egyébként is közben elvállalta a Chrysler állásajánlatát, így nem dolgozott tovább egyetemi előadóként. ### Vizsgálóbizottságok Armstrong szakértelmét szívesen alkalmazták a NASA baleseteinek kivizsgálásakor. Az első ilyen eset még aktív űrhajósként (bár már a Holdról való visszatérését követően) történt, amikor az Apollo–13 útja 1970. április 11.–17. között majdnem tragédiába fordult. A leszállás utáni kivizsgálásba Armstrong is bekapcsolódott az Edgar Cortright-bizottság tagjaként. Armstrong feladata volt a repülés részletes időkronológiájának összeállítása. Részese volt azon fő konklúzió megállapításának, hogy egy 28 voltos kapcsoló – amelyet a rendszer áttervezésekor ki kellett volna cserélni 65 voltosra – okozta a robbanást. A Cortright-bizottság végül azt javasolta a jelentésében, hogy tervezzék újra mintegy 40 millió dolláros összköltség mellett a tartály teljes elektromos rendszerét, ám sok NASA mérnök, köztük Armstrong is ellene volt ennek a megállapításnak, mondván, hogy elegendő azt az egyetlen jól körülhatárolható, hibás alkatrészt kicserélni töredék költségen. Végül alulmaradtak a vitában, és a tartályt újratervezték. A második baleseti kivizsgálása már életének arra a szakaszára esett, amikor jó ideje nem volt formális kapcsolata a NASA-val. A Challenger űrrepülőgép az STS–51–L repülésen 1986. január 28-án felrobbant, megölve hét űrhajósát. Ronald Reagan elnök megalapította a független Rogers-bizottságot a baleset kivizsgálására, amelynek egyik tagjaként felkérte Armstrongot a szakértő részvételre. (Armstrong későbbi visszaemlékezése szerint éppen otthon ült, amikor telefonhívást kapott az elnöki hivataltól, majd kapcsolták Reagan elnököt. Reagan személyesen felkérte Armstrongot, hogy segítse a bizottság munkáját, amelyre Neil igent mondott, mondván: „az ember mégsem mond nemet egy elnöknek, ha felkéri valamire”. Armstrong lényegében a bizottság helyettes vezetőjeként vett részt a munkában, és főként a kommunikáció javítása volt a feladata. Végül az ő javaslatára csökkentették az ajánlások számát, mert a „kevesebb több” elven szerette volna elérni, hogy a bizottság megállapításai sommásak legyenek és ne sikkadjanak el. A jelentést 1986. június 9-én tárták a Kongresszus elé. Még a Reagan adminisztráció ideje alatt – és a Challenger-katasztrófa hatása alatt – az elnök egy másik, tizennégy tagú bizottságot állított fel, amelynek feladata volt, hogy egy elképzelést állítsanak össze Amerika hosszútávú űrstratégiájáról a 21. századi űrtevékenységét illetően. A bizottság elnöke Thomas O. Paine, a NASA korábbi főigazgatója volt (Armstrong Apollo–program alatti főnöke), és munkájukat az Úttörő elképzelések a világűrrel kapcsolatban: A Nemzeti űrtanács jelentése címmel tették közzé, és olyan ajánlásokat fogalmaztak meg, hogy 2006-ra létesüljön állandó holdbázis, 2015-re pedig küldjenek embert a Marsra. Az ajánlásokat jórészt elsodorta a történelem és a politika. ### Üzleti élet Armstrong a NASA-tól való kilépését követően szűkebb pátriájába, Ohióba költözött. Ott vásárolt Cincinnati mellett, Lebanonban egy farmot, ahol főként állattenyésztéssel foglalkozott feleségével, emellett vállalt más megbízatásokat. A farmon marhatenyésztés folyt, ezért Armstrong feltűnése és aktív részvétele egy-egy marhavásáron teljesen természetes jelenség volt. A sok egyéb megbízatása mellett azonban a farm ügyei főként feleségére, Janetre maradtak, később ez is okozta válásukat. Neilt rengeteg cég találta meg ajánlatával, hogy valamilyen formában legyen a munkatársuk (és a legtöbb esetben kihasználhassák ennek reklámértékét). Armstrong az egyetemi oktatás után, 1979-ben először a Chrysler ajánlatát fogadta el, ahol szóvivőként kezdett el működni, és szerepelt a cég reklámjaiban. Armstrong választása azért esett erre a cégre, mert erős műszaki fejlesztő apparátusa volt, amely törekvés megjelent a termékeiben, mégis mérsékelt piaci sikerrel működtek. Felesége visszaemlékezései szerint néha egyszerre négy-öt Chrysler modell is állt lebanoni farmjuk háza előtt, mert Armstrong azt hirdette, hogy csak akkor tud segíteni a termékek fejlesztésében és népszerűsítésében, ha ismeri őket használat közben. Az egyetem, majd a Chrysler mellett/után jó pár cég hívta meg igazgatótanácsába az egykori űrhajóst. Az első ilyen megbízatás, amit elfogadott, a Learjetigazgatótanácsi tagsága volt, amelyben a technikai bizottság feje lett. Ezen megbízatásának keretében alkalma nyílt a repülőgépgyártással foglalkozó cég új konstrukcióinak repülésére, kipróbálására, amelyek során új magassági rekord is fűződött a nevéhez, utasszállító kategóriában. Tagja volt ezen kívül a Cincinnati Gas & Electric Company igazgatótanácsának is. Az energetikai cég azidőtájt fontolgatta, hogy beruház a nukleáris energia felhasználásába, és ezért növeli a műszaki potenciált a cégen belül. Egy másik cincinnati cég, a Taft Broadcasting is sorai között tudhatta. Repülő- és űripari tapasztalatait is kamatoztatta. Előbb a United Airlines irányításába kapcsolódott be 1978-ban, majd 1980-ban az Eaton egyik leányvállalatának, az AIL Systemsnek az igazgatótanácsába került be, ahol 2000-ben irányította a cég összeolvadását az EDO Corporationnel, majd maradt a társaságnál egészen 2002-es nyugdíjazásáig. A Challenger-katasztrófa utáni kivizsgálást követően a Thiokol cég is meghívta soraiba, amely cég éppen a tragikus hibát kiváltó részegység, az STS-rendszer szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétájának gyártója volt. Armstrong hivatali ideje alatt a válságba került Thiokol szép lassan kilábalt a krízisből, és szilárd lábakon álló, meghatározó űripari gyártó maradt. Armstrong ez utóbbi megbízatások révén meglehetős anyagi biztonságot tudott építeni a családjának a holdra szállását követő időszakban, és tehetős emberré vált anélkül, hogy népszerűségét bocsátotta volna áruba. Minden megbízatásában fontos volt számára, hogy mérnökként tudjon segíteni a rá bízott vállalat problémáiban és tudásán keresztül mozdítsa előre azokat. ### Északi-sarki expedíció Az 1980-as évek elején egy agilis hegymászó, Michael Dunn fejében született meg a gondolat, hogy az évszázad még élő legnagyobb felfedezőit elviszi az Északi-sarkra. A két fő célszemély Sir Edmund Hillary, a Mount Everest első meghódítója és Neil Armstrong, a Hold meghódítója volt. Dunn-nak sikerült mindkét nagy felfedező fantáziáját megmozgatni (Neil Armstrong azt mondta, kíváncsi volt, hogyan néz ki az Északi-sark lentről, tengerszintről, mivel csak fentről, a Holdról lenézve látta eddig). Dunn még egy sor nagy nevet szervezett be a hegymászósport világából a két legenda mellé, köztük Hillary fiát, Petert, Steve Fossettet, aki léggömbjén először repülte körbe a Földet. Patrick Morrow-t, aki a világon elsőként mászta meg mind a hét kontinens legmagasabb hegyét. A túra során a résztvevők egy Twin Otteren átszelték Kanadát, majd a legészakibb részéről, Hazen-tóról indultak tovább, egyenesen az Északi-sarkra. Leszállva a sarki jégen 1985. április 6-án érték el a sarkpontot. A sarkponton állva a társaság pezsgőt bontott (amely aztán a pohárban azonnal meg is fagyott), és ezzel Sir Edmund Hillary lett az első ember, aki mindkét sarkon járt (1958-ban a Déli-sarkot is meghódította). Visszatérve repülőgépükkel az Ellesmere-szigetre, az idő olyan rosszra fordult, hogy jégkunyhót kellett építeniük, és abba visszahúzódni. Az ítéletidő elvonultáig hátralevő időt anekdotázással töltötték. Edmund Hillary úgy emlékezett vissza: „Neil Armstrongot egy nagyon kellemes, szeretetre méltó embernek találtam, és élveztem minden pillanatot a vele töltött időből”. ## Magánélete Armstrong az Egyetem befejezése után, 1956. január 28-án vette feleségül Janet Elizabeth Shearont, iskolatársát a Purdue Egyetemről. A pár – követve Neil új berepülőpilóta munkáját – Kaliforniába költözött. Neil kezdetben az Edwards nőtlen tiszti szállásán lakott, míg Janet Los Angelesben bérelt egy kis albérletet. Később a pár vásárolt egy kis házat a Los Angelestől egy órányira fekvő Juniper Hillsen. A körülmények meglehetősen spártaiak voltak, nem volt áram, meleg víz, a ház szinte romos volt, Neilnek kellett lépésről-lépésre felújítania. A körülményekre jellemző, hogy nyáron Neil egy slagot húzott ki az udvaron és akasztotta egy fára, az szolgált zuhanyként. Ide érkezett Armstrong első gyermeke, fia, Eric 1957-ben, majd másodikként lánya, Karen 1959-ben. Karen később tragikusan elhalálozott agytumora szövődményeiben, 1962-ben. Űrhajóskénti kiválasztása Houstonba szólította, így a család is költözött. Houston mellett több olyan új település is kinőtt a földből, amit az új NASA-központ alkalmazottai, így űrhajósok is laktak. Armstrong El Lagót választotta. A család költözése után ide született a második Armstrong-fiú, Mark 1963-ban. A houstoni évek sem teltek el eseménytelenül. Egy alkalommal a család arra ébredt, hogy ég a ház. Armstrong a szomszédja, Ed White segítségével hősiesen oltotta a tüzet és mentették a gyerekeket, de a kár elkerülhetetlen volt. Armstrong addigi életének gyűjteményei (repülőmodelljei, magazinjai, fényképei) a lángok martalékává váltak. NASA igazgatóként rövid ideig Washington D.C.-be költözött családjával, majd 1971-ben Janettel vettek egy farmot Neil szűkebb pátriájában, Ohióban, a Cincinnati melletti Lebanonban. Neil itt élt, gazdálkodott és innen látta el üzleti és társadalmi kötelezettségeit. Cincinnatiban egy irodát tartott fenn, ahol fogadták a rajongói leveleket és szervezték Neil programjait, amelyre egy főállású alkalmazottat fizetett. 1978-ban Neilt kisebb baleset érte a farmon. Az egyik kisteherautó platójáról leugorva jegygyűrűje beleakadt a platóba és letépte ujja egy darabját. A letépett testrészt Neil nagy lélekjelenléttel jég közé rakta, és a kórházban visszavarrták. Később egy családi síelés után Janet rávette Neilt, hogy vásároljanak egy hétvégi házat a hegyekben, ahol a család hódolhat síszenvedélyének. Húsz éven keresztül élt Lebanonban a család, amikor is Janet megelégelte, hogy Neil folyton távol van, az egész gazdaság és a család gondjai mind az ő vállán nyugszanak, és különváltak. Neilt nagyon megviselte ez a helyzet, olyannyira, hogy 1991-ben, amikor barátaival síelt, egy kisebb infarktust kapott, amelyből aztán teljesen felépült. A bíróság Armstrong válását 1994-ben mondta ki, 38 évi házasságot követően. Ugyanezen évben találkozott Carol Held Knighttal, egy cincinnati özvegyasszonnyal. A találkát barátai szervezték a tudta nélkül, a golfrajongó (és maga is aktív golfjátékos) Neilt egy golftornára hívták meg, amelyet követően a fogadáson Carol mellé ültették le. Túl sok interakció ezen a találkozáson nem történt köztük, de pár hét múlva Neil spontán felhívta Carolt, aki elújságolta, hogy éppen egy kiszáradt meggyfát próbál a telkén kivágni. Másfél óra múltán Neil megjelent egy láncfűrésszel, hogy segítsen. Így indult a kapcsolat, amely aztán házassággal végződött. A pár 1994. június 2-án házasodott össze Kaliforniában, majd ezt követően az ohiói Indian Hillbe költöztek. Armstrong magánéletére a visszavonultság és a szerénység volt jellemző. Michael Collins jellemezte úgy saját könyvében a Tüzet viszünk című életrajzban, hogy amikor Armstrong professzor lett és visszavonult egy marhafarmra, olyan volt, mintha „visszavonult volna a várába, és felhúzta volna a felvonóhidat”. A szerénységére jellemző, hogy körömszakadtáig küzdött ellene, hogy valaki az ő hírnevén nyerészkedjen. Egy alkalommal, 1994-ben beperelte a Hallmark Cardsot, mivel az olyan karácsonyfadíszt bocsátott ki, amely felhasználta a nevét és a híres „kis lépés” kezdetű idézetet tőle, amire azonban nem adott engedélyt. A per végül peren kívüli egyezséggel zárult, amelynek nyomán a Hallmark egy meg nem nevezett összeget adományozott az Armstrong által megjelölt célra, a Purdue Egyetemnek. Egy másik alkalommal az évtizedek óta fodrászaként működő Mark Seizmore-ral keveredett perbe, amikor az több ezer dollárért egy gyűjtőnek eladta Armstrong levágott haját. Az űrhajós elérte, hogy a vételárat a fodrász ismét közcélra ajánlja fel. Armstrong azt is nehezményezte, amikor Wapakoneta városában űrmúzeum nyílt és Armstrongról nevezték el, mondván, hogy mindenki azt hiszi, hogy az övé és a bevétel őt gazdagítja. ## Halála, búcsúztatása, temetése 2012\. augusztus 8-án jelentették be, hogy sikeres szívműtétet végeztek Armstrongon. Armstrong látszólag nem volt beteg. Vasárnap vidáman ünnepelte 82. születésnapját, majd hétfőn egy felülvizsgálatra ment a kórházba. Akkor derült ki, hogy sürgős beavatkozásra van szüksége. Bypass műtétet végeztek a szívén. 2012. augusztus 25-én elhunyt. A család szerint a szövődmények okozták a halálát. Az amerikaiak 2012. szeptember 13-án, a Washingtoni Nemzeti Katedrálisban rendezett gyászszertartáson búcsúztatták el. A 2500 gyászoló között az Apollo–11 legénységének két másik tagja is részt vett a temetésen. Barack Obama amerikai elnök a levelében méltatta a 82 évesen elhunyt űrhajóst. Hamvait az Atlanti-óceánba szórták. ## Űrrepülések (zárójelben a küldetés időpontja) - Gemini–8 (1966. március 16. – 1966. március 17.) - Apollo–11 (1969. július 16. – 1969. július 24.) That’s one small step for a man, one giant leap for mankind. ## Emlékezete ### Csillagászati objektumok A NASA közvetlenül az Apollo–11 útját követően hivatalosan is kérvényezte néhány holdrajzi elnevezés hivatalos bejegyzését a Nemzetközi Csillagászati Uniónál (IAU). Így elsőként a Nyugalom bázis (Statio Tranquillitatis) nevet, majd az űrhajósok tiszteletére három, a leszállóhely és a közeli Moltke kráter közelében fekvő három kisebb – korábban csak Sabine B, D és E jellel ellátott – becsapódásnyom átnevezését Armstrong, Aldrin és Collins kráterre. Armstrong krátere a 4,6 kilométer átmérőjű „A” jelű kráter lett. Ugyancsak Armstrong űrhajós nevének részletét viseli az egyik olyan ásvány, amelyet az első holdra szállás során hoztak vissza a holdi minták között az űrhajósok, amely a Földön nem ismert, és amelyet tiszteletből az űrhajósokról neveztek el: az armalcolit. A holdra szállás 30. évfordulóján merült fel csillagászokban, hogy szintén a három úttörő űrhajós tiszteletére kisbolygót nevezzenek el. Cseh csillagászok 1982-ben fedezték fel az 1982 PC aszteroidát, amely a belső kisbolygóövben keringő 3 kilométer átmérőjű kisbolygó, a Flóra-család tagja, majd javasolták, hogy nevezzék el Armstrongról: [6469 Armstrong]], ahogy a következő felfedezéseik nyomán Aldrinról 6470 Aldrin (1982 RO) és Collinsról 6471 Collins (1983 EB) is javaslatot tettek. Az IAU elfogadta az elnevezéseket. ### Földi objektumok Szinte megszámlálhatatlan helyen őrzi utca, iskola, épület, vagy egyéb objektum Armstrong nevét a világon, csak az USA-ban több mint egy tucat általános és középiskolát neveztek el róla. Emellett az Armstrong Repülési és Űrhajózási Múzeum nyitotta meg kapuit az ő neve alatt szülővárosában, Wapakonetában. Szűkebb pátriája másként is megemlékezett róla, lakóhelye mellett a New Knoxwille-i repülőteret – ahol ő maga is az első próbákat tette tinédzserként ismerkedve a repülőgépekkel – róla nevezték el, még életében. Alma matere, a Purdue Egyetem is megemlékezett róla, a 2004-ben avatott Műszaki Tudományok Csarnokát Neil Armstrongról nevezték el. A névadó ceremóniára 2007. október 27-én került sor, amelyen Armstrong mellett az egyetem másik 14 űrhajóssá lett diákja is részt vett. A NASA is hálával emlékezett egykori alkalmazottjára, és hálája jeléül a korábbi Dryden Űrközpontot nevezték át Neil A. Armstrong Repüléskutató Központtá 2014-ben (a központhoz tartozó hatalmas terület megmaradt Dryden Teszt Lőtérnek). Végül az amerikai haditengerészet, akinek a kötelékében vált aviátorrá, szintén megemlékezett egykori katonájáról: RV Neil Armstrong néven egy új hajóosztály, egy modern oceanográfiai kutatóegység névadója lett az első Holdon járt ember. ### Film A filmművészet is feldolgozta a Hold meghódítását. Többek között az HBO megbízásából Tom Hanks, Ron Howard és Brian Grazer gondozásában készült filmsorozat 1998-ban From the Earth to the Moon (magyarul A végtelen szerelmesei: Az Apollo–program címen. Ennek hatodik részében „A holdraszállás” (eredeti angol címén: Mare Tranqulitatis) címen dolgozták fel az Apollo–11 történetét, természetesen Neil Armstronggal (és az őt alakító Tony Goldwynnal) a főszerepben. A sorozat három Emmy-díjat nyert 1999-ben. Armstrong életének másik nagy feldolgozását a 2018-as Az első ember című Damien Chazelle rendezte életrajzi film jelentette. Neil Armstrongot Ryan Gosling alakította a filmben. A mű James R. Hansen Az első ember – Neil Armstrong élete című életrajzi kötete alapján készült, ám csak az űrhajós életének rövid részét, az 1950-es évek végétől, a berepülőpilóta évektől az 1960-as évek végéig, a holdra szállásig öleli fel. A film végül BAFTA- és Golden Globe-díjat is nyert. ### Könyv Természetesen a holdra szállást is számos könyv dolgozta fel, amelyben Armstrong „szereplőként” feltűnt, ám amelynek életre hívásában is aktív szerepet vállalt, azon művek jóval kevesebben vannak. Az első ilyen mű az 1970. június 1-jén megjelent First on the Moon: A Voyage with Neil Armstrong, Michael Collins, Edwin E. Aldrin, Jr. volt (magyar címen magyar kiadása nem jelent meg), amelyben a három űrhajós a teljes Apollo–11 történetet mesélte el az előkészületektől a leszállásig. A második műre egészen 2005-ig kellett várni. Armstrong, hűen az elvonultságához, nem volt partner egy életrajzi regény elkészültéhez sem, bár olyan kiváló írók próbálkoztak rábírni, mint Stephen Ambrose, vagy James A. Michener. 2005-ben azonban, miután tetszéssel olvasta James R. Hansen egy másik munkáját, engedett a nyomásnak és tollba mondta élete történetét az írónak, amely a First Man: The Life of Neil A. Armstrong (magyar kiadásban: Az első ember – Neil Armstrong élete,) címen jelent meg. Halála után a kötet új fejezetekkel (a 2005–2012 közötti éveket felölelő tartalmakkal) kiegészítve újra megjelent. Ez a kötet szolgáltatta az alapot a 2018-as Damien Chazelle filmadaptációnak. 2014-ben még egy összefoglaló mű született posztumusz Neil Armstrongról. Jay Barbree, korábbi tévétudósító, aki az NBC tévétársaság tudósítójaként az első Mercury repüléstől az utolsó Space Shuttle startig az összes űrrepülésről tudósított, a legtöbb űrhajós személyes ismerőse, köztük Neil Armstronggal a barátság szintjére eljutott közreműködője volt, egy baráti visszaemlékezés keretében mesélte el Armstrong életének fordulatait, fő állomásait. A mű címe Neil Armstrong, és 2014-ben jelent meg. ### Bélyeg, emlékérme A világ számos országa adott ki az Apollo–11 emlékére bélyeget (pl. Románia vagy az Egyesült Arab Emirátusok). A gyűjtők számára természetesen sz US Postal Service is kedveskedett első napi bélyegzésű blokkal, egyből kétfélét is kibocsátottak. Az egyiken egy sematikus űrhajós ábrázolás mellett Neil Armstrong képével és nevével bélyegezve szerepel az első napi kibocsátású boríték (a másikon a leszálló holdkomp látható ugyanazon bélyegmotívum mellett). Emellett számos emlékérme is született, szintén emléket állítandó az űrhajóstrió teljesítményének. Ezek közül kiemelkedik az Egyesült Államok Kongresszusa által alapított díj, a Kongresszusi aranyérem, amelynek 2009-ben adományozott plakettjén Armstrong, Collins és Aldrin, valamint John Glenn látható. ### A Gorsky-legenda Egy tréfás legenda is fűződik a nevéhez. Állítólag a holdfelszínen állva, egy olyan mondat is elhagyta a száját, miszerint „Sok szerencsét Mr. Gorsky!”, amelynek a NASA által közzétett rádióforgalmazásban semmi nyoma. A történet hátterében állítólag az állt, hogy gyerekként Armstrong kihallgatta a szomszédban zajló párbeszédet, amikor is a szomszéd és felesége hangosan veszekedtek. A feleség korholta a férjét: „Micsoda? Orális szex? Orális szexet akarsz? Hát nem. Majd ha a szomszéd gyerek a Holdon sétál!”. Erre volt válasz jó néhány év múltán állítólag Armstrong megnyilvánulása. Többször kérdezték erről Armstrongot később, ám ő sosem felelt, csak mosolygott. A 2005-ös életrajzi kötetében fejtette meg a rejtélyt: a történetet egy komikus adta elő 1995-ben egy stand-up comedy előadása során, és azóta terjed a világban.
128,929	James Horner	26,236,895	null	[ "1953-ban született személyek", "2015-ben elhunyt személyek", "Amerikai filmzeneszerzők", "Amerikai zeneszerzők", "Golden Globe-díjasok", "Grammy-díjasok", "Légi balesetben elhunyt személyek", "Oscar-díjasok" ]	James Horner (Los Angeles, 1953. augusztus 14. – Los Padres Nemzeti Park, Kalifornia, 2015. június 22.) Oscar- és Golden Globe-díjas amerikai filmzeneszerző. Zenei tanulmányait Ligeti Györgynél kezdte, majd a University of Southern California (USC) és a University of California Los Angeles (UCLA) egyetemeken folytatta. Karrierje 1982-ben a Star Trek II: Khan haragja című film zenéjének megírásával kezdett meredeken felfelé ívelni. Két Oscar-díját a Titanic című film zenéjéért a Legjobb eredeti filmzene és a Legjobb betétdal kategóriában kapta. Ő írta többek között A bolygó neve: Halál, A rettenthetetlen, az Apolló 13, a Viharzóna, az Egy csodálatos elme, a Trója, az Apocalypto és az Avatar zenéjét. Magát „történetmesélőként” jellemezte, aki zenéjével a film szereplőinek legmélyebb érzéseit kívánta a közönségnek közvetíteni. Repülőgép-szerencsétlenségben hunyt el 61 évesen, 2015 júniusában. ## Életpályája ### Gyermekkora és iskolái 1953-ban született Los Angelesben, zsidó származású bevándorlók gyermekeként. Hornert kora gyermekkorától kezdve érdekelte a zene – ötéves korában kezdett zongorázni. Édesapja, a kétszeres Oscar-díjas díszlet- és látványtervező Harry Horner 1910-ben az Osztrák–Magyar Monarchia – ma Csehország – területén fekvő Holice városban született, s az 1930-as évek közepén költözött az Egyesült Államokba. Munkája azonban gyakran szólította a világ legkülönbözőbb városaiba, s ilyenkor magával vitte családját is. Sokat tartózkodtak Európában; James Horner így gyermekkora nagy részét Londonban töltötte, ahol az 1958-ban alapított Holland Park School tanulója volt. „Londonban jártam iskolába – hét közben egyedül laktam a lakásunkban, hétvégén pedig repülőre ültem, és mentem a családom után. Mindenhová követtük az apámat, ahol éppen a munkája volt. Amolyan vándorszínházi család voltunk.” – mondta életének erről a szakaszáról. Tízéves volt, mikor Beethoven hetedik szimfóniájának második (Allegretto) tételét meghallgatva eldöntötte, hogy zeneszerző lesz. Középiskolás éveiben az Arizona államban található Verde Valley School diákjai közé tartozott, majd tanulmányait a londoni Királyi Zeneakadémián (Royal Academy of Music) folytatta. Egy évet Hamburgban töltött, Ligeti György magántanítványaként. Az Egyesült Államokba visszatérve a University of Southern California, majd a UCLA (University of California Los Angeles) hallgatója volt, s PhD fokozatot szerzett zeneszerzés és zeneelméletből. ### A kezdetek Horner kezdetben a klasszikus zenei világban képzelte el a jövőjét, s egyáltalán nem érdekelték a filmek. Húszas évei elején az UCLA-n tanított, ám hamar rájött, hogy a tanári pálya nem az ő világa. „Azt gondoltam: Huszonhárom éves vagyok és mit is csinálok? Mit akarok kezdeni az életemmel? Nem akarok életem végéig tanítani. Nem vagyok rá képes. Őrültség lenne. Különben is, úgy két-három évvel fiatalabb voltam azoknál, akiket tanítottam.” Nem volt könnyű feladat az sem, hogy komolyzenei műveinek publicitást szerezzen. „A koncerteken a kortárs zeneszerzők mindig a szünet után következtek; aki őket már nem akarta meghallgatni, nyugodtan elmehetett.” A Spectral Shimmers című szimfonikus művét, melyet 1978-ban írt, egyetlen alkalommal játszotta el az Indianapolis Symphony Orchestra, kb. 400 fős közönség előtt. További előadások pénzhiány miatt nem kerülhettek sorra. A szerző ezek után egészen kiábrándult a klasszikus zenei világból. Egy 1983-ban készült interjúban a következőket mondta erről: „A Spectral Shimmers volt az a darab, mely után elhatároztam, hogy otthagyom az akadémiát, és filmzenéket fogok írni. Nagyon sok munkámba került megírni, és még többe, hogy elérjem, érdekeljen valakit, hogy találjak zenekart, helyet és időt előadni. Elmentem Indianapolisba, és minden követ megmozgattam, hogy időt kapjak próbálni, és mindezek után egyetlen este játszották el. És akkor ott álltam és azt kérdeztem: És most? Úgy éreztem, csak annak a négyszáz embernek mondott valamit, akik ott voltak. Nekik nagyon tetszett, de ez ahhoz nem volt elég, hogy több előadás lehessen. Nagyon sokba került, mert ez egy nagyzenekarra írott darab volt, amellett egy modern darab, s elég sok minden hatott az ilyen művek ellen. Akkor azt mondtam, az egyetlen lehetőségem az, ha filmekhez írok zenét. Csak ezen az egy módon lehetséges az, hogy az ember megír valamit, aztán négy héttel később ott áll a város legjobb zenészei előtt, és saját fülével hallja, amit leírt.” A filmzene világában az első lépéseit az American Film Institute (AFI) tanulófilmjeihez írt zenékkel tette meg (The Drought, Fantasies, Gist and Evans, Landscapes, Just for a Laugh, The Watcher, mind 1978), melyeket a Roger Corman vezette New World Pictures alacsony költségvetésű mozijai követtek (Up From The Dephts, 1979; The Lady In Red, 1979; Battle Beyond The Stars, 1980; Humanoids From The Deep, 1980). ### Hollywoodi karrierje Zenéire, melyeket Corman B-kategóriás filmjeihez írt, Hollywoodban is felfigyeltek, s 1982 januárjában (még a forgatás alatt) felkérték a Star Trek II: Khan haragja aláfestésének megírására. (Horner néhány másodpercre meg is jelenik a filmben, mint az űrhajó legénységének egyik tagja.) Ez az első „igazi”, nagy költségvetésű hollywoodi produkció karrierjének fordulópontját jelentette. 1983-ban a Támadás a Krull bolygó ellen című filmhez írt zenéjét a Londoni Szimfonikus Zenekar játszotta el. A kilencnapos felvételsorozat végén a zenészek felállva ünnepelték az alig 30 éves művészt, aki a legfiatalabb karmester volt a zenekart valaha vezénylők sorában. 1984-től kezdődően Ron Howard filmrendezővel alkotott Horner igen termékeny párost; közös produkcióik sorába tartozik: Selyemgubó (1984); Willow (1988); Apolló 13 (1995); Váltságdíj (1996); A Grincs (2000); Egy csodálatos elme (2001); Az eltűntek (2003). A Grincs című filmhez a szerző és alkotógárdája meglehetősen különleges, saját maguk által kreált fúvós hangszereket is használt, hogy minél élethűbben jeleníthessék meg a történetben szereplő Kifalva zenészei által produkált, korántsem hétköznapi hangokat. Noha a zenei felvételek nyáron zajlottak, a stáb a stúdióban a film témájának megfelelően karácsonyfa állításával teremtett kellő hangulatot. 1986-ban A bolygó neve: Halál című film zenéjéért a 33 éves zeneszerző elkönyvelhette élete első Oscar-jelölését. A filmet James Cameron rendezte (ő is Cormannél kezdte pályafutását), s mivel csúszott a vágásokkal, Hornernek a zene megírására igen kevés ideje maradt. Cameron nem is igazán volt megelégedve alkotásával, s innentől kezdve a két filmes nagy ívben kerülte egymást. Az 1980-as, ’90-es években Horner rajzfilmekhez is írt zenét (Egérmese, 1986; Őslények országa, 1988; Egérmese 2 – Egérkék a vadnyugaton, 1991; Once Upon a Forest, 1993; Négy dinó New Yorkban, 1993; Könyvek parancsnoka, 1994; Balto, 1995), melyek közül az Egérmese betétdala (Somewhere Out There) Grammy-díjat nyert, s jelölték Golden Globe-ra és Oscarra is. A további jelölésekre sem kellett túl sokat várnia: 1990-ben Az 54. hadtest zenéjét Golden Globe-ra, a Baseball álmok zenéjét Oscarra jelölték. Ez utóbbi filmet Phil Alden Robinson rendezte, aki egy interjúban elmesélte, hogy amikor alkotását levetítette Hornernek, a vetítés végeztével a zeneszerző felállt, és egyetlen szó nélkül távozott. Pár perccel később kiderült, nem azért, mert a filmet olyan rossznak tartotta volna, éppen ellenkezőleg: igencsak meghatódott a láttán, és máris hozzáfogott a zene megírásához. A várakozásokkal ellentétben azonban nem nagyzenekarra komponálta a művét, hanem szintetizátorok, zongora és a Tony Hinnigan által megszólaltatott pánsíp képezték alkotásának gerincét. (Tony Hinnigan a későbbiekben is gyakran működött együtt a szerzővel.) A filmet készítő Universal Pictures embereinek nem kis megrökönyödésére sokáig nem is voltak a zenének leírt kottái; a muzsikát olykor helyben improvizálták, a felvételkor. 1996-ban egyszerre két filmzenéje is szerepelt a Filmakadémia díjának várományosai között: az Apolló 13 és A rettenthetetlen (mindkettő 1995). Utóbbit Mel Gibson rendezte, és a főszerepet is maga játszotta. Filmje zenéjét eredetileg pusztán gregorián énekkar felhasználásával képzelte el, de Hornernek sikerült meggyőznie, hogy változtasson a hozzáállásán. A művet végül a Londoni Szimfonikus Zenekar játszotta el, és különféle kelta hangszerek (duda, sípok, dobok) is helyet kaptak benne. Az aranyszobrot azonban nem sikerült elnyernie; a díjazott Luis Bacalov lett a Neruda postása (Il Postino) című mozihoz írt alkotásáért. 1993 igen termékeny év volt Horner életében; összesen tíz filmhez írt zenét, köztük olyanokhoz, mint A bajnok, A Pelikán ügyirat, Az arc nélküli ember. A művész pályája későbbi szakaszában is szívesen elvállalta kis költségvetésű filmek zenéjének megírását; a 2005-ös Elrabolva is ezek közé tartozott. Horner gyakran írta igaz történeteken alapuló filmek zenéit; a Balto, az Apolló 13, a Titanic és a Viharzóna után a 2002-ben Oscar-díjra jelölt Egy csodálatos elme (2001) aláfestését is. A szerzőt felkérték ekkortájt a Harry Potter és a Gyűrűk Ura zenéjének megírására is, ám ő inkább Ron Howard filmjét választotta, mondván: „Az ilyen filmek alapvetően nagyon sokat jelentenek nekem. Az ilyen filmek valójában inkább művészfilmek, szemben a kommersz filmekkel.” A 2001-es Ellenség a kapuknál című film zenéjét a rendező, Jean-Jacques Annaud a témának megfelelően oroszos, katonai stílusban képzelte el, Horner azonban nem szerette volna, ha azt sütötték volna művére, hogy pusztán klisékből tevődik össze. Ilyenformán a balalajkát, mint jellegzetes orosz hangszert csupán a filmhez írt záró tételben alkalmazta, és leginkább a kórusra támaszkodott. Alkotásának egyik vezérmotívuma úgyszólván megegyezik John Williamsnek a Schindler listája című mozihoz komponált fődallamával, azonban valószínűleg téves az az állítás, mely szerint Horner ezt valóban Williamstől "vette kölcsön", ugyanis a szóban forgó dallam ennél régebbi eredetű: Gustav Mahler nyolcadik szimfóniájában ("Ezrek szimfóniája", 1906–1907) jelenik meg. Horner a témát már korábban is felhasználta a Balto (1995) és a Titanic (1997) című filmek zenéjéhez. A 2000-ben elkészült Viharzóna után 2004-ben ismét együtt dolgozott Wolfgang Petersen rendezővel. A Trója stábjába meglehetősen furcsán került be. A film zenéjének megírását eredetileg Gabriel Yaredre bízták, s ő a lehető legjobban igyekezett is teljesíteni a feladatot. A Warner Bros. embereinek mégsem tetszett az alkotás, és szerződést bontottak vele. Mivel a tervezett bemutatóig már nagyon kevés idő maradt, és mert elhalasztani semmiképp nem szerették volna, nagyon gyorsan új zeneszerzőt kellett találniuk. A választás James Hornerre esett, akinek ilyenformán alig két hete volt a zene megírására és felvételére. A 2005-ös év is hozott számára egy kissé ellentmondásosra sikerült projektet: szerződött Terrence Malick Az új világ című mozijához, ám igen nehézkesen jutott közös nevezőre a rendezővel. Malick folyton újravágta készülő filmjét, jeleneteket rendezett át vagy éppen hagyott ki teljes egészében, jelentősen megnehezítve ezzel a zeneszerző dolgát. A film végleges változatában Horner zenéjét részben Wagner- és Mozart-darabokkal helyettesítette, ellenben a New Line Records gondozásában megjelent CD a szerző eredeti művét tartalmazza, melynek nagy része a filmben nem is hallható. Horner alkotása Mel Gibson Apocalypto (2006) című filmjéhez a szokásostól eltérően nem szimfonikus zenekarra íródott. A legkülönfélébb egzotikus fúvós és ütős hangszerek kaptak benne szerepet, némi szintetizátoros hangzással és Rahat Nusrat Fateh Ali Khan egyedi vokáljaival kiegészítve. Az Apocalypto a rendező és a zeneszerző harmadik közös produkciója. James Horner neve kezdetben A passió alkotógárdájában is szerepelt, de mivel Gibson végül nem volt megelégedve Horner elképzelésével, John Debneyre bízta a zene megírását. 2006-ban a CBS televíziótársaság az esti híradójuk új főtémájának megkomponálására kérte fel, s a szerző el is vállalta a feladatot, noha hasonló megbízásra addigi karrierjében még nem volt példa. Bob Petersen, a híradó új arculatának kialakításáért felelős rendező az Egy csodálatos elme című album meghallgatása után döntött úgy, hogy Hornerre kívánja bízni a munkát.„Kihívás volt. Soha nem írtam még négy másodperces darabokat.” – mondta a szerző. A híradó Katie Couric vezetésével 2006. szeptember 5-étől 2011. június 5-éig volt adásban Horner főcímzenéjével. Június 6-ától a híradó vezetését Scott Pelley vette át, és ezzel a főcímzene is megváltozott: a hírműsor egy korábbi, 1987-es témával indult. A zeneszerző 2008 februárjában megjelent műve Mark Waters rendező családi kalandfilmjéhez (A Spiderwick-krónikák) készült, mely Holly Black és Tony DiTerlizzi azonos című regényeinek filmes adaptációja. 2008 áprilisában újabb alkotása látott napvilágot: a Vadim Perelman rendezte The Life Before Her Eyes című filmhez visszafogott, zongorán és szintetizátorokon alapuló zenét írt. A mozi témája nem éppen könnyed: főszereplője, Uma Thurman egy iskolai lövöldözés túlélőjét alakítja, aki húsz év után sem tud szabadulni a rettenetes emléktől. Az ír John Boyne azonos című regénye alapján készült és Budapesten forgatott A csíkos pizsamás fiú zenéje szintén a szerző csöndesebb, elgondolkodtató, javarészt zongorára alapozott művei közé tartozik. A filmet, mely a holokauszt idején játszódik, s egy német és egy lengyel zsidó kisfiú különös és tragikus végű barátságát meséli el, 2008 szeptemberében mutatták be Angliában. 2009-ben az Intrada Records révén napvilágot látott néhány, addig kiadatlan műve is: a Gonosz lélek közeleg (1983), a Natty Gann utazása (1985), a Drágám, a kölykök összementek (1989), a Közelkép (1990) és a Kártyavár (1993) című filmek zenéi, emellett a Star Trek II: Khan haragja című mozihoz írt alkotásának bővített változata is (ez utóbbi a Film Score Monthly gondozásában). Horner 2009-ben ismét együtt dolgozott James Cameronnal; a rendező Avatar címmel sci-fit forgatott a saját maga által kifejlesztett technológiával. A rendező már 2007 júliusában eldöntötte, hogy ehhez a filmjéhez is a Titanic zeneszerzőjét szerződteti. A mű elkészítésében Wanda Bryant népzenekutató is részt vett – a na'vi nép zenei kultúrájának megformálásában nyújtott segítséget Hornernek. Az első felvételek már 2008 márciusában elkészültek; ezeken egy kisebb kórus a kitalált na'vi nyelven énekel. A filmzene főcímdalát, mely az I See You címet viseli, Leona Lewis adja elő. A szerző élete legbonyolultabb és legnehezebb munkájának nevezte az Avatar zenéjének megírását; mellette semmilyen egyéb feladatot nem vállalt el, és 2009 márciusa óta naponta 15-16 órát dolgozott, hogy a zene tökéletesen megfelelhessen a saját és Cameron elvárásainak. A film zenéjét és főcímdalát is jelölték a 2010-es Golden Globe-díjra, de végül egyiket sem sikerült elnyernie, mint ahogy az Oscar-díj is Michael Giacchino polcára került a Fel! című animációs filmhez írt alkotásáért. Cameron a filmnek 4 további folytatását képzelte el, a soron következő, második rész bemutatóját jelenleg 2017-re tervezik. 2013\. október 4-én James Horner filmzeneszerzői munkásságát a Hollywood in Vienna rendezvény keretében a Max Steiner Film Music Achievment Award elnevezésű díjjal ismerték el. (A díj a bécsi származású Maximilian Raoul Steinerről kapta a nevét, aki a filmzenék történetének első nagyzenekarra írt művét komponálta az 1933-as King Kong című filmhez.) 2015 elején, negyedik alkalommal dolgozva együtt Jean-Jacques Annaud filmrendezővel, és közel három év szünet után megjelent a Wolf Totem című kalandfilmhez készült alkotása. 2015 júliusában került a mozikba Jake Gyllenhaal és Rachel McAdams főszereplésével, Antoine Fuqua rendezésében a Mélyütés című film, mely egy bokszoló életének drámájáról szól. A Patricia Riggen által rendezett, a 2010 nyarán 69 napra a mélyben rekedt 33 chilei bányász és sikeres megmentésük történetét feldolgozó film bemutatója pedig a tervek szerint 2015 novemberében lesz. Horner soron következő projektjei között lett volna Mel Gibson Hacksaw Ridge, illetve Harald Zwart (A karate kölyök rendezője) 12th Man című filmjének aláfestése is. Antoine Fuqua egy interjúban elmondta, hogy Horner a Mélyütés című film zenéjének elkészítését ingyen vállalta el, és említést tett arról is, hogy a művész a forgatókönyv alapján a 2017-ben bemutatni tervezett The Magnificient Seven című filmjéhez is írt zenét. ### A Titanic Oscar-díja Cameron és Horner A bolygó neve: Halál óta kerülték egymást, ám a legendás hajó tragikus története mégis összehozta őket. A zeneszerző hallott Cameron készülő filmjéről, és úgy érezte, mindenképpen ő szeretné a zenéjét megírni, a rendező pedig elismerte, hogy Horner legutóbbi két Oscar-díjra jelölt darabja (az Apolló 13 és A rettenthetetlen) valóban nagyszerű alkotás. Rossz emlékeiket tehát félretették, és nekiláttak a közös munkának. Első lépésként Cameron odaadta Hornernek a Titanic teljes, vágatlan változatát, melynek hossza 36 órát tett ki, akinek három napjába tellett megnézni. A film utómunkálatai az előzetes tervekhez képest rengeteget csúsztak, a pénz fogyott, a legpesszimistábbak ezt látva óriási bukást jósoltak. Cameron le is mondott a rendezői honoráriumáról. Ő és Horner számtalanszor megvitatták elképzeléseiket a zenéről; a szerző végül négy főtémát írt a filmhez, s tekintettel a hajó ír eredetére (a Titanicot Belfastban építették), tradicionális ír hangszereket is felhasznált művéhez. Az újravágások miatt egypár jelenet zenéjét persze újra kellett írnia; a felvételek a Todd-AO Scoring Stage-en mintegy másfél hónapig tartottak, míg végül 2 óra 15 perc zeneanyag készült a filmhez. A pesszimistáknak nem lett igazuk: a film közismerten elképesztő sikert aratott világszerte, 14 kategóriában jelölték Oscar-díjra, melyből 11-et valóra is váltott 1998. március 23-án, a 70. Oscar-gálán. James Horner mindjárt két aranyszobrot is hazavihetett: övé lett a legjobb eredeti filmzene és a legjobb betétdal díja is (utóbbit a dalszövegíró Wilbur Jenningsszel megosztva kapta). Az Oscar mellé a Golden Globe-ot is megnyerte Cameron filmjéhez írt művével, és a betétdalt, a Céline Dion által előadott My Heart Will Go On-t, Grammy-díjjal is kitüntették. A filmzenealbumból több mint 22 millió darab fogyott az egész világon csak 1998. április végéig. 2015 áprilisában az Avex Classics International és a Royal Albert Hall szervezésében Titanic Live címmel koncertsorozat kezdődött a már-már legendává vált filmzenéből. A premier 2015. április 27-én a londoni Royal Abert Hallban volt. A koncert ideje alatt a közönség óriás kivetítőn követhette a film képeit. ## Zenei stílusa Az 1980-as években stílusára a szintetizátorok teremtette elektronikus hangzásvilág, ütős hangszerek széles skálája és néhány főből álló zenekar alkalmazása volt jellemző. E korszakának kiemelkedő darabjai a Commando, a 48 óra és a Megint 48 óra című filmzenék, melyekben a „városi jazz” pörgő ritmusai és szaxofonja mellett a vonós hangszereken megszólaló dallamok teremtenek igen egyedi hangzásvilágot. Természetesen ebben az időszakban sem csak akciózenéket írt, és az 1990-es évektől zenéiben a főszerepet egyértelműen a (gyakran 80-100 tagot számláló) szimfonikus zenekar vette át. Karrierjének legtermékenyebb évtizedében olyan műveket vetett papírra, mint a Szenvedélyek viharában, A rettenthetetlen és a Titanic című filmek zenéi, melyek e nagyívű, érzelemgazdag, epikus stílusának legismertebb és legelismertebb darabjai. A 2000-es években egyes műveiben újabb stílusváltozást figyelhettünk meg: a szimfonikus zenekar már kisebb szerepet kap, és a szerző kísérletező kedve került előtérbe (például a 2005-ös Elrabolva című film zenéjében). Zenéi vezérdallamait általában igen gyorsan megkomponálta, de a hangszerelés hosszabb időt vett igénybe. Ezt a folyamatot igen gyakran hasonlította a festészethez, mondván, számára legalább olyan fontos, hogy megtalálja a jelenethez legjobban illő hangszereket, mint a festőnek a színeket. Minduntalan törekedett az adott film hangulatának, történetének megfelelő, olykor igen különleges hangszerek használatára – erre talán az Apocalypto című film zenéje a legjobb példa. Az 1994-es, Golden Globe-ra jelölt Szenvedélyek viharában című filmben a Willow után ismét felbukkant Kazu Matsui és a shakuhachi; a japán fúvós hangszer ezt követően szerepelt még a két Zorro-filmben is (Zorro álarca, 1998; Zorro legendája, 2005). A Viharzóna (2000) hangzásvilágát az elektromos gitár tette teljessé; indián síp és dallamok jelentek meg A fegyverek szavában (2002), kasztanyett és flamenco táncosok a két Zorróban; basszusharmonika és csembaló A Spiderwick-krónikák című filmben. Gyakran szerepeltetett szólistát műveiben (Apolló 13 – Annie Lennox, 1995; Titanic – Sissel Kyrkjebø, 1997; Egy csodálatos elme – Charlotte Church, 2001; A gyávaság tollai – Rahat Nusrat Fateh Ali Khan, 2002; Határok nélkül – Caseline Kunene, 2003; Trója – Tanja Tzarovska, 2004; Az új világ – Hayley Westenra, 2005), és nem egyszer kórust (Támadás a Krull bolygó ellen – Ambrosian Singers, 1983; Őslények országa – King's College Choir, 1988; Az 54. hadtest – Boys Choir of Harlem, 1989; Ellenség a kapuknál – London Voices, 2001; Trója – Bulgarian Women's Choir, 2004). Nem volt idegen tőle a betétdalok írása sem (I Want To Spend My Lifetime Loving You – Zorro álarca; Then You Look At Me – A kétszáz éves ember; Yours Forever – Viharzóna; Where Are You Christmas – A Grincs; I See You – Avatar). Az általában rézfúvós hangszeren megjelenő, négy hangból álló danger motif (veszélyjelző motívum) úgyszólván minden albumáról elmaradhatatlan volt. Akciózenéinek szinte állandó szereplője volt a pergődob, míg a lassúbb, érzelemgazdag tételekben a vonósok mellett az oboa, a kürt, a fuvola és nem utolsósorban a zongora kaptak kitüntetett szerepet. Művei írásakor nemigen alkalmazta a különféle modern digitális technikákat; ezen a téren ódivatúnak tartotta magát, és kézzel vetette papírra zenei elképzeléseit. Karrierje során csupán néhányszor fordult elő, hogy egy adott film folytatásának is ő írja a zenéjét (egy példa erre a Zorro álarca és a Zorro legendája című filmek), mivel nem szeretett ugyanannál a témánál hosszasan "leragadni". James Cameron Avatar című filmjének folytatásain azonban az eredeti elképzelések szerint végig a rendezővel együtt dolgozott volna. ## Kritikai észrevételek Zenéje általában az érzelmek széles skáláját váltja ki hallgatóiból mind pozitív, mind negatív irányban. Egyesek pályafutásának korai darabjait kedvelik igazán, és a későbbieket kevésbé szívesen hallgatják, míg mások éppen fordítva állnak hozzá. Munkásságának bírálói szerint feltűnően gyakran bukkantak fel műveiben saját korábbi darabjaiból, illetve más zeneszerzőktől (például Szergej Prokofjevtől, Dmitrij Sosztakovicstól, Benjamin Brittentől) átvett motívumok. A rettenthetetlen című film zenéjének egyik főtémája például visszaköszön A kétszáz éves ember, a Viharzóna és A király összes embere című filmekhez írt műveiben is, a Willow aláfestése pedig Schumann harmadik szimfóniájából merít. (Horner természetesen nem az egyetlen filmzeneszerző volt, akivel ilyesmi előfordult.) Saját dallamainak ez az akár többszöri felhasználása olyannyira jellemző volt zenéjére, hogy a későbbi művei között szinte nincs is olyan, melyben rá ne ismerhetnénk egy-egy motívumára korábbról. A filmzenekedvelők egy része ezt nem igazán nézi jó szemmel – érvelésük szerint Horner elég tehetséges zeneszerző lett volna ahhoz, hogy mindig új dallamokat komponáljon, és nem egészen értik, miért nem tett így. Vannak azonban, akik kevésbé szigorúak, és a vissza-visszatérő témákra mint markáns stílusjegyekre tekintenek, azzal magyarázva a jelenséget, hogy a különféle cselekményű filmekben olykor azért alapvetően hasonló érzelemvilágot kellett a szerzőnek ábrázolnia. A kétszáz éves ember című film zenéjéről a Filmtracks.com a következőket írta: „Mindenképpen vásároljuk meg, ha próbára szeretnénk tenni magunkat, elég jól ismerjük-e James Hornert, és felfedezzük-e az album hallgatása közben mind a tíz (igen, tíz!) korábbi filmzenéjét, melyekből ez a műve felépül. Ha azonban a hasonló iskolai dolgozatokról rossz emlékeink vannak, inkább kerüljük el.” Jonathan Broxton filmzenekritikus 2006-ban megfogalmazott véleménye szerint viszont „munkássága inkább olyan, mint egyetlen, 25 éve íródó, hatalmas, soktételes szimfónia, melyben minden egyes filmzene egy újabb tétel, s melyben a témák és motívumok éveken keresztül jelen vannak és tovább fejlődnek, nem csupán egyszeri, két órahosszás időtartamra szólnak.” Horner maga a következőképpen vélekedett: „Mozart korában Mozart volt a legjobb. De ha akármelyik tizenöt zeneszerzőt megnézzük abból az időből, kiderül, hogy a zenéjük tulajdonképpen olyan volt, mint Mozarté. Legyen az Michael Haydn, az ő édesapja, vagy bárki, a műveikbe belehallgatva rájöhetünk, hogy mind ugyanazt a zenei nyelvet beszélték. A filmzene egy furcsa, ördögi dolog; minden egyes darabnak teljesen különbözőnek kell lennie – legalábbis a jogásznyelv szerint. De művészként ezt lehetetlen megvalósítani. Ugyanazt a feladatot sokféleképpen is meg lehet oldani. Ott van például a Casper, vagy akármelyik kalandfilm, amelyhez akár én, akár mondjuk John Williams írt zenét – alapvetően ugyanúgy hangzanak. Lehet, hogy az egyik furfangosabb, a másik kifinomultabb, de végeredményben az összbenyomás ugyanaz. A klasszikus zene – a komolyzene – pedig számomra egy csodálatos világ, és merítek is belőle.” Egyes vélemények szerint a szerző a Titanic után nem igazán volt képes maradandót alkotni, ám éppen e megkérdőjelezett időszakban jelölték Oscar-díjra a Ház a ködben című filmhez írt zenéjét, és találkozhatunk a legújabb művei iránti meglehetősen pozitív hozzáállással is. ## Személyisége, magánélete James Hornert kedves és barátságos, bár eléggé visszahúzódó embernek tartották. Nem szerette a felhajtást, a hivalkodó hollywoodi partikat; filmjei bemutatóira sem mindig ment el, csak ha feltétlenül szükséges volt. Saját bevallása szerint igen félénk természetű volt; olykor még a zenekart vezényelni is lámpalázat okozott neki. A Londoni Szimfonikus Zenekar tubása, Patrick Harrild 2009-ben azt mondta: „amikor velünk dolgozik, mindig nagyon udvarias és barátságos, de komoly elvárásai vannak. Pontosan tudja, hogy mit akar hallani.” Zenéi „utóéletét”, az azokról írt kritikákat nem követte szorosan nyomon. Ha ellenben a munkájáról: a filmekről, a zeneszerzésről beszélt, elragadta a lelkesedés – hosszasan értekezett elgondolásairól, módszereiről, a zenéje által kifejezni kívánt érzelmekről. Élete volt a zeneszerzés, és ennek hangot is adott: „Nagyon szeretek zenét írni; soha nem is tudnék egyébbel foglalkozni, mint filmzeneszerzéssel.” Szabadidejében komolyzenei műveket és különféle népzenéket hallgatott elsősorban, saját szerzeményeit csak nagyon ritkán. („Az ír zene megszállottja vagyok. Szeretem a hangulatát, hangzását és időtlenségét.") Antoine Fuqua filmrendező szerint "családcentrikus ember volt. Nagyon szerette a gyerekeit." Ars poeticáját 1997-ben így fogalmazta meg: „Nem vagyok olyan, mint néhány más zeneszerző, mert én nem úgy tekintek erre, mint pusztán munkára. Úgy gondolok a zenére, mint művészetre. Nem gondolok az üzleti oldalára. Hálás vagyok, hogy olyasmit csinálok, ami mindenképpen közönség elé kerül, mert ha nem filmzenéket írnék, akkor komolyzenét írnék, melyet talán soha be sem mutathatnék. A mai világban komolyzenét írónak a filmek a \>\>festővászna\<\<. Ennek az a hátránya, hogy főnököm van, aki elvárásainak meg kell felelnem. De ha jobban meggondoljuk, ezzel nem sokban különbözöm a régi klasszikus zeneszerzőktől, akik például valami osztrák herceg megrendelésére írtak operát.” ### The Flying Horsemen Hornert a zene mellett gyermekkora óta érdekelte a repülés is – olyannyira, hogy tizenhét évesen már megszerezte pilóta-jogosítványát. „Azonban választanom kellett a repülés és a zene között” – mondta. „A zenét választottam, de sohasem távolodtam el a repüléstől.” Fordulópontot jelentett, amikor megismerkedett Ed Shipleyvel, a Flying Horsemen (Repülő Lovasok) nevű, eredeti második világháborús P–51 Mustang gépekkel repülő trió alapító tagjával. (A csapat másik két tagja Steve Hinton és Dan Friedkin.) Igen hamar szoros barátság alakult ki közöttük, és Horner innentől kezdve rendszeresen repült velük, általában Shipley társaként, aki szerint „ő az egyetlen, aki végig tudja repülni velünk a rutint úgy, hogy közben nem lesz rosszul.” A trió számára Horner volt a „negyedik repülő lovas”, mert „egyedül ő képes rá, hogy a zenéjében megjelenítse azt, amit repülés közben érzünk”. Ennek fényében a légibemutatókon a csapat 2010 májusa óta az általa komponált zenére repül, amelyet ők egyenesen a repülés himnuszának neveznek. ## Halála 2015\. június 22-én, hétfőn, helyi idő szerint délelőtt fél tíz óra körül Horner S-312 Tucano MK1 típusú, kétüléses magánrepülőgépe eddig tisztázatlan körülmények között lezuhant a dél-kaliforniai Santa Barbara közelében, a Los Padres Nemzeti Park területén. A becsapódást követően a repülőgép kigyulladt. A zeneszerző, aki egymaga tartózkodott a repülőgép fedélzetén, a balesetben életét vesztette. A történtekről a helyi tűzoltóság tájékoztatta a sajtót. A zeneszerző halálhírét személyi asszisztense, Sylvia Patrycja Wells hozta nyilvánosságra, melyet később ügynöksége, a Gorfaine/Schwartz Agency is megerősített. Zeb Dunn, Ventura megyei halottkém szerint Horner a gép becsapódásakor lelte halálát, melyet balesetnek minősített. Az amerikai Nemzeti Közlekedésbiztonsági Hatóság vizsgálja az esetet. ## Díjai és jelölései
1,061,819	Korjo	26,699,874	null	[ "Korjo" ]	egységes állam volt a Koreai-félszigeten, Thedzso király alapította 918-ban, fővárosa a mai Keszong volt. Ennek az államnak a nevéből származik a Korea név. Korjo államvallása a buddhizmus volt, azonban együtt létezett a taoizmussal, az egyre inkább terjedő konfucianizmussal és az ősi sámánizmussal. A Vang-dinasztia csaknem ötszáz évig uralkodott, és virágkorában Korjo a világ egyik legfejlettebb államának számított. Bár a feudalizmushoz hasonló rendszer épült ki itt, a társadalmi berendezkedés nem hasonlított az európai vagy japán feudalizmuséhoz. Ebben az időszakban kezdtek kialakulni azok a társadalmi elvárások és szokások, amelyek napjainkban is meghatározzák a koreai kultúra alapjait. Korjo egyik legnagyobb vívmánya a szeladon-kézművesség volt, amely a kínai fazekasságot is jóval felülmúlta; számos innováció fűződik a korjói fazekassághoz. Ugyancsak Korjóban találták fel a mozgatható fémbetűs nyomtatást, mintegy 200 évvel Gutenberg előtt, a legrégebbi ilyen eljárással készült könyv a Csikcsi. A Dél-Kjongszang tartománybeli Heinsza templomban őrzik a kor egy másik kiemelkedő és egyedi dokumentumát, a Tripitaka Koreanát, amelynek fa nyomódúcával a világ legrégebbi, érintetlen, kínai írással feljegyzett buddhista kánonját lehet nyomtatni. `-kori emlékei a Világörökség részét képezik.` ## Története ### Alapítása A 9. század végén Silla gyengülni kezdett, nem tudott mit kezdeni az egyre erősödő helyi urakkal, a központi irányítás kezdett szétforgácsolódni, lázadások törtek ki. Északon a kitajok támadásaitól szenvedő Palhe is alig tartotta már magát. 892-ben létrejött a rövid életű Hubekcse („kései Pekcse”) és 901-ben Thebong (más néven „kései Kogurjo”). Kjon Hvon, Hupekcse alapítója a negyedik fiát szánta trónörökösnek, azonban az elsőszülött fia ezt nem nézte jó szemmel és magának követelte a trónt. Kjon Hvon ezért összefogott Thebong alapítóját, Kung Jét trónjától megfosztó Vang Gonnal, aki végül győzött és maga ült a trónra. Vang Kogurjo legitim örökösének tartotta magát és az ország rövidített nevét adta saját államának: Korjo lett, aminek jelentése „magas hegyek és zubogó vizek”. A viszályok ezzel nem szűntek meg, Vang Gonnak csak 930-ban, Andongnál sikerült végleges csapást mérnie Hupekcsére, ekkor Silla is formálisan is behódolt Korjónak, 935-re pedig Hupekcse is teljesen Vang uralma alá került. Vang sillai és hupekcsei hercegnőket vett feleségül (összesen hat királynéja és 23 további ágyasa volt), ezzel véglegesen összekötve a vérvonalakat és saját udvarába integrálva a sillai és hupekcsei arisztokráciát. Vang volt az első koreai uralkodó, akinek valóban sikerült egyesíteni a Koreai-félszigetet egy állam alá. Thedzso nagylelkűen bánt a behódoltakkal, a sillai és hupekcsei arisztokraták földet és hivatali pozíciókat kaptak, a behódoló sillai király például főminiszteri rangot kapott. A főváros, Kegjong a kor egyik legfényűzőbb településévé vált, Vang Gon palotákat, buddhista templomokat, pavilonok sokaságát építtette fel, fallal vette körül először a királyi palotát, majd az egész várost; utóbbi építése 1029-ben fejeződött be, és összesen 25 kapuval rendelkezett. A 12. század elején körülbelül -en lakták. Újjáépítette az egykori kogurjói fővárost, és Szogjongnak („nyugati főváros”) nevezte el. A félsziget egyesítését követően Thedzso nekilátott, hogy visszaszerezze az egykori kogurjói földeket is, királyságát kiterjesztette a Jalu folyóig. 938-ban az akkor Thamna néven ismert Csedzsu szigete is uralma alá került. Számos reformot vezetett be, bár buddhista volt, szorgalmazta a konfuciánus államrendszer bevezetését, föld- és adóreformokat hajtott végre, és megengedte, hogy a földet a második vagy harmadik fiúgyermek örökölje, ha az elsőszülött alkalmatlannak bizonyul. ### Lázadások, trónfosztási kísérletek Thedzso jóindulatú földreform-terve a későbbi századok folyamán eltorzult, a szolgálatért cserébe kapott földadományozáson meggazdagodott arisztokrácia gyorsan magához ragadta a hatalmat. Nem csak a nemesek, de a buddhista templomok is hatalmas földekkel rendelkeztek, amit a megművelő parasztok béreltek a földesúrtól, sokszor pedig rabszolgákkal dolgoztattak a templomok is. Gyakorlatilag a földet valójában megművelők nem rendelkeztek a föld tulajdonjogával. A nemesség minden előjogot magának követelt, és bár a Kínából fokozatosan átültetett hivatalnokképző rendszer elviekben bárki számára elérhető volt származástól függetlenül, a gyakorlatban leginkább csak a nemesek gyerekei juthattak hivatali pozícióhoz. A földek többsége így távollévő hivatalnok földesurak kezében volt, a rossz gazdálkodás és a vagyon fővárosi koncentrálódásának következtében egyre nőtt a szegénység, és ezzel az elégedetlenség is. A 10. századi korjói uralkodók mindhiába küzdöttek hatalmuk megszilárdításáért, a vagyont felhalmozó magas rangú hivatalnokok és katonatisztek egymással versengtek a valódi hatalomért, miközben a fővárosban egyre másra törtek ki a lázadások, a véres összecsapások, és az országhatáron túlról is számos ellenség fenyegette az országot. A 11. század elején Hone korjói királyné, Kjongdzsong özvegye kiskorú fia, Mokcsong (997–1009) mellett töltött be régensi szerepet. Hone szeretője, az akkor már nagy hatalommal bíró Kim Cshijang segítségével akarta megfosztani Mokcsongot a tróntól és Kimtől született fiát ültetni rá. Mokcsong azonban segítségül hívta Kang Dzso (강조) hadvezért, aki seregével megtámadta a fővárost, végzett Kimmel és száműzte az özvegy királynét. Kang mégsem állt Mokcsong mellé, megölette a királyt, és Hjondzsongot, Thedzso egyik unokáját ültette a helyébe. Kang azonban maga is véres véget ért, a kitajok ellen vívott thongdzsui csatában lefejezték. Halálát követően is folytatódtak Korjóban a belviszályok. Míg a 11. században az anszani Kimek, a 12. század elején a kjongvoni I klán tagjai birtokolták a hatalmat azzal, hogy lányaikat a királyokhoz adták feleségül. I Dzsagjom (이자겸) második lánya Jedzsong (1105–1122) felesége volt, harmadik és negyedik lánya pedig Indzsong (1122–1146) feleségei. Miután Indzsong trónra került, I számos magas pozíciót szerzett magának az udvarban, és klánja tagjai is igen prominens hivatalokat kaptak, gyakorlatilag kezükben tartva a királyt. Indzsong megpróbált I ellenségeivel szövetkezni nagy hatalmú apósa ellen, azonban I rájött a terveikre és 1126-ban puccsot próbált végrehajtani, több épületet porig égetett a palotában, és számos ellenségét megölette, végül azonban 1127-ben legyőzték és száműzetésben halt meg. 1135-ben Indzsongnak újabb lázadással kellett szembenéznie, tanácsadója, a buddhista szerzetes Mjocshong (묘청) fordult ellene, amikor a király megtagadta tőle a főváros Kegjongból Szogjongba telepítését, és visszautasította a dzsürcsi Csin megtámadására vonatkozó tanácsát. Több hivatalnok, köztük a konfucianista Kim Busik felségárulásnak minősítette Mjocshong terveit, a szerzetes sereget toborzott az északnyugati régióban és Teü (대위, 大爲) néven „kikiáltotta” saját királyságát. Amikor a király elrendelte a lázadás leverését, saját hadvezérei fordultak Mjocshong ellen és gyilkolták meg 1136 tavaszán. A 12. században folytatódtak a lázadások, és Korjo állandó politikai feszültségben élt. A királyok eleinte a civil hivatalnokok alá rendelték a hadsereg vezetőit, és a katonai elit presztízse fokozatosan elhalványult, olyannyira, hogy egyes hivatalnokok szinte a rabszolgákkal egyenlő szinten bántak a magas rangú katonákkal is. Több kisebb és sikertelen lázadás után 1170-ben végül Csong Dzsungbu (정중부) tábornoknak sikerült hatalomra törnie, megfosztotta trónjától a feslett és fényűző életet élő Idzsongot (1146–1170), és Kodzse szigetére száműzte. Helyébe báburalkodóként Mjongdzsongot (1170–1197) ültette, saját emberei között osztotta szét a hivatalnokok, az udvar és a buddhista kolostorok vagyonát. A fontos pozíciókba a katonai elit került, Csong maga főminiszteri rangot szerzett. 1173-ban egy északkeleti katonai parancsnok a száműzött királyt támogatva megkísérelte megdönteni Csong hatalmát, de elbukott, s a volt királlyal együtt kivégezték. 1174-ben újabb lázadás tört ki ellene, de hamar elfojtotta. Végül 1179-ben egy újabb lázadó tábornoknak sikerült megölnie, a rend és a nyugalom azonban nem állt vissza Korjóban. Nem csak a katonák elégedetlenkedtek, a parasztok és a rabszolgák is gyakran lázadtak az elnyomás és a kihasználás ellen. 1176-ban nagyszabású rabszolgalázadás tört ki a mai Dél-Cshungcshong tartományban egy állami manufaktúrában, amely aztán átterjedt a szomszédos tartományra is. Bár sikeresen leverték a felkelést, az alacsony társadalmi státusúak elégedetlensége egyre csak fokozódott. 1177-ben és 1182-ben is feljegyeztek nagyobb felkeléseket. 1194 és 1199 között Kjongdzsuban és Kjongszang tartományban több mint paraszt lázadt fel. 1200-ban több manufaktúrában is fellázadtak a rabszolgák, több ezer alacsony rangú hivatalnok halálát és komoly anyagi károkat okozva. ### Háborúk és konfliktusok #### Kitajok és dzsürcsik 916-ban a kitajok császárává koronáztatta magát, megtámadta Palhét és 947-ben létrehozta Liao államot Korjótól északra. Korjo fős sereget toborzott az ország védelmére. 983 és 985 között a kitajok a dzsürcsiket is legyűrték, és szövetséget kerestek az egyre terjeszkedő szemben, Korjo azonban visszautasította az ajánlatot, így 993-ban a mintegy fős kitaj hadsereg megtámadta Korjót és egész a Cshongcshon-folyóig nyomult. Azt követelték a koreaiaktól, hogy szüntessenek meg minden kapcsolatot a kínaiakkal, szolgáltassák vissza a palhei területeket és legyenek a kitajok hűbéresei. Korjo visszautasította ezt a lehetőséget, így a kitajok újabb támadásra készültek. Köszönhetően azonban a ok felől érkező nyomásnak és a korjói diplomáciának, 994-ben elálltak tervüktől, és átmenetileg a két ország egyezséget kötött. 1009-ben azonban, amikor Kang Dzso (강조) megszabadult Mokcsong királytól, Liao -es sereggel vonult Korjo ellen, azzal az ürüggyel, hogy a király gyilkosát akarják megbüntetni. Kangot a thongdzsui csatában elfogták és lefejezték. Az udvar Nadzsuba menekült, a kitajok pedig kifosztották a fővárost és követelték Korjo behódolását. 1018-ban ennek megfelelően újabb hadjáratot indítottak, amit Kang Gamcshan (강감찬) tábornok vert vissza, kiszorítva az ellenséget Koreából. A kitajok mellett a korjói államnak a dzsürcsikkel is meggyűlt a baja. A Koreai-félsziget északkeleti végénél élő dzsürcsi törzsek először a kitajok alattvalói voltak, a 11. század elején pedig mind többször törtek be Korjóba, a keleti partok mentén fosztogattak. 1104-ben sikertelenül próbálta velük felvenni a harcot két korjói tábornok, Im Gan (임간) és Jun Gvan (윤관), a dzsürcsik előnyben voltak a lovasságuk miatt, amivel Korjo nem rendelkezett. 1107-ben már lovassággal vette fel a harcot a támadók ellen Jun tábornok összesen fős sereggel, és átvették a hatalmat a mai Dél-Hamgjong tartomány területe fölött. Kilenc helyőrségi várost hoztak itt létre a határ védelmére. A politikai harcoktól legyengült korjói állam azonban tárgyalásokat követően 1109-ben visszaadta a területet a dzsürcsiknek, akik 1115-ben létrehozták saját államukat, Csint és 1122-ben megdöntötték Liao hatalmát. #### Japán kalózok Koreát a 11. századtól kezdve újra meg újra támadták kalózok, de olyan pusztítást, mint amit a 13. századtól fogva a japán kalózok, a vakók vittek véghez, még nem látott a félsziget. 1223-tól fogva rendszeresen fosztogattak a partok mentén és néhol beljebb is. Falvakat égettek fel és több száz foglyot ejtettek. 1366-ban a fővárosig is eljutottak. 1375 és 1388 között tetőzött a rohamuk, összesen 378 támadást jegyeztek fel ebből az időszakból. Cshö Muszon (최무선) magas rangú katonatiszt sikeresen elérte, hogy 1377-ben Korjo létrehozza a Fegyverkezési Minisztériumot, ami felügyelte a lőfegyverek, ágyúk gyártását és a hadihajó-építést. Cshö volt az első Koreában, aki lőport használó fegyvereket fejlesztett, ezzel tartva kordában a japán kalózokat. Feljegyzések szerint egy csatában több mint 500 japán kalózhajót győzött le. 1389-ben 100 hajóval megtámadta a vakók bázisát Cusima szigeténél, és mintegy 300 japán kalózhajót süllyesztett el. Ennek ellenére a kalóztámadások nem szűntek meg véglegesen Korea területe ellen, és a Csoszon-korban is folytatódtak. ### A Cshö klán katonai diktatúrája 1196-ban Cshö Cshunghon (최충헌) hadvezér puccsot hajtott végre, megölte Csong Dzsungbut és letaszította a trónról Mjongdzsongot. Ezzel kezdetét vette a Cshö család mintegy hatvanéves katonai diktatúrája. Cshö Sindzsongot (1197–1204) ültette a trónra, de a valódi hatalom az ő kezében volt. Legfelsőbb Igazgatóság (교정도감, Kjodzsong Togam) néven hozott létre testületet, valamint egy katonai tanácsot (중방, csungbang) uralma megerősítéséhez. Ideje alatt négy király váltotta egymást. Fia, Cshö U (최우) továbbvitte apja diktatúráját, visszaadta az elvett földeket és rabszolgákat az eredeti tulajdonosaiknak abban a reményben, hogy ezzel megelőzheti a lázadásokat. Andrew C. Nahm szerint a Cshö család akár a japán sógunátusokhoz hasonló katonai kormányt is kialakíthatott volna, ezt valószínűleg a mongolok felemelkedése akadályozta meg. Cshö U képtelen volt visszaverni a mongolokat, 1232-ben az udvar és a főváros lakosságának egy része Kanghva szigetére menekült és egészen 1270-ig maradt ott. A mongolokkal való vívódás közepette Kodzsong királynak 1258-ban sikerült megszabadulnia Cshö Itől (최의), Cshö U unokájától, így a 60 éves katonai diktatúra véget ért, megkezdődött azonban a hosszú mongol alárendeltség. ### A mongol uralom (1270–1356) Korjo már a 13. század elején kénytelen volt szembenézni a mongolokkal. Dzsingisz kán maga követelte Korjótól, hogy a koreai ország tisztelete jeléül különféle javakat küldessen neki, Korjo azonban megtagadta ezt és a mongol küldöttséget útban hazafelé meggyilkoltatta. Ögödej nagykán 1231-ben indított hadjáratot Korjo ellen, mintegy 28 éves állandó háborúskodást kezdve a félszigettel. 1232-ben a koreai udvar Kanghva szigetére menekült, a mongolok pedig elfoglalták a Han folyótól északra fekvő területeket, az elkövetkezendő években végig fosztogatták a városokat, tönkretéve, sokszor földig rombolva számos fontos építészeti emléket (palotákat, pagodákat, buddhista templomokat, a híres koreai szeladont készítő égetőkemencéket), megsemmisítettek számos történelmi dokumentumot. Rövid időre tűzszünetet kötöttek ugyan, mely 1247-ig tartott, és mindenféle módszerrel igyekeztek megtéveszteni és kikerülni a mongol követeléseket, 1241-ben például a királyi vérvonalból származó Vang Dzsunt (왕준, 王綧) küldték az udvarba a koronaherceg helyett, és erre a mongolok mintegy 14 évig nem jöttek rá. Dzsun Möngke nagykán egyik lányát vette feleségül, ezzel megkezdve a koreai hercegek beházasodását a mongol vérvonalba. 1254-ben újabb háború robbant ki, a mongolok több százezer koreait öltek meg és mintegy foglyot ejtettek. 1259-ben Korjo megadta magát és a mongolok vazallusává vált. A koronaherceget ettől kezdve rendszeresen a mongol udvarba küldték „tanulni”, valójában fogságba került, és a mongol uralkodó szabta meg a korjói trónutódlást. 1270-ben a korjói udvar visszatért Kegjongba. Egyedül a Szambjolcsho (삼별초) alakulat küzdött tovább a mongolok ellen Csedzsu szigetét használva bázisnak, Pe Dzsungszon (배중손) vezetésével 1273-ig tartották magukat. 1274-től, Vondzsong (원종) halálától számítva a koreai királyok nem kaphatták meg a csong (종) posztumusz nevet, és egyszerűen csak vangnak (왕), „királynak” hívták őket, ami jelezte, hogy rangban a mongol uralkodó („császár”) alatt voltak. A koreai királyi vérvonalból származók rendszeresen mongol hercegnőt vettek feleségül, a mongol uralkodók és rokonaik pedig gyakran választottak maguknak koreai feleséget, illetve ágyast. 1275-től Korjo kénytelen volt átvenni a Jüan adminisztratív rendszert. Koreának óriási mennyiségű sarcot kellett megfizetnie, aranyat, ezüstöt, gabonát, ramit, selymet, fűszereket, egyéb terményeket, lovakat, sőt nőket is kellett küldenie az akkor már Jüannak nevezett mongol dinasztia számára. Mindezeken felül 900 hadihajót, katonát és mindenféle foglalkozású kézművest és munkást követeltek az országtól, akiket a japánok elleni (sikertelen) hadjárataikhoz használtak fel. A mongol uralom gazdaságilag teljesen tönkretette Korjót, és politikailag is meggyengítette. A mongol hatás a koreai kultúrára is rányomta a bélyegét. A nemesek közül sokan kezdtek mongolul tanulni, több mongol szót átvett a koreai nyelv és többen mongol stílusú nevet választottak maguknak. A haj- és ruhaviselet is a mongol stílust tükrözte a nemesség körében. Az egyik legnagyobb változás a korai házasság megjelenése volt, a családok már igen fiatalon, gyakran kisgyermekkorban férjhez adták a lánygyermekeiket, hogy megelőzzék az elhurcolásukat mongol földre, az éves sarc keretében. Az esküvőkön ma is él a Korjo korban átvett mongol hagyomány, ami szerint a menyasszony arcára piros pöttyöket festenek. Ebből az időből ered a mandu nevű étel is. ### Korjo hanyatlása A 14. század közepén számos tehetséges katonai vezető volt Korjóban, például Cshö Jong, Cshö Muszon (최무선) vagy I Szonggje (이성계), és neves tudósok is voltak a jeles személyek sorában, ennek ellenére a dinasztia sorsa megpecsételődött. 1308 és 1392 között tizenegy király váltotta egymást a trónon, ami nem segítette az ország politikai életének stabilitását. Számos külső tényező is problémát jelentett. 1359 és 1361 között észak-kínai banditák fosztogatták Korjót, olyannyira, hogy az udvarnak ismét Kanghva szigetére kellett menekülnie egy időre. 1368-ban a letaszították a trónról, a koreai király pedig az új Ming-dinasztiát pártolta. A koreai seregeknek sikerült némi területet visszahódítani a mongoloktól és a dzsürcsiktől, Kogurjo korábbi mandzsúriai területeit azonban nem. Kongmin király (1351–1374) a felesége halálát követően teljesen elhanyagolta királyi teendőit, és mindent egy buddhista szerzetesre, Sin Donra hagyott. Sin megpróbálta véghezvinni Kongmin elkezdett, majd felesége halála után abbahagyott reformjait, azonban ellenségei végül vesztét okozták, és maga a király végeztette ki. Kongmint egyik eunuchja gyilkolta meg, I Inim (이인임) ragadta magához a hatalmat, és Kongmin Sin Don egyik ágyasától született fiát, Moninót ültette a trónra U néven. Egyes elméletek szerint U nem is Kongmin gyermeke volt, hanem Sin Doné. U uralkodása alatt az udvarban állandó volt a pro-Ming és a pro- tábor harca. 1388-ban a Ming uralkodó követelte, hogy az egykori mongol területeket szolgáltassák vissza, ekkor U, Ming-ellenes tanácsnokai hatására, elrendelte a kínaiak megtámadását. I Szonggje ellenkezett, figyelmeztette a fiatal királyt, hogy nem jó ötlet egy erősebb birodalmat provokálni, ráadásul az évszak sem volt megfelelő a támadáshoz, illetve elvonni a seregeket délről, ahol a japán kalózok fenyegették Korjót. U nem hallgatott a tábornokra, I és a második sereg tábornoka, Cso Minszu (조민수) visszafordította a seregeket és a fővárosban katonai puccsot hajtott végre. A két tábornok azonban nem értett egyet az utódlást tekintve, és Cso, támogatói segítségével Cshangot (1388–1389) ültette a trónra. Inek azonban sikerült megfosztania Csót hatalmától, és Kongjangot (1389–1392) koronázta meg, a hatalmat azonban maga gyakorolta. Földreformot hajtott végre a nagy birtokok tulajdonosainak hatalmát megnyirbálandó, és minden ellenállótól megszabadult, többek között Csong Mongdzsu (정몽주) tudós minisztert és Cshö Jong tábornokot is megölette. 1392-ben maga ült a trónra, megalapítva saját uralkodói dinasztiáját, és Csoszon névre keresztelte királyságát. ## Gazdaság Korjo elsődlegesen mezőgazdaságból élő állam volt, bár létezett külkereskedelem és kézműves ipar is. A legjellemzőbb termény a rizs, az árpa, a köles, a ginzeng, különféle fűszerek, babfélék (szójabab, mungóbab, azukibab) és gyümölcsök voltak. Állandó kereskedelmi egységek (경시, kjongsi) csak a fővárosban működtek. Vidéken időszakos vásárokat tartottak, ahol főképp cserealapon kötöttek üzletet. A kereskedelemben nagy szerepet játszottak a házalók. A korban többször is változott a földosztási törvény; volt időszak, amikor tizennyolc kategóriában osztottak földet a nemességnek, és özvegyek is kaphattak földet. A mértékegység a kjol (결) volt, ami az egységnyi földterületen termelt gabona mennyiségére vonatkozott, nem területi mértékegység volt. A tulajdonosok jórészt távollévő birtokosok voltak, akik a fővárosban éltek, földjeiket rabszolgák és bérlők művelték meg, utóbbiak a termény negyedét voltak köteles bérleti díjként megfizetni. A földadományok elméletben továbbra is állami tulajdonban voltak, és tilos volt magántulajdonban földet tartani, ennek ellenére a gyakorlatban a földesurak szabadon adták-vették a földet, és a nemesség felemelkedésével, a kormányzati igazgatás lanyhulásával egyidejűleg egyes kiváltságos családok kezében tömörült össze a megművelhető földterület nagy része. A 12. században mintegy 360 nagy birtok volt Korjóban. A földet nem csak a fiúgyermekek örökölhették, egyenlő jogok illették meg a lánygyermekeket és az özvegyeket is. A manufaktúrák (소, szo) állami kézben voltak, ezek nyersanyagokat dolgoztak fel, aranyat, ezüstöt, vasat, sót, selymet, papírt, faszenet, olajat, kerámiákat, fonalat, tust, ékszereket készítettek. 1363-ban kínai hatásra a pamutgyártás is megkezdődött. Az 1300-as évek vége felé a lőpor megjelenésével lőfegyvereket gyártó manufaktúrák is létesültek, ezek azonban nem járultak hozzá jelentős mértékben a gazdasághoz. A manufaktúrákban jórészt helyhez kötött rabszolgák dolgoztak. Szongdzsong király (981–997) a mezőgazdaság fejlesztésére nagy hangsúlyt fektetett, a szárazföldi és a vízi közlekedés javítását is támogatta. Az ő uralkodása alatt vas pénzérméket nyomtak, 1097-ben rézből, 1101-ben ezüstből is készítettek már érméket, később pedig aranyérmék és papírpénz is forgalomba került. Az állam többféle adót szedett, földadó sújtott minden olyan földet, aminek nem kiváltságos személyek („érdemes alattvaló”, magas rangú katonák családjai és özvegyei), illetve az állam vagy templomok voltak a tulajdonosai. A földeket termékenységük szerint három csoportba osztották, és a termény egytizede volt az adó. A családoknak az adóztatható személyek (16 és 59 év közötti férfiak) száma szerint fejadót is kellett fizetniük. Létezett sóadó, üzletadó és hajóadó is. A fejadót leszámítva a többi adót javak formájában kellett megfizetni. Voltak alkalmanként kivetett extra adók is, ezeket szintén javakban kellett beszolgáltatni. Míg Sillában virágzott a kereskedelem más országokkal, a Korjo-korban jelentősen zsugorodott a külkereskedelem lehetősége. Ennek ellenére létezett kereskedelem, a kínaiakkal és a mongolokkal is, és ebben fontos szerepet játszottak a Rjeszong (례성) folyó kikötői. A fővárosban több fogadó is épült a külföldi kereskedők számára. Alkalmanként a japánokkal is kereskedtek. Korjo főleg ginzenget, ruhaanyagot, papírt, tust, fémet, nemezt, edényeket adott el, más országokból pedig teát, lakkozott árukat, könyveket, festéket és gyógyszereket hozott be. Akárcsak Sillának, Korjónak is volt kapcsolata arab kereskedőkkel, akitől fűszereket, korallokat, higanyt vettek aranyért és szövetekért cserébe. A kései időszakban még a thaiokkal is kereskedtek. A Korjo-korban létezett az úgynevezett po (보) is, ami gyakorlatilag a céh megfelelője, bár ezek a tömörülések sokszor pénzügyi intézmények is voltak, pénzt kölcsönöztek. Voltak kifejezetten kereskedelmi pók, jótékonysági pók és az oktatás elősegítésére létrehozottak is. A buddhista templomok is alapítottak pókat. ## Társadalom ### Társadalmi rétegek Korjo lakossága a 11. században 2,1 millió fő körül lehetett, de más források szerint akár az 5 vagy 6 milliót is elérhette. A fővárosban legalább felnőtt élt és 8500 kézműves dolgozott. Az ország társadalma erőteljesen osztályfüggő volt, születés szerinti rangsor működött. Négy fő osztály létezett: Felső osztály: ide tartozott a királyi család és rokonsági ága, a legmagasabb rangú rendfokozattal (품, phum) rendelkező tisztviselők és családtagjaik, valamint egyes vidéki elit családok tagjai. Középosztály: ide tartoztak a palota hivatalnokai (남반, namban) és a phum rendfokozattal nem rendelkező alacsonyabb rangú tisztségviselők, illetve családjaik. Ugyancsak ide tartoztak a hjangnik (향리), a vidéki tisztségviselők, és a nekik alárendelt hagupcsanggjo (하급장교). A középosztály tagjai műveltek voltak és földdel, kiváltságokkal is rendelkeztek. Alsó osztály: kollektíven jangminnek (양민) nevezték őket, aminek jelentése „jó emberek”, ide tartoztak a szabad parasztok, a katonák, a kézművesek, a kereskedők, a halászok, vagyis az adót fizető réteg. Legalsó osztály: a cshonmin (천민), a nem szabad réteg. Ide tartoztak a révészek, a küldöncök, a vadászok, a hentesek, a bányászok, a szórakoztatást végzők (azaz a valamilyen alantasnak tartott foglalkozásúak), valamint a rabszolgák (노비, nobi), akik vagy magántulajdonban voltak, vagy állami tulajdonban és manufaktúrákban dolgoztak. A rabszolgák külön közösségekben éltek és a munkahelyükhöz voltak kötve, akárcsak a parasztok a földhöz. A rabszolganők gyermekei automatikusan rabszolgák lettek. A háborúk során foglyul ejtett külföldiek, valamint a bűnözők (egyes esetekben a felsőbb osztálybelieket is beleértve) is rabszolgák lettek. A felnőtt férfi szolgák neve kano (가노) volt, a szolgálólányoké kabi (가비), a fiú szolgálóké kadong (가동). ### Szokások A korjói társadalom jelentősen eltért a későbbi Csoszon-kori társadalomtól a szokások terén, ennek magyarázata a Csoszon által preferált konfucianizmus szabályaiban keresendő. Korjóban a nők saját vagyonra is szert tehettek, amelyet gyermekeik örökölhettek. Amennyiben egy nő utód nélkül halt meg, vagyonát testvérei, és nem a férje örökölte, így a későbbi szokásokkal ellentétben a nőt férjhez menetel után sem tekintették a férj családjához feltétel nélkül tartozónak. A nők és a férfiak szabadon vegyülhettek, az esküvőt pedig általában a menyasszony házában tartották, és gyakran a férj hosszabb-rövidebb időre ide is költözött. Egy férfinak három-négy felesége is lehetett, a válás is megengedett volt, és a későbbi szokásokkal ellentétben az özvegyeknek is szabad volt újra férjhez menniük. A férfiak átlagosan 20, a nők 17 évesen kötöttek házasságot. A nemesi családok nem csak az apai, de az anyai ágon is számon tartották felmenőiket és nagy hangsúlyt fektettek a klánjuk (본관, pongvan) származási helyére. ## Kultúra ### Vallás Korjo államvallása a korábban Pekcsében és Sillában is gyakorolt buddhizmus volt, azonban megfért mellette a sámánizmus, a konfucianizmus és a taoizmus is, jellegzetes keveréket alkotva a kora koreai emberek életében. A buddhista templomok és a szerzetesek befolyása nagyon nagy volt Korjóban. Békeidőben a templomok a szokásos dolgukat végezték, háborúban pedig a szerzetesek is hadsereget alakítottak. Két fontos vallásos ünnep létezett ekkor, a jondunghö (연등회, „lótuszlámpás fesztivál”), melyet a modern Koreában is megtartanak és a phalgvanhö (팔관회), ahol különféle isteneknek, a hegyek és folyók szellemeinek adtak elő rituális táncokat, énekeket és zenés színjátékokat az ország jólétéért imádkozva. Ez a sillai hagyomány Korjóban fokozatosan aratóünneppé alakult át. A koreai buddhizmus jelentős változásokon esett át Icshon (의천) szerzetesnek köszönhetően. Icshon Mundzsong király fia és Szondzsong király testvére volt, 1085-ben Kínába utazott, ahol taoista és konfucianista gondolatokkal ismerkedett meg. Hazatérve a buddhista iskola tanait kezdte terjeszteni, majd saját rendet hozott létre. Számos templom épült a fővárosban és szerte az országban. A szerzetesek között hierarchia működött, a legnevesebbek megkaphatták a kuksza (국사, nemzeti tanító) vagy a vangsza (왕사, királyi tanító) címet. A királyi család és a nemesek családjainak tagjai közül sokan lettek szerzetesek. Eredetileg szegényekből is válhatott szerzetes, 1059-ben azonban olyan törvényt hoztak, ami limitálta az alacsony sorból származó szerzetesek számát. A templomok hatalmas földbirtokokkal rendelkeztek és rabszolgákat is tartottak, és alkoholt is készítettek nagy mennyiségben. A korjói buddhista dokumentumokat nyomódúccal készítették, az UNESCO Világörökség részét képező Tripitaka Koreana nyomtatásához fa nyomódúcot készítettek, egy másik dokumentum, a Csikcsi pedig az első dokumentum a világon, melyet mozgatható fémbetűs nyomtatással készítettek, mintegy 200 évvel Johannes Gutenberg előtt. ### Oktatás 958-ban Kvandzsong király elrendelte a kínai hivatalnoki vizsgarendszer átvételét, ezzel pedig tovább fejlesztette a korjói oktatás konfucianista alapjait, korábban ugyanis már léteztek konfucianista iskolák a fővárosban és más nagyobb városokban a nemesi elit képzésére. 992-ben létrejött az első akadémia, a Kukcsagam (국자감), amely hat részből állt, három konfucianista tanokkal foglalkozott, a másik három pedig joggal, hivatali adminisztrációval és matematikával. A tanulókat származásuk szerint osztották be. A 10. század végén minden körzetbe küldtek egy konfucianista tanítót és egy orvost, akik az oktatást népszerűsítették. Létrejött a királyi könyvtár, a Piszoszong (비서성) és a Szuszovon (수서원), ahol könyveket készítettek. Számos könyvet Kínából hozattak az oktatáshoz. A hivatalnoki vizsga (과거, kvago) három részből állt: a csinsa (진사), költeményekből és szépirodalomból, a mjonggjong (명경), ami konfuciuszi klasszikusokból, valamint a harmadik, ami vegyesen matematikából, asztrológiából, orvostudományból és geomantiából. A 10. század végén a vizsgát kétlépcsőssé tették, azok, akik az alapokból már levizsgáztak, magasabb szintű vizsgát tehettek, ez volt az úgynevezett királyi vizsga. A vizsgát csak nemesi családok gyermekei tehették le, de a legrangosabb miniszterek fiai enélkül is kinevezhetőek voltak. Az állami akadémián túl visszavonult hivatalnokok és tudósok magániskolákat is alapítottak, például a neves Cshö Cshung (최충) is, akit a „koreai Konfuciuszként” tartanak számon. A fővárosban 12 ilyen magániskola működött, melyek több sikeres vizsgázóval büszkélkedhettek, mint a nemzeti akadémia. A 11. század végén, 12. század elején a magániskolák presztízse miatt az állam igyekezett megreformálni az oktatási rendszert és növelni a követelményeket a fővárosi iskolákban (경학, kjonghak) és a vidéki iskolákban (향학, hjanghak / 향교 hjanggjo). Ebben az időszakban a nemzeti akadémia kibővült hadtudománnyal és egy új orvosi iskolával. ### Művészetek A korjói művészeteket befolyásolta a sillai örökség, illetve a kínai dinasztiákkal tartott egyre szorosabb kapcsolat is. Festményekből mindössze tíz darab maradt fenn, legtöbbjük Japánban található. Egy részük buddhista vallásos tematikájú, de található köztük egy vadászatot ábrázoló darab és két tájkép is. Jórészt -kori stílusban készültek. Falfestményekből sem maradt sok fenn, a Puszoksza és a Szudoksza templomokban található egy-egy alkotás, illetve néhány korabeli sírban találtak még falfestményeket. A szobrászatban a buddhista alakok domináltak, különféle Buddhákat öntöttek vasból, illetve faragtak kőből. A sillai szobrászathoz képest a korjói minősége és mennyisége is csökkent, az eleinte hatalmas, kerekded alakok kisebbé és absztraktabbá váltak. A Buddha-szobrok mellett készültek még koreai maszkok, amelyek legjellegzetesebb példái egy korjói szobrászmester Hahö falu számára fából készített maszkjai. Ezeket valószínűleg a Tang-kori kínai maszkok ihlették, és később befolyásolták a japán nómaszkok fejlődését is. Korjo egyik legjellegzetesebb hagyatéka a szeladon. A koreai mesterek a kezdeti kínai szeladon másolása után létrehozták saját, különleges szeladonjaikat. Eleinte egyszerűbb darabok készültek, amelyeknél leginkább a jellegzetes szín elérésére törekedtek. A 12. században már berakásos díszítéssel látták el a tárgyakat, ami jellegzetesen koreai találmány volt a szeladonművészeten belül. A berakás mellett karcolással, véséssel és áttört díszítőtechnikával is dolgoztak. Jellegzetesen koreai formák alakultak ki, például tök, padlizsán vagy bambuszrügy alakú kerámiák készültek. Emellett a fazekasok a Silla kort idéző barna kerámiát is készítettek. A lakkozott dísz- és használati tárgyak készítésének technikáját a koreaiak a kínaiaktól tanulták meg még a három királyság idejében, azonban a koreai lakkozás művészete önállóan fejlődött tovább és jellegzetessé vált. Ami leginkább megkülönbözteti a kínai lakkozástól, az a saját fejlesztésű berakásos jellegű technika, melynek során a kagylóhéjat, illetve a teknőspáncélt, bronzból és ezüstből készült drótdíszítéssel kiegészítve kender vagy kenderrel bevont fenyőfa alapra tapasztják a lakk segítségével, majd számos réteg ragasztót és lakkot visznek fel, amíg a kagylóhéj vagy teknőspáncél teljesen el nem tűnik. Ezután köszörűkővel és faszénnel addig csiszolják, míg a minta elő nem bukkan. A lakkozott tárgyak többsége – a fennmaradt darabok alapján megítélve – a buddhizmus gyakorlásához használt edények, dobozok voltak, például tömjén- vagy rózsafüzértartók, és kizárólag a gazdagok engedhették meg maguknak. A korabeli kínai követek is feljegyezték a koreai gyöngyház lakkmunkák kiváló minőségét és szépségét. A bronzművészet kiemelkedő darabjai közé tartoznak a buddhista templomok tömjénégetői, melyek egymásra helyezett öblös csészékhez hasonlítanak, illetve a kundikák és a tükrök. A sillai harangokhoz képest a korjói harangok mérete kisebb lett, és minőségben sem érték fel az elődöket. ### Építészet A korjói építészetre valószínűleg a Tang-kori építészet lehetett leginkább hatással, ami a 12. században, a kereskedelemnek köszönhetően jutott el Koreába. Ezt a stílust koreaiul csusimpho (주심포) stílusnak nevezik. Jellegzetessége, hogy csak az oszlopok tetején helyeztek el dúcot, méghozzá oszlopokat összekötő oldalsó gerenda nélkül. Az oszlopfőn négyzet alakú dúcsüveg helyezkedik el. A kazettás mennyezet hiánya miatt a koszorúgerendák és a talpszelemenek is szabadon látszanak. Az 1300-as években a hatására újabb építészeti stílus, a tapho (다포) kezdett el terjedni Korjóban. Jellemzője a többdúcos megoldás, tartóborda helyett. Ez látványosabb, mint a csusimpho, mivel az oszlopok közötti dúcok kitöltik a korábban üres teret. Ilyen stílusban épült a Simvonsza (심원사) templom Pogvangdzson (보광전) terme. A pagodaépítészetben Korjo eleinte a sillai tradíciókat követte, bár a tetőkövek vékonyabbak voltak, az ereszgyámkövek száma pedig 3-4-re csökkent. Később teljesen megváltozott a stílus, több emeletet emeltek, a gyámkövek szinte felismerhetetlenné váltak és jelentősen csökkent az egyes emeletek magassága. Készültek oktagonális pagodák is, mint a Voldzsongsza (월정사) kilencemeletes pagodája. A korszak vége felé a pagodaépítészet szinte teljesen megszűnt. A korjói építészeti emlékek közül nem sok maradt fenn az utókornak, a legtöbb elpusztult a különféle támadásokban. Csupán néhány épület maradt meg a 14. századból, a Puszoksza (부석사) templom Murjangszudzson (무량수전) terme és Csoszadang (조사당) épülete, valamint a Szudoksza (수덕사) templom Teungdzson (대웅전) terme, mindhárom nemzeti kincs besorolást kapott az örökségvédelmi hivataltól. A leírások szerint a kegjongi Hungvangsza (흥왕사) templom grandiózus alkotása volt a korjói építészetnek, arany és ezüst pagodákkal. A korjói építészet egyik jelentős fennmaradt alkotása még a márványból készült Kjongcshonsza pagoda (개성 경천사지 십층석탑 Keszong Kjongcshonszadzsi sipcshung szokthap), amely egykoron a Kjongcshonsza templomhoz tartozott. A pagoda a Koreai Nemzeti Múzeumban látható. ### Zene és tánc A buddhizmus államvallássá válásával a vallásos zene és tánc is előtérbe került, a kínai befolyásnak köszönhetően pedig tovább élt a Sillától örökölt tangak (당악) udvari zene, melynek szó szerinti jelentése „Tang-zene”, valamint kínai stílusú színjátékokat is előadtak. A jondunghö (연등회, „lótuszlámpás fesztivál”) és a phalgvanhö (팔관회) fesztiváloknak is köszönhetően a tánc és a zene fontos művészeti ággá fejlődött. A kiszengek megjelenése is hozzájárult mindehhez, a zenével, költészettel és tánccal foglalkozó hölgyek feladata a szórakoztatás volt. Az aratóünnep idején a sillai örökségként tovább vitt, sámánisztikus cshojongmu (처용무) maszkos táncot adták elő. Ebben a korban jelentek meg az utazó társulatok, amelyek a korábban csak fesztiválok idején előadott darabokat, táncokat hétköznap is előadták, repertoárjukat pedig akrobatikus mutatványokkal és szatirikus színjátékokkal színesítették. A korszak korábbról örökölt jellegzetes hangszerei közé tartozik a hun (훈; egyfajta furulya), a phiri (피리, egyfajta aerofon hangszer), melynek rokon hangszerei léteznek szerte Ázsiában, de hangja egyedülálló, szaxofonra emlékeztető. A kínai eredetű hangszerek mellett kifejezetten koreai hangszereket is használtak, mint például a tegum (대금), a citera családba tartozó hathúros komungo (거문고) és 12 húros kajagum (가야금), valamint az erhu rokonaként számon tartott hegum (해금). ## A filmművészetben thumb\\|250px\\|A Moon Lovers: Scarlet Heart Ryeo főszereplői A Korjo kort több filmben és televíziós sorozatban is ábrázolták: Filmek: - Korjodzsang (고려장), 1963, rendezte: Kim Gijong (김기영) - Wang-geon, the Great, 1970, rendezte: Cshö Inhjon (최인현) - A Frozen Flower, 2008, rendezte: Ju Ha (유하) Televíziós sorozatok: - Tears of the Dragon, 1996–1998, KBS - Thedzso vanggon, 2000–2002, KBS - The Dawn of the Empire, 2002–2003, KBS - Sin Don, 2005, MBC - Empress Cheonchu, 2009, KBS2 - Faith, 2012, SBS - God of War, 2012, MBC - The Great Seer, 2012, SBS - A császárság kincse, 2013, MBC - Shine or Go Crazy, 2015, MBC - Jungnjongi narusa, 2015–2016, SBS - Moon Lovers: Scarlet Heart Ryeo, 2016, SBS - Guardian: The Lonely and Great God, 2016, tvN - The King in Love, 2017, MBC - My Country: Egy új kor hajnala, 2019, JTBC/Netflix
64,851	Death Valley Nemzeti Park	26,676,432	null	[ "Az Amerikai Egyesült Államok völgyei", "Kalifornia földrajza", "Nemzeti parkok az Amerikai Egyesült Államokban", "Nevada földrajza" ]	A Death Valley Nemzeti Park (magyarul Halál-völgy Nemzeti Park) a legszárazabb és legforróbb amerikai nemzeti park. Itt található Észak-Amerika legalacsonyabb pontja, a Badwater-medence is, 86 m-rel a tengerszint alatt. Nevét 1849-ben, a kaliforniai aranyláz idején kapta bevándorlóktól, akik eltévedtek és majdnem odavesztek a völgyben. A park területe , tájegységei: a Saline Valley, a Panamint Valley nagy része, a Death Valley és több hegylánc egy-egy része. A Death Valley a Föld egyik legforróbb területe, száraz, sivatagos, az éves csapadékmennyiség a völgyben kevesebb mint 50 mm. A barátságtalan időjárás ellenére sokféle állat és növény otthona a terület. Még őshonos, csak itt élő halfaj is van némelyik vízforrásban. A változatos geológiai múltjának köszönhetően különleges természeti képződményekben is páratlanul gazdag. Többek közt itt van a híres Zabriskie Point, a Racetrack Playa vitorlázó kövei, de találunk a parkban ércek festette sziklákat és holdbéli kanyonokat is. 1933 óta áll védelem alatt, 1994-ben nyilvánították nemzeti parkká. ## Fekvése Kaliforniában, a Sierra Nevada hegységtől délkeletre fekszik, egy kis része átnyúlik Nevada államba. Keleten az Amargosa, nyugaton a Panamint hegylánc fogja közre, északon a Sylvania, délen az Owlshead hegység a határa. Legalacsonyabb pontja Badwater (−86 m), legmagasabb pontja a 3368 m magas Teleszkóp-csúcs (Telescope Peak). A nemzeti parkban két nagy völgy található: a Death Valley és a Panamint Valley. A híres 51-es körzet és több titkos katonai bázis is található a park közelében. ## Klímája A Death Valley a Föld egyik legforróbb területe. 1913. július 10-én 56,7 °C-ot mértek, ami azóta is rekord az Egyesült Államokban és ez a Földön mért legmagasabb hőmérséklet. A nappali átlaghőmérséklet júliusban eléri a 47 °C-ot, és nem ritkák az 50 °C fölötti értékek. Száraz, sivatagos terület, az éves csapadékmennyiség a völgyben kevesebb mint 50 mm, de a hegyoldalakon 380 mm is lehet. Az óceán felől érkező nedves légtömegeket a hegyek felfelé kényszerítik. A vízpára kicsapódik, és hegylánc túloldalára már csak száraz levegő érkezik. A Death Valley-t három nagy hegylánc választja el az óceántól: a Parti-hegység, a Sierra Nevada, végül az Argus és a Panamint hegység, a Mexikói-öböl felől érkező felhőknek a Sziklás-hegység állja útját. Éppen ezért ide csak igen kevés csapadék jut, ráadásul ez a kevés viszont hirtelen, nagy esők formájában hullik. A völgyben nincs növényzet vagy nagyon gyér, a kopár hegyoldalak pedig nem tudják megtartani a hirtelen lezúduló esőt, és ez komoly árvizekhez vezet. 2004 augusztusában egy ilyen áradásban két ember életét vesztette, és a nemzeti parkot teljesen le kellett zárni. Télen északi, nyáron déli az uralkodó szélirány. ## Élővilága ### Növények A szélsőséges klíma ellenére ezernél is több növényfaj honos a Death Valley Nemzeti Parkban; ezek közül huszonegyet (mint például a sárga panamint százszorszépet vagy a kék virágú halálvölgy zsályát) sehol másutt nem találni. Ez a sokszínűség egyrészt annak köszönhető, hogy a terület egyfajta átmeneti zóna a Mojave-sivatag, a Nagy-medence és a Sonora-sivatag között, másrészt annak, hogy a parkban háromféle élőhely is megtalálható: a sivatagi, az erdei és az alpesi. A szélsőséges klímában kulcskérdés, hogyan sikerül alkalmazkodni a száraz éghajlathoz. A völgyre jellemző kreozot cserje (Larrea tridentata) és a meszkvitófa (Prosopis laevigata) gyökere 15 m-re is lenyúlik, hogy elérje a talajvizet. Míg a közeli Mojave-sivatagban sok a kaktusz és a pozsgás, a Death Valley-ben ezek ritkák a szélsőséges meleg, a vízhiány és a sós talaj miatt. A völgyet körülölelő hegyeken, kb. 150 m-es tengerszint feletti magasságtól viszont megtalálható többek közt az ezüst bokorkaktusz (Cylindropuntia echinocarpa) és a hódfarkú fügekaktusz (Opuntia basilaris), 1000 m felett gyakori az engelmann-sünkaktusz (Echinocereus engelmannii). A még magasabb hegycsúcsokon borókafélék (Juniperus) és fenyőfélék, például a nevadai cirbolyafenyő (Pinus flexilis) vagy a simatűjű szálkásfenyő (Pinus longaeva) alkotnak erdőket. A pozsgásokkal szemben a sós környezetet bíró pickleweed (Batis maritima) a tengerszint alatti mocsaras részeken nő. A Death Valley-ben több fűfajta él, mint kaktuszféle, ami a száraz időjárást tekintve meglepő lehet. Télen, amikor alacsonyabb a hőmérséklet és több a csapadék, a rengeteg fűféle kizöldül, és a völgy egyes részei vadvirágos mezővé változnak. ### Állatok Sokféle hüllő, madár és emlős otthona a völgy, mind jól alkalmazkodtak a sivatagi környezethez. A sokféle és nagy számban is megtalálható rágcsáló mellett él még a völgyben és a hegyekben földikutya, hiúz, puma és kitróka is. A legnagyobb őshonos emlős a kanadai vadjuh, kisebb csordái főleg a hegyoldalakon barangolnak, de néha letévednek a völgy aljára is. Nincs természetes ellenségük, de az amúgy is szűkös táplálékért meg kell küzdeniük a bányászok által itthagyott és túlszaporodott, vadon élő szamarakkal. Elsőre úgy tűnhet, a nagy számban előforduló hollók az egyetlen madarak a vidéken, de már 1890-ben is 78-féle madarat tartottak számon, ma pedig már ennek ötszörösét. Viszonylag sok gyík él Death Valley-ben, kígyó annál kevesebb. Még őshonos hal is van a parkban, a Death Valley pupfish (Cyprinodon salinus) ősei évezredekkel ezelőtt úsztak a Colorado folyóból a Manly-tóba (ld. kialakulása). A mai öt különálló populációjuk egyben öt alfaj is. A legzordabb körülményekhez alkalmazkodtak, megélnek a 34-37 °C-os, tengernél hatszor sósabb, oxigénben szegény vízben. ## Története ### Kialakulása A Death Valley legrégebbi kőzetei a radiometrikus kormeghatározás szerint 1,7-1,8 milliárd évesek. Ezek metamorf vagyis hő és nagy nyomás hatására átkristályosodott kőzetek, az egykori vulkanikus hegylánc maradványai. 1,4 milliárd éve nagyobb mennyiségű gránit nyomult kéregbe, majd ez az gránit intrúzió (ma a Panamint-hegység) kiemelkedett, hogy közel 500 millió évig erodálódjon. Körülbelül 1,3 milliárd éve sekély tenger borította el a területet és vastag konglomerátum, mészkő, dolomit és sztromatolit rétegek halmozódtak fel. Kb. 800 millió éve a Rodinia szuperkontinens törésvonalai mentén elkezdett széttöredezni, a Death Valley területén egy passzív perem (egymáshoz képest nem mozgó kőzetlemezek találkozása) alakult ki. Az ezután következő események nem teljesen tisztázottak. Ebből az időszakból egyszerre jelentkeznek trópusi meleg tengerre jellemző üledékes kőzetek és gleccserek által sodort sár és sziklatörmelékek. Több elmélet magyarázza az ellentmondást: (1) a közeli kőzetek eróziójából származó törmeléket a folyók szállították a tengerpartra, ahol alluviális hordalékkúpokat hoztak létre. (2) A Rodinia szuperkontinens szétválásakor, az akkoriban keletkezett Csendes-óceán ömlött be a területre. (3) Leszakadt partijég-darabok szállították magukkal a törmeléket. Sőt az is lehetséges, hogy mindhárom esemény közrejátszott a táj alakulásában. 550 millió éve, a korai kambrium időszakban a lankás, homokos tengerpart kb. a mai Las Vegasnál lehetett. Nem voltak a parton magasabb hegyek, a folyók a növényzet hiánya miatt nagy mennyiségű hordalékot a tengerbe szállították. Ebből az időből származnak a legrégebbi fosszíliák is. A mezozoikumban (225–65 millió évvel ezelőtt) a táj drámaian megváltozott. A csendes-óceáni kéreglemez az amerikai lemez felé nyomódott, szubdukciós zónát hozott létre, aminek következtében a tengerfenék kiemelkedett, hegyek és vulkánok jöttek létre. Az intenzív vulkánkitörések hatására a tengerpart körülbelül 300 km-rel nyugatabbra került, a Death Valley pedig történetében először eltávolodott az óceántól. 65 millió éve, a kainozoikummal egy 30 millió éves nyugodt időszak is következett, a hegyeket csak az időjárás koptatta. A miocén korszakban, kb. 25 millió éve a tektonikus mozgás iránya megváltozott, a partvidéket nem összenyomta, hanem széthúzta. A mozgás a mai napig tart, ez okozza a földrengéseket az USA nyugati partvidékén. A széthúzódás völgyeket hozott létre, ekkor kezdett kialakulni a Death Valley mai formája. A környező hegyeket az időjárás koptatta, a törmelék és a vulkanikus hamu pedig a völgyekben gyűlt össze, de a terület folyamatos süllyedése miatt ezek nem töltődtek fel teljesen. A pleisztocén időszak legutóbbi jégkorszaka alatt a Sierra Nevada gleccsereinek vize feltöltötte a völgyet. Az utolsó ilyen tavat, ami éve a területen volt, Manly-tónak nevezik. ### Az őslakosok Az elmúlt évben négy népcsoport is élt a Death Valley-ben. Az első emberek a nevarik (Nevares Spring People) voltak, i. e. 7000 táján érkeztek, amikor még a Manly-tó volt a mai kopár vidék helyén és a sokkal enyhébb időjárás miatt gazdag vadászmezőt jelentett. I. e. 3000 körül a hasonló kultúrájú miszkitok (Mesquite Flat People) jöttek a helyükre, majd 1000 év múlva a szaratogák (Saratoga Spring People) váltották őket, akik ügyesebb vadászok és kézművesek voltak és néhány titokzatos sziklarajzot is maguk után hagytak. Ekkoriban már valószínűleg a mai sivatagos terület volt a tó helyén. I. e. 1000 körül a nomád timbisa törzs (régi nevük: sosón) telepedett le, akik szintén vadászattal és gyűjtögetéssel foglalkoztak. A hőség miatt éves ciklikussággal vándoroltak: télen a völgy alján a vízforrások közelében telepedtek le, majd a nyár közeledtével, ahogy a termések a hegyen egyre magasabban értek be, ők is felköltöztek a hegyek közé. Néhány család a mai napig Furnace Creek közelében él. Nyelvükön a völgy neve Tümpisa, sziklafestéket jelent, utalva az itt található vörös agyagra. Egy másik – ma már elhagyott – falujuk a Grapevine-kanyonban volt, közel a mai Scotty’s Castle-höz. A falut Maahununak hívták, jelentése nem teljesen ismert, a hunu kanyont jelent. ### Az elveszett 49-esek Az első fehérek a kaliforniai aranyláz (1848-55) idején érkeztek. 1849 októberében egy 120 szekérből álló karaván letért az útról, hogy levágjanak egy 800 km-es kerülőt. Az első akadályoknál többségük visszafordult, de 20 szekér továbbhaladt. Két hónapig bolyongtak hegyeken és sivatagokon át, mire Death Valley-be értek. A völgyön túl magasodó hegyeken szekérrel nem lehet átjutni, ezért az igavonó ökröket levágták, így élelemhez is jutottak, szekereiket pedig felhasználták tűzifának, hogy a húst megsüthessék. Gyalogszerrel indultak tovább és végül a Walkers Passon át sikerült kijutniuk. Nem tudták, de útjuk legnehezebb része a Mojave sivatagon még hátra volt. Egyikőjük elmenőfélben még visszanézett és a „Goodbye, Death Valley!” (Viszlát, Halál-völgy!) szavakkal búcsúzott a völgytől. A név azonnal megragadt, annak ellenére, hogy a csapatból csak egy idős ember halt meg, aki már a völgybe érkezéskor is haldoklott. William Lewis Manly, a csoport egyik tagja, könyv formájában is megjelentette kalandjuk történetét, ami nagyban hozzájárult a terület ismertségéhez. A geológusok róla nevezték el a korábban itt lévő Manly tavat (ld. kialakulása). ### Bányászat 1883-ban kezdték a szappankészítéshez szükséges bóraxot és zsírkövet bányászni. A kitermelt anyag elszállításának nehéz feladatát a „twenty mule team”-ek, vagyis a „húszöszvéres csapatok” oldották meg. Valójában 18 öszvér és két ló húzta az összesen 9 tonnás szekereket, kb. 3 km/h-s sebességgel, így az út 20 napig tartott a 265 km-re lévő Mojave vasútállomásig. 1883 és 1889 között a húszöszvéres csapatok 9000 tonna bóraxot szállítottak el a völgyből. 1890-ben adták át az első Death Valley-be vezető vasútvonalat, ami megpecsételte a öszvérszekerek sorsát, de mégis ekkor váltak híressé. A Pacific Coast Borax Company bányatársaság a csapatok romantikus történetével kezdte reklámozni a völgyben bányászott bóraxot, amit 1891-től 20 Mule Team Borax néven kezdtek forgalmazni. A reklámfogás bejött, a terméket még ma is lehet kapni. A 19. század végén más érceket, aranyat, ezüstöt, rezet és ólmot is bányászni kezdtek, de a vasúttól való nagy távolság és a forró klíma nehezítette a kitermelést. 1903 decemberében ezüst keresése közben nagyobb mennyiségű aranyat találtak, ami egy kisebb aranylázat indított el, de kiderült, hogy kevés arany van a földben, ezért csak néhány bánya tudott nyereséges lenni. 1915 körül a völgyben időlegesen befejeződött a bányászat. Ahogy a bányagépek egyre modernebbé váltak, az ércekben kevésbé dús területeket is érdemes lett kiaknázni. A bányászat nagyipari méreteket öltött, hatalmas gépekkel végeztek külszíni fejtéseket, aminek az 1976-os nemzeti parkokról szóló kongresszusi határozat vetett véget. Ez megtiltotta a külszíni fejtést, az új bányaengedélyek kiadását és a régieket is felülvizsgálták. 1980-ban újabb szigorítás lépett életbe, ami a bányák fokozatos bezárásához vezetett. Ma már csak egy földalatti nátrium-tetraborát-bánya működik, Dante’s Peak közelében. ### Védettség és az utóbbi évtizedek 1933\. február 11-én Hoover elnök védett nemzeti műemlékké (National Monument) nyilvánította a Death Valley-t és környékét. Franklin D. Roosevelt elnök gazdasági válságból kiutat mutató, New Deal programja keretében utakat, vízvezetékeket, telefonvonalat és az indiánoknak egy kis falut építettek. A nemzeti műemlékké nyilvánítás miatt kis időre leállították az építkezéseket és a bányászatot, de hamar megállapodás született ezek újraindításáról. A nagyipari méretűvé fejlődött bányászat ellen egyre többen tiltakoztak, ami végül az 1976-os nemzeti parkokról szóló kongresszusi határozat megszületéséhez vezetett, amit 1980-ban tovább szigorítottak. A nemzeti műemléket 1994. október 31-én nemzeti parkká nyilvánították és egyúttal kibővítették, így a Death Valley Nemzeti Parknak a völgy már csak egy részét alkotja. ## Fontosabb látnivalók A Death Valley Nemzeti Park páratlanul gazdag különleges természeti képződményekben. A látnivalók nagy része aszfaltúton érhető el, de összesen több mint 500 km hosszú, terepjáróval járható földútja is van, amin a legeldugottabb részek is megközelíthetők. Az autóutak mellett ezernél is több gyalogösvény van a völgyben és környékén, de nyáron a szélsőséges melegben a gyalogtúra nem javasolt. A parkban az itt felsoroltak mellett még sok más látnivaló is van (Amargosa Chaos, Hell’s Gate, Mosaic Canyon, Mushroom Rock stb.), de itt csak a fontosabbakat, érdekesebbeket említjük. ### Artist’s Drive Az Artist’s Drive vagy Artist’s Palette (a Művész Palettája) különböző ásványok és ércek által színesre festett vulkanikus hamu. A kék, piros, zöld, sárga hamurétegek a sziklába vannak beágyazódva és úgy néznek ki, mintha egy hatalmas festőpalettára keverték volna ki a színeket. ### Badwater Badwater-medence (magyarul Rosszvíz) az USA legmélyebben fekvő pontja, 86 m-rel van a tenger szintje alatt. A tóban források törnek fel, ezért itt mindig van víz. Télen több, nyáron kevesebb, mert hamar elpárolog. A tó vize háromszor sósabb a tengernél (innen a hely neve). Ennek ellenére több állat és növény él itt, köztük a sehol máshol elő nem forduló, mikroszkopikus méretű Badwater csiga. A legmélyebb pont tulajdonképpen nem itt van, hanem néhány kilométerrel nyugatabbra. A táblát a forráshoz tették, mert a pontos hely a vízmosások miatt folyton változik, és a különbség amúgyis nagyon kicsi. A tó mellől indul évente a világ egyik legextrémebb és legnehezebb versenye, a Badwater maraton. A futóknak 217 km-t kell megtenniük a Mount Whitney hegy lábáig. Útközben három hegyvonulaton kelnek át, összesen 4000 m szintemelkedéssel. ### Dante’s Peak Dante’s Peak vagy Dante’s View (Dante-csúcs vagy -kilátó) a Badwater fölé magasodó 1700 m-es hegy csúcsa. Fantasztikus kilátás nyílik az egész völgyre, a nagyon száraz levegő miatt 50-100 kilométerre is ellátni. Itt általában 10-15 °C-kal hidegebb van, mint a völgy alján, ami a nyári melegben különösen vonzóvá teszi. A Pacific Coast Borax bányavállalat nevezte el a helyet, Dante Alighieri Isteni színjátéka után, mert olyan a kilátás, mintha a mennyből néznénk a purgatóriumot. ### Devil’s Cornfield A Devil’s Cornfield (az ördög kukoricása) egy különleges örökzöld növényből álló mező. A növényt angolul arrow weednek (lat: Pluchea sericea) nevezik, de a névhasonlóság ellenére nem egyezik meg a magyarul nyílfűnek nevezett növénnyel. Az arrow weed kb. 1,5–2 méter magas, egymástól 2–3 méterre lévő bokorszerű csomókban nő. Érdekessége, hogy a sós földben gyökerező növények kicsit kiemelkednek a földből, mintha egy kis só- vagy földoszlopon állnának. Nevét onnan kapta, hogy az őslakosok nyílvesszőt készítenek belőle. ### Devil’s Golf Course A Devil’s Golf Course (az ördög golfpályája) a Death Valley talán legérdekesebb képződménye. Sziklakeménységű sókristályokból álló, csipkésen töredezett felszínű mező, milliónyi egymásba kapcsolódó, szabálytalan, 10–50 cm átmérőjű mélyedéssel. A sok egymásba érő lyuk miatt néhol inkább göröngyös talajnak tűnik. Közelről nézve láthatóvá válnak a mélyedésekben megbúvó apró sókristály barlangok, amikből a mező felépül. Nevét onnan kapta, hogy ezen a talajon csak az ördög tud golfozni. ### Golden Canyon A Golden Canyon (Aranykanyon) kedvelt kirándulóhely, gyalog egy-két óra alatt végigjárható. Délutánonként a kanyonba besüt a lemenő nap és a sziklafalak ilyenkor vörös és arany színben úsznak. Itt forgatták a Csillagok háborújának egyik jelenetét, amiben a jawák elfogják R2-D2-t. ### Homokdűnék Homokdűnék a völgy csak egy részén vannak, bár a sivatagi éghajlat miatt sokan gondolják, hogy az egész völgy ilyen. A legmagasabb dűnék kb. 30 méter magasak, de a nagyok mellett sok kisebb is van. Napkeltekor vagy napnyugtakor a legszebbek, amikor az árnyékok kihangsúlyozzák a formákat és a távolban lévő kopár hegyek lélegzetelállító hátteret adnak a homokdűnéknek. A nemzeti park északi részén még két kisebb kiterjedésű dűnecsoport, az Eureka Dunes található. Ezek magasabbak, akár 200 méteresek is lehetnek, de nehezebben is megközelíthetőek, ide csak földút vezet. ### Racetrack Playa A Racetrack Playa (Versenypálya-síkság) egy időszakos tó medre a Panamint-hegység északi részén, a rejtélyesen mozgó köveiről híres. A terület teljesen sík és vízszintes, a 4,5 km-re lévő két vége között csak 4 cm(!) a magasságkülönbség. Az év nagy részén száraz, néhány cm-es darabokra töredezett agyagréteg borítja, növényzete nincs. A ritka, nagy esőzésekkor a közeli hegyoldalakról leömlő víz rövid ideig megmaradó, sekély tavat alakít ki. Itt találhatóak az akár több mázsás súlyt is elérő vándorló vagy vitorlázó kövek, amelyek több száz méteres csíkokat húzva maguk után változtatják helyüket a síkságon, mozgás közben azonban még senki nem látta őket. 1948-ban kezdték komolyan kutatni a köveket, illetve mozgásukat. Az akkori elmélet szerint az erős szél és a puha, sáros talaj elegendő a kövek mozgásban tartásához, de ezt az elképzelést megcáfolták. Az 1970-es években a jég szerepét vetették fel a jelenség hátterében, bizonyítani azonban nem sikerült az elméletet. A 2000-es évek elején Ralph Lorenz, a Johns Hopkins Egyetem bolygókutatója kezdett foglalkozni a problémával, s egy kísérlettel igazolta, hogy a jégbe fagyott kövek olvadáskor könnyen, kisebb szél hatására is elmozdulnak a homokon addigi helyükről, így hagyva maguk után a nyomot. ### Scotty’s Castle A Scotty’s Castle (Scotty vára) a völgy északi részén, a Grapevine-kanyonban fekvő spanyol villa. Scotty, azaz Walter Scott aranybányász és szélhámos, több üzletembert is megkörnyékezett, hogy fektessenek be nem létező bányájába. Albert Johnson chicagói milliomos belement az üzletbe, de miután nem jött a várt nyereség, személyesen ment a völgybe. Az asztmás Johnson állapota a völgy száraz, meleg klímájában meglepően gyorsan javulni kezdett, és felesége rábeszélte, hogy építsenek ott egy luxusvillát. Az 1922-ben kezdődött építkezés kétmillió dollárt emésztett fel. Közben Scotty elterjesztette a pletykát, hogy a házat a bányászott aranyból építette, és ezt bölcsen Johnson is megerősítette. Az épület pompája és a hozzá tartozó történet sok ezer embert vonzott, a magánvillából prosperáló vendégház lett. Johnson a luxusvillát a Gospel Foundationre hagyta, amitől a nemzeti park 1970-ben 850 000 dolláért vásárolta meg. ### Ubehebe-kráter Az Ubehebe-kráter (jelentése: „Nagy kosár a sziklában”) a vulkanikus tevékenység bizonyítéka. 3-5000 évvel ezelőtt keletkezett, amikor még a Manly-tó vize borította a tájat. Amikor egy víz alatti kitöréskor a láva a vízzel érintkezett, hirtelen nagy mennyiségű gőz fejlődött, ami robbanást idézett elő és ennek eredményeként alakult ki a 200 m mély kráter. A hely ma már teljesen inaktív, biztonsággal látogatható. Az Ubehebétől nem messze nyugatra egy másik, kisebb kráter van, a Little Hebe (Kis Hebe). ### 20 Mule Team Canyon A 20 Mule Team Canyont a neve ellenére a híres szállítócsapat sosem használta, tiszteletükre nevezték el így a kanyont. Szűk, kanyargós földút vezet keresztül az 5 km hosszú szurdokon. A táj holdbéli, szinte egyáltalán nincs növényzet. Még ma is megtalálhatók a hajdan fúrt vájatok, amikben a bányászok bóraxot kerestek. Omlásveszély miatt tilos bemenni, de egy zseblámpával bevilágítva benézhetünk a lyukakba. ### Zabriskie Point A Zabriskie Pointot Christian Brevoort Zabriskie-ről, a Pacific Coast Borax bányatársaság igazgatójáról nevezték el. A furcsa alakú sziklát az eső formálta bordázottra. A szikla anyaga aleurolit (iszapkő), ami szárazon nagyon kemény, ezért a növények nem tudnak gyökeret ereszteni rajta, ha azonban víz éri, felpuhul. A Death Valley-ben ritkán esik, de akkor hirtelen, nagy mennyiségben. Mivel az iszapkövön nincs növény, nincs ami megtartaná a vizet, így az eső rögtön le is folyik a szikla oldalán kis csatornákat vágva a felpuhult kőzetbe. Évezredek alatt a kis csatornák kimélyültek, amíg el nem érték a mai bordázott formát. Ez a hely is napkeltekor és napnyugtakor a legszebb, amikor a szikla alakját kihangsúlyozzák a sötét árnyékok. Zabriskie Point (1970) címmel forgatta Michelangelo Antonioni híressé vált filmjét a hippi életről és a 60-as évek amerikai ellenkultúrájáról.
964,016	Kim Dzsedzsung	26,893,575	null	[ "1986-ban született személyek", "Dél-koreai dalszerzők", "Dél-koreai modellek", "Dél-koreai színészek", "Dél-koreai énekesek", "JYJ", "K-pop-előadók", "TVXQ", "Élő személyek" ]	Kim Dzsedzsung (; színpadi nevén: Hero Jaejoong, 영웅재중, Jongung Dzsedzsung; Kongdzsu, 1986. január 26.) dél-koreai énekes, dalszerző, színész és modell. Az S.M. Entertainment fedezte fel egy meghallgatáson, még tinédzserkorában. 2003-tól 2009-ig a TVXQ együttes tagja volt, akikkel négy koreai és négy japán nyelvű nagylemezt és számos kislemezt adott ki. 2010-ben Pak Jucshonnal és Kim Dzsunszuval pert indított a kiadója ellen és saját együttest alapított JYJ néven. 2013 januárjában I címmel szólólemezt jelentetett meg. Több filmben és televíziós sorozatban szerepelt, mint például a Protect the Boss, a Time Slip Dr. Jin, a The Jackal is Coming vagy a japán Szunao ni narenakute (素直になれなくて; Hepburn: Sunao ni Narenakute<sup>?</sup>). A TVXQ és a JYJ lemezein dalszerző-szövegíróként is közreműködött. 2011 óta koncertrendezőként is dolgozik együttesében, illetve egy ritmikusgimnasztika-gálaműsort is rendezett Koreában. Ázsia egyik legszebb férfijaként tartják számon. ## Élete és pályafutása ### Korai évei Han Dzsedzsun néven született, négyéves volt, amikor édesanyja örökbe adta, a válása utáni nehéz anyagi körülményeire hivatkozva. Ezután lett a neve Kim Dzsedzsung, felvéve nevelőszülei vezetéknevét. Miután eldöntötte, hogy énekes lesz, tinikorában Szöulba költözött, ahol az iskola mellett diákmunkákat végzett, hogy ki tudja fizetni az albérletet, például rágógumit árult egy étteremben és statiszta volt a Harcosok szövetsége (Thegukki) (2004) című háborús filmben. A középiskolai tanulmányait nem fejezte be. Saját bevallása szerint nyolcadikos koráig botfülű volt és gyakran csúfolták az iskolatársai, mert rosszul énekelt. Rengeteg gyakorlással, autodidakta módon tanult énekelni. ### 2003–2009: TVXQ Kim gyerekkora óta énekes akart lenni, álma akkor vált valóra, amikor Csong Junhóval és Sim Cshangminnel megnyerte az S.M. Entertainment által szervezett SM Youth Best Contest versenyt. A három fiúhoz a televíziós tehetségkutatón felfedezett Kim Dzsunszut és az Amerikában válogatót nyert Pak Jucshont választotta a kiadó a TVXQ együtteshez, ahol Kim a vezérvokál szerepét töltötte be. A TVXQ 2003-ban debütált, első albumuk, a Tri-Angle 2004 nyolcadik legsikeresebb lemeze volt több mint eladott példánnyal. Kim Dzsedzsung az együttessel négy koreai és négy japán nagylemezt, valamint számos kislemezt adott ki. Csapattársaival az SBS csatorna Banjun Theatre című hétrészes sorozatában, valamint az együttes saját, négyrészes tévésorozatában, a Vacation-ben szerepelt. Az együttes Koreán kívül is rendkívül népszerű volt, Japánban az első külföldi fiúegyüttes volt, akiknek sikerült az Oricon slágerlistáján első helyet szerezniük és a TVXQ volt az első külföldi előadó, akinek nyolc kislemeze vezette a japán slágerlistákat. Dzsedzsung 2006-ban az A Millionaire's First Love című koreai film betétdalát énekelte Insza (인사) címmel. 2007-ben az ugyancsak az S.M. Entertainmenttel szerződésben álló The Grace együttes japán nyelvű kislemezén megjelenő Just For One Day című dalban működött közre. A Trick Project keretében japán nyelvű szólódala is megjelent, Maze címmel. Együttese Bolero/Kiss the Baby Sky/Wasurenaide című huszonötödik japán kislemezére Vaszurenaide (忘れないで; Hepburn: Wasurenaide<sup>?</sup>, ’Don't Forget’) címmel írt dalt. A dal a Secret Code című nagylemezükön is megjelent, amin Kim másik két szerzeménye, a 9095 és a 9096 is szerepelt. A Vaszurenaidét Japánban egy kozmetikum-reklámban is felhasználták. Pak Jucshonnal közösen írta a Kiss sita mama, szajonara (Kissしたまま、さよなら; Hepburn: Kiss Shita Mama, Sayonara<sup>?</sup>, ’As We Kiss, Goodbye’) című dalt, ami a T című albumon kapott helyet. 2009-ben ugyancsak Jucshonnal közösen adta ki a Colors (Melody and Harmony)/Shelter című kislemezt, ami a Hello Kitty 35. születésnapjának hivatalos dala volt. ### 2010–: JYJ és szólókarrier 2009-ben Kim Dzsedzsung, Kim Dzsunszu és Pak Jucshon beperelték a kiadójukat az igazságtalannak tartott szerződésük miatt és kiváltak az együttesből, létrehozva a JYJ-t. 2010 szeptemberében a JYJ megjelentette The... című lemezét, ami első helyen debütált az Oricon slágerlistáján. Októberben az együttes angol nyelvű nagylemezt is kiadott The Beginning címmel, melyen Kanye West is közreműködött. A felvételek idején Kim még nem beszélt folyékonyan angolul. 2011 januárjában együttesével koreai nyelvű középlemezt adott ki Their Rooms címmel, melyre három dalt írt, Ppiero (삐에로), Nine és I.D.S. címmel. Áprilisban Dzsedzsung a JYJ-vel turnézott Ázsiában és Észak-Amerikában. A turnét később Európára és Dél-Amerikára is kiterjesztették. Dzsedzsung a turné ázsiai részén rendezői minőségben is részt vett, júniusban pedig az LG Whisen Rhythmic All Star 2011 gálaműsor színpadi rendezője volt. Szeptemberben a JYJ újabb koreai nyelvű albumot adott ki In Heaven címmel, darabot adtak el belőle és a lemez a Kaon slágerlistáját is vezette. Az albumra Dzsedzsung két új dalt komponált, In Heaven és Get Out címmel, utóbbit Pak Jucshonnal közösen. Az In Heavent Kim Pak Jongha színész barátja emlékére írta, aki néhány hónappal korábban öngyilkosságot követett el. Dzsedzsung számos filmbetétdalt énekelt, 2009-ben a Heaven’s Postman filmjének Szaranga (사랑아, „Szerelem”) című dalát, majd a Noegen ibjol naegen kidarim (너에겐 이별 나에겐 기다림, „Számodra elválás, számomra várakozás”) és a Cshadzsattda (찾았다, „Megtaláltalak”) című dalokat Jucshon Sungkyunkwan Scandal című sorozatához, utóbbi dalt együttesével közösen vette fel. Két saját sorozatához is énekelt fel betétdalt, a Protect the Bosshoz I'll Protect You címmel, mely vezette a Hanteo slágerlistáját, valamint a Time Slip Dr. Jin című sorozatához a Living Like a Dream dalt; mindkettőnek maga írta a dalszövegét. 2012-ben csapattársa, Kim Dzsunszu Tarantallegra című szólólemezére No Gain címmel komponált dalt, majd az újonc énekes Pek Szunghon debütáló Until The Sun Rises című dalának dalszövegét írta, valamint a Hongkongban forgatott videóklipben is szerepelt. 2012 decemberében ügynöksége bejelentette, hogy Kim 2013. január 17-én I címmel rockalbumot jelentet meg, melynek egyik producere Kim Bada, a Sinawe együttes énekese. A lemezen Dzsedzsung dalszövegíróként is közreműködik, valamint a The Jackal is Coming című filmje betétdalai is hallhatóak rajta. A lemez megjelenését január 26-án és 27-én két koncert követte. A koncertekre mind a jegyet percek alatt eladták, a minialbum pedig előrendelési rekordot döntött Japánban. A koreai koncertek után Kim ázsiai turnéra indult, melynek első állomása Thaiföld volt, ezt Sanghaj és Hongkong követte. 2013\. október 29-én jelent meg WWW című első nagylemeze, melyről október 15-én Sunny Day címmel kislemezt jelentetett meg, a dal duett I Szanggonnal a Noel együttesből. Katonai szolgálatának megkezdése után, távollétében jelent meg No.X című lemeze 2016 februárjában, mely eladott példánnyal az év első félévének 9. legsikeresebb nagylemeze volt. 2020\. január 14-én jelent meg Love Ballad című középlemeze, melyet egy ázsiai turné követett. Ősszel a Noblesse című animesorozat nyitódalát énekelte fel, melyet Hyde írt. ### Színészet Kim a szétválást követően kezdett érdeklődni a színészet iránt, 2009 végén szerepet kapott a Heaven’s Postman című koreai-japán koprodukciós tévéfilmben, ahol egy kómában fekvő iparmágnás fiatalembert játszott, aki testéből kilépve olyan emberek leveleit juttatja el a túlvilágra, akiknek meghaltak a szerettei. Kezdő színészi alakítását esetlennek ítélte a szakma, azonban „képregénybe illő megjelenését és különleges színészi auráját elismerték.” A szerepet azért kapta meg, mert a film híres forgatókönyvírója, Kitagava Eriko bevallottan a rajongója és „a forgatókönyv írásakor Dzsedzsungot képzelte el főszereplőként. Nem érdekelte, tud-e játszani vagy sem.” Ezt követően a Szunao ni narenakute című japán sorozatban, majd a Protect the Boss című koreai sorozatban játszott. Utóbbiban egy koreai csebol konglomerátum egyik igazgatóját alakította, aki unokatestvérével verseng a cég vezérigazgatói posztjáért és a főszereplőnő, egy titkárnő figyelméért. Alakítása a szakma elismerését is kiváltotta, a Szöuli Művészeti Főiskola igazgatója dicsérte a színész szemeinek kifejező erejét és a beszédstílusát. A forgatáskor színészkollégái és a stáb tagjai nagyra értékelték „munkaerkölcsét és szerénységét”. 2012-ben a Time Slip Dr. Jin című történelmi doramában egy Csoszon-korabeli katonatisztet alakított, aki egy magas rangú miniszter törvényen kívüli fiaként született. „Változatos arcjátékát”, érzelmi kifejezőképességét a szakma és a kritikusok is pozitívan fogadták. A sorozat kapcsán Kim egy rekordot is magáénak tudhat, rajongói 23,68 tonna rizst adományoztak a Dr. Jin sajtókonferenciájára, ami a legnagyobb mennyiség a rizsadományok történetében. Ugyanebben az évben forgatta első koreai mozifilmjét The Jackal is Coming címmel, melyben egy kifelé kedves és szerény, a kulisszák mögött azonban kiállhatatlan popsztárt személyesít meg, akit elrabol a Szong Dzsihjo alakította ügyetlen bérgyilkos. A vígjátékot Koreán kívül hat ázsiai országban is bemutatták. 2014 tavaszán Kim a Triangle című televíziós sorozatot kezdte forgatni, melynek sajtókonferenciáján bejelentette, hogy az év második felében bevonul katonának, ezt azonban elhalasztották és 2015-ben még leforgatta a Spy című televíziós sorozatot. 2017-ben a Manhole című fantasy televíziós sorozattal tért vissza a képernyőre, melyben egy időutazót alakított. ## Magánélete thumb\\|250px\\|Kim a leszerelése napján Örökbefogadó családjából nyolc nővére van, biológiai édesanyja második házasságából egy húga. Egy évig egy lakásban élt Kim Hjondzsunggal, az SS501 együttes énekesével. Egyedül él, egy macskája van, Csidzsi (지지), a hobbijai közé tartozik a képregényolvasás és a főzés, gyakran főz együttese számára is. Adoptálásáról egészen 2004-ig nem tudott, édesanyjával ekkor találkozott először az örökbe adás óta. 2006-ban jutott a média tudomására, amikor Dzsedzsung biológiai apja pert indított a nevelőszülők ellen a felügyeleti jogért. A férfi azt állította, hogy volt felesége nem értesítette arról, hogy örökbe adta a gyermeküket. Végül az apa visszavonta a keresetet. Dzsedzsung nyilatkozatot tett közzé, miszerint nem kívánja megváltoztatni a nevét, és továbbra is Kim Dzsedzsung akar maradni. Az énekesnek összesen kilenc tetoválása van, a mellkasán lévő Always Keep the Faith felirat emlékezteti arra, hogy „ha mindent elvesztek, amim van, akkor is meg kell tartanom a hitem.” Még a TVXQ-korszakban tetováltatta együttese nevét a hátára, ami alá 2010-ben, a szétváláskor a SOULMATE („lelkitárs”) szó első fele került, a szó másik fele Pak Jucshon hátán található, ugyancsak egy TVXQ tetoválás alatt. Ugyanebben az évben Kim JYJ-beli két csapattársa, Jucshon és Kim Dzsunszu nevét tetováltatta a derekára. Az egyik legszebb ázsiai férfinak tartják, a Protect the Boss című sorozatban sminkkel próbáltak meg „tompítani” a megjelenésén. A kínai 2011 Teen Choice: Asia’s Most Handsome Star szavazáson Ázsia legszebb férfijának választották, a kínai Easy magazin szerint azért, mert „olyan szép, hogy az már bűn”. Coffee Cojjee és J Holic néven saját kávéházai vannak Szöulban, valamint Pak Jucshonnal közösen a Bum's Story japán étterem tulajdonosa. 2017-ben Tokióban nyitott áruházat Kave Mall néven, majd Oszakában Cafe Kave néven kávézót, ezek azonban a Covid19-pandémia alatt bezártak. 2015\. március 31-én kezdte meg sorkatonai szolgálatát és 2016. december 30-án szerelt le. ### Incidensek 2005-ben a Rising Sun című TVXQ-dal tánclépéseinek próbája közben megsértette a térdízületét, ami miatt kórházba kellett szállítani és megoperálni. 2006 áprilisában egy szállodából hazafelé tartva megállították a rendőrök, az énekes vérének alkoholtartalma 0,071% volt, ami miatt 100 napra elvették a jogosítványát. A kiadója egy időre felfüggesztette a TVXQ-beli tevékenységét. 2012-ben Kimet azzal vádolták meg, hogy még 2009-ben felpofozott (más riportok szerint „ellökött”) egy zaklató szaszengrajongót. Az együttes sajtótájékoztatón kért bocsánatot, hangsúlyozva, hogy a szaszengek erőszakos viselkedése nagy nyomást gyakorol rájuk érzelmileg és idegileg. ## Diszkográfia ### Stúdióalbumok <table> <thead> <tr class="header"> <th scope="col" style="width:8em;"><p>Cím</p></th> <th scope="col" style="width:16em;"><p>Adatok</p></th> <th colspan="2" scope="col"><p>Legmagasabb<br /> helyezések</p></th> </tr> </thead> <tbody> <tr class="odd"> <td width="30"><p>KOR</p></td> <td width="30"><p>JPN<br /> </p></td> <td width="30"><p>US World</p></td> <td></td> </tr> <tr class="even"> <td colspan="4"><p>Koreai</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td scope="row"><p>WWW</p></td> <td><ul> <li>Kiadás dátuma: 2013. október 29.</li> <li>Újrakiadott album: Removing My Makeup (화장을 지우다), 2014. január 20.</li> <li>Kiadó: C-JeS Entertainment</li> <li>Formátum: CD, digitális letöltés</li> </ul></td> <td style="text-align: center;"><p>1</p></td> <td style="text-align: center;"><p>4</p></td> </tr> <tr class="even"> <td scope="row"><p>No.X</p></td> <td><ul> <li>Kiadás dátuma: 2016. február 12.</li> <li>Kiadó: C-JeS Entertainment</li> <li>Formátum: CD, digitális letöltés</li> </ul></td> <td style="text-align: center;"><p>1</p></td> <td style="text-align: center;"><p>8</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td colspan="4"><p>Japán</p></td> </tr> <tr class="even"> <td scope="row"><p>Flawless Love</p></td> <td><ul> <li>Kiadás dátuma: 2019. április 10.</li> <li>Kiadó: First JB Music</li> <li>Formátum: CD, digitális letöltés</li> </ul></td> <td style="text-align: center;"><p>—</p></td> <td style="text-align: center;"><p>1</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td scope="row"><p>Love Covers</p></td> <td><ul> <li>Kiadás dátuma: 2019. szeptember 25.</li> <li>Kiadó: First JB Music</li> <li>Formátum: CD, digitális letöltés</li> </ul></td> <td style="text-align: center;"><p>—</p></td> <td style="text-align: center;"><p>1</p></td> </tr> <tr class="even"> <td scope="row"><p>Love Covers II'</p></td> <td><ul> <li>Kiadás dátuma: 2020. július 29.</li> <li>Kiadó: First JB Music</li> <li>Formátum: CD, digitális letöltés</li> </ul></td> <td style="text-align: center;"><p>—</p></td> <td style="text-align: center;"><p>1</p></td> </tr> <tr class="odd"> <td colspan="4" style="text-align: center; font-size: 8pt;"><p>"—" nem került fel a slágerlistára vagy nem jelent meg a régióban</p></td> </tr> </tbody> </table> ### EP-k ### Kislemezek ### Filmzene ### Dalszerzőként ## Filmográfia ### Televíziós sorozatok ### Filmek ### Videóklipek ## Díjak és elismerések - 2\. SM Best Competition - Legjobb megjelenés - 14\. Nikkan Sports Drama Grand Prix - Legjobb mellékszereplő a tavaszi szezonban (Szunao ni narenakute) - Oricon Spring Drama ☆ AWARD 2010 - Legérdekesebb színész (Szunao ni narenakute) - 27\. Best Jeans Award - Best Male Jeanist 3. hely - Shorty Awards Celebrity - Az év legjobb Twitter-híressége - 2011 SBS Drama Awards - Új sztár (Protect the Boss) - 2012 Shorty Awards - Vox Populi híresség - 2012 MBC Drama Awards - Férfi újonc - 2013: Seoul International Drama Awards - legjobb sorozat-betétdal (Living Like A Dream) - 2014 Korea Drama Awards - Legjobb férfi színész (Triangle)''
79,913	C–50	26,112,876	null	[ "Magyar keskeny nyomtávú mozdonyok" ]	A C–50-es a magyar gyártmányú kisvasúti dízelmozdonyok egy típusa. Az 1950-es évek elején a Szállítóberendezések Gyárában és a MÁV Északi Járműjavító Üzemében fejlesztették ki, majd másfél évtized alatt több mint 200 darabot gyártottak belőle. Fénykorában a gazdasági vasutak meghatározó vontatójárműve volt, és a magyar kisvasutak jó részén még ma is ezek a mozdonyok húzzák a vonatokat. A fejlesztést a második világháború után kezdték el, és 1952-ben, amikor a Szállítóberendezések Gyára beszüntette a kisvasúti járművek gyártását, a még csak papíron létező mozdony tervezését a MÁV Északi Járműjavító Üzeme fejezte be, ahol tervezői Helm Ödön, Szakács Gábor és Temesi Béla mérnökök voltak. Az új mozdonyt, ami C–50 sorszámot és EDK–413 típusjelzést kapott, némi előkészítés után 1952. április 1-jén kezdték gyártani. Az első évben 20 darab készült el, ezeket Dombóváron, Balatonfenyvesen, Mezőhegyesen, Szerencsen, Kapuváron, illetve a Lőkösháza–Dombiratos vonalon állították forgalomba. A keskeny nyomközű vasutak hanyatlásával a '60-as évek végén megkezdődött a C–50-es mozdonyok selejtezése is. Többnyire nem vágták szét őket, hanem alkatrészforrásként a műhely mellé állítva lassan „elkoptak”. A gazdasági vasutak jelentős részének megszüntetése után sok C–50-est vettek át az erdei vasutak, állami gazdaságok és egyéb, vasutat használó cégek. 2008-ban még 69 mozdony volt fellelhető – változatos műszaki állapotban. A MÁV tulajdonában ezek közül összesen hét volt: négy Balatonfenyvesen, egy-egy pedig Nyíregyházán, illetve a Gyermekvasúton. Az erdei vasutaknál még mindig sok ilyen a mozdony fut, több vonalon kizárólag ilyenek járnak. Néhány példányt szobormozdonyként állították ki, így került C–50-es a Zsuzsi Erdei Vasút emlékét őrizendő Nyíracsádra. Öt mozdony magánszemélyek tulajdonában volt. ## Gyártásának előzményei és kezdete A magyarországi gazdasági vasutakon a második világháborút követően jelentős mozdonyhiány jelentkezett. A meglévő szedett-vedett mozdonyállomány képtelen volt kielégíteni a megnövekedett szállítási feladatokat. A Gazdasági Vasutak Igazgatósága (GVI) ezért 1948. október 7-én tervpályázatot írt ki, melynek célja 600–760 mm nyomtávolságú, 20–40 km/h maximális sebességű mozdonyok beszerzése volt. A pályázatra két cég jelentkezett. Az egyik az V. számú Autójavító Nemzeti Vállalat, amely egy 65 LE teljesítményű, 600 mm nyomtávolságú mozdonyt épített. Ezen pályázatra jelentkezett a Roessemann - Harmatta Gép és Csőgyár Rt. is az 1949-ben tervezett és épített A–26-os mozdonnyal, amiből azonban csak egy darab készült. Még az év folyamán megjelent az A–26-os továbbfejlesztett változata, a B–26-os mozdony. Ez utóbbit már sorozatban is gyártották (100 db), de kis teljesítménye (26 LE) miatt nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Az államosítások után Szállítóberendezések Gyára névre keresztelt üzem az eddigi tapasztalatokat felhasználva belekezdett egy nagyobb teljesítményű mozdony tervezésébe. A C típusú mozdonyt 50 lóerő teljesítményűre tervezték, így kapta a C–50 típusjelzést. 1952-ben azonban a gyár beszüntette a kisvasúti járművek gyártását, így a – még csak papíron létező – mozdony tervezését a MÁV Északi Járműjavító Üzeme fejezte be. Az új mozdony C–50-es sorszámot, és EDK–413 típusjelzést kapott. A mozdony tervezői az Északi Járműjavítóban Helm Ödön, Szakács Gábor és Temesi Béla mérnökök voltak. ## A mozdony gyártása Hivatalosan az Északi Járműjavítóban 1952. április 1-jén fogtak hozzá a típus gyártásához, a gyártás előkészítése azonban már hamarabb elkezdődött. A futópróbákat a Dombiratosi GV-n tartották. Az első évben 20 darab készült el a típusból. (GV 300-as sorozat) Ezeket Dombóváron, Balatonfenyvesen, Mezőhegyesen, Szerencsen, Kapuváron, illetve a fentebb említett Lőkösháza–Dombiratos vonalon állították forgalomba. ### A mozdony altípusai - GV 3700-as (korábban GV 300-as) sorozat: ezen mozdonyok legfőbb jellemzője a belső csapágyas kivitel, azaz a tengelyek csapágyazása a kerekek között van kialakítva. A sorozatból 85 darab készült, legidősebb példánya (GV 303) jelenleg a Gyermekvasúton található. Az első két példányt (GV 3701 és GV 3702) a Balatonfenyvesi Gazdasági Vasúton vágták szét 1997-ben. - GV 5700-as sorozat: az ebbe a sorozatba tartozó mozdonyok már külső csapágyazásúak: csapágyuk a kerekeken kívül, a tengely meghosszabbítását képező tengelycsapokon található. A Gazdasági vasutakhoz 38 darab került a típusból. (Két darab belső csapágyazásúból lett átalakítva. Elsősorban Balatonfenyvesen találhatók nagy számban.) 1957-ben kezdték gyártani. Az első példányt az 1954-ben készült belső csapágyas, GV 336 pályaszámú mozdonyból alakították ki. A sikeres próbák után GV 5702-től vadonatúj mozdonyok gördültek ki az üzemből. - GV 4500-as sorozat: ezeket a mozdonyokat más típusú mozdonyokból alakították át a Gazdasági Vasutak saját műhelyeiben, ezért kérdéses, hogy egyáltalán mennyire nevezhetők C–50-es mozdonynak. A legfőbb jellemzőjük az aszimmetrikus kivitel, akkumulátorládájuk rövidebb, mint a motortérburkolatuk. Jelenleg ilyen mozdony a Debreceni Vidámparki Kisvasúton és a Pécsi Gyermekvasúton üzemel. Ezek az egykori GV 4505, illetve GV 4509-es mozdonyok. - M297, 4000-es sorozat: ezeket a gépeket a MÁV részére építették. Ebből az altípusból kilenc darab készült. Öt darab 760 mm-es nyomtávolsággal a Nyírvidéki és a Hegyközi Kisvasút részére, kettő 950 mm-es nyomtávolsággal a Debreceni Kisvasút részére, valamint kettő 1000 mm nyomtávolsággal a Diósgyőr–Perecesi Kisvasút részére. Napjainkra a sorozatból egyetlen példány maradt fenn, ez a KVVG 4512 számú üzemi célú mozdony Nyíregyházán. A mozdonyok ezen kívül változatos külső megjelenéssel készültek, például a fentebb említett szimmetrikus, aszimmetrikus, külső és belső csapágyas gépek mellett készültek kúpos kivitelű gépek is. Ezeknél a motorház és az akkuláda teteje lejtős, oldala pedig a mozdony hossztengelye felé tart. ### Megrendelők A típusból a Gazdasági Vasutak Igazgatóságán kívül a MÁV, az erdei vasutak és különféle ipari üzemek is rendeltek. Ez utóbbiak számára 1953–54-ben adtak át jelentős mennyiséget. A mozdonyokból 20 darabot exportáltak Észak-Korea számára a NIKEX külkereskedelmi vállalat közreműködésével, valószínűleg 750 mm nyomtávolsággal. ### Meg nem valósult gyártási tervek Az '50-es évek elején megpróbálkoztak a mozdonytípus exportképessé tételével. A gyártással a győri Wilhelm Pieck Vagon- és Gépgyárat bízták meg. A gyár a Kohó- és Gépipari Minisztérium utasítására a MÁV Vasúttervező Üzemi Vállalatot bízta meg az exportálható változat gyártásához szükséges tanulmány, illetve a jellegtervek elkészítésével. A tervezők 1954. november végére elkészültek egy exportképes változatra vonatkozó tervekkel, melyekben a már gyártott típushoz képest a tengelytávolság megnövelését, a kerékpárok csapágyazásának és a hordrugók megváltoztatását, valamint a rugózatlan súlyok csökkentését, a fékszerkezet egyszerűbbé tételét, valamint a padló- és motorburkolatok magasságának csökkentését javasolták. Az elkészült tervek ellenére gyártásra nem került sor. ## A mozdony szerkezeti felépítése ### Főkeret A mozdony főkerete hengerelt idomacélból, hegesztéssel készült. A főkeret mind a négy sarkán súlyszekrények vannak elhelyezve. Ezekbe tetszés szerint előre gyártott súlyok helyezhetők, amivel növelhető a mozdony tapadása. A több súly nagyobb vonóerőt eredményez, ugyanakkor a kisebb terhelhetőségű pályán csak kisebb tengelyterhelésű mozdonyokkal lehet közlekedni. A súlyszekrények alacsony elhelyezése miatt alacsonyra kerül a mozdony súlypontja, így az a rossz minőségű pályán is képes biztonságosan közlekedni. ### Vonó- és ütközőkészülék A mozdonyok szabványos központi ütköző-vonó készülékkel szerelték fel, melyek függőleges irányban állíthatók, és a főkerethez rugózottan kapcsolódnak. ### Motorház, vezetőállás A vezetőállás a mozdony közepén található, minden irányban jó kilátást biztosít. A vezetőfülke a külsőleg közel azonos kivitelű (kivéve aszimmetrikus változat) motorház és akkumulátorszekrény között helyezkedik el. A mozdony két vége közti egyetlen látható különbség, hogy a motorház eleje rácsozott, míg az akkumulátorszekrényé zárt. A mozdonyszekrény acéllemezből készült. A vezetőfülkében átlósan két vezetőállás van beépítve. Itt a teherautókhoz hasonlóan három lábpedál szolgál a mozdony kezelésére. Míg a lábpedálok a vezetőfülke mindkét vezetőállásán megtalálhatók, a sebességváltó, az irányváltó és a kézifék csak egy karú, de mindkét vezetőállásból biztonságosan kezelhető. ### A motor Az C–50-esekbe eredetileg Csepel D413-as típusú négyütemű, előkamrás dízelmotor lett beépítve, amely osztrák (Steyr) licenc alapján készült. A motor nedves perselyű hengerekkel, különálló, és leszerelhető hengerfejekkel, könnyűfém forgattyúházzal és dugattyúkkal készült. Befecskendező szivattyúja állandó löketű, porlasztói zártak. Olajozása fogaskerék-szivattyúval, indítása villamos indítómotorral és izzítógyertyákkal történik. Az üzemanyagtartályt a motorházban helyezték el, űrtartalma 80 liter. ### Erőátvitel A mozdony erőátviteli rendszere teljesen mechanikus. A motor tárcsás tengelykapcsolóval csatlakozik a Csepel gyártású ötfokozatú sebességváltóhoz. A sebességváltó fokozatai gömbcsuklós karral kapcsolhatók. A sebességváltó teljesen azonos a Csepel teherautókban használtéval, ezért hátrameneti fokozat is be van építve. Ennek azonban a beépített irányváltó miatt nincs vasútüzemi jelentősége. A többfokozatú tolókerekes irány- és fokozatváltó tengelyhajtóműben ("tornyos hajtómű") gyorsító áttétel (tolató-vonali fokozatváltó) is található, ennek kapcsolásával a sebességfokozatok száma megkétszerezhető, tehát a mozdony gyakorlatilag 10 sebességfokozattal rendelkezik. (A gyorsító áttétel üzem közben nem kapcsolható. A megfelelő áttételt műhelyben állítják be a vasútra jellemző pályaviszonyoknak megfelelően: sík terepen kisebb, hegyvidéki pályákon nagyobb áttételt alkalmazva. Ezzel tovább nő a mozdony sokoldalúsága.) A tornyos hajtóműből a hajtónyomaték kardántengelyeken keresztül jut a tengelyhajtóművekbe, ahol kúpkerekes hajtás útján jut az a tengelyekre. ### Tengelyek A kerékpárok kéregöntésűek, görgős ágyazásúak, rugózásuk lemezes hordrugóval készült. Tengelyterhelés: 3,5 t (GV 4500-as sorozatnál 2,5 t). ### Fék A mind a négy kerékre ható fék kézzel, vagy lábpedállal működtethető. A mozdony homokoló berendezése kézzel működtethető (a homokot a vezetőálláson elhelyezett, erre a célra szolgáló nyílásba kell kézzel belapátolni). A mozdonyokon légfék gyárilag nem került beépítésre, azonban a Lillafüredi Állami Erdei Vasúton két C–50-es mozdonyt légfékessé alakíttattak. Később több vasútüzem is légfékesített C–50 mozdonyt, ### Jelzések A mozdonyokon villamos kürt, kipufogósíp, valamint oldalanként három fényszóró és két zárjelző található jelzések adására. ## Pályaszámozás Mivel a mozdonyok elsősorban a Gazdasági vasutak számára készültek, így a pályaszámok a GV betűjellel kezdődnek. A GV betűjel után található a mozdonytípus sorszáma, majd a teljes tömeg kerekített értéke. (Ez a C–50-es mozdonyoknál 7, illetve 5 tonna. A különböző altípusba tartozó gépek külön típus sorszámot kaptak.) A kerekített érték után következik a mozdony sorszáma. A sorszámozás 1-gyel kezdődik. (Például: GV 3701, GV 4503, GV 5727) Később – miután számos gép más vasutakhoz került – ezeket a különböző vasutak saját számozással látták el, így a LÁEV-nél például C02-407 és C02-408, Kaszón pedig C 401 és C 402 pályaszámot viselnek ezek a mozdonyok. Az iparvasúti mozdonyoknál 600 mm-es nyomtávolságon E 04-gyel, 760 mm-es nyomtávolságon pedig D 04-gyel kezdődik, majd a sorszámmal folytatódik a mozdonyok számozása (pl. E 04–01). A pályaszámok alkalmazása azonban nem mindig következetes. ## Leggyakoribb átépítések A mozdonyokon végzett leggyakoribb átalakítás a motorcsere volt, amelynek keretében az 50 lóerős D413-as helyett 80 lóerős D-414-es Csepel motor került a C–50-ek motorterébe. Ilyen átalakítást végeztek a Balatonfenyvesi Gazdasági Vasút több mozdonyán is. Az eredeti, oldalankénti 3-3 lámpa is sok helyen módosult. Gyakran csak oldalanként kettő, vagy egy lámpa található a gépeken, mert az erdei vasutakra vonatkozó utasítás csupán minimum egy fényt ír elő a vonat elején. Több mozdony külső burkolatát a kisebb űrszelvény elérése érdekében alacsonyabb kivitelűre alakították, ezekből már csak egy gép maradt fenn, jelenleg felújítás alatt áll. A Gemenci Állami Erdei Vasút öt mozdonyát az 1990-es évek elején a cég bajai műhelyében hidraulikus erőátvitelűre építettek át. Kicserélték a motort, megváltozott a vezetőállás belső kialakítása, és részben a külső megjelenés is. A legnagyobb mértékű felújítást szintén a Gemenci ÁEV vitte véghez 1997-ben Jászkiséren. Az egyetlen átépített mozdony teljesen új burkolati elemeket és egy 120 LE-s (90 kW-os) Zetor Crystal motort kapott. A menetteljesítménye és végsebessége jelentősen javult, míg fogyasztása csak kis mértékben növekedett. A felújított mozdony a C 50–Z típusjelzést kapta. ## A mozdonyok jelene A keskenynyomközű vasutak hanyatlásával a '60-as évek végén megkezdődött a C–50-es mozdonyok selejtezése is. Ezeket a mozdonyokat többnyire nem vágták szét, hanem a műhely mellé állítva alkatrészforrásként működtek, és lassan „elkoptak”. A gazdasági vasutak jelentős részének megszűnése után a C–50-eseket nagy számban vették át az erdei vasutak, állami gazdaságok, és egyéb, vasúthálózattal rendelkező cégek. 2008-ra az eredetileg gyártott mozdonyokból 69 darab lelhető fel – változatos műszaki állapotban. A MÁV tulajdonában ezek közül összesen hét darab található: négy darab Balatonfenyvesen, egy-egy példány pedig Nyíregyházán, illetve a Gyermekvasúton. Az erdei vasutaknál azonban még mindig nagy számban alkalmazzák ezeket a mozdonyokat, és több vasútüzemnél kizárólag C–50-es mozdonyokra alapozzák a vontatási feladatok végrehajtását. Néhány példányt szobormozdonyként állították ki, így került C–50-es a Zsuzsi Erdei Vasút emlékét őrizendő Nyíracsádra. A mozdonyok közül öt darab van magánszemélyek tulajdonában. ### Ma is használatban Jelenleg a következő vasútüzemeknél használnak C–50-es mozdonyt: - Almamelléki Állami Erdei Vasút (600mm) - Balatonfenyvesi Gazdasági Vasút - Csömödéri Állami Erdei Vasút - Debreceni Vidámparki Kisvasút - Felsőpetényi Kisvasút (600 mm) - Felsőtárkányi Állami Erdei Vasút - Gemenci Állami Erdei Vasút - Hortobágy-halastavi Kisvasút - Kaszói Állami Erdei Vasút - Lillafüredi Állami Erdei Vasút - Mátravasút - Mecseki Kisvasút - Mesztegnyői Állami Erdei Vasút - Nagybörzsönyi Erdei Vasút - Nagycenki Széchenyi Múzeumvasút - Nyírvidéki Kisvasút - Őszeszéki Gyermekvasút (Szatymaz) - Pálházi Állami Erdei Vasút - Szilvásváradi Erdei Vasút - Széchenyi-hegyi Gyermekvasút - Tiszakécskei Gyermekvasút - Tömörkényi Halgazdasági Vasút ### Kiállítva Az országban több helyen található kiállított C–50-es mozdony. Ezek a következők: - Kaszaper, a Kecskeméti Kisvasút megszűnt kiállításából 2010-ben szállították át. - Fehérgyarmat - Öntésmajor, Helytörténeti Múzeum - Nyíracsád - Dunaszeg Ezeken kívül több mozdony található tárolva, vagy magántulajdonban. ## Érdekesség Egy mozdony (a GV 3737 pályaszámú) Szlovákiában is üzemelt, Feketebalogon. 2007-ben azonban két magyar vasútbarát megvásárolta, visszahozták Magyarországra. A mozdony azóta üzemelt a Nagybörzsönyi Erdei Vasúton és a Mátravasúton is, jelenleg a Börzsöny Kisvasúton használják. ## Képgaléria
323,807	Helmuth Karl Bernhard von Moltke	26,867,894	null	[ "1800-ban született személyek", "1891-ben elhunyt személyek", "A porosz–francia háború katonái", "A porosz–osztrák háború katonái", "Ludwigslust-parchimiak", "Német hadtudósok", "Német hadvezérek", "Poroszok" ]	Helmuth Karl Bernhard von Moltke gróf, az „idősebb Moltke” (Moltke der Ältere) (Parchim, 1800. október 26. – Berlin, 1891. április 24.) porosz királyi tábornagy, 1858–1871 között a porosz királyi haderő vezérkari főnöke, majd 1888-ig a német császári nagyvezérkar főnöke. Kiváló katonai stratéga volt. A porosz (majd az egyesített német) haderő az ő hadvezéri irányításával vívta ki háborús győzelmeit az 1864-es porosz–osztrák–dán háborúban, az 1866-os porosz–osztrák háborúban és az 1870–71-es porosz–francia háborúban. Kiemelkedő szerepet játszott – Bismarck kancellár mellett – a Német Császárság 1871-es létrehozásában. ## Élete ### Katonai pályájának kezdetei Helmuth Karl Berhardt a mecklenburgi Moltkék ősi nemesi családjából származott. Apja 1805-ben, a napóleoni háborúk idején költözött a dániai Holstein grófságba. Lübecki családi otthonukat felperzselték Napóleon csapatai, akik a negyedik koalíciós háború idején elfoglalták Mecklenburgot. Helmuth, testvéreivel együtt szűkös viszonyok között gyermekeskedett. 9 éves korában apja a hohenfeldei internátusba küldte. 11 éves korában – mindkét fivérével együtt – hadapródként belépett a dán királyi hadseregbe. 1817-ig kijárta a koppenhágai Hadapródiskolát. 1818. január 20-án a hadseregben eltöltött ideje (Ancienneté) alapján alhadnagyi (sekondløjtnant) rangot kapott, és szolgálatba lépett a dán „Oldenburg” gyalogezredben, a schleswig-holsteini Rendsburg városában (e tartomány 1864 előtt a Dán Királysághoz tartozott). Úgy ítélte, hogy a kis dán hadsereg nem kínál számára megfelelő előrelépést, ezért 1822-ben átjelentkezett a porosz királyi haderőbe. Alhadnagyként (Secondelieutenant) a III. Frigyes Vilmos porosz királyról elnevezett gránátosezredbe (Leibgrenadier-Regiment König Friedrich Wilhelm III) osztották be, az Odera-menti Frankfurtban állomásozott. 1823–1826 között kijárta a porosz vezérkari tiszteket képző Hadiakadémiát (Kriegsakademie). Egy évig az Odera-menti Frankfurt hadapródiskolájában oktatott, majd három éven át Sziléziában és a Poseni Nagyhercegségben volt szemléző. Az ifjú Moltke sokoldalú, színes egyéniség volt, hajlamai a történelem és az utazások felé vonzották. 1827-ben adták ki „A két barát” (Zwei Freunde) c. novelláját. 1831-ben esszét írt, „Hollandia és Belgium kétoldalú kapcsolatai, a II. Fülöp alatti szétválástól a I. Vilmos alatti egyesülésig” címmel. 1828-ban – saját megfigyelései alapján – tanulmányt írt „Lengyelország belső körülményei és társadalmi viszonyai” címmel. 1832-ben szerződést kötött egy kiadóval, hogy 75 márka fizetségért lefordítja Gibbon angol történész 12 kötetes főművét, a „A Római Birodalom hanyatlásának és bukásának történeté”-t (The History of the Decline and Fall of the Roman Empire). Keresményéből lovat kívánt vásárolni. 18 hónap alatt 9 kötetet fordított le, de a kiadó nem tudta kiadni a könyvsorozatot, és Moltke mindössze 25 márkát kapott kézhez. 1832-ben főhadnagyként a vezérkari tartalék tisztek listájára került, 1833-ban beosztották a porosz hadsereg vezérkarához. Berlini felettesei, köztük Vilmos királyi herceg altábornagy, (a későbbi porosz király, majd német császár) felfigyeltek a fiatalember katonai képességeire. ### Az Oszmán Birodalom katonai tanácsadója 1835-ben századossá léptették elő. Ekkor hat hónapra szabadságoltatta magát, egy délkelet-európai tanulmányút céljából. Konstantinápolyban tartózkodott, amikor II. Mahmud szultán (1785–1839) felkérte, lépjen szolgálatába, és katonai tanácsadóként segítse a szultáni haderő modernizálását. Az Oszmán Birodalom 1833-ban Muhammad Ali pasa (1769–1849) egyiptomi alkirály lázadása nyomán elveszítette Szíria tartományt. Moltke 1836–1839 között (német felettesei hozzájárulásával) a török szárazföldi csapatok kiképzését végezte. Közben tanulmányozta Konstantinápoly védelmi rendszerét, beutazta a Fekete-tenger partvidékét, a Boszporusz és a Dardanellák vidékét, Bulgáriát, Ruméliát, a Torosz-hegységet, és a mezopotámiai sivatagot. 1838-ban a szultáni csapatok tanácsadójaként részt vett egy kurdok elleni hadjáratban, Örményországban. Az 1838–1839-es expedíciók során Moltke első európaiként felfedezte és leírta az Adıyaman közelében fekvő Nemrut-hegyet (Nemrut Dağı), annak ókori rommezejét, és egy i.e. 1. századból való királyi síremléket is, amelyet Karl Sester mérnök I. Antiokhosz Teosz kommagénéi király halotti emlékműveként azonosított, bár magát a királyi sírt nem találta meg. (Négy évtizeddel később, már grófként és tábornagyként Moltke két német régészeti expedíció kiküldését finanszírozta ugyanerre a lelőhelyre, az elsőt Otto Puchstein, a másodikat Carl Humann, a Pergamon-oltár feltárója vezette, aki részletesen publikálta eredményeit). Ugyanebben az évben a szultán Szíria visszahódításáról döntött. Moltke a nyár folyamán intenzív felderítést végzett Mezopotámiában. Több ezer mérföldet tett meg lóháton, feltérképezte a sivatagot és az Eufrátesz gázlóit. 1839 tavaszán erős szultáni hadsereg indult dél felé, hogy megütközzék a Muhammad Ali pasa fia, Ibrahim pasa (1789–1848) által vezetett egyiptomi csapatokkal. Moltke a vezérkar tagjaként velük tartott, haditervét azonban a haderő parancsnoka elutasította. Moltke lemondott vezérkari tisztségéről, a tüzérségnél kapott beosztást. 1839. június 24-én Mardin tartományban, a mai török-szír határvidéken, Niszibisz mellett lefolyt a döntő ütközet. A szultáni haderő súlyos vereséget szenvedett, az Oszmán Birodalmat csak a londoni szövetség beavatkozása mentette meg a széteséstől. Moltke nagy nehézségek között jutott vissza a Fekete-tengerhez, majd Konstantinápolyba. Patrónusa, II. Mahmud szultán ekkor már halott volt. Moltke hazatért Berlinbe, ahová 1839 decemberében érkezett meg, a viszontagságok miatt leromlott egészségi állapotban. Az Oszmán Birodalom katonai és politikai helyzetéről szerzett személyes tapasztalatait Moltke a „A félhold fényénél” (Unter dem Halbmond) című művében foglalta össze, amelynek ezt az alcímet adta: „Levelek a törökországi állapotokról és eseményekről, az 1835–1839 közötti évekből.” A hanyatló Oszmán Birodalomról, „Európa beteg emberéről” Moltke így írt: „A napnyugati haderők feladata hosszú időn át az volt, hogy korlátok között tartsák a terjeszkedő oszmán-török hatalmat. Ma úgy tűnik, az európai politika fő gondja az, meghosszabbítsák annak tengődését”. 1840\. április 20-án Moltke megnősült. Férjezett nővérének, Augusztának fogadott leányát, egy Mary Burt nevű angol leányt vett feleségül. Boldog házasságban éltek, de gyermekük nem született. 1840-ben Moltkét a porosz 4. hadsereg törzséhez helyezték, berlini állomáshellyel. Kiadott egy könyvet, Konstantinápoly saját kezűleg készített térképével, és Kis-Ázsia új térképével, amelyet más utazókkal együtt készített. Moltke felismerte a vasúti szállítás jelentőségét, pártolta a vasútépítést, ő lett az új Hamburg–Berlin vasútvonal egyik első igazgatója. 1843-ban cikket írt a vasúti nyomvonalak tervezését meghatározó szempontokról. 1845-ben közreadta az 1828–29-ben a Balkánon lezajlott orosz-oszmán háborúról írt művét, amit katonai szakmai körök kedvezően fogadtak (az Oszmán Birodalomról írt korábbi könyvéhez hasonlóan). Moltke meg volt győződve arról, hogy Németországnak a tengeren túlra is ki kell terjesztenie hatalmát. 1841–1844 között az „Augsburger Allgemeine Zeitung” számára írt cikkeiben egy keresztény állam létrehozását szorgalmazta az akkor még az Oszmán Birodalomhoz tartozó Palesztina területén, német házból való fejedelem vezetése alatt. A gyarmatosítás szükségességét így indokolta: „Anglia a világ minden részén és az összes világtengereken berendezett magának olyan színhelyeket, amely a nemesi családok nem elsőszülött fiainak hivatást adhat, ahol ifjúsága próbára teheti harci kedvét, ahol kereskedői új csatornákat, iparosai új piacokat találhatnak. Franciaország Algériában találta meg a szelepet, melyen át néha betegesen túltengő életerejét levezetheti. Bár [Franciaország] eddig eléggé lemaradt a gyarmatosításban, de a civilizációnk érdekében azt kívánjuk, hogy törekvéseit koronázza siker. De amikor alkalmunk nyílna a német kultúrát és tetterőt, munkakedvet és megbízhatóságot a német határokon túlra kiterjeszteni, vajon elég mohón ragadná-e meg azt Németország?” ### A porosz királyi haderő vezérkari főnöke Poroszországba visszatérve őrnaggyá léptették elő. 1846-ban kinevezték Károly Henrik porosz királyi herceg adjutánsává Rómában. Elkészítette Róma város térképét (1852-ben adta közre). 1848-ban, Károly Henrik herceg halála után Moltke őrnagyot a rajnai haderő főparancsnokságához helyezték. 1849–1855 között a porosz IV. hadtest vezérkari főnökeként ténykedett Magdeburgban. Alezredessé, majd ezredessé lépett elő. 1856-ban segédtisztje lett Frigyes Vilmos koronahercegnek (1831–1888), Vilmos régens herceg legidősebb fiának, a későbbi III. Frigyes császárnak. 1840-ben elkísérte a herceget annak londoni esküvőjére, és 1859-ben Szentpétervárra, II. Sándor cár koronázására is. 1857\. október 29-én vezérőrnaggyá léptették elő, és megbízták, tanulmányozza a porosz királyi haderő vezérkari főnökének hivatali teendőit, és 1858. szeptember 18-án kinevezték a vezérkari főnök tisztségébe. Harminc éven át töltötte be ezt a posztot, három háborúban vezette győzelemre a porosz haderőt. Mihelyt elfoglalta tisztségét, változtatásokat vezetett be a porosz hadsereg taktikai és stratégiai módszereiben, korszerűsítette a hadfelszerelést, az ellátást és a katonai hírközlést. Megújította a vezérkari tisztek képzésének módját, módosította a haderő mozgósításának rendjét. Megszervezte az európai politikai események figyelését és feldolgozását, a lehetséges konfliktushelyzetek előrejelzését, az emiatt szükségessé válható hadjáratok előre történő megtervezését. Keze alól egy korszerű haderővezérkar került ki. Elvei szerint a haderő irányítóinak feladatait és felelősségét világosan meg kell határozni, a hadseregek vezetőinek viszonylagos önállóságot kell adni, a hadjáratokat pontosan meg kell tervezni, az ellenséget be kell keríteni és csatában meg kell semmisíteni, ehhez a külön úton felvonuló hadseregrészeknek egyidőben kell odaérkezniük. Moltke felismerte az ipari forradalom vívmányainak fontosságát. Haditerveiben a nagy létszámú hadseregek mozgósítását és átcsoportosítását már tudatosan a kor legmodernebb szállítóeszközére, a vasútra helyezte. 1859-ben a szárd–francia–osztrák háborúban a porosz haderőt mozgósították, de (ekkor még) nem léptek hadba. A mozgósítás után a haderőt átszervezték, létszámát kétszeresére növelték. Az átszervezést Vilmos régens herceg és Roon gróf hadügyminiszter végezték. Moltke tanulmányt írt a szárd háborúról, amelyet 1862-ben ki is adatott. 1860-ban a Porosz Tudományos Akadémia (Preußische Akademie der Wissenschaften) tiszteletbeli tagjává fogadták. ### Dánia legyőzője 1862 decemberében a hadügyminisztérium állásfoglalást kért Moltke tábornoktól a Dániával kialakult vitás helyzet katonai vonatkozásairól. Moltke szerint a fő nehézséget a háború lezárása jelentette, a szigetekre visszavonuló dán hadsereget nem lehetett megtámadni, mert a tengert a dán hadiflotta ellenőrizte. Javasolta, hogy még a támadás előtt kerüljenek a dán hadsereg hátába, elvágva annak visszavonulási útját. 1864 februárjában kitört a második schleswigi háború. Moltke tábornokot Berlinben tartották, nem tarthatott a hadrakelt porosz hadsereggel. Haditervét nem jól hajtották végre, a dán hadsereg visszahúzódhatott Dybbøl és Fredericia erődjeibe, amelyek egy-egy földnyelvet őrizve biztosították a szigetekre visszavonulást. Bár a poroszok mindkét erődöt bevették, a dán hadsereg Als (németül Alsen) és Fyn (Funen) szigetein biztonságban elsáncolta magát, a háború elhúzódott. 1864\. április 30-án Moltkét nevezték ki a szövetséges német haderők egyesített vezérkarának főnökévé. Megjelenése a harctéren megváltoztatta a háború menetét. Két hónapos tűzszünet után június 29-én a német haderő megrohanta és elfoglalta Als szigetét. Dánia hamarosan fegyverszünetet kért, elfogadva a német békefeltételeket. A király ezután vakon megbízott Moltkéban, akinek reformjai nyomán a napóleoni háborúk alatt létrehozott porosz vezérkar jelentős hatalomhoz jutott, majd I. Vilmos király 1866. június 2-án kiadott kabinet-rendelete nyomán politikai befolyást is szerzett. A vezérkar főnökeként Moltke kivívta a jogot, hogy a hadseregnek a király nevében, a hadügyminiszter megkérdezése nélkül is közvetlen utasításokat adhasson. Ennek révén Moltke a katonai műveleteket egyedül is irányíthatta. E megnövekedett befolyást jelezte a Német Császárság megalakulása után használatossá vált „Nagyvezérkar” (Großer Generalstab) elnevezés. ### Ausztria legyőzője 1866-ban a német államok fölötti dominanciáért folytatott küzdelem háborús helyzetet eredményezett. Poroszország ellenfele az Osztrák Császárság volt, és annak szövetségesei, a Bajor Királyság, a Szász Királyság, a Hannoveri Királyság és a Hesseni Választófejedelemség (Kurhessen). (Ezt a konfliktust a német történírás gyakran „német háborúnak” nevezi). A porosz királyi vezérkar Moltke tábornok haditervét fogadta el, aki döntő erőfölényt kívánt biztosítani a kritikus pontokon. Délen Ausztriának és Szászországnak , az északnyugati és déli német államoknak katonája volt. Poroszország haderejének létszáma fővel kisebb volt, de Moltke ügyes csoportosítással helyi túlerőt teremtett. Ausztria ellen , a többiek ellen csak embert irányított. Ez a katona, Falckenstein tábornok irányításával két hét alatt körülzárta és megadásra kényszerítette a Hannoveri Királyság hadseregét, majd támadást intézett a délnémet államok haderői ellen, elvonva őket a fő hadművelettől. Az osztrák-szász haderő elleni hadművelet sikerének kulcsa a porosz haderő jól időzített mozgósítása volt. Ennek útjában maga I. Vilmos király állt, aki csak az osztrákokat követően akart mozgósítani. Moltke vasúti szállítással oldotta meg a helyzetet. A déli határra vezető öt vasútvonalon minden porosz hadosztály egyidejűleg érkezhetett meg állomáshelyéről a déli határra, követve a Moltke elgondolását: „Vonulás külön-külön, csapásmérés közösen” („ Getrennt marschieren, vereint schlagen”) . A porosz haderő benyomult Szászországba, a szász haderő Csehországba vonult vissza. Ekkor Moltke az egymástól 160 km-re álló porosz hadseregeket Gitschin (ma: Jičín) felé irányította, hogy harapófogóba fogja az osztrákokat ugyanúgy, ahogy az 1815-ös waterlooi csatában Arthur Wellesley, Wellington hercege és Blücher tábornagy tette Napóleon csapataival. Moltke látta, hogy a vonulás során a Frigyes Károly királyi herceg (1828–1885) parancsnoksága alatt álló 1. hadsereg (a II., III. és IV. hadtest) fog elsőnek megütközni az osztrákokkal, de valószínűsítette, hogy a herceg csapatainak ereje elegendő lesz az ellenség lekötéséhez. Az osztrák–szász haderő, Benedek Lajos táborszernagy parancsnoksága alatt gyorsabban nyomult előre, mint Moltke várta. Frigyes Károly már június 26-án Liebenaunál, Königgrätz közelében megütközött velük. Folytonos támadásaival feltartotta az osztrákokat, míg Frigyes Vilmos koronaherceg oda nem ért a 2. porosz hadsereggel. Benedek táborszernagy július 1-jén védelmi állásba húzódott Königgrätz előtt. Július 3-án a három egyesült porosz hadsereg támadást intézett az osztrák főerő ellen. A königgrätzi csatát Moltke személyesen irányította. Az osztrák–szász haderő súlyos vereséget szenvedett, és Bécs felé vonult vissza, nyomában a poroszokkal. Az osztrák haderő megsemmisítésére törő Moltke elégedetlen volt a csata eredményével. Igyekezett a porosz Elbai Hadsereget Königgrätz alá juttatni, hogy elvágja az osztrák visszavonulás útját, de a felvonulás elkésett. Moltke megkísérelte a porosz 1. hadsereg támadásának erejét visszafogni, hogy ezzel az osztrákokat állásaikban tartsa, amíg Frigyes Vilmos koronaherceg 2. hadserege el nem vágja visszavonulásuk útját, de ez sem történt meg. Bismarck kancellár gyors békekötést szorgalmazott, mert tartott Franciaország katonai beavatkozásától. Moltke ugyanakkor bizonyos volt abban, hogy le tudná győzni mind Ausztriát, mind Franciaországot. Bemutatta Bismarcknak a Franciaország elleni azonnali háború készen álló terveit. Erre nem került sor, az előzetes békeszerződést június 26-án a morvaországi Nikolsburgban, a véglegest augusztus 23-án Prágában kötötték meg. A győzelem után a porosz kormányzat Moltke tábornoknak márka pénzösszeget szavazott meg, amelyből megvette a kreisaui (ma:Krzyżowa) uradalmat, az alsó-sziléziai Schweidnitz (ma: Świdnica) közelében. 1867-ben a Porosz Konzervatív Párt küldötteként Moltke az Északnémet Szövetség (Norddeutscher Bund) Birodalmi Gyűlésének (Reichstag) tagja lett. 1867-ben megjelent „Az 1866-os németországi hadjárat” c. könyv, ennek szerkesztését Moltke személyesen felügyelte. A kortársak alapvető és pontosan megírt műnek tekintették. Moltke felesége, Mary Burt 1868. december 24-én, 43 éves korában, Berlinben elhunyt. A megözvegyült tábornok a kreisaui birtok parkjában kis sírkápolnát emeltetett, amely feleségének nyughelye lett. (1945-ben, amikor a szovjet Vörös Hadsereg bevonult Alsó-Sziléziába, a sírkápolnát a szokott módon kifosztották, a holttestnek nyoma veszett). ### Franciaország legyőzője Az 1870–71-es porosz–francia háború során is Moltke tervezte és irányította a porosz haderő műveleteit. E háború várható kitörése már 1857 óta foglalkoztatta Moltkét. A halála után nyilvánosságra került dokumentumok szerint sokat dolgozott a porosz (és német) erők leghatékonyabb mozgatásának módjain. A hadsereg vasúton történő felvonulási tervét évente felülvizsgáltatta, hogy az pontosan követhesse a haditerv módosításait, a hadszervezet változásait és a porosz vasúti hálózat fejlődését. Az 1866-os hadi siker megnövelte Moltke tekintélyét, így 1870. július 5-én, amikor a porosz királyi hadsereg és a délnémet államok haderői megkapták a mozgósítási parancsot, vita nélkül követték Moltke haditervét. Július 10-én kinevezték az egyesített német haderők vezérkari főnökévé, a háború időtartamára. Moltke az egész haderőt Mainz alatt vonta össze. Arra az esetre, ha a franciák – Belgium és Luxemburg semlegességének megsértésével – az Alsó-Rajna felé támadnának, előrenyomulásukat Koblenz, Köln és Wesel erődítményei, és maga a Rajna folyó akadályozták volna, a német hadsereg pedig oldalba támadhatta volna őket. Abban az esetben, ha a franciák Dél-Németország (Baden, Svábföld) felé támadnának, a Rajna mentén nyomuló németek elvághatták volna utánpótlásukat. A francia vasúti hálózatot jól ismerő Moltke úgy számított, a franciák haderejük nagyobb részét Metznél, kisebb részét Strasbourgnál tudják összevonni. A német haderőt három hadseregbe csoportosította: az elsőt a Mosel folyónál, Trier alatt, Steinmetz tábornok parancsnoksága alatt. A 130 000 fős 2. hadsereget a saar-vidéki Homburg körzetében, Frigyes Károly herceg parancsnoksága alatt (60 000 főnyi tartalékkal); a 130 000 fős 3. hadsereget Landaunál, Frigyes Vilmos koronaherceg parancsnoksága alatt vonták össze. Három hadtestet visszatartottak Poroszországban arra az esetre, ha az Osztrák–Magyar Monarchia beavatkozna Franciaország oldalán. Moltke haditerve a három hadsereget egyszerre mozdította meg, lassan kitérve jobb felé. A terv szerint a jobb szárnyon az 1. hadsereg Metz-szel szemben ért ki a Rajnához, a 3. hadsereg Strasbourg mellett vereséget mér a francia haderőre, a 2. Moselbrücknél átkel a Moselen. Ha a 2. hadsereg kerül szembe a franciákkal, szemből támad, a másik kettő oldalról. Ha a franciákat a Saarburg–Lunéville vonaltól északra találják, a 2. és 3. hadsereg közösen támad. A jobbfelé sodródás értelme az volt, hogy a francia főerőt észak felé tolják, elvágva összeköttetését Párizzsal. A metzi erődöt csak körülzárják, a francia főerő legyőzése után egyenesen Párizs felé nyomulnak. Az események Moltke terve szerint alakultak. A froeschwiller-woerthi (más néven reichshoffeni) csatára „idő előtt” került sor, így nem sikerült elfogniuk Mac-Mahon tábornagy főparancsnok hadseregét, amely sietve visszavonult egészen Châlons-sur-Marne-ig. A terven felüli győzelem nem zavarta meg Moltkét, aki tervét követve nyomult Moselbrückig, az 1. és 2. hadsereggel átkelt a Mosel folyón. Északnak fordult, és augusztus 18-án a gravelotte-i csatában Bazaine tábornok hadseregét beszorította Metz erődjébe, elvágva őt Párizstól. A csatát követő éjszakán Moltke hátrahagyott egy hadsereget a metzi erőd őrzésére, ő maga két hadsereggel nyomban Párizs felé indult, hogy Mac-Mahon tábornagy hadseregét is elvágja a fővárostól. Augusztus 25-én hírt kapott, hogy Mac-Mahon északkelet felé fordult, Bazaine felmentésére. Moltke is északnak fordította a nyugat felé tartó német menetoszlopokat. Beaumont-nál megtámadta MacMahon jobb szárnyát, megakadályozta átkelését a Meuse folyón. Mac-Mahon csak nagy nehézségek árán, Sedannál tudta összevonni hadseregét. 1870\. szeptember 2-án a sedani csatában két német hadsereg támadta meg és kényszerítette megadásra a körülzárt francia főerőt. Mac-Mahon tábornagy megsebesült, III. Napóleon császár fogságba esett. Moltke Párizs ellen vonult. A körülzárt főváros népe felkelt, trónfosztottá nyilvánította III. Napóleont, és megszervezte a védelmet. Moltke úgy döntött, nem bocsátkozik utcai harcba. Számolt az ostromlottak között növekvő éhínség és nélkülözés hatásával. „Csak” arra ügyelt, hogy elhárítsa az ostromlott Párizs felmentésére érkező, újonnan szervezett francia hadseregek támadásait. Moltke számítása bevált. Metz erődje október 27-én megadta magát, 1871. január 28-án a párizsi helyőrség is beszüntette a harcot, és a fegyverszüneti egyezmény értelmében hadifoglyokká váltak. 1871\. január 18-án a versailles-i kastély tükörtermében kikiáltották a Német Császárságot (Deutsches Reich), I. Vilmos porosz királyt német császárrá (Deutscher Kaiser) nyilvánították. A katona Moltke és a politikus Bismarck közösen kovácsolták az új birodalmat, amelynek vezető ereje természetesen a Porosz Királyság maradt. ### Utolsó évei A nagy győzelem után, 1871. június 16-án Moltke tábornokot vezértábornaggyá (Generalfeldmarschall) léptették elő, és jelentős pénzvagyont juttattak neki. Még 1870. október 28-án a porosz királytól örökletes grófi címet kapott. 1871-től a Német Császárság Birodalmi Gyűlésének (Reichstag) tagja lett, továbbra is a Porosz Konzervatív Párt küldötteként. 1872-ben a porosz Főrendiház (Herrenhaus) tagjai is beválasztották maguk közé. 1881-től ő volt a Reichstag korelnöke. A francia–porosz háború után Moltke tábornagy irányításával feldolgozták a háború részletes katonai történetét, amelyet 1874–1881 között a Nagyvezérkar adott közre. 1888\. augusztus 9-éig a német Nagyvezérkar főnöke maradt, ekkor idős korára való tekintettel visszavonult, utódja Alfred von Waldersee gróf lett. Már 1871-től közvetlen bejárása (Immediatrecht) volt az uralkodóhoz, akivel, mint legfelsőbb főparancsnokkal egyeztetve katonai döntéseket hozhatott, a Birodalmi Gyűlés és a kancellár kihagyásával. Moltke azonban haláláig lojális volt az államvezetéshez, katonai döntéseit alárendelte a politikai vezetés akaratának úgy, ahogy ezt Bismarck mindvégig megkövetelte. Nagy elégedettséggel töltötte el, hogy a Német Császárság az 1880-as években a gyarmattartó hatalmak sorába emelkedett. Csodálója volt a német gyarmatosítás első hőseinek, Dr. Carl Petersnek (1856–1918), Német Kelet-Afrika megalapítójának, és Hermann von Wissmann birodalmi biztosnak (1853–1905), a gyarmat kormányzójának. Egyetértőleg nyilatkozott azokról a brutális hadvezetési módszerekről, amelyeket Wissman az 1889–90-es „arab felkelés” leverése során alkalmazott. 1890\. május 14-én, 90 éves korában mondta el utolsó beszédét a Reichstag képviselői előtt. Az új császár, II. Vilmos ekkor már elbocsátotta Bismarck kancellárt, és a német hadsereg kizárólagos irányítását a Nagyvezérkar tábornokainak kezébe helyezte. A 90 éves Moltke búcsúbeszédében szenvedélyesen óva intette hazáját egy újabb európai háborútól, amelyet a katonai vezetők indítanának: „Uraim, az a háború tarthat hét évig, harminc évig, és jaj lesz annak, aki elsőként veti a kanócot a puskaporos hordóba!” Helmuth Karl Bernhard von Moltke gróf, tábornagy Berlinben hunyt el 1891-ben. Unokaöccse, Helmuth Johannes Ludwig von Moltke („az ifjabb Moltke”) 1906-tól a német nagyvezérkar főnöke lett. Őt az első világháború első nagy kudarca, a Marne-i csatavesztés nyomán, 1914 szeptemberében váltották le. ## Személyisége, nézetei Helmuth Karl Bernhard von Moltke grófot a Német Birodalom alapító személyiségeként tartják számon, Bismarck kancellárral és Roon hadügyminiszterrel együtt. A politika és a háború kapcsolatáról Moltke és Bismarck eltérő nézeteket vallott, ez több összeütközéshez vezetett köztük. A kancellár Clausewitz szellemében a háborút a politika folytatásának tartotta, míg Moltke a háborút öntörvényű műnek tekintette. Vitáik ellenére Moltke mindig alávetette magát Bismarck akaratának, de e két személyiség halála után a császár Moltke gondolkodásmódját tette magáévá, tábornokait a politikusok elé sorolta. Az első világháború során az önálló hadvezetés korlátlan érdekérvényesítő képessége többször is akadályává vált a háborút lezárni kívánó politikusi akaratnak. A katonák megfosztották a politikusokat több reális megegyezési alkalomtól, emiatt a háborút a végső kimerülésig és összeomlásig folytathatták. Max Boot történész, „Az újszerű háború” (War Made New) szerzője szerint Moltke gróf nem illeszthető a porosz militaristákról alkotott közhelyes panelbe. Művelt és érdeklődő elme volt, rajongott a zenéért, költészetért, színházért, művészetekért, régészetért. Német anyanyelvén kívül még hat nyelven beszélt (dánul, angolul, franciául, olaszul, spanyolul és törökül). Jelentéseit, útinaplóit saját kezű rajzokkal, tájképekkel illusztrálta. Ezek meg is jelentek Törökországról írott könyvének 1840-es kiadásában. Jó tollú íróként nevet szerzett irodalmi körökben is. Katolikus volt egy alapvetően protestáns birodalomban, mégsem vált ellenzékivé. Elutasította az 1848-as liberális forradalmak célkitűzéseit. Lelke mélyéig konzervatív nacionalista maradt, hitt a királyság és az „ancien régime” birodalomépítő erejében. Magas termetű, karcsú férfi volt, mindig visszafogottan viselkedett. Szófukarsága miatt úgy tartották, „hét nyelven képes hallgatni”. Rá is ragasztották a „a magas hallgatag ember” (der große Schweiger) gúnynevet. Viszontagságos ifjúkorában spártai önfegyelmet tanult, soha nem ejtett oda nem való, vagy indiszkrét megjegyzést. Megbízhatósága és tartózkodó modora a legjobb berlini társaságokban és a királyi udvarban tiszteletet és közkedveltséget szerzett neki. Moltke Clausewitz követőjének tekintette magát. A stratégiát a kitűzött hadicél eléréséhez szükséges eszköznek tartotta. Továbbfejlesztette I. Napóleon módszereit. Elsőként ismerte fel a modern tűzfegyverek elrettentő hatását védelmi harcban. Erre támaszkodva a bekerítő hadműveletet fontosabbnak tartotta, mint az ellenség frontjának áttörését. Elemezte Napóleonnak a bautzeni csatában alkalmazott taktikáját, amikor Ney marsall hadtestét nem egyesítette saját hadseregével egy koncentrált támadáshoz, hanem nagy kerülővel a szövetségesek szárnya ellen küldte. Moltke kidolgozta a hadsereg mozgatásának és ellátásának feltételeit. Kiszámolta az utak áteresztő képességét: egy úton egyszerre csak egy hadtest vonulhat időveszteség nélkül. Az egymáshoz közel állomásozó hadtesteket 1-2 napnál tovább nem lehet élelmezni. Az egyes hadtesteket külön kell felvonultatni, és a csata időpontjában egyesíteni. A nagy létszámú hadsereget seregcsoportokra kell osztani, önállóan ténykedő parancsnokok irányítása alatt, akik jól ismerik a főparancsnokság utasításainak célját és értelmét. Moltke a katonai stratégiát – már a hadműveletek megkezdésétől – a lehetséges forgatókönyvek rendszerének tekintette. A katonai vezetők fő feladatául szabta, hogy alapos tervezéssel készüljenek minden lehetséges fordulatra. Elméletét egy rövid mondatban foglalta össze: „Egyetlen haditerv sem éli túl az ellenséggel való találkozást.” Ezt gyakran úgy interpretálják, mintha Moltke fölöslegesnek tartotta volna a haditerv készítését, holott éppen azt kívánta, hogy a tervezők vegyenek figyelembe minden tényezőt, készüljenek fel minden lehetséges fordulatra, terveiket a helyzet valós változásához adaptálják. Moltke vezette be a térképeken máig használt színjelzéseket: kéket a saját, vöröset az ellenség jelölésére. Jelszava ez volt: „Előbb mérlegelj, aztán merészelj” (Erst wägen dann wagen). ## Kitüntetései - A Vaskereszt nagykeresztje 1871. március 22-én, a porosz–francia háború sikeres tervezéséért és hadvezetéséért, Franciaország legyőzéséért. - A Fekete Sas-rend lovagja, 1879. - A Pour le Mérite érdemrend háborús osztálya: Nagykereszt a tölgyfalevelekkel és a koronával. A kitüntetésnek ezt a magas osztályát egyedül Moltke tábornagy kapta meg, 60 éves szolgálati ideje alkalmából, 1879. március 8-án. Ennek az érdemrendnek korábban a béke-osztályát is megkapta, hadtörténészi munkásságért. ## Jelentősebb emlékművei - Berlin: Egész alakos márványszobor (Joseph Uphues műve) a Königsplatzon, amit 1905. október 25-én a császári pár jelenlétében lepleztek le. 1939. április 19-én áthelyezték a tiergarteni Grosser Stern térre, a Győzelmi Emlékoszlop (Siegessäule) közelébe - Berlin–Tiergarten: Portréja a Moltke-híd középső ívének zárókövén (Karl Begas műve). A második világháborúban elpusztították, 1987-ben helyreállították. - Breslau (ma: Wrocław) : egész alakos szobor, Cuno von Uechtritz műve, 1900. (1945-ben elpusztították) - Dortmund, Hohensyburg vár : Egész alakos bronzszobor, Adolf von Donndorf műve, I. Vilmos császár lovas szobrának mellékalakja - Hamburg: Álló szobor, Bruno Kruse műve, a Laeiszhof homlokzatán - Isztambul: Fehér márvány obeliszk a német nagykövet nyári rezidenciájának parkjában, Tarabya városrészben. 1889-ben állította Konstantinápoly német közössége - Köln: Egész alakos bronzszobor, Fritz Schaper műve, leleplezték 1881. szeptember 2-án (a „Sedan-napon”) - Parchim: Egész alakos bronzszobor, Ludwig Brunow műve. Ez volt elsőként felállított emlékműve, szülővárosa 1876-ban emeltette a Moltkeplatzon További emlékműveket állítottak neki Backnangban (Adolf von Donndorf műve, 1909); Brémában (Hermann Hahn műve, 1909); Chemnitzben (Wilhelm von Rümann műve, 1899); Dürenben (Joseph Uphues műve), Düsseldorfban (Johannes Tüshaus műve, 1901); Essenben (Wilhelm Albermann két műve, Vilmos császár emlékművén és a Königsbrückén, 1891), Görlitzben (Johannes Pfuhl műve); Krefeldben (Wilhelm Albermann műve, 1897); Mannheimben (Joseph Uphues műve); Plauenben (Wilhelm Haverkamp műve); Prenzlau (Johannes Schilling műve, 1899); Regensburgban, a Walhalla emlékművön; Reichenbachban (Josef Drischler műve, 1901); Schweidnitzben (Ernst Seger műve, 1899); Stuttgartban (Adolf von Donndorf műve, 1899); Wuppertalban és Zerbstben (Friedrich Pfannschmidt művei). Több német város díszpolgárává avatta, így szülőhelye, Parchim (1867. május 4-én), továbbá Berlin, Hamburg, Lübeck, Köln, Aachen, Görlitz und München. Számos német nyelvű városban fennmaradtak Moltkestrasse, Moltkeplatz nevű utcák, terek. Érdekes példa a Moltkestrasse Swakopmund (a volt Swakopmünde) városban, Namíbiában, az egykori Német-Délnyugatafrikában . ## Irodalom idegen nyelveken Németül - F. von Schmerfeld: Graf von Moltke – Ausgewählte Werke, Berlin 1925 - H. Müller-Bohn: Graf Moltke – Ein Bild seines Lebens und seiner Zeit, Berlin - Helmuth von Moltke: Unter dem Halbmond (A félhold fényénél), alcíme: Briefen über Zustände und Begebenheiten in der Türkei aus den Jahren 1835 bis 1839, - German Werth: Der Krimkrieg, Frankfurt am Main, 1989 - Manfred Jatzlauk: Helmuth von Moltke (Schriften des Ateliers für Porträt- und Historienmalerei), Schwerin 2000 , Angolul - Arden Bucholz: Moltke and the German Wars, 1864-1871, Palgrave-Macmillan, 2001 - Otto Friedrich: Blood and Iron: From Bismarck to Hitler the Von Moltke Family's Impact on German History, Harper-Collins, New York, 1995 - Martin van Creveld: The Art of War: War and Military Thought, Cassell&Co, London, 2000 (pp. 109) - Martin van Creveld: Supplying War: Logistics from Wallenstein to Patton, Cambridge University Press, Cambridge, 1977 Franciául - Pierre Lehaucourt: Histoire de la guerre de 1870-1871, Berger-Levrault, Párizs, 1893-1907. (15 kötetben) - Rousset: Histoire générale de la guerre franco-allemande (1870-1871), Jules Tallandier, 1910. (2 kötetben) - François Roth: La guerre de 1870, Fayard, 1990
299,607	Boeing 757	26,632,228	null	[ "Boeing utasszállító repülőgépek", "Teherszállító repülőgépek" ]	A Boeing 757 amerikai rövid- és középtávú, kéthajtóműves utasszállító repülőgép, amelyet a Boeing repülőgépgyártó vállalat 1981 és 2004 között sorozatban gyártott. A repülőgép adottságainak köszönhetően tervezésétől a 2000-es évek elejéig nagy népszerűségnek örvendett Észak-Amerika és Európa légi piacán. Bár az Ázsiában működő légitársaságok is vásároltak néhányat a típusból, a nagyobb tömegek szállítására nem vált be igazán. A gép tervezésekor technikai újítások egész sorát kínálta a potenciális vásárlóknak, így a korábban megszokott háromfős hajózó személyzet két főre csökkent, a műszerfalba első generációs EFIS fedélzeti számítógépet építettek. A korábbi Boeing repülőgépeken használtakhoz képest korszerűbb Rolls-Royce R.B.211–535 vagy Pratt&Whitney PW2000 típusú hajtóművek legfontosabb tulajdonsága az alacsonyabb üzemanyag-fogyasztás és kisebb zajkibocsájtás volt. A szárnyakat újratervezték és a lehető legnagyobb aerodinamikai teljesítmény érdekében szuperkritikus profilt kaptak. Kifejlesztése a Boeing 767 típussal egy időben történt, így a két repülőgép modell számos tulajdonságban osztozik (géptest alapanyagai, szárnyszerkezet, műszerfal stb). A Boeing 757-est szerkezetét tekintve két altípussal vezették be, így az első, 239 fő kapacitású Boeing 757–200 1982-ben gurult le a gyártósorról, az első 280 fő kapacitású, hosszított Boeing 757–300 1998-ban készült el. A Boeing 757–200 modell alváltozatai a 39,7 tonna teherbíró képességű PF variáns és az 1980-as évek végére elkészített kombi variáns. Az Eastern Air Lines és a British Airways állította először szolgálatba a Boeing 727-es típus helyettesítésére, 1983-ban. Az Amerikai Egyesült Államokban először a legnépszerűbb belföldi útvonalakon és ráhordó járatként kezdték használni, majd 1986-tól, a szükséges hatósági engedélyek kiállítását követően, az interkontinentális útvonalakon is népszerű lett. A Boeing 757 típus 2014. májusig bezárólag nyolc olyan baleset részese volt, amit követően a repülőgép javíthatatlan állapotba került és selejtezni kellett. 2004\. október 28-án gyártották le az utolsó, az 1050. 757-est, melyet a Shanghai Airlines használ 2005. november 28. óta. 2007 júliusában 1019 ilyen repülőgép maradt szolgálatban. 2013 augusztusában 855 db Boeing 757 repülőgép volt forgalomban, a legnagyobb üzemeltetők az American Airlines (97 db), a UPS Airlines (75 db), a United Airlines (130 db) és a Delta Air Lines (146 db). ## Tervezés Az 1970-es években, miután a Boeing piacra bocsátotta a Boeing 747 típusú, széles törzsű gépét, szükségesnek látták a rövidebb hatótávra ideális 727-es, három hajtóműves utasszállítójuk továbbfejlesztését. A típust közepes- és rövid távolságok repülésére ajánlották, és a 60-as évektől kezdve a Boeing legnépszerűbb terméke volt a légitársaságok között, különösen az Egyesült Államok belföldi légi piacán. A tervezők a 727-es sorozat legsikeresebb változatának, a 727–200-nak a továbbfejlesztése mellett döntöttek. Két lehetőség került szóba, az első a 727–300 altípus, a 727–200 egy meghosszabbított válfaja, továbbá egy teljesen új fejlesztésű, 7N7 kódnevű repülőgép. A 7N7 koncepció volt az olcsóbb megoldás, hiszen a tervek a 727 alaptechnológiájára épültek, megtartva a géptörzs formai jellegét és a függőleges vezérsíkra épített harmadik hajtóművet, míg a másik koncepció egy kéthajtóműves, teljesen új alapanyagok felhasználásával és javított teljesítményű meghajtással elképzelt utasszállító volt. A United Airlines eleinte a 727–300 változatot támogatta, amely a Boeing elképzelése szerint 1975 második felétől készen állt volna a piacra bocsátásra, azonban a légitársaság, látva a 7N7-ről készült előzetes tanulmányokat, elvesztette az érdeklődését. Noha a gyártó kifejezetten ajánlotta a 727–300 típust néhány légitársaságnak, az érdeklődés hiánya arra utalt, hogy az altípusba felesleges további pénzt és energiát fektetni. A 7N7 tervei azonban izgalomba hozták a piacot, különös tekintettel az újításokra: növelt sűrítési arányú gázturbinás sugárhajtóművek, a fedélzeten alkalmazott újfajta digitális technológia, kisebb tömeg, jobb aerodinamikai tulajdonság és jóval kisebb üzemeltetési költség. Ugyanezeket az újításokat használta a Boeing a 7N7-tel párhuzamosan készülő, 7X7 nevű, közepes hatótávolságra ajánlott modelljében, amely később Boeing 767 típusnévvel került piacra. 1978-ra két altípusról készültek tanulmányok, az egyik a 160 fő kapacitású 7N7–100, míg a másik a 180 üléses 7N7–200 volt. A modell külsejére vonatkozó újdonságok az új szárnyszerkezet, a szárnyak alá függesztett hajtóművek és a könnyebb alapanyagokból épült váz voltak. Ezzel szemben a géptörzs elejének kialakítása lényegében változatlan maradt, hasonlóképpen a T-vezérsíkos farokrészhez. A Boeing törekvései arra irányultak, hogy az új variáns utaskilométerre vetített üzemanyag-fogyasztása a keskeny törzsű repülőgépek között a legjobb legyen. 1978. augusztus 31-én a British Airways és az Eastern Air Lines voltak az első vevők, akik előleg befizetésével elkötelezték magukat a 7N7–200 változat megvásárlására. A két légitársaság összesen 40 darabra adott le rendelést. 1979-ben véglegesítették a szerződéseket, és a Boeing ekkor tette közzé a típus végleges nevét, mint Boeing 757. A 757–100 altípusból nem rendelt senki, így a terveket megsemmisítették. A tervezett piaci pozícióját végül a Boeing 737 család töltötte be. ### Kifejlesztése A 757-tel szemben támasztott legnagyobb elvárás az üzemanyag-takarékosság volt, tekintve, hogy az 1973-ban bekövetkező jom kippuri háború miatt világszinten megugrottak az üzemanyagárak, és a légitársaságok megoldást kerestek a költségek csökkentésére. A vevők által előírt célérték 30% üzemanyag-megtakarítás volt a korábbi repülőgéptípushoz képest. Ennek elérését a könnyebb vázalapanyagtól, az új szárnyszerkezettől és az új típusú hajtóművektől remélték. A légi iparban korábban megszokott három és négy hajtóműves repülőgépektől eltérően a Boeing 757 egy pár – szárnyak alá függesztett – hajtóművet kapott. Az első vevők a Rolls Royce által megalkotott RB211-535 típusú hajtóműveket kérték a gépeikbe, amelyek egyenként 166 kN tolóerő kifejtésére voltak képesek. Ez volt a Boeing történetében az első alkalom, amikor a hajtóművek az Egyesült Államok határán kívül készültek. Később az amerikai Pratt & Whitney gyártó kifejlesztett egy 170 kN erő kifejtésére képes, PW2037 típusnevű hajtóművet. A Delta Air Lines ezt a típust választotta, és 1980 novemberében egy 60 db repülőből álló rendelést adott le a Boeingnek. A General Electric is be kívánt szállni a projektbe a CF6-32 típusjelű hajtóművével, azonban a kereslet hiánya miatt később meggondolták magukat. Az idő és tervezés előrehaladtával a 757 modell egyre kevésbé hasonlított a Boeing 727-re, viszont egyre jobban hasonlított a 767 típusra. Ennek oka részben az volt, hogy a Boeing a költségek csökkentése érdekében a két típus közös fejlesztése mellett döntött. Számos tulajdonság, így az irányíthatóságuk, az utastér belső kialakítása (színek, kárpitok, szigetelés) közös volt a két típus esetén. Számítógépes modell grafikát a 767 típuson használtak először, és a 757 törzsrajzának mintegy harmada ezzel a módszerrel készült. A pilótafülkében a fedélzeti mérnök szerepét törölték, a műszerkonzolok teljes átalakuláson estek át, a pilóták megosztott fedélzeti számítógépet és avionikai egységeket kaptak, továbbá az analóg elektromechanikus műszereket felváltották a CRT kijelzők. A két típus közti hasonlóság eredményeképpen a 757-esre kiképzett pilóták egy rövid átképzést követően képesek voltak a 767-est is irányítani, és fordítva. A mérnökök nagy hangsúlyt fektettek egy új fajta szárnyprofil megalkotására, amelyben módosítottak a felső felület íveltségén, így a szárnyak szinte teljes felületén javult a felhajtóerő, míg a hagyományos szárnyak esetén a keletkezett felhajtóerő csak egy behatárolható sávban keletkezett. Az új, „domborúbb” szárnyak kisebb ellenállást és nagyobb felhajtóerőt keltettek repülés közben, valamint több üzemanyag fért el bennük. A növelt szárnyfesztávolság a felhajtóerő által indukált légellenállást valamelyest csökkentette. Legvégül, 1979-ben a Boeing 727-nél alkalmazott T-vezérsíkos kialakítást is ejtették a tervekben, így a Boeing 757 „hagyományos” farokrészt kapott. Ez a változtatás több előnnyel is járt, így például megszüntette a mélyátesés veszélyét, továbbá nem volt rá szükség, hogy a farok nagyon hegyes kialakítást kapjon, így a szélesebb farokszekcióba több ülőhelyet alakítottak ki. A 43,7 m hosszú fedélzet pontosan 0,640 m-rel volt hosszabb a 727–200 típusénál, így összesen 239 ülőhelyet helyeztek el a törzsben. A törzs keresztmetszete nem változott túl sokat, piackutatások igazolták, hogy a – korábban tervezett széles törzs helyett – kisebb poggyásztér elegendőnek bizonyult rövidtávú utakon, így a törzs keskeny, de hosszabb lett. ### Tesztelés és sorozatgyártás A gyártáshoz a Boeing kibővítette a rentoni üzemét, ahol a 707, 727 és 737 modellek készültek. Hozzávetőleg a repülőgép alkatrészeinek fele, így a szárnyak, az orr és a farok (vezérsíkok és a farokkúp) készült helyben, a Boeing üzemében. A többi egységet amerikai szerződött partnervállalatok gyártották. A Fairchild Aircraft vállalat a Krüger-lapokat és az orrsegédszárnyakat, a Grumman a fékszárnyakat és csűrőket, továbbá a Rockwell International a géptörzset gyártotta. A 757-es típus összeszerelési folyamatának fellendülése véletlenül egybeesett a 727-es gépek gyártásának leállításával. 1982\. január 13-án gurult ki az első üzemkész prototípus a gyártósorról. Ugyanez a gép február 19-én emelkedett a levegőbe első alkalommal, egy héttel korábban a tervezetthez képest. Az első tesztrepülés közben a műszerek alacsony olajnyomást jeleztek, majd leállt az egyik hajtómű. Miután a vészhelyzeti protokollt követve sikerült megállapítani a hiba okát, a tesztpilótáknak sikerült újraindítani a hibás hajtóművet, és innentől kezdve a repülés normál körülmények között zajlott. A tesztrepülések ideje alatt a Boeing összesen 136 megrendelést kapott különböző légitársaságoktól, így az első vevők közt volt a British Airways, Air Florida, American Airlines, Delta Air Lines, Eastern Airlines, Monarch Airliness és a Transbrasil. A hét hónapig tartó tesztidőszakban az első öt, sorozatban gyártott repülőt használták. A tesztek során mindenre kiterjedő alapossággal vizsgálták a különböző körülményeket, gyakorolták a hideg időjárásban és a hőségben történő le- és felszállást, figyelték az új fedélzeti műszerek pontosságát és a hajtóművek erőkifejtését. Miután feltárták a típus gyengeségeit, módosítottak a vészkijáratokon, hogy könnyebb legyen az ajtók nyitása, erősítettek a géptörzs szerkezetén, arra felkészülve, ha a repülőgép üzem közben esetlegesen egy nagyobb testű madárral ütközik. A legyártott repülő mintegy 1630 kg-mal könnyebb, az üzemanyag-fogyasztása pedig 3%-kal jobb volt a tervekben becsült értékeknél. Utóbbi érték a hatótávolságot 370 km-rel növelte. A típus 1982. december 21-én kapta meg az amerikai Szövetségi Légi Közlekedési Hatóság (Federal Aviation Administration), majd 1983. január 14-én a brit Polgári Légi Hatóság (Civil Aviation Authority) engedélyét. Az első példány átadására 1982. december 22-én került sor, pontosan egy hónappal a Boeing 767 típus átadását követően, így az első vásárló, az Eastern Air Lines szolgálatba állíthatta a repülőgépet. ### Szolgálatba állás 1983\. január 1-jén indult menetrend szerinti útjára az első Eastern Air Lines 757-es, Atlanta és Tampa között. 1983. február 9-én a British Airways, az első európai megrendelő is szolgálatba állította a típust London és Belfast között, lecserélve elődjét, a Hawker Siddeley Tridentet. Ugyanebben az évben a Monarch és az Air Europe charter légitársaságok is átvehették a gépeiket. Az első vevők megállapították, hogy a repülőgép jóval kisebb zajkibocsátással repül és megbízhatóbban irányítható, mint elődei. Átképzések során, különösebb bonyodalmak nélkül sajátíthatták el a pilóták a CRT kijelzős műszerfal kezelését. Az első vásárló igazolta, hogy a típus valóban takarékosabban égeti az üzemanyagot repülés közben, továbbá nagyobb a hasznos teherbíró képessége, és összességében alacsonyabb az üzemeltetési költsége a kétfősre csökkentett hajózó személyzet (pilóták) révén. Összehasonlítva a Boeing 707 és a 727 típusokkal, az új modell 42, illetve 40%-kal kevesebb üzemanyagot használt közepes hatótávolságú repülés közben. A siker ellenére az 1980-as években megtorpant a típus iránti kereslet az emelkedő üzemanyagárak és – az Egyesült Államokban – a légi piac deregulációját követően, a kisebb repülőgépek iránt kialakult igénynek köszönhetően. Noha a Boeing 757-nek nem volt közvetlen versenytársa a légi piacon, az MD–80-as olcsóbban beszerezhető volt, és közel ugyanannyi utas szállítására volt képes. 1983 novemberében a Northwest Airlines 20 db repülőgép gyártására nyújtott be megrendelést, véget vetve a már három éve tartó kereslethiánynak. 1985 decemberében a Boeing bejelentette a 757–200PF teherszállító variáns gyártását, amelyre első vevőként a UPS Airlines adott le 20 db-os rendelést. Két hónappal később, a Royal Nepal Airlines rendelésével bejelentették a 757–200M utas- és teherszállító kombi változat gyártását. A teherszállító variáns fő fedélzetén a törzs hosszában egy raktér kapott helyet, és 1987 szeptemberében állt szolgálatba a UPS Airlines kötelékében. A kombi variáns fő fedélzetét megosztották utasok és teher szállítása céljából, és 1988-ban szállt fel először a Royal Nepal Airlines lajstromjelével. Az 1980-as évek végére fordulat következett be az amerikai légi piacon. Az egyre zsúfoltabb repülőterek és a zajkibocsátásra vonatkozó korlátozások a Boeing 757 eladási számaiban is erősen éreztették a hatásukat. A Boeing 1988 és 1989 között összesen 322 rendelést kapott, ebből 160 db az American Airlines és a United Airlinestól érkezett. Ekkorra a típus jelentette a rövidtávú, belföldi utak „gerincét”, és sorozatosan foglalta el a helyét olyan nagy múltú repülőgépeknek, mint a Douglas DC–8, DC–9, B707 és B727. Azok a légitársaságok, amelyek korábban Boeing 727-est üzemeltettek, könnyedén váltottak az új 757-re, hiszen pontosan másfélszeres volt a hatótávolsága az elődénél. A zajkibocsátási szigorítások ellenére a légitársaságok ezzel a típussal kvótán belül maradtak, például a John Wayne repülőtér esetén, ahol különösen szigorúak az előírások, vagy a Ronald Reagan Washingtoni nemzeti repülőtér esetén, ahol a repülőgépek méretére vonatkozott az előírás. Az American Airlines és a Delta Air Lines egyenként 100 db felett üzemeltettek 757-eseket a flottájukban. Az európai legnagyobb vásárlók a British Airways, az Iberia és az Icelandair voltak. Az 1980-as évek végére az utazási csomagok értékesítéséről ismert charter légitársaságok is megkedvelték a típust, és egymást követve sorakoztak a rendeléseikkel, így vásárolt a típusból az Air 2000, az Air Holland és az LTU International is. Ázsiában, ahol a piac jellemzően a tömegek utaztatására rendezkedett be, a 757-es nem járt túl nagy sikerrel. 1982-ben a típus a Távol-Keletre repült egy promóciós körút miatt, azonban nemhogy a potenciális vevők rendeléseket adtak volna le, de a Singapore Airlines (az első ázsiai vevő) eladta a négy darabból álló flottáját, és helyette az európai Airbus-tól rendelt A310-eseket. Ez a tendencia valamelyest megtört Kína esetén, ahol előbb a légi közlekedési hivatal rendelt 1 darabot, majd összesen 59 további rendelés érkezett a különböző kínai légitársaságoktól. Ezzel a Boeing 757 esetén Kína lett az ázsiai piac legnagyobb üzemeltetője. A kínai vevők, a China Airlines, a China Southern Airlines, a Shanghai Airlines, a Xiamen Airlines és a Xinjiang Airlines kizárólag közepes távolságú, belföldi utakra használták a típust. ### Hosszított változat A gyártás üteme, a havi 100 db elkészült repülővel, az 1990-es évek elején elérte a csúcspontját, és a gyártással párhuzamosan a tervezők egy fejlesztett altípus létrehozására kaptak feladatot. A tesztrepülést követő tíz évben ez volt a Boeing egyetlen olyan terméke, amelynek nem létezett hosszított, nagyobb kapacitású változata, ugyanakkor, noha voltak híresztelések egy esetleges hosszú hatótávú 757–200X és egy növelt utaskapacitású 757–300X variánsról, a Boeing soha nem jelentette be hivatalosan ezek gyártását. Elsősorban az európai charter légitársaságok örültek volna egy ilyen jellegű bejelentésnek, hiszen számukra nagy előnyt jelentett volna a 757-es hatótávolságát kombinálni több ülőhellyel. Amellett, hogy kielégíti a keresletet egy ilyen modell, a gyártónak számos más haszonnal járt volna, például alternatívát kínált volna a 767–200 kapacitására alacsonyabb üzemeltetési költséggel, és versenytársat jelentett volna a 185 férőhelyes, hosszú hatótávolságú Airbus A321-es számára. 1996 szeptemberében, a Farnborough légi bemutató keretében a Boeing hivatalosan közzé tette a 757–300 típust, melyből a német Condor charter légitársaság rendelt is 12 darabot. Az új altípus 7,13 m-rel volt hosszabb a 757–200-hoz képest, ötvennel több ülőhelyet és kétszer nagyobb csomagteret kínálva a potenciális vevőknek. A tervezési időszak volt a gyártó történetének legrövidebb fejezete, hiszen mindössze 27 hónap telt el a tervek előkészítése és a repülési engedélyek megszerzése között. Költségtakarékossági megfontolásból a tervek drasztikus módosítására nem került sor, mindössze a hajtóművek teljesítményén javítottak és az utaskabin kapott új arculatot. Az első legyártott modell 1998. május 31-én gurult le a gyártósorról, és augusztus 2-án repült először. Miután megkapta a szükséges hatósági engedélyeket, 1999. március 19-én állt a Condor szolgálatába. A 757–300 variánsból rendelt még az American Trans Air, az Arkia Israel Airlines, a Continental Airlines, az Icelandair és a Northwest Airlines. A hosszított változat soha nem lett példátlan siker, összesen 55 darabot gyártottak belőle. A Boeing megkereste két legnagyobb, 757–200 típusokat üzemeltető ügyfelét is, és javasolták a hosszított változatot az alaptípus cseréjére, azonban sem az American Airlines, sem a United Airlines nem álltak anyagilag olyan helyzetben, hogy elkötelezték volna magukat új repülőgépekre. A gyártó hasonlóképpen próbálkozott néhány légitársaságnál a variáns promóciójával, azonban ott sem járt sikerrel. 1999 novemberére döntést hoztak a sorozatgyártás lassú leállításáról. ### A gyártás leállítása Habár a 757-es család gyártása jövedelmezőnek bizonyult, a 2000-es évek elején egyre kevesebb megrendelés érkezett a Boeinghez, ezzel pedig a típus hosszú távú jövője megkérdőjeleződött. A légitársaságok érdeklődése a kisebb repülőgéptípusok, így a Boeing 737 és az Airbus A320-as család felé fordult, lévén, hogy kisebb volt rajtuk az anyagi kockázat. A légi ipar megtorpanása és a szolgálatban lévő, nagy számú, viszonylag alacsony életkorú 757-es típusok tovább csökkentették az újabb példányok iránti keresletet. 2000-ben két légitársaság, az Air 2000 és a Continental Airlines érdeklődése kapcsán a Boeing újra megvizsgálta annak a lehetőségét, hogy a Boeing 757 család egy megnövelt hatótávolságú változattal kiegészüljön. A vizsgálatban fontolóra vették egy kiegészítő üzemanyagtartály beépítését, a 757–300 altípus szárnyainak és futóműveinek továbbfejlesztését, így a végeredményül kapott változat mintegy 9260 km-re növelt hatótávolságú lett volna. Végül azonban rendelés hiányában a tervek nem valósultak meg. 2001 márciusában a Boeing átadta az első 757–200SF változatot a DHL Aviation vállalatnak. Ez a variáns úgy készült, hogy egy használt 757–200 személyszállítót teherszállítóvá alakítottak át, és ezzel a lépéssel a 757-család új korszaka köszöntött be, amikor már nem gyártottak új példányokat, mindössze a meglévőket alakították a vevők igényeinek megfelelően. A 2000-es évek elején a Boeing még egy kampánnyal próbálkozott, azonban mindössze egy öt darabos rendelést sikerült szerezniük a 757–300 és a 757–200PF verziókra. 2003 októberében, miután a Continental Airlines úgy döntött, hogy a meglévő 757-es gépeit 737–800 típusokra cseréli, a Boeing bejelentette, hogy leállítja a 757 típuscsalád gyártását. A 757–200 utolsó, 1050. példánya 2004. október 28-án gördült le a gyártósorról a Shanghai Airlines rendelésére, és egy év tárolást követően, 2005. november 28-án adták át. A gyártás leállításával keletkezett felesleges kapacitást a Boeing úgy oldotta meg, hogy a gyártósort a népszerű 737-es család gyártására alakította át, míg a többletmunkaerőt más telephelyekre helyezte. 2004 és 2008 között az egy utasra jutó üzemanyagárak megháromszorozódtak, ez a jelenség arra ösztönözte az üzemeltető légitársaságokat, hogy megoldást keressenek az üzemanyag-fogyasztás mérséklésére. 2005 májusában az Aviation Partners Incorporated vállalat engedélyt kapott a Szövetségi Légi Közlekedési Hatóságtól wingletek felszerelésére, és a Continental Airlines volt az első légitársaság, ami megbízást adott a vállalatnak, hogy a flottájában szolgáló 757–200 típusokat winglettel egészítse ki. A winglet hozzáadása 5%-kal csökkentette az üzemanyag-fogyasztást és hozzávetőleg 370 km többlet hatótávolságot eredményezett. A 2000-es évek óta nem volt olyan keskeny törzsű repülőgép, amely kapacitásában és hatótávolságában megegyezett volna a 757-es adottságaival, így az ügyfelek rendeléskor vagy a kevesebb ülőhellyel rendelkező Boeing 737–900ER és Airbus A321, vagy a sokkal nagyobb, széles törzsű Boeing 787 Dreamliner és Airbus A330-200 variánsok közül választhattak. Az 1989-ben bemutatott, orosz gyártmányú, keskeny törzsű, ikerhajtóműves Tupoljev-204 repülőgép kialakításában nagyban hasonlít a Boeing 757-re, azonban a potenciális vevők köre elsősorban Oroszországban működő légitársaságok közül került ki, így a gyártónak nem sikerült átütő sikert aratnia a nemzetközi piacon. A szakma a 215 férőhelyes, 5930 km hatótávolságú Boeing 737–900ER-t tekinti a 757–200 legközelebbi típusának. 2011-ben a Boeing szóvivője azt nyilatkozta, hogy a vállalat nem tervezi 200 férőhelyes repülőgéptípus kifejlesztését, amely pótolná a 757-es család kivonása által keletkezett piaci rést, helyette egy új, Y1 kódnevű programon dolgoznak, amellyel a 737–700 és 737–800 variánsok cseréje lehetne a hosszútávú megoldás. Ezzel szemben, miután a programot törölték, a Boeing bejelentette a 737MAX család tervezési fázisát. A program alapja a Boeing 737 Next Generation típuscsalád, melyek törzsét újratervezik, a gyártáshoz új hajtóműveket használnak, és a legnagyobb variáns a 757-es típust pótolja, továbbá teljesítmény szempontjából törekednek arra, hogy a légitársaságok transzatlanti utakra is használhassák a család valamelyik altípusát. ## Műszaki jellemzők ### Szerkezeti kialakítás #### Szárnyak A Boeing 757 egyfedelű, konzolos, alsó elhelyezkedésű szárnyakkal és egyetlen függőleges vezérsíkkal kialakított repülőgép. A szárnyak a lehető a legjobb aerodinamikai teljesítmény érdekében korszerű szerkezetet kaptak. Mindkét szárny a belépő éleken öt orrsegédszárnyat, a kilépő éleken belső szimplán és külső kétszeresen réselt fékszárnyakat és csűrőket, valamint a felületükön hat áramlásrontó féklapot kapott. A 757-es család valamennyi változatán a 25° nyilazási szögű, 858 km/h sebességre optimalizált szárnyak nagyjából megegyeznek. A mérsékelt nyilazási szög miatt nem volt szükség belső csűrőket felszerelni, így is minimális a keletkező légellenállás rövid távú repüléseknél, függetlenül attól, hogy ilyenkor a repülőgép az út nagy részén emelkedik (utazómagasságig), majd süllyed (leszálláskor). A sárkányszerkezet további jellemzői a szénszálas megerősítésű szárnyfelületek, a kevlár szárnytövek és az alapanyagként felhasznált alumíniumötvözetek, amelyekkel együttesen mintegy 950 kg tömegcsökkenést értek el a korábbi technológiákhoz képest. #### Futóművek A megfelelő súlyeloszlás biztosítása céljából a főfutóműveken egyenként négy, míg az orrfutóművön két kerék található. A futóműszárak szándékosan hosszabbak a korábbi keskeny törzsű Boeing repülőgépekhez képest avégett, hogy felszálláskor a hosszított törzsű variáns is biztonságosan fel tudja venni az elrugaszkodáshoz megfelelő állásszöget anélkül, hogy a farok a futópályához ütközne. 1982-ben a 757-es modell is szénalapú fékbetéteket kapott, amelyeket a Dunlop fejlesztett ki, ezzel a típus volt az első szubszonikus utasszállító repülőgép, amely új fékrendszerrel épült, korábban csak a Concorde gyártásakor használtak ilyet. A meredek rugaszkodási állásszög miatt a hosszú törzsű Boeing 757–300 típusra behúzható farcsúszókat szereltek, ezzel védve a törzset, hogy amennyiben a futópályával érintkezik, meg ne sérüljön. Az orrfutómű előre, míg az ABS-szel ellátott főfutóművek befelé, egymással szembe csukódnak fel a gondolába. #### Strukturális kivitelezés A géptörzs könnyű alapanyagok felhasználásával, így alumínium ötvözetek és kompozitanyagok kombinációjával készült. A technológia fejlődésével és az újonnan használt alapanyagokkal a tervezők egy időtálló, könnyű, ugyanakkor erős szerkezetet tudtak tervezni, amelynek révén a repülőgép a kisebb súly miatt kevesebb üzemanyagot égetett el repülés közben, jelentős összegeket spórolva meg az üzemeltető légitársaságoknak. A továbbfejlesztett alumíniumötvözetek nagy előnye az volt, hogy a korrózióval szemben ellenállóbb, erősebb szerkezetet alkotnak, jóval hosszabb idő után következik be az anyagfáradás. Az ötvözeteket a szárnyak alsó és felső héjszerkezetéhez, a szárnybordák gyártásához, a szárnyak főtartójához és a szárnybekötő szerkezet hosszbordáihoz használták. Grafit és kevlár, illetve hibrid kompozitot alkalmaztak a szárnyak mozgatható alkotóelemeinek gyártásához, a hajtóművek héjszerkezetéhez (burkolat), valamint az orrfutó aknaajtajának kialakításához. Az utastér padlózata megerősített üvegszálas lemezekkel burkolt nomexből áll, melynek előnye a súlymegtakarítás (676 kg repülőgépenként). Az acél fékek szénbetétesre való cseréje további 295 kg tömegcsökkentést jelent. A típusba beszerelt segédhajtómű, elektronikai berendezés, fedélzeti konzolok és hidraulika megegyezik a Boeing 767 típusban használtakkal. Tekintve, hogy számos jellemző az említett típusok esetén azonos, a pilóták rendkívül egyszerűen megtanulták irányítani mindkét modellt, ezzel a légitársaságok az átképzés költségeit minimalizálni tudták. #### Elektromos áramellátás Az áramellátásról a hajtóművekbe és a segédhajtóműbe szerelt – egyenként 90 kVA (kilovolt-amper) teljesítményű – generátorok gondoskodnak. Egyetlen generátor is képes a minimálisan szükséges áram előállítására, ezen felül pedig a repülőgépbe egy 24 V feszültségű egyenáramú tartalék akkumulátort szereltek be. A gépben egy fő- és egy tartalék elektromos rendszer kapott helyet, ezeket pedig biztonsági okokból egymástól teljesen izolálták. Teljes hajtóműleállás esetén a pilóták a repülőgép „hasából” a gravitációt kihasználva egy propellert tudnak kiengedni, amely a menetszél által megforgatva biztosítja a minimális, kényszerleszálláshoz szükséges áramellátást. #### Hidraulika A három, egymástól teljesen független hidraulikus rendszerből kettő a hajtóművek által generált energiát használja, míg a harmadikat elektromos szivattyúk működtetik. A hidraulikaolaj titán alapú vezetékekben van. A központi hidraulikus rendszer kizárólag a repülőgép irányítást vezérli (szárnyak, vezérsíkok). A hidraulikus rendszer meghibásodása esetén a futóműveket behúzó munkahengereket egy tartalék motor kioldja, a futóművek pedig a gravitáció hatására,a saját súlyuk miatt kinyílnak és a megfelelő pozícióban rögzítődnek, így a repülőgép le tud szállni. #### Üzemanyag-ellátás Az üzemanyag három, egymástól független, szárnyszerkezetbe épített tartályban kap helyet. A közbenső tartály 26 123 literes, míg a külső tartályok kapacitása 8237 liter. Az üzemanyagtartályok találkozása nagyjából a hajtóműtartók felfüggesztésénél található. Az üzemanyagtöltő nyílás (tanksapka) a kapcsolódó műszerpanellel együtt a jobb oldali szárny belépő éle alatt, a hajtóművön kívül található. ### Fedélzeti műszerek A 757-es pilótafülkéjébe 6 db Rockwell Collins gyártású CRT repülőgép-vezető és navigációs képernyőt, teljesen elektronikus fedélzeti számítógépet (Electronic Flight Instrument System), és a hajtóművek üzemét ellenőrző műszereket (Engine Indication and Crew Alerting System) építettek be. Ezek a műszerek segítik a pilótákat, hogy azokat a navigációs feladatokat is elvégezzék, amelyek korábban a fedélzeti mérnök hatáskörébe tartoztak. A műszerek egy részét a Boeing 747 gyártása során fejlesztették ki, tehát az első 757-es elkészültekor még új technológiának számítottak. A műszerfal további fontos eleme a CAT III B típusú, ILS vevőkre épülő, teljesen automatikus leszállító rendszer. Erre időjárástól függően, rossz látási viszonyok között van szükség, és 150 m magasságban aktiválódik a pilóták felügyelete mellett. A tehetetlenségi navigációs rendszer az első lézertechnológiával működő – avionikában használt – műszer volt a repülőgép építésekor. Mivel a 757-es típusba ugyanazt a fedélzeti műszerfalat építették be, mint amit a Boeing 767-es esetén is használtak, a szélesebb panelek miatt szükségszerűen lekerekítették a repülőgép orrát, kissé szokatlan módon a többi keskeny törzsű típushoz képest. Az így keletkező tágasabb tér miatt lehetőség volt egy oktatóülés elhelyezésére, amelyről repülés közben is akadálytalan rálátás nyílt a műszerfalra. A fly-by-wire technológia egy kezdetleges elődje, amelyben elektronikus jelek működtetik a csűrőket, lecserélte a korábbi hagyományos huzalrendszeres erőátviteli megoldást és lehetővé tette a csűrők mozgatását egyenként, egymástól függetlenül. ### Utastér Az utastér 2×3 üléses kialakítású (középen folyosó található). Az eredeti tervekben a típust 2 órás átlag időtartamú repülésre optimalizálták, a fedélzeti világítás, valamint az arculati elemek összhangja és kialakítása tágasabb beltér érzetét keltik. Akárcsak a 767-es modell esetén, itt is az alapfelszereltség részei az öltönyhordozó táska szélességére méretezett fedélzeti csomagtartó (kalaptartó), valamint a hátsó utaskabin végében található fedélzeti konyha. A csomagtartók kétszer akkora tárolókapacitással rendelkeznek, mint a Boeing 727 típusé. A fedélzeten található nagy szilárdságú burkoló- és tárolóelemek súlymegtakarítás miatt nem tömör anyagokból készültek, hanem méhsejtekre emlékeztető, szendvicses szerkezetűek. A korábbi repülőgépekkel ellentétben a 757-es vészkijárataihoz tartozó mentőcsúszdák vízre szállás során mentőcsónakokká alakíthatók, akárcsak a jumbók esetén. Az 1980-as évek elején a Boeing a többi keskeny törzsű utasszállítóinak belső kialakítását is a 757-hez hasonlóra módosította. 1998-ban a Boeing a 757–300 típuson alkalmazott először néhány újítást, amelyek a Next Generation 737 és a 777 típusok fedélzeti arculatának továbbfejlesztései voltak. Az újítás része volt a minimális domborfaragással díszített mennyezeti panel és a rejtett világítás. A fedélzeti csomagtartók alján, a kabin teljes hosszában végigfutó mélyedés kapaszkodóként is szolgál. A kabin elején és végén mennyezetre erősített tárolók kaptak helyet a tartalék vészhelyzeti kellékek számára (pl. felfújható mentőcsónak). Az újított arculati elemeket opcionálisan választhatták a megrendelők a 757–200 típusokhoz is. 2000-ben, miután a kis méretű, gurulós bőröndök egyre népszerűbbek lettek az utasok között, a Delta Air Lines kiegészítő csomagtartókat rendelt, ezzel növelve a 757–200 modellek fedélzeti tárolókapacitását, majd egy évvel később az American Airlines is követte ezt. A nagyobb tárolórekeszek az új fedélzeti elemek részei (akárcsak a megerősített mennyezeti panelek és a rejtett világítás), amelyeket a Boeing azt követően vezetett be, hogy már gyártás alatt állt a 757–200. ### Technikai adatok EC= Economy Class (turista osztály), BC=Business Class (üzleti osztály) ## Altípusok ### 757–200 Ez volt a 757-es család alaptípusa, amely 1983-ban az Eastern Air Lines flottájában szállított utasokat először. A típus két különböző ajtóelosztású változatban jelent meg, mindkét esetben oldalanként három kijárattal (kettő a törzs szárny előtti felén, és egy a farok törzsben): a 239 fős kapacitású változaton közvetlenül a szárnyak mögött, mindkét oldalon egy-egy kis méretű vészkijárat kapott helyet, míg a 224 fős kapacitású modellbe mindkét oldalon a szárnyak fölé két-két vészkijáratot építettek. Az első modell Rolls-Royce RB211-535 típusú hajtóművekkel repült, amelyeket közben átalakítottak és 1984 októberétől RB211-535E4 típusnévvel került az új gépekbe. Választható hajtómű verziók voltak még a Rolls-Royce RB211-535E4B, valamint a Pratt & Whitney PW2037 és a PW2040. Noha eredetileg rövidtávú utakra tervezték, szolgálatba állása óta a légitársaságok nagy gyakoriságú ingajáratként és transzatlanti utakra is használták. 1992-ben az American Trans Air társaság transzpacifik járatként üzembe helyezte az első 757–200 típust Tucson és Honolulu között. Az ezredforduló óta a nagyobb amerikai légitársaságok előszeretettel használják a típust transzatlanti járatként főleg olyan kisebb európai városokba, ahol az utasok száma nem elegendő egy széles törzsű gép gazdaságos üzemeltetéséhez. Összesen 913 db készült belőle, ezzel ez a legnépszerűbb variáns a 757-es típuscsaládból. ### 757–200PF A 757-es család teherszállító változatát 1987-ben a UPS Airlines állította először forgalomba. A variáns használata a 24 órán belüli csomagkézbesítést teszi lehetővé. Főfedélzetének teherkapacitása 187 m3 (15 db szabványkonténer vagy raklap), míg alsó fedélzetén 51,8 m3 ömlesztett áru fér el. Maximális felszálló tömegét a gyártó -ban határozta meg a lehető legnagyobb hatótávolság elérése érdekében, maximális rakománnyal 5830 km-t képes repülni. Hajtómű variációk: Rolls-Royce RB211-535E4B vagy Pratt & Whitney PW2037/PW2040. A főfedélzeti ki- és berakodást egy felnyitható raktérajtó könnyíti a gép bal oldalán, a törzs szárny előtti részén. A raktérajtó mellett található a hagyományos méretű kijárat, melyet a pilóták használnak. A gép főfedélzeti raktere teljesen üres, nincsenek vészkijáratok, sem ülések, a teljes hasznos beltér az áruszállítás célját szolgálja. A raktér falát egy finom felületű üvegszálas bevonat erősíti, valamint egy tolóajtós, vastagított fal választja el a pilótafülkétől. Mindkét fedélzeti raktér felszerelhető rakodást könnyítő teleszkópos rendszerrel, amely az egyéni méretű áruk mozgatását könnyíti. A UPS által üzemeltetett 757–200PF változatokban a transzatlanti utak miatt néhány többletfunkció található: erősebb segédhajtómű, raktéri tűzoltórendszer és tartalék üzemanyagtartály az alsó fedélzet végében. A típusból 80 példány készült összesen. ### 757–200M A 757-es család kombi variánsa, amely utas- és/vagy teherszállításra is alkalmas. 1988-ban a Royal Nepal Airlines flottájában repült először. A főfedélzeten a 757–200 alaptípusnál említett kijáratok és ablakok megtalálhatók az utasszállító funkció miatt, ugyanakkor a géptörzs bal oldala kiegészül egy – a 757–200PF esetén megtalálható – raktérajtóval. A katmandui székhelyű Royal Nepal Airlines (mai nevén Nepal Airlines) két példányt rendelt a Boeingtől 1986-ban. A légitársaságnak vegyes hasznosítású repülőgépre volt szüksége, amely jól navigálható a Himalája lábánál fekvő bázisán történő le- és felszálláskor. Főfedélzetén 2 raklapot és 148 utast, vagy 4 raklapot és 123 utast tud szállítani. Maximális felszálló tömege , az elkészült példányok Rolls-Royce RB211–535E4 típusú hajtóművekkel álltak forgalomba. 2010 októbere óta két amerikai vállalat is foglalkozik használt 757–200 típusú repülőgépek kombi verzióra történő átalakításával. Az átalakított gépek 10 raklap és 45–58 utas szállítására alkalmasak. ### 757–200SF Ez a teherszállító altípus használt Boeing 757–200 utasszállítók átalakításával készült, és 2001-ben állt szolgálatba a DHL Aviation flottájában. Az átalakítást – amelynek során az utasszállításhoz szükséges fedélzeti elemeket (ülések, csomagtartók, konyha, mosdók) eltávolították és a géptörzset megerősítették – Wichitában, a Boeing üzemében végezték. A könnyebb rakodás érdekében a törzs bal oldala egy, a 757–200PF változatnál megismert, felnyitható raktérajtóval egészült ki. A pilótafülke mögött található kijáratot megtartották, a gép belső tere pedig 14 db raklap befogadására alkalmas (valamivel kisebb, mint a PF változat). 2006 szeptemberében a FedEx Express logisztikai vállalat egy 2,6 milliárd dolláros beruházást jelentett be, amely több mint 80 db 757–200 gép konvertált utódjának szolgálatba állításáról szólt, lecserélve az elavult 727-es flottát. ### 757–300 A 757–300 hosszított változatot 1999-ben a Condor charter légitársaság állította forgalomba először. 54,5 méteres hosszával ez a valaha épült leghosszabb keskeny törzsű utasszállító. Kifejezetten a charter piacra tervezték, a 767–200 típus alternatívájaként. Szerkezete szinte teljesen megegyezik a 757–200 variánséval, jelentős különbség mindössze abban mutatkozik, hogy a szárnyak előtt és mögött plusz törzskeretekkel meghosszabbították a géptestet, ezzel nagyobb fedélzeti kapacitást adva a típusnak. Mindkét oldalon négy kijárat található, valamint a szárnyak felett két-két kisebb méretű vészkijárat kapott helyet. Maximális utasbefogadó képessége 289 fő. A meredek rugaszkodási állásszög és a gép hossza miatt behúzható farcsúszókat szereltek fel, ezzel védve a törzset, hogy amennyiben a futópályával érintkezik, ne sérüljön. A Condor a flottájában szolgáló DC–10 modellek cseréje miatt rendelt Boeingeket, a növelt utasbefogadó képesség pedig kritikus elvárás volt az új gépek esetén, hiszen nagy gyakoriságú nyaralójáratokon kellett jól teljesíteniük, mint például Németország és Kanári-szigetek között. Mivel az előzetes tesztek alapján arra az eredményre jutottak, hogy a 757–300 típus esetén az utasok beszállítása akár 8 perccel is tovább tart, mint az alap variánsnál, ezért a folyamat rövidítése céljából a Boeing és a Condor közösen kidolgozott egy zónás beszállítási procedúrát, vagyis először a kabin végébe helyet váltó utasok szállnak be először, majd a közepébe és így tovább. Összesen 55 példány készült a variánsból. ### Egyéb altípusok - ARIES (Airborne Research Integrated Experiments System): egy mozgó laboratóriummá alakított 757–200, melyet a NASA használt repülésbiztonsági tesztek végrehajtásához. A gép eredetileg az Eastern Air Lines kötelékében teljesített szolgálatot, majd 1994-ben a NASA megvásárolta, lecserélve a korábbi 737–100 tesztrepülőt. Eredetileg a Northrop YF–23 vadászrepülő tervezésekor, a szárnyprofil változásának aerodinamikai hatását és a navigációs rendszer megbízhatóságát, majd a Boeing 777 kifejlesztéséhez a fly-by-wire működését kutatták vele. Az ARIES legfőbb feladata az időjárási adatok kiértékelése, a leszállító rendszer próbája és a futópálya tapadási tulajdonságának tesztelése volt. 2006-ban kivonták a forgalomból és tartalék státuszt kapott. - C–32: az amerikai légierő 4 db C–32A típusnevű, átalakított 757–200 modellt vásárolt, elsősorban kiemelten fontos politikai személyek, így például a mindenkori alelnök szállításához. Mindegyik példány kialakításakor gondosan figyeltek a funkciójára, így konferenciaszoba, tárgyalók, kommunikációs központ és magánlakosztályok is találhatók a fedélzeten. A légierő további két C–32B típusnevű 757–200 modellt is üzemeltet a külügyminisztérium vészhelyzeti csapata számára. A C–32A típusok kék-fehér színű festést kaptak, United States Of America felirattal, valamint az amerikai zászlóval a függőleges vezérsíkon, míg a C–32B típusok teljesen fehér festésűek, megkülönböztető felirat nélkül. Az első C–32 modell 1998-ban állt szolgálatba, lecserélve a korábbi C–137 repülőt. Amennyiben az alelnök a C–32A fedélzetén tartózkodik, úgy a gép hívójele Air Force Two. - F–22 Flying Testbed: a 757-es prototípusát 1998-ban, az F–22 Raptor tervezésekor az avionikai műszerek hangolásához használták tesztrepülőgépként. A géptörzset részben módosították, hogy jobban hasonlítson a vadászrepülőgép jellegzetességeire, így a pilótafülke fölé egy kacsaszárnyat erősítettek, a belsejében pedig egy 30 üléses laboratóriumot alakítottak ki. - Royal New Zealand Air Force 757 Combi: az Új-Zélandi Királyi Légierő 2 db konvertált 757–200M típust vásárolt fontos politikai személyek, katonai csapatok és orvosi eszközök szállítására. A repülőgépre raktérajtót, megerősített segédhajtóművet, kifinomult kommunikációs eszközöket és behúzható lépcsőt szereltek. A 757-es repülőgépek a 727–100QC típus utódai, szállították már az új-zélandi miniszterelnököt, továbbá egyikük küldetése során leszállt az antarktiszi jég fedte McMurdo-öböl mellett, a Scott légibázison. - A Boeing 757-es típus számos országban VIP kategóriájú személyszállító repülőgépként szolgál. Argentína elnöki repülőgép flottájának (Agrupación Aérea Presidencial) legfontosabb tagja Tango 01 néven (T–01 a katonai lajstromjele). Mexikó elnökét TP01 (Transporte Presidencial 1) néven szállítja hivatali útjain. Az 1980-as években a Royal Brunei Airlines egyik 757–200 típusú modelljét átalakították a brunei szultán privát repülőgépévé, majd 1995-ben megvásárolta azt a kazahsztáni kormány. A szaúd-arábiai királyi család egy 757–200-at kórházrepülőként használ. - A 2004-es amerikai elnökválasztás idején John Kerry szenátor (és elnökjelölt), kampányához a TransMeridien Airlines társaságtól bérelt egy Freedom Bird (=szabadság madara) becenevű 757–200 típust. Négy évvel később Barack Obama is ugyanezt a típust választotta kampánykörútjához, melyet a North American Airlines biztosított a kampány idejére. - 2008-ban az Iron Maiden heavy metal együttes Somewhere Back In Time World Tour nevű világ körüli turnéjához egy 757–200 variánst bérelt, amely egyedi festést és Ed Force One becenevet kapott a turné idejére. A repülőt a zenekar frontembere, Bruce Dickinson vezette. - 2011-ben Donald Trump amerikai üzletember utazásaihoz egy N757AF lajstromjelű 757-es privát repülőt vásárolt. ## Balesetek A típuscsalád 2013. augusztusig bezárólag 23 baleset és gépeltérítés részese volt. A lenti táblázat a jelentősebb baleseteket foglalja össze, a részletekre vonatkozó teljesség igénye nélkül. ## Érdekességek - A típus gépei üzemidejük első 18 évében nagyjából 25 000 Föld - Hold távolsággal (oda-vissza) egyenértékű utat tettek meg összesen. - A teljes flotta ezen idő alatt mintegy 24 millió óra üzemidőt szolgált, ez nagyjából annak felel meg, mintha egy darab repülőgép 2750 évig lenne folyamatosan üzemkész. - A Boeing 757-200PF teherszállító 6 millió golflabdát képes bekebelezni a rakterében. - 115 660 kg tömegével a 757-200 altípus ugyanannyit nyom, mint egy Gigant mozdony. - A szárnyak összfelülete 181 négyzetméter, amely megegyezik két átlagos, magyar családi ház, vagy egy könnyű szerkezetű, háromszobás amerikai családi ház méretével. - A repülőgép 626 000 db alkatrészből áll össze. Ezt a sok alkatrészt közel 600 000 csavar és szegecs tartja egyben. A gép belsejében 100 kilométernyi elektromos vezeték fut. - A Boeing 757 típusra szerzett pilótajogosítvány a Boeing 767-re is érvényes. Ez annak köszönhető, hogy szerkezetét és irányítását tekintve a két típus nagyban megegyezik. ## Rendelés és átadás A Boeing az alábbi megrendelőknek gyártott a 757-es családból:
654,726	Szerelmes regény	26,830,523	null	[ "Az év szócikke 2010 verseny jelöltjei", "Irodalmi műfajok" ]	A szerelmes regény vagy romantikus regény irodalmi műfaj; az ilyen típusú művek általában két ember közötti szerelemmel foglalkoznak, és érzelmileg kielégítő, optimista befejezéssel zárulnak. Kereskedelmileg két típusba sorolhatók: vannak a rövidebb regények, melyek körülbelül egy hónapig kaphatóak (ilyenek például a Harlequin-kötetek), illetve a nagyobb lélegzetvételű, tartósan könyvesboltokban árusított kötetek. Műfajilag több csoportra is oszthatók: léteznek például történelmi szerelmes regények, tudományos-fantasztikus és paranormális jelenségekről szóló, de akár a thrillert vagy a krimit ötvöző alkotások és erotikus művek is. Az egyik legelső szerelmes regény Samuel Richardson Pamela avagy az erény jutalma című, 1740-ben íródott regénye, amely több szempontból is forradalminak számított: teljes mértékben az udvarlásról szólt, méghozzá a főhősnő szemszögéből. Jane Austen továbbfejlesztette a műfajt a Büszkeség és balítélettel. Austen munkássága inspirálta Georgette Heyert, aki 1921-ben a történelmi szerelmes regény műfaját vezette be a köztudatba. Egy évtizeddel később az angol Mills and Boon kiadó megjelentette az első rövid, sorozatjellegű romantikus regényeket, amiket Észak-Amerikában a Harlequin Enterprises Ltd adott ki. A modern szerelmes regény műfaja 1972-ben született meg, amikor megjelent Kathleen Woodiwiss The Flame and the Flower című regénye az Avon Books kiadásában, puha kötésben. Az 1980-as években a szerelmes regények virágkorukat élték. Észak-Amerikában a szerelmes regény a legnépszerűbb irodalmi műfaj, az eladott puha kötésű könyvek 55%-át tették ki 2004-ben. Bár Európában is igen népszerű, a legtöbb, e kategóriában született alkotás angol nyelvű íróktól származik, ami az angolszász világnézet dominanciáját jelenti a műfajon belül. ## Meghatározása Az Amerikai Szerelmesregény-írók Szövetsége (Romance Writers of America) meghatározása szerint a szerelmes regény cselekménye két ember köré koncentrálódik, ahogy azok szerelembe esnek, majd ezt követően a kapcsolat fejlődését kíséri figyelemmel. A regény konfliktusának és csúcspontjának is szorosan kell kapcsolódnia a kialakuló szerelem témájához, bár a regényben szerepelhetnek olyan mellékszálak is, amelyek nem feltétlenül tartoznak szorosan a fő szerelmi szálhoz. Ezen felül a romantikus regényeknek érzelmileg kielégítő és optimista befejezéssel kell rendelkezniük. Mások, például Leslie Gelbman, a Berkley Books könyvkiadó elnöke szerint a szerelmes regény definíciója rövidebben is meghatározható: „a könyv lényege a főhős és a főhősnő közötti romantikus kapcsolat.” Általánosságban véve a szerelmes regényekben megjutalmazzák a jókat és megbüntetik a gonoszokat, s az a pár, amelyik harcol a szerelemért és hisz a kapcsolatban, a végén örök szerelemre lel. Nora Roberts szerint ezek a könyvek „a szerelembe esést, az érzelmeket, az elkötelezettséget ünneplik, s mindazt, amire mind igazán vágyunk.” Az úgynevezett női regények (beleértve a chick lit műfaját is) nem feltétlenül a szerelmes regény alműfaját jelentik, mert ezek a regények szólhatnak a főhősnő más jellegű kapcsolatairól (barátság, család) is, melyek ugyanolyan fontos szerepet töltenek be, mint a szerelem. Némelyik író és olvasó úgy véli, a műfajnak további jellegzetességei is vannak, mint például a főszereplőknek a történet elején kell találkozniuk, vagy hogy olyan kényes témák, mint a házasságtörés, nem szerepelhetnek a történetben. Számos vitát keltettek azok a nézetek, melyek szerint a szerelmes regénynek nem kell mindig boldog végkifejlettel zárulniuk, illetve azok is, amelyek szerint az egyazon neműek szerelme nem kaphat helyet a műfajban. Az olvasók egy része elfogadja a nem boldog véggel záruló regényeket is, mindaddig, amíg azok a főszereplők szerelmi kapcsolatára koncentrálnak (pl. Rómeó és Júlia). Mások szerint csak heteroszexuális főhősök lehetnek a szerelmes regényekben. Bár a szerelmes regények többsége a szigorúbb szabályokat követi, számos olyan mű létezik, melyek eltérnek ezektől a szabályoktól. Ezért az Amerikai Szerelmesregény-írók Szövetsége és a kiadók preferált meghatározása szerint a szerelmes regény műfajának egyedüli meghatározó eleme a romantikus kapcsolat és a boldog végkifejlet. Mindaddig amíg egy regény megfelel ennek a két kritériumnak, szerelmes regénynek tekinthető, és játszódhat bármely időben és akárhol. Nincsenek kötelező szabályok arra nézve, mi nem szerepelhet a szerelmes regényben. Még olyan sokat vitatott témák is előfordulhatnak, mint a szexuális erőszak, a családon belüli erőszak, a függőség vagy a testi-szellemi fogyatékosság. Minden regényben vannak azonban olyan domináns elemek, ami alapján besorolhatók egy vagy több alműfajba. A számos lehetőség és műfaj széles spektruma ellenére gyakran éri az a vád az írójukat, hogy minden szerelmes regény tulajdonképpen „ugyanolyan”. A szerelmes regényekkel szemben számos sztereotípia létezik, például vannak, akik szerint minden szerelmes regény olyan, mint Danielle Steel írásai, melyekben gazdag, híres emberek utazgatnak egzotikus vidékekre. Mások szerint Steel nem is szerelmes regényeket, hanem népszerű mainstream regényeket ír. Előfordul, hogy a szerelmes regényeket női pornográfiának titulálják. Míg egyes regényekben előfordulhatnak erotikusabb jelenetek, más regényekben a főszereplők csak a csókig jutnak el; a műfajon belül nagy a változatosság, e között a két véglet között bármi előfordulhat. Mivel a romantikus regények olvasóinak többsége nő, a regények legtöbbször a főhősnő szempontjából íródnak, akár egyes szám első személyben, akár harmadik személyben. ## Formátum A szerelmes regényeket kétféle formátumban forgalmazzák: az egyik az úgynevezett kisregénysorozat, a másik a különálló regény. Sok író e két formátum egyikében ír, mások, mint például Jayne Ann Krentz és Jennifer Crusie, mindkét formátumban értek el sikereket. ### Kisregénysorozatok A kisregénysorozatok (angolul category romances) általában rövid, körülbelül 200 oldalas vagy szavas alkotások. A könyvek jól meghatározható sorozatokban jelennek meg, általában minden hónapban meghatározott számú kisregényről van szó. Előfordul, hogy a sorozat darabjait meg is számozzák. Ezeket általában széles körben forgalmazzák, az Egyesült Államokban vagy addig maradnak forgalomban, amíg el nem fogynak, vagy amíg a következő hónap kötetei meg nem jelennek. 1981-re a legnagyobb ilyen jellegű kiadó a Harlequin/Mills & Boon lett, melynek kisregényeit akár 26 nyelvre is lefordítják és több mint 100 országban forgalmazzák. A formátum jellegzetessége, hogy a történet általában csak a legfontosabb részleteket tartalmazza. Nem jellemző a mellékcselekmény vagy a túl sok mellékszereplő, ezeket a minimumra szorítják vissza. Az egyes sorozatok hasonló stílusjegyekkel bírnak, hasonló a történet időbeli vagy térbeli elhelyezése, a témaválasztás, a konfliktus típusa vagy az érzékiség mértéke. A kiadók általában útmutatókat tesznek közzé, leírva, melyik típusú sorozathoz milyen elemekre van szükség a történetben. ### Különálló regények Az olyan szerelmes regények, amelyeket nem egy előre meghatározott kiadói típussorozaton belül adnak ki, különálló regényeknek számítanak. Általában hosszabbak, mint a kisregénysorozatok kötetei, átlagosan 350 és 400 oldal közöttiek. Míg a kiadó dönthet úgy, hogy rövidebb időközönként adja ki a regényeket, eladási és reklámmegfontolás alapján, egy író átlagosan 1,5 regényt ír és évente legalább egy regénye jelenik meg. A különálló regények addig maradnak a könyvesboltok polcain, amíg az adott könyvesbolt jónak látja. A különálló regények az elnevezés ellenére nem mindig egyszeri regények. Néhány író szívesen alkot kapcsolódó könyveket, sorozatokat, ami a trilógiától a sokkötetes szériáig szinte mindent felölelhet. Az ilyen sorozathoz tartozó köteteknek lehet hasonló címük, vagy akár számozhatják is őket, mégsem hasonlóak a kisregénysorozatokhoz, mert azok a kiadó által meghatározott irányvonalba tartoznak. ## Alműfajok Mivel nincs meghatározva, hogy a szerelmes regények milyen cselekményt tartalmazzanak, milyen időben vagy helyszínen játszódjanak, a műfaj igen széles spektrumot ölel fel, ami lehetőséget adott számos alműfaj megszületésének. Ezek az alműfajok sokszor szorosan kapcsolódnak más irodalmi műfajokhoz is, így előfordul, hogy egy-egy regény a szerelmes regény és egy másik műfaj alá is tartozik egyszerre. Például a romantikus krimik nagyon közel állnak a hagyományos detektívtörténetekhez vagy thrillerekhez, a paranormális románcok számos tudományos-fantasztikus vagy fantasy elemet tartalmaznak. ### Kortárs románc A kortárs románc egyik ismérve, hogy a történet a második világháború után játszódik, bár az emberek többsége ezt a műfajt érti a szerelmes regény alatt. A legnagyobb alműfajának számít, általában abban az időben játszódnak, amelyikben írták őket, így annak az időnek a morálját tükrözi. Az 1970 előtt íródott regények hősnői például gyakran otthon maradnak, miután férjhez mentek, hogy gyereket neveljenek. Ezzel szemben az az után írt regények hősnői legtöbbször dolgozó nők, akiknek fontos a karrier. A legtöbb kortárs románcregény meghatározza a cselekmény idejét, ezért a többségük egy idő után irrelevánssá válik a későbbi olvasók számára, és nem nyomtatják többé újra őket. Azokat, amelyek nem mennek ki a divatból, mint például Jane Austen művei, gyakorta újrakategorizálják és történelmi románcként népszerűsítik. 2004-ben az Egyesült Államokban kiadott szerelmes regények több mint fele (2285 könyvből 1468) a kortárs románc alműfajába tartozott. ### Történelmi szerelmes regények A történelmi szerelmes regények az első világháború előtt játszódnak. Számos más alműfajjal keveredhetnek, például az úgynevezett nemesi románccal. Ritkán adják ki őket kemény kötésű borítással, évente alig 15 ilyen típusú regényt, ez kevesebb mint egyötöde a kemény borítással megjelenő kortárs szerelmes regényeknek. 2001-ben a történelmi szerelmes regények tízéves csúcsot döntöttek meg, 778 ilyen típusú könyv jelent meg. 2004-re számuk 486-ra csökkent, de még így is az összes kiadott szerelmes regény 20%-át tették ki. A Kensington Books kiadó úgy nyilatkozott, kevesebb történelmi szerelmes regényt kapnak, és korábban ilyen műfajban alkotó íróik is áttértek a kortárs műfajra. ### Romantikus krimi A romantikus krimi alműfajában íródott regény cselekménye egy megoldatlan rejtély körül forog, amit a főhősöknek kell kideríteniük. A főhősnő tipikusan bűncselekmény áldozata, vagy feltételezhető célpontja, aki együttműködik a főhőssel, aki általában olyan munkakörben dolgozik, ami a védelmező szerepét osztja rá a regényben, például rendőr, FBI-ügynök, testőr vagy haditengerész. A regény végére a rejtélyt megoldják, a főhős és a főhősnő között pedig párkapcsolat alakul ki. Általában kortárs regényekről beszélünk, de vannak írók, például Amanda Quick, akik összeolvasztották a történelmi románc és a romantikus krimi műfaját. Mint minden szerelmes regény, a romantikus krimi is a főhősök közötti szerelmi szálra koncentrál. A kapcsolatuknak hatással kell lennie a döntéseikre, amelyek kihatnak a cselekményre, a rejtély alakulására, a bűnügyre. Fordítva is így működik, a bűnügy/rejtély hatással van a szerelmi szál alakulására. A romantikus krimik nyelvezete „tisztább”, nem tartalmaznak érzelmesebb, intimebb leírásokat, a cselekménynek fontos eleme a rejtély és annak megoldása, ezért inkább a cselekmény vezérli a szálat, mintsem a szereplők. A műfaj egyik mesterének Mary Stewartot tartják, aki 1955 és 1967 között tíz ilyen típusú regényt írt. Ő volt az első író, aki tökéletesen kombinálta a romantikát a krimivel, fenntartva a rejtélyt az utolsó pillanatokig, miközben az olvasó a szerelmi szálat is követhette. Stewart regényeiben a rejtély megoldásának folyamata megvilágítja a főhős személyiségét, ami elősegíti, hogy a főhősnő beleszeressen. ### Paranormális szerelmes regény A paranormális romantikus történetek a valóságot vegyítik a fantasztikummal vagy a sci-fivel. A fantasztikus elemeket beleszőhetik például a városi életbe, létrehozva egy alternatív világot vámpírokkal, démonokkal, vérfarkasokkal, boszorkányokkal, szellemekkel vagy természetfeletti képességekkel rendelkező emberekkel. Szerepelhet bennük időutazás, futurisztikus vagy földönkívüli szerelem is. Gyakran más alműfajokat is beolvasztanak, például krimit, misztikumot vagy szingliirodalmat (chick lit). Néhányuk a történelmi szerelmes regényekhez hasonlít, mert cselekményük a múltban játszódik, más regények a jövőre koncentrálnak, vagy éppen különféle világokba, párhuzamos dimenziókba vezetnek. 2002 és 2004 között az Amerikai Egyesült Államokban a paranormális szerelmes regények száma megduplázódott és elérte az évi 170-et. Egy-egy népszerűbb kötet akár 500 000 példányban is fogyhat. A legtöbbet eladott ilyen típusú könyvek közé tartozik Stephenie Meyer Alkonyat-sorozata, melynek köteteiből világszerte összesen több mint 100 millió példány kelt el. ### Romantikus sci-fi Az első olyan romantikus sci-fi történet, melyet mainstream szerelmesregény-kiadó publikált, Jayne Ann Krentz Sweet Starfire című regénye volt 1986-ban. Krentz szerint az ilyen történetek népszerűsége abban rejlik, hogy a regények valójában igazi klasszikus romantikus történetek, csak éppen egy másik galaxisban játszódnak. ### Romantikus fantasy A romantikus fantasy mind a szerelmes regények, mind a fantasy alműfajába beletartozik, a történet mind a fantasy, mind a hagyományos romantikus regény főbb jegyeivel bír. Az ilyen jellegű regényeket nem csak a szerelmes regényekre specializálódott kiadók jelentethetik meg, előfordul, hogy fantasy-kiadó is publikál ilyet. Egyes kiadók megkülönböztetik a fantasy románcot és a romantikus fantasyt, előbbiben a fantasy dominál, romantikus elemekkel vegyítve, míg utóbbiban a romantikára kerül a hangsúly és a fantasyelemek csak mellékszálként vannak jelen. ### Időutazás témájú szerelmes regények A legtöbb ilyen jellegű regényben a modern korban élő főhősnő utazik vissza az időben, ahol megismerkedik a főhőssel. Néhány regényben a múltban élő főhős kerül a jövőbe (a főhősnő jelenébe). A szereplők általában logikusan reagálnak az időutazással járó helyzetre, felfedezik a fizikai és egyéb különbségeket a két világ között. Néhány író – az olvasók legnagyobb bánatára – a két külön idősíkba rekeszti a főszereplőket, nem engedve, hogy végül együtt maradjanak. ### Keresztény szerelmes regények A keresztény szerelmes regények (angol elnevezéssel inspirational romance) a romantikus kapcsolatot kifejezetten keresztény értékrendek közé helyezik. 2004-ben 167 ilyen regényt publikáltak. Az ilyen típusú regényekben általában nem szerepel indokolatlan erőszak vagy káromkodás. A szex, ha egyáltalán szerepel a regényben, kizárólag házasság után történhet és akkor sem írják le részletesen. A művek egy részében fontos szerepet kap a főhős vagy főhősnő hite, a hit szerepe a férfi-nő kapcsolatban és a pár kapcsolata Istennel. A megbocsátás, őszinteség és hűség gyakori témakörök. Az első keresztény szerelmesregény-sorozatot az 1980-as években adta ki a Silhouette kiadó Silhouette Inspirations címmel. Miután a Harlequin felvásárolta a kiadót, 1984-ben megszüntette a sorozatot, mert veszteségesnek ítélte. Ettől függetlenül a kiadók továbbra is jelentetnek meg ilyen témájú könyveket. ### Multikulturális regények A multikulturális szerelmes regények szerelmespárjának egyik tagja afroamerikai, latin-amerikai vagy ázsiai. 1994-ben indította el az első ilyen jellegű sorozatot a Kensington kiadó Arabesque címmel. 1998-ban a BET Books kiadó vásárolta meg a sorozatot; némelyik regényből tévéfilm is készült. 1999-ben az első latin románcregények is napvilágot láttak a Kensington kiadásában, az ENCANTO-sorozatban. A könyveket spanyol-angol kétnyelvű kiadásban h vagy csak spanyolul adták ki. 2001-ig minden hónapban két könyvet adtak ki a sorozat keretein belül, ekkor azonban a kiadó megszüntette azt. Ennek ellenére ma is vannak írónők, akik multikulturális témában írnak, például Sylvia Mendoza, Tracy Montoya, Caridad Pineiro, Berta Platas, Lara Rios és Lynda Sandoval. Míg az afroamerikai és spanyol ajkú hősöket felvonultató regények egyre népszerűbbek, az ázsiai témakörű szerelmes regények igen ritkák. Tess Gerritsen írónő véleménye szerint ennek az az oka, hogy az ázsiai-amerikaiak többsége nem olvas romantikus regényeket: „Azért olvasunk szerelmes regényeket, mert jól akarjuk érezni magunkat a szerelemmel kapcsolatban [...] ahhoz, hogy ez megvalósuljon, az olvasónak azonosulnia kell a főhősnővel.” ### Erotikus regények Az erotikus szerelmes regények a romantikát ötvözik az erotikával. Jellemzőjük, hogy erőteljesen szerepet kap bennük a szexualitás, de ezen felül bármely más alműfajba is beletartozhatnak. Általában kevésbé használják az eufemizmust, ami a többi szerelmes regényre jellemző, és nyíltabban, harsányabb szavakkal írják le a szexjeleneteket. Általában több szexjelenet szerepel bennük, mint a többi regényben és akár szokatlan pozíciókat vagy aktusokat is leírhatnak. Annak ellenére, hogy ezekben a regényekben igen jelentős szerepet kap a szex, nem szabad őket összetéveszteni a pornográfiával. A pornográf alkotások csak a szexuális aktusra koncentrálnak, míg az erotikus szerelmes regényekben fontos szerepet kapnak a jellemek, a cselekmény, és a cselekmény egy egészet képezne akkor is, ha egyáltalán nem szerepelne benne szexjelenet. Az erotikus regények lehetnek kisregény- vagy normál regény hosszúságúak. Vannak, amelyeket kisregénysorozaton belül adnak ki, ilyen például a Harlequin Blaze-sorozat, míg másokat antológiákban publikálnak. Előfordul. hogy az önálló regényként kiadottak is csupán kisregény hosszúságúak. Az erotikus regények kiadói rendszerint kisebb vagy elektronikus kiadók. Az írók gyakorta több szabadságot kapnak a szexjelenetek leírásában az elektronikus, mint a hagyományos papíralapú kiadóknál. Az ilyen jellegű regények piaca egyre nő, emiatt több kiadó is indított új sorozatokat. A népszerűség ellenére vannak témák, amelyek tabunak számítanak, ilyen például a pedofília, a vérfertőzés vagy bestiális szex (szodómia); ezeket a témákat minden kiadó visszautasítja. Az erotikus regények elektronikus kiadói közül az Ellora's Cave volt az első, melyet az Amerikai Szerelmesregény-írók Szövetsége hivatalosan is elismert. ## Története ### Kialakulása Az egyik legelső szerelmes regény Samuel Richardson Pamela avagy az erény jutalma című műve volt, melyet 1740-ben adtak ki. Az egyik első regény volt, mely az udvarlásról szólt, és amely a nő szempontjából mesélte el a történetet. A korszak sok regényétől eltérően a mű boldog végkifejlettel zárult. Az első „kasszasiker”-könyvek közé tartozott, az első kiadást követő tizenegy hónapban öt további kiadást ért meg. A műfaj azonban a 19. századig nem igazán öltött formát. Jane Austent hagyományosan a romantikus regények egyik mesterének tartják, Regis szerint pedig az 1813-ban kiadott Büszkeség és balítélet az egyik legjobb ilyen regény, egynémely kritikus szerint azonban Austen művei megerősítik az ún. szexista felfogást, miszerint a nőknek feltétlenül férjhez kell menniük. A viktoriánus kor kezdetén a Brontë nővérek Austen regényeire építettek. Charlotte Brontë 1847-ben publikált Jane Eyre című munkája először foglalkozott árva hősnővel. A regény ötvözi a gótikus regény és az Erzsébet-kori dráma elemeit, demonstrálva a romantikus regény formai flexibilitását. A műfaj népszerűsége a 20. században is folytatódott. 1919-ben Edith Maude Hull The Sheik című regényéből azonos címen filmet készítettek, mely igazi sztárrá tette Rudolph Valentinót, a férfi főszereplőt. A főhős egy igazi alfahím, aki elrabolja a főhősnőt, majd elnyeri szerelmét. Ez volt az egyik első olyan regény, ami az erőszak-fantáziákról is szólt. Bár a 20. század elején a nők már bizonyos fokú függetlenséget élveztek, a kiadók úgy vélték, az olvasók csak akkor fogadják el a házasság előtti szexuális élet koncepcióját, ha az erőszakos közösülés. Ebben a regényben a nemi erőszak inkább fantáziakép, a főhősnőt nem terrorizálják, nem kap sokkot és nem él át traumát. Az első történelmi szerelmes regények 1921-ben jelentek meg, amikor Georgette Heyer megírta első regényeit, melyek IV. György brit király régensségének idejében, 1811–1820 között játszódtak. Heyert Austen regényei inspirálták. Mivel a történések 100 évvel korábban játszódtak, Heyernek olyan részleteket is le kellett írnia az olvasói számára, amelyek segítségével megérhették a kort. Más szerelmes regényektől eltérően Heyer a helyszínt a cselekmény egyik mozgatórugójaként használta fel. Szereplői gyakran modernebb felfogásúak voltak, s a konvencionálisabban gondolkodó szereplők feladata volt, hogy rámutassanak a főhősnő excentrikusságára, például, hogy szerelemből akar férjhez menni. Heyer termékeny író volt, 1974-ben bekövetkezett haláláig évente 1-2 regényt írt. Németországban a műfaj koronázatlan királynőjének tartják a 20. század elején alkotó Hedwig Courths-Mahlert, akinek 208 regényéből 30 millió példányt adtak el hazájában, műveit magyar nyelvre is lefordították. A 19. század végének közkedvelt francia írója volt Georges Ohnet, akit a kritikusok azonban mélyen elítéltek szerelmes történeteiért. Magyarországon a műfaj áttörését Mészáros Ignác Kartigám című regénye segítette elő a 18. században. 1934-ben a Pesti Napló részletekben közölte Móricz Zsigmond Jobb mint otthon című regényét, mely Hansági Ágnes szerint „értelmezhető szerelmes regényként, amely a hagyományos Hamupipőke‐sémát követi, és a populáris szerelmes regény paródiájaként egyaránt”. ### A kisregénysorozatok megjelenése Az 1930-as években a Mills and Boon angol kiadó keményborítású szerelmes regények nyomtatásába kezdett. A könyveket az úgynevezett „kétpennys könyvtárakban” lehetett beszerezni, és „a barna könyvekként” váltak ismertté barna színű borításuk miatt. Az 1950-es években a kiadó újságárusokon keresztül kezdte árulni köteteit. A kanadai Harlequin Enterprises Ltd. 1957-ben kezdte terjeszteni a Mills and Boon köteteit Észak-Amerikában. Mary Bonneycastle, a kiadó alapítójának, Richard Bonneycastle-nak a felesége, és lányuk, Judy Burgess válogatta ki, mi kerülhet a Mills and Boon kínálatából kiadásra Észak-Amerikában. Elutasították a szexuálisan nyíltabb regényeket. Amikor Richard Bonneycastle észrevette, mennyire népszerűek a szerelmes regények, úgy döntött, maga is elolvas egyet. Olyan regényt választott, ami nyíltabb szexualitást tartalmazott, és igen tetszett neki az olvasmány. Utasította a céget, hogy végezzen tesztkutatásokat azzal a regénnyel, amit maga olvasott, és a teszt eredménye az lett, hogy a szexuálisan fűtöttebb tartalmú regényből többet adtak el, mint a szelídebb tartalmú tesztalanyból. A regények rövidek voltak, a hősnők kedvesek, édesek, jószívűek, egyszerűek és ártatlanok. Azon kevés hősnők, akik dolgoztak, tradicionálisan női munkákat végeztek: ápolónők, nevelőnők, titkárnők voltak. Az intimitás ezekben a regényekben nemigen ment túl a csóknál. 1971\. október 1-jén a Harlequin felvásárolta a Mills and Boont. Erre az időszakra a romantikus regények már igen népszerűek voltak, széles körben terjesztették őket. A Harlequin úgy döntött, megismétli, sőt, túlszárnyalja a Mills and Boon-könyvek népszerűségét Észak-Amerikában, így továbbfejlesztették a marketing- és disztribúciós rendszerüket. Elkezdték a könyveket ott árusítani, „ahová a nők járnak”, például a szupermarketekben. Ezután felajánlották az olvasóknak, hogy előfizethetnek a kötetekre, havonta meghatározott példányban. ### A modern szerelmes regények megjelenése A modern szerelmes regény megjelenése 1972-re tehető, ekkor adta ki az Avon Books Kathleen E. Woodiwiss The Flame and the Flower című művét – az első szerelmes regényt, mely a hálószobába is követte a főszereplőket. Forradalmi tartalma mellett azért is jelentős ez a regény, mert ez volt az első szerelmes regény, amit puha kötésben jelentettek meg először és akárcsak a kisregénysorozatokat, szupermarketekben és más, tömegeladásokra specializálódott üzletben árusítottak. 2,35 millió példányban fogyott el. Az Avon további könyvek megjelentetésébe kezdett, 1974-ben adta ki Woodiwiss második regényét, a The Wolf and the Dove-ot, melyet az újonc Rosemary Rogers két műve, a Sweet Savage Love és a Dark Fires követett. Utóbbiból az első három hónapban kétmillió darabot adtak el. 1975-ben a Publishers Weekly bejelentette, hogy az Avon-könyvekből összesen több mint nyolcmilliót értékesítettek. A következő évben több mint 150 történelmi szerelmes regényt adtak ki, összesen több mint 40 millió eladott példánnyal. A siker az írói stílusra is kihatott, egyre több történelmi regény született, ahol a tehetetlen hősnőt megmenti a főhős, akkor is ha épp a férfi volt az, aki bajba sodorta. A főhősök kapcsolata mindig szigorúan monogám volt. A borítókon gyakran egy igen lengén öltözött hölgy szerepelt, akit magához szorít a (szintén elég lengén öltöztetett) főhős; az ilyen típusú borítók miatt a regényeket elkezdték „ingváll-szaggatónak” (bodice-ripper) becézni. Egy 1980-as The Wall Street Journal-cikk szerint ezek a regények „a kiadók válaszaként szolgálnak a Big Mac-re: lédúsak, olcsók, kiszámíthatóak és elképesztő mennyiségben falja őket a hűséges rajongótábor.” Az „ingváll-szaggató” kifejezés ma már sértőnek számít a romantikus regények kedvelőinek szemében. Ezekben az új típusú történelmi szerelmes regényekben a főhősnők már független, erős akaratú nők, a főhős pedig érzéketlennek tűnő, kemény megjelenésű, gyakorta durva férfi, aki azonban a történet végére szerető, gyengéd, odaadó társa lesz a nőnek. Ez merőben eltért a többi kortárs romantikus regénytől, ahol legtöbbször egy gyenge főhősnő szeretett bele a brutális alfahímbe. Bár ezek a hősnők aktívan részt vettek a cselekményben, a párkapcsolatban passzívak maradtak. Ebben az időben a hősnők 16–21 évesek voltak, a férfiak idősebbek, 30 körüliek. A nők szüzek voltak, a férfiak nem, és a pár mindkét tagját rendkívül szépnek festették le. ### A kisregénysorozatok változása A kisregénysorozatok lassabban reagáltak a változásokra, melyek végigsöpörtek a történelmi szerelmes regény alműfaján. Annak ellenére, hogy a Mills & Boon kisregénysorozatai egy észak-amerikai cég tulajdonában voltak, csak 1975-ben jelentettek meg először amerikai írótól (Janet Dailey) kisregényt. Janet Dailey regényei voltak az elsők, melyek Amerikában játszódtak, amerikai történelmi helyszíneket és eseményeket bemutatva, amerikai gondolkodásmóddal és értékrenddel. A Harlequin nem volt biztos benne, hogyan fog a piac reagálni erre az új típusú romantikára, így óvatosan járt el. Így fordulhatott elő, hogy az 1970-es évek végén a Harlequin egyik szerkesztője visszautasította az azóta már világhírnévre szert tett írónő, Nora Roberts egyik regényét, mondván, hogy már van amerikai írójuk. 1980-ban a Simon and Schuster létrehozta a Silhouette Bookst, készen állva arra, hogy kiaknázzák az amerikai írók tehetségét. Számos sorozatot adtak ki, és arra biztatták az íróikat, hogy alkossanak erős hősnőket és kevésbé domináns hősöket. Azt is elvárták, hogy az írók a jelenkor problémáival is foglalkozzanak. A Silhouette-könyvek hamar népszerűek lettek, 1984-ben a Harlequin felvásárolta a céget. A beolvadás ellenére a Silhouette továbbra is saját szerkesztői kontrollal rendelkezett és folytatták a megkezdett sorozatokat. A Harlequin nem tudott gyorsan alkalmazkodni ahhoz az olvasói igényhez sem, mely egyre inkább a nyíltabb szexuális jeleneteket tartalmazó regényeket preferálta. Így az 1980-as években más kiadók is megjelentek, hogy betöltsék ezt az űrt. 1980-ban a Dell kiadó elindította Candlelight Ecstasy-sorozatát, melynek első darabja Amii Lorin The Tawny Gold Man című kisregénye volt – az első szerelmes regény, amelyben a főhősnő már nem volt szűz. 1983-ra a sorozat darabjai összesen 30 millió dolláros bevételt hoztak. A Silhouette is indított hasonló sorozatokat, a Desire-t és a Special Edition-t, mindkettő nyílt szexuális tartalmú regényeket tartalmazott, a Special Edition pedig hosszabb, körülbelül 250 oldalas regényekből állt. Mindkét sorozat 90–100%-os eladást produkált. Egy 1982-es felmérés alapján kiderült, hogy az új írói stílus sokakat vonzott a szerelmes regények irányába, a megkérdezettek 35%-a 1977 után kezdett szerelmes regényeket olvasni, 31% pedig 6–10 éve volt már rendszeres olvasó, ami azt jelentette, hogy 1972, Woodiwiss regényének megjelenése után váltak rajongóvá. Mindez azt jelentette, hogy a megkérdezett olvasók kétharmada a forradalmi változások után fordult a műfaj felé. A kisregénysorozatok száma gyorsan növekedett, 1985-re már 16 különböző sorozatban jelentek meg regények, havonta összesen 80. A hirtelen megnövekedett kereslet újabb és újabb írókat követelt. A szűk piac miatt hamarosan elkezdett romlani a regények minősége, és 1984-re az olvasók elkezdtek panaszkodni a regények nagyon hasonló cselekményei miatt. A következő évre az unalmassá váló cselekmények miatt egyre kevesebb kisregényt olvastak. ### További változások A műfaj tovább terjeszkedett az 1980-as években, amikor a kiadók rájöttek, hogy a népszerűbb írók azok, akik képesek továbbfejleszteni a műfajt és tágítani korlátait. LaVyrle Spencer egyik 1984-es regényének főhőse egy túlsúlyos férfi volt, akinek drasztikus életmódváltáson kellett átesnie ahhoz, hogy elnyerhesse az áhított nő szívét, Dailey egyik 1987-es regényének főhőse pedig csúnya férfi volt, a főhősnő pedig szülőanyját kutatta. Jayne Ann Krentz 1986-os, Sweet Starfire című regénye volt az első futurisztikus szerelmes regény, mely ötvözte a hagyományos romantikus elemeket és a sci-fit. A kapcsolatok is modernebbek lettek, az 1990-es évekre már nem nagyon adtak ki olyan könyvet, ahol a férfi erőszakosan közösül leendő feleségével. Az 1980-as évek második felében a szerelmes regényekben megjelentek a férfias munkákat végző nők, olajfúrótornyokon és űrprogramokban. Az 1990-es évek elejére visszatértek a szabadúszó munkákat végző főhősök. A főszereplő nők életkora is kitolódott, akár 30 vagy 40 éves korra is. A férfiak is változtak, némely író az érzékenyebb főhősök felé fordult. Annak ellenére, hogy a cselekmények és helyszínek lehetősége kibővült, továbbra is maradtak tabu témák, mint például a terrorizmus, a háború vagy a férfias sportok. Az 1990-es években a romantikus regények egyre humorosabbak lettek, Julie Garwood regényei indították el a jelenséget. A romantikus regények más módon is terjeszkedni kezdtek. 1989-ben Jude Deveraux lett az első író a műfajban, akinek műveit a hagyományos, tömeggyártásra szánt puha kötés helyett kemény borítással nyomtatták. A Knight in Shining Armor című regénye igazi bestseller lett. Számos író kezdett el kortárs regényeket írni, a kiadók pedig bátorították a műfajt. Mivel modern időkben játszódtak, több olyan részletet tartalmaztak, amivel a modern olvasó azonosulni tudott, így hamarosan megjelentek az olyan releváns modern témák is, mint az egyedülálló anyaság (vagy apaság), az adoptálás vagy éppen a családon belüli erőszak. A 2000-es évekre a borítók is változni kezdtek, a korábban preferált lengén öltözött pár helyett egyre inkább tájképek díszítették őket. Ahogy a modern nő számára megnyíltak az újabb és újabb munkalehetőségek, úgy a regénybeli hősnők is egyre változatosabb munkákat végeztek, már nem csak a hagyományos ápolónő vagy titkárnő főhősök számítottak sikeresnek. A modern romantikus regényekben a férfi-nő kapcsolat is sokkal kiegyensúlyozottabb. ## Piaca ### Amerikai Egyesült Államok Észak-Amerikában a műfaj sikere töretlen. 1982-ben a The New York Times cikke szerint a gazdasági válság, úgy tűnt, egyáltalán nem érintette a szerelmes regények piacát, a hűséges olvasók havonta akár 40 dollárt is költöttek ilyen olvasmányokra. Ebben az évben az olvasók számát 20 millióra becsülték és több mint 300 millió dolláros eladást tapasztaltak. 600 rendszeres olvasóval készítettek felmérést, melyből kiderült, hogy híven tükrözik az általános népességet életkor, családi állapot, végzettség és szociogazdasági helyzet tekintetében. A nők több mint fele rendelkezett valamilyen felsőfokú végzettséggel és 40%-uk főállásban dolgozott. 60%-uk legalább kétnaponta olvasott szerelmes regényt. Az olvasás indokai között szerepelt a stresszoldás, a hétköznapokból való menekülés, a történelem iránti érdeklődés is. 1991-re a szerelmes regények az amerikai puha kötésű könyvek piacának 46%-át tették ki. A terjeszkedés az olyan olvasóknak volt köszönhető, akik szinte falták a könyveket. A Harlequin vásárlóinak több mint fele havonta 30 regényt vásárolt. Ekkora már az olvasók 45%-a rendelkezett legalább főiskolai diplomával, és több mint 50% dolgozott. A 2000-es évekre a szerelmes regény lett a legnépszerűbb modern irodalmi műfaj. 2004-ben 1,2 milliárd dolláros bevételt hozott, 2285 regényt adtak ki. Az összes puha kötésű kiadás 55%-a volt romantikus regény, az összes eladott szórakoztató irodalomhoz viszonyítva pedig a könyvek 39%-át tették ki. Az Amerikai Szerelmesregény-írók Szövetségének kutatása szerint 2004-ben több mint 64 millióan vallották, hogy legalább egy romantikus regényt elolvastak, ami 2001-hez képest 26%-os emelkedést jelentett. Az olvasók 22%-a volt férfi; egyenletesen oszlott meg az arány a házas és az egyedülálló olvasók között. Mindenféle életkorú emberek olvastak szerelmes regényeket, a felmérés szerint 1%-uk 13 éven aluli, 42%-uknak pedig legalább főiskolai végzettsége volt. 2012-ben az Egyesült Államokban a romantikus regények eladásából befolyt jövedelme meghaladta az 1,4 milliárd dollárt, ezzel magasan vezetve az eladási listát más műfajokkal szemben. Ebben az évben az olvasók 91% nő volt, a vásárlók többsége 30 és 54 év közötti, 44%-uk rendszeres olvasója ennek a műfajnak és az olvasók 41%-már több mint 20 éve olvas ilyen regényeket. 2015-ben az e-könyv-eladások 20%-át tették ki a szerelmes regények, és korábban hanyagolt alműfajok tettek szert rendkívüli népszerűségre, a romantikus komédia eladása három év alatt 357%-ot nőtt, a sci-fi témájú szerelmes regényeké pedig 336%-kal. Ugyancsak megugrott az LMBT-témájú, valamint a multikulturális és a különböző rasszok közötti szerelemmel foglalkozó könyvek eladása is a műfajon belül. 2020 januárjára valamelyest csökkent az érdeklődés a szerelmesregények iránt, azonban a Covid19-pandémia miatti karanténintézkedések hatására ismét fellendült az eladás, különösen az e-könyvek terén. ### Nemzetközi piac A Harlequin másodpercenként 4 könyvet ad el, ebből kettőt nemzetközi piacon. Heather Graham írónő szerint ennek az az oka, hogy „az érzelmeket könnyű lefordítani”. Az Egyesült Királyságban az eladott regények körülbelül 20%-a romantikus regény. Bár a szerelmes regényeket több mint 90 nyelvre fordítják le, az alkotók többsége angol, amerikai, kanadai vagy ausztrál. Még Franciaországban is, ahol évente 12 millió szerelmes regényt adnak el, mind fordítás. Ennek következtében a regények többségében angolszász szemlélet uralkodik, ami miatt egyes európai piacokon kevésbé sikeresek a művek. Olaszországban például, ahol a Red Dress Ink kiadó könyveinek nagy piaca van, az olvasókat nem érdeklik az olyan témák, mint például a cowboyok, hiszen a kultúrájuknak nem része ez a fajta életmód. A paranormális romantikus regények kevésbé népszerűek Lengyelországban és Oroszországban, ahol inkább a történelmi regényeket kedvelik. A keresztény szerelmes regénynek nincs jó piaca Európában, itt a kisbabákat is felvonultató művek a népszerűbbek. Néhány német kiadó nem engedi az íróikat saját nevükön kiadni, attól tartva, hogy a könyvek nem lesznek kelendőek, ha nem angol-amerikai álnévvel adják ki őket. A német olvasók kedvelik az erotikusabb műveket, olyannyira, hogy egyes fordításokba extra szerelmi jeleneteket is beleszőnek. Más fordítók cenzúrázzák a szexjeleneteket. 2004-ben Ausztráliában 25%-kal nőtt a romantikus regények eladása az előző évhez képest. 1999 és 2004 között 40–50%-kal több könyv került a piacra. A Harlequinhez évente 20 000 kéziratot küldtek be. ### Magyar piac A romantikus könyvek Magyarországon is sikeresek, a Bookline online előjegyzési sikerlistájának tetején 2010-ben Stephenie Meyer romantikus vámpírsorozatának kötetei álltak, és a listán számos egyéb vámpírrománc-történet is előkelő helyet foglalt el. Egy 2009-es magyar felmérés szerint a tinédzsereknél a kalandregények után a romantikus regények a legnépszerűbbek. A 2010-es évek legtöbbet eladott könyveinek listáján a Bookline adatai szerint az első három helyezett között két szerelmes regény is található: harmadik helyen E. L. James A szürke ötven árnyalata című regénye, a második helyen pedig Stephenie Meyer Alkonyat-sorozatának Hajnalhasadás című kötete. A magyar piac egyik legolvasottabb írónője Fejős Éva, akinek köteteit 50-60 ezren olvassák, bár ő maga nem sorolja a könyveit a szerelmes regények közé. A magyar írók között férfiak is találhatóak, akik rendszerint álnéven írnak romantikus regényeket, Nemere István például Melissa Moretti néven jelentet meg szerelmes regényeket. A Harlequin-kiadványokat Magyarországon az Axel Springer terjeszti. ### Legolvasottabb írók Számos szerelmesregény-író a világ legolvasottabb és legtöbbet eladott írói közé tartozik. Barbara Cartland könyveinek eladási példányszámát összesen egymilliárdra becsülik, Danielle Steel 600 millió eladott könyvnél tart, Jackie Collins és Corín Tellado 400-400 millió eladott példánnyal rendelkezik, Janet Dailey és Nora Roberts egyaránt 300 millió példányszámnál tart, Roberts pedig a Time magazin „A világ 100 legbefolyásosabb embere”-listáján is szerepelt. Stephenie Meyer vámpírrománc-sorozata 2010-ben hosszú hetekig listavezető volt, összesen több mint 100 millió példányban kelt el. Az erotikus (BDSM) szerelmes regény műfajába tartozó A szürke ötven árnyalata című sorozat E. L. James-től ugyancsak világszerte nagy sikert aratott, több mint 90 millió példányban keltek el a trilógia kötetei. ## Kritika A romantikus regényeket általában figyelmen kívül hagyják a neves irodalomkritikusok, és bár az utóbbi időben, főképp a más műfajokkal való keveredésnek köszönhetően ez változóban van, a szerelmes regényekkel kapcsolatos sztereotípiák és megbélyegzések miatt sok olvasó ma is tagadja vagy nehezen ismeri be, hogy ilyen jellegű könyveket vásárol. A szerelmes regény műfaja gyakorta gúny, szkepticizmus és éles kritika tárgyát képezi, hiányolják belőle a cselekmény sokszínűségét, kritizálják a kiszámíthatóságát (a főhősök úgyis együtt maradnak, megoldanak minden problémát), Paul Gray szerint pedig érthetetlen, miért töltenek a nők órákat túldicsőített szerelmes történetek olvasásával. Melissa Pritchard írónő szerint a tökéletes szerelem leírása lehetőséget teremt a nőknek arra, hogy elmeneküljenek attól a kellemetlen feladattól, hogy önmagukat megszeressék. Az utóbbi időben számos kutató kezdett el foglalkozni a romantikus regényekkel, azok pszichológiai és társadalmi vonatkozásaival, például Janice Radway vagy Pamela Regis. A szerelmesregény-írók szerint az effajta megbélyegzésnek az az oka, hogy ez az egyetlen műfaj, melyet nők írnak nőknek. Jennifer Crusie szerint a modern romantikus regény főhősnője csak akkor nyerheti el a feltétlen szerelmet, ha hű marad önmagához, Susan Elizabeth Phillips szerint pedig a regények azért népszerűek, mert a hősnő mindig győz, néha számos veszteség és szenvedés árán, és már többé nem áldozat. Az Amerikai Szerelmesregény-írók Szövetsége minden évben kiosztja a műfaj legrangosabb díját, a RITA-díjat, a legjobbnak ítélt művek számára. ## Filmes adaptációk Számos szerelmes regényt filmesítettek meg, a legtöbbjüket televízióra adaptálták. Danielle Steel 22 regényéből készült filmadaptáció, némelyikben olyan színészek is játszottak, mint a Dallas című sorozatból ismert Patrick Duffy, Nastassja Kinski vagy Christopher Plummer. Vannak olyan romantikus regények is, melyeket mozivászonra adaptálnak, 2009-ben mutatták be például Az időutazó felesége című filmet, melyet Audrey Niffenegger azonos című regénye alapján készítettek. Az egyik legsikeresebb szerelmesregény-adaptáció Stephenie Meyer könyveiből készült, az Alkonyat-filmsorozat 2008-ban és 2009-ben bemutatott első két része összesen több mint egymilliárd dollár bevételt hozott készítőinek, a harmadik részt 2010 nyarán mutatták be, a negyedik rész 2011 őszén került a mozikba. A nagy sikerű A szürke ötven árnyalata című regényből készült azonos című filmet 2015-ben mutatták be. ## Fordítás
966,211	A vadon hercegnője	26,742,484	null	[ "1997 filmjei", "Japán animációs filmek", "Japán fantasyfilmek", "Környezetvédelmi témájú filmek", "Mijazaki Hajao-filmek", "Studio Ghibli-filmek", "UIP-Duna Film-filmek" ]	A vadon hercegnője (もののけ姫; Mononoke hime<sup>?</sup>; angol címén Princess Mononoke) 1997-ben bemutatott japán animációs történelmi fantasy film. Mijazaki Hajao írta és rendezte, valamint a Studio Ghibli gyártásában készült. A film főszereplőit Macuda Jódzsi, Isida Juriko, Tanaka Júko, Kobajasi Kaoru, Simamoto Szumi és Miva Akihiro szeijúk szólaltatják meg. A vadon hercegnője egy dzsidaigeki (japán történelmi dráma), amely a Muromacsi-kor késői szakaszában játszódik Japánban, számos fantasztikus elemmel kiegészítve. A történet főszereplője egy fiatal emisi harcos, Asitaka, aki az erdő természetfeletti őrzőinek és Vasváros lakóinak harcába keveredik. Utóbbiak a végletekig ki akarják aknázni az erdő erőforrásait. A harcból senki sem kerülhet ki győztesen, az ember és a természet harmonikus kapcsolata csak átmeneti lehet. A film eredeti címében szereplő „Mononoke” (物の怪<sup>?</sup>) nem egy név, hanem egy kifejezés a japán nyelvben a lélekre vagy szörnyre. A film bemutatója 1997. július 12-én volt Japánban, majd 1999. október 29-én az Amerikai Egyesült Államokban. Magyarországon a Titanic Fesztiválon mutatták be 2000. október 8-án, VHS-en és DVD-n a UIP-Dunafilm forgalmazta, televízióban a TV2 és a Digi Film vetítette. A vadon hercegnője pozitív kritikai és kereskedelmi fogadtatásban részesült, 1997-ben a legjobban jövedelmező film volt Japánban a Titanic bemutatásáig. Észak-Amerikában a Miramax Films forgalmazta, s bár a jegypénztáraknál kevés bevételt hozott, a DVD- és VHS-kiadások jól fogytak, ami a Ghibli érdeklődését is felkeltette a nyugati piac iránt. ## Cselekmény Egy óriás vaddisznó, amelyet démon szállt meg, megtámad egy emisi falut. Az utolsó emisi herceg, Asitaka kénytelen megölni a harcban, azonban a vadkan megátkozza. Az átok jobb kezére telepszik, s bár emberfeletti erőt ad neki, de ő maga is tudja, hogy végül meg fogja ölni. Asitaka ezért a falu jósának, Hii-szamának tanácsára elhagyja népét és nyugatra megy, hogy gyógyírt találjon. Útja során találkozik Dzsigóval egy vándor szerzetessel, aki elárulja neki, hogy segítséget kaphat az erdő szellemétől, melynek erdejét óriási állatistenek lakják. Az erdő mellett található Vasváros (タタラ場; Hepburn: Tatara Ba<sup>?</sup>, ’Tatara Hely’) (új szinkronban Vasgyár) lakói a vaskohóik fűtéséhez folyamatosan irtják az erdőt, hogy vasat és tűzfegyvereket állítsanak elő, melyekkel képesek felvenni a harcot az erdő fenevadjaival. Az erdőben lakó állat-istenek között találhatók óriás farkasok, mint Moro, a farkas istennő, aki örökbe fogadta Szant, egy fiatal lányt, amikor annak szülei meghaltak. Szant a vasvárosiak csak a „Vadak hercegnőjének” (もののけ姫; Mononoke hime<sup>?</sup>) hívják. Nyugatra tartó útja során Asitaka két sérült vasvárosira bukkan, akiket a farkasok sebesítettek meg. A sebesültekkel az erdőn keresztül elindul Vasvárosba, amikor megpillantja az Erdő Szellemét (シシ神; Sisigami; Hepburn: Shishigami<sup>?</sup>) (új szinkronban Vadistent), egy lényt, amely nappal kirin-szerű alakot ölt, éjszaka pedig erdő fölé magasodó alaktalan lépegető óriás. Vasvárosban Asitaka megtudja Ebosi úrnőtől, a település erős és nagy tiszteletnek örvendő vezetőjétől – aki Mijazaki szerint sirabjósi megjelenésű –, hogy a rá támadó vadkan, Nago vaddisznóisten, az erdő egyik védelmezője volt, akit Ebosi lőtt meg, majd a haragtól és gyűlölettől démonná vált. A várost megismerve Asitaka azt is megtudja, hogy Vasváros - és Ebosi úrnő - befogadja a társadalomból kiutasítottakat, beleértve a prostituáltakat és leprásokat, ezért nem tud haragudni Ebosira. Még ezen az éjjelen Szan behatol Vasvárosba, hogy megölje Ebosit. Asitaka közbeavatkozik és megállítja a kettejük közötti harcot, Szannal elhagyja a várost, de városi lány véletlenül egy tűzfegyverrel halálosan megsebzi. Szan elviszi Asitakát az Erdő Szelleméhez, aki ugyan begyógyítja a sebét, de a karjára telepedett átkot nem távolítja el. Okkoto isten vezetésével a vaddisznók Vasváros megtámadására készülnek, Szan és Moro családjával csatlakozik hozzájuk. Ezalatt Ebosi felkészül a harcra és előreküldi az embereivel Dzsigót az Erdő Szellemének elpusztítására. Dzsigo valójában zsoldos fejvadász, aki az Erdő Szellemének fejét el akarja vinni a császárnak, aki megígérte, hogy gazdaggá teszi azt, aki örök életet szerez neki és Vasvárost a helyi daimjó védelme alá helyezi. Asitaka visszatér Vasvárosba, de kihasználva, hogy a férfiak távol vannak, azt szamurájok vették ostrom alá, ezért elindul értesíteni Ebosit. Eközben Okkoto és a vaddisznók nem képesek felvenni a harcot a tűzfegyverekkel szemben, és szinte mindannyian elpusztulnak. Okkoto megsérül és elkezd démonná változni. Szan próbálja megakadályozni, hogy Nago sorsára jusson, de az ő testén is felcsapnak a rontás jelei. Asitaka és a harc során szintén megsérült Moro mentik meg a lányt. Megjelenik az Erdő Szelleme, aki elveszi Moro és Okkoto életét is. Ebosi emberei közben vaddisznónak álcázva behatolnak az erdőbe és Okkotót követve eljutnak az Erdő Szelleméhez. Ebosi többször rálő a szellemre, végül lefejezi abban a pillanatban, amint éjszakai formáját kezdi el felvenni. Dzsigo begyűjti a fejet, de az Erdő Szelleme a „halál pusztító istenévé” változik és miközben a fejét keresi, elkezd mindent elpusztítani maga körül – beleértve Vasvárost is. Asitaka és Szan Dzsigo után erednek, hogy visszaszerezzék a fejet és visszaadják az Erdő Szellemének mielőtt még felkel a Nap. Miután ez megtörténik, az Erdő Szelleme eltűnik, de pusztulásával mindent meggyógyít maga körül: a földet, a leprásokat, Asitakát és Szant. Az emberek és a természet egyensúlya tehát visszaállni látszik. Szan viszont nem tudja megbocsátani az embereknek, amit tettek, s úgy dönt, hogy továbbra is az erdőben fog élni. Asitaka a városban marad és segít újjáépíteni azt, de megígéri Szannak, hogy időnként meglátogatja. Ebosi elképed azon, hogy Asitaka, Szan és farkasok mentették meg őt és Vasváros lakóit, és elhatározza, hogy egy jobb várost építenek a romokon. A film záró képsorain egy kodama (falélek) jelenik meg az újjászülető erdőben. ## Szereplők ## Megvalósítás Az 1970-es években Mijazaki rajzolt néhány vázlatot egy filmhez, amelyben egy hercegnő egy szörnyeteggel él az erdő mélyén. Mijazaki 1994 augusztusában kezdte írni a film cselekményét és felvázolni a kezdeti forgatókönyvet. A korai ötleteinek és látványterveinek feldolgozásakor nehézségei adódtak, mivel azok elemeit a Totoro – A varázserdő titka forgatókönyvének írásakor már felhasználta és a korai vázlatok és képtáblák megalkotása óta változtak a fogyasztói igények is. Ez az írói blokk tette lehetővé Mijazakinak az On Your Mark promóciós videójának elkészítését. Ezután újult lendülettel kezdett neki A vadon hercegnője forgatásához. 1995 áprilisában Andó Maszasi felügyelő animátor megtervezte a szereplőket Mijazaki forgatókönyvéhez. Még ebben a hónapban Mijazaki és Andó három napra elutazott Jakusima és Kjúsú őserdeibe – a Nauszika – A szél harcosai tájait is megihlető helyszínekre – és a Sirakami-Szancsi hegységbe, Észak-Honsúra, hogy díszlettervezők, háttérfestők és digitális animátorok egy csoportjával helyszíni felméréseket végezzen. Az animációs munkák 1995 júliusában kezdődtek. Mijazaki személyesen felügyelte a film celluloid képkockájának elkészültét, melyből megközelítőleg -et újra kellett rajzolni. A film befejezésének képes forgatókönyve csupán egy hónappal a japán premier előtt lett véglegesítve. A vadon hercegnője többnyire kézi rajzolással készült, de tartalmaz összesen öt percnyi számítógépes animációt is. A számítógépes animációt a hagyományos celluloid alapú animáció kisegítésére használták, vegyítve a számítógépes grafikát a hagyományos rajzolással. További 10 perc tartalmaz digitális festést, mely technikát a későbbi Studio Ghibli-filmeknél is használták. A film döntő részét hagyományos festéssel színezték, a színsémákat Mijazaki és Jaszuda Micsijo állították össze. A producerek azonban egyetértettek abban, hogy a számítógépes technika nagyban hozzájárult, hogy a film a bejelentett premieridőpontra elkészült. A film 2,35 milliárd jen (23,5 millió dollár) költségvetéssel készült. A filmhez kétféle címet alkottak meg. A választott Mononoke hime mellett az Asitaka szekki (アシタカ聶記; Hepburn: Ashitaka sekki<sup>?</sup>; The Tale of Ashitaka vagy The Legend of Ashitaka) címet is fontolóra vették. A TBS egy 2013. novemberi műsorában Szuzuki Tosio megemlítette, hogy Mijazaki Hajao inkább utóbbit, ő maga pedig az előbbit tartotta előnyösebbnek. Szuzuki arról is beszélt, hogy Mijazaki még egy új kandzsit is megalkotott kívánt címéhez. ### Inspirációk Mijazaki rajongója volt a westernfilmjeiről ismert John Ford ír–amerikai rendezőnek. Vasvárost egy szűkös határ menti városnak alkotta meg, és száműzött csoportokból vagy sanyargatott kisebbségekből származó szereplőkkel népesítette be, akik jóformán sohasem jelennek meg a japán filmekben. A szereplőket „sóvárgónak, ambiciózusnak és keménynek” alkotta meg. Mijazaki nem kívánta visszaadni a pontos középkori japán történelmet, viszont ábrázolni akarta a természet és a modern ipari civilizáció megoldhatatlannak tűnő konfliktusának kezdetét. A filmben megjelenő tájakat Jakusima inspirálta. Annak ellenére, hogy a Muromacsi-korban játszódik, A vadon hercegnője a három ősi japán nemzet, a dzsómon, a jamato és az emisi meg nem történt összecsapását jeleníti meg. ## Témák A vadon hercegnője központi témája a környezet. A film Asitaka kalandos útjára fókuszál, aki nyugatra tart, hogy feloldja Nago, a vaddisznó átkát, akit Ebosi változtatott démonná. Michelle J. Smith és Elizabeth Parsons szerint a film „kívülállókat tesz hőssé minden identitáspolitikai kategóriában és elmossa a sztereotípiákat, amelyek rendszerint meghatározzák ezeket a szereplőket”. Annak kapcsán, mikor a szarvasisten elpusztítja az erdőt és Vasvárost, úgy vélekedtek, hogy „a természetfeletti erők pusztítását az emberek szabadítják el, akik mohón fogyasztják a természet erőforrásait”. Smith és Parsons Ebosit egy üzletasszonyként jellemzik, aki arra vágyik, hogy pénzt szerezzen az erdő rovására, és Ebosi azon szándékára, hogy elpusztítva az erdőt, kibányássza a hegyet, úgy hivatkoznak, hogy „megtestesíti a környezetvédő gonoszt”. A filmben két további fő témaként megtalálható a szexualitás és a fogyatékosság. Michelle Jarman, a Wyomingi Egyetem fogyatékosságtudományi tanulmányok adjunktusa és Eunjung Kim, a Wisconsin–Madison Egyetemen a nők és társadalmi nemek tanulmányainak adjunktusa megállapította, hogy a fogyatékos és a nem alapján jól elkülönített testformák részben átmenetet jelentenek a feudális korszakból egy hegemóniába, amely „magába foglalja a modern szociális rendszereket, mint az iparosodás, a nemi munkamegosztás, a betegségben szenvedő emberek intézményesítése és a férfiak és nők katonai kiképzése”. Ebosit egy uralkodóhoz hasonlították. Kim és Jarman szerint Ebosi figyelmen kívül hagyja az ősi törvényeket és átkokat, amik a prostituáltakat és leprásokat bélyegezték meg, s felvilágosodva, modern nézőpontból tekintve ezeket az embereket, inkább kiaknázza a bennük rejlő lehetőségeket. Dan Jolin az Empire magazin cikkírója szerint a film potenciális témája lehetne az elvesztett ártatlanság. Mijazaki ezt előző filmje, a Porco Rosso – A mesterpilóta és a délszláv háború tapasztalatának tulajdonítja. Utóbbit példaként hozza fel arra, hogy az emberiség sosem tanul, és nehézzé teszi a visszatérést olyan filmek készítéséhez, mint a Kiki – A boszorkányfutár. Ennek kapcsán így fogalmazott: „Úgy éreztem magam mint a gyermekek, akik áldás nélkül születnek e világra. Hogyan tudnánk elhitetni velük, hogy boldogok vagyunk?” ## Megjelenések ### Japán A vadon hercegnőjének bemutatója 1997. július 12-én volt a japán mozikban. Először 1998. június 26-án jelentette meg LD-n a Tokuma Japan Communications, majd 1998. július 26-án VHS-en, végül 2001. november 21-én DVD-n, ráadás tartalommal, mint a film nemzetközi változataival és a storyboarddal. A Blu-ray kiadás 2013. december 4-től kapható. ### Észak-Amerika Az Egyesült Államokban a Disney leányvállalata, a Miramax vásárolta meg a forgalmazási jogokat és meg kívánta vágni az amerikai közönség számára PG korhatár-besorolással. Harvey Weinstein, a Miramax elnöke Mijazakihoz fordult kérésével, azonban válaszul Szuzki Tosio egy katanát küldött a következő üzenettel: „No cuts. (Egy vágást se!)” Vágatlanul, PG-13 korhatár-besorolás mellett mutatták be a filmet 1999. október 29-én. A Miramax nagy összeget fordított A vadon hercegnője angol szinkronjának elkészítésére, híres színészeket és színésznőket felkérve, azonban csak kevés moziban került vetítésre rövid ideig és szinte egyáltalán nem kapott reklámot, így az érdeklődés is alulmaradt. A Disney később panaszkodott az alacsony bevétel miatt. 2000 júliusában jelentette be a Buena Vista Home Entertainment, hogy Észak-Amerikában augusztus 29-én tervezi megjelentetni a filmet VHS-en és DVD-n. Eredetileg a DVD-kiadvány nem tartalmazta a japán hangsávot a Buena Vista japán részlegének kérésére, akik azzal indokolták, hogyha a külföldön kiadott DVD-k tartalmaznák a japán nyelvű hangsávot, akkor ezen DVD-k Japánba importálásával komoly hátrányt szenvedhet a film újabb kiadásainak helyi értékesítése. A Nausicaa.net e-mailes rajongói kampányt szervezett, hogy meggyőzzék a Buena Vistát a japán hangsáv rátételére, míg a DVD Talk online petíciót indított ennek érdekében. A tiltakozások hatására a DVD-kiadás megjelenését elhalasztották. A Buena Vista Home Entertainment végül 2000. december 19-én jelentette meg DVD-n a filmet, mely már tartalmazta az angol és francia mellett a japán hangsávot is, emellett ráadásként előzetest, dokumentumfilmet és az angol szinkronszínészekkel készült interjúkat is tartalmazta. A japán hangsávhoz tartozó felirat elkészítésére egyenesen Japánból kértek fel fordítókat, ez három hónappal elcsúsztatta a kiadás időpontját, de végül jó kereslet mutatkozott a filmre. A vadon hercegnőjét Blu-ray disc-en 2014. november 18-án adta ki a Walt Disney Studios Home Entertainment. #### Módosítások a filmen Mijazaki kérésére a film angol nyelvű kiadása vágatlan maradt, a filmzene azonban módosításra került. Az angol nyelvű szinkron Neil Gaiman, a The Sandman szerzőjének fordítása. A szövegkönyvi módosítások legfőképp azokat a kulturális vonatkozású kifejezéseket érintették, amelyek Ázsián kívül nem túl ismeretek, így a mitológiai utalások vagy az egyedi csoportnevek, mint a „dzsibasiri” vagy a „Sisigami” sokkal általánosabb „mercenary” (zsoldosok) és „Forest Spirit” (Erdő Szelleme) angol megfelelőt kaptak. ### Magyarország Magyarországon 2000. október 8-án mutatták be a Titanic Fesztiválon, majd a UIP-Dunafilm forgalmazásában jelent meg VHS-en 2000. december 12-én és később DVD-n. A televízióban a TV2 és a Digi Film vetítette, utóbbi újraszinkronizálva. A TV2-n 2005. február 27-én volt a premierje, majd azt követően több alkalommal is műsorára tűzte, a Digi Film először 2015. november 21-én vetítette volna, de a szinkronmunkálatokkal kapcsolatos késedelem miatt 2016. január 30-ra kellett halasztani. ## Filmzene A vadon hercegnője filmzenéjét Hiszaisi Dzsó komponálta. A két vokális dal, a Mononoke hime és a Tatara fumu onnatacsi – Ebosi Tatara uta szövegét Mijazaki írta. A zenét a Tokiói Városi Filharmonikus Zenekar adta elő Kumagai Hirosi vezénylésével. Lemezen Mononoke hime Soundtrack (もののけ姫サントラ盤; Mononoke hime Saundotorakku<sup>?</sup>) címmel a Tokuma Japan Communications adta ki Japánban 1997. július 2-án, míg az észak-amerikai változat, a Princess Mononoke: Music From The Miramax Motion Picture a Milan Records kiadásában jelent meg 1999. október 12-én. A filmmel azonos című témazenét Mela Josikazu kontratenor, angol nyelvű feldolgozását pedig Sasha Lazard énekelte. Más Studio Ghibli-filmekhez hasonlóan, A vadon hercegnőjéhez is készültek további alternatív zenei feldolgozások. Egy image album a témazenék korai változatát tartalmazza. A felvételek a film gyártásának kezdetén készültek, és több rajtuk dolgozó művésznek inspirációul szolgáltak. A Symphonic Suite elnevezésű szimfonikus összeállítás hosszabb kompozíciókat tartalmaz, több témazenét egybeolvasztva. Ezt a változatot a Cseh Filharmonikus Zenekar adja elő Mario Klemens vezénylésével. A lemez 1999. november 26-án került forgalomba, nyolc számot tartalmaz összesen 134 percben. Észak-Amerikában ezt a lemezt is megjelentette a Milan Records Princess Mononoke: Symphonic Suite címmel 2001. május 15-én. ## Fogadtatás A film rendkívüli sikert aratott Japánban, illetve az animerajongók, és a művészfilmeket kedvelő mozilátogatók között az angol nyelvű országokban egyaránt. Ezekben az országokban a kritikusok úgy ismertették a filmet, hogy a környezetről szól a japán mitológia formájában. A vadon hercegnője a japán piac legjobban jövedelmező filmje volt 1997-ben, közvetlenül bemutatása után, csak a Titanic múlta felül néhány hónap elteltével. A forgalmazása 11,3 milliárd jen bevételt hozott Japánban, a nemzetközi forgalmazással együtt pedig 14,4 milliárd jen volt az összbevétel. Ebben az évben nevezték a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjra. 2001 januárjában a legjobban eladott anime volt az Egyesült Államokban, annak ellenére, hogy 1997. decemberi bemutatásakor jelentősen alulmúlta a várt bevételt. dollárt jövedelmezett az első nyolc héten. A vadon hercegnőjét a filmkritikusok pozitívan értékelték. Aaron Gerow, a The Daily Yomiuri kritikusa szerint a film „Mijazaki [Hajao] világának egy erős összeállítása, erkölcsi tanulságának és filmi érdeklődésének halmozott kivonata”. Leonard Klady a Variety magazintól így ír: a film „nemcsak élesen elvont, hanem rendelkezik egy rendkívül összetett, felnőtteknek szóló oldallal is” és rendelkezik „egy romantikus eposz lelkével, gazdag hangzásával Hiszaisi Dzsó elegáns művei nyomán és az élettel teli szereplőábrázolás megadja a lendületet a mozivásznon”. Roger Ebert, a Chicago Sun-Times újságírója szerint A vadon hercegnője „egy nagyszerű teljesítmény, egy csodálatos élmény és az év egyik legjobb filmje”. Ty Burr az Entertainment Weeklytől „művészete szélfútta hegycsúcsának” nevezte a filmet, amelyben megvan a hatás, hogy „egy átlag Disney-filmet olyanná tegyen, mint egy újabb toy story”. Azonban Stephen Hunter a Washington Posttól már negatívabban értékelt, leszögezve, hogy a film „annyira hatásvadász, mint amennyire kusza, annyira kusza, mint amennyire színes, annyira színes, mint amennyire értelmetlen és annyira értelmetlen, mint amennyire hosszú. És nagyon hosszú.” Kenneth Turan, a Los Angeles Times újságírója szerint a film „egy nagyon eltérő érzületet visz az animációba, amelyet [Mijazaki] teljesen megfelelőnek tart az egyenesen drámai, narratív és komoly témákhoz”. Roger Ebert 1999-ben a tíz legjobb mozifilmet tartalmazó listáján a hatodik helyre sorolta A vadon hercegnőjét. A film a 130. helyen szerepel minden idők 150 legjobb animációs filmjét és sorozatát felsorakoztató listáján, amelyet a 2003-as Tokiói Laputa Animációs Fesztiválra készítettek el egy nemzetközi szintű felmérés során, 140 animációs művész és kritikus megkérdezésével. A Japán Kulturális Ügyekért Felelős Hivatal egy 2007-es közönségszavazásán A vadon hercegnőjét az 1990-es évek harmadik legjobb japán animációs filmjének és minden idők tizenkettedik legjobb japán animációjának választották. A Rotten Tomatoes filmkritikai oldal 93%-os pozitív értékelési arányt állapított meg 102 kritika alapján, átlagosan 7,9/10-es értékeléssel. A kritikusok konszenzusaként a következőt konstatálja: „Epikus történetével és lélegzetelállító látványával, A vadon hercegnője mérföldkő az animáció világában”. A Metacritic 76/100-as pozitív értékelési arányt határozott meg 29, „többnyire előnyös” kritikából. A vadon hercegnője a 488. helyet érte el az Empire magazin 500 legjobb filmjét ismertető összeállításában. A Time Out munkatársai a 28. helyre sorolták a filmet a 100 legjobb animációs filmet tartalmazó listájukon. A Film4 televíziós csatorna 25 legjobbnak választott animációs filmje között a 2. helyet érte el. A Total Film pedig a 75 legnagyobb animációs filmet felvonultató listáján a 26. helyre választotta. 2001 januárjában a legjobban eladott anime volt az Egyesült Államokban, ennek ellenére nem hozta az elvárt bevételt, dollárt jövedelmezett az első nyolc hétben. Az 576 Konzol kritikusa javasolja a Mijazaki korábbi filmjeitől való elvonatkoztatást, utalva rá, hogy A vadon hercegnője mind jellegében, mind témájában egy idősebb korosztálynak szól. Rendkívül pozitívan ítéli meg a filmet, de hiányosságként megemlíti a néhol eltúlzott brutalitást és a szereplők fejlődésének hiányát. ## Díjak és jelölések ## Színpadi feldolgozás 2012-ben jelentették be, hogy a Studio Ghibli és a brit Whole Hog Theatre színházi társaság színpadra viszi A vadon hercegnőjét. Ez az első színpadi feldolgozás a Studio Ghibli valamely művéből. A Whole Hog Theatre és a Studio Ghibli közötti kapcsolatot elősegítette Nick Park is az Aardman Animationstől, miután felvételeket küldött Szuzuki Tosiónak a Whole Hog előadásairól. A darabban újrahasznosított anyagokból készült, nagy, színészek által mozgatott bábokkal jelenítik meg a természetet és a vadállatokat. Az első előadásokat 2013. április 2–6. közötti időszakra, a londoni New Diorama Theatre-be jelentették be, s a jegyek 72 óra alatt, a 2012. júliusi bejelentés után elfogytak. 2013 márciusában közölték, hogy a színdarab londoni bemutatása után Japánban is megtekinthető lesz, majd a második londoni előadássorozat a 2013. április 29. és május 6. közötti tokiói adássorozat után veszi kezdetét. A második londoni előadássorozatra, amely 2013. július 18. és 29. között volt megtekinthető, alig négy és fél óra alatt elkeltek a jegyek. Az adaptáció pozitív fogadtatásba részesült és Lyn Gardner választott színdarabja volt a The Guardianben. Az előadás a Nico Nico Douga Cho Party nevű műsorában is látható volt online 2013. április 27-én. ## Fordítás
800,552	Andrea Petković	25,404,912	null	[ "1987-ben született személyek", "Kiemelt cikkek", "Német nők", "Német olimpikonok", "Német teniszezők", "Élő személyek" ]	Andrea Petković () (Tuzla, 1987. szeptember 9. –) szerb származású német hivatásos teniszezőnő. 2006–2022 közötti profi pályafutása során egyéniben hétszer, párosban egy alkalommal győzött WTA-tornán, emellett kilenc egyéni és három páros ITF-tornán végzett az első helyen. A Grand Slam-tornákon a legjobb eredményeit 2014-ben érte el, amikor egyéniben a Roland Garroson, párosban pedig a wimbledoni tornán jutott az elődöntőig. 2014-ben megnyerte az év végi WTA Tournament of Championst. 2007-től a német Fed-kupa-válogatott tagja volt. 2008 januárjában súlyos térdsérülést szenvedett az Australian Open első fordulójában, mivel egy rossz mozdulat következtében elszakadt az egyik keresztszalagja. Emiatt nyolc hónapig nem versenyzett, s a kilencvenkettedikről a négyszázhatvanötödik helyre esett vissza az egyéni világranglistán. A 2009-es szezon közepére visszakerült a legjobb százba, s kiegyensúlyozott teljesítményének köszönhetően ezt követően is folyamatosan egyre előrébb lépett. Egyéniben a legelőkelőbb helyezését 2011 októberében érte el, amikor kilencedik volt a világranglistán, míg párosban a legjobbjaként 2014. július 14-én a 46. helyen állt. A 2012-es szezon jelentős részét is kénytelen volt kihagyni, mivel az év során három különböző súlyos sérülést is elszenvedett. Januárban a folyamatos hátfájdalmai miatt elvégzett orvosi vizsgálat fáradásos törést állapított meg a gerince alsó tájékán. Három hónapig tartó felépülést követően tért vissza, április végén azonban mérkőzés közben aláfordult a jobb bokája, aminek következtében két bokaszalagja elszakadt, kettő másik pedig meghúzódott. Augusztus végén versenyzett legközelebb. Az év utolsó napjaiban pedig térdsérülést szenvedett, emiatt a következő szezon első két hónapja szintén felépüléssel telt számára. Petković a hatodik német teniszezőnő, akinek sikerült bejutnia a Top 10-be, s az 1998-as szezon óta az első volt, aki az évet is ott zárta. 2011-ben a miami torna negyedik fordulójában legyőzte a világelső Caroline Wozniackit, ezzel tizenkét év szünet után először sikerült személyében egy német játékosnak diadalmaskodni a világranglista vezetője felett. 2022 augusztusában jelentette be visszavonulását a profi tenisztől. ## Magánélete Andrea Petković 1987-ben született szerb szülők gyermekeként az akkor még létező Jugoszláviában, a ma Bosznia-Hercegovina területén található Tuzlában. Édesapja, Zoran Petković ismert teniszjátékos volt, aki korábban a jugoszláv Davis-kupa-csapatban is játszott. Mivel azonban nem ért el komolyabb sikert, úgy döntött, Németországba megy dolgozni, s magával vitte a családját is, feleségét, Amirát, és a hat hónapos Andreát. A tervek szerint csupán néhány évet töltöttek volna ott, de a hazájukban egyre növekvő feszültség és az időközben kitörő délszláv háború miatt Darmstadtban maradtak. Közben a család újabb kislánnyal bővült, megszületett Anja, aki három évvel fiatalabb nővérénél. Andrea hatévesen kezdett el teniszezni. Apja tanította meg neki a játék alapjait, rendszeresen edzette is, azt azonban nem akarta, hogy hivatásos teniszező váljon a lányából, mert attól tartott, neki is ugyanazok a keserű tapasztalatok jutnának, amelyeket egykor ő is átélt. Andrea ugyan egyre több versenyen indult el, és sokat hiányzott az iskolából is, az érettségi vizsgáig azonban maga is mindenképpen el akart jutni, ezért 16 évesen még az Adidas cég szerződésajánlatát is visszautasította, mert ez az elköteleződés profi karriert feltételezett volna. Az érettségi vizsgát 2006 tavaszán tette le, kiváló eredménnyel, s ezt követően lépett be a hivatásos teniszezők világába. E döntését sem szánta ugyanakkor véglegesnek. Azt a feltételt szabta magának, hogy ha két éven belül nem sikerül bejutnia a világranglistán az első ötvenbe, visszatér a civil életbe. Két évvel később azonban éppen egy súlyos sérülésből lábadozott. 2008 januárjában az Australian Open első fordulójában egy rossz mozdulat következtében a jobb térdében elszakadt egy keresztszalag, és mivel bizonytalanná vált karrierjének folytatása, röviddel később politológiatanulmányokba kezdett. A sérülésből való felépülés során azonban végleg a profi tenisz mellett döntött, s mindenképpen vissza akart térni. Politológiatanulmányait levelező tagozaton az Észak-Rajna–Vesztfáliában található hageni egyetemen folytatja jelenleg is. A szakirány megválasztásában a legfontosabb szerepet szülőhazája sorsa játszotta. Mindig tudni akarta, milyen folyamatok vezettek az egykori Jugoszlávia széteséséhez. Élénken érdekli ugyanakkor Németország politikai élete is, és úgy tervezi, hogy miután befejezi profi teniszezői pályafutását, előbb újságírói, majd politikai pályára fog lépni. Gyakran előfordul, hogy két mérkőzés között is tanulással tölti az idejét, amit egyáltalán nem érez kényszernek. Néhány kritikusa szerint ugyan sokkal jobb eredményekre lenne képes, ha nem terhelné magát a teniszhez nem kötődő tevékenységekkel, ő azonban úgy érzi, számára nagyon fontos nemcsak a test, hanem a szellem trenírozása is, mert enélkül gyengébben teljesítene a pályán. A tanulástól függetlenül is szeret olvasni. Kedvenc szerzői Goethe és Oscar Wilde. Nagyon közel áll hozzá a zene is, kedvenc műfajai a rock és a funk. Bevallása szerint ha annyi tehetsége lenne a zenéhez, mint a teniszhez, gondolkodás nélkül az előbbit választaná hivatásként. Ez a vonzódása a teniszpályán is megmutatkozik. A 2010-es US Opentől kezdve több mint fél éven át minden győztes mérkőzése után bemutatott egy táncot a pályán, a nagy közönségsikert arató úgynevezett Petko Dance-t, amelyről egyik zenész barátja még dalt is írt. Rövid szünet után – megváltozott koreográfiával – folytatta ezt a szokását. Írásban és szóban ugyancsak szívesen fejezi ki magát. Profi karrierjének kezdetétől egészen 2011 elejéig rendszeresen írt beszámolókat a világ egyik legtekintélyesebb napilapjának számító Frankfurter Allgemeine Zeitung online kiadásába, és más honlapokon is tudósított magáról. Saját honlapján gyakran jelentet meg többnyire humoros hangvételű videóblogokat. Temperamentumát, érzelmeit saját bevallása szerint nagyban meghatározza szerb származása. Ezzel kapcsolatban a következőt nyilatkozta: „Nyilvánvalóan német vagyok, de mindig azt vallom, hogy a lelkem továbbra is szerb. A németek általában hűvösek, tartózkodóak, én azonban lobbanékony és szenvedélyes természetű vagyok.” Németországhoz fűződő viszonya inkább intellektuális jellegű: „Nagyra becsülöm Németországot. A Balkán-térséget jellemző múltbeli problémák fényében nagyon nagyra tartom az ottani politikai rendszert, a médiát, a szabad sajtót.[...] Úgy érzem, én is része vagyok a »rendszernek«, otthon érzem magam.” A német állampolgárságot 2001-ben kapta meg. Németül, angolul, franciául és szerbül beszél. ## Játékstílusa Petković az agresszív, támadó stílusú teniszezők közé tartozik. A hálóhoz viszonylag keveset megy fel, inkább alapvonal-játékosnak mondható. Adogatása kiváló, bár az elvégzése közbeni mozgáskoordinációjában még fejlődnie kell. Az alapvonalról általában nagyon erősen megüti a labdát, főleg, ha még bele is tud állni a mozdulatba. Ebből következően ritkán szokott nyesni. A női mezőny legjobb fizikumú játékosai közé tartozik. A lábmunkáján azonban még feltétlenül javítania kell. Tenyeres ütőfogása a legtöbb profi játékoshoz hasonlóan közép-nyugati, amellyel laposan, megpörgetve tudja visszaütni a labdát. Ha éppen nem kell nyújtózkodnia egy labdáért, a tenyerest a testéhez viszonylag közel üti meg, eléggé behajlított könyökkel. Ennél az ütőfogásnál általában nem tanácsos így visszaadni a labdát, de nála a jelek szerint jól működik, ráadásul ez a kedvenc ütése. A fonákja ennek ellenére erősebbnek tűnik, mint a tenyerese. A legfeltűnőbb pozitívum, hogy a magasra pattanó labdákat is remekül meg tudja vele ütni. Testtartása és mozgása kiválóan megfelel ennek az ütésfajtának a kivitelezéséhez. Mentálisan az utóbbi időben sokat fejlődött. Tizenévesen gyakran törte az ütőket, de apja türelmének köszönhetően mára jórészt lenyugodott. A fejlődésre azonban továbbra is szüksége van, mert még nem elég stabil a játéka. Az alacsonyabban rangsorolt játékosok ellen rendre hozza magát, de általában túl sok energiát pazarol el a legyőzésükre, mert gyakran ront el könnyű ütéseket jól felépített labdamenetek végén. Bárkit képes legyőzni, de annak érdekében, hogy a legerősebb játékosok ellen is sorozatosan nyerni tudjon, csökkentenie kell az ellenfélnek ajándékozott pontok számát. Mentális felkészítésével külön szakember foglalkozik. ## Pályafutása ### Első évek Petković nem egészen 13 évesen, 2000 júniusában indult el az első junior versenyén, egy frankfurti torna selejtezőjében, s egy mérkőzést sikerült megnyernie. Öt éven keresztül játszott a juniorok között, ez idő alatt egyéniben egy, párosban két tornagyőzelmet szerzett. Már 2002-ben próbára tehette magát a felnőttek mezőnyében. Áprilisban, majd szeptemberben szabadkártyával elindult a Tier II-es hamburgi, illetve lipcsei tornák selejtezőjében, ám mérkőzést nem sikerült nyernie. A felnőttek között 2004-től kezdett rendszeresen játszani. Ebben az esztendőben nyerte meg első két ITF-tornáját. 2005-ben újra elindult néhány WTA-torna selejtezőjében, de öt mérkőzéséből ötöt elveszített. Két újabb ITF-győzelem jelenthetett csak némi vigaszt számára ebben az évben. 2006 májusában sikerült először mérkőzést nyernie egy WTA-torna selejtezőjében, amikor a Tier I-es berlini versenyen három játszmában legyőzte az ukrán Katerina Bondarenkót. A következő mérkőzésen azonban két szettben vereséget szenvedett az orosz Jelena Vesznyinától. Szeptemberben Szófiában megnyerte ötödik ITF-tornáját is, néhány héttel később pedig a Hasseltben rendezett Tier III-as torna selejtezőjében először győzött le egy Top 100-as játékost, az olasz Maria Elena Camerint. Ekkor sikerült először feljutnia egy WTA-torna főtáblájára is, igaz, szerencsés vesztesként (azaz a selejtező utolsó körében vereséget szenvedett, de visszalépések miatt mégis játékjogot kapott), ám az első fordulóban két szettben kikapott a világranglista tizennegyedik helyén álló szerb Ana Ivanovićtól. ### 2007 Áprilisban Barbara Rittner szövetségi kapitány meghívására először szerepelhetett a német válogatott színeiben. A Fed-kupa második Világcsoportjának első körében a horvátokkal kerültek szembe, s Petković a már tét nélküli páros mérkőzésen léphetett pályára, amelyet Tatjana Malekkel az oldalán meg is nyert (a németek 4–1-re győztek a párharc során). Ebben az esztendőben részt vett élete első Grand Slam-tornáján is, mivel ranglistahelyezésének (150.) köszönhetően felkerült a Roland Garros selejtezőtáblájára. Első kiugró eredményét éppen itt érte el, mivel játszmát sem veszítve jutott fel a főtáblára, az első fordulóban pedig 4–6, 6–3, 6–3-ra legyőzte a szlovák Jarmila Gajdošovát. A második körben a tizennyolcadik kiemelt francia Marion Bartolival került szembe, s az első játszmát megnyerte, de végül 0–6, 6–2, 6–3-as vereséget szenvedett. Ez a verseny karrierje legmeghatározóbb élményei közé tartozik, a Roland Garros pedig a kedvenc Grand Slam-tornája lett. Wimbledonban szintén a selejtezőben jutott neki hely, de már az első körben kiesett. A US Openen ugyanakkor – karrierje során először egy Grand Slam-tornán – alanyi jogon főtáblára került. Az első fordulóban 6–4, 6–1-re legyőzte az amerikai Audra Cohent, a második körben viszont 6–3, 6–3-ra kikapott a cseh Lucie Šafářovától. Még a US Open előtt, júliusban, megszerezte hatodik ITF-győzelmét is, s nem sokkal ezután (július 30-án) karrierje során először bekerült a legjobb százba a világranglistán. Az esztendőt is éppen a 100. helyen zárta. ### 2008 Javuló ranglistahelyezésének köszönhetően már gyakrabban tudott felkerülni WTA-tornák selejtezőtáblájára, s mivel arra készült, hogy karrierje során először részt vesz az Australian Openen, elindult két kemény pályás előversenyen is. Gold Coastról és Sydney-ből is sikerélmény nélkül kellett azonban távoznia, mivel egy mérkőzést sem nyert meg. Sydney-ben ráadásul úgy kapott ki a német Julia Görgestől, hogy a második játszmában két mérkőzéslabdája is volt, végül azonban három játszmában alulmaradt. Az Australian Open első fordulójában addigi legerősebb ellenfelével, a világranglistán hatodik helyen álló orosz Anna Csakvetadzéval került szembe. A verseny színhelyének második legnagyobb stadionja, a Vodafone (mostani Hisense) Arena közönsége előtt elkezdett mérkőzés mindössze három percig tartott, mivel 40–30-nál Petković jobb térdében egy hirtelen irányváltásnál elszakadt az egyik keresztszalag, s fel kellett adnia a meccset. A térdműtétet követően tizennyolc hétig tartó rehabilitációs kezelésen vett részt, majd az új erőnléti edző, Michael Diehl keze alatt egy nagyon intenzív erősítő és mozgáskoordinációs tréningen nyerte vissza erejét. Mindezeknek köszönhetően szeptemberben teljesen egészségesen térhetett vissza a pályára. A kihagyott időszak miatt októberben a 465. helyig csúszott vissza a világranglistán, de a szabályok értelmében korábbi helyezésének megfelelő jogokkal indulhatott el az általa kiválasztott versenyeken. Az év hátralévő részében még kilenc tornán indult el, többnyire ITF-versenyeken. A Stuttgartban és Luxembourgban rendezett WTA-tornákon ezúttal is a selejtezők során esett ki, csak utóbbi versenyen nyert egy mérkőzést. November elején Isztambulban ugyanakkor megnyerte karrierje hetedik ITF-tornáját. Az esztendőt a világranglista 315. helyén fejezte be. ### 2009 Az Australian Open volt az első verseny, amelyiken részt vett ebben az esztendőben. Bár ekkoriban is csupán 385. volt a világranglistán, a szabályoknak megfelelően a főtáblán kapott helyet. Az első fordulóban egy selejtezőből feljutott honfitársával, Kathrin Wörlével került szembe, akit szoros mérkőzésen győzött le. A második fordulóban a tizenötödik kiemelt francia Alizé Cornet volt az ellenfele, akitől gyenge játékot nyújtva kapott ki 6–1, 6–0-ra. Márciusban először vett részt a két nagy amerikai tornán, a korábban Tier I-es, 2009-től Premier Mandatory kategóriájú Indian Wells-i és miami versenyeken, de a selejtezőkön egyik helyen sem sikerült túljutnia. Április végén kedvenc hazai tornáján, Stuttgartban viszont először nyert mérkőzést, rögtön hármat, így feljutott a főtáblára, ám az első körben háromjátszmás vereséget szenvedett az ötödik kiemelt Szvetlana Kuznyecovától. Az említett négy versenyen kívül az év első négy hónapjában csak ITF-tornákon vett részt. Kétszer játszott negyeddöntőt, egyszer elődöntőt, két alkalommal jutott döntőbe, május elején pedig Bukarestben megszerezte nyolcadik tornagyőzelmét. Mindezeknek a sikereknek köszönhetően májusra sikerült ismét olyan helyre kerülnie a világranglistán (112.), hogy felfért a Roland Garros selejtezőtáblájára. Bár ő volt a hetedik kiemelt, nem tudott élni a lehetőséggel, mert már az első mérkőzését elveszítette, s így nem sikerült megismételnie a 2007-es bravúrját. Ezt követően az elődöntőig jutott egy marseille-i ITF-tornán, amelynek köszönhetően a sérülésből való visszatérése óta először tudott bekerülni a legjobb százba. Wimbledonban a főtáblára kerüléshez ez még nem volt elég, s a selejtező nyolcadik kiemeltjeként egy mérkőzést megnyert ugyan, de a második körben vereséget szenvedett. Július végén viszont elérte pályafutása addigi legnagyobb sikerét. A hónap elején a budapesti versenyen még az első fordulóban búcsúzott, két héttel később azonban az ausztriai Bad Gasteinben rendezett salakos tornán már nem talált legyőzőre. A döntőbe vezető úton két kiemeltet is búcsúztatott, a döntőben pedig 6–2, 6–3-ra legyőzte a román Raluca Olarut. Ugyanezen a tornán játszotta eddigi egyetlen WTA-döntőjét párosban is, de partnerével, a szintén német Tatjana Malekkel 6–2, 6–4-re kikaptak az Andrea Hlaváčková–Lucie Hradecká-párostól. A következő héten megtartott kemény pályás isztambuli versenyen ismét jó eredményt ért el. Szettet sem veszítve jutott el az elődöntőig, ahol azonban szoros mérkőzésen, fáradtan és sérülten játszva, 6–7(5), 7–5, 7–5-re kikapott a cseh Lucie Hradeckától. A US Opent felvezető kemény pályás versenyeken kevésbé volt sikeres. Torontóban a második fordulóban, New Havenben pedig az első körben búcsúzott a selejtezők során. A US Openen a főtáblán kapott helyet, de már az első meccsen 6–4, 5–7, 6–3 arányú vereséget szenvedett honfitársától, Angelique Kerbertől. A szezon során még öt WTA-tornán indult el (ekkoriban már nem vett részt ITF-versenyeken), de egy kivételével mindegyiken az első mérkőzésén kikapott (kétszer a selejtezőben). Szeptember végén viszont a Premier 5-ös tokiói versenyen a selejtezőből indulva egészen a főtábla harmadik fordulójáig jutott, ahol a lengyel Agnieszka Radwańska győzte le őt fordulatos mérkőzésen 6–4, 3–6, 6–3-ra. Ez a torna azért is emlékezetes számára, mert a második körben először győzött le egy Top 10-es játékost, az akkor a világranglista hatodik helyét elfoglaló Szvetlana Kuznyecovát. A szezont az 56. pozícióban zárta. ### 2010 Első tornáját Brisbane-ben játszotta, ahol két kiemelt játékost is búcsúztatva az elődöntőig jutott. Az első helyen kiemelt Kim Clijstersszel azonban már nem bírt, s 6–4, 6–2-re kikapott. A világranglistán e tornát követően került be először a legjobb ötvenbe, elérve ezzel a 2006-ban kitűzött célt. A német teniszezők rangsorában ekkor már a második helyen állt, csak a huszonkettedik Sabine Lisicki szerepelt nála előkelőbb helyen a világranglistán. Az Australian Openen az előző évihez hasonlóan a második fordulóban esett ki. Az első körben a cseh Renata Voráčovát győzte le 6–2, 6–4-re, aztán 6–1, 6–4-re kikapott a harminckettedik kiemelt spanyol Carla Suárez Navarrótól. Februárban három év után ismét meghívást kapott az immár a Világcsoportban szereplő német Fed-kupa-válogatottba. A Brnóban megrendezett, csehek elleni összecsapáson két egyéni mérkőzést is játszott, de mindkettőt elveszítette, s végül a párharcot is a csehek nyerték meg 3–2-re. A kora tavaszi kemény pályás időszakban Párizsban érte el egyik legjobb eredményét, ahol a negyeddöntőben kapott ki az első kiemelt Jelena Gyementyjevától. Dubajban a második körben esett ki, márciusban Indian Wellsben pedig először szerepelhetett egy Premier Mandatory torna főtábláján, de az első körben búcsúzni kényszerült. A másik nagy amerikai tornán, Miamiban már jobb eredményt ért el, mivel a második körben legyőzte a tizedik kiemelt Flavia Pennettát is, utána viszont háromszettes vereséget szenvedett Jaroszlava Svedovától. A Fed-kupa április végén, Frankfurtban megrendezett rájátszásában mindkét egyéni mérkőzését megnyerte a Franciaország elleni összecsapáson, a mindent eldöntő páros mérkőzésen azonban Kristina Barroisszal az oldalán vereséget szenvedett, így Németország kiesett a Világcsoportból. A Roland Garrost felvezető Premier 5-ös római és Premier Mandatory kategóriás madridi tornán egyaránt a harmadik körben búcsúzott. Előbbi versenyen először mérkőzött meg egy aktuális világelsővel, a sérülés miatt több hónapos kihagyás után visszatérő Serena Williamsszel. A második szettet megnyerte ugyan a visszafogott teljesítményt nyújtó amerikai játékossal szemben, a mérkőzést azonban elvesztette 6–2, 3–6, 6–0-ra. Madridban a francia Aravane Rezaïjal találkozott a harmadik fordulóban, akit abban az évben már kétszer legyőzött, ezúttal viszont két játszmában alulmaradt. Mivel Lisicki ekkoriban bokasérülés miatt több hónapig nem versenyzett, Petković a Roland Garrosnak már a legjobban rangsorolt (41.) német játékosként indulhatott neki. Az első fordulóban az orosz Jelena Vesznyinát győzte le három szettben. A második körben a címvédő Szvetlana Kuznyecovával hozta össze a sorsolás, akivel szemben 6–4, 5–4-nél már a meccsért szerválhatott. 40–0-nál három mérkőzéslabdája is volt, majd ugyanabban a játékban egy negyedik is, azonban ki nem kényszerített hibákkal mindegyiket elrontotta. Kuznyecova kihasználta Petković idegeskedését, kiegyenlítette a szetthátrányt, majd a mérkőzést is megnyerte 4–6, 7–5, 6–4-re. A füves szezon első versenyén, Birminghamben először játszhatott kiemeltként (8.) egy WTA-tornán, sőt, erőnyerőként csak a második fordulóban kellett pályára lépnie, de ott Anna Csakvetadze két játszmában legyőzte őt. Egy héttel később a szintén füves ’s-hertogenboschi tornán bejutott karrierje második WTA-döntőjébe, ahol az első kiemelt, korábbi világelső Justine Heninnel találkozott. A háromjátszmás mérkőzés döntő szettjében Petković már 3–0-ra vezetett, Henin azonban feljavult, és megfordította az állást. Wimbledonban először szerepelhetett a főtáblán, de az első fordulóban két hét után újra kikapott Anna Csakvetadzétől, ezúttal három játszmában. Júliusban címvédőként ismét elindult a Bad Gastein-i salakos versenyen, ezúttal azonban első kiemeltként már a második fordulóban búcsúzni kényszerült. Alizé Cornet győzte le 6–2, 7–5-re, habár Petkovićnak a második játszmában 5–3-nál három szettlabdája is volt. A következő héten Isztambulban – az előző évihez hasonlóan – ismét az elődöntőig jutott, ahol Jelena Vesznyina állította meg őt egy háromszettes mérkőzésen. Az amerikai kemény pályás előversenyeken ezúttal sem ért el komolyabb sikert, három tornán összesen egy mérkőzést nyert meg. A US Openen azonban a negyedik fordulóig jutott, ami addigi legjobb teljesítménye volt ezen a tornán. Az első körben a tizenhetedik kiemelt Nagyja Petrovát, a második fordulóban pedig az amerikai Bethanie Mattek-Sandsot is három játszmában győzte le. A harmadik körben Petković nem lépett pályára, mivel soron következő ellenfele, Peng Suaj visszalépett, a nyolcaddöntőben pedig Vera Zvonarjovától kapott ki 6–1, 6–2-re. Az év hátralévő részében még négy tornán indult el. Szeptember végén Tokióban szinte lemásolta előző évi teljesítményét. A második körben ezúttal is Szvetlana Kuznyecovát győzte le, a harmadik fordulóban pedig megint Agnieszka Radwańskától kapott ki. Pekingben először játszhatott a főtáblán, s egy mérkőzést sikerült megnyernie. A második körben a második kiemelt Vera Zvonarjova búcsúztatta őt 6–4, 6–1-gyel. Linzben hatodik kiemeltként az elődöntőig jutott el, ahol Patty Schnyder két meccslabdáról fordítva győzte le őt 6–2, 4–6, 7–5-re. Moszkvában pedig a második körben volt kénytelen búcsúzni, miután három szettben kikapott Viktorija Azarankától. Az esztendő végén a 32. helyen állt a világranglistán. ### 2011 Petković új edzővel vágott neki a 2011-es szezonnak. Korábbi trénere, a holland Glen Schaap – akivel egy évig dolgozott együtt – nem tudott ott lenni minden versenyén, ezért a váltás mellett döntött. A meglehetősen fiatal, mindössze 28 éves szerb Petar Popović lett az edzője, aki egy ideig maga is aktív játékos volt. Petković az első tornáját Brisbane-ben játszotta, ahol bejutott pályafutása harmadik WTA-döntőjébe. Mindegyik mérkőzését szettveszteség nélkül nyerte meg, de a fináléban Petra Kvitová remek játékot nyújtva fölényes, 6–1, 6–3-as győzelmet aratott felette. Az Australian Openen először indulhatott el kiemeltként (30.) egy Grand Slam-tornán. Az első fordulóban az amerikai Jill Craybast győzte le két szettben, majd szetthátrányból fordítva a brit Anne Keothavongot is kiejtette. A következő körben a negyedik kiemelt Venus Williamsszel játszott, de a mérkőzés csupán hat percig tartott, mivel Williams az előző meccsén elszenvedett combizomhúzódással állt ki játszani, s az első elveszített játék után fel is adta a mérkőzést. A nyolcaddöntőben Petković Marija Sarapovát győzte le 6–2, 6–3-ra, így karrierje során első alkalommal jutott be a nyolc közé Grand Slam-tornán. A negyeddöntőben azonban 6–2, 6–4-es vereséget szenvedett a kínai Li Na ellen. Februárban ismét meghívást kapott a Fed-kupára készülő válogatottba, amely ezúttal a szlovénekkel csapott össze Mariborban. A németek 4–1-re megnyerték a párharcot, Petković pedig két egyéni mérkőzést is győzelemmel fejezett be. Az ezt követő heteket már a Top 30-ban kezdte meg, aminek köszönhetően a legtöbb tornáján kiemeltként indulhatott el ekkortól. A maribori salakos mérkőzések után pár nappal már a kemény pályás párizsi tornán kellett játszania, és – megismételve előző évi teljesítményét – ezúttal is a negyeddöntő jelentette számára a végállomást, ahol Bethanie Mattek-Sandstól kapott ki három szettben. Dubajban is az egy évvel korábbi második körös eredményét tudta megismételni, Indian Wellsben pedig ezúttal a harmadik fordulóig jutott. Miamiban ismét egy kiváló eredménnyel hívta fel magára a figyelmet. A negyedik fordulóban 7–5, 3–6, 6–3-ra nyert a világranglista-vezető Caroline Wozniacki ellen, ezzel 1999 óta – amikor a Roland Garros döntőjében Martina Hingis alulmaradt Steffi Graffal szemben – először sikerült egy német játékosnak legyőznie az aktuális világelsőt. A negyeddöntőben a ranglista hetedik helyén álló Jelena Janković sem tudta megállítani őt, így először sikerült egyetlen tornán két Top 10-es játékost legyőznie. Az elődöntőben Marija Sarapovával találkozott, akitől ezúttal három szettben kikapott. Ezzel a teljesítménnyel bekerült a legjobb húszba (19.) a ranglistán. Áprilisban a Fed-kupa amerikaiak elleni rájátszásában a Világcsoportba való visszajutás volt a tét. A Stuttgartban lejátszott összecsapáson Petković mindkét egyéni mérkőzését megnyerte, s mivel csapattársai sem hibáztak, a német válogatott fölényes, 5–0-s diadalt aratott. A sima győzelem azért is számított remek eredménynek, mert az amerikai csapat ezzel a vereséggel története során először esett ki a Világcsoportból. A kupameccsek kivételesen a felkészülést is jól szolgálták, mert a következő héten ugyanazon a helyszínen, tehát a stuttgarti Porsche Arenában került sor az éppen esedékes WTA-tornára. Petkovićnak először sikerült ezen a versenyen túljutnia az első fordulón, s a negyeddöntőben ismét összetalálkozott Caroline Wozniackival, ezúttal azonban vesztesen kellett elhagynia a pályát. A madridi és a római tornák kevésbé sikerültek jól, mindkétszer már a második körben búcsúzott, ráadásul nála jóval esélytelenebb ellenfelekkel szemben. Közvetlenül a Roland Garros előtti héten, Strasbourgban azonban megszerezte pályafutása második WTA-győzelmét. Második kiemeltként, esélyeshez méltóan szettveszteség nélkül jutott el az elődöntőig, ahol Daniela Hantuchovát győzte le szoros, háromszettes mérkőzésen, 2 óra 42 perc alatt. A döntőben ennél könnyebb dolga volt, mivel ellenfele, Marion Bartoli combsérüléssel bajlódott, s Petković 6–4, 1–0-s vezetésénél fel is adta a mérkőzést. A Roland Garroson az első két fordulót szettveszteség nélkül fejezte be, Bojana Jovanovskit 6–4, 7–6(3)-ra, Lucie Hradeckát 7–6(2), 6–2-re győzte le. Ezt követően Jarmila Gajdošovát, majd Marija Kirilenkót is három játszmában búcsúztatta, így először jutott be a Roland Garros negyeddöntőjébe. Marija Sarapova ellen azonban már nem tudta nyújtani addigi meggyőző játékát, az orosz játékos teljes fölényben játszott, s Petković csupán 0–6, 0–2 után tudott játékot nyerni, a mérkőzés során is mindössze hármat. A füves szezon kezdetén Eastbourne-ben lépett pályára, ahol az első körben éppen azzal a Venus Williamsszel került szembe, aki januárban ellene játszotta utolsó, feladott mérkőzését, mielőtt több hónapos kihagyásra kényszerült. Egészségesen ezúttal a frissen visszatérő Williams bizonyult jobbnak, három játszmában. Wimbledonban először sikerült túljutnia az első fordulón, miután 6–3, 6–4-re legyőzte a francia Stéphanie Foretz Gacont, sőt, a második körben is sikerült diadalmaskodnia a kanadai Stéphanie Dubois felett. A legjobb harminckettő között azonban meglepetésre nem bírt a balkezes Kszenyija Pervakkal, a fontos pontokat mind elveszítette, s 6–4, 7–6(2)-os vereséget szenvedett. Az amerikai kemény pályás szezon első állomásán, Carlsbadban játszmavesztés nélkül jutott el az elődöntőig, ahol azonban három szettben vereséget szenvedett Agnieszka Radwańskától. A mérkőzést egyébként mindketten rosszulléttel küzdve játszották végig, Petković a második játszma közben váratlanul ki is rohant, mert hányinger fogta el. A tornát követő héten – a WTA történetében hatodik német teniszezőként – először került be a világranglista legjobb tíz játékosa közé. Igaz, csak egy hétig volt ott, mivel Torontóban a negyeddöntőben kiesett (ismét Agnieszka Radwańskától kapott ki), a döntőbe jutó Samantha Stosur pedig visszaelőzte őt. Cincinnatiben az elődöntő jelentette számára a végállomást, Jelena Jankovićtól szenvedett kétjátszmás vereséget. Egy ideig egyébként bizonytalan volt a pályára lépése ezen a mérkőzésen, mivel a negyeddöntőben Nagyja Petrova ellen megsérült a jobb térde, s felmerült, hogy esetleg ismét a korábban műtött elülső keresztszalagjával van gond, de a vizsgálatok ennél enyhébb problémát, porckorongsérülést mutattak ki, ezért kötéssel a lábán, de végigjátszotta a mérkőzést. A US Openen továbbra is a térdével bajlódott, de orvosa jóváhagyásával elindult a tornán. Az első fordulóban az orosz Jekatyerina Bicskovát győzte le két szettben. A második körben Cseng Csie volt az ellenfele, akivel szemben már 3–6, 0–3-as vesztésre állt, de sikerült megfordítania a mérkőzés állását, s végül 3–6, 6–3, 6–3-ra nyert. Ezt követően Roberta Vincivel játszott, akit magabiztosan játszva, mindössze 67 perc alatt győzött le 6–4, 6–0-ra. A legjobb 16 között Carla Suárez Navarrót is kiejtette, így a szezon során harmadszor jutott be egy Grand Slam-torna negyeddöntőjébe. Ellenfele a továbbra is világelső Caroline Wozniacki volt, akivel szemben az első játszmát mindössze 27 perc alatt elveszítette. A második szettben is 1–3-as, majd 3–5-ös hátrányba került, de sikerült kiegyenlítenie, 6–5-nél pedig már a szettét adogatott. Végül azonban rövidítésre került sor, amelyben Wozniacki bizonyult jobbnak, s 6–1, 7–6(5)-ra megnyerte a mérkőzést. A US Opent követően tervei szerint Tokióban versenyzett volna legközelebb, térdsérülése azonban továbbra sem jött teljesen rendbe, ezért inkább a pihenés mellett döntött, és visszalépett a tornától. A tokiói verseny után egy héttel, október elején kezdődő pekingi Mandatory tornán már pályára lépett, s Lucie Šafářová, Carla Suárez Navarro, Marion Bartoli, Anasztaszija Pavljucsenkova és Monica Niculescu legyőzésével egészen a döntőig jutott. A fináléban azzal az Agnieszka Radwańskával találkozott, akivel szemben addigi négy egymás elleni mérkőzésük után mindig vesztesen hagyta el a pályát. A maratoni hosszúságú, 2 óra 34 percig tartó finálé első, önmagában is 84 percig tartó játszmáját Radwańska nyerte 7–5-re úgy, hogy Petković 1–4-es vesztésről még egyenlíteni tudott, de aztán újra elveszítette a szerváját. A második játszmát Petković igen magas színvonalú játékkal, mindössze 24 perc alatt nyerte meg 6–0-ra, a harmadik szettben 4–4-nél azonban ismét elveszítette az adogatását, ami döntőnek bizonyult, s végül 6–4-re Radwańskáé lett a döntő játszma, így ő győzött az egymással szembeni ötödik találkozójukon is. A vereség ellenére Petković a következő heti világranglistán visszakerült a Top 10-be, s elérte eddigi legjobb helyezését, a 9. pozíciót. Más szempontból azonban – a vereség tényén túl – több negatív következménnyel is járt számára az elveszített mérkőzés. Az első játszma során az egyik labdamenet közben hirtelen a jobb térdéhez kapott, amely még Cincinnatiben sérült meg, de ápolás után – kötéssel a lábán – folytatni tudta a játékot. A következő heti linzi tornát azonban, ahol eredetileg a második kiemelt lett volna, orvosa tanácsára kénytelen volt lemondani. A vereséggel az is biztossá vált, hogy Petković legfeljebb tartalékként juthat szerephez az év végi világbajnokságon. Végül a szezonban már nem vett részt több versenyen. A linzi után lemondta a luxembourgi tornát is, s bár ranglistahelyezésének és a májusban megnyert strasbourgi International tornának köszönhetően jogosult lett volna elindulni az év végi bajnokok tornáján, végül ott sem lépett pályára. Az esztendőt a világranglista tizedik helyén zárta. Ezzel Steffi Grafnak az 1998-as év végén birtokolt kilencedik helye óta ő lett az első német teniszezőnő, aki a Top 10-ben fejezte be a szezont. ### 2012 Petković 2012-ben is Brisbane-ben kezdte meg a versenyzést. Első mérkőzésén Sahar Peért győzte le három játszmában, majd Barbora Záhlavová-Strýcovát két szettben. A negyeddöntőben Kaia Kanepi volt az ellenfele, akitől 6–1, 7–6(7)-os vereséget szenvedett, így nem tudta megismételni egy évvel korábbi döntős szereplését. A következő héten Sydney-ben lépett pályára, ahol Anasztaszija Pavljucsenkova legyőzése után a második körben hatodik alkalommal is vereséget szenvedett Agnieszka Radwańskától. Petković játékát és szereplését erősen befolyásolta mindkét torna során, hogy folyamatosan hátfájdalommal küzdött. Már a Peér elleni mérkőzésen ápolni kellett, s csak fájdalomcsillapítókkal tudta folytatni a játékot. Az ekkor már valójában 2-3 hónapja tartó probléma a későbbi mérkőzések során egyre erősebben jelentkezett, 35-40 percnél többet nem tudott fájdalomérzet nélkül játszani, ezért a Radwanska elleni mérkőzést követően úgy döntött, megvizsgáltatja magát MRI-vel és CT-vel is. Az eredmény lesújtó volt számára, mivel a vizsgálat súlyos sérülést, fáradásos törést állapított meg a gerince alsó tájékán. Emiatt kénytelen volt több hónapot kihagyni, s csak március végén kezdhette meg a felkészülést a szezon folytatására. Visszatérésére április 22-én került sor, amikor a következő heti WTA-tornával azonos helyszínen rendezett ausztrálok elleni Fed-kupa-találkozón Samantha Stosur ellen játszott Stuttgartban, s két szettben vereséget szenvedett. Két nappal később ugyanitt, a Porsche Tennis Grand Prix első fordulójában 6–1, 6–4-re legyőzte honfitársát, Kristina Barroist, a második körben azonban újabb súlyos sérülés érte, miután a világelső Viktorija Azaranka ellen 2–6, 4–4-es állásnál aláfordult a jobb bokája az egyik labdamenet közben, s nem tudta folytatni a mérkőzést. A szerencsétlen mozdulat következtében két bokaszalagja elszakadt, kettő másik pedig meghúzódott, így újabb hosszabb időszakot volt kénytelen kihagyni pályafutásából. Sem a Roland Garroson, sem a wimbledoni tornán nem vett részt, s mivel felépülése a vártnál hosszabb ideig tartott, az olimpián sem tudott elindulni. Augusztus végén, New Havenben lépett legközelebb pályára, s az első körben három játszmában sikerült legyőznie Babos Tímeát, a második fordulóban azonban már nem bírt a hatodik kiemelt Dominika Cibulkovával, s kétszettes vereséget szenvedett. A US Opentől már az első körben elbúcsúzott, miután 6–2, 7–5-re kikapott a svájci Romina Opranditól. Párosban és vegyes párosban szintén nem tudott mérkőzést nyerni, előbbiben a luxemburgi Mandy Minella, utóbbiban az amerikai Eric Butorac volt a partnere. Szeptember végén Tokióban versenyzett, ahol szintén az első fordulóban szenvedett háromjátszmás vereséget Petra Martićtól. A pekingi tornát ugyancsak győzelem nélkül zárta egyéniben, mivel kikapott Jelena Jankovićtól, akinek az oldalán párosban sikerült megnyernie egy összecsapást. Linzben másfél hónap után sikerült újra győznie egyéniben, miután két szettben felülmúlta Barbora Záhlavová-Strýcovát, a második körben azonban alulmaradt Ana Ivanovićcsal szemben. Utolsó tornáját Luxembourgban játszotta, ahol a legjobb eredményét érte el a szezon során, játékával már korábbi önmagát idézve. Egészen az elődöntőig jutott, legyőzve többek között Jankovićot, s végül Venus Williams állította meg három szettben két óra 38 perc alatt. Párosban Bethanie Mattek-Sands oldalán szintén elődöntőt vívott, s csak szoros mérkőzésen kaptak ki a későbbi tornagyőztes Andrea Hlaváčková–Lucie Hradecká-kettőstől. Az év utolsó versenye a WTA Challenger sorozat részét alkotó, 125 ezer dollár összdíjazású punei torna volt a számára, ahol az elődöntőben kapott ki a később a viadalt is megnyerő Elina Szvitolinától. A szezont a világranglista 143. helyén zárta. ### 2013 Petković már december 29-én, az ausztráliai Perthben rendezett Hopman-kupán megkezdte a 2013-as szezont, szereplése azonban mindössze egy szettig tartott, mivel az ausztrál Ashleigh Barty ellen 6–4-re megnyert első játszma végén elkezdett fájni a 2008-ban és 2011-ben is megsérült jobb térde, s az ápolást követően sem tudta folytatni a játékot. Kiderült, hogy meniszkuszszakadást szenvedett, a műtét miatt pedig újabb két hónapig nem versenyezhetett. A kihagyás miatt a 177. helyre esett vissza a világranglistán. Legközelebb március elején, az Indian Wells-i torna selejtezőjében lépett pályára szabadkártyával, s az első körben még legyőzte a kazah színekben játszó Julija Putincevát, utána azonban kikapott a Puerto Ricó-i Mónica Puigtól. Miamiban a főtáblára kapott szabadkártyát, s előbb Bojana Jovanovskit, majd a lábsérüléssel bajlódó, s a mérkőzést végül feladó Marion Bartolit búcsúztatta, a harmadik körben viszont vereséget szenvedett a 19 éves horvát Ajla Tomljanovićtól. A charlestoni viadal főtábláján szintén két mérkőzést nyert, a harmadik fordulóban azonban már nem állt ki Caroline Wozniacki ellen vádlisérülés miatt. A stuttgarti főtáblán és a madridi viadal selejtezőjében nyeretlen maradt, majd a Roland Garros kvalifikációjában túljutott az ukrán Nagyija Kicsenokon, utána azonban három játszmában vereséget szenvedett a kínai Csou Ji-miaótól. Június elején több év után ismét elindult egy ITF-tornán Marseille-ben, amelyet szettveszteség nélkül meg is nyert, a döntőben az első kiemelt Anabel Medina Garriguest felülmúlva. Egy héttel később hazai pályán, a Nürnbergben rendezett WTA-tornán ismét jó formát mutatott, s az elődöntőben az első kiemelt Jelena Jankovićot legyőzve bejutott a fináléba, ott azonban 6–3, 6–3-ra kikapott a román Simona Haleptől. Wimbledonban már felfért a főtáblára, s az első körben elbúcsúztatta a francia Pauline Parmentiert, majd szoros mérkőzésen, 2 óra 36 perc alatt 7–6(2), 2–6, 8–6-os vereséget szenvedett az amerikai Sloane Stephenstől. A füves pálya után egy verseny erejéig visszatért a salakos borításhoz, de Bad Gasteinben nem sikerült mérkőzést nyernie, mivel három szettben kikapott a horvát Petra Martićtól. Az amerikai körversenyt Washingtonban kezdte meg, s négy mérkőzés megnyerésével újabb WTA-döntőt vívhatott, amelyet ezúttal sem tudott megnyerni, miután 6–4, 7–6(2)-ra kikapott a szlovák Magdaléna Rybárikovától. Cincinnatiben selejtezőt kellett játszania, de szettveszteség nélkül jutott túl rajta. Az első körben legyőzte Daniela Hantuchovát, a másodikban azonban kikapott Roberta Vincitől. A US Openen egyesben már az első körben búcsúzni kényszerült Bojana Jovanovskival szemben, párosban szintén nem tudott mérkőzést nyerni, Petra Martić volt a partnere. Szeptember közepén, Szöulban az első fordulóban kikapott Francesca Schiavonétól, Tokióban legyőzte Vesznyinát, majd vereséget szenvedett Simona Haleptől. Pekingben két mérkőzést nyert meg: Viktorija Azarenka és Szvetlana Kuznyecova legyőzése után Lucie Šafářová bizonyult nála jobbnak. Ezután Linzben lépett pályára, ahol a hazai pályán játszó Yvonne Meusburgert búcsúztatta, de a második körben kikapott az amerikai Sloane Stephenstől. Utolsó tornáját Luxembourgban játszotta, itt is egy mérkőzést nyert: a kanadai Eugenie Bouchard legyőzése után az olasz Karin Knapptól kapott ki két szoros szettben. A szezont a világranglista 39. helyén zárta. ### 2014 Brisbane-ben kezdte meg a versenyzést, s az első kört sikerrel vette, miután legyőzte az amerikai Bethanie Mattek-Sandsot, a második fordulóban azonban kétszettes vereséget szenvedett Serena Williamstől. Az évad során három tornán is megszerezte a végső győzelmet. Áprilisban a charlestoni torna döntőjében a szlovák Jana Čepelovát 7–5, 6–2, júliusban a Gastein Ladies fináléjában az amerikai Shelby Rogerst 6–3, 6–3-ra, míg a novemberi WTA Tournament of Champions mindent eldöntő mérkőzésén Flavia Pennettát 1–6, 6–4, 6–3 arányban múlta felül. ### 2015 Ebben a szezonban egy tornát nyert meg, a februárban rendezett Proximus Diamond Games-t, ahol Alison Van Uytvanckot, Dominika Cibulkovát és Barbora Zahlavová-Strýcovát győzte le, a döntőben aztán sérülés miatt Carla Suárez Navarro nem állt ki ellene. ### 2016 A német csapat tagjaként egyéniben és párosban részt vett a 2016. évi riói olimpiai játékokon. ## Fed-kupa 2011 májusában Petković megkapta a Fed-kupa második világcsoportjának rájátszásában a Heart Award elnevezésű díjat, amelyet csoportonként minden forduló után az ITF és a torna főszponzora, a BNP Paribas ad a leglelkesebb, legbátrabb, a csapata iránt legelkötelezettebb játékosnak. Az elismerés nem volt váratlan, Petković mindig is szeretett a válogatottban játszani, ráadásul kiváló a csapatszellem a német válogatotton belül. 2007-ben még csupán epizódszerepet töltött be a csapatban, 2010-ben viszont Sabine Lisicki sérülése miatt a csehek és a franciák ellen is neki kellett a legnagyobb felelősséget vállalnia. Mindkét alkalommal két egyéni mérkőzést játszott, sőt, a franciák ellen párosban is pályára lépett. A csehek ellen nem tudott megfelelni az elvárásoknak, mindkét meccsét rengeteg hibával játszva veszítette el, Petra Kvitová és Lucie Hradecká ellen még szettet sem tudott nyerni. Saját bevallása szerint már előre félt a vereségtől, s élete legrosszabb hétvégéjeként jellemezte a történteket. A franciák elleni összecsapásra mentálisan jobban felkészülve érkezett meg, annak ellenére, hogy az előző heti barcelonai versenyről az izlandi vulkán kitörése miatt elrendelt európai légtérzár következtében busszal volt kénytelen Frankfurba utazni. Pauline Parmentiert és Aravane Rezaït is két szettben sikerült legyőznie, csapattársai, Julia Görges és Tatjana Malek azonban elveszítették a saját mérkőzésüket. Így a páros döntött mindenről, ami nem volt jó előjel a németek számára, mivel legjobb páros játékosuk, Anna-Lena Grönefeld sérülés miatt nem tudott pályára lépni. Petković társa a rossz napot kifogó Kristina Barrois volt, akivel teljesen összeszokatlan kettős benyomását keltették a jól játszó Alizé Cornet–Julie Coin-páros ellen, s két sima játszmában el is veszítették a mérkőzést. Petković 2011-ben is biztos pontja maradt a válogatottnak, s februárban a szlovének, majd áprilisban az amerikaiak ellen is két egyéni meccset vállalt el. E négy mérkőzés során még játszmát sem veszített, így egyértelműen megerősítette vezető helyét a csapaton belül. Ugyanakkor sok terhet vett le a válláról az a körülmény, hogy februárban Grönefeld, áprilisban pedig az ismét formába lendülő Lisicki is visszatért a csapatba. ## Eredményei Grand Slam-tornákon ### Egyéni ### Páros ### Vegyes páros ## Statisztikák ### Borítás szerint A táblázat az egyéni mérkőzéseket tartalmazza. \2021. november 28-án \\Zárójelben az ITF-tornákon elért győzelmek és döntők száma \\\ Év végén ### Pénzdíjak A táblázat csak az egyéni tornagyőzelmeket tartalmazza. \*2020. november 23-án ## WTA-döntői ### Egyéni #### Győzelmei (7) - 2021-től megváltozott a tornák kategóriáinak elnevezése. #### Elveszített döntői (6) ### Páros #### Győzelmei (1) #### Elveszített döntői (2) ## ITF-döntői ### Egyéni #### Győzelmei (9) #### Elveszített döntői (4) ### Páros #### Győzelmei (3) #### Elveszített döntői (2) ## Videók listája
592,201	Fantasztikus szimfónia	26,817,724	null	[ "1830 a zenében", "Francia zeneművek", "Hector Berlioz művei", "Kiemelt cikkek", "Szimfonikus művek" ]	A Fantasztikus szimfónia (Symphonie fantastique), alcíme szerint Epizódok egy művész életéből (Épisodes de la vie d'un artiste) Hector Berlioz op. 14-es, öttételes zenekari műve. Programzenei alkotás, a mű különlegessége az „idée fixe”, a rögeszmésen vissza-visszatérő vezérmotívum, ami mindig új hangulatot, érzelmet kelt a hallgatókban. A darabhoz Berlioz részletes mesét (programot) írt, ami szerint a zenemű egy szerelmes fiatal művész álomszerű látomásairól, képzeletbéli kalandjairól szól. Ezzel a művel született meg a „romantikus szimfónia”, a szimfonikus költemények előfutára. A szimfóniát 1830-ban mutatták be Párizsban, azóta a hangversenyek népszerű darabja világszerte, hangfelvételek sora jelent meg róla a legnevesebb karmesterek és szimfonikus zenekarok közreműködésével. ## A mű születése Berlioz 1826-tól – rövid orvosi tanulmányok után – a párizsi Conservatoire hallgatója volt. Barátai, a romantikus ifjú művész generáció – Eugène Delacroix, Victor Hugo, Alexandre Dumas, Alfred de Vigny és mások – társaságában rendszeresen látogatta az operaházat, a színházakat. 1827. szeptember 11-én az Odéon Színházban látta Shakespeare Hamletjét, amelyet William Abbot angol társulata játszott. Az előadáson Hamletet Charles Kemble, Ophéliát pedig egy bizonyos Harriet Smithson (1800–1854) alakította. A zeneszerzőt azonnal elbűvölte a szép színésznő, lángoló szerelemre gyulladt iránta. Természetes ezek után, hogy 15-én megnézte a Rómeó és Júliát is, plátói szerelmével a címszerepben, majd 18-án az Othellót, amelyben Desdemonát alakította a hölgy. Többször is megpróbált a nála négy évvel idősebb színésznővel kapcsolatba kerülni, de leveleire nem kapott választ. Ettől függetlenül betegesen féltékeny volt rá, például akkor is, amikor az Párizson kívül vállalt szerepet. Két évig nem találkoztak személyesen, de addig is – mintegy rögeszmeszerűen – őrizte magában a viszonzatlan szerelmet, bár ez a szerelem időről időre haraggá, sőt gyűlöletté változott. Közben – D’Aubré asszony leánynevelő intézetében, ahol gitárórákat adott – megismert egy Marie Moke nevű szép és kiválóan zongorázó lányt, akit Arielének nevezett, és neki szánta A vihar zongoraszólamát. A lány a pletykáival mindent megtett, hogy elfeledtesse a komponistával az ír színésznőt. Berlioz el is jegyezte Marie-t, de 1832-ben, amikor visszatért Rómából, a lány már rég férjhez ment Camille Pleyel zongoragyároshoz (Marie Moke Pleyel később világhíres zongorista lett). Berlioz bosszút forralt és az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott. Amikor azonban megtudta, hogy Miss Smithson Párizsban tartózkodik, koncertjegyet küldött neki, és a nő el is ment a hangversenyre, az átdolgozott Fantasztikus szimfónia előadására. Berlioz szerelme újra fellobbant iránta, és 1833 októberében feleségül vette az akkorra népszerűségéből már jócskán vesztett színésznőt. A Fantasztikus szimfónia megírásának gondolata, annak túlságosan is romantikus programja, már korábban is foglalkoztatta Berliozt. A szerelmen kívüli másik, és zenei szempontból kétségkívül fontosabb indítéka, Beethoven iránti bámulata volt. Berlioz csodálta Beethoven 6., Pastorale szimfóniáját, amely szintén – ugyan szűkszavú – programmal rendelkezett (Beethoven csak rövid megjegyzéseket fűzött az egyes tételekhez. Sorra: Vidám érzések ébredése a falura érkezéskor. Patakparti jelenet. Vidám paraszti mulatság. Vihar. Pásztorének). Berlioz ennél sokkal hosszabban írta meg saját szöveges programját, ami szerint egy ifjú művész reménytelen szerelmében öngyilkosságot követ el, de az ópiumtól csak látomásai – hol örömteliek, hol szomorúak – lesznek. Azután egy báli forgatagba képzeli bele magát és a lányt. Álombeli csapongásai közben egy mezei jelenetet lát, pásztorok énekelnek, idilli a hangulat. Közben a kedvese is feltűnik, majd távoli égzengés után csend lesz. Most azt álmodja, hogy a vesztőhelyre viszik és kivégzik. Utolsó pillanataiban is a szeretett lányra gondol. Aztán a saját temetésén van jelen, sötét árnyak táncolnak féktelenül a Dies irae témájára, de ő mindig csak a lányt látja. Berlioz a Fantasztikus szimfóniát 1830 februárjában kezdte írni, de néhány tétele, részlete már korábban kész volt. A 4. tétel indulója például a soha be nem mutatott Vérbírák című operájának része volt (ott a Gárdainduló nevet viselte, és a kéziratos partitúrán olvasható ilyen értelmű beírás). A finálé valószínűleg egy Goethe nyomán készült Faust-darab részeként született (erre a programleírás első kéziratából lehet következtetni). Az első tétel kezdő témáját egy gyermekkori dalból vette, az egész szimfónián átívelő „idée fixe” alaptémája pedig saját Herminie című kantátájából származik. Mindemellett a zárótételben még felhasználta a Dies irae gregorián dallamát is. Ezek után nem csoda, hogy februárra már végzett is a komponálással. Végzett, de nem fejezte be, 1833-ig állandóan javítgatta, még a programszövegnek is tizennégy változata ismert. A bemutatót 1830. május 20-ára tervezte a Théâtre de Nouveautés-ba, de a harminchárom fős zenekart, amit barátja, Nathan Bloc vezényelt, nem sikerült a kétszeresére bővíteni. A bemutatóra végül december 5-én került sor a Conservatoire-ban. A műsor első részében a Vérbírák nyitánya, részletek a Neuf Mélodies-ból és a Sardanapale hangzott el, ezt követte a Fantasztikus szimfónia. A kilátások nem voltak túl kedvezőek, mert a francia közvéleményt akkor éppen aktuálpolitikai kérdések foglalták le. A júliusi forradalom győzelme után ugyanis az előző király, X. Károly minisztereinek nagy visszhangot kiváltó perére készültek, amire a tervezett hangverseny utáni napokban, december 15-én került sor. Berlioz a bemutatóra meghívta Lajos Fülöp királyt is, aki ugyan nem vett részt a hangversenyen, de 300 frankos honoráriumot küldött a komponistának. A közönség elismeréssel fogadta a Fantasztikus szimfóniát, különösen a Menet a vesztőhelyre című tételnek volt sikere. A kritika visszafogott dicsérettel fogadta, kifogásokat említettek, Berlioz – akkori füllel hallgatva – újszerű formái és szokatlan hangzása meglepetést keltett, pedig ezek az újítások végső soron „a zene fejlődésében logikus és szükséges újítások” voltak. Csupán egy fiatal német kritikus, Ludwig Börne ismerte fel, hogy jelentős művet hallott. Egy 1830. december 8-án keltezett levélben a következőt írta: „Vasárnap a Conservatoire-ban koncertet hallgattam. Egy Berlioz nevű fiatal zeneszerző ... adatta elő a szerzeményét. Romantikus. E franciában egy egész Beethoven rejtőzik, de azért kötnivaló bolond. Nekem nagyon tetszett minden. Érdekes szimfónia ez, öt drámai felvonásban, természetesen csupán hangszeres zene; de hogy az emberek meg is értsék, mint egy operához, cselekményt magyarázó szöveget is nyomatott hozzá. A legkicsapongóbb irónia ez, amilyet soha költő szavakban ki nem fejezett. És istentelen. A zeneszerző saját ifjúsága történetét mondja el. Ópiummal megmérgezi magát, és azt álmodja, hogy megölte szerelmesét, s ezért halálra ítélték. Ott van a saját kivégzésénél. Egy felejthetetlen indulót hall az ember, amilyet még sohasem hallottam. Az utolsó részben a Boszorkányok hegyét ábrázolja, pontosan úgy, mint a Faustban, az egész szinte kézzel tapintható. Szerelmese, aki hozzá méltatlannak bizonyult, szintén megjelenik a Walpurgis-éjszakán, de nem úgy, mint Margit a Faustban, hanem szemtelenül, boszorkányszerűen... A művészetben és irodalomban, éppen úgy, mint a politikában, a szemtelenségnek nagyobb súlya van, mint a szabadságnak. Ezt kell tudni méltányolni, hogy igazságtalanul el ne ítéljük a francia romantikusokat. Sokszor tisztára bolondok és olyan dolgokat írnak, amelyeket a romantikus Németországban sohasem olvasnának el. Majd kialakul ez is. Vissza fognak bukfencezni. Még egyetlen francia sem esett bele a Napba.” A Fantasztikus szimfóniát a fiatal Liszt Ferenc is megismerte, amikor a bemutató előtti napon meglátogatta Berliozt, később, 1833-ban elkészítette a zongorakivonatát is. Ezt a kivonatot tanulmányozta át és játszotta végig Robert Schumann, ami alapján kis elemzést írt róla, védelmébe véve Berliozt és művét a német közönség előtt. „Az új forma szokatlanságában, az új kifejezésben van oka a szerencsétlen félreértésnek. Semmi sem kelti fel oly könnyen a bosszúságot és ellenkezést, mint egy forma, amely régi nevet visel. Ha valakinek eszébe jutna például valamely 5/4-es ütemben írt darabot indulónak, vagy 12 egymás után következő apró tételt szimfóniának nevezni, az bizonyára előzetes gyanakvást kelt maga ellen. Azonban vizsgáljuk meg mindig, mi van a dolog mögött. Minél különösebb egy mű szemmel láthatólag, annál nagyobb elővigyázatossággal ítélkezzünk fölötte.” ## A zene „Ott folytattam, ahol Beethoven abbahagyta” – jelentette ki Berlioz a műve kapcsán, és ezzel arra utalt, hogy ő valóban a Beethoven kijelölte úton haladt, olyan szimfóniát írt, amely egységes mű. Ezt az egységet szolgálja egyfelől a zenéhez írt szöveges program, másfelől a darab egészén átívelő, minden tételén más és más formában visszatérő vezérmotívum, ami valóban újdonságnak számít Berlioz művében. Programzenét már korábban is sokan írtak, Vivalditól Beethovenig, de kétségtelen, hogy közvetlen mintaképe Beethoven Pastorale-ja. Innen jött az, hogy a Fantasztikus szimfónia is öttételes lett, hogy a tételek programfeliratot kaptak (noha ezek Beethovennél csak pár szavasak), és a Jelenet a mezőn tétel hangulatában is a Pastorale második tételének (Patak mellett) természetképére ismerünk rá. Ugyanakkor felfedezhető benne az ötödik szimfónia monotematikus szerkesztése is. A szimfónia főtémája, a zenei értelemben vett rögeszme, a szeretett nő képe, valójában egy rövidke zenei gondolat. Egy olyan zenei motívum, amely alkalmas arra, hogy a szimfónia minden tételében visszatérjen, és minden alkalommal más és más hangulatot árasszon. Ez a mód valóban újszerű volt, mert míg a klasszikus szimfóniaszerkesztési elvek szerint a téma mindig változatlan formában tér vissza, addig a Fantasztikus szimfóniában nem. Ebben rejlik a mű programzenei lényege: elsősorban nem attól programzene, hogy szöveges programmal rendelkezik, „hanem mert az egész művet meghatározó karakterváltások világos zenei programot rejtenek magukban.” Az öt tétel szimmetrikus elrendezésű: az első (Álmok, szenvedélyek) és az ötödik tétel (Boszorkányszombat) közötti középső tartópillér a természetfestő harmadik tétel (Jelenet a mezőn). A közbülső, második és negyedik tételek egyetlen képet jelenítenek meg: a második egy báljelenetet, a negyedik pedig a vesztőhelyre vonulást. Az első tételben (Álmok, szenvedélyek) a 19. század elejének divatos világfájdalom-érzése jelenik meg, és itt mutatkozik be az „idée fixe”, a zenei rögeszme, az imádott nő dallama. A második tétel (Bál) egy keringőtétel, amelybe szintén beleszövődik az ifjú szerelmének dallama, ami majd még az egyre fokozódó ritmusú tánc végén bukkan fel újra egy pillanatra. A harmadik tétel (Jelenet a mezőn) egy természeti képet fest le, amiben kétségkívül felismerhető a Pastorale szimfónia hatása. A vonósok tremoló háttere előtt angolkürt és oboa válaszolgat egymásnak (Berlioz előírása szerint az oboa a színfalak mögül, a „távolból” szólal meg). Az „idée fixe” témája a középső részben tűnik fel, majd egy viharzene következik, ami mennydörgéssel zárul. Az egyik pásztor még belekezd egy dallamba, de már nem érkezik válasz. A negyedik tétel (Menet a vesztőhelyre) indulója kissé zaklatott dinamikával operál: a sötét és fenyegető zene halkulásába hirtelen belevág egy hangos akkord, majd ismét halkulni kezd, és ez ismétlődik a tétel folyamán. A költő szerelme csak a rész végén jut eszébe, ekkor bukkan fel az őt jellemző zenei motívum, hogy ezt is egy hangos ütés (a lesújtó bárd) szakítsa meg. Az ötödik tétel (Boszorkányszombat) a sötétség hangjaival indul, mintha egy baljós hangulatú romantikus opera része lenne. Ebbe az utolsó tételbe szövi bele Berlioz a Dies irae dallamát. Berlioz zenéje, bár korában – elsősorban hazájában – nem volt nagyon népszerű, zenetörténeti szempontból mégis felbecsülhetetlen fontosságú. Előkészítője volt a szimfonikus költeménynek, a monumentális késő romantikus zenei alkotásoknak. Liszt és Wagner előfutára, és hangszerelői művészete is előremutató. „Ezzel a művel a romantikus szimfónia született meg, a műfaj a szimfonikus költemény felé, a zene a drámai cselekményű programábrázolás felé közeledett. ... [Berlioz] Egy csapásra az európai zene egyik legnagyobb forradalmárává lett.” ## Tételek A tételek ismertetése a Berlioz által írt program szerint történik. A leírás szövegét Berlioz ezzel a mondattal kezdte: „A zeneszerzőnek az volt a célja, hogy egy művész életének különböző jeleneteit ábrázolja, amennyire ezeket zenében ki lehet fejezni.” bélyegkép\\|1. Álmok, szenvedélyek 1. Álmok, szenvedélyek (Rêveries – Passions). Largo – Allegro e apassionato assai. c-moll/C-dúr A szerző feltételezi, hogy egy fiatal muzsikus, aki attól a lelki bajtól szenved, amit egy híres író üres szenvedélyeknek nevezett, először pillant meg egy nőt, aki az ideális lénynek mindazt a báját egyesíti magában, amelyről a fiatalember képzelegve álmodott, és eszeveszetten beleszeret. Egyedülállóan különös, hogy a drága képmás soha nem jelenik meg másképp a művész képzeletében, mint egy zenei gondolattal összekapcsolódva, amelynek a karaktere szenvedélyes, de nemes és visszafogott, olyan, mint amilyennek szerelme tárgyát képzeli. Ez az emlékeztető dallam modelljével együtt kettős rögeszmeként követi szüntelenül. Ez az oka, hogy az első Allegrót kezdő dallam folytonosan, a szimfónia valamennyi tételében megjelenik. A szimfónia első tételének „témája” az átmenet e melankolikus álmodozás lelkiállapotából, amelyet a céltalan öröm rohamai szakítanak meg, az őrült szenvedélyig, dühkitörésekkel, féltékenységgel, ellágyulásokkal, könnyekkel, vallásba menekülő vigaszokkal. bélyegkép\\|2. Bál '''2. Bál (Un Bal). Valse. Allegro non troppo. A-dúr A művészt az élet legkülönbözőbb körülményei között látjuk viszont: itt egy ünnepi forgatag közepében, ahol szintén megjelenik előtte a kedves képmása, és felkavarja a lelkét. bélyegkép\\|3. Jelenet a mezőn 3. Jelenet a mezőn (Scène aux Champs). Adagio. F-dúr Egy este vidéken találja magát, a távolban két pásztor a „ranz des vaches” (svájci népdal) dallamával beszélget egymással. Ez a pasztorális kettős, a jelenet helyszíne, a fák gyengéd susogása az enyhe szélben és néhány reményteli gondolat, amelyet nem oly régen dédelget, együtt szokatlan nyugalmat ad a szívének, és derűsebb színezetet a gondolatainak. Fellélegzik magányában, azt reméli, csakhamar nem lesz már egyedül... De ha csalódna!... A reménynek és a félelemnek ez a keveréke, ezek a boldogságról szőtt gondolatok, amelyeket néhány sötét sejtelem zavar meg – ezek az Adagio témái. A végén az egyik pásztor újra belekezd a ranz des vaches-ba, de a másik nem felel többé... Távoli mennydörgés... Magány... Csönd... bélyegkép\\|4. Menet a vesztőhelyre '''4. Menet a vesztőhelyre (Marche au Supplice). Allegretto non troppo. g-moll A művész, miután megbizonyosodott, hogy szerelme viszonzatlan, ópiummal megmérgezi magát. A narkotikum dózisa kevés ahhoz, hogy halált okozzon, de mély álomba süllyed tőle, amit a legrettenetesebb látomások kísérnek. Azt álmodja, hogy megölte azt, akit szeretett, hogy elítélték, a vesztőhelyre vezették, ahol részt vesz a saját kivégzésén. A menetoszlop néha komor és szilaj, máskor meg ragyogó és ünnepélyes induló hangjai mellett közeledik, a súlyos léptek tompa hangját minden átmenet nélkül a legzajosabb kiáltások követik. Az induló végén ismét megjelenik az idée fixe első négy hangja, ezúttal, mint a szerelem utolsó gondolata, amelyet a végzetes csapás félbeszakít. Majd dobpergés, komor gyász, a kivégzést lefújják. bélyegkép\\|5. Boszorkányszombat '5. Boszorkányszombat (Songe d’une Nuit du Sabbat)'. Larghetto – Allegro. c-moll/C-dúr A művész egy boszorkányéjen látja magát, árnyak, boszorkák, mindenfajta szörnyek rettentő csapatának közepette, akik mind az ő temetésére gyűltek össze. Furcsa zajok, sóhajtások, kacagások, távoli kiáltások, amelyekre mintha más kiáltások felelnének. A szeretett dallam újból megjelenik, de elvesztette nemes és félénk jellegét; most már csupán táncnóta, aljas, triviális és groteszk. Íme a szerelem, seprűnyélen táncol. Ő is eljött a boszorkányszombatra... Örömteli ordítozás fogadja érkeztét... A diabolikus orgiába veti magát... Megszólal a lélekharang, majd a Dies irae (a gyászmise utolsó ítéletről szóló szekvenciája gregorián dallama) burleszk-paródiája hangzik föl. Ezután vad erővel tör ki a boszorkányéj táncforgataga. Végül együtt hangzik a boszorkánytánc és a Dies irae. ## Hangszerelés Berlioz nagy zenekar számára hangszerelte meg szimfóniáját. Olyan hangszerelés ez, amely arról tanúskodik, hogy a komponista kiválóan ismerte az egyes hangszerek és hangszercsoportok fő tulajdonságait, hangszínét, hangulatfestő lehetőségeit. Berlioz a hangszerelés mesterének, a modern zenekari hangzás megteremtőjének számít. Ezért érezzük azt, hogy zongorakivonatban művei elveszítik fényüket, legsajátabb lényegüket. A zenekarban a vonóskaron kívül közreműködik két fuvola, egy pikoló, két oboa, egy angolkürt, két klarinét, egy Esz-klarinét, négy fagott, négy kürt, két trombita, két kornett, három harsona, egy ophikleid, egy szerpent (rendszerint mindkettőt tubával helyettesítik), két pár üstdob, pergődob, nagydob, cintányérok, C és G hangolású harangok, valamint két hárfa. A Fantasztikus szimfónia előadása hangversenyeken és hangfelvételeken – a tempóválasztástól függően – 53–57 percnyi időtartamot vesz igénybe. ## Film Fantasztikus szimfónia címmel 1942-ben fekete-fehér filmet forgattak Franciaországban, Christian-Jaque rendezésében. A filmben Jean-Louis Barrault alakította Berliozt, Lise Delamare pedig Harriet Smithsont. Az egyébként nívós filmalkotás nem aratott sikert Franciaországban, mert úgynevezett „Vichy-filmnek” számított, így alkotói hazaárulóknak számítottak a közvélemény szemében.
201,810	Ikarus 280	26,938,735	null	[ "Ikarus autóbuszok" ]	Az Ikarus 280 az Ikarus Karosszéria- és Járműgyár legsikeresebb, illetve világszerte használt városi-elővárosi csuklós busza. 1971 decemberétől próbafutásokat végzett Budapesten, hivatalosan pedig 1972-ben mutatták be és a sorozatgyártása már a következő évben, 1973-ban megkezdődött – az Ikarus 180-as felfüggesztésével egy időben –, és egészen 2002-ig tartott. Az 1970-es és 1980-as években a világ csuklósbusz-gyártásának a kétharmadát ez a típus tette ki. Összesen 280-as busz gördült ki az Ikarus mátyásföldi és székesfehérvári gyárából. Sikerét jelzi, hogy a világ számos országa vásárolt belőle, többek között forgalomba állították a Szovjetunióban, Lengyelországban, Törökországban, Csehszlovákiában, de eljutott Kínába, Venezuelába, Tunéziába, Iránba és Tanzániába is. A buszok mintegy felét a Szovjetunióba értékesítették, Magyarországon minden Volán-társaság rendelkezett kisebb-nagyobb darabszámmal belőle, a legnagyobb felvásárló pedig a BKV volt, amely 1680 darab új buszt vásárolt 1973 és 1992 között, illetve Miskolcról használtan további 17 darabot 2002-ben. Az addigi szokásoktól eltérő formatervezés, a tetőhajlat elhagyása, vagy az akkor hatalmasnak számító nyitható ablakok jelentősen hozzájárultak sikeréhez, illetve hogy a busz a megrendelő igénye szerint számos műszaki elvárásnak meg tudott felelni. A járművezetők munkáját megkönnyítette a hidraulikus szervokormány és az automata sebességváltó, de készültek manuális váltóval is (főleg távolsági kivitelben), míg az üzemeltetők szempontjából az olcsóbb szervizelés jelentett előnyt. Önbeállós, azaz kényszerkormányzott „C” tengelyének köszönhetően ugyanazon az íven képes fordulni, mint a szintén nagy számban gyártott szóló változata, az Ikarus 260-as. Troliváltozata a 280T, amely szintén több sorozatot is megért, a legyártott példányok többnyire Budapesten, Debrecenben, Szegeden, Bulgáriában és az NDK-ban jártak, de prototípus járművek Nyugat-Európában és Amerikában is megfordultak próbafutásokon. 1986-tól vegyes üzemű buszokkal, 1996-tól tisztán sűrített földgázzal (CNG) üzemelő buszokkal rendelkezett a Hajdú és a Tisza Volán. 1999-ben az Ikarus a 200-as sorozat felújított változatával is megpróbálkozott, a Classic család keretein belül készült el a 280-as utódja, az Ikarus C80 típusú busz, amelyből 72 darabot gyártottak, és főleg hazai Volán-vállalatok vásárolták meg. A típust ugyan használják még az országban menetrendszerinti forgalomban is (a nosztalgiajáratok mellett), azonban számuk egyre alacsonyabb. Budapestről 2017-re tervezték kivonni a típust. Ez akkor nem valósult meg, számuk a fővárosban 2022 elejére 43 darabra csökkent. 2022. november 20-án vonták ki az utolsó Ikarus 280-ast a menetrend szerinti forgalomból, az utolsó időszakban már csak Dél-Pest felé, illetve Újpest felé közlekedtek. Átlagos futásteljesítményük 1,4 millió kilométer volt. ## Története A 200-as családot Bálint György főkonstruktőr, Oszetzky Károly, Mádi Jenő és Varga Papp József vezető tervezők és Finta László, az Ikarus 180-as, 556-os és 557-es formatervezője álmodta meg 1966-ban. A széria jellegzetességei közé tartozik az önhordó karosszéria és az egyedi formatervezés. A kor autóbuszaihoz képest újdonságot jelentett a tetőhajlat elhagyása és a négyszög-keresztmetszetű kocsiszekrény, így az ablakok felső éle magasra került, ami az álló utasoknak kedvezett: a köznyelv gyakran „panorámabusz”-nak nevezte a 200-as széria járműveit. A gyors utascserét az 1300 mm-es nyílásszélességű ikerajtók biztosították, a vezető munkáját pedig Praga típusú hidromechanikus automata sebességváltó és hidraulikus szervokormány segítette. Később a gyár Csepel, ZF Ecomat és Voith típusú sebességváltókat is alkalmazott, és megrendeléstől függően manuális váltóval is szállított le buszokat. A buszt kezdetben Rába-MAN D2156, majd Rába D10 hathengeres szívó- és turbódízelmotorral építették, de az önhordó karosszéria miatt szinte bármilyen különleges kérésnek meg tudtak felelni, így épültek buszok MAN, Daimler, Cummins, Renault és DAF motorral is, függően a vásárló ország kérésétől. Mivel az évek során számtalan modellváltozatot építettek, így a motoron kívül más műszaki eltérések is előfordultak. Az Ikarus 260-as busz csuklós változata, a hosszú Ikarus 280-as legfőbb előnye, hogy fordulókör átmérője azonos a szóló változatéval, mivel a járművet úgy tervezték, hogy a „B”-tengelye a hajtott (húzócsuklós konstrukció), míg a „C” tengely kerekei kényszerkormányzottak. Így olyan helyeken is elfér, ahol más csuklós járművek már nem tudnak befordulni. Sorozatgyártása 1973-ban kezdődött el és 2003-ig tartott. A Magyarországra szánt altípusok a szóló változathoz hasonlóan 1976-ig egyrészes, magasabb műszerfallal rendelkeztek, homlokfalukon pedig nyújtott I K A R U S feliratot helyeztek el, utóbbit később lecserélték a „zsinórírásos” Ikarus feliratra, amely a szerb Ikarus (Икарус) gyárral (mai Ikarbus) történő megállapodásra vezethető vissza. A buszok további ismertetőjegye volt a hűtőrácson elhelyezett 280-as típusjelző szám, melyet sokszor Z80-nak láttak az utasok, de az üzemeltetők is néha így tüntették fel autóbuszaikat. A járműveket 1975-től 1⁄2 részben eltolható ablakokkal gyártották a korábbi 1⁄4 részben eltolhatóakkal szemben. További jellegzetességként megemlíthető az ajtó nélküli oldalon az utolsó osztatlan ablak, melyet 1980-tól már a többi ablakhoz hasonlóan nyithatóként gyártottak. 1984-ig jellemző volt a Trilex keréktárcsa és a harmonikaajtó is (a köznyelvben gyakran ráncajtó). Egyes külföldi megrendelők (NDK kb. 1990-ig, Oroszország kb. 2000-ig) később is rendeltek ilyen típusokat. Az 1990-es évek elején, részben a legnagyobb megrendelőnek számító Szovjetunió és NDK megszűnésének köszönhetően, csökkentek az Ikarus megrendelései, ugyanakkor a költségek növekedtek. Az orosz rubel inflációja miatt a magyar kormány kész buszokat sem engedett ki a Szovjetunió utódállamaiba, melynek eredményeképpen százával sorakoztak a gyárudvaron az elkészült járművek. A bevételek elmaradása, illetve jelentős késése miatt az Ikarust 1990-ben fizetésképtelennek nyilvánították. A hanyatláshoz az is hozzájárult, hogy az Ikarus későn kezdte el kifejleszteni a 200-as széria utódjának szánt 400-as szériát, így a legtöbb megrendelő más buszgyáraktól kezdett el vásárolni, a megmaradt megrendelők pedig (köztük a BKV is) inkább a megbízhatóbb 200-as szériát részesítették előnyben. 1998-ban még megpróbálkozott a gyár az Ikarus Classic buszcsaláddal is, de a 280-as felújított változatából végül csak 72 darab készült el (Ikarus C80 névvel), melyeket többnyire csak néhány hazai Volán-vállalat vásárolt meg. 1986-ban Debrecenben a Hajdú Volán vegyes üzemű buszokat kezdett el tesztelni, majd 1996-tól tisztán gázüzemű buszokat vásároltak, amelyek zöld festéssel és „metánbusz” felirattal közlekedtek. A járműveket 2009 körül selejtezték. 1996-ban két darab gázüzemű változat a Tisza Volán részére is készült (Ikarus 280.52 CNG), melyeket 1999-ig további példányok követtek, és kettő kivételével azóta is Szeged helyi járatain közlekednek. Az Ikarus 280-as típust még 2002-ben is gyártották, ekkor hét darab dízel érkezett a Kisalföld Volánhoz (280.30M) és négy darab gázüzemű a Tisza Volánhoz (280.52). Az utolsó legyártott példány Tádzsikisztánba került, a magyarországi példányok közül az IAA-833 rendszámú volt az utolsó, amely a Kisalföld Volán állományához tartozik. ## Magyarországon ### Budapest A BKV egyéves próbaüzemre 1971. december 20-án állományba vette az Ikarus GA-95–87 rendszámmal ellátott K1-es kísérleti autóbuszát. A járművet a 107-es viszonylaton tesztelték, ami sikeresnek bizonyult, ezért 1973. augusztus 16-án új, Ikarus 280.00 típusú buszt vásároltak, illetve szeptemberben megvették a kísérleti autóbuszt is. A GC-52-01 – GC-52-19 tartományba eső buszokat a Fürst, míg GC-52-20 és a GC-52-38 közöttieket a Récsei garázs vette állományba. A megvásárolt első széria között szerepelt az 1974-ben „B.K.V. Étkeztetőbusszá” átalakított (akkor GC-52-29, később CLK-621 rsz.) autóbusz is. 1974-ben érkezett a második széria, amelyből a Fürst és Récsei garázsokon kívül már a Kilián is kapott buszokat, az állomány így 139 darabra nőtt. Minden évben új buszok álltak forgalomba, az 1980. évi első selejtezési hullámig már 737 darab 280-assal rendelkezett a cég. Mindezt az tette lehetővé, hogy a BKV-hoz minden évben újabb széria új busz érkezett. A járművek 400–450 ezer km teljesítményre voltak tervezve, ezt pedig vonaltól függően 5–10 év alatt teljesítették, 10–12 évesnél öregebb buszok nemigen fordultak elő ebben az időszakban. 1982-ben rendszámtáblaváltás történt a buszokon, a GA, GC, GE betűjelzés helyett megkapták a BU, BX, BY kezdetű rendszámokat. 1985 júliusában beszerezte a cég az első 280.49-eseit, amelyek a korábbi Praga váltó helyett már ZF4 HP 500 váltóval érkeztek, eleinte harmonikaajtós és bolygóajtós kivitelben is. 1986. év végéig még a korábbi 280.00-s modellváltozat is érkezett, de 1987-től már csak 280.49-eseket vásároltak, amelyek ekkor már mind bolygóajtóval rendelkeztek. Ebből a változatból is évente jöttek új buszok, egészen 1992-ig. 1998-ban a BKV (a -es és -as vonalra) 50 buszt felújításra küldött az Ikarus székesfehérvári gyárába. Az 50 autóbuszból 29 nagyjavításon, a maradék 21 pedig karosszériacserén esett át. A buszokat egyéni arculattal látták el: „7-173 Gyors” feliratot és piros-sötétkék fényezést kaptak; vörös színű FOK-Gyem kijelzőkkel, sárga kapaszkodókkal, babakocsi-tárolóval, elektronikus jegykezelővel, vezérelt bemondással és kapaszkodóra szerelt leszállásjelzővel szerelték fel őket, illetve egy részük Euro 2-es motort és automata ZF váltót kapott. 2002-ben a BKV Miskolcról vásárolt 17 darab Ikarus 280.15-ös típusú autóbuszt, mert az M2-es metró felújítása miatt a szokásosnál jóval több csuklós buszra volt szüksége. Az autóbuszok kisebb javításokon estek át, valamint kommunikációs rendszerrel szerelték fel őket, és az eredeti AKD rendszámukkal a Cinkotai és a Dél-pesti üzemegységhez kerültek. Az utolsó darabot 2004 októberében törölték az állományból. 2003-ban a BKV 24 darab 280-asát felújításra küldte Mezőtúrra. Az ott járt buszok különleges ismertető jele a rájuk festett „ezüstnyíl”, továbbá a szövetülés, az elektronikus jegykezelő, illetve a legtöbbnél a piros keretes FOK-Gyem volt. Forgalomba állásukkor „BKV-Plusz” megjelölést kaptak. Az autóbuszok „ezüstnyilukat” 2008 és 2012 között vesztették el. 2006 októberétől a BKV Zrt. alvállalkozásában, a VT-Transman hét darab Pécsről beszerzett Ikarus 280-ast és egy darab Ikarus 284-est üzemeltetett. A járművek a Szabadság híd felújítása alatt a 47-es és a 49-es villamos pótlásában segítettek. 2010-es selejtezésükig további vonalakon is közlekedtek. 2013\. december 29-én a BKV törölte állományából az utolsó szívómotoros 280-asát, a BPI-701 rendszámú autóbuszt, amely ezen a napon a 244-es és 276E buszvonalon közlekedett utoljára. 2014 októberében a BKV leselejtezte az utolsó ráncajtós, BPO-479 rendszámú Ikarusát. Az autóbusz utoljára -re kitáblázva, a 7E busz vonalán közlekedett, majd később magánkézbe került, ahol felújításon esett át. A BKV ezredik 280-asát 1983-ban gyártották, amely 1995-ös selejtezése után sokáig elhanyagolva állt a BKV-nál, majd magánkézbe került. A korábban BU-86-67 rendszámmal közlekedő járművet 2016 augusztusában a BKV visszavásárolta, felújítása és nosztalgiajárművé alakítása folyamatban van. A BKV 2020. február 28-án, 34 év szolgálat után kivonta a legidősebb autóbuszát a forgalomból, ami a BPO-475 forgalmi rendszámot viselte. A típusból a BKV vett újonnan (majd később használtan 17-et), illetve a VT-Transman használt 7 darabot. Utolsó évükben a BKV állományában még 43 jármű szolgált, fokozatos selejtezésükkel november 20-án végleg elbúcsúztak a fővárostól. Az autóbuszokat a BKV Cinkota, Dél-pesti, Kelenföldi, Óbuda és Trolibusz (ismertebb nevén kőbányai) Diviziója garázsa üzemeltette, de az egykori Récsei garázsban is megfordultak. Menetrend szerinti forgalomban 2022. november 20-án közlekednek utoljára, kivonásukkal a BKV buszállománya teljesen alacsonypadlóssá vált. A leselejtezett autóbuszokból többet Ukrajnába szállítottak mintegy segélyként a háborús helyezetben. A buszokból egyébként többet a bkk − más autóbusztársaságok által követett, de régebben a bkv-nál is előforduló, ócskavasként való értékesítési gyakorlattal ellentétben – árverésen kínált fel megvételre. #### Malév A ferihegyi repülőtéren a Malév többféle autóbusszal szállította az utasokat a terminálok és a repülőgépek között, az 1980-as évek elejétől Ikarus 280.15-ösöket is beszereztek ebből a célból. A buszok harmonikaajtóval és kézi sebességváltóval rendelkeztek. 1987-től 1989-ig saját sorozat is épült a repülőtér számára 280.51-es jelzéssel, amelyek már bolygóajtókat kaptak. A repülőtéri 280-asokat 2000 körül kezdték el lecserélni, helyükre Neoplan Cobus buszok érkeztek. A 280-asok nagy részét a Nógrád Volán vásárolta meg, és Salgótarjánban helyi járatként járatta őket, eleinte még Malévos festéssel. 2016-ban elkészült a BKV és a Légiközlekedési Kulturális Központ együttműködésében a korábban BPI-845 rendszámmal Budapesten közlekedő 280.49-esből átalakított Malév-emlékbusz, melyet különleges alkalmakkor járatnak, például a Múzeumok Éjszakáján. Mivel a jármű nem kiállítási darab, hanem forgalomban is részt vesz, így nem teljesen eredeti formájában készítették el. A korabeli darabokhoz képest modernebb Rába D10 motort és ZF Ecomat sebességváltót kapott. Ezeken kívül mindent az 1980-as állapotoknak megfelelően alakítottak ki: kerekeit csőfelnisre, ajtajait harmonikaajtókra cserélték, a kapaszkodókat fehérre festették, lecserélték az üléseket, valamint furnérlemezekkel látták el a belső oldalfalakat, és a vezetőfülkében a Praga váltóhoz tartozó kapcsolópanelt szerelték be. Érdekességképpen megemlíthető, hogy a fényezéshez használt minta maszkolását a korabeli buszoknál anno is segédkező Kovács László grafikusművész végezte. ### Békéscsaba Békéscsaba helyi közlekedésében a Körös Volán kilenc darab 280-as Ikarusa is segédkezett, pontosabban: egy 280.06-os, egy 280.52-es, kettő 280.33-as, kettő 280.02-es, kettő 280.40M és egy 280.30M típusú volt az állományban. A kezdeti időszak állományáról nincsen elérhető adat. A 2000-es években újabb kocsik érkezésével fokozatosan kivonták az Ikarusokat a közlekedésből, és vagy helyközi állományba kerültek, vagy selejtezték őket. 2015-ben a Körös Volán jogutódja, a DAKK Zrt. már csak négy autóbuszt üzemeltetett, kettőt még abban az évben kivontak a forgalomból, kettő pedig helyközi járatokon teljesített szolgálatot. Napjainkban ilyen típusú autóbuszok már nem szolgálnak a városban. ### Debrecen Az 1973-as olajválság miatt a KGST országai is próbálkoztak alternatív megoldásokkal a tömegközlekedésben, ám végül csak 1983-ban értek el a feladatok kiosztásához. Magyarország a sűrített földgázzal való kísérleteket végezte, melynek teszthelyszíne a debreceni Hajdú Volán lett. A kísérletek és tesztek eredményeképpen, illetve az olasz Landi Renzo kutatásait is felhasználva, Debrecenben 1986-ban már utasokat is szállítottak a vegyes üzemű buszok, Európában elsőként. 1991-től a holland Deltec rendszerével további autóbuszok átalakítása történt meg („dual-fuel”). 1992-ben teszteltek AFS típusú berendezést is, ami nem igazán vált be, így 1995-ben ezeket visszaalakították dízelüzeműre. 1996-ban 49 darab vegyes üzemű busszal rendelkezett a cég, ekkor történt meg az újabb fejlesztés: a Delteccel együtt a tisztán (szikragyújtásos) CNG-üzemet részesítették előnyben, először két darab 280-ast alakították át „metánbusszá”, az első novemberben elkészült, két hónap múlva pedig már forgalomba is állt. A környezetkímélő buszok Rába gázmotort kaptak, oldalukra virágokat festettek, illetve egy nagy „metánbusz” feliratot is kaptak. Az első ilyen jármű a BPY-163 rendszámú 280.33-as busz volt. 1998-tól további 50 darab busz gyártását kezdték meg, amelyek egyedülálló módon már ekkor megfeleltek az Euro III-as besorolásnak, pedig ekkor még nem volt előírás. A buszok töltéséhez új töltőállomást építettek a Déli sori telephelyen. A „metánbuszokat” egy feltöltéssel 400 km-es futásra tervezték, illetve a város levegőjének javulását várták a projekttől. A vegyes üzemű buszokat folyamatosan selejtezték, vagy visszaalakították dízelüzeművé az ekkor már gazdaságtalan üzemeltetés, illetve az alkatrészhiány miatt, majd 2003-tól már csak a BPY-083 rendszámú busz maradt meg 2010-es selejtezéséig. A buszt félretették, ám a Hajdú Volán jogutódja, az ÉMKK 2016-ban eladta a Katasztrófavédelemnek, így a jármű valószínűleg már nem lesz megőrizve az utókor számára. A 2009-es debreceni szolgáltatóváltás miatt (a Hajdú Volántól átvette a helyi közlekedést a Debreceni Közlekedési Zrt.) a vegyes üzemű buszok mellett a metánbuszokat is leállították. A Hajdú Volán Debrecenben és környékén 280.00, 280.02, 280.03, 280.06, 280.15, 280.17, 280.30M, 280.33, 280.40M, 280.47 és 280.54 változatokat üzemeltetett. ### Eger A városban 2010-ben 13 darab csuklós Ikarus közlekedett, illetve három tartalékként funkcionált. ### Győr Győrben 2016-ra már csak 23 darab közlekedett, ebből öt darab korábban a BKV tulajdona volt. Itt található meg a 200-as széria 200 000. legyártott darabja is, melyet eredetileg Oroszországba szántak, végül a Kisalföld Volánhoz került (280.33 modellváltozat, rendszáma CCP-293). A buszt 2020-ban vonták ki a forgalomból és megőrzésre jelölték ki. Helyközi állományban 27 darab busz közlekedik, amelyeket 1989 és 2002 között gyártottak. A helyi és a helyközi buszok üzemeltetője is a Volánbusz Zrt. A 2021 júniusától 2022 májusáig terjedő időszakban újabb Ikarusokat vontak ki a forgalomból: a helyi járműparkban 11, a helyközi állományban pedig 4 jármű maradt. ### Kaposvár A Kapos Volán első 280-as buszait 1979-ben szerezte be, ezek a GF-23-30 – GF-23-31 és a GF-24-53 – GF-24-58 rendszámokat kapták. 1983 és 1996 között további 29 autóbusz érkezett Kaposvárra, ebből 13 darab használtan: egy darab a BKV-tól 1989-ben, 12 darab pedig az egykori NDK városaiból, 1991 és 1994 között. A Kapos Volánból való kiválás után (1994) a kaposvári autóbuszokat az új tömegközlekedési vállalat, a KT Zrt. vette át, ekkora már a autóbuszok többségét törölték az állományból. Az utolsó kaposvári 280-ast (CCT-452 rendszámmal) 2015. december 30-án vonták ki a forgalomból. A városban a 36 év alatt 280.00, 280.02, 280.03, 280.06 és 280.52 modellváltozatú autóbuszok közlekedtek, majd az utolsó években már csak 280.03-asok és 280.06-osok fordultak elő. ### Miskolc A Miskolci Közlekedési Vállalat 1974-ben szerezte be az első 280-asát, amely a GC-69-26 rendszámot kapta. 1975-ben már 23 autóbusz közlekedett Észak-Magyarország legnagyobb városában, ezek közül öt piros színű volt. A típusból 1990-ig minden évben újabb buszok érkeztek, majd első körben a 12-es és 14-es buszjárat vonalán váltották ki a régi Ikarus 620-asokat. 1990-ig összesen 323 példány érkezett a 2-2-2-2 ajtóelrendezésű, 280.15 és 280.50 modellváltozatokból. Az első selejtezésekre 1981-ben került sor. 2002-ben a BKV Rt. 17-et vásárolt meg az AKD rendszámú 280.15-ösökből. 2014 februárjában, csaknem másfél évtizedes szünet után Miskolc buszhiány miatt ismét beszerzett hat buszt a típusból, a Kunság Volán korábbi buszait Kecskeméten selejtezte le a DAKK. Ezekkel együtt 13 példánya futott a városban 2016-ig. A város már nem használja a típust, az utolsó Ikarus 280-asok selejtezése 2016-ban megtörtént. Az MVK Zrt. négy veteránvizsgás autóbusza között az Ikarus 280 is képviselteti magát. ### Pécs Az első jármű 1976 végén érkezett, majd ezt követően 1983-ig fokozatosan megtörtént a város autóbuszainak cseréje. Ebben az évben már ez a típus egyedüli csuklós járműként alkotta az állomány nagy részét. Pécsre 1994-ig érkeztek 280-asok, több modellváltozatban: 280.06, 280.15, 280.33, 280.47, 280.52, 280.52B és 280.52C típusú járművek szolgálták a város közlekedését. A buszok nagy része megkapta a kék-fehér festést, három kivételével (BPV-110, BPV-122, BPV-123), ezek megmaradtak eredeti sárga színükkel. Számuk jelentősen megcsappant, amikor forgalomba álltak a Mercedes-Benz Conecto G típusú autóbuszok. A felszabaduló járműveket magáncégek hamar felvásárolták, és az ország számos pontján bukkantak fel később, többek között zalai vonatpótlóként, hatvani munkásszállítóként, de a VT-Transman Budapesten is üzemeltetett hét darabot Csepelen, illetve Dél-Budán villamospótlóként. 2011-ben tíz darabot vásárolt volna a Pécsi Közlekedési Zrt. a Hajdú Volántól, de ebből végül nem lett semmi. Pécsett az utolsó buszt 2015. december 1-jével kivonták a forgalomból. ### Szeged Az 1990-es években Debrecen mintájára a Tisza Volán is CNG (sűrített földgáz) autóbuszokat tervezett beszerezni. Először próbafutásokat végeztek két darab, korábban kiállításokon járt autóbuszokkal szegedi helyi járatokon. Az ELM-395 rendszámú 280.52F Rába és Deltec, az ELR-401 rendszámú 280.52B Rába és Transcom közös fejlesztésű gázmotorral rendelkezett. Forgalomba állításuk 1996 szeptemberében történt meg, a buszok ZF váltóval rendelkeztek, a tetőn pedig gáztartályt helyeztek el, melyek töltését az akkor nyíló Vásárhelyi Pál utcai töltőállomás biztosította. 1998-ban egy szintén Deltec rendszerű, de már Voith váltóval rendelkező buszt is beszereztek, amely EZW-242 rendszámmal állt forgalomba. A próba után 1999-ben már sorozatban gyártott sűrített földgáz üzemű Ikarusok érkeztek Szegedre, augusztustól októberig 16 darab csuklós buszt vásároltak. 2002-ben további négy darab érkezett a városba, amelyek az utolsó legyártott Magyarországra szánt Ikarusokhoz tartoztak. Az 1996-os járműveket 2012-ben felújították, majd 2015-ben (már a Tisza Volán jogutódja, a DAKK állományából) selejtezték. Az 1999-es évjáratú buszok 2019-ben selejtezésre kerültek. ### Székesfehérvár Az Ikarus egyik üzemegységének városában is meghatározó szerepe volt a 280-asoknak mind a helyi, mind a helyközi közlekedésben. A helyi járatokon a fehér-kék-vörös festésű buszok jártak, amelyek többnyire 280.40-es és 280.52-es modellváltozatúak voltak. A járművek nagy részét már selejtezték, vagy más városokba irányították át, 2018. év végén egy darab 280-as tartozott a fehérvári helyi állományhoz. Az 1982-es szárazréti autóbusz-balesetben az Alba Volán egyik 280-asa is érintett volt, a jármű a 37-es helyi járaton teljesített szolgálatot, amikor a buszsofőr hibájából egy nemzetközi gyorsvonattal ütközött. ### Szombathely Szombathelyen 2020 decemberében már csak négy darab Ikarus 280-as busz közlekedett a Volánbusz Zrt. üzemeltetésében, melyből az egyik, a DZB-058-as rendszámú, ez az utolsó ráncajtós helyijáratos busz. Egy buszt kijelöltek megőrzésre, melynek eredeti kinézetét is visszaállítják. Az 1976-os gyártású 280-as korábban a GF-00-19, a BZ-98-13 és az AAT-310-es rendszámokat viselte, jelenleg próbarendszámos. 2022\. január 1-jétől Szombathelyen sem közlekednek már Ikarus buszok, a helyi járatok üzemeltetését a Blaguss Agora vette át Mercedes-Benz típusú autóbuszokkal. ### Veszprém Veszprémben a helyi közlekedést 2019. január 1-jén az új önkormányzati tulajdonú V-Busz Veszprémi Közlekedési Kft. vette át az ÉNYKK-tól. Az új szolgáltató autóbuszai nem készültek el időben, ezért 7 darab csuklós Ikarus további 1 hónapig besegített a város helyi közlekedésébe. Ezután az ÉNYKK Ikarus buszainak egy része helyközi állományba került át, egy másik részét pedig selejtezték. ### Ózd Ózd helyi járatain az 1970-es években állították forgalomba az első Ikarus 280-as autóbuszokat. A 3. számú Volán rengeteget szerzett be a típusból, hogy ki tudják szolgálni az Ózdi Kohászati Üzemek által okozott utazási igényeket. Az 1990-es években két zöld-fehér busz is közlekedett a városban a Borsod Volán állományában. 2008-ig kivonták az utolsó Ikarus 280.06-osokat is a forgalomból, és 2 darab Ikarus 280.02, 3 darab Ikarus 280.52, illetve 5 darab Ikarus 280.33 maradt. 2015-re már minden altípus létszáma 1-gyel csökkent. 2017-ben egy Ikarus 280.02-es (GMX-684) került Ózdra, amely korábban Tiszaújvárosban szolgált, két leselejtezett Ikarus 280.33 helyére. 2018-ban még két Ikarus 280-asat hoztak a városba (DUD-999, HCC-475). 2020-ban már csak egy Ikarus 280.02 (FKF-436) és egy Ikarus 280.33 (BHK-485) volt forgalomban az előbbi kettőn kívül. 2021\. év végén leselejtezték az utolsó 280-asat, a DUD-999-et is, majd a Nemzeti Filmtörténeti Parkban állították ki. ### Volán-társaságok A táblázatban szereplő darabszámok 1990-től 2015-ig terjedő időszak állományi adatait mutatják. A járművek nagy része már nincsen forgalomban. Egyes járműveknek a típusszáma megváltozott felújítás során, a táblázatban az új típusszámok vannak feltüntetve. Megjegyzések: A Volánbusz az utolsó ráncajtós Ikarusát 2007-ben, utolsó bolygóajtós Ikarusát 2018-ban vonta ki a forgalomból. ### Közlekedési Központok A korábbi Volán-társaságok 2015. január 1-jével beolvadtak a területi Közlekedési Központokba. A Közlekedési Központok helyi és helyközi forgalomban is üzemeltetnek még 280-asokat, főleg csúcsidőszakokban. A Közlekedési Központok járműveit 2019. október 1-jén a Volánbusz vette át. Frissítve: 2019. október 1. Jelenleg: 2024. február 1. Három autóbusz nosztalgia célokra megőrizve. ## Külföldön Az Ikarus buszok külföldre történő importálásának lebonyolításával a MOGÜRT Gépjármű Külkereskedelmi Vállalat foglalkozott. ### Afrika Tanzánia számára egy darab 1973-as bemutató busz után 1974-ben gyártottak 31 darab 280.99-es buszt, melynek jellegzetessége a bal oldali ajtók voltak. Mivel a vezetőfülke maradt a bal oldalon, így a típusból többet nem rendeltek. Az Ikarus mérnökei ezért kifejlesztették az Ikarus 281-es típust, amelyben a kormány átkerült a jobb oldalra, a 165 legyártott darabot főleg afrikai országok vásárolták meg (Tanzánia, Mozambik). 1974 és 1984 között 354 darab, illetve 1988 és 1993 között 292 darab 280-as érkezett számtalan altípussal Tunéziába, ahol több szolgáltatónál is forgalomba álltak. A buszok altípusai: ### Amerika Az Ikarus a MOGÜRT-ön keresztül már a sorozatgyártás elején szállíttatott 280-asokat Amerikába, főleg 3 harmonikaajtós kivitelben. A buszok többsége Venezuela (280.13 és 280.14), Peru (280.09) és Ecuador (280.60) nagyobb városaiban állt forgalomba, de 25 darabot Costa Rica is vásárolt, amelyekből már egyik sem működőképes. Az 1960-as évek végén a kubai piacon működő spanyol Girón gyár, amely autóbuszok felújításával foglalkozott, megállapodást kötött az Ikarusszal buszok importálásáról. A magyar gyártól kész alvázak és szükséges alkatrészek kerültek Havannába. 1990-ig többféle típust szereltek össze, a 280-as változatból közel 700 példány gurult ki a gyártósorról, de Girón XVI néven. A magyar változattól való legszembeötlőbb eltérés, hogy az ablakokat alul lehetett kinyitni. A kiöregedett buszokból később vasúti kocsik, pótkocsik, illetve emeletes buszok lettek. Havannában 2017-ben vonták ki az Ikarusokat a forgalomból. ### Bulgária Szófia először 1974-ben rendelt 100 darab 280.04-est, majd a kezdeti sikereknek köszönhetően 1976-ban további 150 darab érkezett a bolgár fővárosba. 1982-től 280.43-asokat vásároltak, ami nem tért el jelentősen a korábbi változattól. Az utolsó szállítás 1986-ban történt, összesen mintegy 1100 példány járt a városban, egészen 2014-ig. Egy 1993-ban Berlinből Ruszéba érkezett busz 2003-ban magánkézbe került, de további sorsa ismeretlen. ### Csehszlovákia A cseh és szlovák városok előszeretettel vásároltak csuklós Ikarusokat, ami főként annak volt köszönhető, hogy a hazai gyáraik még nem tudtak csuklós buszokat gyártani. A buszok főleg a nagyobb városokban közlekedtek, de kisebb települések is rendelkeztek pár darabbal, és helyközi forgalomban is előfordultak. Helyi forgalomban az 1⁄4 részben eltolható ablakú és 4 harmonikaajtós 280.08-as, helyközi forgalomban a 2 harmonikaajtós 280.10-es altípus volt a jellemző. Az Ikarus kiszorulása a Karosa B 741-es típusú csuklós busz 1991-es megjelenéséhez köthető. Prága első 280-asát 1972-ben szerezte be, amely ekkor még csak tesztelés céljából érkezett a fővárosba, és gyenge motorjának köszönhetően nem tett jó benyomásokat. 1976-ban azonban újabb tesztpéldányt kértek, mert az utasforgalom növekedése indokolttá tette a csuklós buszok közlekedtetését. Az újabb teszt már sikeres volt, így 1977-ben 20 darab 280.08-ast rendelt a prágai közlekedési vállalat (DPP), melyek 1978 januárjában már forgalomba is álltak. A következő években sorra érkezetek az újabb buszok, 1985-re már 315 darab állományi 280-as volt Prágában. Az új buszok utolsó beszerzése 1991 februárjában történt meg, de 1992-ben 19 darabot használtan is vásároltak Pardubicéből. Az utolsó forgalomban lévő 280-ast 2001-ben selejtezték. A 4382-es pályaszámú Ikarust megőrizték az utókornak, mellyel többnyire a prágai tömegközlekedési múzeumban lehet találkozni, illetve néhány alkalommal az utcán is nosztalgiajáratként. Brnóban 106 darab 280.08-as és 10 darab 280.12-es közlekedett. A buszok 1980-tól 1989-ig érkeztek, az utolsó darabot 2001-ben selejtezték, illetve számos példányt eladtak Bulgáriába, Oroszországba, Magyarországra és Szlovákiába. A 2090-es pályaszámú buszt a Műszaki Múzeum tulajdonában van, és nosztalgiacélokat szolgál. Ostravában 1977-től 1990-ig 102 darab csuklós Ikarust állítottak forgalomba. Az ezredfordulóra már egy sem közlekedett, ám megőrizték a 4070-es számú 280.10-est, amellyel azóta is lehet találkozni nosztalgiautak során. Csehországban az utolsó Ikarus 280-ast – amely Tábor városában közlekedett – 2007-ben vonták ki a forgalomból. Pozsony 1974-ben szerzett be először csuklós Ikarust, ekkor 13 darab 280.08-as altípusú busz érkezett, melyeket 500–512 pályaszámokkal vettek állományba. Majdnem évente további buszokat vásároltak, az első selejtezések már 1979-ben megtörténtek. 1980-ban a 280.10-es, 1984-ben a 280.12-es altípusból is vásároltak tíz, illetve húsz darabot. Az utolsó beszerzés 1992-ben történt, ekkor 28 darab állt forgalomba a 280.08-asokból, közülük kerültek ki az utolsó forgalomban lévő példányok is, amelyeket 2008-ban selejteztek. A 34 év alatt Pozsony összesen 761 darab buszt vásárolt. Az 1987-es gyártású 2881-es pályaszámú Ikarus 280.08-ast megőrzés céljából félretették, majd a nosztalgiaüzem része lett. A többi szlovák város közül Kassa rendelkezett még nagyobb állományi darabszámmal, itt 1975-től 1995-ig 144 darab 280-as közlekedett, nagy részüket újonnan vásárolták. 2001-ben további egy darabot vásároltak használtan. Az utolsó darab 2010-ig volt forgalomban. A 4082-es és a 4085-ös pályaszámú buszokat megőrizték, az egyik a kassai Szlovák Műszaki Múzeum tulajdona, a másik a közlekedési társaság birtokában van. Nyitrán már 1974-ben megjelent az első három darab 280.08-as, és még 2005-ben is szereztek be párat. Összesen 57 példány közlekedett a városban, az utolsókat 2009-ben selejtezték. Az NR-441BE rendszámú buszt nosztalgiacélokkal megőrizték. Besztercebányán több vállalatnak is volt a birtokában 280-as, összesen 62 darab 280.08-as és 280.10-es járt a városban és környékén. Az utolsó selejtezés 2006-ban történt meg. Eperjesen 33 darab 280.08-as és 280.10-es közlekedett, amelyeket 1978 és 1990 között gyártottak. 2006-ban már egyik sem volt forgalomban. Zsolnán 29 darab közlekedett, főként 280.08-asok és 280.10-esek, de három darab 280.00-suk is volt. 1995-től már egyik sem járt forgalomban. Trencsénben 18 darab 280-as közlekedett, az első példányokat 1988-ban szerezték be, nagy részüket használtan. Kettő darab 280.87-essel is rendelkeztek, melyeket újonnan szereztek be 1995-ben, és 2008-ig voltak forgalomban. ### Görögország Görögország számára az Ikarus 1978-ban építette a 280.22 változatú buszt, amely a próbafutások után visszakerült Magyarországra. Habár a teszt sikeres volt, Athén a keskeny és a meredek utcák miatt inkább a szóló változatból (Ikarus 260) rendelt 300 darabot, amit az Ikarus rekord gyorsan teljesített. ### Közel-Kelet Irán összesen 489 darab 280-ast vásárolt, többnyire a 280.69-es változatból, amelyek Teheránban jártak. A buszok különleges kialakítással rendelkeztek, a második ajtó a szokásosnál előrébb helyezkedett el, negyedik ajtaja pedig nem volt. A szigorú vallási előírások szerint a férfiak utaztak elöl, a nők pedig hátul, a csukló részen, a két területet vaskorlát választotta el egymástól. Egy 1980-as gyártású 280.31-es kísérleti darab készült Kuvaitváros számára, ám végül a fővárosi közlekedési cég nem vette meg. Mivel túl drága lett volna visszajuttatni Magyarországra, ezért távolsági közlekedésre használták Kuvaitváros és Fahaheel között. Az ország végül Ikarus 216-osokat vásárolt, amely ránézésre egy csukló nélküli 280-asra hasonlít. Egy darab 280.45-ös busz 1982-ben Szíriába került, melyet sorozatgyártás nem követett. ### Lengyelország Lengyelország nagy felvásárlónak számított, a lengyel nagyvárosok tömegével rendeltek a magyar csuklós buszból, de helyközi forgalomban is lehetett velük találkozni. 1981-ben már közel 900 darab, 1988-ban pedig 4650 darab Ikarus 280-as járt Lengyelországban, amelyek főként a Berliety és a Jelcz buszokat váltottak. Varsó már 1978-ban vásárolt az új magyar buszokból, melynek oka a lengyel buszok gyors elhasználódása és az egyre növekvő utasszám volt. Eleinte a 280.11-es altípusú buszokat vásárolták, majd a lengyelek külön kéréseit felhasználva az új 280.26-os altípusú buszból is importált a MOGÜRT. A buszok Csepel váltóval és Rába-MAN motorral, illetve LIAZ-tengellyel készültek, majd az Ikarus áttért az MVG-tengelyre. Az összkomfortot tovább emelte a tágas belső tér és a légrugózás. Az 1990-es évektől a további újdonságokat tartalmazó 280.70-es változat érkezett a lengyel fővárosba, 1993-tól pedig az új flottaszínnek megfelelően a sárga-vörös festést kapták. A városban járt továbbá 1992-től 2012-ig 18 darab 280.58-as is, amely eltérő hajtáslánccal rendelkezett, illetve kísérletképpen két darab 280.37-es is, melyek sokkal erősebb motort kaptak, és kívülről is könnyen felismerhetőek voltak, ugyanis a második ajtót előrébb helyezték el, a motor és az üzemanyagtartály nagyobb térigénye miatt. A buszok a „bölény” becenevet kapták a jellegzetes motorhangjuk miatt. A próbaüzem sikerrel zárult, ezért további 25 darabot rendeltek az altípusból, ám egy kicsit gyengébb motorral. A sebességváltó és a hajtás eltérése miatt különböző jelzéssel álltak forgalomba (280.37A, 280.37B és 280.37D). 1994-ben öt darab 280.38A típusjelzésű buszt szereztek be, majd 1995-től a 280.70-es változatból (280.70B és 280.70E változat) is érkezett mintegy 150 darab. Az utolsó szállítmány 1998 februárjában érkezett meg, így a kezdetektől összesen mintegy 1500 buszt vásárolt Varsó. A buszok még több mint tíz évig járták Varsó utcáit, az utolsó jármű 2013. november 29-én szállított utasokat. Többségüket selejtezték, négy darabra üzemi vontatójárműként számítottak, illetve egy darab 280.37-est és egy darab 280.70E-t nosztalgiajárműként vettek állományba. A Klub Miłośników Komunikacji Miejskiej (KMKM) nevű szervezet 2010-ben megvásárolta és felújította a 2600-as számú Ikarus 280.26-ost, amely azóta nosztalgiabuszként üzemel. Poznańban 1981-től 2010-ig közlekedtek a 280.02-es, a 280.26-os és 280.70A altípusú buszok, melyekből összesen 211 darabot vásároltak. Az egyik 1986-os évjáratú 280.26-os buszt megőrizték, és nosztalgiajárműként üzemel. Gdańskban is mindennapos szerepük volt, közel 100 darab 280.26-os és 280.58-as altípusú csuklós Ikarus járt a városban. Egy piros-sárga festésű 280.26-ost megőriztek, melyet bérbe adnak esküvőkre, partikra, vagy egyéb rendezvényekre. Krakkóban először 1981-ben vásároltak 100 darab 280.26-os buszt, majd 1990-ig minden évben újabb példányok érkeztek, így összesen 299 darabra tettek szert. Népszerűségét többek között annak köszönhette, hogy a többi buszhoz képest több utast tudott elszállítani, erősebb motorral rendelkezett és az utasok kényelmesebbnek is találták. Az ezredfordulóra a legtöbb buszt selejtezték, helyüket az új Scania és Jelcz buszok vették át. Menetrend szerint az utolsó busz 2007. szeptember 24-én szállított utoljára utast, de hat darab még egy ideig labdarúgó-mérkőzések idején a szurkolók utaztatásában segédkezett. A város több darabot is megőrzött az utókor számára, a DK 260-as számút 2007-ben újították fel, először sötétkék-világoskék színekben, majd a hagyományos krakkói vörös-fehér színezést kapta. Múzeumban és nosztalgiameneteken egyaránt találkozni lehet vele. A 24575-ös számú darabot világoskék színezéssel használják nosztalgiaútvonalakon, melyet 2012-ben vásároltak Siedlce városából. Wrocławban 2014-ben is volt még forgalomban lévő 280-as, sorsukat az újonnan érkező Solaris buszok pecsételték meg. A város az 1980-as évek elejétől kezdve összesen 325 darabbal rendelkezett. 2009-ben Guinness-rekord-kísérletként 320 utas szállt fel egy wrocławi 280-asra. Lublinban 1985-től 2012-ig összesen 126 darab 280-as közlekedett, többnyire a 280.26-os altípusból. Egy 1985-ös gyártású buszt a Lubelskie Towarzystwo Zrównoważonego Transportu nevű szervezet megőrzött. Szczecinben 262 darab csuklós Ikarus járt, melyeket 1981-től 1992-ig szereztek be, de ezek után is még 17 évig jártak a városban, amit elsősorban a felújításoknak köszönhettek. 2007-ben két 280-ast is sikerült eggyé alakítaniuk. Az utolsó busz 2009. április 6-án vett részt utasszállításban. A 2252-es számú példányt a Szczecini Műszaki- és Közlekedési Múzeumban őrzik. Lengyelországban már csak elvétve lehet találkozni forgalomban lévő Ikarus 280-assal, de például Bielsko-Biała városban 2017 januárjában is forgalomban volt tíz darab 280.70E, hat darab 280.37-es és három darab 280.37B. ### Németország Az Ikarus gyár második legnagyobb felvásárló országaként, az NDK-ba több ezer csuklós Ikarus érkezett, ebből közel 1700 darab Kelet-Berlinben közlekedett, többnyire a 280.02-es városi kiszerelésből, de beszereztek a 280.03-as távolsági kiszerelésű buszból is. A buszok botváltóval és sok osztatlan ablakkal rendelkeztek. Németország újraegyesítése után a legtöbb példány visszakerült Magyarországra, és helyi Volánoknál álltak forgalomba, a maradék mintegy 50 buszt pedig fokozatosan selejtezték, vagy eladták külföldre, az utolsó darab 2000-ben járt utoljára a német fővárosban, majd a fehérorosz Hrodna városa vette meg. A Denkmalpflege-Verein Nahverkehr Berlin (Berlini Tömegközlekedési Emlékegyesület) két darab csuklós Ikarust őrzött meg, egy városi és egy távolsági változatot, melyeket azóta is meg lehet tekinteni a múzeumban, illetve nosztalgiautak során. A berlini közlekedési vállalatnak, a BVG-nek is van egy felújított 280-asa, amely a Partibusz nevet kapta, és ki lehet bérelni a cégtől. Chemnitzben is felújításra került egy 280.03-as busz, amely magánkézben van. Lipcse 1975 és 1990 között szerzett be 89 darab 280.02-est, illetve 1978-tól 1990-ig Berlinből kölcsönvett további 26 darabot. A városban az utolsó jármű a 67-es és a 89E vonalakon 2001. március 7-éig közlekedett. A 208-as számú buszt felújították és nosztalgiajárműként őrzik. ### Szovjetunió és utódállamai A Szovjetunió az Ikarus legnagyobb felvásárlója volt, a 280-as típusból több mint buszt vásároltak különböző altípusokkal, a Szovjetunió felbomlása után pedig Oroszország is még mintegy 5500 darabot rendelt. A prototípus már 1970-ben megérkezett, a sikeres teszt után a sorozatgyártás 1973-ban indult, az új buszok főleg Ikarus 180-as buszokat váltottak. 1990-ben a magyar kormány nem engedett ki majdnem 1000 buszt, többnyire Ikarus 263-ast és 280-ast, mert a rubel annyira inflálódott, hogy nem fedezte a buszok előállításainak költségét. Így maradt Magyarországon az 1993-ban legyártott 200 000. Ikarus 200-as busz is. A gyár körül folyó állandó huzavonák ellenére további nagy megrendeléseket teljesített az Ikarus, többnyire továbbfejlesztett változatokkal, például a holland Deltec céggel közösen kifejlesztett Ikarus 280.52F, melyek motorja földgázzal működött és Szegeden álltak forgalomba, majd később pár darab Oroszországba és Romániába is került. A rendelések teljesítését segítette, hogy az orosz műhelyek megtanulták összeszerelni a buszokat, így csak az alkatrészeket és a vázakat szállították le a magyarok, a buszokat helyben szerelték össze az oroszok. A Szovjetunióban és utódállamaiban négy altípus fordult elő a legnagyobb számban. Az elsők között 280.01-esek érkeztek. Az ASH 75.2-A8 sebességváltóval rendelkező buszokat 1980-ban váltották a ZF S6-90U sebességváltóval rendelkező 280.33-asok. 1987-től 1989-ig eltérő üléselrendezéssel és bolygóajtókkal érkezett a 280.48-as altípus. A következő évben áttértek a 280.64-esre, amely csak apróbb módosításokon esett át, mint például a belső világítás cseréje. Kisebb számban egyéb altípusú buszok is érkeztek, illetve 1990-től használtan is vásároltak, főleg az NDK-ból. A moszkvai Moszgortransz is több ezerrel rendelkezett a típusból, még 2001-ben készült példányok is kerültek az orosz fővárosba. 2010-ben 1390 darab forgalomban lévő 280-asuk volt, ez 2012-re 450 darabra apadt, és ezeket is folyamatosan vonják ki, helyüket új alacsony padlós járművek veszik át. A mai Oroszország területén elvétve még találkozni lehet Ikarus 280-as buszokkal, főleg a keletebbre fekvő részeken, a legtöbb helyen azonban már átadták helyüket a korszerűbb buszoknak. Kijevbe is nagy számmal érkeztek 280-asok, először 1973-ban szállított a MOGÜRT, a leggyakoribb a 280.33-as változat volt. Mintegy 700 darabbal rendelkeztek, melyek már nem közlekednek. A csernobili atomkatasztrófát követő evakuálást mintegy 1200 darab, többnyire Kijevből átirányított Ikarus és LAZ buszokkal végezték. A pripjaty-i felvételeken Ikarus 280-as csuklós buszok is feltűnnek. A katasztrófa után a járműveket roncstemetőben helyezték el, az erős radioaktív sugárzás miatt. Kijevben 2011-ben vonták ki az Ikarusokat a forgalomból. A Balti államokba is eljutott a típus, főleg a 280.48-as változat, melyek többnyire a fővárosokban jártak, Tallinnban, Vilniusban és Rigában, utóbbi helyen nosztalgiajárművel is rendelkeznek. Kazahsztánban és Tádzsikisztánban is jártak csuklós Ikarusok, előbbibe tíz darabot, utóbbiba hét darabot újonnan szállítottak le, illetve használtan is vásároltak. Az utolsó legyártott 280-asok is Tádzsikisztánba kerültek 2003-ban. Moldova 1998-ban 21 darab 280.33O altípusú buszt vásárolt újonnan, illetve öt darabot használtan szerzett be, melyek Chișinăuba kerültek, ahol jelentős részük 2022-ben még forgalomban volt. A fehérorosz Amkodor gyár, amely főként mezőgazdasági gépek gyártásával foglalkozott, 1993-ban félkész Ikarus 280-asokat kezdett el összeszerelni saját néven. Az Amkodor-10126 névre keresztelt járműveket Pinszkben szerelték össze, a buszok homlokfalán az Amkodor és az Ikarus logó is feltűnt. Végül csak 47 darab készült el ezzel a módszerrel, illetve további 30 darab 280-ast átalakítottak. A járművek főként Minszkben, illetve Breszt, Mahiljov és Hrodna környékén álltak forgalomba. ### Románia Románia számára külön csak egy sorozat készült, a 280.05-ösöket 1977-ben gyártották, melyek többnyire Bukarestben álltak forgalomba. Ezek után a románok inkább saját gyártású csuklós buszokat vásároltak. Az 1990-es évektől azonban magyar Volán-társaságoktól, az NDK-ból és Oroszországból használtan vásároltak autóbuszokat, amelyek többek között Aradon, Nagyváradon, vagy Szatmárnémetiben teljesítettek szolgálatot. Ploiești 2011-ben 41 darab csuklós Ikarusszal rendelkezett, volt köztük különleges homlokfalú, illetve hét darab LPG üzemű busz is (ezeket a tetőn elhelyezett tartályról és a virágmatricákról lehetett felismerni). ### Távol-Kelet A 200-as sorozat megjelenésének idején Kínában már népszerűek voltak az Ikarus buszok, többek között az Ikarus 31-esekből 640 darabot vásároltak, majd az Ikarus 60-as és az Ikarus 55-ösből is került az ázsiai országba. Az új csuklós busz sorozatgyártásának legelején a 280.01-es és 280.19-es változatból 187 darabot szereztek be, amit több autóbusz azért nem követett, mert megromlott a két ország kapcsolata. Feljegyzések szerint az Ikarus öt darab 280-ast adott el Japánnak, azonban ezek a buszok sosem közlekedtek a szigetországban, hanem egy japán cég, az International Procurement and Service Corporation (IPS) kötötte a szerződést Luxemburgban 1978 májusában öt darab, az NDK-exporttal megegyező Ikarus 280.02-es autóbusz vásárlásáról. A buszokra a japán érdekeltségű, de németországi Schwedtben létesített vegyi üzemnél volt szükség. ### Törökország Az Ikarus buszok Törökországban is hosszú karriert futottak be, főleg a nagyvárosokban. A törökök több mint 2000 darab szóló Ikarus mellett 911 darab Ikarus 280-ast is beszereztek, melyek Isztambulban, Ankarában, İzmirben, Bursában, Eskişehirben és Antalyában jártak. A törököknek eleinte fizetési gondjaik voltak, ezért dohánnyal, pamuttal, zöldséggel és gyümölccsel fizettek a buszokért. Az 50 darab 280.25-ös Isztambulban állt forgalomba. 1980-ban a 280.28-as változat bemutatópéldány is a városban járt, majd 1991-ben 160 darab 280.67-est vásároltak, immáron pénzért. A városban már nem jár egyik típus sem, 2013 körül az utolsót is selejtezték. 1990-ben Antalyába és Eskişehirbe 280.68-as, 1991-ben İzmirbe 280.66-os, 1992-ben pedig Bursába 280.68A altípusú buszokat szállított le a MOGÜRT. Bursa később a 280.72-es változatból is rendelt. A főváros Ankara először 1980-ban 50 darab 280.25-öst, majd 1985-től 1991-ig 333 darab 280.28-ast vásárolt, melyek közül a 2011-es adatok szerint már csak 23 darab volt forgalomban. ## Modellváltozatok ## Ikarus 280T A 280-as buszok sikerével 1975-ben elkészült a 280-as trolibusz prototípusa 280.T1 típusjellel, ami ZiU–5-ösök berendezésével jelent meg Budapest utcáin. A BKV 100-as pályaszámmal vette állományba, és 1991-ig szolgálta a fővárost. A járművet megőrzési célból leállították, de helytelen tárolás miatt állapota leromlott, és 2000-ben szétvágták. Mégis van azonban egy megőrzött példány: a 156-os pályaszámú trolit egy későbbi GVM-troli alkatrészeit is felhasználva újították fel. GVM-elektronikával az Ikarus trolibuszokat 1985 és 1989 között gyártott. A legyártott 160 példányból 83 darab került Budapestre, Ikarus 280.94 típusként. Számtalan prototípus is létezett különféle műszaki megoldások tesztelése miatt, így többek között Svájcban, Ausztriában, Franciaországban, illetve Mexikóban és az Egyesült Államokban is jártak próbaüzemen Ikarus trolik. Nagyobb rendeléseket Bulgária és az NDK számára teljesített az Ikarus, de a trolik üzemszerűen jártak Észtországban és Romániában is. ## Képgaléria
264,438	Názáreti Egyház	26,318,355	null	[ "Magyarországi protestáns egyházak", "Protestáns egyházak" ]	A Názáreti Egyház egy keresztény egyház, a wesleyánus szentségmozgalomhoz tartozó evangéliumi protestáns felekezet. Küldetésük: „minden népet Krisztushoz hasonló tanítvánnyá tenni”. 2014-ben az egyháznak tagja és 29 395 gyülekezete volt 159 országban. Legtöbb tagja az Amerikai Egyesült Államokban van (631 454 fő). Az Egyház világszerte 56 oktatási intézményt tart fenn. Az „evangéliumi” egyházakra jellemző módon a Názáreti Egyháznak is vannak ébredési összejövetelei és missziós munkái. Az egyház központja a Missouri állambeli Kansas Cityben van. Ugyanitt található az egyház kiadója a Názáreti Kiadóház. 2005-ben az egyetemes tanács úgy döntött, hogy a székhely átköltözik kansasi Lenexa városba. A Názáreti Egyház a nevét Názáretről, Jézus lakóhelyéről kapta; mind őt, mind a tanítását a názáreti névvel különböztették meg. Így nevezték őt a követői és az ellenségei egyaránt. „...és amikor odaért, abban a városban telepedett le, amelyet Názáretnek neveztek, hogy beteljesedjék, amit a próféták mondottak: názáretinek fogják őt nevezni.” (Máté 2:23) Később Jézus követőire is használták ezt a jelzőt. Pál apostolt a „názáreti irányzat fejé”-nek nevezi Az apostolok cselekedetei. 24:5. Az egyház alapítója (Phineas F. Bresee) azért választotta ezt a nevet, mert Jézus alázatos, földi szolgálatára akart utalni egy olyan időszakban, amikor a társadalmi különbségek az egyházon belül is nagyon érezhetőek voltak. Missziójának ő ugyanazt tekintette, amit Jézus: szolgálni az embereknek minden szükségükben. Mások is csatlakoztak ehhez a szolgálathoz, így nőtt ez az egyház közel 100 év alatt több mint egymillió tagú, sok országban szolgáló egyházzá. ## Történelmi áttekintés ### A történelmi kereszténység és a wesleyánus szentségmozgalom öröksége A Názáreti Egyház a kezdetektől fogva azt vallotta, hogy része az „egy, szent, egyetemes és apostoli” egyháznak és igyekszik hű maradni hozzá. Magáénak vallja Isten népének történelmét, az Ó- és Újszövetség leírása szerint, és ugyanennek a történetnek a folytatását az apostolok idejétől napjainkig. Isten népét, mindazokat, akiket Jézus Krisztus megváltott, – az egy egyház bármilyen megnyilvánulási formájához is tartozzanak –, elfogadja és a sajátjának tekinti. A Názáreti Egyház saját hitének megfogalmazásaiként fogadja el a kereszténység első öt évszázadának ökumenikus hitvallásait. Míg az egyház sajátos elhívásának eleget téve hirdeti a teljes megszentelődés doktrínáját és megtapasztalását, arra is gondot fordít, hogy őrizze és ápolja a történelmi egyházzal való azonosulását az Ige hirdetésében, a szentségekkel való szolgálatban, és abban a felelősségben, hogy olyan szolgálatot teremtsen és tartson fenn, amely hitalapjaiban, gyakorlatában, a krisztusi életmód és a mások szolgálata hangsúlyozásában valóban apostoli. ### A Wesley-féle ébredés A Názáreti Egyházhoz, a keresztyén hit különböző történelmi vallási áramlatokon át – különösen a 18. századi Wesley-féle ébredésen keresztül – jutott el. Az 1730-as években széles körű ébredés kezdődött el Angliában, főként John Wesley, fivére, Charles és George Whitefield vezetésével, akik mindannyian az anglikán egyház papjai voltak. Eszközök lettek abban, hogy sokan elforduljanak bűneiktől, és Isten kegyelmével felruházva az Ő szolgálatába álljanak. A mozgalom jellemzői a laikus igehirdetők, bizonyságtételek, fegyelem és buzgó tanítványok csoportjai voltak. Ezek a csoportok „társaságok”, „osztályok” és „kis csoportok” néven váltak ismertté. Egy olyan lelki megújulási mozgalom volt ez, amelynek előfutárai között szerepelt a Philip Jacob Spener nevével fémjelzett német pietista mozgalom, a 17. századi angol puritanizmus és a Jonathan Edwards pásztor-teológus által leírt új-angliai lelki ébredés. A nagy ébredés Wesley-féle szakaszának három főbb teológiai ismertetőjele volt: újjászületés kegyelemből, hit által; keresztyén tökéletesség vagy megszentelődés, szintén kegyelemből, hit által; és a Szentlélek bizonysága az elnyert kegyelem bizonyosságáról. John Wesley az általa képviselt teológiai látásmódban külön hangsúlyt fektetett a teljes megszentelődésre, mely Isten kegyelméből még ebben az életben lehetséges. Az angol metodizmus korai missziós tevékenysége során világszerte elkezdte terjeszteni a fenti teológiai tételeket. 1784-ben szerveződött meg a Püspöki Methodista Egyház Észak-Amerikában. Céljuk „a kontinens megreformálása és a bibliai szentség itteni terjesztése” volt. ### A 19. századi szentségmozgalom A 19. században az Amerikai Egyesült Államok keleti partvidékén újra elkezdték hangsúlyozni a keresztyén szentség fontosságát, ami azután rövid idő alatt az egész országban elterjedt. Egy metodista lelkész, Timothy Merritt, az „Útmutató a keresztyén tökéletességhez” című folyóirat alapító szerkesztője lett a szentség ébredés egyik vezetője. A mozgalom központi alakja a New York-i Phoebe Palmer volt, aki a „Keddi összejövetelek a szentség előmozdítására” elnevezésű találkozókat vezette. Kis idő elteltével metodista püspökök, oktatók és más egyházi személyek csatlakoztak az eredetileg női csoporthoz, és együtt törekedtek a szentségre. Palmer asszony négy évtizeden át volt a szentségmozgalom metodista periódusának élvonalában, és nyilvános beszédeivel és írásaival, valamint a befolyásos „Útmutató a szentséghez” című folyóirat szerkesztőjeként sokat tett a mozgalomért. A szentségmozgalommal járó ébredés hamarosan átlépte a metodizmus kereteit. Charles G. Finney és Asa Mahan (mindketten az Oberlin főiskolából), presbiteriánus és kongregacionalista egyházakban vezették a szentségmozgalmat William Boardman evangélistával együtt. A. B. Early baptista evangélista volt az egyike az egyházán belüli szentségmozgalmi vezetőknek. Hannah Whitall Smith – aki a kvékerek közé tartozott és népszerű szentségevangélistának számított – 1875-ben megjelent könyve, „A keresztyének boldog életének titka”, a keresztyén lelki irodalom klasszikus darabja. 1867-ben John A. Wood és John Inskip – mindketten metodista lelkészek –, másokkal közösen megtartották a New Jersey állambeli Vinelandben az első országos sátoros összejövetelt, mely egy hosszan tartó sorozat első állomása volt. Akkoriban szervezték meg az „Országos Sátoros összejövetel Egyesület a Szentség Propagálására” nevű szervezetet is, ami Országos Szentség Egyesületként vált ismertté (jelenleg a Keresztyén Szentség Partnerség/Összefogás). Ez a szervezet, egészen a 20. század elejéig Szentség-sátoros összejöveteleket finanszírozott az Egyesült Államok egész területén. Létrejöttek helyi és regionális Szentség szervezetek is, és az energikus Szentség nyomda csak úgy ontotta magából a könyveket és folyóiratokat. A szent élet (és a szentség doktrínája) melletti elkötelezettség, különböző mértékben ugyan, de szerepet játszott a Wesley Metodista Egyház (1843), a Szabad Metodista Egyház (1860), valamint Angliában, az Üdvhadsereg (1865) megalakulásában. A 19. század nyolcvanas éveiben olyan új, kifejezetten a szentségmozgalomhoz tartozó egyházak jöttek létre, mint az Isten Egyháza (Anderson, Indiana) és az Isten (Szentség) Egyháza. Több, régebbi vallási hagyománnyal rendelkező közösségre is hatással volt a szentségmozgalom, így például egyes mennonita, Testvér gyülekezet és kvéker csoportok is elfogadták a Wesley-féle szentségmozgalom teljes megszentelődésről vallott felfogását. A Testvérek Krisztus Egyházában és az Evangéliumi Kvékerek Szövetsége egyaránt a különböző lelki tradíciók ilyen pozitív vegyületét példázzák. ### A szentségmozgalom különböző csoportjainak egyesülése A 19. század utolsó évtizedében rengeteg új, a szentségmozgalomhoz tartozó független csoport jött létre. Ezek között voltak független gyülekezetek, városi missziók, menedék-otthonok, valamint evangelizációs és missziós egyesületek. Néhány olyan vezető, aki ezekben a szervezetekben dolgozott, szíve mélyén vágyakozott egy „országos szentség egyház” megalakítására. Ebből az indítékból született később a mai Názáreti Egyház. Az Amerikai Pünkösdi Gyülekezetek Szövetsége. 1887. július 21-én Rhode Island Providence városában 51 taggal megalakult a Nép Evangéliumi Egyháza, melynek Fred A. Hillery volt a pásztora. A következő évben C. Howard Davis lelkipásztorsága alatt létrejött a Misszió Egyház a Massachusetts állambeli Lynn-ben. 1890. március 13-án és március 14-én az előbb említett két egyház, valamint más független szentség-gyülekezetek képviselői találkoztak a Massachusetts állambeli Rock városában, és megalakították a Központi Evangéliumi Szentség Szövetséget, melynek az alábbi három államban voltak gyülekezetei: Rhode Island, Massachusetts és New Hampshire. A Központi Evangéliumi Szentség Szövetség 1892-ben felszentelte Anna S. Hanscombe-ot, aki valószínűleg az első olyan nő volt (később persze sokan követték példáját), akit a Názáreti Egyház elődegyházaiban szolgálatra felszenteltek. 1894 januárjában egy William Howard Hoople nevű üzletember megalapította a brooklyni missziót, melyet a következő év májusában Utica Sugárúti Pünkösdi Sátor néven átszerveztek. A következő év végére a Bedford Sugárúti Pünkösdi Gyülekezet és az Emánuel Pünkösdi Sátor is megalakult. A három gyülekezet küldöttei 1895 decemberében közös alapszabályt, doktrína-kivonatot és szervezeti és működési szabályzatot fogadtak el, megalakítva ezzel az Amerikai Pünkösdi Gyülekezetek Szövetségét. A Központi Evangéliumi Szentség Szövetség és az Amerikai Pünkösdi Gyülekezetek Szövetsége közös bizottsága azzal a szándékkal találkozott Brooklynban, hogy kidolgozzanak egy tervet az egyesülést illetően. Az egyesülést követően a két szervezet az „Amerikai Pünkösdi Gyülekezetek Szövetsége” nevet tartotta meg. Az így létrejött felekezet munkatársai között olyan jól ismert nevek voltak, mint Hiram F. Reynolds, H. B. Hosley, C. Howard Davis, William Howard Hoople, valamint később, E. E. Angell. Néhányan közülük eredetileg laikus prédikátorok voltak, akiket később gyülekezetük felszentelt lelkészeknek. Ez az egyház kifejezetten missziós beállítottságú volt, és Hiram F. Reynolds missziós titkár vezetése alatt ambiciózus evangelizációs programba kezdett a Cape Verde szigeteken, Indiában és sok más helyütt. Hivatalos lapjuk a „Beulah keresztyén” volt. Krisztus Szentség Egyháza. 1894 júliusában a Tennessee állambeli Milánban, röviddel halála előtt, R. L. Harris megalapította a Krisztus Újszövetségi Egyháza nevű gyülekezetet. Harris özvegye, Mary Lee Cagle folytatta a megkezdett munkát, és ő lett az egyház legismertebb korai vezetője. A szigorúan kongregacionalista szervezetű egyház Arkansasban és Texas nyugati részén is elterjedt, de itt-ott, Alabama és Missouri államokban is voltak gyülekezetei. Mary Cagle és egyik munkatársa E. J. Sheeks asszony, 1899-ben, az elsőként felszenteltek csoportjában részesültek ebben a megtiszteltetésben. Először 1888-ban indított el néhány gyülekezetet Thomas és Denis Rogers, akik Kaliforniából érkeztek Texasba. Az új közösségek a Szentség Egyház nevet viselték. A Független Szentség Egyház első gyülekezetét Charles B. Jernigan alapította a Texas állambeli Van Alistyne-ben 1901-ben. James B. Chapman még a kezdeti időkben csatlakozott ehhez a gyorsan növekvő felekezethez. Később a Denis Rogers által vezetett gyülekezetek is a Független Szentség Egyház tagjai lettek. 1904 novemberében a Krisztus Újszövetségi Egyháza és a Független Szentség Egyház képviselői találkoztak Rising Star városában, Texas államban, ahol megállapodtak az egyesülés feltételeiről, elfogadtak egy Egyházrendet, és az új felekezetnek a Krisztus Szentség Egyháza nevet adták. Az egyesülést 1905-ben Pilot Pointban (Texas) véglegesítette az egyetemes küldöttgyűlés és zsinat. Az egyház hivatalos lapja a „Holiness Evangel” (Szentség-evangélium) volt. Az egyház többi vezető szolgálattevője közé tartoztak: William E. Fisher, J. D. Scott és J. T. Upchurch. Fontosabb vezetői között volt még Edwin H. Sheeks, R. B. Mitchum és Donie Mitchum asszony. Az újonnan létrejött egyház több vezetője aktívan részt vett a Texasi Szentség Szövetségben, ami egy lényeges felekezetközi szervezet volt, és egy főiskolát is finanszírozott Penielben (Texas, Greenville mellett). A szervezet emellett anyagilag támogatta még a „Pentecostal Advocate” (Pünkösdi Pártfogó) című újságot is, mely a délnyugati szentségmozgalom vezető kiadványa volt, és ami 1910-től a Názáreti Egyház kiadványa lett. A szervezet prominens munkásai között ott találjuk E. C. DeJernett lelkészt és C. A. McConnell laikus szolgálót. ### A Názáreti Egyház 1895 októberében Phineas F. Bresee D. D. (teológus) és Joseph P. Widney M. D. (orvos) megszervezték Los Angeles-ben a Názáreti Egyházat. A létrejött új közösségnek mintegy 100 tagja volt, többek között Alice P. Baldwin, Lesley F. Gay, W. S. és Lucy P. Knott, C. E. McKee, valamint a Bresee és a Widney család több tagja. Az alapítók már a kezdet-kezdetétől úgy tekintettek az új gyülekezetre, mint egy olyan felekezet első közösségére, mely a Krisztusba vetett hit által megkapható teljes megszentelődés valóságát hirdeti. Azt vallották, hogy a hit által megszentelt keresztyénnek Krisztus példáját követve hirdetni kell az evangéliumot a szegényeknek. Különösen erre a feladatra éreztek elhívást. Úgy érezték, hogy a templomok szükségtelen eleganciája és díszítgetése nem Krisztus lelkületét képviseli, hanem a világét, és idejüket és pénzüket a lélekmentés és a szükségben lévők megsegítése krisztusi szolgálatának kell szentelniük. E céloknak megfelelően szervezték meg az egyházat. Általános szabályokat, hitvallást, korlátozott szuperintendenciára épülő egyházszervezetet, diakonissza- és szolgálófelszentelési eljárást, valamint egyházi liturgiát fektettek le. 1898-ban Egyházrendként láttak a fentiek napvilágot. Az egyház kiadott egy újságot is, amit előbb „A Názáreti”, majd később „A Názáreti Hírnök” néven jelentettek meg. A Názáreti Egyház főleg a nyugati partvidék mentén terjedt el, de voltak elszórtan gyülekezetek a Sziklás-hegységtől keletre is, egészen Illinois államig. Ezt az új egyházat tekintették otthonuknak olyan lelkészek, mint H. D. Brown, W. E. Shepard, C. W. Ruth, L. B. Kent, Isaiah Reid, J. B. Creighton, C. E. Cornell, Robert Pierce és W. C. Wilson. Az elsőként felszenteltek között volt maga Joseph P. Widney, valamint Elsie és DeLance Wallace, Lucy P. Knott és E. A. Girvin. Phineas F. Bresee-t 38 éves tapasztalata, amit a metodista egyházban pásztorként, szuperintendensként, szerkesztőként, főiskolai vezetőségi tagként és sátoros összejövetelek prédikátoraként szerzett, valamint különleges egyéni varázsa olyan egyházi vezetővé tette, aki képes volt több szentségmozgalomhoz tartozó gyülekezetet és egyházat egy országos szervezetté egyesíteni. Az egyesülés éve: 1907–1908. Az Amerikai Pünkösdi Gyülekezetek Szövetsége, a Názáreti Egyház és a Krisztus Szentség Egyháza C. W. Ruth munkájának köszönhetően egyesült. C. W. Ruth a Názáreti Egyház segéd egyetemes szuperintendense volt, és nagyon sok barátra tett szert a Wesley-féle szentségmozgalmon belül. Az Amerikai Pünkösdi Gyülekezetek Szövetsége és a Názáreti Egyház küldöttei, 1907-ben, Chicagóban tartották Egyetemes Gyűlésüket október 10-étől október 17-éig. Az egyesülő csoportok egy olyan egyházkormányzási struktúrában állapodtak meg, amely egyensúlyba hozta a szuperintendensi szerveződés szükségességét a helyi gyülekezetek függetlenségének igényével. A szuperintendensek feladata lett a már meglévő gyülekezetekről való gondoskodás, valamint új gyülekezetek alapítása-szervezése, illetve ilyen irányú tevékenységek támogatása mindenütt. Arra azonban nem kaptak hatalmat, hogy beleszóljanak egy teljesen megszervezett gyülekezet önálló munkájába és döntéseibe. Az Egyetemes Gyűlés elfogadta továbbá azt is, hogy az egyesülés után létrejött egyház neve – a két korábbi egyház nevéből – a Pünkösdi Názáreti Egyház legyen, és Phineas F. Bresee-t, valamint Hiram F. Reynolds-ot választották meg egyetemes szuperintendenseknek. A Krisztus Szentség Egyháza részéről egy megfigyelő delegáció volt jelen a gyűlésen –, a küldöttek aktívan részt vettek a konferencia munkájában. A következő évben két másik egyesülés történt. 1908 áprilisában Bresee a texasi Penielben megalapította a Pünkösdi Názáreti Egyház egy új gyülekezetét. Ezen a gyülekezeten keresztül került be az egyház vérkeringésébe a Texasi Szentség Szövetség több vezető személyisége, és szabad utat nyitott további csatlakozók előtt. Szeptemberben a Szentség Keresztyén Egyháza pennsylvaniai konferenciáján, az egyetemes konferencia engedélyével feloszlatta magát, és H. G. Trumbaur vezetésével egyesült a Pünkösdi Názáreti Egyházzal. A Pünkösdi Názáreti Egyház második Egyetemes Gyűlése 1908. október 8. és október 14. között került megrendezésre a Texas állambeli Pilot Point városában. Ezt a konferenciát a Krisztus Szentség Egyháza Egyetemes Tanácsával közösen tartották. A nagy egyesülések éve október 13-án, kedden délelőtt ért véget, amikor R. B. Mitchum beterjesztette, C. W. Ruth pedig támogatta az indítványt, hogy: „a két egyház egyesülése jöjjön létre”. Többen támogatták az indítványt, aminek létrejöttéért Phineas Bresee oly sokat fáradozott. Nagy lelkesedés közepette délelőtt 10 óra 40 perckor az egyesülési indítványt kézfelemeléses szavazással egyhangúlag elfogadták. #### A felekezet nevének megváltoztatása Az 1919-es Egyetemes Gyűlés válaszolva 35 egyházkerület beadványára, az egyház nevét hivatalosan Názáreti Egyházra változtatta, elhagyva belőle a pünkösdi szót, mivel ez a kifejezés új jelentéstartalmakkal bővült az azt megelőző években. ### Az egyház világméretűvé válása A Názáreti Egyháznak már kezdettől fogva nemzetközi jellege volt. Az 1908-as egyesülési idejére az egyház már nem csak Észak-Amerikában szolgált, hanem voltak misszionáriusai Mexikóban, a Cape Verde szigeteken, Indiában, Japánban és Dél-Afrikában is. Mindez jól példázza a 19. századi missziós mozgalomnak a későbbi Názáreti Egyházat alkotó csoportokra tett hatását. A világ más részei felé történő „terjeszkedés” Ázsiában kezdődött el 1898-ban, az Amerikai Pünkösdi Gyülekezetek Szövetségével. A Pünkösdi Misszió 1900-ban kezdte meg a munkát Közép-Amerikában, 1902-ben a Karib szigeteken és 1909-ben Dél-Amerikában. Afrikában a Názáreti Egyház munkásai már 1907-ben megkezdték a munkát, de csak később ismerték el őket felekezeti misszionáriusokként. Ausztrália-Dél-Óceánia környékére 1945-ben, míg az európai kontinensre 1948-ban jutott el a Názáreti Egyház. Mindkét területre olyan helyi pásztorokon keresztül jutott el az egyház, akik már azt megelőzően is hirdették a Wesley-féle megszentelődés tanát. Ausztráliába A. A. E. Berg-en, Olaszországba pedig Alfredo del Rossón keresztül jutott el az egyház. A világméretű szolgálat felé haladó Názáreti Egyház a kezdetektől fogva a helyi munkásokra támaszkodott, akik a misszionáriusokkal közösen végezték a kegyelem Igéje hirdetésének és tanításának feladatát. Egy indiai misszionárius 1918-ban arról számolt be, hogy országos segítői között három prédikátor, négy tanító, három bibliaterjesztő-könyvárus és öt bibliatanító asszony volt. 1936-ra az egész Názáreti Egyházon belül a helyi munkások száma több mint ötszöröse volt a misszionáriusok számának. 2001-re az egyház már a világ 138 országában dolgozott. Több ezer lelkipásztor és laikus adaptálta a Názáreti Egyházat a saját kultúrájában, ezzel is hozzáadva valami egyénit ahhoz a sokszínű mozaikhoz, ami az egyház nemzetközivé nőtt közösségét jelenti. A nemzetközi munka sajátos jegyei: Történelmileg a Názáreti Egyház világméretű munkája az evangelizáció, a szeretetszolgálat és az oktatás köré összpontosult. Az evangelizációs munka különösen jól példázható olyan emberek életével, mint H. F. Schmelzenbach, L. S. Tracy, Esther Carson Winans és Samuel Krikorian (és természetesen még sokakat megemlíthetnénk itt). A Názáreti Egyház gyülekezeteinek és kerületeinek, a világ minden táján, még ma is jellemzője az ébredés és az evangelizáció. A Názáreti Egyház szeretetszolgálatának gyökerei nemzetközi szinten a korai időszakban, Indiában az éhezőknek és az árváknak nyújtott segítséggel kezdődött. Ezt a kezdeményezést erősítette a korai húszas években, a kínai Bresee Emlék-kórház (Tamingfuban) építésére megalakult Názáreti Orvosi Missziós Egyesület. Kiterjedt orvosi munka jött létre Szváziföldön, valamint más szeretetszolgálati tevékenységek alakultak ki a világ különböző helyein. Az oktatás is az egyház világméretű szolgálatai közé tartozik. Az egyik legjobb példája ennek az 1905-ben Sukhoda Banarji által alapított kalkuttai Reménység Leányiskola, melyet egy évvel később a Názáreti Egyház felvett az intézményei közé. Észak-Amerika határain kívül az egyház általános iskolákat és speciális szolgálati képzést nyújtó iskolákat hozott létre. A Fülöp-szigeteken és az Amerikai Egyesült Államokban teológiai egyetemei, Afrikában, Koreában és az Egyesült Államokban bölcsészettudományi főiskolái, Japánban egy főiskolája van az egyháznak; míg Indiában és Pápua Új-Guineában nővérképző iskolákat, és a világ különböző országaiban több mint 40 bibliai/teológiai intézetet működtet. Miközben a fent említett szolgálati területei kialakultak, az egyház egyre tovább fejlődött. 2001-ben a Názáreti Egyháznak az egész világon 1 390 306 tagja volt 12 600 gyülekezetben. Ennek a történelmi fejlődésnek köszönhetően az egyház eljutott abba, a még nem lezárult állapotba, amikor „nemzetközi jelenlétből” „nemzetközi hitközösségé” alakul át. Ennek felismeréseként az 1976-os Egyetemes Gyűlés létrehozott és megbízott egy Nemzetközi Fejlesztési Bizottságot, melynek beszámolója alapján az 1980-as Egyetemes Gyűlés létrehozta a világrégiók rendszerét. A kezdeti régiók határai (és számuk is) azóta már megváltoztak és jelenleg a következőképpen néznek ki: az Afrikai régió, az Ázsia-Óceánia régió, a Kanadai régió, a Karib-tengeri régió, az Eurázsiai régió, a Mexikó és Közép-Amerikai régió, a Dél-Amerikai régió, valamint nyolc régió az Egyesült Államokban. A Názáreti Egyház a következő szervezeteknek tagja: - Christian Holiness Partnership-nek (Keresztyén Szentség Partnerség/Összefogás) - National Association of Evangelicals-nak (Nemzetközi Evangéliumi Szövetségnek) - World Methodist Council-nak (Nemzetközi Metodista Tanács) - Mission Exchange-nek - Evangelical Council for Financial Accountability-nak. Magyarországon: - Wesley Egyházi Szövetség - Aliansz Magyar Evangéliumi Szövetség ## Hitelvek ### Hitvallás A Názáreti Egyház tagjai hisznek: 1. az egy Istenben – az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben. 2. a Biblia teljes, tartalmi inspirációjában, és abban, hogy a teljes Szentírás tartalmazza a hithez és a keresztyén élethez szükséges összes igazságot. 3. abban, hogy a bibliai csodák valóságos, megtörtént események. 4. Jézus Krisztus szűztől való születésében. 5. abban, hogy az ember bűnbe esett, és bűnben, gonoszságra való hajlammal születik. 6. abban, hogy Krisztus engesztelő halála az egész emberiségre kiterjed. 7. abban, hogy mindazokat, akik megbánják bűneiket és hisznek Jézus Krisztusban, Isten megigazítja, újjászüli és megszabadítja a bűn uralmától; akik viszont nem bánják meg bűneiket, örökre és reménytelenül elvesznek. 8. abban, hogy a hívőknek az újjászületés után szükségük van teljes megszentelődésre a Jézus Krisztusba vetett hit által. 9. abban, hogy a Szentlélek bizonyságot tesz a hívő újjászületése és teljes megszentelődése mellett. 10. Jézus Krisztus testben való feltámadásában. 11. Krisztus visszajövetelében, a halottak feltámadásában és az utolsó ítéletben. A Názáreti Egyház teljes hitvallása megtalálható a Názáreti Egyház Egyházrendjében. ### Hangsúly a megszentelt életen A Názáreti Egyház speciális küldetése a „biblikus szentség terjesztése”. Ahhoz, hogy megértsük a megszentelt élet fontosságát az egyház tanításában, nem szabad figyelmen kívül hagyni azt, hogyan értelmezte John Wesley a bűnt. Szerinte a bűn az ember által ismert isteni törvény tudatos megszegése. A megszentelt élet pedig tökéletes, osztatlan szeretet Isten iránt – teljes engedelmesség. Az arminiuszi teológiai háttér miatt John Wesley és a szentségmozgalomhoz tartozó egyházak olyan látásmódot alakítottak ki a keresztyén életről, amely segíti az embereket abban a felismerésben, hogy a megszentelődés megvalósítható. Ez alatt azt értik, hogy a keresztyén ember már e földön szent életet élhet, sőt Isten határozott elvárása, hogy szent életet éljen. Talán segít, ha röviden tisztázzuk a teljes megszentelődés és a megszentelt élet fogalmát. A teljes megszentelődés Istennek a Szentlélek által véghezvitt olyan radikális tette, melynek során megtisztítja az ember szívét az öröklött bűnös állapot mély gyökereitől. Ez egyúttal a Szentlélekkel való betöltekezést is jelenti, mely a keresztyén élethez és szolgálathoz nélkülözhetetlen. A Wesley-féle mozgalomnak különleges ismertetőjele, hogy ezt az eseményt nemcsak lehetségesnek, hanem a keresztyén élet helyes normájának tartja. A megszentelt élet annak a munkának az eredménye, melyet Isten a teljes megszentelődéskor végez az emberben, amikor is a szívet teljesen megtisztítja minden bűntől és betölti tökéletes és osztatlan szeretettel. Ez a szeretet azoké, akik a Lélekben járnak és élnek. A tökéletes keresztyén élet a szeretet teljessége; nem az életkor vagy a vallásban való jártasság, hanem a szív tisztasága a fontos. John Wesley szóhasználatát követve: a tökéletes keresztyén élet a tökéletes szeretet. Ez komoly kihívás minden keresztyén ember számára, mert itt már a szavakat tettekre kell váltani. Az egyház fontosnak tartja azt, hogy a keresztyének életükben, egymáshoz való viszonyukban szent életet éljenek – Krisztus követői legyenek. ## Istentisztelet fajtái, jellege A názáreti gyülekezetek általában háromszor tartanak alkalmakat egy héten: vasárnap reggel, este, és szerda este. Az elmúlt években a vasárnap és szerda esti alkalmak már inkább tanítványképző csoportokká vagy kiscsoportos alkalmakká alakultak át. Az istentiszteletek a következőket tartalmazzák: éneklés (himnuszok és modern dicsőítés egyaránt), imádság, zenei szolgálat, igefelolvasás, igehirdetés, adakozás. Ha az igehirdetés evangelizációs jellegű, akkor „előrehívás” is van. A dicsőítés formái nagyon különbözőek. Az elmúlt tíz évben megnövekedett az Egyházban azon gyülekezetek száma, akik a modern zenét részesítik előnyben. Ez magával hozza a projektor (kivetítő) használatát az énekszövegek kivetítésére. A liturgikusabb istentiszteleti formát használó gyülekezetekben pedig egy zenei vezető irányítja elöl állva a gyülekezeti himnuszéneklést. A szerda esti imaalkalmak során a tagokat bátorítják, hogy „bizonyságot tegyenek”, vagyis beszámoljanak lelki életük alakulásáról. Ezek a bizonyságtételek/beszámolók szólhatnak az egyén Szentlélekkel való átéléséről, vagy keresztény életének egyes történéseiről, és annak értelmezéséről. Az istentiszteleten elmondott imádságok általában közös imádságok, melyet egy személy vezet. Egyházi életünk hagyományos része az évenkénti „ébredési összejövetel”, bár ezt az elmúlt években kevesebbet gyakorolták. Ezeken az összejöveteleken „evangélisták” prédikálnak. A Názáreti Egyház mindig is elismerte az „evangélistákat”, akik közül sokan főállásban gyakorolják ezt a hivatást. A legtöbb egyházkerület szponzorál egy évenként megrendezett tábort, legtöbb helyen rendeznek egyet felnőtteknek és családjaiknak, és külön fiataloknak és gyerekeknek. A Názáreti Egyház vallja, hogy a betegeknek igénybe kell venniük minden elérhető orvosi ellátást, de azt is, hogy Isten csodálatos módon meggyógyíthat embereket, és lelkészeik „kézrátétellel” imádkoznak betegeikért – vagy a kórházban, vagy az istentiszteleti alkalmon. Az isteni gyógyításért való imádság soha nem zárja ki az orvosi ellátást és a gyógyszerek használatát. ### Szentségek Az Egyház két szentséget ismer el: keresztség és az Úrvacsora. Az Egyház egyaránt engedélyezi a felnőtt és gyermekkeresztséget, habár a csecsemőkeresztség helyett gyakran a „gyermek bemutatást” választják, majd a gyermek később tudatosan dönthet Krisztus követése mellett, és bemerítkezhet. Minden názáreti gyülekezet kötelezve van, hogy évente legalább négyszer szolgáltassa ki az Úrvacsorát. Vannak gyülekezetek, ahol legalább havonta egyszer van. Az egyházrend tartalmazza a rituálét a tagfelvételhez, esküvőhöz, temetéshez, új tisztségviselők beiktatására, és templom szenteléshez. ## Egyházkormányzás, vezetőség A Názáreti Egyház kormányzása képviseleti, és így elkerüli egyrészt az episzkopalizmus (püspöki kormányzás), másrészt a korlátlan kongregacionalizmus (gyülekezeti kormányzás) szélsőségeit. ### Az egyetemes szuperintendensek A hat felszentelt, idős szolgálót az egyetemes gyűlés választja négyévenként. 2005-ben választották meg a jelenlegi szuperintendenseket: Dr. Paul G. Cunningham, Dr. James H. Diehl, Dr. Nina G. Gunter, Dr. Jesse C. Middendorf, Dr. Jerry D. Porter, Dr. J. K. Warrick. Nina Gunter az első női szuperintendens a Názáreti Egyházban. ### Az egyetemes gyűlés Az Egyetemes Gyűlés a Názáreti Egyház legfőbb tanítást megfogalmazó, jogalkotó és választó szerve, és alá van vetve az egyházalkotmány rendelkezéseinek. Az Egyetemes Gyűlés minden negyedik év júniusában ül össze, abban az időpontban és azon a helyen, amelyet egy Egyetemes Gyűlési Bizottság határoz meg, melynek tagjai az egyetemes szuperintendensek és az Egyetemes Szuperintendensek Testülete által kiválasztott, az egyetemes szuperintendensekkel egyenlő számú személy. Az egyetemes szuperintendenseknek és az említett bizottságnak joga van arra, hogy súlyos, váratlan helyzetben megváltoztassa az Egyetemes Gyűlés időpontját és helyét. ## Az egyház szervezeti felépítése ### Kerületek A helyi gyülekezetek kerületekbe tömörülnek, melyet a kerületi szuperintendens vezet, akit pedig a kerületi gyűlés választ. A kerületi gyűlés tagjai a helyi gyülekezetek küldöttei. Egy kezdetleges kerületben előfordulhat, hogy a kerületi szuperintendenst a megbízott egyetemes szuperintendens választja. Jelenleg 429 kerület van szerte a világon. A két legnagyobb kerület az észak-guatemalai Verapaz kerület 22 012 fővel, valamint a koreai kerület 20 282 fővel. Vannak kerületek, amelyek zónákra vannak osztva, és az egy zónán belüli gyülekezet bizonyos szolgálatokra fókuszálnak, például ifjúsági szolgálatra. ### Területek A kerületek továbbá területekbe tömörülnek. Magyarország 2011-ig az Észak-Európai Területhez tartozott, 2011-től azonban az újonnan megalakult Közép-Európai Terület része lett. ### Régiók Az egyház világméretű növekedése közben megszervezett kerületek csoportjai alakultak ki egy-egy földrajzi területen – ezeket régióknak nevezik. Jelenleg 15 régió van, Magyarország az eurázsiai régióba tartozik. Az eurázsiai régiónak 37 országban 129 965 tagja, 3 264 gyülekezete van. ## Szolgálatok Legjelentősebb szolgálatai: Nemzetközi Názáreti Ifjúság (NNI), Vasárnapi Iskolai Szolgálatok Testülete (Magyarországon Kerületi Oktatási Bizottság), Nemzetközi Názáreti Misszió és a Názáreti Kiadóház (amely a világ legnagyobb szentség irodalommal foglalkozó kiadóháza). A Nemzetközi Názáreti Ifjúság, mint ahogy neve is mutatja, a 12-28 éves korosztályt öleli fel. A regionális Názáreti Ifjúsági Konferenciákat az Egyetemes Gyűlések közötti félidőben, négyévenként tartják, valamint az NNI küldöttei találkoznak az Egyetemes Gyűlésen is. Ezen kívül kiválasztott NNI vezetők találkoznak a Harmadik Hullám konferenciákon is (a következő 2011-ben lesz). ## Felsőoktatás A Názáreti Egyház születésétől fogva elkötelezett a felsőoktatás iránt. Az egyház látja el főiskoláit/egyetemeit hallgatókkal, vezetőkkel és oktatókkal, valamint pénzügyi és lelki segítséggel. A főiskola/egyetem pedig oktatja a gyülekezet ifjúságát és sok felnőtt tagját, lelki érettség felé vezeti őket, gazdagítja az egyházat, s Krisztus gondolkodó és szeretetteljes szolgáit bocsátja ki a világba. Az egyházi főiskola/egyetem – noha nem helyi gyülekezet – szerves része az egyháznak: az egyház egy megnyilvánulási formája. Costa Ricán, a Fülöp-szigeteken és az Amerikai Egyesült Államokban posztgraduális képzést kínáló teológiai intézményeket; Afrikában, Kanadában, Koreában és az Amerikai Egyesült Államokban bölcsészettudományi főiskolákat, Japánban és Afrikában egy-egy főiskolát; Afrikában, Indiában és Pápua-Új-Guineában három nővérképző iskolát; továbbá a világ különböző országaiban 40 bibliai/teológiai intézetet működtet az egyház. ## A Názáreti Egyház Magyarországon A Názáreti Egyház 1996-ban kezdte meg munkáját Magyarországon. Jelenleg 5 gyülekezete van (3 megszervezett és 2 missziós gyülekezet). Magyarországon a Názáreti Egyház a következő tevékenységeket végzi: az evangélium terjesztése, lelkigondozás, hitoktatás minden korosztálynak és tananyag kiadása, ifjúsági szolgálat (NNI), szeretetszolgálat, keresztyén irodalom kiadása, oktatás: szemináriumok, kurzusok szervezése; nyári családi táborok szervezése és Vakációs Biblia Suli. Alapítója és tagja a Wesley Egyházi Szövetségnek. Az Egyház mellett egy alapítvány is működik (Názáreti Egyház Alapítvány), mely könyvkiadással foglalkozik, többek között gondozásában jelent meg a Wesley prédikációk, valamint a Hitkapcsolatok hitoktató tananyag.
310,038	Görög–perzsa háborúk	26,859,407	null	[ "Görög–perzsa háborúk" ]	A görög–perzsa háborúk alatt azt az időszakot értjük, amikor a görög poliszok és az Óperzsa Birodalom hadban állt egymással (i. e. 499–449). A háború i. e. 498-ban az ión felkeléssel kezdődött. A görögök hősiesen ellenálltak, számtalan csatát nyertek, ám a perzsák Athént is elfoglalták. I. Dárajavaus (I. Dareiosz) halála után fia, I. Khsajársá perzsa király (I. Xerxész) folytatta apja háborúját. A perzsák gyorsan elfoglalták Trákiát, Makedóniát és Thesszáliát, majd Thermopülánál egy taktikai csellel legyőzték a görögök szárazföldi erőit. Ezután azonban a szalamiszi csatában a görögök megsemmisítő vereséget mértek a perzsa hajóhadra, majd a plataiai csatában a tél elmúltával újra támadásba lendülő perzsa szárazföldi haderőt is legyőzték. A görögök ezután ellentámadásba lendültek. Több várost elfoglaltak Cipruson, a szárazföldön pedig egészen Büzantionig jutottak. A városból azonban távozniuk kellett, és Spárta kilépett a görög szövetségből. Athént a spártaiak kilépése arra kényszerítette, hogy új szövetséget hozzon létre. A Déloszi Szövetség hamarosan megtámadta az Óperzsa Birodalmat, pontosabban Kitionosz városát, de az ostrom sikertelen volt. Ez arra késztette a két felet, hogy megkössék a kalliaszi békét. ## Történelmi források A háborúk történetéről feljegyzések készültek mind görög, mind perzsa részről, azonban az idők folyamán ezek elvesztek, illetve megsemmisültek. A legfontosabb forrás a „történelem atyjától”, a görög Hérodotosztól maradt fenn. Hérodotosz i. e. 484-ben született Halikarnasszoszban, Kária perzsa szatrapia fővárosában. I. e. 440 és i. e. 430 között írta meg Történelem című művét. Ebben regényes formában írta le a történelmi eseményeket, és ez új volt abban a korszakban. Az ókori történetírók folytatták Hérodotosz történelmi munkáját. Thuküdidész tanulmányozta elődje műveit és átvette annak látásmódját, ugyanakkor bírálta is. Thuküdidész ott kezdte a művét, ahol Hérodotosz befejezte, ez Szesztosz ostroma volt. Azért nem írta újra elődje művét is, mivel azt pontosnak tartotta. Plutarkhosz is kritizálta Hérodotoszt a Hérodotosz rosszindulata című írásában, ahol egyenesen „Philobarbaros”-nak (barbár-szerető) írta le, mivel nem a görögök álláspontját jegyezte le a művében. Bár Plutarkhosz negatív látásmódját még a reneszánsz alatt is tanították, művei segítették a régészeti kutatásokat is, Hérodotosz munkái igen népszerűek voltak. A modern nézet szerint Hérodotosz életműve nagy jelentőségű volt, bár kronológiája és számadatai nem mindig reálisak. Több történész szerint a hatalom számára írta meg könyveit. Thuküdidész elsősorban a peloponnészoszi háborúról írt, így nem maradt fenn egyetlen esemény leírása sem Hérodotosz munkájának befejezése (i. e. 479) és a peloponnészoszi háború kezdete (i. e. 431) közötti időkről. Ebből arra következtetnek, hogy az Égei-tenger környékén béke volt. Thuküdidész történetírása a leggazdagabb forrásanyag i. e. 479 után a témában, és a modern történészek szerint megbízható. A többi mű az i. e. 4. századból származik, és az Ephoroszi történéseket mondja el. Plutarkhosz az események után 600 évvel élt, ezért művét másodlagos forrásnak tekintik. Az ő művében azonban több olyan információ is szerepel, amelyek Hérodotosznál és Thuküdidésznél nem. Diodórosz az 1. században szintén megírta a görög–perzsa háborúk történéseit, aki Ephorosz görög történetíró munkáit vette alapul. A modern történészek sokat kritizálják pontatlanságát és stílusát, viszont dicsérik a részletességét. A legfontosabb forrásanyag a perzsákról a görög irodalmártól, Ktésziasz Knidiosztól származik, aki II. Artakhsaszjá perzsa király orvosa volt az i. e. 4. században. Knidiosz perzsa források alapján írta le az eseményeket, megemlékezett Hérodotoszról, sőt át is vett onnan néhány hamis információt és elfogult állítást. Sajnos utolsó munkája nem maradt fenn. A 9. században I. Focia bizánci pátriárka Myriobiblon című műve, majd VII. Konstantin Eklogai című műve is foglalkozik a görög–perzsa háborúkkal. Több római történetíró, például Justinus és Cornelia Nepotus is írt a témáról. Pauszaniasz Periégétész Görögország leírása című művében is említést tesz a csatákról. Nepotus és Ktésziasz Knidiosz írásait azonban nem tartják hitelesnek a modern történészek. ## A konfliktus előzményei A mükénéi kultúra után számos görög törzs telepedett le Kis-Ázsiában. Három törzsi közösséget alkottak: aiolok, iónok és dórok. Az iónok Lüdia és Kária partjainál tizenkét városban telepedtek le: Milétosz (főváros), Priéné és Müosz Káriában; Epheszosz, Kolophón, Lebed, Teósz, Klazomenai, Phokaia és Eretria Lüdiában; Szamosz és Khíosz szigetek. Az ión városok függetlenek voltak mind területileg, mind kulturálisan. Függetlenek voltak mindaddig, amíg II. Alüattész lüd király elfoglalta Milétoszt, de a konfliktus egyezménnyel zárult, amelyben a város belső autonómiát kapott. Ugyanabban az időben a lüdök a médekkel voltak hadban, végül ez is egyezménnyel ért véget. Ebben meghatározták, hogy a Halüsz folyó lesz a határ a két állam között. Ebben az időben Perzsia a Méd Birodalom egyik jelentéktelen tartománya volt. I. e. 553-ban Istuviga unokája, a perzsa Kurus herceg vezetésével, az arisztokrácia támogatására támaszkodva, a perzsák felkeltek a méd uralom ellen. I. e. 550-ben győzött a herceg, és megalapította az Óperzsa Birodalmat. Kroiszosz, Lüdia királya a méd–perzsa konfliktust látva elment Delphoiba, ahol azt a jóslatot kapta, hogy ha háborút indít, egy nagy birodalom bukását okozza. Kroiszosz ezért hadba vonult az új birodalom ellen, de a perzsák legyőzték csapatait, és a jóslat abban az értelemben vált valóra, hogy a lüd birodalom elbukott. A lüdök elleni háború idején II. Kurus perzsa király levelet küldött az iónoknak, hogy lázadjanak fel a lüd uralom ellen. Miután II. Kurus legyőzte a lüdöket, az ión városok a korábbi státuszukat kívánták megtartani, amit Kroiszosz lüd király alatt élveztek, de ezt a perzsa király megtagadta, mert korábban az iónok nem segítették az uralkodót. Az iónok ekkor fellázadtak Kurus ellen, aki Harpagosz méd tábornokot küldte ellenük. Harpagosz és Mazarész tábornokok a görögök által ismeretlen harci taktikát alkalmazva elfoglalták az ión partvidéket. Harpagosz először Phokaia városát vette be, amelynek a lakosai átmenetileg Szicíliába menekültek. Teósz város lakosainak egy része is elmenekült, de az iónok hősiesen ellenálltak, míg végül őket is legyőzték. Az iónok felett aratott győzelem után a perzsák megértették, hogy Iónia kormányzása túl nagy terhet jelent a távoli székhellyel rendelkező birodalomnak, Kurus ezért az adminisztráció megkönnyítése érdekében a júdeaihoz hasonló szövetségi rendszert dolgozott ki. Innen származik az oszd meg és uralkodj kifejezés is, továbbá az ión belső harcokat is megszüntette. Az ión poliszok vezetőjének nehéz volt közvetíteni a perzsák és a lakosok között, ami nem mindig sikerült, és ennek is köszönhető az ión felkelés. Az előzményekhez hozzátartozik még Dárajavaus balsikerű szkíta-hadjárata is i. e. 513-ban, amelynek során a perzsák a Duna torkolatáig jutottak. Egyes szerzők szerint ez már a görögök elleni hadjárat előkészítése volt azzal, hogy elvágták a görög fekete-tengeri kereskedelmi útvonalakat. Mások rámutatnak, hogy a görög tengeri kereskedelem még i. e. 508-ban sem szenvedett semmilyen hátrányt a Földközi-tenger keleti részén és a Fekete-tengeren, amit úgy értékelnek, hogy Dárajavaus ekkor még nem szándékozott a görögökkel háborúba lépni. ## Ión felkelés Az ión felkelés alatt azt a katonai felkelést értjük, amely Eoliában, Doranban, Kariában és Cipruson alakult ki a perzsák ellen, i. e. 499 és i. e. 493 között. A kis-ázsiai görög poliszok közül csupán Milétosz vezető rétege tartott ki egyértelműen a perzsák mellett, ugyanis azok uralma alatt viszonylagos önállóságot élveztek, sőt területi növekedést is tervezhettek. Erre akkor nyílt lehetőség, amikor a Naxoszról elűzött arisztokraták a milétosziak segítségét kérték a visszatérésre, i. e. 499-ben. Milétosz türannosza, Arisztagorasz Szardeisz satrapájával, Artaphernésszel elutazott a perzsa helytartóhoz, hogy engedélyét kérje az akcióhoz. I. Dárajavaus azonban az akciót unokaöccsére, Megabatészra bízta, így az eredetileg görög vállalkozásból perzsa katonai akció lett. A naxosziak értesültek az őket fenyegető támadásról, ezért négy hónapra elegendő mennyiséget halmoztak fel a szükséges készletekből, ugyanis tisztában voltak vele, hogy csak a hajózási szezon végéig kell kitartaniuk, utána a perzsa hajók visszatérnek a biztonságos kis-ázsiai kikötőkbe. A naxosziak ellenállása a perzsa hajóhadat visszavonulásra késztette. Arisztagórasz hitelét vesztette a perzsa király előtt. Lemondott a türannoszról, demokráciát vezetett be az ión városokban, és egy Perzsia ellenes felkelés tervét fontolgatta. A felkeléshez csatlakoztak a kis-ázsiai görög városok is, valamint Kária és Kypros. A kudarcba fulladt naxoszi expedíció i. e. 499 nyarán zajlott le. Arisztagórasz kérésére Athén csupán húsz, Eretria pedig öt hajót bocsátott rendelkezésére. A felkelők feldúlták Szardeiszt, mire a perzsák összevonták katonai erőiket, ellentámadásba lendültek, majd Epheszosznál súlyos vereséget mértek a lázadó görögökre. I. e. 495 őszén Ladé szigeténél csapott össze a kis-ázsiai görög és a perzsa flotta, és az ütközet perzsa győzelemmel zárult. Milétosz ostromára a következő évben került sor, a város nagy részét elpusztították, lakóit Perzsiába hurcolták. I. e. 493-ban a perzsák legyőzték a még ellenálló hellészpontoszi és propontiszi városokat is. A felkelés elfojtása után megtörtént a türannosz és a perzsa közigazgatási rendszer restaurációja. Egy évvel később azonban váratlan fordulat történt. I. Dárajavaus visszahívta kis-ázsiai hadvezéreit, a kis-ázsiai görög poliszokban pedig megszüntette a türanniszt, és demokratikus államberendezkedést vezetett be. ## A szembenálló felek fegyveres ereje Mindkét oldalon jelen voltak a lándzsával felfegyverzett gyalogosok és a könnyű fegyverzetű csapatok; a görög hadsereg a hangsúlyt a gyalogosokra helyezte, míg a perzsa hadsereg inkább könnyű fegyverzetű katonai csapatokat részesítette előnyben. ### A görög haderő A görögöknek nem volt állandó hadseregük, ami későbbi csaták során is gondot okozott a katonák kiképzése szempontjából. A görög haderő az évszázados hagyományokra alapuló hoplita phalanxra épült. Ezek a hopliták általában a középosztályból származtak, akik megengedhették maguknak fegyvereik megvásárlását. A nehéz páncélzat általában tartalmazott egy mellvértet vagy linothoraxt, sisakot és egy nagy, kerek, homorú pajzsot (az aszpiszt vagy hoplont). A görög lándzsák hosszabbak voltak, mint a perzsáéké, ezzel jelentős előnyben voltak, amit még a nehéz páncélzat is növelt. A második perzsa hadjárat alatt a görög területeket védte Thermopülainál, míg Plataiainál. Themisztoklész gyors ütemben fejlesztette a flottát. A hajóépítés pénzügyi hátterét a laurioni ezüstbányák bérleti díjai adták, ebből pár év alatt 180 három evezősoros hajóból (triérész) álló flottát sikerült kiépíteni, amely a görög poliszok között is hatalmas előnyt biztosított Athénnak (a második legnagyobb flottával rendelkező Korinthosz mindössze 40 hajóval rendelkezett). ### A perzsa haderő I. Khsajársá perzsa király hadseregét illetően jelentős viták vannak mind a mai napig a tudósok között. Hérodotosz például 2,6 millió perzsát és 5,2 millió szövetséges harcost írt. Szimonidosz szerint létszámuk mintegy 4 millió főt tett ki, míg Ktésziasz Knidiosz perzsa katonáról számol be. A modern történészek több görög forrást összehasonlítottak, de nem találtak reális adatokat. A modern számítások szerint 200–250 000 katona lehetett maximum, de minimum 15–20 ezren voltak. Pontos számot a perzsa hadsereget illetően azért nem tudni, mert feltételezik, hogy Makedóniában és Thesszáliában is maradtak tartalékegységek. Perzsia volt az első szövetségi állam a történelemben, amelyben tíz különböző nép élt. Tolerálták a más felekezetűeket, eltörölték a rabszolgaságot. Több nép miatt a hadsereg is többnemzetű volt: perzsák, médek, asszírok, föníciaiak, zsidók, arabok, egyiptomiak, sőt görögök is. I. Dárajavaus perzsa király nagy építkezéseket engedélyezett a görög polgároknak, illetve ott is eltörölte a rabszolgaságot. Ezért az ión és makedón területeken nagy népszerűségnek örvendett, így az ő oldalára álltak a háborúk idején. A katonák általában egy íjat, egy rövid lándzsát, egy kardot vagy baltát és egy fonott pajzsot hordtak. Az íjászok kezdték meg a támadást, majd a lándzsások következtek. Az alacsonyabb rangú perzsa gyalogság (szparabara) tagjai nagyobb fonott pajzsot és hosszabb lándzsát hordtak, viszont íjat nem. Szerepük az volt, hogy a formáció hátsó végét védjék. A lovasság könnyű fegyverekkel harcolt. A perzsa hadsereg elitalakulatai voltak a halhatatlanok és a méd kopjások. A halhatatlanok egy elit gyalogos egység volt, amely a hősiességéről és a bátorságáról volt híres, és tagja volt. A tagjait születésüktől kezdve képezték, és csak médek és perzsák alkothatták. A fegyvereik között dárda, kopja, kard és pajzs szerepelt. A méd kopjások egyformán jól használták a kopját és a pajzsot, és a halhatatlanok után a legjobb harcosoknak számítottak. A perzsa flotta méretéről is komoly viták vannak. Hérodotosz szerint 1307 hajójuk volt, amit más ókori tudósok elfogadtak. A modern tudósok úgy értelmezik, hogy valóban 1200 hajó volt, amit a legtöbben el is fogadnak, bár a szalamiszi csatában valószínűleg kevesebben voltak. Azonban vannak, akik ezt úgy értelmezik, hogy a görög flottával együtt volt ennyi, és maga a perzsa flotta kb. 600 hajóból állt. Ismét más számítás szerint Hérodotosz adata a perzsa flotta teljes létszámára nézve igaz, amelyből azonban több mint 600 hajó a hellészpontoszi hajóhidat alkotta, és száznál több elveszett Artemiszionnál. Hérodotosz ezekkel a hajókkal nem tudott elszámolni, ezért kitalált két vihart, amelyek során összesen hatszáz perzsa hajó süllyedt volna el. ## I. Dárajavaus hadjáratai (i. e. 492–490) Az ión felkelés leverése után az Óperzsa Birodalom királya, I. Dárajavaus tervezni kezdte Délkelet-Európa görög területeinek meghódítását, hogy megbüntesse Athént és Eretriát, amiért segítette az iónokat. A perzsák első görögök elleni inváziója két hadjáratból állt. Az első előkészítését Hippiasz szervezte. Mivel Athén ekkor még nem rendelkezett nagy hajóhaddal, minden erejükkel azon voltak, hogy a hoplitákat megfelelő módon előkészítsék a harcra. Az irányító szerep Miltiadészra hárult, aki nagyon jól ismerte a perzsa harcmodort, ennélfogva vitathatatlan katonai tekintélynek számított. Athén egy esetleges támadás esetén a Peloponnészoszi Szövetség erejére is számíthatott, mivel az i. e. 6. század vége óta Spárta szövetségese volt. ### Mardoniosz hadjárata Az első perzsa hadjárat i. e. 492-ben kezdődött Mardoniosz vezetésével. Ő ismét meghódította Thrákia európai területeit, amely névlegesen i. e. 513 óta az Óperzsa Birodalom része volt, ezt követően Makedónia behódolt, bár Hérodotosz szerint a perzsa követeket megölték a makedón szokások figyelmen kívül hagyása miatt. A támadásai megakadtak Athosz hegyénél, mert a hajói viharba kerültek. Később thrák törzsekkel ütközött meg, súlyos veszteségek árán győzött, majd visszatért hazájába, miután helyőrségeket hagyott hátra a thrákiai partvidéken. A hadjárat legfőbb eredménye az volt, hogy I. Alexandrosz makedón király elismerte a perzsák uralmát országa felett, ezzel támogató bázist szerzett Európában. A következő évben I. Dárajavaus elküldte képviselőit a görög poliszokba, akiktől a perzsa korona iránti hűséget próbálta megszerezni. A görög poliszok többsége elfogadta a feltételeket, de Athén és Spárta visszautasította azt. A perzsa követek a hűség jeleként földet és vizet kértek, Athénban azonban a felháborodott tömeg a követet egy kútba dobta, míg Spártában a követek szakadékban végezték, mondván vigyenek onnan vizet és földet. Ezért egy évvel később, i. e. 490-ben I. Dárajavaus bosszúhadjáratot indított. ### Artaphernész és Datisz hadjárata I. e. 490-ben a perzsa hadsereg, Artaphernész és Datisz vezetésével, a szárazföldi hadsereget behajózva, tengeri úton megtámadta Athént és Spártát. A flottát Kilikia szatrapiából hajóztatták ki. A perzsa sereg a hadtörténészek szerint megközelítőleg katonából állhatott. Rodosz szigetén sikertelenül ostromolták Lindosz városát. A perzsa hajósok ezután Naxosz szigete ellen fordultak, hogy bosszút álljanak a kilenc évvel azelőtti sikertelen támadás miatt. A lakosság a hegyekbe menekült, akiket a perzsák rabszolgává tettek, továbbá felégették Naxosz városát. A flotta továbbhajózott Athén felé. Velük ment Athén egykori türannosza, Hippiasz is, akit a perzsák Athén kormányzójának szántak. Útközben a kisebb szigetek lakosságát elfogták és rabszolgává tették. A perzsa harcosok eljutottak Euboiába, ahol megtámadták az első nagy célt: Eretria városát. A perzsák közelsége miatt a város lakosai nem tudtak felkészülni az ostromra. Végül hat napi, mindkét oldalon sok áldozatot követelő ostrom után a falakat lerombolták, majd a hetedik napon két eritriai kinyitotta a városkaput a perzsák előtt. A várost kifosztották és felégették, a lakosságot rabszolgasorsba taszították. #### A marathóni csata Délosz szigetének magasságában a perzsák átszelték a tengert, a célpont Athén volt. I. e. 490 nyarán Marathónnál, 40 kilométerre Athéntól, északon partra szálltak. Az athéniak és plataiaibeliek csapatai délebbre, a hegyek lábánál sátoroztak le. A csata a spártai Karneia-ünnep táján zajlott le, a spártaiak emiatt késve érkeztek a marathóni csatamezőre. A görögök megakadályozták, hogy a perzsák elhagyják a marathóni síkságot. A patthelyzet öt napig tartott, amikor a perzsa csapatok mozgolódni kezdtek. Miltiadész nem a középső hadtestet, hanem a jobb- és balszárnyat erősítette meg. A perzsa íjászok esélyeinek csökkentésére parancsot adott, hogy rohammal közelítsék meg az ellenséget, és kényszerítsék közelharcra őket. Az ütközet kezdetén a görög középhad előretört, majd hátrálást színlelt, s a perzsa sereget maga után csalta, miközben a jobb- és balszárny körülzárta az ellenséget és győzelmet aratott. A perzsák közül menekülés közben sokan a mocsarakba fulladtak. A megmaradt perzsa haderő hajóra szállt és hazatért. A perzsa veszély Miltiadész érdemeinek köszönhetően elmúlt, a marathóni győztest azonban a pároszi kudarc miatt vád alá helyezték. Elítélték, és a börtönben halt meg i. e. 489-ben. Hérodotosz emlékei szerint a perzsák 6400 főt, az athéniak 192 főt veszítettek. A csatában elesett az athéni arkhón, Kallimakhosz is. ## Interbellum (i. e. 490–480) ### Óperzsa Birodalom A marathóni csata után a király Datisz méd admirálist bízta meg ismét a hadihajók vezetésével és a következő athéni támadással. I. e. 486-ban Egyiptom fellázadt, ezért el kellett halasztani a görögök elleni támadást. Ebben az évben a király 36 év uralkodás után meghalt, és fia, I. Khsajársá lépett a trónra, aki először leverte az egyiptomi felkelést. A király komoly és hosszú tervezésbe, pénzszerzésbe, katonatoborzásba és új fegyverek beszerzésébe kezdett. Khsajársá úgy döntött, hogy a Hellészpontoszt áthidalja, majd csatornát ásat Athosz hegyénél, mert korábban itt sérült meg apja flottája. Mindkét projekt hatalmas mérnöki kihívás volt, amelyekre korábban nem volt példa, sőt még egy modern államnak is komoly anyagi terhet jelentene. A terv egy évet csúszott, mivel egy újabb egyiptomi és a babilóniai felkelést kellett leverni, csak ezután tudott hozzákezdeni a görög támadáshoz, amelyet i. e. 480-ra időzített. A perzsáknak görög oldalról is voltak támogatói. Argosz városállama csatlakozni kívánt a perzsákhoz abban a pillanatban, ahogy a birodalom seregei elérik a városállam határát. Az aleuadae család lehetőséget látott az invázióban, ugyanis ki szerették volna terjeszteni hatalmukat Lariszában és Thesszáliában. I. e. 481 nyarán és őszén, négyéves felkészülés után a perzsa seregek gyülekezni kezdtek Kis-Ázsiában. I. Khsajársá a következő év tavaszán csatlakozott a seregeihez a lüdiai Szardeisz városban. Nem sokkal később átkeltek két pontonhídon a Hellészpontoszon. ### Görög poliszok Az athéniak már I. Dárajavaus visszavonulása után tudták, hogy lesznek újabb hadjáratok, azonban a felkészülést csak néhány év múlva kezdték el, miután Themisztoklész tekintélye Athénban megerősödött. Az athéniaknak nem volt elég emberük se a szárazföldön, se a tengeren, ezért még más poliszokból is befogadtak harcosokat. I. e. 481-ben I. Khsajársá követeket küldött a városállamokba, hogy maga felé fordítsa a szövetséget, de ajánlatát Athén és Spárta ezúttal is elutasította . I. Alexandrosz makedón király még Mardoniosz hadjárata alatt közeledni próbált az Óperzsa Birodalomhoz. Spártában i. e. 488-ban I. Leónidasz lett az állam feje, követve testvérét a trónon. A görög poliszok vezetői tudták, hogy hamarosan tartaniuk kell egy újabb perzsa támadástól, de annak időpontját nem sejtették. Athén politikai életében két csoportosulás állt egymással szemben, egy mérsékelt irányzat, élén Ariszteidésszel és egy radikálisabb irányzat, melynek vezetője Themisztoklész lett. A két politikai csoportosulás vezetői között a várható háborúra való felkészülés módjában is különbség mutatkozott. Ariszteidész köre a szárazföldön akarta felvenni a harcot a perzsákkal, és ennek érdekében a hoplita sereget kívánta fejleszteni. Themisztoklész viszont egy hajóépítési programmal állt elő. Az volt a véleménye, hogy csak egy tengeri győzelem mentheti meg Hellászt a perzsa fennhatóságtól. Az I. e. 480-as években a vezető nemzetségek tagjai közül többeket osztrakiszmosszal eltávolítottak Athénból. Ariszteidész is erre a sorsa jutott, így Themisztoklész lett az egyedüli hangadó Athénban. Mindenekelőtt hozzálátott hajóépítési programja megvalósításához. Kétszáz triérészt szereltetett fel, s ezekre a thészek soraiból toborzott legénységet. I. e. 481 őszén Spárta és Athén közös tanácskozást tartott a Korintoszi-csatorna mellett, a Poszeidón-templomban, amelyre meghívták azokat poliszokat is, amelyek nem voltak a perzsák szövetségesei. A kongresszuson Athén és Aigina békét kötött, és a görög városállamok támogatták a perzsák elleni harcot. I. e. 481 nyarán perzsa követek jelentek meg a görög poliszokban, hogy I. Khsajársá perzsa király jóindulatáról biztosítsák azokat, akik hajlandók szerződést kötni Perzsiával. A thesszáliai városok eleget tettek a felszólításnak, a boiótiai Thébai szintén. A közép-görögországi népcsoportok közül egyedül a phókisziak álltak a perzsaellenes görög szövetség oldalára. Az ellenállást választók képviselői az Korinthoszi-földszoroson gyűltek össze, és megegyeztek abban, hogy az eseményeket a továbbiakban az Iszthmoszi Szövetség irányítsa. A fővezérlet joga Spártát, a Peloponnészoszi Szövetség fejét illette. Themisztoklész hazahívta Ariszteidészt, és kibékült vele. Időközben értesültek arról, hogy a perzsák átkeltek a Hellészpontoszon, és észak felől várható a támadás. Úgy döntöttek, hogy a keskeny Thermopülai-szorosnál veszik fel a harcot az ellenséggel. ## I. Khsajársá hadjáratai (i. e. 480–478) ### Thrákia, Makedónia, Thesszália Az Iszthmoszi Szövetségben a görög államok közül Épeirosz, Kréta, Argosz, Kerküra és még néhány kinyilvánította semlegességét a konfliktusban, míg a szicíliai görögök szintén megtagadták a segítséget, mert harcban álltak Karthágóval, és mert nem kapták meg legalább az egyik fővezérséget. Az iszthmoszi gyűlésen a poliszok a fővezérséget Spártára bízták, mert az rendelkezett a legnagyobb szárazföldi haderővel, de a szövetségesek ragaszkodtak ahhoz, hogy a közös flotta parancsnoksága is Spártáé legyen, holott Spárta csak tíz hajót volt képes kiállítani, míg Athén 180-at, a megközelítőleg 380-ból. A perzsa sereg, miután i. e. 480 tavaszán a Hellészpontoszon átkelt Európába, a görög poliszok ellen vonult. A legenda szerint egy hatalmas vihar szétverte a pontonhidat, emiatt I. Khsajársá perzsa király békét ajánlott. A Hellészpontosztól Termosz városáig három és fél hónapig a partvidéken haladtak, a gyalogságot a hadiflotta kísérte. I. Khsajársá ekkor felosztotta a hadsereget, hogy az felállhasson a megfelelő taktikai egységekbe. A görög szövetségi kongresszus i. e. 480 tavaszán ismét összeült, hogy megbeszéljék a védelmet. Arra jutottak, hogy a Temposz-völgyben fognak megütközni a perzsákkal. Amikor I. Alexandrosz makedón király odaérkezett, figyelmeztették, hogy elkerülheti őket az ellenség, így visszafordultak, ezzel azonban védelem nélkül hagyták Thesszáliát. Ezzel mindkét félnél jó pontot szerzett, a perzsák előtt megnyílt az út, a görögöket pedig értesítette a perzsa hadmozdulatokról – később meg is kapta a Philhellén melléknevet. Nem sokkal később jött a hír, hogy a perzsák már Európában vannak. A másik görög tervet Themisztoklész vezette fel, aki szerint Thermopülainál kell megütközni a perzsákkal. Ez a szoros a görög hoplitáknak kedvezett, akik nehézfegyverzetű gyalogosok voltak. Egyúttal a tengeren, a szorostól nem messze is szembe tudtak szállni az ellenséggel, mivel az athéni hajók képesek voltak lezárni a csatorna kijáratát. Ezt el is fogadta a kongresszus. Ezután Athén lakosságát Trezenoszba telepítették át. ### Az artemiszioni és a thermopülai csata Thermopülainál a csata idején a hegy és a Kis-öböl partja között egy 14 méter széles szoros volt. A déli oldalán egy kis hegy található, míg az északin egy tengeri öböl. Itt három „kapu” nyílott, a középsőnél 100 évvel korábban a fokidaniak egy falat készítettek a thesszáliai invázió ellen. Thermopülai név az ógörög forró kapu szóból származik, mert több meleg forrás is található a környéken. A katonai stratégia szerint a Thermopülai-szoros volt a legalkalmasabb hely, ahol védekezni tudtak a görögök. Tisztában voltak azzal, hogy csak feltartóztatni tudják majd a perzsákat, illetve károkat okozni a csapataiknak, de megsemmisíteni nem, ezért Athén lakosságát kitelepítették. A szoros miatt a perzsa sereg nem tud teljes erejével felfejlődni, ezért kisebb összecsapásokban tudják majd a görögök felmorzsolni a perzsák seregét. A perzsa hadsereg szárazföldi és tengeri egységei kezdetben párhuzamosan haladtak, de a tengerészek utánpótlása akadozott, így azok lemaradtak. A perzsák tudták, hogy tovább kell haladniuk a szorosokon, mert ott könnyen támadhatók, de a koordinációt is meg kellett oldani a haditengerészet és a szárazföldi csapatok között. Egy perzsa sereg a Thermopülai-szorosnál, a hadiflotta pedig Artemiszionnál ütközött először görög ellenállásba. A görögök a szorosban a hagyományos phalanx technikát alkalmazták, úgy tervezték, hogy ezzel vissza tudják verni a perzsa lovasság balszárnyát. A másik előnye ennek a felállásnak, hogy a perzsa könnyűgyalogságot a görög nehézgyalogság fegyverrel és pajzzsal le tudja győzni. Gyenge pontja is volt ennek a taktikának. A hegyi körülmények lehetővé tették, hogy a perzsák egy párhuzamos úton bekerítsék őket, azonban a perzsa lovaknak valószínűleg ez nem lett volna átjárható. Mivel a perzsa gyalogosokat a hegyi harcra is kiképezték, Leónidasz, amint megtudta ezt a helyi lakosoktól, ezer fokodait küldött a hegyi út védelmére. A csata részleteit nem ismerjük pontosan, mert csak Hérodotosz leírásai alapján lehet képet alkotni róla, amely néhány görög túlélő elbeszélése alapján készült. I. Khsajársá öt napot várt, hogy a görögök elvonuljanak. Miután a görögök maradtak, megindította a támadást. A terepviszonyok a görögöknek kedveztek, ezért a perzsák kénytelenek voltak a phalanxot szembetámadniuk. Hérodotosz leírja, hogy a görög hopliták hosszú dárdával védekeztek, míg a perzsák rövid dárdával és karddal harcoltak, és hogy a perzsák nagy veszteségeket szenvedtek el a három napos csata során. Az egyik legenda szerint a harmadik napon a helyi görög pásztor, Ephialtész megmutatta a perzsáknak az Anopaia-ösvényt, amelyen átvergődhetett a sereg, és így a szoros bejáratát védő görögök hátába kerülhettek. Amikor a perzsák lerohanták a rejtett ösvényt, kisebb görög védelmet találtak, de azok hamar visszavonultak. Amikor Leónidasz belátta, hogy nem bírja tartani a szorost, elrendelte a teljes visszavonulást. Mintegy 700 theszpiai harcos Démophilosz vezetése alatt megtagadta a parancsot és tovább védekezett. Leónidasz testőrei, mintegy 300 spártai, 400 thébai és 700 theszpai is ott maradt, egyesek szerint a dicsőségért, mások szerint a perzsák elvágták menekülésük útját. A csata végén a thébaiak letették a fegyvert, a spártaiak és a theszpaiak egytől egyig meghaltak. A szárazföldi csatával párhuzamosan a tengeren is megütközött a két sereg Artemiszionnál. Az artemiszioni csatában a görögök is jelentős károkat okoztak a perzsáknak, de azok ennek sokszorosát szenvedték el egy kitört vihar miatt. A csata három napig tartott, és akkor lett vége, amikor hírt kaptak a szárazföldi görög vereségről. Mivel a görög flotta nem szenvedett nagy veszteségeket, ezért úgy döntöttek, hogy visszavonulnak Szalamisz szigete mellé. ### A szalamiszi csata A perzsák Thermopülai után tudták, hogy egész Boiótiát elfoglalhatják, így egészen Attikáig szabad az út. Themisztoklész kiüríttette Athént, a férfilakosságot hajókra gyűjtötte, a lakosság többi részét Szalamisz és Aigina szigetére telepítette. A perzsa sereg feldúlta a kiürített várost, a flotta pedig Szalamisz felé vette az irányt. A görög szövetségesek nem sokkal később új védelmi vonalat építettek ki a Korinthoszi-szorosnál. Ekkor a perzsák uralták szinte az egész görög poliszvilágot, és I. Khsajársá gyorsan be akarta fejezni a hadjáratot. Azt gondolta ugyanis, hogy ha legyőzte a görög hajók többségét, a maradék majd megadja magát. Themisztoklész pedig abban bízott, hogy a perzsák feladják a küzdelmet a még szabad területekért. A görög szövetségi hajók Szalamisz partjainál, a Szaróni-öböl bejáratánál állomásoztak, a keskeny átjárón ugyanis a perzsa hajóhad nem tudta a létszámbeli fölényét kihasználni. Themisztoklész cselhez folyamodott. Üzenetet küldött Khsajársának, hogy minél előbb támadjon, mivel a görög flotta hamarosan elhagyja Szalamisz térségét. A perzsa király hitelt adott ennek, és megindította a támadást. A görög hajóhad felkészülten várta a perzsákat. Ezen a terepen a könnyű mozgású triérészek nagy előnyt biztosítottak a görögöknek. Bronz orrhegyeikkel letörték a nehezen manőverező perzsa hajók evezőlapátjait, vagy lyukat fúrtak a hajókon. A görögök győzelme végleg megtörte a perzsa hadiflotta erejét. A 200–1200 körüli perzsa hajóhad elsüllyedt vagy a görögök kezére került. Hérodotosz szerint I. Khsajársá leromboltatta azt a hidat, amelyen keresztül az athéniak elmenekültek Szalamiszra. Mardoniosz parancsnok még folytatni szerette volna a háborút, de a királynak el kellett vonulnia Babilóniába, ahol felkelés tört ki. A perzsa hadsereg kisebbik része azonban a Mardoniosszal maradt, hogy ellenőrizzék Thesszáliát és Boiotiát. Az athéniak télen visszatértek lerombolt városukba. ### A plataiai és a mükaléi csata A tél folyamán valószínűleg nézeteltérések voltak a görög szövetségesek között. Az athéniak ugyanis nem védték a korinthoszi-átjárót, amely a szalamiszi csatában fontos szerepet játszott, de azt még tavasszal visszautasították, hogy csatlakozzanak a tengeri szövetséghez. Spárta kizárólag a Peloponnészosz védelmét tartotta szem előtt. Mardoniosz tudta, hogy sikertelen a földszoros megtámadása, míg a szövetségesek nem küldenek csapatokat, ezért megpróbálta a görög szövetséget felbomlasztani úgy, hogy az athéniaknak I. Alexandrosz makedón király közvetítésével békét ajánl. Az athéniak ekkor a spártaiakhoz fordultak szövetség reményében, de akkor még azok visszautasították. A sikertelen tárgyalások után az athéniak újra elhagyták a várost, míg a perzsák a görög szövetségesek megérkezése előtt elfoglalták állásaikat. Mardoniosz akkor újra békét ajánlott az athéniaknak. Ekkor az athéniak, megaraiak és plataiaiak újra követeket küldtek Spártába, hogy a szövetségbe kényszerítsék őket. Ez sikerült is, és a spártaiak hatalmas hadsereget küldtek a perzsák ellen. Amikor Mardoniosz meghallotta, hogy a görög szövetségesek hadai megindultak, Boiótiában, Plataiai mellett felsorakozott harcosaival, és várta a görögöket a sík terepen. A görögök a spártai Pauszaniasz vezetésével egy magaslaton helyezkedtek el, ami jobb pozíció volt, mint a perzsáké. Néhány nap múlva éjszaka a két hadsereg összecsapott. Ez azonban hibás lépés volt, mert az athéniak és a spártaiak elszigetelődtek egymástól. A perzsa vezér ezt felismerve kiadta a parancsot a támadásra. A perzsa gyalogság és görög szövetségeseik azonban nem voltak olyan jól páncélozva, mint az ellenséges hopliták, ezért hamarosan hátrányba kerültek. A spártaiak előrenyomultak, és megölték a perzsa fővezért. A perzsa sereg vezető híján felbomlott, és a visszavonult Thesszáliába. A plataiai csata után Hérodotosz elmeséli, hogy a görög tengerészek II. Leótükhidasz spártai király és Xanthipposz athéni sztratégosz vezetése alatt a Mükalé-hegyfoknál is győztek, ezzel a keleti görögség is felszabadult a perzsa fennhatóság alól. I. Khsajársá a következő tél elmúltával elhagyta Európát attól tartva, hogy a görögök a hellészpontoszi híd lerombolásával elvágják előle a visszatérés lehetőségét. Közvetlen perzsa fennhatóság alatt egyedül a küproszi (ciprusi) görögség maradt, egészen i. e. 449-ig. ## A görög ellentámadás ### Mükalé és Iónia A mükaléi csata fordulópontot jelentett a konfliktusban, ugyanis a görög sikerek arra biztatták a vezetőket, hogy ellentámadásba lendüljenek. A görögök ezért hajókra szálltak, és Kis-Ázsia felé vették az irányt. Ennek hírére Milétosz és Szamosz fellázadt, amit a többi kis-ázsiai görög város is követett. ### Szésztosz A mükaléi csata után a görög szövetséges flotta a perzsa pontonhidat elpusztította, amin korábban a perzsa csapatok átkeltek Európába. A pelonoposzészi emberek ezután hazahajóztak, de az athéniak megkezdték a trákiai herszonok elleni hadjáratot, akik még mindig perzsa uralom alatt éltek. A környékbeli perzsák ezek után visszavonultak Szésztoszba, abba a városba, amely a régió egyik legnagyobb erődje volt. Itt új pontonhíd építésébe fogtak. A város kormányzója Artaiktesz volt, aki nem tartotta fontosnak megerősíteni a város védelmi rendszerét. Az athéniak így könnyen megostromolták Szésztoszt. A több hónapos ostrom miatt az athéniak elégedetlenek voltak a harcok elhúzódása miatt, de végül élelem nélkül maradt a város, és a lakossága egy gyengébben őrzött területen át az éj leple alatt elmenekült. Az athéniak a következő napon bevonultak. Ez volt az ellentámadás első eseménye, és ezzel ért véget Hérodotosz Történelem című munkája. Az athéniak üldözőbe vették a perzsákat. Artaikteszt elfogták, és a perzsák egy részét fogságba ejtették, másik részét megölték. Elaiosz lakossága kérte Artaiktesz keresztre feszítését, mivel a perzsa kormányzó korábban kifosztotta a várost. Az athéniak a régió megnyugvásával hazahajóztak az épülőben lévő pontonhíd alkatrészeivel együtt. ### Egyesült Makedónia A görög sikerek után I. Alexandrosz makedón király úgy döntött, kiterjeszti a hatalmát azon görög törzsek felett, akik a Pindoszi-hegység keleti oldalán élnek. A sikeresen meghódított területeken azonban éltek nem görög törzsek is. Ott három új várost alapított, hogy a görög befolyást megerősítsék, majd később itt aranyat bányásszanak. Emiatt gazdasága, népessége növekedett. Az i. e. 4. században, amikor a görög poliszok gazdaságilag vegetáltak, II. Philipposz makedón király egyesítette a makedón arisztokráciát, és megtámadta déli szomszédait. ### Küprosz I. e. 478-ban a görög szövetséges flotta húsz peloponnészoszi és harminc athéni hajóval, (Ariszteidész és Pauszaniasz vezetésével) elhajózott Küproszra. Thuküdidész szerint a flotta Küprosz felé a legtöbb szigetet visszafoglalta. A modern történészek ezt nem tudják beazonosítani. Ott sikeresen elfoglaltak néhány görög várost, de nem sikerült a föníciaiak városait elfoglalni, mert Küproszon volt egy perzsa tengerészeti bázis. ### Büzantion A küproszi expedíció után a flotta Büzantion (ma Isztambul) felé vette az irányt. A város stratégiai hely volt már akkor is, mivel ezen keresztül lehet ellenőrizni a Dardanellákat és a Boszporuszt. Athénnak ez idő tájt több kolóniája is volt a Fekete-tenger partvidékén, amelyek hajói ezeken a szorosokon szállították az élelmet a városba. Büzantion az ostromot nem bírta, és a görögök elfoglalták, az ott lévő perzsákat elfogták. Pauszaniasz a perzsa stílust kedvelte, tanulmányozta azt a városban, amelyben nagy ünnepségeket is rendeztek annak előtte. Az iónoknak és a peloponnészosziaknak a vezető viselkedése nem tetszett, ezért visszatért Spártába, ahol őt azzal vádolták, hogy a perzsa király rábeszélésével görög türannosz akar lenni, a perzsa király lányát pedig el akarja venni. Végül felmentették minden vádpont alól, kivéve a személyek elleni zaklatásból, és megakadályozták, hogy Spártán kívül hadjáratokat vezessen. Pauszaniasz azonban elégedetlen volt az ítélettel, ezért i. e. 477-ben visszatért Büzantionba, mint magánember. Átvette a város vezetését, majd kiűzte az athéniakat a városból. Ezután elhajózott a Márvány-tengerre, és a Tróasz régióban kötött ki, ahol még nem ismerték. Emiatt újból Spártába hívták, hogy új tárgyalást tartsanak, mivel azt feltételezték, hogy a helótákat felkelésre biztatta. Hazafelé Spárta belső határán találkozott Ephorosszal, aki értesítette őt, hogy el akarják ítélni. Pauszaniaszt egy görög templomba zárták, ahol néhány nappal később éhenhalt. Nem tudni pontosan, de feltételezik, hogy i. e. 470-ig volt Büzantion parancsnoka. I. e. 477-ben a spártaiak Dorkisz vezért és egy kis hadsereget küldtek Büzantionba, de az iónok kérték őket, hogy hagyják el a várost. A spártaiak visszavonultak, és beszüntették a támadást a perzsák ellen. ## A Déloszi Szövetség háborúi (i. e. 477–450) ### A Déloszi Szövetség Miután a spártaiakat kitoloncolták Büzantionból, Spárta úgy döntött, hogy befejezi a részvételét a háborúban, mivel a fő cél, a poliszok függetlensége nincs veszélyben. Ez azonban nem jelentette azt, hogy tényleg így lett volna. A mükaléi csata után a spártai király Leotihidosz azt javasolta, hogy a kis-ázsiai görög városokat számolják föl, és a lakosságot telepítsék át Európába, ahol nagyobb biztonságba lennének a perzsák elől. Xanthipposz athéni elöljáró elutasította ezt a javaslatot, mert az ión városok Athén gyarmatai, ezért a városnak kötelessége megvédeni ezeket a településeket. Ezzel elkezdődött Athén dominanciája a perzsák elleni szövetségben. A felbomlott görög szövetség, amely a khsajársái támadások miatt jött létre és amelynek Spárta volt a vezetője (Peloponnészoszi Szövetség). Ezek az államok új kongresszust hirdettek meg Délosz szigetére, ahol megalapították a perzsák elleni új szövetséget. Ehhez az Égei-tenger szigetei többsége csatlakozott, és Első Athéni Szövetségnek nevezték el, amit később Déloszi Szövetségre módosítottak. A szövetségnek három fontos feladata volt: felkészülni a következő perzsa támadásra, bosszú a perzsák ellen és a hadizsákmány felosztása. A szövetség tagjai választhattak: vagy a fegyvereket adják be, vagy adót fizetnek a kincstárba. A tagok ez utóbbit választották. Meg kellett esküdniük, hogy ugyanazok az ellenségeik és a barátaik, és a tengerbe dobták saját vasdarabjukat, ezzel megpecsételve a szövetséget. Plutarkhosz szerint Arisztidosz athéni politikus egész életében a belső kapcsolatokat kívánta javítani, halálával ez megszakadt. ### Hadjáratok Perzsia ellen Az i. e. 470-es években a Déloszi Szövetség Trákiában és a szigetvilágban hadjáratozott, hogy megszilárdítsa a görög uralmat a régióban. Az athéniakat és szövetségeseit Kimón, görög politikus vezette. A következő évtized kezdetén Kimón hadjáratot vezetett Kis-Ázsiába, hogy megszilárdítsa a görög jelenlétet. Az eurümedóni csatában, Pamfilioszban az athéniak kettős győzelmet arattak, a perzsa flottát elsüllyesztették és a szárazföldi hadsereget is szétverték. Az i. e. 460-as évek végén az athéniak támogatták a felkelést Egyiptomban is, amely perzsa terület volt. A görögök a felkelés elején sikereket értek el, és három év után sem sikerült a megostromlott Memphisz megsegítésére perzsa hadsereget eljuttatni. A perzsák ekkor kezdtek ellentámadásba lendülni, és 18 hónap után megsemmisítették a görögöket. Ez katasztrofálisan hatott az athéniakra, mivel a szövetségeseivel is konfliktusba került, így a háborút befejezték. I. e. 451-ben Görögországban Kimón tárgyalásba kezdett az elöljárókkal, mert új hadjáratot szeretett volna vezetni Küproszra. Kitionosz város ostromakor azonban meghalt, és az athéniak visszavonultak. A tengeren viszont sikerült a ciprusi szalamiszi csatában legyőzni a perzsákat, akik megpróbálták a görögök visszavonulását megakadályozni. Ez a sikertelen athéni hadjárat volt az utolsó a Déloszi Szövetség, illetve a görögök és az Óperzsa Birodalom között. ## Kalliaszi béke A ciprusi szalamiszi csata után Thuküdidész többet nem ír a görög–perzsa csatákról, hanem a görögök hazatérését meséli el. A másik oldalról, Diodórosz megemlíti a kalliaszi békét, amelyben a korábbi két fél békét kötött. Diodórosz valószínűleg itt Ephorosz történetére támaszkodik, akire Izokratosz történész hatott. Kalisztenész és Teopomposz viszont tagadták ennek a dokumentumnak a létét. Egy feltételezés szerint az athéniak megpróbáltak tárgyalni a perzsákkal. Plutarkhosz megemlíti, hogy az eurimedoni csata után I. Artakhsaszjá perzsa király békét kért a görög városoktól, amelyeket Kaliusz athéni küldött képviselt. Közben Plutarkhoz elmondta, hogy Kalisztenész tagadta ennek a békének a meglétét. Hérodotosz is megerősíti, hogy volt egy ilyen tárgyalás Szúzában. A görög küldöttségben állítólag politikusok is részt vettek Argosz városából. Az ókori források nem értenek egyet sem a tárgyalásokban, sem a békeszerződésben. A modern történészek is megosztottak. John V. A. Fine egyetért a békeszerződés megszületéséről, de Raphael Sealey elveti azt. Tom Holland egyetért abban, hogy tárgyalások zajlottak Athén és az Óperzsa Birodalom között, de szerinte békeszerződés nem köttetett meg. John V. A. Fine megerősíti, hogy Kalisztenész tárgyalása nélkül is megkötötték a békeszerződést. Fine leírja, hogy Teopomposz beszélt egy Athén és a perzsák közötti tárgyalássorozatról i. e. 423-ban, két évtizeddel a kalliaszi-béke megkötése után. A történelmi források szerint a kalliaszi-békét i. e. 449-ben kötötték meg, és az alábbi főbb pontokat tartalmazta: - A kis-ázsiai görög poliszok autonómiával rendelkeznek. - A perzsa satrapa elveszti hatalmát az Égei-tengeren. - Tilos a perzsa hajóknak az Égei-tengeren lenniük, az athéniaknak pedig a Földközi-tenger keleti felén, ugyanakkor a perzsa hadseregnek olyan távolságban kellett tartania magát az Égei-tengertől, amennyit egy nap alatt egy ló befut. - Athén nem támogatja többé a perzsa szatrapiák lázadását. ## Következmények Pontosan ötven évvel a háborúk befejezése után a két fél kapcsolata holtponton volt. A görögök megerősítették a poliszok többségében az önállóságukat, de a hadjárataik katasztrófával végződtek. A perzsák leverték az ión felkelést, viszont Görögországot nem tudták leigázni. Katonai szempontból a görögök legyőzték a szatrapiák hadseregét Marathónnál és Plataiainál, de fő sereget nem sikerült (Thermopüla). A nyugati közvélemény I. Leónidasz spártai király önfeláldozó veresége ellenére győzteseknek titulálja a görögöket. A történészek másik fele szerint a perzsák bosszúból mentek bele a háborúba, majd I. Khsajársá perzsa király apja becsületét akarta megmenteni. Az elérhető történelmi források szerint, I. Khsajársá Athén elfoglalása után nem folytatta a szárazföldi háborút a Peloponnészoszi-félszigeten. Ennek okai többfajta lehet: elégedettség, a flotta elvesztése Szalamisz után, babilóniai felkelés stb. Ennek ellenére, az Óperzsa Birodalom a háborúk után megőrizte vezető szerepét a régióban, bár a görögök is növelték befolyásukat. Példaként említhető a peloponnészoszi háború, amelyben az athéniak akarták uralni a félsziget görög poliszait, azonban a perzsák Spártának segítettek. Amikor az i. e. 4. század elején a spártaiak oldalára állt a poliszok többsége, az Óperzsa Birodalom hirtelen Athén szövetségese lett. ## Későbbi konfliktusok II\. Artakhsaszjá perzsa király (i. e. 404–359) uralkodásának első felét testvérének, ifjabb Kürosznak lázadása nehezítette. A testvérharcból győztesen került ki, és anyja, Pariszatid javaslatára a testvérét Lüdiába száműzte, Kürosz azonban görög zsoldost (tízezrek) és még annyi ázsiai katonát gyűjtött össze testvére ellen. II. Artaxerxész hatalmas vagyonának köszönhetően sikerült elérnie, hogy egyetlen görög polisz sem vállalta egy perzsaellenes koalíció létrehozását, így le tudta verni testvére lázadását. I. e. 396-ban II. Ageszilaosz spártai király 2000 neodamidosz (felszabadított helóta) és 6000 szövetséges katona élén megtámadta Kis-Ázsiát. Megérkezett Epheszoszba, hogy találkozzon Tiszaphernésszel, a perzsa vezérrel, Kária és Lüdia satrapáival. A perzsák fegyverszünetet ajánlottak neki, arra számítva, hogy a perzsa király felmentő serege megérkezik. Ez be is jött, és amikor megérkezett a király, a görögök választhattak, vagy elhagyják a birodalmat, vagy háború lesz. Ez nem tetszett a görögöknek, mert a perzsák túlerőben voltak. II. Agesziosz elfogadta a háborút, bár a megbeszélés alatt a hadserege Káriából a gazdag Frigioszba ment, ahol kiürítette a falvakat. Néhány hónappal később a perzsák és a görögök Szardeisznál összecsaptak, de közben a spártaiak értesülnek arról, hogy kitört a korinthoszi háború, ezért visszavonulnak a saját területeikre. Az Óperzsa Birodalomnak egyetlen görög egység sem tudott ellenállni hatvan teljes évig, amíg meg nem érkezett II. Philipposz makedón király, aki i. e. 338-ban megalapította a görög (Ελληνες) szövetséget, és elfoglalta Kis-Ázsia nyugati felét. Végül fia, III. Alexandrosz makedón király (Nagy Sándor) elfoglalta a teljes birodalmat, amivel végleg megszűnt az Óperzsa Birodalom. Az Akhaimenida-dinasztia után Nagy Sándor birodalmához tartozott a terület, majd i. e. 146-ban a rómaiak foglalták el. A görög–perzsa konfliktusokhoz sorolják az ezelőtt kitört trójai háborút is. A hellenizmus a rómaiak lévén kihalt, és a Római Birodalom egyesítette a Földközi-tenger partvidékét. A rómaiak mellett az óperzsa területeken a Pártus Birodalom, majd a Szászánida Birodalom alakult ki. I. e. 53-ban Marcus Licinius Crassus megpróbálta elfoglalni a párthusok területeit, de belső konfliktusok miatt ez nem sikerült. A késői görög–perzsa konfliktusokhoz sorolják a római–szászánida, illetve a római–bizánci konfliktust is. ## Kulturális emlékezete A háborúk csatáiról számos film készült. A 300 című film a thermopülai csata történései egy túlélő spártai harcos, Diliosz elbeszélésében hallhatók. A spártai harcosokról szól a Last Stand of the 300 című amerikai dokumentumfilm. A La battaglia di Maratona olasz film a marathóni csatát dolgozza fel. A film 1959-ben készült. A háborúk csatáiról képregények is születtek: Frank Miller 300-a, amelynek a története a thermopülai csata újragondolása, a középpontban Leonidásszal. A 300-at leginkább az 1962-es, A háromszáz spártai című amerikai mozifilm inspirálta, amelyet Miller még gyermekkorában látott. Gerald McCann rajzoló a Lion of Sparta című képregényt készítette, amely szintén A háromszáz spártai című mozifilm adaptációja. Archie Goodwin is képregénybe foglalta a thermopülai csatát a Thermopylae című képregényében. ## Fordítás
540,427	Cinque Terre	26,805,302	null	[ "Az év szócikke 2010 verseny jelöltjei", "Kiemelt cikkek", "Kulturális világörökségi helyszínek", "La Spezia megye települései", "Olaszország világörökségi helyszínei" ]	A Cinque Terre (jelentése öt föld) a Ligur-tenger partjának egyik zord és nehezen megközelíthető része La Spezia városától északnyugatra, Porto Venere és Levanto települések között. Nevét a területén osztozó öt településről kapta: Riomaggiore, Manarola, Vernazza, Corniglia és Monterosso al Mare. A partvidék része Levanto és La Spezia egyes részeit is magába foglaló Cinque Terre Nemzeti Parknak. Ez Olaszország legkisebb nemzeti parkja. A vidék az ókor óta lakott, de gazdasága a 13. században indult fejlődésnek, amikor a Genovai Köztársaság része lett: ekkor létesítették a hatalmas olajfákkal és szőlővel beültetett teraszokat. A Genovával fenntartott szoros kereskedelmi kapcsolatnak köszönhetően lendületet kapott a mezőgazdaság, különösen a borászat, ami megalapozta a vidék hírnevét is. A 20. század végén a modern infrastruktúra kiépítése, a vidék turisztikai fejlesztése hozott újabb fellendülést. Ezt elősegítette, hogy a Cinque Terrét az UNESCO felvette a világörökség listájára. ## Földrajzi helyzete A Cinque Terre elnevezést először Jacopo Bracelli, a Genovai Köztársaság kancellárja használta 1448-ban, hogy megkülönböztesse a kiváló minőségű borokat termelő vidéket a Ligur-tenger partjának többi részétől. Az ő családja La Speziából származott, így jól ismerte a vidéket. 1557-ben Agostino Giustiniani Annali című művében a Cinque Terrét a Levanto és Porto Venere között húzódó, tizenöt tengeri mérföld hosszúságú partszakaszként határozta meg. Más szerzők a partvidéket leszűkítették Monterosso al Mare, Vernazza és Riomaggiore falvak területére, de hozzávették még az Albareto-völgyet (a Vara völgyének egyik nyúlványa), ami földrajzi szempontból inkább a Cinque Terre és La Spezia közötti vízválasztó hegységhez tartozik. A keskeny Cinque Terre a Mesco-fok (Punta Mesco) és a Merlino-fok (Punta Merlino) között húzódik. Az előbbitől nyugatra a levantói riviéra következik, az utóbbitól keletre pedig a Porto Venere partvidéke. A Cinque Terre Nemzeti Park túlnyúlik a történelmi Cinque Terre vidékén, magába foglalva a Mesco-fok vidékét Monterosso al Mare és Levanto között, délkeleten pedig Campiglia Tramonti (La Spezia egyik frazionéja) partvidékét a Persico-fokig. A part legnagyobb része meredeken lejt a tengerbe. A fürdésre is alkalmas hely kevés, és Levanto és Monterosso homokos partja kivételével az is apró kavicsos. A tengerpart északnyugatról délkelet felé haladva egyre meredekebb, a Persico-fok és Porto Venere között szinte függőleges. A lejtőszög mindenekelőtt a hegyek és a tengerpart távolságától függ – ez 600 m és 2,5 km között változik. A tengerpartot tagoló fokok és öblök északnyugatról délkelet felé: Mesco-fok, Corone-fok (Monterosso al Mare területén), Molinara-fok, Lina-fok, Palma-fok, Punta del Luogo (Vernazza területén), Ruonfiglio-fok (Manarola területén), Guardiola-fok, Punta del Cavo, Castagna-fok, Pineda-fok és Merlino-fok (Riomaggiore területén). Fürdésre alkalmasak Monterosso tengerpartja, a Corniglia melletti Guvano-part és Riomaggiore mellett a Fossota-part. ## Domborzata A Cinque Terre meredeken lejt a tenger felé. A Vara folyó völgyétől és a La Spezia-öböltől egy sor magas hegycsúcs választja el. Ezek északnyugat, Genova felé folytatódnak, és ott találkoznak az Appenninek fő vonulatával. A hegyvonulat keletnek, a Mesco-foknál két ágra válik: az egyik északkelet La Spezia irányába tart, a másik délnek, Porto Venere felé. A vízválasztó csúcsai a Mesco-foktól a Merlino-fokig: Montenegro (443 m), Monte Soviore (619 m), Monte Malpertuso (665 m), Monte Castello (712 m), Monte Caginara (712 m), Monte Marverde (694 m), Monte Le Croci (746 m), Monte Grosso (655 m), Monte Verrugoli (639 m), Bivio Bramapane (627 m), Monte dei Fraschi (513 m) és Monte della Madonna (524 m). A vonulat délkeleti folytatása a Monte Castellana (507 m), amelynek déli lejtőire Porto Venere épületei kapaszkodnak fel. A tengerparti területeket a hegyeken át hágók kötik össze a Vara völgyével és a La Spezia-öböllel. A legjelentősebb hágók: - Termo-hágó: 538 m magasan, Monterossónál - Foce de Montale: 469 m magasan, Levantónál - Telegrafo-hágó: 516 m magasan Riomaggiore és a La Spezia-öböl között. Az egyetlen síkvidék a közelben Levanto mellett található; mindössze 700 méter széles és nem egészen 2 kilométer hosszú. ## Földtani felépítése A Cinque Terrén öt tektonikai egységet különítenek el. Ezek két különböző földtani „világban”: az Adriai-lemezen (mikrokontinensen) és a Liguri-piemonti óceáni lemezen képződtek. Előbbit Levanto és Porto Venere között a Toszkán és Szubliguri geológiai övezetek képviselik, utóbbit a közönséges nevén Belső-Liguridáknak ismert tartomány. Az erőteljes tektonikai mozgások a Tethys-óceán bezáródásának eredményei voltak; hatásukra a felszínen a tengerben lerakódott üledékes, továbbá magmás és metamorf kőzetek is előfordulnak. Egykoron a Liguri-piemonti óceán választotta el egymástól az Európai-ibéri és az Apulo-afrikai kontinenseket. A Cinque Terre szerkezetföldtani felépítése komplex: egyes tektonikai egységek előbb az alpi hegységképződésben, majd az Appenninek kiemelkedésében is részt vettek. Emiatt az egységek elhelyezkedése különböző, a felső krétától a negyedidőszakig tartott lemeztektonikai események következménye. A változatos szerkezeti elemek között jelentősek a vetők, takarók, redők stb. A jelenlegi domborzat a tektonikai mozgások és az erózió hatására alakult ki. A Toszkán-tartomány (vagy Toszkán-takaró) Porto Venerétől Monterossóig követhető. Kettészeli a Szubliguri-tartományt; kőzetei keletről nyugati felé egyre fiatalabbak. A tulajdonképpeni Cinque Terrén a leggyakoribbak a változó vastagságú, közép és finom szemű homokkő (arenit) rétegek. Fő ásványaik a kvarc mellett a földpátok és a csillámok. A riomaggiorei réteges homokkő formáció (arenarie zonate di Riomaggiore) rétegei vékonyak (vastagságuk 10 cm körüli). Általános jellemzőjük, hogy a törmelék lefelé egyre durvább. Ebben a formációban konglomerátumok és cementálatlan kavicsos rétegek is előfordulnak. A homokkövek rétegfelületein különféle nyomokat hagyott a tengeri hullámerózió. Kiváló fizikai tulajdonságaik miatt ezeket a homokköveket mindig is bányászták; nagyrészt ezekből építettékk a földteraszokat tartó támfalakat, ezekkel burkolták az utcákat. A Scaglia Toscana formációt vörös és zöldes agyagpalák (argillitek) és iszapkövekek jellemzik, felsőbb részükben foraminiferás kalkarenitekkel és kalciruditokkal. Az alsó részük agyagosabb, márgás; néha kovakövet is tartalmaz. Az agyagpalás rétegek közéhelyenként vérvörös mészkőrétegek ágyazódnak. Ezekben a rétegekben igen sok kövületet találni. A majolika és jáspis formációt (Maiolica e diaspri) jól rétegzett meszes törmelékek (kalcilutitok) (kréta), valamint vörös vagy zöld radiolaritok (jáspisok) képviselik, helyenként agyagos rétegek beékelődésével. A formáció vastagsága 5–10 m. A tűzköves mészkövek és poszidoniás márgák formációjára (calcari selciferi e marne a Posidonia) a márgák, zöldes-szürkés mészkövek és kalcilutitok jellemzőek. Helyi módosulások miatt néhol sárgás színű és palás. A tűzköves mészkövek formációjának különlegességei a szürkés, vöröses kovakőrétegek és a breccsák. A poszidoniás márgák anyaga sekélytengeri környezetben ülepedett le. Sok bennük a kövület, és ezek legjellemzőbbike (amint ezt nevük is mutatja) a Posidonia alpina kagylófaj). Az összlet vastagsága eléri a 300 métert. Az ammonitico rosso, azaz ammonitesz-maradványos (főleg Arietiteseket tartalmazó) vörös mészkőösszlet alsó részén a mészkövek rózsaszínesek, helyenként sárgák vagy szürkék, a felső rétegek mészmárgák és márgák. A mészkövek gyakran dolomitosodtak. Az üledékek tengerben, az erős hullámverés zónájában rakódtak le; vastagságuk mintegy 40 méter. Az angulatuszos mészkövek (calcari ad angulati) sötétvörösek, sok fosszíliával. Nevüket a Schlotheimia angulata nevű ammoniteszfajról kapták. A mészkövek közé gyakran ékelődnek terrigén, azaz törmelékes rétegek és sárga márgák. Tengeri környezetben képződtek. A tömött mészkő formációt (Calcare Massiccico) mészkövek és dolomitok alkotják. Ezek rosszul rétegzettek, inkább blokkosak, a színük fehéres-szürke. Szövetük az erős rétegterheléses tömörödés miatt homogén. Eltérően a többi előfordulási helyétől (pl. Toszkánától), a Cinque Terrén a rétegződés teljesen hiányzik, az egész formáció dolomitosodott. A dolomitban gyakoriak márvány (Marmo Portoro) lencsék. A márványfejtés elsősorban Porto Vener környékén évszázadokig a gazdaság egyik meghatározó ágazata volt. A rhaetaviculás mészkövek és márgák formációja (calcarie e marne a Rhaetavicula contorta) sötétszürke mészkövekből és dolomitokból áll; sok benne az őskövület. Nevét az Avicula contorta kagylófajról kapta. Sekélytengeri környezetben rakódott le, agyagos rétegekkel együtt. A lemeztektonikai mozgások miatt a takaróredők rátolódtak a fiatal üledékekre. Utóbbiak szaga a nagy szervesanyag-tartalom miatt jellegzetes. Corniglia és Manarola között a felszínre is bukkannak. Szerkezetük gyakran kaotikus, ami áthalmozására, másodlagos ülepedésére és újraüledékesedésére utal. A Szubliguri-tartománynak mindössze két egysége található meg a Cinque Terrén. Anyagukat tenger alatti földcsuszamlások (iszaplavinák) halmozták a Toszkán-takaró tetejére. A Groppo del Vescovo mészkő formációját (calcari di Groppo del Vescovo) mészköves-márgás turbiditek, valamint márgák és biokalkarenitek alkotják. Kedvező fizikai tulajdonságaik miatt kiváló építőanyagok. A canetolói agyagpalák (argilliti di Canetolo) szürkés-feketés, palás jellegű mészkövek, kalkarenitek, homokkövek, márgák. Mivel a rétegeket összetartó erők gyengék, anyaguk a domboldalakon gyakran megcsuszamlik. A Liguri-piemonti óceáni lemez formációi építik fel a vidék nyugati részét, Monterossótól nyugatra. Ezek tengeri üledékek, amelyekben az üledékanyagba vulkanizmus termékei keverednek. A Cinque Terre vidékén három tektonikai egységet különítenek el. A monte gotterói formációt (arenarie del Gottero) turbiditek, kvarcos-földpátos homokkövek, siltitek alkotják. A Mesco-fok vidékén a vastag homokkő rétegek az ólomszínű agyagrétegekre (argille a palombini) települtek. Kiváló fizikai tulajdonságainak köszönhetően a homokkövet évszázadokig építőanyagnak bányászták. Az ólomszínű agyagok meszes turbiditek; mint nevük is mutatja, ólomszürkék. A Bracco-Val Graveglia tektonikai egységet vulkáni eredetű kőzetcsoport: a Monterosso mellett felszínre kerülő gabbró-formáció határozza meg. A gabbrókat a Fegina-völgyben építőanyagnak bányászták is. A Bracco egység legjellemzőbb formációja ultramáfikus kőzetekből: lherzolitokból, dunitokból, piroxenitekből áll; ezek részben szerpentesedtek. Tenger alatti vulkánkitörések magmájából szilárdultak kőzetté. ### Ásványkincsek Az ásvány-előfordulások gazdaságilag nem jelentősek. A Cinque Terre északnyugati részén, Levanto környékén a La Rossola nevű bányában egykor rezet bányásztak. Az ásványgyűjtők napjainkban továbbra is találhatnak itt piritet, pirrhotint, kalkopiritet, limonitot, malachitot, kvarcot és kalcitot. A Cinque Terrét átszelő vasúti pálya megépítésekor sztilbitet, skolecitet, pumpellyitet, nátrolitot, kabazitot, heulanditot, diopszidot, prehnitet, diallágot találtak. A Mesco-fokon malachit, kalkopirit, bornit, kvarc, hidromagnezit, szteatit és aragonit fordul elő. Monterosso mellett aranyat is találtak, Riomaggiore mellett pedig ezüstöt, de kitermelésük nem gazdaságos. ## Talajviszonyok A Cinque Terre talajainak jellemzőit az elmúlt évszázadok mezőgazdasági tevékenysége és teraszosítási munkálatai határozzák meg. Egyes esetekben még az erdős vidékek talajai is megőrizték mezőgazdasági eredetüket. A természeti környezetben a meszes, homokos litosolok a jellemzők, valamint a regosolok, barna talajok és a mediterrán terra rossa. A váztalajnak (litosol) mindössze két horizontja van: a felső, 20 cm vastag A horizont, amely gazdag szerves anyagokban, és rögtön ez alatt a C horizont, amelyet kismértékben átalakult fekükőzetek. A regosolok esetében az A talajhorizont agyagosabb és vastagabb. A barna talajok A horizontja humuszdús. A riomaggiorei réteges homokkövekre települt talajok B horizontja kemény, száraz és sárgás színű. A terra rossa típusú talajok kizárólag mészkőrétegeken alakulnak ki és rendszerint ABC horizontból állnak. A B horizont ebben az esetben erősen agyagos és a magas vasoxidtartalom miatt vöröses színű. ## Vízrajz A környék földtani adottságainak köszönhetően sok karsztforrás fakad a tengerparton, alig pár méterrel a hullámverés szintje fölött. A Porto Venere környéki források vize nagyobbrészt karsztos barlangokból jut a felszínre. A felszínt számos időszakos és állandó vízfolyás medre szabdalja. Ezek a hegyvidékről erednek, és rendszerint rövidek. Több folyóvölgy szerkezeti vonalak mentén alakult ki. A vidéket átszelő állandó folyóvizek nyugatról kelet felé: Rio Ghiararo, Rio Fegina, Rio Molinelli, Canale Pastanelli, Canale di Vernazza, Canale di Groppo, Rio Finale és Rio Maggiore. E rövid folyók és patakok vizét elsősorban öntözésre használják, és a hatalmas tartályokban összegyűjtött esővízzel egészítik ki. ## Éghajlat A Cinque Terre éghajlata mediterrán. A hőmérsékletet a tenger közelsége, valamint a délnyugati szelek és a domborzat befolyásolják. A hegyek megvédik a területet az északról érkező hideg, téli szelektől, ezért a telek enyhék, a nyarak melegek és szárazak. A legszárazabb a július és az augusztus, a legcsapadékosabbak az őszi és tavaszi hónapok. A csapadékot a dél felől érkező szelek hozzák, kompenzálva a nyár szárazságát. Porto Venere környékének mikroklímáját a Vara völgyén érkező szelek befolyásolják. A fagy ritka, a harmat viszont gyakori. ## A Cinque Terre Nemzeti Park A Cinque Terre Nemzeti Parkot (Parco Nazionale delle Cinque Terre) 1999-ben hozták létre a vidék természeti és kulturális kincseinek megóvása céljából. A park a Cinque Terre öt településének területére terjed ki, valamint átnyúlik északnyugaton a Mesco-fok környékére (Levanto község része), délkeleten pedig Campiglia Tramonti (La Spezia egyik frazionéja) területére, egészen a Persico-fokig. A nemzeti park két részből áll: a tulajdonképpeni park, a tengerparti övezet, valamint a part előtti védett tengeri terület. A parkfelügyelet Riomaggiorében székel. Olaszország legkisebb területű nemzeti parkja. ### A Cinque Terre tengeri védett terület A Cinque Terre tengeri védett területet (Area Marina Protetta delle Cinque Terre) 1997-ben hozta létre az olasz környezetvédelmi minisztérium. A Mesco-foktól (északnyugat) a Montenegrói-fokig (délkelet) húzódik. Célja a partmenti vízalatti gazdag és változatos élővilág megóvása. A védett területnek kiemelt szerepe van a földközi-tengeri cetpopuláció megóvásában, amelynek céljára egy közel százezer négyzetkilométer kiterjedésű nemzetközi védett tengeri zónát hoztak létre. A Cinque Terre tengeri védett terület ennek a nemzetközi projektnek része. A védett terület kialakításával szabályozzák a halászatot, valamint a búvárkodást is, ami az ide látogató turisták egyik kedvenc sportága a hirtelen merülő tengerpartnak köszönhetően. ## Növényvilág A Liguriát és vele a Cinque Terre vidékét borító természetes erdőtakaró a 11. századtól zsugorodott, utat engedve a szőlő- és olajfaültetvényeknek. A magyaltölgy és a molyhos tölgy helyét fokozatosan átvette a gesztenyefa és a tengerparti fenyő. A 20. században a mezőgazdasági területek egy részét elhagyták, és ezzel az erdőterület megnövekedett. A Cinque Terre növényvilága közel ezer fajból áll, ezek közel 40%-a a mediterrán flóraterületre, 20%-a pedig az északi flórabirodalomra jellemző, a többi kozmopolita faj. Kevés az endemikus növényfaj, holott a szigetek általában kedvező feltételeket nyújtanak ezek kialakulásához. Ez azzal magyarázható, hogy a szigetek relatíve későn váltak le a kontinenstől. Az előforduló endemikus fajok egy cipruska (Santolina ligustica), egy csenkesz (Festuca veneris), valamint egy búzavirágféle és egy imola- (Centaurea)-féle – mindezek Porto Venere környékén élnek. Levanto környékén él további két endemikus búzavirág alfaj (Centaurea paniculata ssp. lunensis, Centaurea paniculata ssp. levantina). A növényvilág jellemző fajai a nyugat-mediterrán térségben élő paratölgy, galaj és ragadós galaj, továbbá egyes pajzsikafélék (Dryopteris tyrrhena), fodorkák (Asplenium petrarchae, Asplenium bovatum ssp. lanceolatum), csellingfélék (Cheilanthes maderensis) és gímpáfrányfélék (Pteris cretica), valamint a sünzanót (Ulex europaeus), a kutyatej (Euphorbia dendroides), a vörös szuhar (Cistus creticus), a lószőrpálma (Chamaerops humilis) és egyes kosborfélék (Orchidaceae). ### Erdőségek A Cinque Terrét a középkor végéig kiterjedt erdőségek borították, elsősorban magyaltölgy. Az emberi tevékenység, a mezőgazdaság és a teraszosítás következtében ezek területe nem csak a tengerparton csökkent le jelentősen, hanem a magasabban fekvő, lejtős vidékeken is. Az erdőségek átalakulásához hozzájárult az őshonos fajokat fokozatosan kiszorító gesztenye és répafenyő meghonosítása is. Ma csak az egykori erdőterület 20%-án nő fás vegetáció. ### Növénytársulások A tengerparttól a lejtők irányába haladva több növénytársulás figyelhető meg: A tengerparti sziklás területeken, a hullámverés zónájában csak algák és zuzmók élnek, magasabbrendű növények csomói csak kisebb, védett részeken telepszenek meg. A tengerpart első méterein halofita növények élnek: tengeri kömény (Crithmum maritimum), vadmurok (Ducus carota) és a Catapodium marinum. A hullámoktól védett részeken megél még a hamvaska (Senecio cineraria), a nyári viola (Matthiola incana) és a csomós ebír (Dactylis glomerata). A 20. század elejéig nagy területen nőtt még az európai tengeri mustár (Cakile maritima), a homoki ballagófű (Salsola kali) és az olasz szerbtövis (Xanthium italicum) is, de a tengerpart beépítésével és a védett öblök feltöltődésével ezek élettere nagyon lecsökkent. A lejtők alsó részein élnek a garrigue és a macchia jellegzetes képviselői: olasz szalmagyopár (Helichrysum italicum), kerti kakukkfű (Thymus vulgaris), szálkaperje (Brachypodium distachyum), kerti ruta (Ruta graveolens), korpás borsó (Bituminaria bituminosa) és a mezei varfű (Knautia arvensis). A garrigue elsősorban Monterosso al Mare környékére jellemző. Itt számos egyéb faj is él: szegfű (Dianthus sylvestris), útifű (Plantago holosteum), nizzai kutyatej (Euphorbia nicaeensis) és hegyi pereszlény (Satureja montana). A garriguével ellentétben a macchia jellegzetes növényei fás szárúak és magasabbak (meghaladják az 1,4 métert). A Cinque Terre fő növénytársulása az erdők kiirtása után a macchia volt, de a talaj művelése és degradálódása miatt ez is visszaszorult. Jellegzetes növényfajai: jeneszter (Spartium junceum), fás hanga (Erica arborea), nyugati szamócafa (Arbutus unedo), közönséges mirtusz (Myrtus communis), magyaltölgy (Quercus ilex), seprűzanót (Cytisus scoparius). A tölgyesek zónáját 250–450 m-rel a tengerszint felett találjuk, elsősorban a Cinque Terre délkeleti részén. A növénytársulás domináns fajai a magyaltölgy (Quercus ilex) és a paratölgy (Quercus suber). További fajok: terpentinfa (Pistacia terebinthus), örökzöld benge (Rhamnus alaternus), illatos iszalag (Clematis flammula), mannakőris (Fraxinus ornus), komlógyertyán (Ostrya carpinifolia), egybibés galagonya (Crataegus monogyna), téli bangita (Viburnum tinus) és babér (Laurus nobilis). Aljnövényzetük főleg zanót (Cytisus villosus) és zsályalevelű szuhar (Cistus salvifolius). A tűlevelű társulásokban a parti fenyő (Pinus pinaster) dominál. Ezekben az erdőségekben a történelmi időkben többször is pusztított tűz, aminek köszönhetően gazdag aljnövényzet alakult ki (pl. saspáfrány), de jelentős károkat okoztak bennük a Franciaországból származó Thaumatopoea pytiocampa (búcsúlepke faj) lárvái is. A parti fenyő mellett előfordul még az aleppóifenyő (Pinus halepensis) is. A gesztenyét a lakosság honosította meg a vidéken, a 20. század elején ez volt a Cinque Terre egyik fő bevételi forrása. 200 méternél magasabb, lejtős vidékeken él, és szívesen társul számos más fajjal: - csertölgy (Quercus cerris), - közönséges mogyoró (Corylus avellana), - csomós gólyaorr (Geranium nodosum), - perjeszittyó (Luzula forsteri), - egyvirágú gyöngyperje (Melica uniflora). Az 500 méternél magasabb területek növényvilágára a következő fajok jellemzők: selymes rekettye (Genista pilosa), piros gólyaorr (Geranium songuineum), erdeiméhfű (Melittis melissophyllum), dudamag (Physospermum cornubuense), betonikafű (Stachys officinalis), szártalan kankalin (Primula vulgaris) és kékperje (Molinia coerulea). A teraszokon kevés tápanyaggal is beérő növényfajok telepedtek meg; társulásuk a sziklás vidékekéhez hasonló: aranyos fodorka (Asplenium trichomanes), pikkelypáfrány (Ceterach officinarum), vénuszhaj (Adiantum capillus-veneris) stb. ## Állatvilág A kései miocénben a tenger transzgressziói és regressziói, majd a jégtakarók váltakozó kiterjedése és visszahúzódása a meleg, illetve a hideg éghajlathoz szokott állatfajok váltakozását hozta magával. Ennek bizonyítékai az itt megtalált vízilócsontok, valamint a hideg klímát kedvelő rozsomák és hóbagoly maradványai. A Palmaria szigeti Galambok barlangjában (Grotta dei Colombi), valamint a Bocca del Bersaglierében kőszáli kecske, zerge, vadmacska, hiúz és hermelin maradványaira bukkantak a kutatók. Több mint 9000 évvel korábban, amikor a szigetek (Palmaria, Tino és Tinetto) még a kontinenshez kapcsolódtak, a természetes környezet különösen hideg volt. A gleccserek terjeszkedése azonban nem okozta a teljes, meleg éghajlathoz szokott állatvilág kicserélődését: több faj akklimatizálódott. Ezek az „élő kövületeknek” tekintett fajok: - francia barlangiszalamandra (Speleomantes ambrosii), európai lemezesujjú gekkó (Phyllodactylus europaeus), török gekkó (Hemidactylus turcicus). A legutolsó populációcserék az emberi tevékenységgel függenek össze. A vadászok egyik kedvenc állata, a barna nyakú szirti fogoly (Alectoris barbara) az 1800-as évek közepén terjedt el, különösen a Mesco-fok és Palmaria között. A 20. században telepítették be a vadászok a vadnyulat (Oryctolagus cuniculus) és a vaddisznót (Sus scrofa). A Cinque Terre vidéke a nyugat-és kelet-mediterrán területek állatvilágának határvonalán fekszik. Számos endemikus faj él itt, mint például a Chtonius bartolli és a Roncus caprai álskorpiófajok, valamint a Parabathyscia viti, Danacea ligurica, Microhoria caprai bogárfélék. A Tirrén-régió állatvilágának jellegzetes képviselői a Euplectus corsicus, Parmena solieri, Meira stierlini, Meira suturella, Opatrum sculpuratum és Asida luigionii bogárfélék, valamint a százlábúak képviselői: a Geophilus romanus és az Eupolybothrus nudicornis. A csigaféléket a Toffolettia striolata, a Solatopupa juliana és a Solatopupa pallida fajok képviselik, amelyek Olaszország területén csak itt fordulnak elő. A gerinctelen állatvilág további, nem endemikus képviselői a Carodere separanda, Parabathyscia wollastoni, Exapion ulici, Acrosterum millierei bogárfélék, a Gonepteryx cleopatra, Axia margarita, Euplagia quadripunctaria, Polyommatus hispanus lepkefajok, valamint a Smithistruma tenuipilis hangyafaj és az Argnia biplicata csigafaj. A part menti vizek lakója a lándzsahal, amely a tengervíz szennyezettsége miatt egyre ritkább az olaszországi vizekben. A Tirrén-tenger egyik ritka faja a pávahal (Thalassoma pavo) is előfordul a part menti vizekben. Tino és Tinetto szigetén él az élő kövületnek és endemikus fajnak számító európai lemezesújjú gekkó (Phyllodactilus europaeus). A madárvilág jellegzetes képviselői a vörhenyes fecske (Hirundo daurica), a vöröslábú fogoly (Alectoris rufa), a kék kövirigó (Monticola solitarius), a holló (Corvux corax), a halvány sarlósfecske (Apus pallidus), az üstökös kárókatona (Phalacrocorax aristotelis) és a vándorsólyom (Falco peregrinus). ### Tengeri fauna A tengeri állatvilág rendkívül változatos a különféle tengeralatti felszínformáknak köszönhetően: a mészkősziklás területek váltakoznak homokos aljzattal. A felszínközeli vizekben és a sekély tengerparti övezetben számos csigaféle, kagylóféle, rákféle lakozik. Mélyebb szinteken gyakoriak a korallfélék, a tengeri szivacsok, a tengeriuborkák, a laposférgek. Gyakran előfordulnak polipfélék is. A halak közül tengeri sügérfélék (Sparidae), magashátú durbincs (Sarpa salpa), szivárványhal (Coris julis), gyűrűsfarkú keszer (Oblada melanura) és aranyosfejű halfélék (Bramidae) élnek ezen a vidéken. Az 50 méternél mélyebb szintekre, ahová a napfény nem jut el, a zöld- és vörösalgatelepek jellemzőek. A tengeri élővilág számos madárfajnak jelent táplálékforrást, ezek a sziklás parton fészkelnek: szarkafélék, viharmadárfélék, szula (Morus bassanus), fratercula és sárgalábú sirály (Larus cachinnans). ### A macchia és az erdők faunája A tengerparttól távolabb fekvő területeket a macchia, erdők és mezőgazdasági területek mozaikszerű elrendezkedése jellemzi. Ez elsősorban azoknak a madárfajoknak kedvez, amelyek táplálékforrásként az ember által termesztett növényeket is felhasználják (olajfa, szőlő stb.). A napsütötte macchiával borított területek jellemző fajai a bajszos poszáta (Sylvia cantillans), a kucsmás poszáta (Sylvia melanocephala) és a dalos poszáta (Sylvia hortensis). A mezőgazdasági területek leggyakoribb madárfajai az erdei pinty (Fringilla coelebs), a zöldike (Carduelis chloris), a vörösbegy (Erithacus rubecula), a seregély (Sturnus vulgaris) és a tengelic (Carduelis carduelis). A sziklás területeket különösen a hüllők kedvelik: fali gyík (Podarcis muralis), nyugati zöld gyík (Lacerta bilineata), lábatlan gyík (Anguis fragilis) és sárgászöld haragossikló (Hierophis viridiflavus). A folyóvizek környékén gyakoriak a kétéltűek, mint a mediterrán leveli béka (Hyra mediterrania). Az emlősöket elsősorban a rágcsálók és a kis termetű ragadozók képviselik: mogyorós pele (Muscardinus avellanarius), közönséges kószapocok (Arvicola terrestris), vörös róka (Vulpes vulpes), borz (Meles meles), menyét (Mustela nivalis), nyest (Martes foina). A madárvilág jellemző fajai az egerészölyv (Buteo buteo), a kuvik (Athene noctua), a gyöngybagoly (Tyto alba) és a kígyászölyv (Circaetus gallicus). Az árnyékos, örökzöld tölgyesek lakói a szajkó (Garrulus glandarius), a kakukk (Cuculus canorus), a fekete rigó (Turdus merula) és a széncinege (Parus maior). Az emlősöket a kistestű mogyorós pele (Muscardinus avellanarius), az etruszk cickány (Suncus etruscus) képviselik. A fenyvesek állatvilágának jellemző emlősfajai a mókusfélék, a pele, a vörösróka és a borz. A madárvilág képviselői a nagy fakopáncs (Picoides maior), a fenyvescinege (Parus ater), a nyaktekercs (Jynx torquilla) és a rövidkarmú fakusz (Certhia brachydactyla). A lombhullató erdők erdőkben előforduló madárfajok a csuszka (Sitta europaea), a zöld küllő (Picus viridis), a kék cinege (Parus caeruleus), a barátposzáta (Sylvia atricapilla), az ökörszem (Troglodytes troglodytes) és a macskabagoly (Strix aluco). Emlősfaunája megegyezik a fenyvesekével, de gyakoribb a mókus. Gyakoriak ugyanakkor a hüllők és a kétéltűek, kiváltképp a vízisikló (Natrix natrix) és az erdei sikló (Elaphe longissima). Az elhagyott kőfejtők területén, különösen Porto Venere környékén nagyszámú denevérpopuláció él: barna hosszúfülű-denevér (Plecotus auritus), nagy szelindekdenevér (Tadarida teniotis), fehérszélű denevér (Pipistrellus kuhlii), rőt koraidenevér (Nyctalus noctula), szőröskarú koraidenevér (Nyctalus leisleri) és alpesi denevér (Hypsugo savii). A barlangokban éjjeli életmódhoz alkalmazkodott állatfajok is élnek, mint például a füleskuvik (Otus scops). ## Történelem ### A rómaiak előtt A legrégebbi emberi tevékenységre utaló nyomok a palmariai Grotta dei Colombiból (Galambok barlangja) származnak, de mivel szétszóródtak az üledékekben, a pontos kormeghatározás nehézkes. A barlangot valószínűleg már a paleolitikumban lakták, erre utalnak az emberi csontmaradványok valamint a kezdetleges eszközök, mint nyílhegyek, vésők, illetve kilyukasztott kagylókból készült ékszerek. Ezek az i. e. 30000 és i. e. 5000 közöttre datálható régészeti leletek arra utalnak, hogy a szigetet már akkor benépesítették vadászó életmódot folytató emberek, amikor az még nem volt leválva a szárazföldtől. Ugyancsak ebben a barlangban találtak neolitikumi csiszolt baltákat is. Az i. e. 3000 – i. e. 2000 közötti időszakra datálható leletek tanúsága szerint, akkor már elsősorban temetkezési helyül szolgált a barlang. Ebben az időszakban Palmaria szigete már levált a szárazföldtől. A vidéken végzett többi feltárás azt tanúsítja, hogy a kiterjedt erdőségekkel borított Cinque Terrét kezdetben vadászó életmódot folytató emberek népesítették be, akik csak fokozatosan tértek át az állattartásra. Az állandó emberi jelenlét bizonyítékai az itt talált menhirek is. A két legnagyobb kőtömb Campiglia Tramonti mellett illetve a Capri-hegyen áll. A bronzkorban alakultak ki az első szervezett települések. A pagusok (jelentése falu) ellenőrizték a castellókat (jelentése erőd, vár), amelyek lényege a kisebb területek (úgynevezett vici) védelmének a biztosítása volt. A hegytetők területét a pagusok közösen birtokolták, közösen alakították ki az úgynevezett compascuumot, amelyek az évszázadok során aztán comunaglie-vé (jelentése község) alakultak át. A legjobban fennmaradt castello Pignone völgyében található. ### A rómaiak A rómaiak i. e. 177-ben hódították meg Liguriát, és még ugyanebben az évben alapították meg kolóniájukat Lunát (ma Luni, Ortonovo frazionéja). Mindemellett a pagusok még több évszázadon át a vidék meghatározó szervezeti formái maradtak, tekintve, hogy a rómaiaknak kevés érdekük fűződött a terméketlen vidék azonnali átszervezéséhez. A pagusok fennmaradása és fejlődése a vidéket átszelő kereskedelmi utaknak volt köszönhető. Egyik hipotézis szerint a fő építőanyagokat és mezőgazdasági termékeket Porto Veneréből a hegygerincet keresztező úton szállították a Cinque Terre vidékére, az elosztást pedig az egyes castellókat összekötő út segítette. Egy másik feltételezés szerint, még a hódítások előtt engedélyezték a kikötést a római hajóknak, így tengeri úton tudták biztosítani a szükséges anyagokat és termékeket. A hódítások után a rómaiak tevékenységüket a Luna környéki mezőgazdasági szempontból jelentős, úgynevezett agro lunense vidékére összpontosították, s ennek köszönhető, hogy a Cinque Terre falvai egészen a középkorig megőrizték szervezeti formájukat. Mindössze Porto Venere jelenik meg korabeli római feljegyzésekben, mégpedig Sztrabónnál, aki i.e. 50-ben egy rövid ideig itt élt ma Villa Varignanónak nevezett épületben. Ő említi, hogy Porto Venere kikötőjében márvánnyal kereskedtek. Az i. e. 2. és i. e. 1. században Porto Venere falusias jellegű település volt, szétszórt épületekkel, a későbbiekben azonban felépültek thermái, ciszternái, valamint fennmaradt egy művészettörténetileg igen jelentős márványszobor gyűjtemény is. Idősebb Plinius említést tesz egy bizonyos borfajtáról („vinum lunense”) azonban nem tisztázott, hogy ez valóban a Cinque Terre vidékéről származott volna, hiszen abban az időben még nem volt annyira elterjedt a borászat, mint napjainkban. I. e. 109-ben Marcus Aemilius Scaurus meghódította a ligurokat és megépíttette a Pisát és Lunát összekötő Via Aemiliát, amely révén a Cinque Terre falvai is bekapcsolódtak a Római Birodalom kereskedelmi életébe. A vidék egyik virágkorát Augustus császár idejében élte meg, amikor a rómaiak mellett ligurok is megtelepedtek a vidéken (elsősorban Luna körül). A Római Birodalom hanyatlásával párhuzamosan a vidék gazdasági élete is hanyatlásnak indult. Az egymást követő éhínségek és földrengések következtében a lakosság száma jelentősen megcsappant, a kereskedelmi utak elzáródása miatt a még fennmaradt lakosok az önfenntartó mezőgazdaság felé fordultak, és a gótok, a lombardok, majd a szaracénok inváziói elől a magasabb vidékekre húzódtak vissza. ### A középkorban A középkor elején a pagusok helyét fokozatosan átvették az esperesi kerületek valamint a magasabb rendű egyházi szervezeti formák. A 6. században bizánci szerzetesek érkeztek és egy kolostort alapítottak Tino szigetén. A Monterosso feletti Soviore szentélyt valamint a Vernazza feletti Reggio szentélyt valószínűleg szintén ekkor építették. A Soviore szentélyt Rothari longobárd király seregei pusztították el 644-ben. A 10. századig kialakultak Marinasco, Pignone és Ceula kerületei, ezek nagyjából régi pagusoknak feleltek meg területileg. Marinasco felügyelete alá tartoztak a Cinque Terre keleti részei, Pignone kerületéhez tartoztak Monterosso egyes részei és Vernazza, míg Ceula kerületéhez a Levantótól keletre fekvő részek. Ezen esperesi kerületek újjászervezése során alakultak aztán ki Monterosso al Mare, Vernazza, Corniglia, Riomaggiore és Porto Venere kerületei. A 10. század közepén a Cinque Terre, valamint a levantói riviéra része lett az Obertenghi család feudumának, amelynek központja Luni volt. A Cinque Terre tengerpartja ekkor még lakatlan volt, ugyanis a lakosság a szaracén kalózok portyázásai elől a magasabban fekvő területekre húzódott vissza. A 11. században épültek meg Vernazza, Monterosso al Mare és Porto Venere erődjei a szaracénok elleni védelem biztosításaként. A 11. században a Tino szigeti kolostort átvették a bencések. A San Venerio-kolostornak volt alárendelve a három sziget (Tino, Tinetto, Palmaria), Porto Venere, Levanto, Moneglia, valamint Korzika is. A bencéseknek nagy szerepük volt a vidék gazdasági életének fellendítésében, ugyanis támogatták a mezőgazdaságot, bevezették a füge, az olajbogyó (olívabogyó) és a szőlő termesztését. A bencések mellett jelentős hatalommal bírtak a vidéken korzikai nemesi családok (Vezzano, Lavagna, Carpena, Ponzò, Corvara, Ripalta), valamint Luni grófjai. A teljes politikai stabilitás a 13. század végére érte el a vidéket, amikor a Genovai Köztársaság fennhatósága alá került. Ezzel párhuzamosan indult meg a Tino szigeti kolostor hanyatlása, amelyet aztán a 12. század közepén az Ágoston-rendiek vettek át. A genovaiak felismerték Porto Venere stratégiai jelentőségét, és az addig mindössze néhány épületből álló település köré egy erődítményt építettek. A falu erődítményeit a 16. századig fokozatosan bővítették. Az úgynevezett Monterossói Királyság a Da Passano, majd Fieschi és Malaspina családok hűbérbirtoka volt, de a tényleges hatalmat a Genovai Köztársaság gyakorolta. 1132-ben a Passanók királysága, Levanto központtal szintén a genovaiak fennhatósága alá került, s csak a vernazzai Ponzók és Corvarák álltak ellen, jelentős károkat okozva a Pisa és Genova között zajló tengeri kereskedelemben. Vernazza erődjét 1182-ben foglalták el a genovai seregek, de a királyság csak 1207-ben került a köztársaság fennhatósága alá. 1210-ben Pisa ellenőrzése alá vonta ugyan Porto Venerét, de ez nem gyengítette a genovaiak hatalmát a vidék felett. 1251-ben a Riomaggiore és La Spezia közötti kis falvak lakosai a Vergiona-hegyen (valószínűleg a mai Monte Verrugoli) találkoztak, ahol esküt tettek Genova támogatására Pisával szemben. 1276-ban Nicolo Fieschi lavagnai grófot megfosztották a Riomaggiore, Manarola, Corniglia, Vernazza, Volastra, Biassa és Montale erődjei feletti jogtól és ezáltal a Cinque Terre formálisan is a Genovai Köztársaság része lett. A vidék mai arculata a 12–13. században kezdett el kialakulni: ekkor létesítették a hatalmas olajfákkal és szőlővel beültetett teraszokat. Az erőteljes erdőirtás következtében a mezőgazdaságilag hasznosított területek is jelentősen megnőttek. A Genovával fenntartott szoros kereskedelmi szálaknak köszönhetően a mezőgazdasági termelés is újabb lendületet kapott, különösen a borászat, amely a vidék hírnevét is megalapozta. A 14. század volt a Cinque Terre aranykora, a művészetek virágzásának ideje, amit a számos ekkor épült templom is kiválóan bizonyít. ### A 16–18. század Noha a vidéket többször is sújtották járványok, és a török kalózok is állandóan fenyegetésük alatt tartották, a demográfiai növekedés nem torpant meg. Ennek bizonyítéka, hogy a 16–17. századokban jelentős lépéseket tettek a falvak kibővítésére és újabb települések alapítására. Ebben az időben megerősítették és kibővítették a vidék erődítményeit, ezek közül a leglátványosabbak a riomaggiorei, a monterossói, valamint a Porto Venere-i. A tengerpart védelme érdekében számos őrtornyot építettek, többek között a magasabban fekvő kolostorok területén. Véres pillanat volt Monterosso al Mare történelmében, amikor 1545-ben tíz korzikai hadihajó elfoglalta a falut, felégette annak házait, elrabolta a nőket és gyermekeket. A 18. század közepéig a lakosság rendszeresen megemlékezett erről a tragédiáról. A vidék gazdasági központja ebben az időszakban Porto Venere volt, kikötőjén keresztül zajlott a tengeri kereskedelem java. Vernazza és Monterosso jelentős mezőgazdasággal rendelkezett. Ezen a két településen selyemszövő műhelyek is megjelentek, miután bevezették a selyemhernyó tenyésztését. Monterossóban elindult a citrom termesztése, ami aztán fokozatosan elterjedt a partmenti településeken. A legkevésbé fejlett települések – földrajzi adottságaik miatt – Corniglia és Manarola voltak. Ebben az időszakban alakult ki a ma is használható ösvényrendszer, amely keresztül-kasul szelte a vidéket, és amelyen keresztül szamárháton bonyolították a kereskedelem és a települések ellátásának kisebbik részét, mivel a jelentősebb árucsere továbbra is a tengeren keresztül zajlott. A 17. században a Cinque Terre falvai elveszítették önállóságukat: Monterossót Levantóhoz csatolták, a többi települést pedig La Speziához. 1701-ben közigazgatásilag egyesítették Riomaggiorét, Manarolát, Cornigliát és Vernazzát, a központ az utóbbi lett. Ez a látszólagos önállóság azonban rendkívül korlátozott volt a Genovai Köztársaság keménykezű, központosított államvezetése miatt (például a gabona és só kereskedelmét csakis Genova jóváhagyásával lehetett biztosítani). Ugyanakkor a központi vezetés hatalmas adókat vetett ki a hús, a bor és a hal vásárlására. A 16. századtól kezdve alakultak ki a hagyományos tonnarák azaz tonhal halászati területek. A 17. századtól kezdve a halászat lépett elő a legfontosabb gazdasági ágazattá. Azonban a halászat is a genovai nemesség ellenőrzése alatt volt, akik csak ritkán biztosítottak védelmet a partok mentén portyázó kalózok ellen. ### A 19. századtól napjainkig 1797-ben a Genovai Köztársaság bukásával együtt a Cinque Terre francia megszállás alá került, ami 1814-ig tartott. A napóleoni háborúk idején a vidék gazdasági életének fejlődése is megtorpant a lakosságra kivetett egyre nagyobb adók, illetve a folyamatos sorozások okozta népességfogyás miatt. Napóleon ideje alatt alakították át a Porto Venere-i várat börtönné. A francia császár felismerte a La Spezia-öböl stratégiai jelentőségét, és ide telepítette át a genovai flottát. A Cinque Terre abból a szempontból jutott nagy jelentőséghez, hogy az öböl nyugati oldalának védvonalát jelentette. A háborúk ellenére a vidék borászati jelentősége nem csökkent, ez azonban nem volt elegendő, hogy a vidék lakosságának elviselhető életkörülményeket biztosítson. A napóleoni háborúk után Genova és La Spezia kikötői ismét bekapcsolódtak a kereskedelmi életbe, és ez, valamint a Via Aurelia 1822-es újra megnyitása lendített a kereskedelmi életen és hozzájárult a gyors iparosodáshoz. A Cinque Terre a háborúk után a Szárd-Piemonti Királyság része lett. Ebben az időszakban kövezték ki a főbb utakat. A vidéken Monterosso és Vernazza jelentős kereskedelmi flottával rendelkezett. A kereskedelem továbbra is a mezőgazdasági termékekre alapozott. 1861-ben a Cinque Terre is az Olasz Királyság része lett. 1874-ben épült meg a tengerparti vasútvonal, amely megszüntette a vidék elszigeteltségét és részben felszámolta a tengeri útvonalaktól való függőséget. Ugyancsak a vasút jelenléte okozta a lakosság migrációját La Spezia és Sestri Levante felé. Ez a kivándorlás a 20. század elején öltött nagy méreteket, ami a mezőgazdaságilag kevésbé produktív területek elnéptelenedéséhez vezetett. A két világháború és az 1918-as spanyolnátha-járvány szintén jelentősen hozzájárult a demográfiai hanyatláshoz. A második világháború után a filoxéra miatt a vidék szőlőinek többsége elpusztult. A század végén fellendülést hozott a vidéken a modern infrastruktúra kiépítése, valamint a vidék bekapcsolása a turisztikai életbe. Ezt elősegítette, hogy a Cinque Terrét az UNESCO felvette világörökségi listájára. A bizottság indoklása szerint a kelet-liguri riviéra, Cinque Terre és Porto Venere között kiemelkedő értékű kulturális helyszín, rendkívül festői táj, amely az ember és természet harmonikus kölcsönhatásának révén jött létre és amely évezredek óta jól szemlélteti azt a hagyományos életformát, ami napjainkban is meghatározza az itt élő közösségek társadalmi és gazdasági életét. ## Gazdasági élet ### Borászat A Cinque Terre egyik hagyományos gazdasági ágazata a borászat. A szőlőt a teraszosított domboldalakon termesztik, 1–2 méter magas pergolákra futtatva. A szőlőtermesztés rendkívül munkaigényes, ugyanis a szőlő mellett a teraszokat tartó kőfalakat is állandóan karban kell tartani. Másrészt a nehéz terepviszonyok miatt a gépesítés is nehezen oldható meg. A szőlő szállítására a helyi lakosok különleges, egysínű vasúti pályákat (trenino) építettek ki a teraszok között. Elektromos motorokkal hajtott kis kocsik szállítják ezeken le és fel a termést és a munkásokat. A szőlőtermés átlagosan 2000 kg 3000 m2-re vetítve. Az eredeti szőlőfajtákat az 1913-as és az 1925-ös filoxéra-járvány teljesen kipusztította. Amerikából hozott erősebb szőlőfajtákkal ültették be ismét a teraszokat (Bosco, Albarola, Vermentino). 1973-ban minisztériumi határozattal elismerték a Cinque Terre és a Cinque Terre Sciacchetrà borfajták D.O.C. (denominazione di origine controllata) státuszát, ami azt jelenti, hogy a két borfajta ezen a néven csak itt termelhető. Mindkettő száraz fehérbor. ### Halászat Az 1970-es évekig a halászat volt a Cinque Terre egyik fő bevételi forrása, elsősorban Monterosso és Vernazza lakosainak. A halászatot napjainkban a turizmus szorította ki, de néhány család továbbra is a hagyományos módszereket alkalmazva folytatja e tevékenységet. A Cinque Terre Nemzeti Park megalapítása óta külön engedély kell a halászoknak. Évente 25 tonna kagylót és rákot, 3,5 tonna szardíniát, szardellát, makrélát, és ezen kívül még 20 tonna egyéb halfélét fognak ki. Az árut a helyi piacokon értékesítik, Monterossóban szardella-feldolgozó üzem működik, amelyben hagyományos módszerekkel, sóval végzik a tartósítást. A tengerpart mentén kagylótenyészeteket alakítottak ki. Az elsőt egy tarantói származású tudós, Emanuele Albano alapította 1887-ben. A legtöbb tenyészet Porto Venere és Palmaria szigete között található. ### Turizmus A turizmus Porto Venerében a 20. század kezdetén kezdődött, és hamarosan Monterossóra is kiterjedt, majd az elmúlt évtizedek folyamán a többi faluban is intenzíven fejlődött. A különleges táj, a művészet, a természet gazdagság, a partok és a kellemes éghajlat mind hozzájárultak a kedvező és vonzó körülmények megteremtéséhez. A környék szállodái mintegy 2300 vendég befogadására alkalmasak. Mindezekhez még további 9500 nyaraló és 1700 kempinghely társul. A turisták többnyire április és szeptember között látogatják a vidéket. A látogatók 70%-a olasz, külföldről legtöbben az Egyesült Államokból és Európa országaiból érkeznek. A Cinque Terre iránti érdeklődés az 1980-as években kezdett el növekedni Rick Steves útikalauzának köszönhetően, amelyben több oldalon át foglalkozott a vidék szépségeivel. A vidék nemzeti parkká nyilvánítása szintén turistaáradatot hozott magával. A statisztikák szerint évente több mint 15 millió turista látogatja meg a vidéket, legtöbbjük csak egy-egy napot tölt el itt. ## Az antropikus táj A teraszok, amelyek a 12. század végén, a szaracén támadások után jelent terjedtek el, a Cinque Terre tájának meghatározó elemei. Egy közelmúltbeli tanulmány négy fajta teraszt különített el. A legegyszerűbb típusnak, amit cuighe-nek neveznek, füves támfalai vannak, és az agyagos talajú zónákban, valamint enyhe, sziklamentes lejtőkön található. A második típust mészfalak támasztják, és leginkább Monterosso és Vernazza völgyeinek alsó részein találhatók. Itt a falak magasabbak mint azok esetében, amelyeket száraz kövekből építettek, és a jobb termés érdekében, valamint a zord időjárás és a lehetséges kalóztámadások elleni védelem céljából voltak építve. A teraszok támfalainak a többsége egyszintben van a talaj szintjéval és csak kevés esetben magasabb annál. Az utóbbi Tramonti vidékére jellemző. A falak 1–1,5 méteres szélessége a magasságuktól függött, lejtésük 10% és 20% között változott. A teraszok közé hosszú és meredek lépcsősorokat építettek kövekből. A teraszok falainak pusztulását a karbantartás hiánya okozta, különösképpen a már a csuszamlások által károsított lejtőkön. ## Konyhaművészet A Cinque Terre konyhaművészete nagyban hasonlít Liguria konyhájára, általános jellemzője, hogy kevés húst szolgálnak fel. Ennek az az oka, hogy a régióban kevés az állattartásra alkalmas terület. Ezt a hiányt a változatos halfogások pótolják. Jellegzetes helyi étel a trofie, ami egy tésztaféle, gesztenyéből és búzalisztből készítve. A fűszerek közül a legnépszerűbb a pesztó szósz, amely bazsalikomból, extra szűz olívaolajból, majoránnából, reszelt sajtból és fenyőmagból készül. Népszerű még a tagliatelle, amely szintén egy tésztaféleség, és amelyet körítésként használnak gombás, káposztás, babos és pesztós ételek mellé. A torta di verdura, azaz zöldségtorta tulajdonképpen egy felfújt süteményhez hasonlít: borágóval, majoránnával, petrezselyemmel, helyi fűszerekkel és egyéb zöldségekkel töltik meg. Ricotta sajttal, besamelmártással szolgálják fel. A torta di riso (avagy rizstorta) elsősorban Monterossóban örvend nagy népszerűségnek: ez egy rizsfelfújt száraz gombával töltve. További helyi ételek a frittate (omlett-féleség), a cotoletta di acciuga (kenyérmorzsával töltött szardella kisütve), a fritelle di bianchetti (apró sült halak) és a csicseriborsó-lisztből készült focaccia. ## A települések és a főbb látnivalók Közigazgatásilag a Cinque Terre területén három község (olaszul comune) osztozik: Monterosso al Mare, Vernazza (része Corniglia) és Riomaggiore (része Manarola). Északról dél felé, az óramutató irányában haladva Levanto, Pignone, Beverino, Riccò del Golfo di Spezia és La Spezia községek határolják. ### Riomaggiore A települést valószínűleg a 7. században alapították görög menekültek. A középkor során a Turcotti család birtoka lett, majd 1276-ban a Genovai Köztársaság hódította meg. A település a Maggiore folyó szurdokvölgyének torkolatában épült fel. A folyót mára betakarják az épületek. A házak a völggyel párhuzamos sorokban épültek meg, a közlekedést meredek utak és lépcsősorok biztosítják. A településnek két hagyományos része van: a tengerparti borgo dei pescatori (halászok városa) és a fentebb fekvő borgo dei contadini (parasztok városa). A település kikötője kicsi, rövidke partja kavicsos. A főbb látnivalók: - a 14. században épült San Giovanni Battista-templom, - a 13. században épült Sant’Antonio-templom, - a 16. századi Santa Maria Assunta-templom, - a 15. századi San Rocco és San Sebastiano templomok, - a Turcotti család által építtetett vár (castello). ### Manarola Manarola sokkal régebbi település, mint Riomaggiore, amelyhez jelenleg közigazgatásilag tartozik. A rómaiak alapították. Az ókorban Manium Arula néven volt ismert (jelentése Manes oltára). A mai településközpont a 12. században alakult ki, amikor a lakosság közelebb költözött a tengerparthoz. Carpeni és Fieschi hűbérurai birtokolták, majd 1276-tól a Genovai Köztársaság fennhatósága alá került. A település a mára már teljesen befedett Groppo patak völgyében épült ki, valamint a tengerbe nyúló meredek sziklán. A főbb látnivalók: - a 14. században épült San Lorenzo-templom, - a 13. században épült védművek romjai. ### Corniglia Corniglia egy kis falu, közigazgatásilag Vernazza része. Neve valószínűleg a római gens Corneliából származik. Az egyetlen település az öt közül, amelyik nem a tengerpartra épült, hanem egy partmenti szikla tetejére. Ugyanakkor a legkisebb az öt település közül. Lavagna grófjainak birtoka volt, majd 1276-ban a Genovai Köztársaság szerezte meg. A főbb látnivalók: - a 14. században, gótikus stílusban épült San Pietro-templom, - az 1556-ban, a genovaiak által épített szögletes őrtorony, valamint az e körül felépített kis vár romjai. ### Vernazza A település eredete valószínűleg a rómaiak idejére nyúlik vissza. A 10. század elejére épült ki a mai fekvéséhez képest távolabb, a szárazföld belsejében. Fontos kikötő volt, a Passano, Ponzò és Fieschi családok birtoka, majd 1276-tól a Genovai Köztársaság része. Ezt követően helyeződött át a település központja a tengerpartra. A házsorok erődként védték a stratégiailag fontos kikötőt. A főbb látnivalók: - a 14. században, gótikus stílusban megépült Santa Margherita d’Antiochia-templom, - a 18. században alapított minorita kolostor, - a 11. századi Belforte erőd és őrtorony, amely a kikötő biztonságát hivatott szolgálni. ### Monterosso al Mare Valószínűleg a rómaiak alapították, de csak a 7. században épült ki. Tulajdonképpen két faluból áll. Mindkettő külön-külön völgyben épült ki, a közöttük magasodó meredek sziklafalon egy alagút biztosítja a kapcsolatot. Először a keleti, a Buranco folyó völgyében fekvő település jött létre, majd Fegina, a nyugati település. A legnagyobb a Cinque Terre települései közül és Monterossónak van a leghosszabb, strandolásra is alkalmas tengerpartja. A főbb látnivalók: - a 13. században, gótikus stílusban felépült San Giovanni Battista-templom, - a barokk Mortis et Orationis nevű kápolna, - a 17. században épült kapucinus kolostor, - az egykori erőd romjai, valamint a 16. században épült Torre Aurora őrtorony, - Arrigo Minerbi alkotása, a 14 méter magas Neptun-szobor. ## Közlekedés A települések közúton az SP 370-es Litoranea delle Cinque Terre megyei úton közelíthetők meg. Az út a tengerparttól távol, a dombok tetején kanyarog, az egyes települések leágazásokon át közelíthetők meg. Külön parkolókat üzemeltetnek a látogatók számára, a településekre csak a lakosok hajthatnak be. A főút Genova és La Spezia felől az A12-es, Parma felől az A15-ös autópályán át közelíthető meg. A települések között autóbuszvonalak biztosítják a közösségi közlekedést. Ha gépkocsival érkezik az ember, ajánlott leparkolni a kocsit a levantoi pályaudvarnál és onnan napijeggyel (lásd lent) vonattal továbbutazni (a parkolás 24 órára 10,80 euróba kerül, 2013). A Cinque Terre települései könnyen megközelíthetők vasúton, ugyanis a Pisa–La Spezia–Genova vasúti fővonal a tengerparton halad, nagyrészt alagútban. A településeket regionális járatok szolgálják ki, nagysebességű csatlakozás La Speziában lehetséges. Néhány InterCity vonat Monterossóban is megáll. Elkerülve az állomások pénztárainál a tömeget – Levanto–La Spezia közötti zónában – az idegenforgalmi irodákban is kapható napijegy, amely korlátlan számú átszállásra és utazásra jogosít és a buszjáratokon is érvényes (ára 16 euro/fő 2016 októberében). A települések között kiváló vízi összeköttetés létezik. A vízibuszok gyakran közlekednek, és összekötik Monterossót, Vernazzát, Manarolát és Riomaggiorét Porto Venerével, de indulnak járatok Levanto és La Spezia felé is. Egyedül Corniglia nem közelíthető meg a tengeren, kikötő hiánya miatt. A településeket rengeteg ösvény köti össze, ezek közül a legnevezetesebb a Manarola és Riomaggiore között húzódó Via dell’Amore. A gyalogos közlekedést – a kis távolságok ellenére – nehezítik a domborzati szintkülönbségek. Akadálymentesség szempontjából a térség jól átgondolt, a falvak és hegyi utak lejtősek, bárki számára jól használhatóak. A vasútállomások aluljáróiban, a vonatok peronjain, Manarola kikötőjében, kisebb hegyi szakaszokon viszont számolni kell lépcsőkkel. ## A Cinque Terre a művészetekben A Cinque Terre tájának szépsége számos írót, költőt megihletett. A legjelentősebb Eugenio Montale Nobel-díjas költő, akinek tiszteletére Monterossóban „irodalmi parkot” alakítottak ki, ugyanis a költő egy nyári rezidenciát tartott fenn a településen, amelyről több költeményében is megemlékezett. A Cinque Terre felbukkan továbbá Giovanni Boccaccio Dekameronjában, Francesco Petrarca Africájában, Francesco Sachetti Trecento-novelle gyűjteményében, Gabriele D’Annunzio verseiben és Gianni Brera Il corpo della ragassa című regényében. Köszönhetően a táj szépségének, a Cinque Terre kis települései számos film háttereként szolgáltak: - Carmela (1942) - Mr. Szeptember (Come September, 1961) - Sonne halt! (1962) - 500! (2001) Számos festő is élt és alkotott a vidéken: Telemaco Signorini, Antonio Discovolo, Ercole Salvatore Aprigliano, Giuseppe Caselli, Renato Birolli, Pietro Rosa, Lino Marzulli, Silvio Benedetto, Francesco Vaccarone. ## A világ 10 legszebb partjának egyike A National Geographic Traveller útimagazin 345 szakértője 2011-ben összeállította a világ legszebb partvidékeinek tízes listáját. A szerkesztőség a Cinque Terre-t az értékelt 99 partszakasz közül a 6. legszebbnek értékelte, mert itt sikerült megőrizni a „100 évvel ezelőtti Itáliát” és annak különleges életmódját.
817,122	K-pop	26,852,779	null	[ "K-pop" ]	A K-pop (케이팝, 가요, kajo) vagy koreai popzene többek között elektronikus, hiphop, pop, rock és R&B alapokon nyugszik és különálló zenei műfajként tartják számon. A koreai popzene alapjai az 1920-as évek trot műfajára vezethetőek vissza, ezeket a dalokat a japán enkadalok befolyásolták. A második világháborút követően elkezdett megnőni az amerikai kultúra befolyása Koreában, ami a populáris zenére is kihatott. Az 1970-es évek hippi-kultúráját, valamint az 1980-as évekbeli balladák korszakát 1992-ben éles fordulópont követte, ekkor jelent meg a Seo Taiji & Boys nevű együttes, akik új alapokra helyezték a koreai popzenét, megalkotva a mainstream popdalok sikerformátumát. A saját szokásrendszerével, különleges módon strukturált rajongótáborával és egyedi gyakornoki rendszerével külön szubkultúrát alkotó K-popot az úgynevezett idolegyüttesek (azaz fiú- és lányegyüttesek) dominálják, mint a BTS, a Super Junior, a SHINee, a Stray Kids, az EXO, a Mamamoo, a Blackpink, a Red Velvet, a Twice, de számos sikeres szólóelőadó is létezik, mint például PSY, Rain, BoA, IU, Jessi, Hyuna vagy Taemin. A K-pop-ipart a kiadóként is funkcionáló ügynökségek irányítják, melyek közül piaci részesedés tekintetében a legnagyobbak az S.M. Entertainment, a YG Entertainment, a JYP Entertainment és a Hybe Corporation. A K-pop hatással van az ázsiai divatra, több előadó is divatikonnak számít. A K-pop Ázsiában a legnépszerűbb, különösen Japánban, de a koreai hullám keretén belül, főképp az internetes megosztási lehetőségeknek és a cégek marketing-stratégiáinak köszönhetően a K-pop-előadók a világ többi részén is népes rajongótáborral bírnak. 2022-ben Japán mellett Kína és az Egyesült Államok volt a K-pop legnagyobb felvevőpiaca; ebben az évben minden korábbi exportrekordot megdöntött a műfaj. Európai és amerikai dalszerzők illetve producerek (például Quincy Jones, will.i.am, Ludacris és Swizz Beatz) is felfigyeltek a koreai popzenére és írnak dalokat K-pop-előadóknak. A K-pop leggyakoribb kritikája, hogy az előadókat „futószalagon gyártják”, a dalok többsége egynyári sláger, a dalszövegek felszínesek és az egész iparág túlzottan profitorientált, ami többször együtt jár azzal is, hogy az előadókkal méltánytalan szerződéseket kötnek a kiadók. ## Története ### A koreai populáris zene kezdetei A koreai popzene gyökerei egészen 1885-ig nyúlnak vissza, amikor egy amerikai misszionárius, Henry Appenzeller különféle amerikai és angol népdalokat illetve populáris dalokat mutatott be az iskolában, ahol tanított. Ezeket a dalokat koreaiul cshanggának nevezik, jellemzőjük, hogy valamely népszerű nyugati melódiát koreai dalszöveggel adnak elő. A népszerű amerikai népdal, az Oh My Darling, Clementine koreaiul például a Simcshongga címet viseli. A japán uralom idején (1910–1945) a cshangga dalok népszerűsége megnőtt, a koreaiak ezeken a dalokon keresztül fejezték ki az elégedetlenségüket a japán elnyomással szemben. Az egyik legnépszerűbb ilyen dal a Himangga (희망가; A remény dala) címet viselte. A japánok elkobozták a cshangga-gyűjteményeket és saját kiadású szövegkönyvekkel igyekezték befolyásolni az embereket. Az első feljegyzett koreai popzenei album Pak Csheszon és I Rjoszek E viharos idők című lemeze volt, mely 1925-ben jelent meg és japánból fordított népszerű dalokat tartalmazott. Az első, koreai szerző által írt popdal a Nakhvajuszu (낙화유수) volt, melyet I Dzsongszok énekelt 1929-ben. Az 1920-as években a koreai populáris zene jelentős átalakuláson ment keresztül, a koreai dalszöveggel előadott külföldi dalok helyett megjelentek a koreai dalszerzők által írt dalok. Ugyanebben az időben jelentek meg a trotdalok; a műfajra a népszerű japán enkadalok voltak hatással. A koreai popzene kezdeti korszakában a trotdalok voltak a legnépszerűbbek. A 2000-es években egyes popelőadók is visszanyúltak a trot műfajához, például Daesung a Big Bangből vagy a Super Junior együttes. ### 1940–’60-as évek: Az amerikai befolyás időszaka A második világháború, majd azt nem sokkal követő koreai háború ideje alatt a Koreai-félszigeten állomásozó amerikai katonáknak köszönhetően a koreaiak megismerkedtek az amerikai könnyűzenével és az ’50-es években a popzenével. Az Egyesült Szolgáltató Szervezetek (USO) számos híres amerikai művészt (például Marilyn Monroe, Louis Armstrong) utaztatott Koreába az amerikai csapatok szórakoztatására, ami a koreai közvélemény érdeklődését is felkeltette. 1957-ben elindult az American Forces Korea Network rádió, ami tovább növelte az amerikai könnyűzene népszerűségét. Az amerikai pop hatása érvényesült a koreai zenében is, a korábbi pentaton hangsort felváltotta a heptachord (hét fokú) hangsor és a koreai popdalokat az amerikaiak után kezdték el modellezni. Az amerikai hadsereg egy idő után helyi koreai előadókat kezdett el felléptetni a katonai klubokban; az előadóknak szigorú feltételeknek kellett megfelelniük. Ezek a fellépések olyan sikert arattak, hogy az ilyen tisztiklubok száma elérte a 264-et, az előadók pedig évente összesen 1,2 millió dollárnyi bevételhez jutottak, ami akkoriban Korea teljes exportértékével volt egyenlő. A koreai zenészek ezekben a klubokban amerikai country-, blues-, dzsessz- és rock and roll dalokat adtak elő. Az 1960-as években a dél-koreai gazdaság növekedésnek indult, az ország iparosodása a popzene terjedésében is szerepet játszott. Megjelentek az első magántulajdonú rádióállomások, fejlődésnek indult a filmipar. A korábban csak amerikai klubokban játszó koreai zenészek megnyíltak a helyi közönség felé. Amikor a The Beatles-láz elérte Ázsiát, megjelentek az első rockegyüttesek Dél-Koreában is. Az első koreai rockegyüttesnek az Add4-t tartják, akik 1962-ben alakultak. Szöulban 1968-ban rendeztek először tehetségkutató versenyt rockegyüttesek számára. A rock és a pop mellett továbbra is népszerűek maradtak a trotdalok. Már ebben az időszakban is voltak olyan koreai előadók, akik nemzetközi sikereket is magukénak tudhattak. 1959-ben a The Kim Sisters trió lett az első koreai együttes, akik lemezt adtak ki az Egyesült Államokban, felléptek Las Vegasban és többször szerepeltek Ed Sullivan show-műsorában. A trió egyik tagja, Mia Kim 2006 óta Budapesten él magyar férjével, Tommy Vig dobossal. Rajtuk kívül több más koreai előadó is jelentős sikereket ért el külföldön, főképpen Délkelet-Ázsiában. Han Mjongszuk The Boy in The Yellow Shirt című 1961-es dalát például egy japán énekes és Yvette Giraud francia énekesnő is feldolgozta. ### 1970-es évek: A koreai „hippi” folk-pop Az 1960-as évek végén és az 1970-es években a koreai popzene újabb átalakuláson ment keresztül. A zenészek többsége egyetemista volt vagy egyetemet végzett, a korábbi generációk zenészeivel ellentétben hobbiból zenélt és erőteljesen az amerikai életstílus befolyása alatt állt, ellenben az idősebb generációval, akik megélték a háborúkat és a japán elnyomást. Ez az ellentét a ’70-es évek folk-pop zenéjének fogadtatásában is megnyilvánult. A hallgatóság jórészt egyetemistákból állt, akik a terjedő amerikai hippistílust követték mind öltözködésükben, mind zenei ízlésük terén. Ezek a fiatalok ugyanúgy ellenezték például a vietnámi háborút, ahogyan az amerikai hippik – ennek következtében a koreai kormány több háborúellenes, liberális dalszövegű popdalt is betiltatott. Ennek ellenére a fiatalok zenéje népszerű maradt, 1977-ben például az MBC televíziócsatorna egyetemisták részére zenei vetélkedőtt tartott, ami több zenei fesztivál megalapításához vezetett. A korszak kiemelkedő zenésze volt az Amerikában felnőtt Han Deszu, akinek zenéjére Bob Dylan, Leonard Cohen és John Lennon volt nagy hatással. Han 물 좀 주소 (Mul csom csuszo; Adjatok vizet) című dala a fiatalok himnuszává vált, különleges énekstílusa és előadásmódja gyakran felháborította a közvéleményt, ami miatt a kormány végül betiltotta a dalait és a fellépéseit. Han New Yorkba költözött és ott folytatta a zenei karrierjét, csak az 1990-es években tért vissza Dél-Koreába. ### 1980-as évek: A balladák korszaka Az 1980-as évek legnépszerűbb műfaja a lírai ballada volt, ami 1985-ben I Kvangdzso Kakkai hagien nomu mon tangszin (가까이 하기엔 너무 먼 당신, „Túl messze vagy ahhoz, hogy közel légy hozzám”) című dalának megjelenése után vált igazán népszerűvé, I lemezéből több mint példány fogyott. A kor népszerű balladaénekesei közé tartozott még I Munsze (이문세), valamint Pjon Dzsinszop (변진섭), a „ballada hercege”. Az egyik legkeresettebb balladaszerző I Jonghun (이영훈) volt, akinek dalaiból 2011-ben Kvanghvamun jonga (광화문 연가; Kvanghvamun dala) címmel musicalt is összeállítottak. A ’80-as évek legnagyobb sztárjának Cso Jongphilt tartják, akinek 1980-ban megjelent első albuma hatalmas sikert aratott. Cso volt az első koreai előadó, aki a New York-i Carnegie Hall-ban felléphetett. 1980-ban minden nagyobb díjkiosztón elnyerte a legjobb előadónak, a legjobb zeneszerzőnek és a legjobb dalnak járó díjat. 1983-ban Japánba, 1985-ben Hongkongba is meghívták vendégszerepelni. Csot sokoldalú zeneszerzőnek tartják, akinek repertorája a rock, a dance, a trot és a folk-pop műfajára is kiterjed. ### 1990-es évek: A fordulópont 1992-ben volt a populáris zene fordulópontja Dél-Koreában, amikor megjelent a Seo Taiji & Boys nevű együttes. A trió az MBC csatorna tehetségkutató műsorában debütált Nan arajo (난 알아요, Tudom) című dalukkal, és a legkevesebb pontot kapták a zsűritől. A dal – és az azonos című album – a műsoron kívül azonban óriási sikert aratott, és az MTV Iggy megfogalmazása szerint az együttes „mindörökre megváltoztatta a K-popot”: „[az album] new jack swing-inspirálta ritmusai, fülbemászó rapszövegei és emlékezetes refrénjei egy csapásra meghódították a koreai közönséget”. A Seo Taiji & Boys dalszövegei a kor koreai társadalmának legégetőbb problémáival foglalkoztak, többek között emiatt is jelentősek a K-pop történelmében. Az együttes hangzása megalapozta a későbbi K-pop-dalok alapformátumát, nyomdokain indultak el az első hiphop és R&B-előadók, mint a Deux duó, a Jinusean, a 1TYM és Drunken Tiger. 1995-ben I Szuman (이수만) megalapította Dél-Korea legnagyobb ügynökségét, az S.M. Entertainment-et. A ’90-es évek végén megjelent még három ilyen ügynökség, a YG Entertainment, a DSP Entertainment és a JYP Entertainment. A Seo Taiji & Boys sikere nyomán a K-pop-ipar új célközönséget talált, a tinédzsereket. A tinikre fókuszáló pop megjelenésével sorra alakultak meg a Koreában idolegyüttesnek (idol group) nevezett fiú- és lányegyüttesek. Az első koreai fiúegyüttesnek a H.O.T.-ot tartják, akik 1995-ben debütáltak, ezt követően az ügynökségek sorra jelentek meg saját idolegyütteseikkel, mint a Sechs Kies, a S.E.S., a Fin.K.L, az NRG, a Taesaja, a Shinhwa és a g.o.d. Az 1997-ben bekövetkező ázsiai gazdasági válság a koreai előadókat a piac kiszélesítésére ösztönözte, a H.O.T. például kínai nyelvű albumot is kiadott. Ugyanebben az időszakban kezdtek el virágzani Szöulban az underground zenei klubok, olyan együttesekkel, mint a punk műfajban alkotó Pipi Band és a Crying Nut, akiknek mainstream népszerűségre is sikerült szert tenniük. ### 2000-es évek: A koreai hullám thumb\\|250px\\|A BTS 2019-ben A 2000-es években a K-pop a koreai hullám részeként erőteljes terjeszkedésnek indult, elsősorban Ázsiában, de az Egyesült Államokban és Európában is érezhető a hatása. Az első koreai előadó, akinek sikerült a japán Oricon slágerlistát vezetnie, BoA volt. Albumai milliós példányszámban keltek el Japánban. Ekkoriban tűnt fel Rain, akinek Kínában sikerült hasonló eredményeket elérnie, 2005-ös pekingi koncertjén például fő vett részt. Megjelentek az új generációs idolegyüttesek, mint a TVXQ, a Big Bang, a SHINee, a Super Junior, a 2PM, a Wonder Girls, a Girls’ Generation, a KARA és a 2NE1. Ezek az előadók amerikai producerekkel is dolgoztak, a 2NE1 például a The Black Eyed Peas-ből ismert will.i.am-mel, a Big Bang pedig a korábban Lady Gagával is dolgozó Laurieann Gibsonnal. A 21. században a K-pop terjesztésének elsődleges módja az internet. A hagyományos hanghordozókat egyre kevesebben vásárolják, így a digitális kiadványok szerepe egyre nő az iparágban. A K-pop-előadók ezen kívül a hagyományos, 1-2 évente kiadott nagylemez formátum helyett a rövidebb középlemez- vagy akár a kislemez-formátumot preferálják, amit gyakrabban jelentetnek meg. Az előadóknak így rövidebb időn belül kell megragadniuk a közönséget, emiatt elterjedtté vált a K-popban az úgynevezett hook alkalmazása a dalok felépítésében: ez általában a könnyen megjegyezhető, fülbemászó refrént jelenti. 2012-ben a leghíresebb K-pop-sztár PSY lett, akinek Gangnam Style című videóklipje futótűzként terjedt az interneten és néhány hét leforgása alatt túllépte a százmilliós megtekintést a YouTube-on. A népszerűségének köszönhetően szerződést ajánlott neki Mariah Carey és Jennifer Lopez kiadója, az Island Records. 2017-ben a BTS elnyerte a Billboard Music Awards Top Social Artist díját, koreai előadóként először, majd 2020-ban az első koreai előadó lett, akinek sikerült a Billboard Hot 100 slágerlista első helyére kerülni. 2020-ban az első K-pop-előadó lettek, akiket Grammy-díjra jelöltek. ### A Burning Sun-botrány thumb\\|250px\\|A Burning Sun klub bejárata Az úgynevezett Burning Sun-botrány 2019-ben robbant ki és alapjaiban rázta meg a koreai szórakoztatóipart, valamint a közvéleményt Koreában, de külföldön is részletesen tárgyalták. A szexbotrányban számos ismert koreai idol, valamint több rendőrtiszt is érintett. A történések tovább súlyosbították a Koreát amúgy is érzékenyen érintő úgynevezett ''-helyzetet: az országban óriási problémát jelentenek az illegálisan elhelyezett rejtett kamerák, melyekkel a nők beleegyezése nélkül vesznek fel szexuális aktust vagy éppen nyilvános mosdókban filmezik le a nőket, majd ezeket a videókat közzéteszik az interneten. A botrány 2019. január 28-án robbant ki, amikor az MBC Newsdesk egy 2018 novemberében történt állítólagos támadásról számolt be a Burning Sun nevű éjszakai klub egyik férfi vendége ellen, akit a jelentés szerint a klub egy alkalmazottja zaklatott. A szöuli rendőrség kezdett nyomozást az ügyben, és a figyelmük hamarosan a klub állítólagos prostitúciós és drogterjesztési tevékenységére terelődött, valamint az ezzel kapcsolatos rendőrségi korrupcióra. A klub egyik vezetője Seungri, a Big Bang együttes tagja volt, aki 2019 márciusában a botrány következményeképp visszavonult a szórakoztatóiparból. A botrány tovább terebélyesedett, amikor színész-énekes bevallotta, hogy titokban lefilmezte a szexuális aktusait a nők beleegyezése és tudta nélkül, és a videókat megosztotta egy chatszobában a barátaival, jobbára hírességekkel. Nyomozás közben az SBS csatorna funE műsora 2015-ből és 2016-ból is talált videofelvételeket és kapcsolódó beszélgetéseket a sztárok között. Az inkriminált hírességek közül (Highlight) és (F.T. Island) kiléptek az együtteseikből, (CN Blue) ügynöksége pedig elismerte, hogy a zenész tagja volt a chatszobának. Március 8-án, a nemzetközi nőnap alkalmából nők százai tüntettek ban a Burning Sun és hasonló éjszakai klubok ellen, követelve, hogy a társadalom fejezze be a nők szexuális tárgyként való kezelését. Bár 2018-ban is több ezer nő vonult utcára a rejtett kamerás felvételek ellen tiltakozva, a bálványozott hírességekkel kapcsolatos hasonló botrány mégis megdöbbentette a közvéleményt. A botrány súlyossága folytán elnök mélyreható nyomozást rendelt el. ## Jellemzői ### Hangzás és dalszöveg A koreai popzene a nyugati hangzásvilágot használja, többek között a pop, a rock, az R&B, hiphop és elektronikus zene műfajait vegyíti. A K-popot többször érte kritika a túlzottan amerikai hangzásvilága miatt, egyes kritikusok egyenesen úgy vélik, a koreai popipar gyakorlatilag nem tesz mást, mint a nyugati mintákat másolja, több koreai előadó is keveredett már plágiumbotrányba. A koreai popot gyakorta nevezik bubblegum popnak. A dalszövegeket általában felszínesnek és élettelennek találják, szlenggel és néha értelmetlen angol szavakkal tarkítva. Az elemzők egyetértenek abban, hogy a K-pop igen fontos eleme a vizuális élmény, ami egyrészt az előadó fizikai megjelenését, öltözködését, másrészt a koncertek és videóklipek szofisztikált vizuális megjelenítését jelenti. A K-pop-videók általában harsányak, színesek, extravagánsak, a hagyományos popvideókhoz szokottak számára gyakran sokkolóak vagy értelmetlenek. A K-popot kritizálják az erőteljesen „sztárgyár” jellege miatt, évente akár 60 új fiú- illetve lányegyüttes is piacra kerülhet, akiknek többsége egynyári slágerek után eltűnik: „készítsünk egy fülbemászó dalt, adjunk hozzá gyönyörű énekeseket, reklámozzuk agyon és a dal pillanatok alatt őrülten népszerű lesz”. A K-pop-ipar igen gyors léptékű és erős versenyágazat, a Korea Times megfogalmazása szerint „eldobható gyors dalok” tömeggyártását jelenti, amelyeket a hallgatók „letöltenek, aztán kitörölnek”. A K-pop-dalok többsége rövid életű a slágerlistákon, igen ritka, hogy egy dal hetekig toplistás legyen. Az alapformátum általában a fülbemászó refrén, amihez könnyen megtanulható, izgalmas tánckoreográfiát készítenek – ilyen például a Girls’ Generation Gee című dala vagy az Abracadabra a Brown Eyed Girls-től – a dalokat egy-két hónapig reklámozzák, azután elfelejtik őket. Az énekesnő Insooni szerint régen olyan dalokat írtak, amiket évekkel később is énekelt a közönség, „de a zene manapság csak annyiból áll, hogy az előadók három hónapig fellépnek, aztán abbahagyják. A rajongók többé már nem érzik felelősnek magukat a kedvencükért.” A K-pop-dalokat általában bevált dalszerzők írják, akik egy része Amerikában született vagy huzamosabb ideig ott élt koreai (ilyen például Teddy Park), azonban európai és amerikai dalszerzők és producerek (például will.i.am, Sean Garrett) is gyakran adnak dalokat koreai előadók számára. Vannak előadók, akik maguk is dalszerzők, például Tablo, G-Dragon, a CN Blue együttes vagy a Block B együttes tagjai. ### Divat A K-pop befolyása kiterjed a divatra is, főképpen Ázsiában, ahol a koreai popsztárok ruhái, frizurái és az általuk használt kozmetikai termékek keresettek a fiatalok körében. A divatcégek rendszeresen elkészítik a legnagyobb sztárok által viselt ruhadarabok másolatait. A K-pop előadók egy része divatikonná is vált, például a 2NE1 vagy a Big Bang együttes vezére, G-Dragon. Nyugati divattervezők, mint például Jeremy Scott, rendszeresen dolgoznak K-pop-előadókkal. Japánban 2012 januárjában koreai popelőadók közreműködésével divatbemutatót tartottak, melyre jegyet adtak el. Thaiföldön a hatóságok aggódnak, hogy a koreai popipar által népszerűsített divat túlságosan nagy hatást gyakorol a thai fiatalokra, akiknél az időjárási különbségek ellenére népszerűek a leggingek, illetve a bőrfehérítő krémek, amik segítségével a koreai sztárokra akarnak hasonlítani. Észak-Koreában a kormány szigorú rendelkezései ellenére is nagy az érdeklődés a dél-koreai divat iránt. Népszerűek a rövid szoknyák, a magassarkú cipők, az ujjatlan, kapucnis felsők és a divatos kiegészítők, annak ellenére, hogy a kormány tiltja az ilyen ruhanemű viselését. ## A K-pop-ipar működése ### Az ügynökség-kiadók A koreai popipar egyik sajátossága, hogy a lemezkiadók egyben ügynökségként (menedzsmentként) is funkcionálnak. Az óriáscégekké nőtt integrált ügynökség-kiadók a 2000-es évek eleje óta működnek ilyen formában. Az előadó felfedezése, megtervezése, felkészítése, marketingje, menedzselése és lemezeinek kiadása is egyetlen cégen belül történik. Eredetileg a három legnagyobb ilyen ügynökség-kiadó az S.M. Entertainment, a YG Entertainment és a JYP Entertainment volt, őket a popiparban a nagy hármak (Big 3) néven emlegetik, ezek a cégek a koreai részvénypiacon is jelen vannak. Piaci részesedés tekintetében sokáig az S.M. Entertainment volt a legnagyobb ezek közül. Az S.M. előadói indították el a koreai hullám popzenei részét és törtek be elsőként a japán piacra. A nagy hármak időnként együtt is működnek, 2012-ben például a YG Entertainment előadója, Se7en a JYP Entertainment vezérigazgatójától, Pak Csinjongtól kapott dalt, és a három vállalat képviselői együttesen zsűrizett az SBS csatorna Kpop Star elnevezésű tehetségkutató műsorában is. A nagy hármak három másik ügynökség-kiadóval (Star J Entertainment, AM Entertainment, Key East) közösen hozták létre az egyesített United Asia Management (UAM) ügynökséget. Az egyesülés célja a K-pop nemzetközi terjesztésének elősegítése mellett a hatékonyabb tehetséggondozó-rendszer kialakítása és az előadók szervezettebb menedzselése volt. A UAM válogatói nemzetköziek, nem korlátozódnak koreai nemzetiségű tehetségekre. A „megaügynökség” zenészeken, színészeken és rendezőkön kívül a szórakoztatóipar egyéb résztvevőivel is foglalkozik (például stylistok, fodrászok, sminkmesterek). Az egyesülést kritika is érte, mivel így többek szerint nagyobb nyomás nehezedik a műsorszolgáltatókra, illetve az egyesített nemzetközi stratégiának köszönhetően például a szervezetlen kínai szórakoztatóipar képtelen reagálni a koreai szórakoztatóipar termékdömpingjére. ### Pénzügyi háttér 2012-ben egy K-pop CD átlagos ára Dél-Koreában 13 dollár (2900 Ft) volt, Japánban a négyszeresét is elkérhetik. Az iTunes-on egy-egy K-pop dal körülbelül egy dollárba (220 Ft) kerül, az előadók ebből letöltésenként 2 centet (kb. 5 Ft) kapnak. Egy-egy K-pop-előadó lemezéből átlagosan 100- példányt adnak el, ami jó teljesítménynek minősül. Dél-Koreában annyira olcsó a CD, illetve az online letöltés, hogy a legtöbb előadó külföldön próbál meg érvényesülni, bevételeik nagy része pedig inkább reklámszerződésekből és televíziós sorozatokban, filmekben vállalt szerepekből származik. A K-pop-ipar az egyik legköltségesebb iparág: az előadók felkészítése, elszállásolása, lakásaik számláinak fizetése, a segítésükre rendelt menedzserek, tánckoreográfusok, stylistok, fodrászok és háttértáncosok kifizetése után az is előfordulhat, hogy az előadó maga alig kap valamit a bevételből. Vannak olyan K-pop előadók, akikre akár egymillió dollárt is költ az ügynökségük. A három óriás ügynökség-kiadó összbevétele 2011-ben meghaladta a 160 millió dollárt, a nettó profit tekintetében azonban csak a YG Entertainment könyvelhetett el növekedést, az SM és a JYP Entertainment 2010-hez képest kevesebb profitot termelt. A 2010-es évek végére a „nagy hármak” sorrendje teljesen felborult, a BTS együttes globális sikerének köszönhetően a Big Hit Entertainment bevétel és profit szempontjából is nagyot lépett előre, egy év alatt 95%-os bevételnövekedést ért el, 2019-ben 587,2 milliárd koreai t jelentett, valamint 98,7 milliárd profitot, ami 24%-os emelkedés. Ezzel mindhárom nagy kiadót megelőzte és a botrányoktól sújtott YG Entertainmentet ki is szorította a „három nagyból”. ### Gyakornoki rendszer A koreai popipar különleges rendszer szerint épül fel. A fiatal tehetségeket válogatókon nézik meg, mindegyik ügynökségnek vannak válogató időpontjai, melyekre az interneten keresztül is lehet jelentkezni demóanyag beküldésével. A különösen tehetségesnek ítélt fiatalokkal gyakornoki szerződést kötnek, gyakran már 12-13 éves korban, vagy még korábban. A gyakornok sokszor asszisztensi funkciót lát el már profi előadó mellett (ez a szakmai tréning mellett sokszor egyszerű kávéfőzést, vízhordást, törölközőtartást jelent). A szakmai gyakorlat minimum két év, de ennél sokkal több is lehet. A gyakornokoknak el kell költözniük otthonról, az iskolai kollégiumokhoz hasonlító, úgynevezett „lakóegységekbe”, és gyakran már befutott sztárrá válásuk után is itt kell lakniuk, a Big Bang együttes tagjai például 2006-tól több évig éltek együtt a Big Bang Dorm elnevezésű lakóegységben. A szakmai képzés (ének, zene, tánc) mellett a gyakornokok ugyanúgy iskolába járnak, ahogy más tinédzserek, és idegen nyelvi órákon is részt kell venniük (ez általában angol, a kínai és japán). Előfordul, hogy egy-egy gyakornok akár napi hat órát is táncol szünet nélkül. A gyakornokoknak a fizikai nehézségeken túl érzelmi és mentális nehézségekkel is meg kell birkózniuk, mert a menedzsereik nem kímélik őket, azzal a megfontolással, hogy ha gyakornokként képesek megbirkózni a kemény kritikával és érzelmi nyomással, híres sztárként könnyebben fognak boldogulni. A gyakornokság nem jelent feltétlenül egyenes utat a sikerhez, sok gyakornokot megszűrnek a rostán, csak azokból lehet előadó, akik tehetségük mellett kitartásról és kemény munkáról is bizonyságot tesznek. A Universal Music délkelet-ázsiai igazgatója szerint a koreai gyakornoki rendszer egyedülálló a világon. ## K-pop-kultúra ### Fogalmak és szokások A K-pop meglehetősen specifikus kifejezésekkel él. Ilyen például a koreai kultúra tiszteleti rendszerén alapuló megszólítások köre. Ezt mind a rajongók, mind az előadók használják. A koreai kultúra másik fontos eleme az idősebbek tisztelete, függetlenül attól, hogy valaki a húszas vagy hetvenes éveiben jár. A koreai popiparban a kultúra bonyolult életkor szerinti tiszteleti rendszerét tovább bonyolítja a saját rendszer kialakítása. Életkortól függetlenül ugyanis az is számít, hogy egy előadó vagy együttes mikor debütált és mennyire híres. Ennek megfelelően a fiatalabb (később debütált), illetve kevésbé híres előadók tiszteletük jeleképp a hagyományos koreai mély meghajlással, az inszával (인사) köszöntik a szeniorokat (선배, szonbe). Ennek elmulasztása nagy tiszteletlenség, ami miatt számos kritika érte például a T-ara együttes tagjait. A megszólítással együtt a megfelelő tiszteletteljes nyelvi formulákat is használniuk kell a junioroknak, nem elég pusztán meghajolniuk. A fiú- és lányegyütteseket Dél-Koreában idolnak, azaz bálványnak nevezik (idol group). A koreai popiparban rajongók kiszolgálásának szerves része a brománc, azaz a férfi előadók (különösen a fiúegyüttesek tagjai) között szövődő erős, érzelemmegnyilvánulásokkal (ölelés, puszilkodás) járó, nem szexuális jellegű baráti kapcsolat. A rajongók kedvenceiket párba (OTP: original true pairing) sorolják, akik a televíziós műsorokban és a fotózások során viselkedésükkel meg is erősítik ezeket a párosításokat. A brománcpárok neveit összevonják (például a G-Dragon–Seungri páros neve GRi), a nekik szurkoló rajongókat pedig shipper-nek nevezik (az angol worshipper, „imádó” szóból). #### Gyakran előforduló kifejezések ### Rajongói klubok A K-popban nagyon fontos szerephez jutnak a rajongói klubok, amelyek másképp – igen szigorú szabályok szerint – működnek és más a jelentőségük is, mint nyugaton megszokott. Az egyes együttesek rajongótáborainak saját nevük és színük van, a Girls’ Generation rajongóinak elnevezése SONE, színük a „gyöngyrózsaszín”, míg a Super Junior rajongótábora, az E.L.F. a kék színt viseli. A színnek nagy jelentősége van, mert a rajongók így mutatják ki a hűségüket és összetartásukat, különösen az olyan koncerteken, ahol több előadó is fellép, ilyenkor egy-egy szektorban tömörülnek össze a rajongók, ugyanazt a színt reprezentálva. Ha egy szín már foglalt, azt új előadó rajongótábora nem veheti fel. A koncerteken a rajongók az előadó színeit képviselő lufikkal vagy uniformis logóval díszített világító botokkal jelennek meg, ezek sokszor formájukban is tükrözik az előadó logóját. A színek korlátozott száma miatt egyes előadóknak nincs hivatalos színük, a Big Bang rajongói például korona alakú világító rudakkal különböztetik meg magukat, Se7en rajongóinak jelképe pedig a 7-es szám. A hivatalos klubok általában évente egyszer „feliratkozási hullámot” tartanak, amikor megadott időkereten belül lehet jelentkezni a klubba, általában bizonyos összeg kifizetése után. A feliratkozottak így attól függően, hogy hányadik hullámban lettek tagok, 1. generációs, 2. generációs stb. rajongóként mutatkoznak be. A klubok jól szervezettek, összetartóak, gyakran szerveznek jótékonysági akciókat. Divatos a koncerteken virágokkal, szalagokkal, kedves üzenetekkel díszített állványt küldetni az öltözőbe, újabban pedig Dél-Koreában a rajongói klubok több száz kilogrammnyi rizst is melléjük tesznek zsákokban, amelyeket aztán az előadók menedzserei rászorulók között osztanak szét. A zsákokra a rajongók titkos üzeneteket is felvésnek. A koreai rajongói klubok másik egyedi jellemzője a szervezett buzdítás (fan chant) a koncertek – főképp a televíziós fellépések – alatt, amikor a rajongók a dalok (a klub által) előre meghatározott részeinél egyszerre, hangosan kántálnak, vagy a dalszöveg egy részletét, vagy az előadó nevét (együttesek esetén a tagok nevét születési sorrendjük szerint). Külön weboldalak és számos oktatóvideó is létezik, amelyek az egyes együttesek dalainak kántálási sorrendjét tanítják. #### Extrém rajongók A rajongók extrém csoportját a K-popban szaszengnek (사생) nevezik. Ezek a rajongók a legvégső extremitásokig is hajlandóak elmenni, hogy kedvenc sztárjukat láthassák, csoportokba verődve követik őket, de vannak olyan szaszengek, akik nem riadnak vissza a telefonos zaklatástól, a betöréstől és az előadó fizikai zaklatásától sem. Egyes előadók kocsijára GPS-adóvevőt szereltek, hogy követni tudják. Olyan is előfordult, hogy az előadó autóbalesetet szenvedett az üldöző szaszengek miatt. Szöulban találhatóak kifejezetten a szaszeng-rajongókat kiszolgáló taxisok, akik akár napi 500 dollárt is elkérnek a sztárok követéséért. Más cégek a sztárok megfigyelésére specializálódtak, a szaszengek bérelik fel őket extrém megfigyelésre vagy akár a sztárok lakásába való betörésre is. Ezek a rajongók más előadókat is hajlandóak szabotálni, például a TVXQ együttes egyik tagjának italába mérget csempésztek, az énekesnek ki kellett mosni a gyomrát. Az is előfordult, hogy vérrel írt fenyegető levelet küldtek rivális előadónak. Számos híresség fakadt ki a szaszengek ellen, 2012-ben a legtöbb szaszengrajongóval rendelkező JYJ együttes egyik tagját vádolták meg azzal, hogy felpofozott egy zaklató szaszenget, de Csang Gunszok és a Super Junior egyik tagja is ingerülten reagált az egyes extrém megnyilvánulások alkalmával: ## Népszerűsége és hatása thumb\\|250px\\|A BTS a 2010-es évek második felétől a valaha volt legsikeresebb K-pop-előadónak számít világszerte Dél-Korea a világ popexportőrei között előkelő helyet foglal el, 2009-ben 31 millió dolláros bevételt hozott a gazdaságnak a popelőadók exportja, és az összeg évente 10%-ot nő. A legnagyobb felvevőpiac Japán, 2011-ben a japán zenei piac 7,8%-át tette ki a koreai pop, ez az arány évek óta nő. Ugyanebben az évben a koreai előadók által generált zenei CD-, DVD- és Blu-Ray-eladás meghaladta a 300 millió dollár értéket, ami 22%-kal volt magasabb a 2010-es évi eladásoknak, annak ellenére, hogy összességében a japán piaci eladások értéke csökken. 2010-ben mintegy külföldi látogatott Dél-Koreába a különféle K-pop-események (koncertek, lemezbemutatók, zenei díjátadók) miatt. A nemzeti adóhivatal szerint a koreai popsztárok bevétele 2010 és 2013 között 72,2%-kal nőtt, az átlagos éves bevétel 46,7 millió von, azaz kb. tízmillió forint volt 2013-ban, duplája a három évvel azelőtti adatoknak. A legtöbb bevételt produkáló sztárok 2014 első felében a Super Junior (31,4 milliárd von), a Girls’ Generation (30,3 milliárd von), a Big Bang (29,4 milliárd von) és a 2NE1 (27,5 milliárd von) voltak. 2017-ben csak a BTS együttes miatt érkezett az országba minden 13. külföldi turista, 2018-ban pedig az összes külföldi turista 7%-a látogatott Koreába miattuk. Számítások szerint az együttes évente 3,6 milliárd USD bevételt termel Dél-Korea számára. 2019-ben a zeneipari termékek exportja 640 millió USD értékű volt, ami 13,4%-os emelkedés az egy évvel korábbi adatokhoz képest. 2022-ben minden korábbi rekordot megdöntött a K-pop-lemezek exportja, 233 millió dollár értékben értékesítettek külföldre, ami 5,6%-kal magasabb a 2021-es értékesítésnél. A felvevő piacok 75%-át Japán, Kína és az Egyesült Államok tette ki, de a top 10-ben Németország és Hollandia is szerepelt. 2023-ban becslések szerint mintegy 100 millió fizikai lemezt adnak el koreai előadók; minden évben egyre többet, a globális trendekkel ellentétben, ahol évek óta folyamatosan csökken a fizikai zenehordozók eladása. 2023 első félévében a külföldre eladott K-pop-lemezek értéke meghaladta a 133 millió dollárt. A koreai hullám hatását mutatja, hogy több amerikai előadó is dolgozik illetve turnézik közösen koreai popsztárokkal (például Kanye West vagy a Jonas Brothers). A K-pop olyan elismert zenészek figyelmét is felkeltette, mint Quincy Jones, a Michael Jacksonnal is dolgozó Teddy Riley vagy Alicia Keys Grammy-díjas producer férje, Swizz Beatz. 2020-ban Lady Gaga közös dalt vett fel a Blackpink együttessel, Sour Candy címmel. A Billboard 2011 augusztusában elindította a saját K-pop toplistáját, de a YouTube is külön műfajként kezeli a K-popot. New Yorkban 40 ezer fős koncertet adtak koreai popsztárok egy fesztiválon, Párizsban pedig 14 ezer fős telt házas koncertet. A népszerű énekes-színész Rain a rajongóinak köszönhetően a Time magazin választásán a világ legbefolyásosabb embere címet is elnyerte. A K-pop harmadik helyen szerepel a CNN „12 ok, hogy meglátogassuk Koreát 2012-ben” listáján. 2011-ben a Big Bang Tonight című albumával felkerült az iTunes top 10-es listájára. 2011-ben a SHINee volt az első dél-koreai együttes, amely koncertet adott Londonban. A 2NE1, a Beast, a 2PM, az MBLAQ, a Big Bang és a Super Junior-M rendszeresen előkelő helyet foglalnak el a németországi VIVA zenei csatorna slágerlistáján. A Wonder Girls lett az első koreai együttes, amelynek sikerült felkerülnie az amerikai Billboard Hot 100-as listára. 2012-ben PSY Gangnam Style című dala világszerte hisztériát okozott és néhány hét leforgása alatt Guinness-rekorder lett, mint a YouTube történelmének legkedveltebb videója, több mint kétmillióan nyomták meg rajta a tetszik gombot. A dal 31 országban vezette a letöltőlistákat, novemberben pedig minden idők legnézettebb videója lett a YouTube-on. A Gangnam-őrület a dél-koreai Külügyminisztérium szerint fontos és hasznos az ország imidzsének alakítása szempontjából, a koreai hullám részeként számos koreai cégnek jelent marketinglehetőséget. Ugyanebben az évben megrendezték az első amerikai K-pop cont KCON 2012 néven. 2020-ban a BTS együttes minden idők legsikeresebb globális K-pop-előadójává vált, 14 lemezük összesen több mint 20 millió példányban kelt el, hét közülük egyenként is több mint egymillió darabszámban fogyott. A K-pop – és általában a koreai szórakoztatóipar – sikere egy Fülöp-szigeteki elemző szerint abban rejlik, hogy a koreai popipar nem a hagyományos módon közelíti meg a marketing fogalmát. A koreai sztárok úgynevezett fan service-szel állnak a rajongók rendelkezésére, ami egy igen közeli sztár-rajongó kapcsolatot jelent. A sztárok aktívak a közösségi oldalaikon, gyakran tartanak rajongói találkozókat, különleges projekteket készítenek kizárólag a rajongói klub tagjainak (a Big Bang együttes például minden évben rövid paródiát készít az az évi legnépszerűbb televíziós sorozatokból). Ezen felül a lemezeket különleges módon csomagolják, extrákat helyeznek el bennük, elérve, hogy a rajongók ne az internetről töltsék le az albumot, hanem meg is vegyék. A K-pop világméretű terjedése a Times magazin szerint nagyban köszönhető az internetnek, a Facebooknak, a YouTube-nak és Twitternek, illetve az olyan, specializált hírportáloknak, mint az Allkpop vagy a Soompi, ahol a YouTube-hoz hasonlóan gombnyomással lehet a közösségi oldalakon megosztani az információt. A Spotify streaming platform önálló műfajként kezeli a K-popot és saját gyűjteményt ajánl belőle. A K-pop Magyarországon is megjelent, 2009-ben a Csillag születik műsorban szereplő Bad Boyz tánccsoport többször is koreografált K-pop-dalokra, a vietnámi származású magyar énekes Düki pedig bevallottan a K-pop hatása alatt alkot. Magyarországon az első K-pop-koncertet a Teen Top együttes tartotta 2014-ben. Azóta több együttes ellátogatott Budapestre, többek között a Block B és a B.A.P is. 2015-ben Kazahsztánban létrehozták a Q-pop műfaját, melyre nagy hatással volt a K-pop. ### A legnézettebb K-pop-videók ## Kritikája A koreai popipar egy sokat kritizált iparág. A K-pop-ipar jellemzően kihasználja a fiatal tehetségeket, akik hosszú évekig „gyakornokként” dolgoznak egy-egy ügynökségnél, a BBC megfogalmazása szerint „rabszolgaszerződéssel”. A sztárokat gyakran évekre lekötik exkluzív szerződésekkel, melyekbe kevés beleszólásuk van, gyakran pénzügyileg sem igen kifizetődőek. 2009-ben a TVXQ együttes például bírósághoz fordult azzal, hogy túlságosan hosszúnak tartják a 13 éves szerződést a kiadóval, amellett, hogy alig látnak valamit a bevételeikből. A bíróság a javukra ítélt, aminek hatására a méltányos kereskedelemért felelős bizottság mintaszerződések kiadását javasolta a szerződések szabályozása érdekében. A koreai szórakoztatóiparban jelen van a gyakornokok és művészek szexuális zaklatásának problémája is. 2009-ben a Szépek és gazdagok sorozatból ismert Csang Dzsajon (장자연) színésznő öngyilkosságot követett el, búcsúlevelében azt állította, hogy menedzsere magas rangú tisztviselőkkel és menedzserekkel való szexuális aktusra kényszerítette. 2012 áprilisában a dél-koreai rendőrség letartóztatta az Open World Entertainment kiadó-ügynökség igazgatóját azzal a váddal, hogy több gyakornokot is szexuálisan zaklatott, valamint a cégéhez tartozó egyes fiúegyüttesek tagjait is erre kényszerítette. A The Economist'' szerint a koreai popipar az 1950-es évek amerikai popiparára hasonlít, ahol burjánzik a korrupció. 2011-ben 29 rádiós illetve televíziós alkalmazottat tartóztatott le a rendőrség korrupció miatt, a vád szerint több mint 30 millió forintnak megfelelő vont fogadtak el a toplisták és lejátszási listák manipulálásáért. A zene minőségét tekintve kritika érte a műfaj erőteljesen profitorientált „ipar”-jellegét, ami egymás után gyártott, gyors fogyasztásra szánt dalokat és együtteseket jelent. Egyes kritikusok szerint a K-pop csupán a nyugati popzenét imitálja, nincs benne eredetiség, a dalszövegek egy része pedig felszínes vagy értelmetlen angol kifejezésekkel tarkított. A végtelenségig utánzott, bevált dalformátumok, valamint az autotune alkalmazását is negatívumként értelmezik. Más kritikusok „mesterségesnek” minősítették a K-pop-dalokat és úgy vélték, a koreai előadók sokkal inkább támaszkodnak a látványra, mint az énektudásra. A CNN egyik riportere, Esther Oh megkérdőjelezte a K-pop „globális dominanciáját” is, példaként felhozva Se7en és BoA amerikai debütálásának kudarcba fulladását.
9,675	Heavy metal	26,855,877	null	[ "Heavy metal", "Metal", "Metalstílusok", "Rockzenei stílusok", "Zenei stílusok" ]	A heavy metal (vagy egyszerűen csak metal, metálzene) rockzenei műfaj, amely 1968 és 1974 között jött létre. A heavy metalt életre hívó, blues-rock- és pszichedelikusrock-gyökerekkel rendelkező együttesek gitár- és dobközpontú, vastag, kemény hangzást alakítottak ki, melyet erős torzítás és gyors gitárszólók jellemeznek. A heavy metal a könnyűzenei műfajok egyik legextrémebb formája. (A kifejezés eredeti jelentése angolul nehézfém.) Bár már a korai heavy metal együttesek, mint a Led Zeppelin, Deep Purple és a Black Sabbath is hatalmas közönséget vonzottak, ugyanakkor folyamatosan támadták őket a műfajon kívülről, ami azóta is végigkíséri a metalzene történetét. Mikor a heavy metal együttesek első hulláma kezdett kifáradni, az 1970-es évek végén felbukkant a brit heavy metal új hulláma (New Wave Of British Heavy Metal, rövidítve NWOBHM), amely sokkal inkább eltávolodott az eredeti blueshatásoktól, és beolvasztotta a műfajba a punk-rock fogósságát. A heavy metal az 1980-as években vált igazán népszerűvé világszerte, amikor sok, ma már szélesebb körben elterjedt alműfaja először kifejlődött. A metal korábban ismert formáinál jóval agresszívebb és extrémebb variációk jobbára csak az underground közönség figyelmét keltették fel, de például a glam metal és kisebb mértékben a thrash metal is már komoly kereskedelmi sikereket arattak. Magyarországon mindig is mostohán kezelték a műfajt, bár a nemzetközi trendeknek megfelelően, az 1970-es évektől már itthon is tömegeket vonzottak a külföldi példaképek követői, elsősorban a P. Mobil. Az állampárti kultúrpolitika miatt az első magyar heavy metal lemezek elkészítése azonban csak a következő generációnak adatott meg, az 1980-as évek második felében. ## Műfaji jellemzők A heavy metal tipikus jellemzői a gitár és dob uralta hangzás, az erős ritmusok, a komolyzenei, blues vagy szimfonikus stílus. Mindamellett, a heavy metal különböző ágai saját stilisztikai variációkkal rendelkeznek, melyek gyakran mellőzik, vagy módosítják ezeket a jellemzőket. Egy heavy metal együttesben a dobos, basszusgitáros, ritmusgitáros, szólógitáros és énekes – aki valamelyik hangszeren is játszhat – a legjellemzőbb felállás. A billentyűs hangszerek népszerűek voltak a korai metalegyütteseknél – különösen a (hammond) orgona és esetenként a mellotron – bár ezek használata már kevésbé megszokott. Az 1990-es évektől néhány stílus – a prog-metal, az európai power metal és utóbbi időkben a black metal – használ billentyűsöket, mások kerülik, noha a különböző alműfajok fejlődésével kezdik visszanyerni népszerűségüket. A heavy metal dalok nagyban támaszkodnak az erős, tisztán hangszeres komponensekre. A gitár és felerősített hangja a heavy metal kulcseleme. A gitárok gyakran túlvezérelt csöves erősítőkön vagy torzító elektronikán keresztül szólalnak meg, hogy erőteljesebb, vastag, kemény hangzást hozzanak létre. A heavy metal egyik kulcseleme a gitárszóló. A műfaj kialakulásakor a minél bonyolultabb szólók és riffek nélkülözhetetlen részei voltak a heavy metalnak. A gitárosok a söprés-pengetést (sweep-picking), az érintőstílust (tapping) és egyéb más technikákat használnak a gyors gitárjáték elérése érdekében, és sok alműfaj a virtuozitást fölébe helyezi az egyszerűségnek. A technológia fejlődésével a gitár hangjának megváltoztatására új módszereket alkalmaztak. Az 1970-es évek korai szakaszában felbukkantak a két gitárost alkalmazó együttesek. Sok együttes, mint például a Judas Priest vagy az Iron Maiden, követték a mintát, hogy a szóló- és ritmusfeladatokat két gitáros osztja meg egymás között. Az énekesek hagyományos frontemberi, együttesvezetői szerepével gyakran kerül összeütközésbe a gitár dominanciája, ami zenei feszültséget teremt. A heavy metalban egyformán fontos mindkettő, a gitár és az ének is. A metaléneklés meglehetősen változatos. Az énekesek képességei és énekstílusa Rob Halford (Judas Priest) és Bruce Dickinson (Iron Maiden) többoktávos teátrális énekétől kezdve egészen James Hetfield (Metallica) és Lemmy (Motörhead) rekedtes énekén át David Vincent (Morbid Angel) és George „Corpsegrinder” Fisher (Cannibal Corpse) gyomorból feltörő hörgéséig terjed. A basszusgitár többnyire jelentős szerepet játszik a metalegyütteseknél, a hangzás mély tónusait szolgáltatja, ami a zenét „súlyossá” teszi. Egyes zenekaroknál a basszusgitár hangját torzítják, és effektpedálok sorával modulálják. A metalegyüttesek basszusgitárosai az ujjal való pengetés helyett gyakran használnak pengetőt, a keményebb megszólalás eléréséhez. Sok más rockzenei műfajhoz képest a metaldalokban gyakran alkalmaznak basszusszólókat, főleg a dal első pár taktusában. A dobfelszerelés általában sokkal nagyobb, mint más rockzenei formáknál. A standard felső tam, lábdob, pergő, lábcin, kísérő és beütő cin mellett dupla lábdobot, számos felső tamot és sok különböző típusú cintányért használnak, valamint más ütős hangszereket is, például kolompot. Az élő megszólalás esetén a hangerőt gyakran tekintik lényeges tényezőnek. Jimi Hendrix és a The Who nyomán – utóbbi „A világ leghangosabb együttese” címet is birtokolta egy időben a Guinness Rekordok Könyvében – a korai heavy metal együttesek új mércét állítottak fel a koncertek hangerejét illetően. Tony Iommi, a stílusteremtő Black Sabbath gitárosa csak egyike azoknak a korai heavy metal zenészeknek, akik komoly halláskárosodást szenvedtek a koncertjeik nagy hangerejétől. A detroiti rocker, Ted Nugent és a The Who gitárosa, Pete Townshend, mindketten szinte teljesen megsüketültek mára. A heavy metal hangerőmániáját a This is Spinal Tap című áldokumentumfilmben figurázta ki a Spinal Tap nevű fantomegyüttes gitárosa, „Nigel Tufnel”, aki elárulta, hogy az ő Marshall erősítőin 11-re is fel lehet tekerni a hangerőt. ### A dalszövegek tematikája A Black Sabbath és az általuk inspirált sok-sok együttes a dalszövegekben „olyan mértékben koncentrálnak a sötét és nyomasztó témákra, amire korábban nem volt példa a popzene egyéb formáiban”, állítják David Hatch és Stephen Millward kutatók. Ők a Sabbath 1970-es, Paranoid című albumát hozzák fel példaként, „amelynek olyan dalai, mint a címadó Paranoid vagy a Fairies Wear Boots sérült személyiségekről szólnak (előbbi a paranoia, utóbbi a drogozás hatásait boncolgatja), míg más dalok szélesebb körű problémákkal foglalkoznak, mint a háború és a halál témája, a War Pigs és a Hands of Doom dalokban”. A nukleáris pusztítás témája később olyan dalokban került elő, mint a 2 Minutes to Midnight az Iron Maidentől, vagy a Killer of Giants Ozzy Osbourne-tól. A heavy metal műfajban túlsúlyban van a halál témája, mely rendszeresen felbukkan a dalszövegekben, még ha elég különböző módokon is, ahogy azt a Slayer vagy a WASP példája mutatja. A death metal és a grindcore legextrémebb formái agresszív és véres dalszövegekkel operálnak. A műfaj bluesgyökereiből eredően egy másik fontos téma a szex, amelynek vonala a Led Zeppelin kétértelmű dalszövegeitől a szókimondóbb glam és nu metal együttesekig terjed. A szerelmi tragédiák állandó témák a gothic és doom metalban, akárcsak a nu metalban, ahol még a fiatalkori szorongás foglal el központi helyet. A tradicionális heavy metal dalokban gyakran különös, fantasy ihlette dalszövegek szerepelnek, elrugaszkodva a valóságtól. Az Iron Maiden dalszövegei például nagyon gyakran mítoszok, regények és versek alapján íródnak, mint például a Rime of the Ancient Mariner, ami egy Samuel Taylor Coleridge-költeményre épül. A Led Zeppelin dalszövegei gyakran utalnak a Gyűrűk Ura történetére, vagy egyéb mítoszokra és néphagyományokra, ahogy a The Battle of Evermore, az Immigrant Song, a Ramble On, a No Quarter, és az Achilles Last Stand. Az 1980-as évektől kezdve a thrash metal felemelkedésével és az olyan dalok, mint az ...And Justice for All (Metallica), vagy a Peace Sells (Megadeth) felbukkanásával egyre több metáldalszövegben szerepel társadalomkritika. Az olyan alműfajok, mint a death metal, a black metal vagy a progresszív metal, gyakran foglalkoznak filozófiai mondanivalókkal. A heavy metal szövegi tematikája régóta célpontja a kritikáknak. Jon Pareles, a The New York Times kritikusa szerint „a heavy metal témája egyszerű, és látszólag univerzális. Hörgésekkel és sóhajokkal, félirodalmi dalszövegekkel egy határtalan bulit celebrál... a zene nagy része pedig stilizált és formalizált”. A zenekritikusok gyakran tartják a metáldalszövegeket éretlennek és banálisnak, mások pedig a nőgyűlölet és az okkultizmus támogatását kifogásolják. Amerikában az 1980-as években a PMRC petíciót nyújtott be a kongresszusnak, hogy szabályozza a könnyűzenei piacot a nemkívánatos dalszövegek miatt, különös tekintettel a heavy metal dalokra. 1990-ben két fiatal szülei az amerikai bíróságon beperelték a Judas Priest együttest; azzal vádolták, hogy a fiaik azért lettek öngyilkosok öt évvel korábban, mert egy Judas Priest-dal tudat alatt ezt sugallta nekik. Habár az ügy hatalmas médiavisszhangot váltott ki, végül ejtették a vádat. Néhány muszlim többségű országban a hivatalos álláspont szerint a heavy metal a tradicionális értékeket fenyegeti. Az olyan országokban, mint Marokkó, Egyiptom, Libanon és Malajzia, metálzenészeket és -rajongókat tartóztattak le és börtönöztek be. ### Látvány, divat, rítusok Ahogy sok populáris műfajnál, a látványelemek nagy szerepet játszanak a heavy metalnál is. A hangzáson és a dalszövegeken túl egy heavy metal együttes „imidzse” a lemezborítókon, a logókban, a színpadi kellékekben, a ruházatban, és a videóklipekben is megjelenik. Néhány heavy metal előadó, mint Alice Cooper, a KISS, és a Gwar, legalább annyira ismertek meghökkentő színpadi megjelenésükről és előadásaikról, mint a zenéjükről. A hátközépig érő hosszú haj Weinstein szerint a metáldivat elengedhetetlen ismertetőjele. Eredetileg a hippikultúrából vették át, és az 1980-as/1990-es évekre a metálosok hosszú haja „egy generáció gyűlöletét, szorongását és kiábrándultságát szimbolizálta, hogy látszólag sehol nem éreztek otthon magukat”, állítja Nader Rahman újságíró. A hosszú haj megadta a metálközösség tagjainak „azt az erőt, amire szükségük volt, hogy bármi ellen lázadjanak”. A heavy metal rajongók klasszikus öltözete „kék farmernadrágból, fekete pólókból, és fekete bőr- vagy farmerkabátokból áll. A pólókat általában a kedvenc metálegyüttesük logója, vagy egyéb képi megjelenítése díszíti”. A metálrajongók a „szado-mazo közösség öltözködését (láncok, fémszegecsek, koponyák, bőrök és keresztek) is átvették”. Az 1980-as években rengeteg minden hatott a metáldivatra, a punktól a gothic rockon át a horrorfilmekig. Sok metálelőadó az 1970-es/80-as években különleges alakú és feltűnően színezett hangszereket használt, hogy erősítse színpadi megjelenését. A divat és az egyéni stílus különösen fontos volt a korszak glam metal együtteseinél. A zenészek jellemzően hosszú, festett és hajlakkal beállított frizurát viseltek (innen az elnevezés: „hajmetál”); sminket, rúzst és szemfestéket használtak; tarka ruhákat, köztük leopárdmintás pólókat és mellényeket, szűk farmer-, bőr- vagy spandexnadrágot viseltek; fejpántokat és feltűnő ékszereket hordtak. Az élő előadások közben sok metálzenész headbangel, ami a fej ritmikus rázását jelenti, amit a hosszú haj még inkább kihangsúlyoz. Az ördögvilla, vagy ördögszarv, egy kézmozdulat, ami szintén elterjedt, és Ronnie James Dio népszerűsítette a Black Sabbath, majd a Dio énekeseként. Gene Simmons a Kissből azt állítja, hogy ő volt az első, aki koncerten mutatta be ezt a kézmozdulatot. A metálkoncertek közönsége nem a szokásos módon táncol; Deena Weinstein szociológus vitatja, hogy ez a főleg férfiakból álló hallgatóság és az „extrém módon heteroszexuális világnézet” miatt lenne. Weinstein két alapvető testmozdulatot figyelt meg, amelyek a táncot helyettesítik: a fejrázás és a karlengetés, mely egyszerre az elismerés jele és a ritmust követő mozdulat. A metálrajongók között népszerű a léggitározás, mind koncerten, mind az otthoni zenehallgatás közben. További jellemző közönségakciók a koncerteken a színpadról való leugrás (stage diving), a tömegszörfözés (crowd surfing), a moshingnak (pogónak) nevezett kaotikus lökdösődés, és az ördögszarvak felmutatása. ### Rajongói szubkultúra Deena Weinstein vitatja, hogy a heavy metal túlélése nagy mértékben annak az intenzív, kirekesztő és erősen maszkulin szubkultúra kialakulásának lenne köszönhető, amely körülveszi a műfajt. Míg a metal rajongótábora főleg munkásosztálybeli, fiatal, fehér férfiakból áll, „toleránsak azokkal szemben, akik kívül esnek ezen a demográfiai csoporton, de követik öltözködési szokásaikat, megjelenésüket, és viselkedésüket.” A szubkultúrával való azonosulást nem csak a közösen megélt koncertek, a közös divat erősíti, de a nyomtatott metálmagazinokhoz (fanzine), vagy a 2000-es években a weboldalakhoz (webzine) való hozzájárulásuk is. A metálszíntér egy „kívülálló szubkultúraként” jellemezhető, saját magatartási kódexszel. Ez a kódex számos kötelezettséget ró az előadókra: abszolút hűségesnek kell lenniük a zenéhez, és az azt támogató szubkultúrához; nem szabad, hogy érdekeljék őket a kereskedelmi sikerek és a rádiós slágerek; továbbá tilos „eladni magukat”. A rajongók számára a kódex az „intézményesített hatalommal való szembenállást, és a többségi társadalomtól való elkülönülést” hirdeti. A metálkutatók megfigyelték a rajongóknak azt a hajlamát, ahogyan osztályozzák az előadókat és néhányat elutasítják mint „pozőröket”, akik „úgy tesznek, mintha a szubkultúra részei lennének, de azt tartják róluk, hogy hiányzik belőlük a hitelesség és az őszinteség”. ## A heavy metal kifejezés eredete A heavy metal (magyarul nehéz fém) kifejezés eredete mint zenei meghatározás meglehetősen bizonytalan. A szókapcsolatot századokon át a vegyészetben és a kohászatban használták. A kifejezés egyik korai megjelenése a modern kultúrában William S. Burroughs író nevéhez köthető. The Soft Machine című, 1962-es novellájában az egyik szereplő „Uránusz Willy, a Heavy Metal kölyök”. Burroughs következő regényében (Nova Express, 1964) továbbfejlesztette a témát, és a függőséget okozó drogok metaforájaként használta a nehéz fém kifejezést. Ian Christe heavy metal történész 2003-ban megjelent könyvében (Sound of the Beast: The Complete Headbanging History of Heavy Metal) így magyarázza, hogy mit jelentenek a kifejezés egyes szavai a hippi szlengben: a heavy nagyjából a hatásos vagy ütős szinonimája, és metalnak neveznek egy bizonyos hangulatot, mintha valaki fémekkel gürcölne vagy fémek súlya nyomná. Ebben az értelemben a heavy szó lényeges eleme volt az 1950-es évek eleji beatirodalomnak és a későbbi ellenkultúra szlengjének, az 1960-as évek közepén pedig már általánosan utalt a „nehéz zenékre” – a popzenei kínálat tipikusan lassú, keményebben megszólaló formáira. Az Iron Butterfly együttes 1968 elején megjelent bemutatkozó lemezének címe: Heavy. Dalszövegben először – még ugyanabban az évben – a Steppenwolf híres Born To Be Wild dalában bukkant fel a heavy metal szókapcsolat. A kifejezés zenei eredetének egy későbbi – vitatott – magyarázatát a Jimi Hendrix Experience korábbi menedzsere, Chas Chandler szolgáltatta egy 1995-ös interjúban. Állítása szerint a heavy metal szókapcsolat a New York Times hasábjain, egy Jimi Hendrix egyik koncertjéről írt beszámolóban szerepelt először, a hatvanas évek második felében, ahol a szerző úgy jellemezte az előadást, „mintha nehéz fém zuhogott volna az égből”. A Chandler állítását alátámasztó eredeti cikket még nem sikerült megtalálni. Egy zenei stílus leírására első alkalommal a Creem rockmagazin 1971. májusi számában használta a kifejezést Mike Saunders kritikus, a Sir Lord Baltimore együttes Kingdom Come című lemezéről írva: „A Sir Lord Baltimore úgy tűnik bevet minden heavy metal trükköt, ami a nagykönyvben meg van írva.” A kifejezés elterjesztésében szerepe volt a Creem egy másik kritikusának, Lester Bangsnek is, aki az 1970-es évek elején az olyan együttesekről szóló írásaiban használta, mint a Led Zeppelin és a Black Sabbath. Számos zenekritikus kezdetben gúnyos megjegyzésként használhatta a heavy metal megjelölést, de a stílus rajongói gyorsan elfogadták ezt a címkét. A magyar nyelvben a kifejezésnek kétféle írásmódja helyes, kiejtése mindkettőnek megegyezik. Legelterjedtebb az eredeti angol írásmód (heavy metal) használata, de a fonetikus átírás is alkalmazható (hevi metál), bár utóbbi nagyon-nagyon ritkán fordul elő. A kétféle írásmód különböző mutációi (például: heavy metál) abszolút helytelenek. A heavy metal és a hard rock kifejezések gyakran keveredtek, elsősorban az 1970-es évek együtteseinek vonatkozásában. Abban az időszakban még egymás szinonimái voltak, például az 1983-as kiadású Rolling Stone enciklopédia egyik szócikke szerint „az agresszív, bluesalapú hard rock stílusáról ismert Aerosmith a hetvenes évek közepének csúcs heavy metal zenekara volt Amerikában”. Az Aerosmith klasszikus hangzását – az egyértelműen tradicionális rock and roll gyökerei miatt – ma már kevesen neveznék heavy metalnak. Még ha néhány együttes neve szorosan összeforrt is a műfaj felemelkedésével – mint a Led Zeppelin és a Deep Purple –, a jelenkori metálközösség nagyrészt nem tartja őket heavy metal együttesnek. ## Története ### Előzmények (1960-as évek közepe) A korai brit rockegyüttesekre nagy hatással volt az amerikai blueszene. Az 1960-as évek közepén olyan együttesek mint a The Rolling Stones és a The Yardbirds sok – eredetileg akusztikus gitáron előadott – klasszikus bluesnótát vettek lemezre elektromos gitárral és olykor gyorsabb tempóval. Ezekkel a zenei kísérletekkel az angol bluesalapú csapatok – és az általuk inspirált amerikai együttesek – kialakították azokat a stílusjegyeket, melyek a heavy metal alapjait adják: középpontban a kemény akkordokból építkező hangos és torzított gitárjáték. Ennek a megszólalásnak a népszerűsítésében kiemelkedő szerepet játszott a The Kinks 1964-es slágere, a You Really Got Me. A gitárhangzás fejlődésében jelentős szerepe volt a gitárerősítők feedback technológiával szerelt új generációjának. A The Kinks gitáros Dave Davies mellett más gitárosok, mint például Pete Townshend (The Who) és Jeff Beck (Tridents, The Yardbirds) is kísérleteztek a feedback technikával. Hogy az egyre hangosabb gitárral lépést tudjanak tartani, a dobosok is erőteljesebb megszólalást, komplex és szintén hangosított megközelítést kezdtek alkalmazni, szemben a blues-rock – apró dobfelszereléseken elővezetett – kezdeti maszatolós dobolási stílusával. Az énekesek is hasonlóan módosították technikájukat és erősítőkön keresztül növelték önbizalmukat, gyakran stílusosabb és drámaibb előadásmóddal kísérve. A puszta hangerő tekintetében – főképp az élő koncertek esetén – a The Who „minél-nagyobb-és-hangosabb-Marshall-falakat”-megközelítése volt az irányadó. Az erősítő- és felvételi technika egyidejű fejlődésével lehetőség nyílt ennek a súlyosabb megszólalásnak a sikeres lemezre préselésére is. A blues-rock és a pszichedelikus rock összeházasítása képezte a heavy metal igazi alapját. A műfajok összeolvasztásának egyik legnagyobb hatású együttese a Cream trió volt, akik masszív, súlyos hangzást alakítottak ki a gitáros Eric Clapton és a basszusgitáros Jack Bruce közti uniszónó riffeléssel és Ginger Baker dupla lábdobjával. Első két nagylemezüket – Fresh Cream (1966) és Disraeli Gears (1967) – az eljövendő műfaj alapvető prototípusaként tisztelik. A Jimi Hendrix Experience bemutatkozó albuma, az Are You Experienced? (1967) szintén nagy hatású volt. Hendrix virtuóz technikáját sok metálgitáros igyekezett később felülmúlni, és az album legsikeresebb dalát, a Purple Haze-t néhányan az első heavy metal slágerként aposztrofálják. ### Kialakulása és korai népszerűsége (1960-as évek vége, 1970-es évek eleje) 1968-ban a hangzás, ami heavy metal néven lett ismert, kezdett összeérni. Sok kutató és rajongó a Blue Cheer által feldolgozott Eddie Cochran klasszikust, az 1968 januárjában megjelent Summertime Bluest tartja az első heavy metal dalnak. Júliusban három korszakalkotó felvétel jött ki: a Steppenwolftól a Born to Be Wild a tipikus heavy metal dalszöveg őseként; a Yardbirdstől a Think About It dal – az együttes utolsó kislemezének B-oldaláról – Jimmy Page gitáros játékával, mely előrevetítette azt a fémes hangzást, ami hamarosan hírnevet szerzett neki; és végül az Iron Butterfly-tól az In-A-Gadda-Da-Vida album, a 17 perces címadó számmal, mely nagylemez az első számú jelölt a legelső heavy metal album címre. Augusztusban a Revolution dal kislemez változata a The Beatlestől, a maga erőteljes gitár- és dobhangzásával új standardokat állított fel a torzított megszólalás terén a sikeres előadók között. A The Jeff Beck Group – melynek vezetője Jeff Beck, éppen Page elődje volt a Yardbirds gitárosi posztján – ugyanabban a hónapban jelentette meg bemutatkozó albumát, és így a Truth szintén jelölt a legelső heavy metal album címre. Októberben adta első koncertjét Page új együttese, a Led Zeppelin. Novemberben a Dave Edmunds gitárossal felálló Love Sculpture kiadta a Blues Helping lemezt, rajta Hacsaturján Kardtáncának (Sabre Dance) lüktető, agresszív átiratával. Szintén ugyanebben a hónapban jelent meg a Beatles úgynevezett Fehér Albuma, melyen a Helter Skelter hallható, az egyik legsúlyosabb hangzású dal, amit vezető együttes addig kiadott. 1969 januárjában jelent meg a Led Zeppelin bemutatkozó nagylemeze és a 10. helyig jutott a Billboard lemezeladási listáján. Júliusban a Led Zeppelin a Cream ihlette, de nyersebb hangzású Grand Funk Railroad power-trióval játszott az Atlanta Pop Fesztiválon. A következő hónapban egy másik Cream-gyökerű power-trió, a Mountain adott egyórás műsort a woodstocki fesztiválon. Ősszel a Led Zeppelin II első helyig jutott és az album kislemeze, a Whole Lotta Love negyedik lett a Billboard poplistáján. A metálforradalom elindult. A Led Zeppelin határozta meg a terjedő műfaj sarokpontjait Page erősen torzított gitárjátékával és az énekes Robert Plant drámai, jajgató stílusával. Más csapatok a következetesen egyre súlyosabb, „tiszta” metálhangzásukkal bizonyultak hasonlóan fontosnak a műfaj elfogadtatásában. Ebből a szempontból 1970-ben megjelent lemezeikkel a Black Sabbath (Black Sabbath illetve Paranoid), és a Deep Purple (Deep Purple in Rock) szerepe volt döntő. A Black Sabbath különösen súlyos hangzást fejlesztett ki, részben a gitáros Tony Iommi korábbi üzemi balesetének köszönhetően, amikor az ujjai megsérültek. Mivel a normál játékra képtelen volt, Iomminak le kellett hangolnia a gitárját, hogy könnyebben le tudja fogni a húrokat, és csak a viszonylag egyszerű játékával megszólaltatott erőteljes akkordokban bízhatott. Korai éveiben a Deep Purple ingadozott a stílusok között, de 1969-re az énekes Ian Gillan és a gitáros Ritchie Blackmore a csapatot már a kialakulóban lévő heavy metal stílus felé vezette. 1970-ben a Black Sabbath és a Deep Purple is komoly eredményeket könyvelhetett el a brit listákon a Paranoid, valamint a Black Night című dalokkal. Ugyanabban az évben három másik brit együttes debütáló albuma jelent meg heavy metal hangnemben: a Uriah Heeptől a Very ’eavy... Very ’umble, az UFO-tól az UFO 1, és a Black Widow-tól a Sacrifice. Habár általában nem metálegyüttesként tartják számon, mégis a Wishbone Ash alkalmazta először a kétgitáros felállást, amit a következő generáció sok metálegyüttese vett át. A Black Sabbath, Uriah Heep és Black Widow által használt okkult dalszövegek és külsőségek különösen inspirálónak bizonyultak; 1970-ben kiadott negyedik albumán a Led Zeppelin is előtérbe helyezte ezeket az elemeket. ### A heavy metal elterjedése (1970-es évek) Az Atlanti-óceán túlpartján a Grand Funk Railroad volt az irányadó együttes, mely a Rolling Stone enciklopédia szerint „a kereskedelmileg legsikeresebb amerikai heavy metal együttes volt 1970-től egészen 1976-os feloszlásukig, akik a hetvenes évek sikerreceptjét, a folyamatos turnézást meghonosították”. Az Egyesült Államokban olyan együtteseket azonosítanak a metal felemelkedésével, mint a Dust (első nagylemezük 1971-es), a Blue Öyster Cult (1972) és a KISS (1974). Nyugat-Németországban a Scorpions 1972-ben debütált a Lonesome Crow című albummal. Ritchie Blackmore, aki a Deep Purple 1972-es Machine Head című lemezén emelkedett virtuóz szólógitárossá, 1975-ben kilépett a együttesből, hogy megalapítsa a Rainbow-t. Ezek az együttesek szintén állandó turnézással és egyre gondosabban kidolgozott színpadi show segítségével építették ki közönségbázisukat. Ahogy korábban írtuk, vannak tulajdonságok, amelyek alapján e korszaknak az együtteseiről el tudjuk dönteni, hogy valóban a heavy metalt vagy egyszerűen a hard rock stílust képviselik. Azok, akik közelebb állnak a műfaj bluesgyökereihez vagy nagyobb hangsúlyt fektetnek a dallamra, ők általában az utóbbi címkét kapják. Az AC/DC, akik 1975-ben debütáltak hazájukban Ausztráliában a High Voltage albummal, kiváló példa erre. Clinton Walker rocktörténész így ír róluk: „a hetvenes években heavy metal zenekarnak nevezni az AC/DC-t ugyanolyan helytelen volt, mint manapság... Ők egy rock 'n' roll együttes, akik éppenséggel elég kemények a metal számára is.” A kérdés nem csak a definíciók tartalmának változásáról szól, hanem arról is, hogy különbség van zenei stílus és rajongótábor között. Ian Christe ezzel magyarázza, hogyan válhatott az AC/DC „rengeteg hard rock rajongó számára a heavy metal kárhozat felé vezető első lépcsőfokká”. A Black Sabbath után a brit Judas Priest lett a másik nagy példakép, akik a Rocka Rolla albummal 1974-ben debütáltak. Christe véleménye szerint: „a Black Sabbath közönségének csak az maradt, hogy hasonló hangzású csapatok között guberáljon...” Az 1970-es évek közepére a heavy metal ismertetőjegyei már foszladozóban voltak. Nyomokban fordult elő a Thin Lizzy szeszélyes basszus- és komplex ikergitár témáiban, Alice Cooper színpadi drámaiságában, a Queen sistergő gitárjátékában és feltűnő vokálmegoldásaiban, és a Rainbow egyedi középkori témáiban... A Judas Priest pedig megérkezett, hogy egyesítse és megerősítse ezeket a különálló fontos részleteket a hard rock szónikus palettájáról. A heavy metal első ízben érett igazi műfajjá." Habár a Judas Priest lemezei egészen 1980-ig nem kerültek be az amerikai eladási listán a Top 40-be, sokak számára mégis ők jelentették a Sabbath utáni korszakban a definitív heavy metal zenekart. Az ikergitáros riffeléssel és szólókkal, a szélvész tempóval, a bluesmentes, jóval fémesebb hangzással nagy hatással voltak a későbbi csapatokra. Miközben a heavy metal népszerűsége egyre nőtt, a legtöbb kritikus nem tudta elfogadni ezt a fajta zenét. Kifogásolták, hogy a metal is alkalmazni kezdte a szemfényvesztő látványosságokat és más kereskedelmi fogásokat, de leginkább a semmitmondónak tartott zenét és dalszövegeket érték támadások. Robert Christgau neves kritikus az 1970-es évek elején így írt egy Black Sabbath-album ismertetőjében: „unalmas és ostoba... sötétagyú, erkölcstelen népszerűséghajhászás”. ### Kereskedelmi sikerek (1980-as évek) A punk rock az 1970-es évek közepén fejlődött ki, mintegy válaszlépésként a korabeli szociális viszonyokra és egyben a korszak túlzottan elkényelmesedett rockzenéjére, beleértve a heavy metalt is. A heavy metal felvételek eladásai drasztikusan csökkentek az 1970-es évek végén, szemben a punk, a disco és a mainstream rocklemezek mutatóival. Azzal, hogy a nagy lemezkiadók felfigyeltek a punk zenére, a mozgalom energikus hangzása és a „csináld magad” hozzáállás sok új brit heavy metal zenekarnak adott inspirációt, akik aztán ugyanúgy független csatornákon keresztül juttatták el felvételeiket a kis létszámú, de hűséges közönséghez. A brit zenei lapok mint az NME és a Sounds kezdtek felfigyelni rájuk, és a Sounds szerzője, Geoff Barton elkeresztelte a mozgalmat a brit heavy metal új hullámának (New Wave of British Heavy Metal). A NWOBHM zenekarok, köztük az Iron Maiden, a Motörhead, a Saxon, a Diamond Head és a Def Leppard új energiát vittek a műfajba. A Judas Priest vezetésével bekeményítették a hangzást, visszavettek a blueselemekből, és a hangsúlyt a mindinkább gyorsuló tempókra helyezték. 1980-ban a NWOBHM betört a mainstreambe, mikor Iron Maiden-, Motörhead- és Saxon-lemezek jutottak a brit listákon a legjobb 10 közé. A következő évben a Motörhead – elsőként a mozgalomból – a brit eladási lista élére került a No Sleep ’til Hammersmith lemezzel. Más NWOBHM csapatok, mint a Diamond Head és a Venom, bár kevesebb sikert arattak, de szintén komoly befolyással voltak a metal fejlődésére. A hetvenes évek végére a metálzenekarok első generációja átengedte a rivaldafényt. A Deep Purple nem sokkal Blackmore 1975-ös távozása után feloszlott, és a Led Zeppelin is összepakolt 1980-ban. A Black Sabbathot koncerten rendszeresen háttérbe szorította az előzenekaruk, egy Los Angeles-i csapat, a Van Halen. A zenekaralapító gitáros Eddie Van Halen a korszak egyik vezető gitárvirtuóza lett a műfajban – 1978-as bemutatkozó lemezükön az Eruption című dalban előadott szólója mérföldkőnek tekinthető. Randy Rhoads és Yngwie J. Malmsteen szintén neves gitárvarázslókká váltak a neoklasszikus metálként megismert stílus kapcsán. A komolyzenei elemek átvételét még Blackmore és a scorpionsos Uli Jon Roth kezdték el, amit aztán a következő generáció azzal fejlesztett tovább, hogy alkalmanként nejlonhúros klasszikus gitárokat használtak, ahogy például Rhoads a Dee című dalban, a korábbi Black Sabbath-frontember Ozzy Osbourne első szólólemezén, a Blizzard of Ozz (1980) korongon. A 80-as években aztán Steve Vai, és mestere, Joe Satriani emelték újabb szintre a virtuóz rockgitározást. A Van Halen sikereinek hatására az 1970-es évek végén növekedésnek indult a metálszíntér Dél-Kaliforniában, különösen Los Angelesben. A Sunset Strip (Hollywood) környéki klubokban játszó zenekarokat, mint a Quiet Riot, a Ratt, a Mötley Crüe és a W.A.S.P. az 1970-es évek elejének tradicionális heavy metal zenéje ihlette, és emellett átvették az olyan glam rock előadók színpadi megjelenését, mint Alice Cooper vagy a Kiss. Ezek a glam metal zenekarok – a hasonló stílusú előadókkal együtt, mint például a New York-i Twisted Sister – komoly erővé váltak a metálban és a rock zene szélesebb rétegeiben egyaránt. A brit heavy metal új hullámának nyomában és a Judas Priest számára áttörést hozó British Steel (1980) album hatására a heavy metal népszerűsége egyre nőtt az 1980-as évek elején. Magyarországon is ebben az időben alakultak meg a nyugatról becsempészett NWOBHM-lemezek hatására az első, valóban heavy metalt játszó zenekarok, mint a Stress és a Pokolgép. Egy Judas Priesttel közös Európa-turnét követően jelent meg a német Accept zenekar Restless and Wild (1982) nagylemeze, mely kétségtelenül komoly lökést adott a műfajnak a kontinensen. Az album Fast as a Shark című dala jól tükrözi az Accept speed metal törekvéseit. A német színtér zenekarai közül a Running Wild, a Grave Digger, a Helloween és a Rage építettek az Accept gyors tempóira, lerakva ezzel a német speed metal stílus alapjait. Amerikában sok metálelőadó profitált abból, hogy bekerültek az 1981-ben indult Music Television (MTV) műsoraiba. A lemezeladások gyakran szárnyaltak, ha egy zenekar videóklipje bekerült a műsorokba. A Pyromania (1983) album klipjei szupersztárrá tették a Def Leppardot Amerikában, a Quiet Riot pedig az első hazai (amerikai) heavy metal zenekar lett, akik vezették a Billboard-listát a Metal Health (1983) lemezzel. Az Államokban a metal növekvő népszerűségének egyik fontos állomása volt az 1983-as US Festival Kaliforniában, ahol a háromnapos rendezvény „heavy metal napján” Ozzy Osbourne, a Van Halen, a Mötley Crüe, a Judas Priest és más metálzenekarok fellépése vonzotta a legnagyobb közönséget. 1983 és 1984 között a heavy metal piaci részesedése 8%-ról 20%-ra nőtt az összes eladott lemezt figyelembe véve az USA-ban. A műfaj történéseit követő több fontos szaklap indult abban az időben, köztük a Kerrang! (1981-ben) és a Metal Hammer (1984-ben), valamint temérdek rajongói folyóirat (fanzine). 1985-ben a Billboard magazin jelentette: „A metal kiszélesítette tömegbázisát. A metálzene többé nem a tinédzser fiúk kizárólagos felségterülete. A metal közönsége egyszerre idősebb (főiskolás korú), fiatalabb (kamasz korú) és csajosabb lett.” Az 1980-as évek közepére a glam metal dominált az amerikai listákon, a zenetévében és az arénakoncertek körforgásában. Új zenekarok, köztük a Poison és a Bon Jovi váltak húzónevekké, míg a Mötley Crüe és a Ratt továbbra is sikeresek maradtak. 1987-ben indította el az MTV a Headbanger’s Ball műsort, mely kizárólag heavy metal klipekre koncentrált. A metáltábor azonban tagolódni kezdett a sok underground metálszíntér létrejöttével, melyek a jóval extrémebb hangzásokat támogatták és a népszerű stílust „könnyű fémnek” vagy „hajmetálnak” csúfolták. Egyetlen zenekar volt, aki a különféle rajongótáborokat meg tudta szólítani: a Guns N’ Roses. Los Angeles-i glam metal kortársaikkal ellentétben ők sokkal nyersebbnek és veszélyesebbnek tűntek. A listavezető Appetite for Destruction (1987) megjelenésével újratöltötték és szinte egyedül tartották életben éveken át a Sunset Strip sleaze-színterét. A következő évben a Jane's Addiction ugyanarról a Los Angeles-i hard rock klubszíntérről indult el nagykiadós bemutatkozásával (Nothing’s Shocking). A lemez ismertetőjében még így írt a Rolling Stone magazin: „a Jane's Addiction a Led Zeppelin igazi örököse”. A csapatot később az elsők között sorolták az alternatív metal trendbe, mely a következő évtizedben lett meghatározó. ### Metal underground (1980-as és 1990-es évek) A kereskedelmileg sikeres metal műfajok mellett sok más heavy metal alműfaj is kifejlődött az 1980-as évek során. Számos kísérlet történt az underground metal bonyolult világának feltérképezésére elsősorban az AllMusic szerkesztői, valamint Garry Sharpe-Young kritikus által. Sharpe-Young többkötetes metálenciklopédiája az alábbi kategóriákba sorolja az underground műfajokat: thrash metal, death metal, black metal, power metal, progresszív metál, doom illetve gothic metal. #### Thrash metal A thrash metal az 1980-as évek elején alakult ki a hardcore punk és a brit heavy metal új hullámának, főleg a speed metalként ismert, pörgős stílusú dalok hatására. A mozgalom az Egyesült Államokból indult, a San Franciscoó-i Bay Area-színtér vezetésével. A thrashcsapatok által kifejlesztett hangzás gyorsabb és agresszívebb volt, mint az eredeti metálzenekaroké, vagy azok glam metal követőiké. A Type O Negative frontembere, Peter Steele a thrasht a „városi métely” zenei formájaként és a rap sápadtarcú unokaöccseként jellemezte. A stílust a „Nagy négyes” tette népszerűvé: az Anthrax, a Megadeth, a Metallica és a Slayer. A műfaj európai meghonosításában három német zenekar játszott főszerepet: a Kreator, a Sodom és a Destruction. Mások, köztük a kanadai Voivod, a New Jersey-i Overkill, a San Franciscó-i Testament és Exodus, valamint a brazil Sepultura szintén jelentős befolyással bírtak. Noha a thrash az underground színtéren indult és nagyrészt ott is maradt majdnem egy évtizedig, a vezető csapatok szélesebb közönségréteget céloztak meg. A Metallica a Billboard eladási listáján a legjobb 40 közé jutott a Master of Puppets albummal 1986-ban, rá két évre pedig, a zenekar ...And Justice for All lemeze a 6. helyig jutott, míg a Megadeth és az Anthrax lemezei bekerültek a Top 40-be. Habár kompromisszumoktól mentes hozzáállásával a Slayer szerényebb kereskedelmi sikereket ért el, mint a „Nagy négyes” többi tagja, mégis ők készítették el a műfaj egyik definitív lemezét, a Reign in Blood-ot (1986), melyet a Kerrang! magazin „minden idők legkeményebb albumának” kiáltott ki. Két évtizeddel később a Metal Hammer az elmúlt húsz év legjobb nagylemezének nevezte. A Slayer a szélső-jobbos skinheadek között is követőkre talált, a zenekart pedig az erőszak és náci eszmék hirdetésével vádolták. Az 1990-es évek elején a thrash kiugró sikert ért el a metálmainstreammel dacolva, és újradefiniálva azt. A Metallica 1991-es albuma a Billboard-lista élére került, a Megadeth Countdown to Extinction (1992) című lemeze a 2. helyig jutott, az Anthrax és a Slayer bekerültek a Top 10-be, és a második vonalból olyan együttesek lemezei is, mint a Testament és a Sepultura, bejutottak a 100-as listára. #### Death metal A thrash hamar több extrém metal műfajra kezdett szétválni. Az Allmusic szerint, a Slayer Reign in Blood albuma „szinte egymaga inspirálta a death metal műfajt (legalábbis az Atlanti-óceán amerikai oldalán)”. A NWOBHM-zenekar Venom szintén fontos előfutár volt. A death metal mozgalom az óceán mindkét partján felhasználta az „istenkáromlás” és a „sátánizmus” elemeit, mint ahogy az említett előadók. Feltételezések szerint a death (magyarul halál) metal kifejezés a Death Metal című dalból származik, a Bay Area-i Possessed zenekar Seven Churches (1985) albumáról. Mások szerint magáról a Death nevű zenekarról nevezték el a stílust. A death metal hasznosította a thrash és a hardcore sebességét és agresszióját, olyan dalszövegekkel összeforrasztva, melyek a Z-kategóriás kaszabolós mozifilmekre jellemző erőszakra és sátánizmusra koncentráltak. A death metal ének tipikusan zord. Ide tartozik a torokból feltörő „halálhörgés”, az éles hangú üvöltés és egyéb szokatlan technikák. A mély hangú, agresszív énekstílus mellett lehangolt, erősen torzított gitárok, és az extrém gyors dobolás jellemző, gyakran szélsebes lábdobokkal, pusztító ütemekkel (blast beat) és szinkópálással. Jellemző a gyakori tempó és ritmusváltás is. A death metal általában elutasította a korábbi metal stílusok színpadi megjelenését, helyette a hétköznapi szakadt farmernadrágokat és egyszerű bőrkabátokat választotta. E szabály alól fontos kivétel a Deicide frontembere Glen Benton, aki fordított keresztet égetett a homlokába és a színpadon páncélt viselt. A Morbid Angel pedig az újfasiszta külsőségeket vette fel. Ez a két zenekar, a Deathfel és az Obituaryval együtt, a Floridában kialakult meghatározó death metal színtér vezető csapatai voltak az 1980-as évek közepén. Angliában a death metal stílussal rokon grindcore a Napalm Death és az Extreme Noise Terror vezetésével emelkedett ki az anarcho-punk mozgalomból. A skandináv death metal színtéren is megindult a fejlődés olyan zenekarokkal, mint a svéd Entombed és Dismember, ahol pár évvel később a göteborgi Dark Tranquillity, In Flames és At the Gates zenekarok révén a dallamos death metal hangzás is kialakult. Az 1990-es évek során olyan amerikai technikás death metal zenekarok mutatták be a sebesség és technikás játék új szintjeit, mint az Atheist és a Cynic. Az évtized közepén Demanufacture (1995) című albumán elsőként a Fear Factory ötvözte industrial (ipari) elemekkel a death metalt, az énekes Burton C. Bell pedig felváltva használt tiszta énektémákat és „halálhörgést” a dalokban. #### Black metal A black metal első hulláma Európában alakult ki az 1980-as évek első felében a svájci Hellhammer és Celtic Frost, valamint a svéd Bathory vezetésével. A műfaj elnevezése a Venom 1982-es albumának címéből (Black Metal) származik. A nyolcvanas évek végén elsődlegesen Skandináviában kelt életre a második hullám az olyan zenekarok révén, mint a norvég Mayhem, Burzum és Emperor. A black metal stílusilag és a produkció minőségét tekintve is meglehetősen változatos, habár a legtöbb zenekar a „károgó”, morgó énekre, az erősen torzított gitárokra és a sötét atmoszférára helyezi a hangsúlyt. A Darkthrone dobosa Fenriz így magyarázza: „Volt valami, amit a produkcióval, a dalszövegekkel, az öltözködésükkel ki akartak fejezni, az elkötelezettség, hogy csúf, nyers, fenyegető dolgokat csináljanak. Nem volt egy általánosan elfogadott hangzás.” A sátáni témák megszokottak a black metalban, bár sok zenekar inkább az ősi pogányságból merít ihletet, a kereszténység előtti idők értékeihez való visszatérést hirdetve. Míg a Bathory elindította a viking metal és folk-metal mozgalmakat, addig a skandináv black metal színtérről más zenekarokat a terjedő erőszakossággal azonosítottak az 1990-es évek elején. 1990-ben a Mayhem „hullafestést” (corpsepaint) kezdett viselni koncertjein és a zenekari fotózásokon. A Mayhem és a Burzum templomgyújtogatások és sátánizmus vádjával sározódott be. 1991-ben visszaütött a lemezkiadók hajszája a death metal zenekarok szerződtetésére, és az underground közönség azokhoz a zenekarokhoz pártolt, melyek ellenálltak stílusuk kihasználásának és felhígításának. A volt Gorgoroth és jelenlegi God Seed énekes Gaahl szerint „a black metal soha nem akart közönséget toborozni... Volt közös ellenségünk. Természetesen a kereszténység, a szocializmus és minden amit a demokrácia jelképez”. A Mayhem-énekes, Dead 1991-es öngyilkossága és a Varg Vikernes (Burzum) által 1993-ban meggyilkolt Mayhem-gitáros, Euronymous halála világszerte a műfajra terelte a figyelmet. 1992-re a Skandinávián kívüli területeken is kezdett terjedni a black metal, többek között Németországban, Franciaországban és Lengyelországban. 1996 körül, mikor a színtéren sokan úgy érezték, hogy a műfaj megrekedt, számos kulcsfontosságú zenekar, köztük a Burzum és a finn Beherit az ambient stílus, a svájci Samael pedig az industrial stílus irányába lépett tovább, míg a Dimmu Borgir és a brit Cradle of Filth a szimfonikus black metalt kutatta. #### Power metal Noha Észak-Amerikában viszonylag underground stílusnak számít, Európában, Japánban és Dél-Amerikában nagy népszerűségnek örvend. A power metal az életvidám, epikus dallamokra és témákra koncentrál, mellyel a hallgató pozitív érzéseire, a hősiességre és a kedélyességre gyakorol hatást. A „happy metal” hangzás alapreceptjét a német Helloween alakította ki az 1980-as évek második felében, az erőteljes riffek, a dallamos megközelítés, a Judas Priestre és Iron Maidenre jellemző magas hangú, „tiszta” énekstílus és a sebesség kombinációjaként. Yngwie J. Malmsteen Rising Force (1984) albuma döntő szerepet játszott a „húrtépésnek” (shredding) nevezett ultragyors gitárjáték népszerűsítésében, valamint a metal és klasszikus zenei elemek összeházasításában, melyek komoly hatással voltak a power metalra. A kilencvenes években Timo Kotipelto énekes beszállásával a finn Stratovarius vált a műfaj vezető csapatává Európában. Sok mai power metal zenekar, mint például az amerikai Kamelot, a finn Nightwish, a német Blind Guardian és az olasz Rhapsody of Fire (korábban szimplán Rhapsody) alkalmaz billentyűorientált „szimfonikus” megszólalást, néha nagyzenekart és operaénekeseket is csatasorba állítva. Az Egyesült Államokban a nyolcvanas évek első felében alakult ki egy szintén power metalnak nevezett vonulat a NWOBHM hatására olyan zenekarokkal, mint a Savatage, a Metal Church, a Vicious Rumors, a Jag Panzer, a Helstar, a Liege Lord vagy a Manowar. Az amerikai power metal zenekarok a szokottnál keményebb riffekkel játszották a heavy metalt, de a thrash metalra hatással lévő hardcore punk befolyás nem érte őket. Ezek a csapatok olyan „gitárhősöket” adtak a műfajnak, mint Vinnie Moore (Vicious Rumors), Joey Tafolla (Jag Panzer) vagy Chris Oliva (Savatage) vagy éppen Joey DeMaio (Manowar). A nyolcvanas évek US power metal zenekarait a metal műfaj mai stílusirányzatai szerinti felosztásban már inkább tradicionális heavy metal kategóriába sorolják. #### Progresszív metal A progresszív metal eredetét egészen az 1960-as évek végi/1970-es évek eleji progresszív rock zenekarokig vezethetjük vissza, mint a Yes, a Pink Floyd, a Jethro Tull, a King Crimson, a Genesis, a Rush és a Queen. Azonban a progresszív metal , mint önálló műfaj az 1980-as évek közepéig nem alakult ki. Az olyan zenekarok, mint a Fates Warning, a Queensrÿche és a Dream Theater ezektől a prog-rock csapatoktól vettek át zenei elemeket – elsődlegesen a hangszerelés és a dalok felépítése terén – és kombinálták az Iron Maiden és a Metallica fémjelezte metal stílusokkal. A végeredmény pedig progresszív rock mentalitás metálhangzással. A prog-metal az 1990-es évek elején könyvelhetett el komoly kereskedelmi sikereket, mikor a Queensrÿche számára áttörést hozó Operation: Mindcrime (1988) album után a Silent Lucidity dal (az 1990-es Empire albumról) rádiós és MTV sláger lett Amerikában. Nem egy tipikus progresszívmetáldal, de népszerűsége révén növelte más prog-metal-zenekarok ázsióját. A Dream Theater Pull Me Under dala (az 1992-es Images and Words albumról) szintén népszerű volt a rádióadóknál és az MTV-n. Az 1990-es évek zenekarai közül a Tiamat, a Pain of Salvation, az Opeth, az Ayreon, a Tool és a Symphony X is jellegzetes, saját hangot tudott kialakítani, színesítve ezzel a progresszív zenei palettát. #### Doom metal A műfaj az 1980-as évek közepén bukkant fel olyan zenekarokkal, mint a kaliforniai Saint Vitus, a marylandi The Obsessed, a chicagói Trouble és a svéd Candlemass. A doom metal mozgalom elutasította más metal műfajok sebességmániáját, vontatottá lassítva a zenét. A doom metal gyökerei a korai Black Sabbath albumokig vezetnek vissza, és a stílus mindazt megtestesíti a dalszövegekben és a zenei megközelítésben, amit a Sabbath és olyan kortársai, mint a Pentagram és a Black Widow képviseltek. A The Melvins szintén jelentős hatással volt a doom metalra és számos alműfajára is. A metal sok egyéb változatához képest a doomzenekarok a dallamra, a melankolikus tempóra és a temetői hangulatra helyezik a hangsúlyt. Az 1980-as évek végén a doom és a hardcore egyesítésével született meg a sludge metal, melynek vezető zenekarai az Eyehategod és a Crowbar voltak a New Orleans, Louisiana (NOLA) központú színtérről. A következő évtized elején a korai doom metal zenekarok hatására Kaliforniából a Kyuss és a Sleep indították el a „könnyű” drogokkal azonosított stoner rock/stoner metal stílus felemelkedését, míg a seattle-i Earth ambient kísérleteivel létrehozta a drone metalt. #### Gothic metal Európában az 1990-es évek elején – jórészt a Celtic Frost hatására – a doom és a death metal fúziójával brit zenekarok, mint a Paradise Lost, a My Dying Bride és az Anathema létrehozták a jellegzetes kettős énekkel kísért gothic metal stílust, ahol a death metalból átvett mély „halálhörgést” tiszta női énekhang kíséri. Legismertebb követőik Norvégiából a Theatre of Tragedy, a Trail of Tears és a Tristania. Amerikából a Type O Negative a stílus legelismertebb képviselője. A svéd Therion komolyzenei kísérleteinek köszönhetően aztán szimfonikusmetál-mozgalommá alakult a gothic metal olyan csapatokkal mint a holland Within Temptation, a liechtensteini WeltenBrand, vagy az ausztrál Virgin Black. ### Alternatív éra és nu metal (1990-es évek) A metal kereskedelmi sikereinek korszaka az 1990-es évek elején ért véget a Nirvana és más grunge-zenekarok felbukkanásával, jelezve az alternatív rock áttörését. A grunge-zenekarokra hatással volt a heavy metal hangzás, de elvetették a népszerűbb metálcsapatok kicsapongásait. A glam metal elveszítette támogatottságát, és nem csak a grunge sikerének köszönhetően, de a Metallica fémjelezte agresszívebb hangzás és a Pantera-féle post-thrash groove metal népszerűségének növekedése miatt is. Kevés új, egyértelműen metált játszó zenekar aratott kereskedelmi sikert az évtized első felében – a Pantera Far Beyond Driven albuma 1994-ben például vezette a Billboard lemezeladási listáját – de Ian Christe szavaival: „a mainstream fakó szemében a metal halott volt”. Néhány zenekar megpróbált alkalmazkodni az új zenei viszonyokhoz. A Metallica megújította stílusát: a tagok levágatták a hajukat, aztán 1996-ban a Jane's Addiction énekes Perry Farrell szervezte alternatívzenei fesztivál, a Lollapalooza főzenekaraként játszottak. Miközben ezek a történések több régi rajongóból negatív reakciókat váltott ki, a Metallica világszerte az egyik legsikeresebb zenekar maradt az új évszázadban is. Ahogy a Jane's Addiction, úgy az 1990-es évek elejének heavy metal gyökerekkel rendelkező legnépszerűbb csapatai közül sokan szorultak az „alternatív metál”-feliratú dobozba. A címkét az előadók széles körére alkalmazták, akik különböző stílusokkal ötvözték a metált, és nem is mindig az alternatív rockkal. Alternatív metálnak nevezték többek között a seattle-i grunge-színtérről az Alice in Chainst, a noise rock beütésű White Zombie-t és más, többféle stílusból merítő csapatokat. A Faith No More dzsessz, punk, funk, metál- és hiphopelemekkel kombinálta alternatívrock-zenei világát. A Primus a funkot, a punkot, a thrash metalt és kísérleti zenét egyesítette. A Tool a progresszív rockkal ötvözte a metált, míg a Nine Inch Nails és a Ministry az elektro-industrial hangzásba építette be a súlyos metálriffeket. Marilyn Manson hasonló úton járt, miközben a két évtizeddel korábbi Alice Cooperre emlékeztető, sokkoló hatású előadásokra törekedett. Az alternatív metal művészei, bár nem képviseltek egységes színteret, de egységbe kovácsolta őket kísérletező szándékuk és a glam metal külsőségeinek elutasítása (igaz, Rob Zombie és Marilyn Manson színpadi megjelenése erős kivételnek számít e szabály alól). Az alternatív metal stíluskavalkádja annak „a színpompás következménye, hogy a metal megnyílt és szembenézett a külvilággal” – írja Christe. Az 1990-es évek második felében érkezett meg az amerikai metálcsapatok új hulláma, akiket az alternatívmetál-zenekarok és sokszínű stílusuk inspirált. A nu metalnak nevezett zenekarok, mint a Korn, a P.O.D., a Papa Roach, a Limp Bizkit, a Linkin Park, a Slipknot és a System of a Down széles zenei skálán mozognak, a hiphoptól a death metalig. A nu metal a folyamatos MTV-jelenlétnek, és Ozzy Osbourne 1996-ban indult Ozzfestjének köszönhetően aratott komoly kereskedelmi sikereket, mely arra ösztökélte a médiát, hogy a heavy metal újjáéledéséről kezdjen beszélni. Abban az évben adta ki a Korn a Life Is Peachy albumot, az első nu metal lemezt, mely bekerült a Top 10-be. Két évvel később a zenekar Follow the Leader albuma 1. helyig jutott. A nu metal kereskedelmi sikereinek hatására 1999-ben a Billboard feljegyezhette, hogy több mint 500 metálzenére szakosodott rádióadó működik az Egyesült Államokban, közel háromszor annyi mint tíz évvel korábban. Miközben a nu metal széles népszerűségre tett szert a 2000-es évek elején, a hagyományos metal stílusok rajongói – egy-két előadó kivételével – nem fogadták el teljesen a műfajt. A Korn csúcsteljesítménye után három évvel, 2001-ben az örmény származású amerikai System Of A Down második albuma, a Toxicity jutott fel újra a Billboard-lista élére, míg ugyanakkor a Slipknot Iowa albuma a harmadik helyig jutott. Bár az évtized közepére a nu metal mozgalom népszerűsége erősen megkopott, a vezető zenekarok, mint a Korn, a Slipknot és a System Of A Down továbbra is sikeresek. ### Mai trendek (2000-es évek) Az amerikai thrash metal, a göteborgi dallamos death metal és a hardcore keresztezéséből jött létre Amerikában a metalcore stílus, mely a 2000-es évek elején vált kereskedelmi tényezővé. Az 1980-as évek közepén a hardcore-t és thrash metalt egyesítő zenekarok, köztük a Suicidal Tendencies és az S.O.D. (Stormtroopers Of Death) csak underground hősök voltak, de majd' húsz évvel később az olyan albumok, mint a Killswitch Engage-től a The End of Heartache és a Shadows Falltól a The War Within a Billboard lemezeladási listáján a 21. illetve a 20. helyen debütált. A mai metalcore mozgalom elindítói a massachusettsi hardcore-színtérről származó zenekarok voltak. A Lamb of God a metalcore és a groove metal hangzást ötvöző Sacrament (2006) című albumával tört be az amerikai Top 10-be. Az elmúlt években a metalcore-zenekarok kiemelt pozíciókban léphettek fel a főbb metálfesztiválokon, mint az Ozzfest. A nagy lemezkiadók felfigyeltek a metal népszerűségének újbóli növekedésére és szerződtették a legígéretesebb új csapatokat mint a Lamb of God, a Shadows Fall és a komplex metált játszó Mastodon. A metal tengerentúli feltámadását az 1995-ben megszűnt Headbangers Ball műsor 2003-as újraindítása is jelezte az MTV-n. Európában, különösen Németországban és Skandináviában, a metal folyamatos népszerűségnek örvend. A rajongók a már befutott előadókat (beleértve a hosszabb-rövidebb szünet után visszatérőket) és az új zenekarokat is lelkesen támogatják. Ezt a megállapítást támasztják alá a kontinensszerte késő tavasztól nyár végéig megrendezett szabadtéri fesztiválok, köztük számos többnapos megmozdulás, sok tucat fellépővel és akár az ötvenezer főt is megközelítő látogatóval. A legtöbb nagy metálfesztivált Németországban tartják (Wacken Open Air, Bang Your Head, With Full Force), de szinte minden európai országnak megvan a saját rendezvénye: Gods of Metal (Olaszország), HellFest (Franciaország), Tuska Open Air (Finnország), Metalcamp (Szlovénia), Download Festival (Anglia), Nova Rock (Ausztria), Rockmaraton (Magyarország), Rockstadt Extreme (Románia). Az Egyesült Államokban a legnépszerűbb utazó metálfesztivál az Ozzy Osbourne-hoz köthető 1996-ban indult Ozzfest, ahol mindig az éppen aktuális metáltrendek kiemelt szereplői lépnek fel az USA különböző nagyvárosaiban. A Megadeth-gitáros Dave Mustaine kezdeményezésére 2005-ben indult el a Gigantour elnevezésű utazó metálfesztivál, ahol a Megadeth mellett a legerősebb underground metálcsapatok kapnak lehetőséget. ## Metallemezek, amiket hallanod kell A Robert Dimery által szerkesztett és 2006-ban megjelent 1001 lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című zenés kézikönyvben több heavy metal album is szerepel. Ezek megjelenésük sorrendjében: 1969 - Led Zeppelin – Led Zeppelin (1969) - Led Zeppelin – Led Zeppelin II (1969) 1970 - Deep Purple – Deep Purple in Rock (1970) - Black Sabbath – Black Sabbath (1970) - Led Zeppelin – Led Zeppelin III (1970) 1971 - Led Zeppelin – Led Zeppelin IV (1971) - Black Sabbath – Paranoid (1971) 1972 - Black Sabbath – Black Sabbath Vol. 4 (1972) - Deep Purple – Machine Head (1972) - Deep Purple – Made in Japan (1972) koncert 1975 - Led Zeppelin – Physical Graffiti (1975) 1976 - Kiss – Destroyer (1976) 1978 - Van Halen – Van Halen (1978) 1979 - AC/DC – Highway to Hell (1979) 1980 - AC/DC – Back in Black (1980) - Judas Priest – British Steel (1980) - Iron Maiden – Iron Maiden (1980) - Motörhead – Ace of Spades (1980) 1981 - Motörhead – No Sleep ’til Hammersmith (1981) koncert 1982 - Iron Maiden – The Number of the Beast (1982) - Venom – Black Metal (1982) 1983 - Def Leppard – Pyromania (1983) 1984 - Van Halen – 1984 (1984) - Metallica - "Ride The Lightning" (1984) 1986 - Bon Jovi – Slippery When Wet (1986) - Metallica – Master of Puppets (1986) - Megadeth – Peace Sells... but Who’s Buying? (1986) - Slayer – Reign in Blood (1986) 1987 - Anthrax – Among the Living (1987) - Def Leppard – Hysteria (1987) - Guns N’ Roses – Appetite for Destruction (1987) - Napalm Death – Scum (1987) 1988 - Metallica – ...And Justice for All (1988) 1989 - Faith No More – The Real Thing (1989) 1990 - Megadeth – Rust in Peace (1990) 1991 - Metallica – Metallica (1991) - Sepultura – Arise (1991) 1992 - Alice in Chains – Dirt (1992) - Ministry – Psalm 69 (1992) - Pantera – Vulgar Display of Power (1992) - Rage Against the Machine – Rage Against the Machine (1992) 1996 - Marilyn Manson – Antichrist Superstar (1996) - Sepultura – Roots (1996) 1998 - Korn – Follow the Leader (1998) - System of a Down – System of a Down (1998) 1999 - Slipknot – Slipknot (1999) 2000 - Limp Bizkit – Chocolate Starfish and the Hot Dog Flavored Water (2000) 2001 - Linkin Park – Hybrid Theory (2001) ## A heavy metal Magyarországon Magyarországon mindig is mostohán kezelték a műfajt, bár a nemzetközi trendeknek megfelelően az 1970-es évektől már itthon is tömegeket vonzottak a külföldi példaképek követői. Az állampárti kultúrpolitika miatt az első magyar heavy metal lemezek elkészítése azonban csak a következő generációnak adatott meg az 1980-as évek második felében. ### Magyarock (1970-es évek) Ha több éves fáziskéséssel, de Magyarországon is mindig felbukkantak a meghatározó külföldi rockcsapatok követői. Az 1960-as évek végén a Cream és Jimi Hendrix dalait a tragikus sorsú „gitárkirály”, Radics Béla tolmácsolta leghívebben zenekaraival, mint például a Sakk-Matt. A hetvenes évek kezdetén szintén Radics játszott először Led Zeppelin-számokat a Tűzkerék soraiban Tátrai Tiborral. Radics sajnálatos módon kevés saját számot írt, ezek közül a Zöld csillag a legismertebb. A hetvenes évek legsikeresebb rockzenekara kétségtelenül a Som Lajos vezette Piramis volt, de ez leginkább Som szervezői zsenijének és kapcsolatrendszerének volt köszönhető. Az ellenpólust a Schuster Lóránt vezette, 1972-ben alakult P. Mobil képviselte a Deep Purple nyomdokain járva. A zenekar gitárosa volt „a Radics Béla utáni nemzedék talán legtehetségesebb rockgitárosa, Bencsik Sándor, vagy ahogy a szakmában ismerték, Samu”. A rendszerváltást megelőzően a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (MHV, ma Hungaroton) kizárólagos monopóliuma volt a lemezkiadás Magyarországon és a pártállami rendszer folyamatosan ellenőrizte a kiadható és kiadott dalokat, és amíg a Piramis évente jelentette meg egyre fáradtabb albumait (1977 és 1981 között), addig a P. Mobil gyakorlatilag tiltólistára került a kultúrpolitika urainak, elsősorban az MHV vezérének, Erdős Péternek köszönhetően, dacára annak, hogy a Mobil-koncerteken ezrek „csápoltak”. A P. Mobil csak a nyolcvanas évek elején adhatta ki első albumait, de addigra Bencsik Samu és a billentyűs Cserháti István 'Pityi' már nem volt a zenekar tagja, közösen alapították meg a P. Boxot. A hetvenes évek végének másik nagy sikerű, de szintén tiltólistára került zenekara a Nagy Feró vezette Beatrice volt. Az eredetileg 1969-ben női popegyüttesként indult csapat az évek során többször átalakult, majd a tagcseréket és stílusváltásokat követően 1978-ban álltak színpadra AC/DC-ihlette rockzenéjükkel és „csöves” fazonjukkal. Bár nem sikerült magukat elfogadtatni a kultúrvezetéssel és lemezük is csak a rendszerváltás közeledtével, 1988-ban jelenhetett meg, Nagy Feró mégis sokat tudott tenni azért, hogy lemezszerződéshez jussanak a nyolcvanas években felbukkant heavy metal zenekarok (elsősorban a Pokolgép). ### Metálnemzedék (1980-as évek) Az 1980-as évek elején a brit heavy metal új hulláma Magyarországot is elérte. Igaz, először csak apró rezgésekkel, mivel hivatalosan se a Judas Priest, se az Iron Maiden, se a Saxon, se más NWOBHM-csapatok lemezei nem voltak kaphatóak. A nyugatról becsempészett bakelitkorongok hatására azonban 1981/82 táján megalakultak az első magyar heavy metal zenekarok, mint a Stress és a Pokolgép. Komoly ismertségre a Pokolgépnek sikerült szert tennie, mikor beneveztek az 1983-as Ki mit tud? vetélkedőre és megmutathatták magukat ország-világnak. A következő évben már a Budapesten koncertező Motörhead előzenekara voltak. 1985-re stabilizálták felállásukat és egyre növekvő népszerűségük hatására – valamint Nagy Feró (Beatrice) közbenjárására – a Hungaroton vezetői végül lemezszerződést kínáltak a csapatnak. A heavy metal műfaj első magyar nagylemeze a Pokolgép 1986-ban megjelent Totális metál című albuma volt. A soproni Moby Dick fejlődésén a magyar metálszíntér zenei változásai pontosan lemérhetők. A zenekar a Stress-szel és a Pokolgéppel egy időben indult az 1980-as évek elején, de a gimis srácok akkor még a Hobo-féle blues-rockkal, majd hard rockkal próbálkoztak. Aztán őket is elkapta a brit heavy metal és a germán power metal, ennek eredménye a ma is Moby Dick-slágernek számító Keresztesvitéz. Majd a nyolcvanas évek vége felé Magyarországra is betört a thrash metal olyan csapatokkal, mint a Kreator, a Metallica, a Testament, és a Moby Dick már ebben a stílusban készítette el debütáló lemezét 1990-ben. A nyolcvanas évek második felében kissé tudathasadásos állapotban létezett a heavy metal Magyarországon. Miközben gombamód szaporodtak az új metálegyüttesek és a koncertekre ezrek voltak kíváncsiak, addig csupán a Pokolgépből kivált Paksi Endre által, 1986-ban alapított Ossian zenekar kapott lehetőséget lemezkészítésre a Pokolgép mellett. 1986-tól 1990-ig mindössze öt(!) heavy metal lemez jelenhetett meg (három Pokolgép- és két Ossian-album), ami a két zenekarnak hihetetlen népszerűséget biztosított, de igazán kibontakozni nem engedte a műfajt. Pedig a brit heavy metal követői után az Yngwie J. Malmsteen fémjelezte neoklasszikus power metal hazai képviselői, mint a Sámán, az Árkádok és a Classica is felbukkantak. Majd a Metallica sikerei nyomán a nyolcvanas évek végén sorra alakultak a thrash metal zenekarok, mint az Undertaking, az Atomic, a Beyond, a Remorse vagy a kissé elvontabb The Bedlam. Ezek a zenekarok legtöbbször a hazai viszonyok következtében nem tudtak érvényesülni, és a demókészítésnél, koncertezésnél messzebb nem jutottak. Az állami hanglemezkiadó nem törte magát, hogy az ígéretes csapatokat a piacra juttassa. Voltak, akik éppen ezért külön utakon indultak el és ennek köszönhetően külföldön is sikerült elismerést szerezniük. Egyik ilyen „különutas” a Tormentor zenekar volt, akik szerzői kiadásban (kazettán terjesztve) jelentették meg első albumukat: Anno Domini (1988). Az angol nyelvű album előfutára és inspirálója volt az 1990-es évek elején kibontakozó skandináv black metal mozgalomnak, később a frontember Csihar Attila pedig egyedi előadásmódjának – és nem mellesleg a norvég Mayhem debütáló albumán való szereplésének – köszönhetően ismert figurája lett a nemzetközi színtérnek. Egy másik rétegzenének számító műfajban, az instrumentális gitárzenében Szekeres Tamás alkotott figyelemreméltót, aki 1989-ben magánkiadásban jelentette meg Guitarmania című albumát, mely Európában is az elsők között volt ebben a műfajban. Addig csak az Egyesült Államokban jelentek meg ilyen stílusú lemezek. Ennek megfelelően Szekeres külföldön is sokat koncertezett. A megjelent albumok száma ugyan nem tükrözte a metal népszerűségét, de a több tízezres eladási adatok jelzésértékűek voltak. A nyolcvanas évek második felében a magyar médiában sikerült előre törnie a műfajnak. Lénárd László és Cselőtei László 1986 őszén indítják el a Metallica Hungarica nevű rajongói magazint, amely 1989-től a német Metal Hammer magazinnal kooperálva az ország meghatározó keményzenei havilapja lett és máig folyamatosan megjelenik. A Magyar Rádióban, a Bartók Rádióban hétről hétre hallható volt a Heavy metal kedvelőinek című műsor, ahol a legfrissebb külföldi heavy metal és thrash metal albumokat játszották le teljes egészében a vékony pénztárcájú magyar rockerek legnagyobb örömére. 1989 januárjában indult a Petőfi adón a Heavy metal magazin heti 40 percben az éjszakai műsorsávban, áprilisban pedig a Rockkalapács tévéműsor a Magyar Televízió kettes csatornáján, mindkettő Lénárd és Cselőtei szakértői támogatásával. Eközben a művelődési házakban és a Petőfi Csarnok színpadán sorra rendezték a metálfesztiválokat, egymás után nyíltak a rockkocsmák, a rockbutikok, és a kizárólag kemény zenéket forgalmazó kis lemezboltok. Budapesten pedig olyan aktuális külföldi előadók léptek fel 1984 augusztusában mint a Motörhead és az Iron Maiden, akiket aztán az 1980-as évek második felében sorra követtek olyan együttesek mint a Saxon, a Scorpions, a Stormwitch, az egykori Accept-énekes saját zenekara az UDO, a Helloween, a Kreator, vagy éppen a Metallica. ### Változó idők (1990-es évek) Az 1989-es rendszerváltás után a lemezkiadásban is megszűnt az állami monopólium és az új kiadói vállalkozások már igyekeztek kihasználni a metal népszerűségét. Az új évtized kezdetén a frissen alakult kiadóknál így kapott lehetőséget bemutatkozó albumának elkészítésére a Moby Dick (Ugass kutya!, 1990 – Proton), a Dance (Love Commando, 1990 – Proton), a Sing Sing (Életfogytig rock'n'roll, 1990 – Proton), a Diktátor (Animal Metal, 1991 – Hajdúton), Exit (Együtt a szeméttel, 1991 – Nagyferó Produkció) és a Lady Macbeth (Lady Macbeth, 1991 – Nagyferó Produkció). Az egyik legrégebbi magyar heavy metal zenekarnak számító Stress pedig szerzői kiadásban jelentette meg bemutatkozó albumát Kísértetkastély címmel 1991-ben, ahogy a miskolci Rotor együttes is saját erőből adta ki Tépj szét minden láncot! című első albumát ugyanabban az évben. A 90-es évek elejére a konkurencia megerősödésével a Pokolgép elveszítette addigi vezető szerepét a hazai színtéren. Ehhez természetesen nagyban hozzájárult a zenekar kettészakadása, ami a rajongótábort is megosztotta. A legnépszerűbb csapatoknak a Pokolgép mellett akkoriban a Moby Dick, az Ossian, a Sing-Sing valamint a Pokolgépből és Ossianból kivált tagok alapította Omen és Akela zenekarok számítottak. A rendszerváltással egy időben a külföldi multinacionális lemezkiadók is megérkeztek Magyarországra, így az átalakult Pokolgép következő lemezét (Adj új erőt!, 1991) és a vezető szerepre törő Moby Dick második albumát (Kegyetlen évek, 1991) például már a brit EMI magyar leányvállalata adta ki. Közben a thrash metalból kiszakadt extrém stílusirányzatok is kezdtek beszivárogni az országba, köszönhetően a megélénkülő klub- és koncertéletnek. A 90-es évek elején a Petőfi Csarnokban a feltörekvő külföldi csapatok közül az Obituary, a Dismember, a Sepultura, a Paradise Lost és a Tiamat is egyaránt fellépett, amely a magyar zenekarokra is inspirálólag hatott. Kialakult a magyar death metal színtér, amelynek első albumát Far from Christ címmel a zalaegerszegi Monastery adta ki 1992-ben. Aztán következett a szombathelyi Extreme Deformity meggyőző debütálása (Internal, 1993), majd évente egy-egy újabb anyag a Subject, az Intense Agonizing, a Diafragma, az Art Of Butchery, és a Testimony zenekaroktól. A stílus underground státusza miatt ezek az albumok szerzői kiadásban vagy kis független kiadóknál jelenhettek csak meg, de fontos mérföldköveknek számítanak a stílus magyarországi történetében. A másik extrém metal stílus a black metal kezdetben még ennyi lehetőséghez sem jutott Magyarországon, éppen ezért figyelemre méltó, hogy a szombathelyi Sear Bliss zenekar bemutatkozó albumát (Phantoms) rögtön egy holland kiadó jelentette meg 1996-ban. A többi black metal zenekarnak ekkor még magyar szinten sem sikerült igazán kitörnie, de a 90-es évek második felében folyamatosan alkottak, és az ezredfordulót követően a legjobbak, mint például az Ahriman, a Frost, a Dusk és a Nebron, hazai vagy külföldi lemezszerződéshez jutottak. A 90-es évek közepétől a változó nemzetközi trendeknek megfelelően a betelepült multik Magyarországon is inkább az új tehetségek és az új trendek felé fordultak, és ezeket próbálták befuttatni kisebb-nagyobb sikerrel: Black-Out (Sony Music), Carmen (Polygram), Fresh Fabrik (Warner), Nyers (BMG), Nevergreen (Polygram), Replika (Sony Music), Warpigs (Polygram). Többségük a magyar Metal Hammer magazin 1994 és 1996 között kiadott, a hard rocktól a metálon át a hardcore punkig mindenféle stílusirányzatot felölelő, három részt megélt Demonstráció válogatássorozatán mutatkozott be először a nagyközönségnek. A válogatáson lemezszerződéssel még nem rendelkező underground zenekarok szerepeltek. Eközben az évtized közepére a keményebb hangvételű zenék terén a metálzenekaroktól olyan punkos, rock and roll beütésű együttesek vették át a „piacvezető” szerepet, mint a Tankcsapda és a Junkies. A korábban sikeres magyar metálzenekarok egymás után kerültek válságba. Az Ossian 1994-ben feloszlott, a Pokolgép némi nosztalgiázás után 1995-ben széledt szét, ugyanekkor a Moby Dick is leállt és tagjai projektezéssel töltötték az időt, az Omen és az Akela 1997-ben kiadott stúdióalbumain pedig elektronikus hatásokkal próbálta megújítani hangzását (sikertelenül). Koncertvonalon az évi egy-két nagy külföldi együttes (Deep Purple, Guns N’ Roses, Metallica, Megadeth, Bon Jovi, Scorpions, Aerosmith, Black Sabbath, Motörhead, Slayer, Red Hot Chili Peppers, Pearl Jam, KISS) felléptetésén 1997-ben sikerült túllendülnie a hazai koncertszervezőknek. Ettől az évtől kezdve a Petőfi Csarnok és a nagyobb arénák, mint a BS és a Kisstadion mellett a kisebb budapesti és vidéki klubok is bekapcsolódtak a nemzetközi vérkeringésbe, és ennek köszönhetően a tehetséges új, de még kisebb rajongótáborral rendelkező (például: Nevermore, Hammerfall, Moonspell, The Gathering) vagy alapvetően kint is underground kult státuszban lévő zenekarokat (például: Anathema, Psychotic Waltz, Savatage, Overkill, D.R.I.) is érdemes volt elhozni Magyarországra. A külföldiek mellett a magyar zenekarokra is kíváncsi volt a közönség. Még az olyan underground stílusokban is, mint a progresszív metál. A 90-es évek második felében például évente került megrendezésre az Eclipse, a Stonehenge, az Everflow és a Symmetry (később Perfect Symmetry) nevével fémjelzett Progresszív Metal Fesztivál előbb Pécsett, majd Budapesten. ### A magyar heavy metal új hulláma (2000-es évek) A 90-es évek végén lassan Magyarországon is éreztette hatását, hogy a svéd HammerFall bemutatkozása Európa-szerte visszahozta a köztudatba a tradicionális heavy metalt. Persze csak underground szinten. Azonban a győri heavy metal fesztiválokon az 1998-tól újra aktív Ossian vezérletével már olyan feltörekvő fiatal zenekarok izzították a közönséget, mint a Demonlord, az Obstruction, a Stainless Steel, a Cross Borns. A hazai kiadók tehetetlenségét megunva a Metal Hammer magazin szerkesztősége lemezkiadót alapított Hammer Records néven, és egyik első kiadványukként ők jelentették meg az Ossian visszatérő lemezét (Fémzene), amit azóta a stílus számtalan régi és új zenekarának albuma követett. Ezzel együtt, szakmai tapasztalatuknak köszönhetően sok külföldi független metálkiadóval kötöttek szerződést magyarországi terjesztésről, ami tovább szélesítette a szűkös metálkínálatot a csupán nagy nevekre koncentráló hazai lemezpiacon. A Hammer Records mellett a győri Nephilim kiadó is számos tehetséges magyar együttesnek adott lehetőséget az ezredfordulón. A külföldi nagy metálfesztiválok mintájára először 2000-ben szervezték meg Budapesten a kétnapos Summer Rocks fesztivált a Petőfi Csarnokban tizennyolc fellépővel, erős külföldi mezőnnyel (Gamma Ray, Pink Cream 69, Marduk, Borknagar, Immortal, Vanden Plas, Leadfoot) és a legjobb hazai zenekarokkal. 2004-ig öt nyáron át szervezték meg önállóan, majd az eredeti koncepciót megtartva a rendezvény 2005-től beolvadt a Sziget Fesztivál programjába Metal Hammer (később Hammerworld) színpad néven, és megszűnéséig a Sziget egyik leglátogatottabb helyszíne volt minden évben. Egy másik igen sikeres fesztivál a dark/gót/black metal stílusokra koncentráló Gothica, amelyet számtalan fellépővel, nagy érdeklődés mellett 2001 és 2012 között hét alkalommal rendeztek meg Budapesten. Az új évezredben egyre több magyar metálzenekar jutott külföldön is fellépési lehetőséghez. Az igazi hírt ekkor már egy nyugati lemezszerződés jelentette. A black metalos szombathelyi Sear Bliss az első albumtól kezdve szinte folyamatosan nyugati kiadóknál készíti aktuális lemezét. Rajtuk kívül a metalcore-t játszó Bridge To Solace, a göteborgi dallamos death metal Casketgarden, és a rutinos doom metal (ex-Mood) zenészekből álló Wall of Sleep dolgozott külföldi underground kiadóknál kezdettől fogva. A nagy szenzációt azonban a Mezőkovácsházáról elindult Ektomorf szolgáltatta 2004-ben, amikor a legnagyobb független metálkiadó, a német Nuclear Blast szerződtette őket, és ennek köszönhetően a következő három évben megjelent lemezeikkel Európa-szerte ismert zenekarrá váltak. Ők az egyetlen rendszeres magyar fellépői a nagy európai metálfesztiváloknak, mint a Wacken, a Summer Breeze, a Rock Am Ring vagy a With Full Force. A soproni Dalriada (korábban Echo of Dalriada) 2003-ban Arany János költeményének, A walesi bárdok folk metalos megzenésítésével hívta fel magára a figyelmet. Egyre nagyobb példányszámban fogyó lemezeiken, dalaikban magyar népzenei motívumokkal ötvözik a metal stílusjegyeit. 2011-es Ígéret című albumuk már külföldön is megjelent a német AFM kiadó gondozásában. Hazai pályán az új generáció egyik legsikeresebb zenekara kétségtelenül a Depresszió lett, akik a Tankcsapda zenei világát a saját korosztályuk nyelvére fordították le olyan külföldi példaképek hatásait beépítve, mint a Machine Head, a Korn vagy a Soulfly. A Tankcsapda előzenekaraként turnéztak először, majd pár évvel később már önállóan töltötték meg a Petőfi Csarnokot, ami a siker egyik komoly fokmérője volt Magyarországon. Az évtized közepén szintén a Tankcsapda nyomán indult el a domoszlói Road együttes, akik 2008 és 2013 között megjelent három stúdióalbumukkal a Mahasz lemezeladási listájának csúcsára jutottak, és ezzel a legnépszerűbb magyar metálzenekarok közé kerültek. Velük párhuzamosan lett országosan ismert az alternatív, progresszív rock/metalt játszó budapesti Subscribe, melynek sikereit Fonogram-díjas (Stuck Progress to Moon, 2008) és Mahasz-listavezető albumok (2011, 2014) jelezték. A 2010-es évek elejére a klasszikus heavy metal mellett valódi színteret a sludge/stoner metal stílusnak sikerült még kiépítenie Magyarországon, amelynek vezető zenekara az egykori Mood együttes tagjaiból alakult Stereochrist lett. Érezhetően ekkorra érett be az 1990-es évek második felében aktív Mood öröksége, akik 2001-es feloszlásukig a sludge metal alapjait adó doom metal legerősebb, nemzetközi színvonalú magyar képviselői voltak. A Stereochrist mellett több fiatal csapat (Stonedirt, Sunday Fury, Locust On The Saddle) eljutott a lemezkiadásig, ami a stílus és a rajongótábor folyamatos erősödését jelezte. ### Zeneipari háttér A hazai metálunderground legnagyobb problémáját mindig is a korlátozott fellépési lehetőségek, a rock klubok alacsony száma jelentette. Budapesten az ingatlanfejlesztések veszélyeztetik a többségében eladásra váró régi épületekben működő rockklubok létét (például a Kultiplex bezárása, 2008), a vidéki városokban pedig a fizetőképes kereslet alacsony szintje okoz gondot. A magyar rockzene fellegvárának számító Petőfi Csarnokot 2016 decemberében kezdték lebontani a Városliget átalakításának okán (Liget Projekt), amivel nem csak egy magyar rocktörténelmi épület, hanem a közepes méretű (3-5000 fős) koncertek befogadására alkalmas szinte egyetlen helyszín tűnt el a fővárosból. 2020 végén szintén a Liget Projekt miatt kellett bezárnia a 2008 óta a budapesti underground központjának számító, zenekari próbahelyeket és koncerttermeket üzemeltető Dürer Kert komplexumnak az Ajtósi-Dürer soron.
477,188	Heidelbergi várkastély	26,494,388	null	[ "Erődök", "Németország kastélyai, palotái" ]	A heidelbergi várkastély Németország egyik nevezetes romépülete, Heidelberg városának jelképe. A Königstuhl erdős lejtőjén a wormsi érsekek 13. századi erődítménye állt, amiből mára csak egy falszakasz kora gótikus ablakai maradtak. A gótikus Ruprechtsbau 1410-re, a kora reneszánsz Ottheinrichsbau 1559-re, az érett reneszánsz Friedrichsbau 1607-re készült el. A pfalzi választófejedelmek székhelye volt mindaddig, amíg a pfalzi örökösödési háborúban (kilencéves háború) – 1689-ben és 1693-ban – XIV. Lajos francia király katonái le nem rombolták. Gazdái tervbe vették helyreállítását, de a választófejedelem udvarának Mannheimbe költözése, valamint az 1764-es, villámcsapás okozta tűzeset után csak a ma is látható részeit építették újjá. ## Földrajzi fekvése A heidelbergi kastély a Neckar bal partján, a folyó és a Königstuhl közé ékelődő, északi fekvésű 80 méter magas dombon, a Jettenbühlön áll. A Kornmarkttól hegyi vasúttal is megközelíthető. ## A kastély története ### A kastély eredete Heidelberg városának nevét 1147-ben, III. Konrád német király uralkodása idején említik először hivatalos okiratban, amikor édesapja, I. Frigyes sváb herceg és féltestvére, Barbarossa Frigyes úgy osztotta fel az örökséget, hogy ő kapta a rajnai területet. Először 1225-ben történik említés egy heidelbergi várról („castrum in Heidelberg cum burgo ipsius castri”), amit Henrik wormsi püspök (Heinrich von Worms) hűbéri birtokként (V.) Kelheimeri Lajosnak adományozott. A vár építői az 1214-ben a Rajnai Palotagrófsággal megajándékozott bajor hercegek és grófok voltak (Kelheimeri Lajos). Egy 1303. évi okmányban említenek először két várat: a „felső várat” a Kis Gaisbergen a mai Molkenkurnál és az „alsó várat” a Jettenbühlön. Sokáig azt gondolták, hogy a heidelbergi kastély története a 15. század eleji Ruprecht-épület felállításával kezdődött, mert a kutatások és vizsgálatok során talált legrégebbire datálható építőanyag ebből az időből származott. A 19–20. században végrehajtott átfogó régészeti kutatások során egy válaszfalba befalazott, késő román lóhere-ívű ablaktöredéket, illetve egy kora gótikus, hármas tagolású ablakot találtak, ami egyértelműen bizonyítja, hogy a dombon már a 13. század elején végeztek építési munkálatokat. ### Királyi kastély és pápai börtön Amikor 1401-ben Rupert német király lett, a kastélyban olyan kevés hely volt, hogy a koronázás utáni hazatérésekor, udvartartásával az Ágoston-rendi kolostorban (ma Universitätsplatz) kellett letáboroznia. Mindenképpen szükség volt egy, az uralkodó hatalmát reprezentáló létesítményre, amely helyet ad az udvari háztartásnak és hivatalnokoknak, de ugyanakkor mint erőd védelmi feladatokat is ellát. Rupert halála (1410) után, az uralma alatti területet fiai között osztották fel: a Pfalzi Választófejedelemség törzshelyét legidősebb fia, III. Lajos kapta (Jánosé Pfalz-Neumarkt lett, Ottóé Pfalz-Mosbach és Istváné Pfalz-Simmern). A konstanzi zsinat után Zsigmond magyar király és német-római király (később német-római császár) megbízásából 1415-ben foglyul ejtette XXIII. János ellenpápát és a heidelbergi kastélyban tartotta fogva, amíg a mannheimi Eichelsheim várba nem zárták. ### A mainzi örökösödési viszály A mainzi örökösödési viszály 1461–1462-ben a mainzi püspökségért folytatott háborús konfliktus volt, aminek során I. Győzedelmes Frigyes pfalzi választófejedelem („Pfälzer Fritz”) foglyul ejtette és a kastélyban kegyetlen körülmények között, láncra verve tartotta I. Károly badeni őrgrófot, Georg badeni őrgrófot, Metz püspökét és V. Württembergi Ulrich grófot, amíg hajlandók nem lettek megfizetni az értük követelt váltságdíjat. I. Károly őrgrófot 25 000 gulden megfizetésére kötelezték, valamint zálogba kellett adnia Sponheimet és pfalzi hűbérbirtoknak kellett elismernie Pfozheimet. A metzi püspöknek 45 000 guldent kellett fizetnie. A legfontosabb az volt, hogy Frigyes biztosította választófejedelemségre vonatkozó igényét. ### A reformáció és a harmincéves háború 1518 áprilisában V. Jámbor Lajos fejedelemsége idején Luther Márton is meglátogatta a kastélyt, amikor Heidelbergbe érkezett, hogy a város híres egyetemén előadja és megvédje téziseit. A kastélyban a fejedelem testvére – Wolfgang – vezette körbe: később Luther egy barátjának írt levelében (1518. május 18.) dicsérte a kastély szépségét és katonai felszerelését. A harmincéves háborúban lőttek először a heidelbergi kastélyra. Ettől kezdve története elsősorban pusztításáról és újjáépítéséről szól. 1619-ben V. Frigyes elfogadta Csehország királyi koronáját és ezzel magára vonta a Német-római Birodalom haragját. A fehérhegyi csatában (a harmincéves háború első jelentős ütközete, 1620. november 8.) elszenvedett vereség után nemcsak a cseh koronát (rövid uralkodása miatt a Winterkönig – téli király – gúnynevet kapta), de a pfalzi területeit is elveszítette; csapatait elhagyta és száműzetésbe vonult. A bajor választófejedelem szolgálatában álló Johann t’Serclaes Tilly tábornagynak, a Katolikus Liga parancsnokának szabad útja volt a védtelen Pfalz felé. 1622. augusztus 26-án megkezdte Heidelberg lövetését, szeptember 16-án bevette a várost, majd pár nappal később a kastélyt is. 1633\. május 5-én a svédek foglalták el Heidelberget, és amikor a Königstuhlról kezdték lőni a kastélyt, a császári parancsnok átadta az erődöt (1633. május 26.). Csapatai már a következő évben megpróbálták visszaszerezni az épületeket, de ez csak 1635 júliusában sikerült és csupán 1649 októberében költözött be az új uralkodó (I. Károly Lajos) a lerombolt kastélyba. ### A pfalzi örökösödési háború XIV\. Lajos francia király a gyermektelen II. Károly választófejedelem (a Pfalz-Simmern vonal utolsó fejedelme) halála után Pfalzi Erzsébet Sarolta orléans-i hercegné nevében, az örökösödési szerződés ellenére igényt tartott a pfalzi allódiumra. Ezt demonstrálandó, 1688 szeptemberében csapatokat küldött a Pfalzi Választófejedelemségbe és ezzel kezdetét vette a pfalzi örökösödési háború. Az új fejedelem II. Fülöp Vilmos (Pfalz-Neuburg vonal) elhagyta Heidelberget és Neuenburgba (Felső-Pfalz) költözött. A francia csapatok 1688. október 24-én vonultak be a városba és megkezdték a kifosztását. Erzsébet Saroltának nagyon fájt, hogy hazájában, az ő nevében ilyen pusztítást végeznek; férje I. Fülöp Orléans hercege nagylelkűen osztogatta kegyenceinek a háborús zsákmányt. Az egyesült európai hatalmak elleni tervként a francia haditanács az erődítmények és várak lerombolása és a pfalzi földek elpusztítása mellett döntött, hogy ezzel megakadályozzák az ellenség esetleges támadását innen. Amikor a csapatok elhagyták a várost (1689. március 2.), felgyújtották a kastélyt és a város több részét. Ahogy János Vilmos bevonult a letarolt Heidelbergbe, rendbe tetette a városfalakat és a tornyokat. 1691/1692-ben a franciák újból a városkapuk előtt álltak, de a város védelmi rendszere olyan jónak tűnt, hogy dolguk végezetlenül elvonultak. 1693. május 22-én viszont sikerült ismét bevenniük a várost. A kastély legénysége kapitulált. A franciák a várfalakat és a tornyokat, amik az előző pusztítást megúszták, ezúttal robbantással rombolták földig. ### A rezidencia Mannheimbe költözik A pfalzi örökösödési háborút lezáró rijswijki békeszerződés (1697) enyhülést hozott. Úgy tervezték, hogy a kastélyt teljesen elbontják és a használható részeket egy új palota megépítéséhez használják fel. A terv végrehajtása nehézségekbe ütközött, ezért a kastély ideiglenes helyreállítása mellett döntöttek. III. Károly Fülöp pfalzi választófejedelem a teljes átépítését szerette volna megvalósítani, de pénzhiány miatt elnapolta a terv végrehajtását. A katolikus választófejedelem vitába keveredett a város protestánsaival, mert be akarta tiltani a heidelbergi káté hittételeit, és átengedte a Szentlélek-templomot (Heiliggeistkirche) a katolikusoknak azzal a céllal, hogy egy katolikus udvari templomot hozzanak létre. Ezt a protestánsok mindenképpen meg akarták akadályozni. A vita azzal ért véget, hogy a fejedelem 1720-ban Mannheimbe helyezte át rezidenciáját és sorsára hagyta a várost; a heidelbergi kastély renoválási szándékai pedig feledésbe merültek. Utóda, IV. Károly Tivadar úgy gondolta, hogy visszaköltözik a heidelbergi kastélyba, de 1764. június 24-én kétszer egymás után villám csapott az épületbe, a kastély ismét tűz martaléka lett, ezt a fejedelem rossz jelnek tekintette és elállt terveitől. A következő évtizedekben végrehajtottak ugyan néhány szükséges felújítási munkát az épületeken, de a kastély nagy része romos állapotban maradt. ### Lassú pusztulás és romantikus lelkesedés 1777-ben IV. Károly Teodor Mannheimből Münchenbe helyezte át székhelyét, így a heidelbergi kastély még inkább háttérbe szorult. A fedett termekben kézművesek dolgoztak, a déli fal kockaköveit pedig elhordták és építőanyagként a schwetzingeni kastély építéséhez használták fel. A regensburgi birodalmi gyűlés kiküldött birodalmi választmányának 1803. február 25-én meghozott határozata (Reichsdeputationshauptschluss) területcserék, mediatizáció és szekularizáció révén területileg újjászervezte a Német-római Birodalmat. Az egyetlen megmaradt egyházi fejedelemség a mainzi érseké volt, aki egyben a birodalom prímása is lett- Több mint 100 birodalmi rend (fejedelemség) veszítette el önállóságát. Az átrendezés következtében Heidelberg és Mannheim Badenhez került. Károly Frigyes badeni nagyherceg örült a területnövekedésnek, de a heidelbergi kastélyt nemkívánatos ráadásnak tekintette: az épületek tovább roskadoztak, a heidelbergiek pedig – a badeni kormány engedélyével – további nagy mennyiségű követ, faanyagot és vasat, sőt szobrokat és díszítéseket hordtak el házuk építéséhez. A badeni kormány számára a kastély csupán „változatos, ízléstelen, romos díszítésű öreg falak” együttesét jelentette. A kastély megmentője a francia Charles de Graimberg gróf volt. 1822-ben Graimberg gróf önként vállalta a kastélyőri tisztséget és egy ideig az egyik épületben lakott, ahonnan jól átlátta a kastély udvarát. Ő volt az első, aki törődött a kastély konzerválásával és dokumentálásával. Graimberg megbízására Thomas Alfred Leger, a Heidelbergi Ruprecht Karl Egyetem professzora összeállította az első kastélyismertetőt. A nagy számban kiadott, rajzokkal és rézmetszetekkel bővített leírás népszerűvé tette a kastélyromot és fellendítette az idegenforgalmat Heidelbergben. ### Újjáépítés Sokáig tartó vita folyt arról, hogy a kastélyt teljesen visszaállítsák-e eredeti állapotába. A Badeni Nagyhercegség kormányzósága 1868-ban létrehozta a „Schlossbaubürót” (kastély építésügyi hivatala) Josef Durm építési igazgató felügyelete alatt, Lulius Koch megyei építési igazgató és Fritz Seitz építész vezetésével. A hivatal feladata volt a kastély állapotának lehető legpontosabb feltérképezése és ugyanakkor javaslatok készítése a főépület megőrzésével, illetve helyreállításával kapcsolatban. A munkálatok 1890-ig tartottak. A birodalom területéről összetoborzott szakemberekből álló bizottság egyhangú meggyőződése az volt, hogy a kastély teljes vagy részleges helyreállításáról le kell mondani, ellenben mindenképpen meg kell őrizni az akkori állapotot és csak a Frigyes-épületet kell helyreállítani, amelynek a belső termeit a tűzvész tönkretette ugyan, de sohasem dőlt össze. Az épület felújítására 1897–1900 között került sor Carl Schäfer építész vezetésével; a munkálatok költsége 520 000 aranymárka volt. ### A kastélyrom és a turizmus Heidelberg legrégebbi leírása is megemlíti, hogy a várost sok idegen meglátogatja. De a tényleges városi turizmus a 19. század elején kezdődött Graimberg gróf közbenjárásával: kiadatta a már említett, rajzokkal és rézmetszetekkel kiegészített kastélyismertetőt, ajándéktárgyakat, többek között csészéket készíttetett a kastély képével. 1840-ben Heidelberg bekapcsolódott a vasúthálózatba, ami döntő lendületet adott az idegenforgalomnak. Az amerikai turistákat Mark Twain ismertette meg a heidelbergi romkastéllyal az európai utazását leíró Csatangolás külföldön (A Tramp Abroad, 1880) című élménybeszámolójával. Hatására a 20. században egyre több látogató érkezett az Amerikai Egyesült Államokból. A 21. század elején évente több mint egymillió látogató érkezik a városba. ## A kastély előudvara ### Főkapu A kastély egykori előudvarába egy részben betemetett árok fölött ívelő kőhídon vezet az út. A főkapu 1528-ban épült, az őrházat a pfalzi örökösödési háború során lerombolták, majd 1718-ban helyettesítették a ma is látható íves kapuval. A főbejárat mellett, balra található kiskaput felvonóhíd zárta le, amit – annak leengedésével – gyalogosok használtak. ### Nyeregkamra Az egykori nyeregkamra kezdetben erődítmény volt. A harmincéves háború után kezdték istállóként, illetve felszerelések tárolására és kocsiszínként használni. A 18. században leomlott a boltozat, amit csak 1977–1979 között hoztak helyre. Azóta a kastélylátogatók számára berendezett kávézónak ad helyet. ### Felső fejedelemkút A Felső fejedelemkutat (Oberer Fürstenbrunnen) III. Károly Fülöp pfalzi választófejedelem újjáépíttette. A kútház ajtaja fölé egy monogramot és az 1738-as évszámot vésték. A kúthoz vezető lépcsősor melletti falon a következő felirat látható: A felirat egy kronogramma, amelyben az egyes betűket helyettesítő római számok összege 1741. A felső és alsó fejedelmi kutak segítségével fedezték a mannheimi fejedelmi udvar vízszükségletét egészen a 19. századig. „Egészséges és jó kútvíz hiánya miatt, addig, amíg az udvartartás Mannheimban tartózkodott, naponta hozták a szükséges vizet a hegyekből. Az udvarnak egy kifejezetten erre a célra használt vízszállító kocsival kellett rendelkeznie, ami naponta ment Heidelbergbe és vizet hozott a kastélyudvar kútjából.”. A mannheimi víz olyan rossz minőségű volt, hogy akik megtehették – elsősorban előkelő családok – csatlakoztak ehhez az eljáráshoz és fizettek a Heidelbergből történő vízszállításért. A választófejedelmi rezidencián még 1777-ben is az udvari alkalmazottak között volt az úgynevezett „heidelbergi víztöltő”. ## Kastélyépületek A középkori vár felépítéséről nincsenek források. A mai kastélyudvar területén helyezkedett el, a falgyűrűn belül, amelynek maradványai még ma is megvannak a Lajos-épület keleti falában, a gazdasági épület keleti és déli falában, valamint a Ruprecht-épület és az udvarhölgyek épületének nyugati falában. A későbbi kastély és az 1537-ben leégett vár a mai Molkenkur magasságában egyetlen védelmi vonalat alkotott. A 15. század közepén a várat erőddé építették át; a keleti oldalra három tornyot emeltek a tüzérség számára és létrehozták a külső falgyűrűt. VI. Lajos pfalzi választófejedelem a 16. század első felében jelentősen kibővítette a kastély területét nyugati irányban, valamint új, erős erődítményeket és lakóépületeket építtetett. Utódai a védelmi szempontokat háttérbe szorítva, reprezentatív nézőpontok alapján bővítették és szépítették a kastélyt, amely nemzedékről nemzedékre pompás lakóépületek felhalmozását jelentette. ### Személyekről elnevezett épületek #### Ruprecht-épület A Ruprecht-épület (Ruprechtsbau) nevét Rupertről (1400-tól német király) kapta. A heidelbergi kastély legrégibb épületei közé tartozik. Rupert a 15. század elején kezdte el építtetni a napjainkig megmaradt épületrészt. Hosszú ideig feltételezték, hogy a kastély története ezzel az építkezéssel kezdődött. A 19. század végén végrehajtott restaurálási munkák idején átfogó régészeti vizsgálatokat végeztek a kastély területén, amelyek során román és kora gótikus stílusú ablaktöredékeket találtak, ami azt bizonyítja, hogy a kastélyt már 1300 körül elkezdték építeni. 1534-ben V. Jámbor Lajos választófejedelem egy kőből készült emelettel egészítette ki a Ruprecht-szárnyat. Ezt igazolja az épület belsejében látható évszám (1534). A bejáratot fölül egy angyal-címer díszíti: valószínűleg az építőmester jele, amellyel megörökítette magát az utókor számára. A hagyomány szerint a címeren található két angyalfej az építőmester gyermekeit ábrázolja, akik a kastély építése közben egy baleset során életüket vesztették. Rupertet 1400-ban német királlyá koronázták, ettől kezdve az épület reprezentációs célokat is szolgált. A Ruprecht-szárnyon birodalmi sassal díszített címertábla utal a királyságra. Az épület belsejében található egy reneszánsz kandalló, ami azon kevés dolgok közé tartozik, amik a belső berendezésből a mai napig megmaradtak. #### Lajos-épületszárny Az épületet (Ludwigsbau) 1524-ben V. Jámbor Lajos építtette és elsősorban lakóépületnek használták. Egy régebbit helyettesített vele, amelynek falait részben felhasználták az új építmény számára. Nevéhez fűződik a kastély megerősítése, a „nyugati sánc” („Westwall”) és a „kövér torony” (Dicker Turm) megépítése és más épületek modernizálása. A gótikus lépcsős oromzat, amely az épület déli falát zárta le, már nem létezik. A Lajos-szárny eredetileg egy szimmetrikus, északi irányban hosszabban elterülő épület volt, a lépcsőtorony a homlokzat közepére esett. Először Ottó Henrik fejedelem változtatott a szimmetrián: a lépcsőtornyon túli északi részt lebontatta, hogy helyet csináljon az Ottó Henrik-épület részére, 1764-ben pedig egy tűzvész rombolta le a tornyot. Az épület külső falán lévő címerek között két majom látható, amik éppen egy kötéllel játszanak (Strangkatzenziehen): ez valószínűleg a Lajos-szárny legfelső emeletén lakó nemes ifjak erőpróbájára utalt. #### Ottó Henrik-épület Az Ottó Henrik-épület (Ottheinrichsbau) Ottó Henrik uralkodása idején épült, miután 1556-ban választófejedelem lett. Az új palota az első reneszánsz építmény volt német területen, egyben a német manierizmus fontos alkotása. Az Ottó Henrik-épület megépítéséhez régebbi építményeket használtak fel vagy bontottak le, mint például a Lajos-épület északi részét. Az épület északi része régebbi létesítmények alapjaira és a külső védőfalra épült. Az épület még nem készült el teljesen, amikor Ottó Henrik 1559-ben elhunyt. Utóda III. Frigyes az építkezést az eredeti tervektől eltérően folytatta: ennek egyik lehetséges oka az, hogy az Ottó Henrik-épület a harmincéves háború előtt két hatalmas dupla oromzatot kapott, ami nem harmonizált az épület – a kora reneszánsz olasz példaképei szerinti – vízszintes felosztásával. I. Károly Lajos idején, a harmincéves háború után az Ottó Henrik-épület új tetőzetet kapott, a hatalmas dupla-oromzat pedig eltűnt. A négy emelet magasságú épület homlokzatát Alexander Colin által készített 16 allegorikus alak díszíti, amelyek a fejedelem államvezetését szimbolizálják. A szobrok (a bejáratnál lévő figurák kivételével) az Ószövetség és az istenek világának allegorikus ábrázolása és megformálása. Az utóbbi miatt egészen a 18. századig „a pogány épület” néven emlegették. - földszint: bibliai és mitológiai alakok (Józsué, Sámson, Héraklész és Dávid) és római császárok – a politikai és katonai hatalom jelképei. A háromszög alakú ablakhomlokzatokban híres rómaiak portréi láthatók, amelyeket éremgyűjtemények alapján készítettek. - 1\. emelet: a keresztény uralkodó erényei (erő, hit, szeretet, remény és igazság); - 2\. emelet: a hét klasszikus bolygó – Szaturnusz, Mars, Vénusz, Merkúr, Jupiter, Sol és Luna – megszemélyesítése (geocentrikus világkép). A földszint négy alakját gótikus írással írt, bolondos verssorok egészítik ki. #### Frigyes-épület A Frigyes-épület (Friedrichsbau) nevét IV. Frigyes pfalzi választófejedelemről, Mannheim megalapítójáról kapta. IV. Frigyes 1601 és 1607 között építtette ezt az épületrészt olyan lakóépületek és a kastélykápolna helyén, amelyeket már az összeomlás veszélye fenyegetett. Az építőmester Johannes Schoch volt. A Frigyes-épület udvari homlokzatán Sebastian Götz churi szobrászmesternek a választófejedelem őseiről készült szobrai sorakoznak, amelyek impozánsan mutatják be a dinasztia történetét (bár Nagy Károly besorolása történelmileg helytelen). A szobrok a következő személyeket ábrázolják: - Oromzat: Nagy Károly, I. Ottó (Otto I. der Rotkopf), I. Kelheimeri Lajos, I. Rudolf; - Legfelső emelet négy megkoronázott uralkodó a Wittelsbach-házból: IV. Lajos német-római császár, Rupert, Ottó magyar király, III. (Bajor) Kristóf dán, norvég és svéd király; - Középső emelet: I. Rupert, I. Győzedelmes Frigyes, II. Bölcs Frigyes, Ottó Henrik; - Alsó emelet: III. Kegyes Frigyes, VI. Lajos, Johann Kasimir, IV. Frigyes. Az oromzaton található egyéb szobrok, a tavasz és a nyár allegorikus ábrázolása, a földi élet mulandóságát szimbolizálják. A Frigyes-épület a kastély első olyan palotája, amely nemcsak a kastélyudvar felé néz, hanem van egy város felé néző homlokzata is. Ez szerényebb díszítésű, elsősorban faragott oroszlánfejek és gazdagon mintázott ablakfélfák jellemzik. Az épület felső szintjeit lakóhelyiségként használták, földszintjén a kastélytemplom található, amely napjainkig megmaradt. Az 1693. és az 1764. évi pusztító tűzvész után ez volt a kastély egyetlen része, amit újjáépítettek. 1890-1900 között a Frigyes-épületet a karlsruhei Carl Schäfer professzor tervei alapján a historizmus szellemében újították fel. Viták folytak a belső terek kialakításáról: végül egy neoreneszánsz stílusú belső berendezés mellett döntöttek Az 1. emelet tölgy-intarziaberakásos ajtókkal, stukkómennyezettel és csempézett padlózattal készültek. A 2. emelet stukkómennyezetét Pfalz címere (fekete alapon aranyszínű oroszlán és a kék-fehér rutás harántpólya), valamint Tiberius és Julius Caesar képe díszíti. Napjainkban a Frigyes-épület számos termében különböző stílusok szabad keveredése uralkodik. A termeket a későbbiekben nem használták lakóhelyiségként, múzeumi építményként működtek. #### Angol épület A Angol épület (Englischer Bau) neve Stuart Erzsébet, Anglia és Skócia hercegnőjéhez kapcsolódik, aki V. Frigyes pfalzi választófejedelem felesége volt. Már élete során „téli királynő” néven is emlegettek. Az építész ismeretlen, de feltételezik, hogy az Erzsébettel Heidelbergbe érkező Salomon de Caus vagy Inigo Jones lehetett a mester. Az Angol épület – ma romépület – a heidelbergi kastély történetének utolsó nagy épülete. Helyhiány miatt a kastélynegyeden kívül, a kövér torony és a Hordóház közé épült (1610–1613). Napjainkban a romokban fogadásokat és előadásokat tartanak a minden évben megrendezett ünnepi játékok (Schlossfestspiele) keretében. Az 500 m2-es terület 300 ülőhelynek ad helyet. ### Funkcióval ellátott épületek #### Az udvarhölgyek szobáinak épülete és a királyterem A Udvarhölgyek szobáinak épülete (Frauenzimmerbau) nevét az udvarhölgyeknek otthont adó szobákról kapta. Az épületből csupán a földszint maradt meg. V. Jámbor Lajos építtette a 16. század első felében. Az udvarhölgyek szobái a felső emeleten voltak, a földszint pedig a királyteremnek (Königsaal) adott otthont, amit különféle rendezvények alkalmával használtak. A homlokzatot több zárt erkély tette érdekessé, a 17. században pedig az udvari homlokzatra oszlopokat és alakokat festettek. Miután elkészült az üvegterem (Gläserner Saalbau) és az Ottó Henrik-épület dísztermei a királyterem elveszítette reprezentációs szerepét. Ettől kezdve a 34,65 méter hosszú, 16,70 méter széles és 7,4 méter magas terem lovagjátékok és gyűlések színhelye lett rossz idő esetén, valamint ünnepi alkalmakkor a szolgák ehettek itt. 1689-ben a Königssaal teljesen leégett és a bodnárok munkahelye lett, akik a „nagy hordón” („Grosser Fass”) dolgoztak, így lett az épület neve „kötőház” („Bandhaus“). A bodnárok panaszkodtak, hogy nyakukba esik az eső, ezért IV. Károly Teodor a romra tetőt húzatott. Az 1930-as években a földszintet felújították és azóta Heidelberg a dísztermet rendezvények helyszínéül használja. #### Az üvegterem Az épületet II. Bölcs Frigyes emeltette. Nevét - üvegterem (Gläserner Saalbau) - nevét a 2. emeletén található, velencei tükörüveggel díszített tükörteremről kapta. Az udvar felé eső zömök árkádok reneszánsz stílusúak, a kerengő boltívei viszont késő gótikusak. A város felé néző északi oldala teljesen egyszerű, keleti oldalát egy kis gótikus zárt erkély és egy ékes oromzat díszíti. I. Károly Lajos a harmincéves háború után átépíttette az épületet: megváltoztatta az emeletmagasságokat és az északi homlokzatba új, íves ablakokat tetetett. 1764. július 24-én kétszer egymás után villám csapott az épületbe, ami egészen a pincéig leégett. 1897-ben a nyugati falán egy befalazott kora gótikus ablakcsoportot találtak, ami arra utal, hogy a kastély területén már a 13. század első felében folyt építkezés. #### A könyvtárépület A Ruprecht-épület és az udvarhölgyek szobáinak épülete között elhelyezkedő könyvtárépületet (Bibliotheksbau) (korábban tévesen Rudolf-épület, Rudolfsbau) V. Jámbor Lajos építtette 1520 és 1544 között késő gótikus stílusban. Az épület legszebb megmaradt része az udvarra néző emeleti zárt erkély. Az először a 17. században felmerülő név félrevezető, mivel nem bizonyított a fejedelmi könyvtár létezése. Az első emeleti boltozatos terem sokkal inkább egy nagy fejedelmi ebédlőnek adott helyet. Feltehetőleg az épületben őrizték a fejedelmi pénzérméket is, itt volt a kastély, illetve az udvartartás széfje. Az 1689. évi francia pusztítás során egyedül a könyvtárépület maradt épen, de az 1693. évi rombolást már nem kerülte el ő sem. #### A hordóház Az Hordóházat (Fassbau) Johann Casimir külön egy nagy hordó részére tervezte és építette 1589–1592 között. A királyi teremhez kapcsolódott, ami ünnepségek alkalmával lehetővé tette a közvetlen hozzáférést a hordó borkészleteihez. Az épület késő gót stílusban épült, annak ellenére, hogy az építkezés idején már a reneszánsz stílus uralkodott. A Nagy Hordó mellett áll a hordó őre, Perkeo, a borszeretők jelképe. A törpe udvari bolond Perkeo-t III. Károly Fülöp vitte magával Heidelbergbe Innsbruckból, ahol korábban császári helytartó volt. A választófejedelem rábízta a fejedelmi borospince és elsősorban a Nagy Hordó tartalmát. A legenda szerint Perkeo neve a következő párbeszédből ered: „Gyere velem Heidelbergbe. Kinevezlek a hordókirály lovagjának és kamarásának. Az én pincémben van a világ legnagyobb hordója. Ha azt kiiszod, tiéd a város és a kastély.” „Perché no?” (miért ne?) válaszolta a törpe. A fejedelem felnevetett és azt mondta: „Legyen Perkeo a neved!” A kastély első nagy boroshordóját (Johann-Casimir-hordó) Johann Casimir idején a landaui Michael Werner kádármester készítette 1589–1591 között. A 127 000 literes hordó a harmincéves háború alatt azonban megrongálódott és dongáit eltüzelték. A második óriási hordót 1664-ben építették: Károly Lajos választófejedelem pincemesterének, Johannes Meyernek adott megbízást egy 195 000 literes hordó elkészítésére. Az átvészelte a kastély lerombolását is a pfalzi örökösödési háborúk során (1689 és 1693). Az 1720-as években Károly Fülöp választófejedelem elrendelte egy harmadik hordó megépítését, amely 202 000 liter bor tárolására volt alkalmas. A hordó minősége nem bizonyult elég jónak, szivárgott, ezért már 1740-ben tervek készültek az újabb elkészítésére. A negyedik hordó 1751-ben IV. Károly Teodor idején készítette, 221 726 literes űrtartalmmal Johann Jacob Englert mester. Ma már „csak” 219 000 liter folyadék fér bele a fadongák összeszáradása miatt. A hordó tetején egy lyukon bevezetett csövön keresztül lehetett a bort a hordóba pumpálni, hogy ne kelljen a tetejére mászni. A 7 méter átmérőjű és 8,5 méter hosszú hordó elődeihez hasonlóan, nemcsak bortárolásra volt alkalmas, hanem táncmulatságot is rendeztek a tetején. #### A kútház A Kút-ház (Brunnenbau) közvetlenül a katonák épületéhez csatlakozik a kútcsarnok, ami V. Lajos uralkodása idején épült. Feltűnő a négy szabadon álló monolit és két falhoz támasztott féloszlop. Az egykor félig betemetett, 16 méter mély láncos kút valószínűleg már 1508-ban létezett. Sebastian Münster azt írta az oszlopokról, hogy azok szülővárosában (Ingelheim), Nagy Károly egykori palotájánál álltak és Fülöp vitette azokat a Heidelbergi kastélyba. Valószínűbb, hogy az oszlopok egy Mainzhoz közeli antik épület részei voltak. #### Katonák épülete A Katonák épülete (Soldatenbau) arról kapta a nevét, hogy itt voltak a katonák lakóhelyiségei. A főbejárat közelébe építették, hogy szükség esetén jobban védhető legyen. A háromemeletes épület földszintjén volt az őrszoba, fölötte a hálóhelyiségek, amelyek az 50 fős állandó helyőrségnek adtak szállást. #### Gazdasági épület Nevét az épületben található gazdasági helyiségekről és konyháról kapta. Az épület egyéb megnevezései – „Metzelhaus” és „Backhaus” – is arra utalnak, hogy vágóhíd, illetve pékség is üzemelt benne. A feljáró a felső emeletekre a kastélyi hivatalnokok szállásaihoz vezetett. ### Tornyok #### Kövér torony A hét méter vastag falairól elnevezett kövér torony (Dicker Turm) V. Jámbor Lajos idején készült. A torony fenyegetőleg hatott, ami az építtető célja is volt: Jámbor Lajos azon a véleményen volt, hogy csak félelemmel tartható fenn a béke. Az erődítmény közel 40 méter magas, teljes átmérője 28 méter (belső átmérő 14 méter). Méretei ellenére 1689-ben fel tudták robbantani és északi fala a völgybe zuhant. A törésvonalak ott futnak, ahol a falazatot átfúrták például lőrések kialakítására. Ezen kívül feltűnő, hogy a homokkő nem volt annyira ellenálló, mint a homokkőkockákat összetartó habarcs. V. Frigyes a torony felső részét színházzá alakíttatta át, az 1613-ban leégett londoni Globe Színház mintájára. A toronyban kialakított színházteremmel angol származású feleségének kedveskedett és a shakespeare-i színházi hagyományokat akarta folytatni. Itt játszódott az udvar és a város kulturális élete, a színház hírneve a határokon túlra is eljutott. A színház három hónapig vendégül látta a Globe Színház színtársulatát is. A torony falán lévő felirat megemlíti az építtető nevét és utal a felső emelet átalakítására is. A torony oldalában lévő mélyedésben V. Lajos és V. Frigyes szobra áll. Az 1693-as háborús pusztítás után Heidelberg polgárai engedélyt kaptak arra, hogy a torony faragott köveit elvigyék, hogy házukat újjáépítsék. #### Börtöntorony A börtöntorony (Gefängnisturm) romjai a várárok délnyugati sarkánál állnak. A börtöncellák valószínűleg a sötét toronytalapzatban kaptak helyet. 10 méteres külső átmérőjével, 19,5 méteres magasságával és 2,75 méteres falvastagságával ez volt az oldaltornyok közül a legkisebb. 1603 óta „Seltenleer”nek („ritkán üres”) vagy „Nimmerleer”nek („soha nem üres”) is hívták, ami arra utal, hogy a torony szinte soha sem volt üres. #### Kaputorony (Óratorony) A kaputorony (Torturm) 1531–1541 között V. Lajos uralkodása idején az erődrendszer részeként készült. Az alsó szinten egy fény nélküli helyiség található, ami gyakran várbörtönként szolgált. A kapuátjáró középső boltozatában egy felvonójárat épült: ezen keresztül látták el élelemmel a torony legfelső emeletén lakó toronyőrt. A vörös homokkőkockákból épült kaputorony a várárok aljától mérve 52 méter magas (a kastély tornyai közül a legmagasabb), alapterülete 12,5 m2. Az erődből csak egy vastag tölgykapu maradt meg, egy kiskapuval és a kapurács hegyei. 1689-ben az égő Ruprecht-épület lángjai átterjedtek a toronytetőre is és elpusztították azt. A ma látható palatető 1716-ban, a barokk korban készült, hogy megakadályozza a lerombolt kastélyhoz vezető bejárati rész további hanyatlását. A homlokzati oldalt a 3,4 méter magas kapuátjáró és a pajzsot tartó oroszlánok uralják. A feltehetőleg ezüstből készült címerpajzs eltűnt, valószínűleg beolvasztották. A két lovagszobor egy-egy kerek konzolon áll, fejük fölött egy kis kőtetőzet van. A kaputorony és a kapuház közötti hidat 1693-ban francia aknászok felrobbantották, III. Károly Fülöp választófejedelem idején felvonóhíddal helyettesítették; tartóláncainak nyoma még ma is látható a falon. 1810-ben egy további hídpillér építésével tartós útösszeköttetés valósítottak meg. A pillér a 20 méter mély árokból emelkedik a magasba. A megmaradt kapun egy vaskarika lóg, amivel a bekéredzkedő látogatók kopogtattak. A legenda szerint az, aki átharapja a karikát ajándékba kapja a kastélyt. Egy boszorkány többször megpróbálkozott a vasgyűrű átharapásával, de a varázsereje sem segített. Csak egy kis bemélyedés maradt a kopogtatón, az úgynevezett „boszorkányharapás” (Hexenbiss). #### Lőportorony A Lőportorony (Krautturm, más néven Pulverturm, Gesprengter Turm) eredeti magassága 28 méter volt; 1610-ben 42,5 méter magasságúra bővítették ki. A pfalzi örökösödési háború során, a franciák 1689. évi sikertelen robbantási kísérlete után, 1693-ban újra próbálkoztak: a robbantás során leszakadt hatalmas kőfal még ma is az akkori kőtörmeléken nyugszik; a torony romja 33 magasan emelkedik az ég felé. Neve onnan ered, hogy a torony legalsó szintjén volt a lőporraktár. Később ezt a nevet kiszorította a „Gesprengter Turm” (=felrobbantott torony) megnevezés. #### Gyógyszerésztorony A Gyógyszerésztorony (Apothekerturm) a nevét a görög „apotheca” szóról kapta, ami raktárhelyiséget jelent. Bár itt soha nem volt gyógyszertár, napjainkban a Német Gyógyszertár Múzeumnak (Deutsches Apothekenmuseum) ad helyet. Az gyógyszerésztorony egy oldaltorony, a kastély 125 méter hosszú keleti oldalát körülbelül középen osztja ketté. A régi lőréseket befalazták vagy ablakokkal helyettesítették. 1600 körül emeleteket építettek rá és lakótoronnyá alakították át a megnőtt udvartartás részére. #### Harangtorony A Harangtoronyban (Glockenturm) mint azt neve is jelzi, harang lógott. Az 1490-ben épült viszonylag alacsony tüzérségi tornyot V. Lajos pfalzi választófejedelem megmagasította, a régi tetőt sátortetőre cserélte és reprezentatív lakószobákat alakíttatott ki. A torony ablakaiból csodálatos kilátás nyílt a Neckar-völgyre. 1764. június 25-én villám csapott az épületbe, a kialakuló tűz szinte az összes épületet megsemmisítette. Azóta romként áll a terület északkeleti csücskében. ### Kertek #### Löveg-kert A kastély nyugati teraszát képező Löveg-kert (Stückgarten) arról kapta a nevét, hogy V. Lajos ágyúkat sorakoztatott fel rajta. V. Frigyes a területet szórakozó parkká alakította át és ezzel gyöngítette a kastély védelmét. A parkhoz az Elisabethentoron (Erzsébet-kapu) keresztül vezetett az út; egy fasor vezetett az Angol épülethez és virágágyak szegélyezték a kertet: a parkban való séta és andalgás úri szórakozás volt. Amikor a harmincéves háború eseményei Heidelberget is elérték, nyilvánvalóvá vált, hogy a kastély körüli teraszok védelmi szempontból rendkívül előnytelenek, ezért a kertek fölé falakat és sáncokat emeltek. #### Erzsébet-kapu Az Erzsébet-kapu (Elisabethentor) a Löveg-kert bejárata. V. Frigyes idején épült (a kövér toronyban lévő színházzal és az Angol épülettel együtt) felesége, Stuart Erzsébet angol hercegnő tiszteletére. A diadalív típusú kapu a szájhagyományok szerint az ifjú mátka 19. születésnapjára meglepetésnek készült egy éjszaka alatt 1615-ben. Az latin szövegű ajánlást kőbe vésték: Az Erzsébet-kapu a heidelbergi kastély első barokk eleme. Építésze az Erzsébettel Heidelbergbe érkező Salomon de Caus volt. Négy oszlopát fatörzsként ábrázolták, amelyen borostyán kúszik felfelé, a levelek között pedig mindenféle állat bujkál: békák, bogarak, csigák, gyíkok és mókusok. #### Kastélykert (Hortus Palatinus) A kastélykertet (latin neve Hortus Palatinus = pfalzi kert) V. Frigyes felkérésére a francia kertépítész, Salomon de Caus tervezte 1614-1619 között az úgynevezett „nyúlkertecske”, a késő középkori várkert kibővítésével. A munkálatok során hatalmas mennyiségű földet kellett megmozgatni és területeket átszervezni, hogy kialakítsák a domboldalon a virágoskert öt teraszát, nem törődve a kastély védelmének csökkenésével. A kertek kialakításához egy 20 méter magas támfalat is építettek, mely a teraszokat tartotta. A kertet francia mintára szimmetrikus virágágyásokkal ültették be. A sétányokat szobrokkal szegélyezték. A kerthez tartozott egy fűtött narancsház is, valamint egy tengeri állatokat ábrázoló, faragványokkal díszített mesterséges barlang is (Grosse Grotte). A negyedik teraszon fürdőházat, valamint halas medencéket alakítottak ki. Amikor Frigyest megválasztották Csehország királyának, Prágába helyezte át székhelyét és a kertépítési munkák leálltak: a kert soha nem készült el. A parkot többször is feldúlták, így az csak rajzokból és festményekből, valamint a kertépítő 1620-ban publikált részletes leírásából ismert. A Hortus Palatinus Európa leghíresebb kertjei közé tartozott, a kortársak a világ 8. csodájának tartották. Károly Frigyes badeni nagyherceg megbízásából angol stílusban építették ki ismét a 18. század közepén. Erről a kertről tett említést Goethe is, amikor Heidelbergben járt. A madárház vagy narancsház közvetlenül az Erzsébet-kapu mellett állt, a löveg-kertet lezárva. Az épületet a 18. század elején egészen a várárokig kibővítették. Ma már csak a nyugati fal romjai és a földbe rakott kőlapok mutatják az egykori épület méretét. A narancsház növényeit 1725-ben a schwetzingeni kastély kertjébe telepítették át. 1805-ben az épületet a választófejedelem engedélyével lebontották és nyilvános parkot hoztak létre. A madárház falmaradványára 1961-ben egy kőtáblát helyeztek egy régebbi emléktábla helyett. A Marianne von Willemers verssoraival ellátott felirat Goethével történt utolsó találkozójának állít emléket (1815 ősze). ## Fordítás
250,679	Agyi érkatasztrófa	26,910,556	null	[ "Agy", "Keringési rendszer", "Kiemelt cikkek", "Neurológia" ]	Az akut agyi érkatasztrófa, a köznapi nyelvben gutaütés, szélütés, sztrók az agy – oxigéndús vérrel való ellátásának (sokszor katasztrofális) lelassulásából (iszkémia) eredő – működészavara, ami a vérellátó erek „atherosclerosis”, vagyis érelmeszesedés okozta eldugulásának, vagy az ezáltal megkeményedett véredényfal megreped(ez)ésének következményeként állhat elő. A gyors beavatkozás nélkül akár bénuláshoz vagy halálhoz is vezető tünetegyüttesnek két fő fajtáját különböztetjük meg: az első – és gyakoribb – lehetőség az agyat oxigéndús vérrel ellátó véredény eldugulása például trombózis vagy verőér-embolizáció következtében, a másik lehetséges ok pedig érfalrepedés okozta vérzés. Az eltérő okok közötti különbségtételhez szükséges pontos orvosi diagnózis vagy differenciáldiagnózis. Eredményére azonban egy érkatasztrófa tünetei (vagyis mozgás- vagy érzésképtelenség a test egyik oldalán, beszédzavar, értelemzavar, szédülés, látásvesztés stb.) megjelenése esetén nem várhatunk, mert a bénulás vagy a halál bekövetkezésének elkerülése céljából minden perc számít. A betegnek sürgős orvosi beavatkozásra van szüksége, ami 3-4 óránál tovább nem várhat. A legfontosabb teendő – a beteg nyugalmi helyzetbe tételével egyidejűleg – a mentők értesítése, hogy a beteg a lehető leghamarabb megfelelő kórházi ellátásban részesülhessen. A hirtelen beállott balesetet, amit a köznapi nyelvben agyszélhűdés, agyinfarktus, agyvérzés néven, vagy angol eredetű szóval (stroke) sztrókként is ismernek, késedelem nélkül kezelni kell, mert ezzel az érkatasztrófa túlélési esélyét javíthatjuk. ## Az agy vérellátása Az agyat és az agytörzset a belső fejverőerek (arteria carotis interna) és a gerinc menti verőerek (arteria vertebralis) látják el artériás vérrel. A nagy artériás törzsek a koponyába belépés után az agyalapon összekötő ágak közvetítésével egy artériás anasztomózis gyűrűt alakítanak ki: Willis-féle circulus arteriosus. Ebből erednek a különböző területeket ellátó nagyobb ágak. Az agykérget ellátó nagyobb artériák között még vannak összeköttetések, de az agy állományába belépő ágak már végartériák. Az agy vénás vérét a belső és felszíni vénák és a vénás öblök (sinus durae matris) gyűjtik össze. Ezekből a vér a belső nyaki visszereken vezetődik el. ## Agyi érkatasztrófa tüneteinek áttekintése Az akut agyi érkatasztrófa legtöbbször a reggeli-délelőtti órákban alakul ki, az esetek többségében a következő fenyegető tünetei és előjelei lehetnek: - átmeneti látásvesztés az egyik szemen, - kettős látás, látótérkiesés, - beszédmegértési zavarok, - szóformálási nehézségek (afázia), - zavartság, szédülés, fejfájás, - hirtelen fellépő eszméletvesztés. Ezek a tünetek lehetnek múló jellegűek vagy maradandóak, és együtt vagy külön-külön is előfordulhatnak. ## Kezelése A tünetek észlelésétől az akut ellátásig: Az esetek egy részében az akut agyi érkatasztrófa bizonyos előjelekkel jelentkezik, ilyen például rövid, átmeneti agyi működészavar. A már bekövetkezett katasztrófa tüneteiből következtetni lehet, hogy az agy mely része károsodott, ezért különösen fontos, hogy a veszélyeztetettek ismerjék és felismerjék ezeket, és a tünetekről mindenképpen tájékoztassák a kezelőorvost. Az akut agyi érkatasztrófa utáni első órák a túlélés és a maradandó károsodások elkerülése szempontjából kritikusak, ezért már a katasztrófa gyanúja esetén is azonnal mentőt kell hívni. Minél előbb kórházba kerül a beteg, annál nagyobb esélye van a túlélésre és arra, hogy a lehető legkevesebb maradványtünettel gyógyuljon fel a betegségből. ## A diagnózis és vizsgálóeljárások Az akut agyi érkatasztrófa tünetei – már a beteg megtekintése és fizikális vizsgálata során – nagyon sok fontos információval szolgálhatnak a kezelőorvosnak, hiszen ezek alapján könnyebb behatárolni az agy érintett részét és megállapítani azt, hogy melyik ér záródott el vagy sérült meg. A kezelőorvos ezt követően a beteg részletes testi és szellemi állapotfelmérését végzi el, majd részletes laboratóriumi vizsgálatok és EEG, esetleg MRI-vizsgálat készül. Az agyat ellátó ereket ultrahang-berendezéssel (Doppler-ultrahang) vizsgálják. A vizsgálat során mérik az erekben a véráram sebességét, illetve mód nyílik az erek belső felszínén létrejött felrakódások („érelmeszesedéses plakk”) vizsgálatára. A szívüregek, illetve a szívbillentyűk állapotát ultrahangos, echokardiográfiás vizsgálattal mérik fel, amely a mellkason keresztül és szükség szerint a nyelőcsövön keresztül történik, ennek során a billentyűk meszes lerakódásait, záródási rendellenességüket, esetleges szívüregben található rögöket és a szív teljesítményét tudják felmérni. A keringészavar következtében létrejött agyállomány-sérülés képi megjelenítése számítógépes rétegvizsgálattal (CT), illetve mágneses magrezonanciás (MRI) vizsgálattal lehetséges. Az esetek nagy részében a károsodott terület kimutatható és nagysága jól becsülhető, valamint a kóreredetre (érelzáródásos vagy vérzéses) is fontos információkat nyerhetünk. Ez utóbbi vizsgálat segítségével az agyi nagyerek feltérképezése is elvégezhető (MR angiográfia=katéter nélküli érfestés) Az akut időszak után több esetben az agyerek betegségének további tisztázására digitális angiográfiát (katéter felvezetése perifériás éren keresztül) végeznek. ## Sürgősségi ellátása Az akut agyi érkatasztrófát (stroke) szenvedett betegeket erre a célra kialakított sztrókosztályon vagy szükség szerint sztrók intenzív osztályon látják el. A betegeknél állandóan ellenőrzik a vérnyomást, a pulzusszámot, a légzésszámot és a folyadék-ion háztartást. A betegek agyi keringésjavító infúziós, illetve agyi infarktus esetében véralvadásgátló kezelésben részesülnek. Néhány esetben sebészi beavatkozással távolítják el a vért, illetve a vérbomlási termékeket, emellett, ha a nyaki nagyereken jött létre súlyos szűkület, ennek megoldása is sebészeti úton lehetséges. ## Kockázati tényezői Életkor, magas vérnyomás, dohányzás, mozgásszegény életmód, cukorbetegség, táplálkozási vagy életmód anomáliák. Fejlődő országokban előfordulásának gyakorisága nagyobb. ## Agyi keringési zavarok következményei részletesen Az agyon nyugalomban a vér nyugalmi perctérfogatának mintegy 15 százaléka áramlik át. Ez fiatal felnőttben, nyugalomban 54 ml/100 g/perc, a teljes agytömegre számítva ez mintegy 756 ml/perc. Az agy oxigénfogyasztása átlagosan 3,5 milliliter 100 gramm agyszövetre percenként, ami 49 ml/perc az egész agyat tekintve. Az artériás vér az agyat a két belső fejverőéren (arteria carotis interna) és a két gerinc menti verőéren (artéria vertebralis) keresztül éri el. Ez a két páros verőér az agy és a kisagy fő artériás vérellátója. A koponyába belépő artériák az agyalapon egy artériás anasztomózis gyűrűt (circulus Willisi) hoznak létre. Az elosztó artériák, az elülső középső és hátsó agyi artériák ebből a gyűrűből erednek, kifutnak az agy külső felszínére és anasztomozálnak egymással. A belőlük kiinduló ágak merőlegesen hatolnak be az agyba. Az agyállományban tovább ágazódnak, azonban itt már további anasztomózisok nincsenek (vagyis ezek már végartériák). Az agy felszínén lévő anasztomózisok azok, amelyek azt a kollaterális keringést biztosítják, ami életfontosságú, ha az artériák egyike betegség következtében elzáródik. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben csökkent a cerebrovaszkuláris megbetegedések gyakorisága, ami a magas vérkoleszterolszint kezelésének és a magas vérnyomás igen erőteljes és hatásos kezelésének eredménye, mégis úgy becsülik, hogy az agyi érrendszer betegségei még mindig 50 százalékban felelősek a felnőtt korúak ideggyógyászati (neurológiai) osztályokra kerüléséért. ### Agyi vértelenség Az agyi vérkeringés leállása agyi vértelenséget (agyi iszkémia) okoz. Amennyiben az agyi vérkeringés teljesen leáll, 5–10 másodpercen belül eszméletvesztés következik be. A visszafordíthatatlan agykárosodás az idegszövet pusztulásával gyorsan követi az agyi vérkeringés leállását. Azt állapították meg, hogy a neuronális működés körülbelül egy perc eltelte után megszűnik, és körülbelül négy perc múlva visszafordíthatatlan változások kezdődnek, bár ez az idő lehet hosszabb, ha a páciens teste lehűlt. A szívkoszorúér-elzáródás, szívinfarktus okozta szívmegállás a leggyakoribb oka ennek az állapotnak. ### Az agyi keringés leállása Az agyi erek károsodásai igen gyakoriak a szív- és érrendszeri betegségekben, és a létrejövő idegrendszeri károsodás függ az elzáródott artéria méretétől, a kollaterális keringés állapotától és az érintett agyi területtől. A klinikai tanulmányok és anyagok halál utáni vizsgálata a figyelem középpontjába állították a közös fejverőér (arteria carotis communis), a belső fejverőér (carotis interna) és a gerinc menti verőér (arteria vertebralis) nyaki szakasza károsodásainak nagy gyakoriságát. ### Artériás tünetegyüttesek (arterialis syndroma) #### Az elülső agyi verőér elzáródása Ha az elülső agyi verőér (arteria cerebri anterior) elzáródás az elülső összekötő artériát (arteria communicans anterior) megelőző szakaszon következik be, a kollaterális keringés általában megfelelő a keringés fenntartásához. Az elülső összekötő artéria utáni szakaszon létrejövő elzáródások a következő panaszokat és tüneteket idézhetik elő: - Ellenoldali testfél gyengesége (hemiparesis) és féloldali érzéskiesés (hemianaesthesia), amely főleg a lábszáron és a lábon jelentkezik (paracentralis agykérgi lebenyke). - A tárgyak helyes azonosítására való képtelenség, és személyiségváltozások. #### A középső agyi verőér elzáródása A középső agyi artéria (arteria cerebri media) elzáródása a következő panaszokat és tüneteket válthatja ki, de a klinikai kép változik az elzáródás helyének és a kollaterális (a fő érszakasszal egy irányba futó, annak felsőbb és alsóbb szakaszait összekötő mellékágak) mennyiségének megfelelően: - Ellenoldali testfél gyengesége (hemiparesis) és féloldali érzéskiesés (hemianesztézia), amely főleg az arcot és a kart érinti gyrus praecentralis et postcentralis - Beszédképtelenség, ha a bal agyfélteke érintett (ritkán, ha a jobb agyfélteke érintett). - Ellenoldali látótérfelek kiesése (a látósugárzás (radiatio optica) károsodása). - Az éntudat zavara, ha a jobb agyfélteke érintett (ritkán, ha a bal agyfélteke érintett). #### A hátsó agyi verőér elzáródása A hátsó agyi verőér (arteria cerebri posterior) elzáródás a következő panaszokat és tüneteket okozhatja, de a klinikai kép változik az elzáródás helyétől és a meglévő kollaterális anasztomózisoknak megfelelően: - Az ellen oldali látótérfelek kiesése a maculáris látás bizonyos mértékű megkíméltsége mellett (a károsodást a madársarkantyú-barázdával (fissura calcarina) határos kéreg vérellátásának kiesése okozza, ugyanakkor a macularis látás bizonyos megkíméltségét az, hogy a nyakszirti (occipitalis) pólusok kollaterális vérellátást is kap a középső agyi verőérből). - A látottak felismerésének zavara (a bal nyakszirti lebeny vértelensége (iszkémia) miatt). - Az emlékezet romlása (valószínűleg a halántéklebeny (lobus temporalis) mediális részének károsodása miatt). #### A belső fejverőér elzáródása A belső fejverőér (arteria carotis interna) elzáródás bekövetkezhet úgy, hogy panaszokat vagy tüneteket nem okoz, vagy pedig nagyfokú agyi iszkémiát okoz, a kollaterális keringés fejlettségétől függően. A panaszok és a tünetek azonosak a középső agyi artéria elzáródásánál előfordulókkal, beleértve az ellenoldali testfél gyengeségét (hemiparesis) és érzéskiesését (hemianesztézia). Részleges vagy teljes látáskiesés jelentkezik az azonos oldalon, de a maradandó látáskiesés ritka (ha a vérrög (embolus) levált részei a belső fejverőérből elérik a retinát a szem verőerén (arteria ophtalmica) keresztül). #### A gerincmenti artéria és az alapi artéria elzáródása Az arteria vertebralisok és az arteria basilaris a központi idegrendszernek minden hátsó koponyagödörben elhelyezkedő részét ellátják, és az arteria cerebri posteriorokon keresztül ellátják a mindkét oldali látókérget. A panaszok és a klinikai tünetek rendkívül változatosak, és az alábbiakra terjedhetnek ki: - Azonos oldali fájdalom és a hőérzés kiesés az arcon és ellenoldali fájdalom és hőérzés kiesés a testen - Féloldali látáskiesési rohamok vagy teljes kérgi vakság. - A garatreflex kiesése az azonos oldalon, nyelési zavar és rekedtség a nucleus nervi glossopharyngei [IX.] és a nucleus nervi vagi [X.] léziói következtében - Szédülés, szemtekerezgés, émelygés, hányás - Azonos oldali Horner-szindróma (szemhéjcsüngés, pupillaszűkület, beesett szem; BNO: G9020) - Azonos oldali mozgászavar (ataxia) és más kisagyi tünetek - Egyoldali vagy kétoldali gyengeség (hemiparesis/kétoldali paresis) - Kóma. ## Az agyi vérkeringés zavarainak fő okai Az agyi vérkeringés zavarait rendkívül nagyszámú körülmény okozhatja, és a legfontosabb körülmények a következő címek alatt tárgyalhatók: 1. a vérnyomás változásait kiváltó betegségek 2. az artériák falának betegségei, és 3. az artériák lumenének elzáródását okozó betegségek 4. a vénák ill. vénás öblök lumenének elzáródását okozó betegségek 5. a koponyaűri nyomásfokozódást okozó betegségek ### Koponyaűri vérzés Koponyaűri vérzést eredményezhet trauma vagy agyi érkárosodás. #### Agyi vénák betegségei Az agyi vénák betegségeit nem soroljuk a klasszikus sztrókhoz, de az agyi érbetegségekről szólva nem mellőzhetőek. Gyakoriságuk viszonylag alacsony (1%) alatt van. Megnő a veszélyük terhesség alatt, (11,4/ terhesség). Leginkább a felső nagy vénás öbölben keletkező vérrög fordul elő. Következménye a megnövekedett koponyaűri nyomásfokozódás miatt végzetes lehet. A spontán vagy erőbehatás okozta (traumás) vérzések az Agyhártyák szócikkben szerepelnek. ## Kórjóslat/Prognózis Az agyi érkatasztrófát túlélt páciensek 75%-ánál marad vissza olyan funkciózavar, amely a munkaképesség csökkenésével jár. Az agyi érkatasztrófa a pácienseket fizikálisan, mentálisan és érzelmileg befolyásolhatja, illetve a három tényező kombináltan is megjelenhet. ## Gyakorisága/Epidemiológia Az agyi érkatasztrófa válhat hamarosan az általános vezető halálokká világszerte. Jelenleg a második leggyakoribb halálok a nyugati világban, a szívbetegségek után a rákot megelőzve, világszerte az elhalálozások 10%-ában ez a halálok. ### Megelőzése A pitvarfibrilláció megszüntetése, a vérnyomás rendszeres ellenőrzése és karbantartása, a cukorbetegség kezelése, a dohányzás mellőzése, az érfalakat támogató, koleszterinszintet csökkentő gyógyszerek, a koleszterinszint rendszeres ellenőrzése. Sok zöldséget, gyümölcsöt és teljes kiőrlésű gabonakenyeret tartalmazó étrend, esetleg napi egy pohár jó minőségű vörösbor (tömény italok mellőzendők!), szükség szerint vitaminpótlás, folyamatos (ellenőrzött!) véralvadásgátló kezelés, hirtelen testi megerőltetések kerülése, rendszeres kimért testmozgás (séta), kánikulai időszakban hűvös helyiségben tartózkodás, nyári napsütés szigorú kerülése, rendszeres életvitel. Értágítás gyógyszeresen és/vagy érkatéteren keresztül. ### Gyógyítása A vérrög oldása gyógyszeresen (trombolízis), illetve eltávolítása/átjárhatóságának biztosítása érkatéteren keresztül vagy feltárással végzett műtéttel, a beszűkült érszakasz áthidalása saját szervezetből kivett ér vagy mesterséges érpótlás beültetésével. A következmények gyógyszeres és fizioterápiás kezelése. Értágítás gyógyszeresen vagy érkatéteren keresztül. ### Diaképek - Stroke pictures slideshow.
262,368	Crossrail	26,910,137	null	[ "Anglia vasútvonalai", "London közlekedése" ]	A Crossrail Londont, Berkshire-t, Buckinghamshire-t és Essexet érintő vasúti projekt. Célja, hogy a Londonba befutó nyugati és keleti vasúti fővonalak a város alatt való összekötésével egy kelet–nyugati irányú, nagy kapacitású városi és elővárosi vasúti hálózatot teremtsen meg. A projekt 2008-ban kapta meg II. Erzsébet királynő jóváhagyását, majd 2009-ben kezdték meg az építkezést a vonal középső szakaszán. A vonalat 2022. május 17-én adta át II. Erzsébet királynő, a forgalom kezdetben a központi Paddington–Abbey Wood szakaszon, 5 perces követési idővel május 24-én indult meg. A királynő tiszteletére a Crossrail hálózatán közlekedő személyvonatok az Elizabeth line nevet kapták meg. A projekt fő jellegzetessége a London alatti új, 21 kilométer hosszú ikeralagút, amely Paddingtontól Whitechapelnél ketté ágazva Stratfordig és Canary Wharfig tart. Az alagút mellett egy új, a Temzét keresztező szárnyvonalat is építettek Abbey Wood felé, rajta egy új állomással Woolwichben. A teljes hálózat forgalomba helyezése 2023 májusára várható, ekkortól az új kilencrészes British Rail 345 sorozatú motorvonatok álló vonatok akár 2,5 perces követést is biztosítani tudnak majd mindkét irányban. A hálózat egyes szakaszait már korábban használta a TfL Rail: 2015 májusában Liverpool Street és Shenfield között, 2018 májusában Paddington és Heathrow Terminal 4, majd 2019 decemberében Paddington és Reading között indított vonatokat. A Crossrail forgalmának megindulását követően a TfL Rail márkanevet megszüntették, helyét az Elizabeth line vette át. A vonal átadásával várhatóan enyhülni fog a forgalom a kelet–nyugati metróvonalakon, mint például a Central, a District és a Jubilee vonalakon, valamint a Piccadilly repülőtéri ágán. A vonatokat az MTR Corporation üzemelteti a London Rail koncessziójában, hasonló módon, mint ahogy az Overgroundot is üzemeltetik. A Transport for London 2018-as becslése szerint a forgalom megindulása után 2022/23-ra 500 millió, 2024/25-re pedig már 1 milliárd font éves bevételre számít a vonalról. Kezdeti költségvetése 14,8 milliárd angol font volt, ami 2019-re több éves késést követően 18,25 milliárdra duzzadt, ezzel ez Európa egyik legnagyobb mérnöki beruházása. A teljes vonal átadását eredetileg 2018-re tervezték, azonban az építkezések késése, majd a Covid19-világjárvány miatt az átadást több alkalommal is későbbi időpontra halasztották. ## Története ### Korai javaslatok Az első javaslatot egy kelet–nyugati irányú, nagy átmérőjű alagútról George Dow vetette fel a The Star napilapban 1941 júniusában. Dow emellett írt egy észak–déli vasútvonalról is, ami a mai Thameslink első ötletének tekinthető. A Crossrail első tervei 1943-as és 1944-es városrendezési tervekben tűntek fel először. Ezt követően még 1944-ben felállítottak egy szakértői bizottságot, mely 1946-ban és 1948-ban beszámolókat készített több alternatív vonalról. Egyes tervek Euston és Loughborough Junction közé javasolták az alagút megépítését, kiváltva a Blackfriars hidat, más tervek Lewisham és Kilburn közé helyezte Fenchurch Street, Bank, Ludgate Circus, Trafalgar Square, Marble Arch és Marylebone érintésével. A több tervből egyet meg is valósítottak, de szűkebb átmérővel a Victoria line részeként. Magát a „Crossrail” kifejezést először 1974-ben használta a Környezetvédelmi Minisztérium és a londoni tanács által felállított bizottság egy London vasúti közlekedéséről szóló jelentésben, amely a párizsi RER-hez és a hamburgi S-Bahnhoz hasonlította a Crossrailt, valamint egyes irányokban 14 000–21 000 óránkénti utassal számolt csúcsidőben. ### Későbbi javaslatok A Central London Rail az 1989-es tanulmányában a meglévő vasútvonalak föld alatti összekötését vizsgálta, és előállt három vasúti alagút ajánlatával: egy észak–déli, egy belvárosi és egy kelet–nyugatival. Az első alagút a Thameslinket vetítette előre, a második a Cityt kötötte volna be a Great Northern vasútvonalba, a harmadik pedig a Crossrail tervezett vonalát követte és a Liverpool Streettől Paddingtonig, valamint egy elágazással Marylebone-ig tartott, bekötve a hálózatba a Great Western fővonalat és a Metropolitan metróvonalat. Ennek az utóbbinak összköltségét 885 millió fontra becsülték, amely már magában tartalmazta a teljes gördülőállományt. 1991\. január 22-én új, Liverpool Street és Paddington közötti metróvonal létrehozásáról szóló törvényjavaslatot nyújtottak be a parlament elé. A javaslatot a London Underground, a British Rail és a kormány támogatta, azonban a törvényjavaslati bizottság 1994. május 11-én elutasította azzal az indokkal, hogy az ügyet nem terjesztették elő, ezáltal a Képviselőház el sem fogadta, bár a kormány kiemeltként kezelte a javaslatot, nehogy akármi is kockázatot jelentsen az ügy menetében. 2001-ben a Transport for London és a Közlekedési Minisztérium közösen megalapították a Cross London Rail Linkset (későbbi nevén Crossrail Limited) a Crossrail és a Wimbledon–Hackney-vasútvonal terveinek kidolgozására. A tervek kidolgozása alatt a GB Railways 2002-ben előállt egy nagyobb kiterjedésű, SuperCrossRail elnevezésű ötlettel, amely egy nyugat–keleti vasútvonallal kötötte volna össze Cambridge-et, Guildfordot, Oxfordot, Milton Keynest, Southend-on-Sea-t és Ipswichet, Londont pedig egy vasúti alagúton szelte volna át, érintve Charing Cross, Blackfriars és London Bridge állomásokat. 2004-ben egykori vasúti vezetők is készítettek egy javaslatot Superlink néven, ami a SuperCrossRailhez hasonlóan több vidéki állomást is bekötött volna a hálózatba, de ennek már a Crossrail tervezett útvonala adta az alapját. A vizsgáló társaság mindkét javaslatot elutasította az alacsony hálózati kapacitásuk és az aránylag magas költségeik miatt. ### Jóváhagyás Az új Crossrail törvényjavaslat 2005-ben ismét a parlament elé került, a Képviselőház megszavazta, majd decemberben a különbizottság tárgyalta. A bizottság 2006 júliusában ideiglenes határozatban szólította fel az indítványozókat, hogy a vonalnak legyen egy woolwichi állomása is. A kormány kezdetben ellenezte, mert csak drágítaná a projektet, de később mégis beleegyezett az új állomás tervébe. Amíg a javaslatot még vitatták, Ruth Kelly közlekedési miniszter 2008 januárjában védelem alá vette a javaslatot, hogy előrehaladásában semmi se akadályozhassa meg. A javaslat 2008 februárjában került a Lordok Háza elé, ahol némi módosítással elfogadták, majd 2008. július 22-én II. Erzsébettől megkapta a királyi jóváhagyást. Az elfogadott törvény már magába foglalja az építéshez szükséges környezeti hatásvizsgálatokat, terveket, hozzá kapcsolódó információkat, valamint az építési engedélyeket. 2008 novemberében a Heathrow-i repülőteret üzemeltető Heathrow Airport Holdings 230 millió fonttal hozzájárult a Crossrailhez, a projekt többi támogatójával még ebben az évben, decemberben kötötte meg a szerződés a Transport for London és a Közlekedési Minisztérium. ### Építkezési munkák Az építkezést ünnepélyes keretek között 2009. május 15-én kezdték meg Canary Wharf állomásnál. Az eseményen részt vett Gordon Brown miniszterelnök és Boris Johnson polgármester is. A projekt 2009 szeptemberében 1 milliárd fontnyi támogatást kapott az Európai Beruházási Banktól. A 2010-es választások alatt mind a Konzervatív Párt, mind a Munkáspárt kiállt a Crossrail mellett. A választások után Philip Hammond közlekedési miniszter megerősítette, hogy az új koalíciós kormány elkötelezi magát a projekt mellett. A költségek 2010-es felülvizsgálata során 1 milliárd fontot sikerült megtakarítani azzal, hogy egy egyszerűbb, de lassabb alagútfúrási technikát alkalmaztak, ezzel azonban a tervezett átadás 2017-ről 2018-ra csúszott. 2018 augusztusában, négy hónappal az első szakasz tervezett átadása előtt a biztonságos közlekedés érdekében közel kilenc hónappal elcsúsztatták a megnyitást, így legkorábban 2019 őszén indulhat meg rajta az utasforgalom. ### Ladbroke Grove terve Kensington és Chelsea tanácsa egy újabb Crossrail-állomás létrehozására törekedett a kerület északi részén, az Old Oak Commontól keletre, a Ladbroke Grove és a Canal Way mellett. Ezzel együtt a nyugati visszafordítót is Kensalban építették volna meg, helyet adva a vasútállomásnak. London akkori polgármestere, Boris Johnson beleegyezett az állomás létesítésébe, amennyiben az nem késlelteti a Crossrail építkezését, nem korlátozza a vasutak forgalmát, valamint nem növeli meg jelentősen a Crossrail költségeit. Így a tanács aláírta a 33 millió fontos projekt kivitelezését, valamint a tanulmányt is, hogy az új állomás nem fog semmilyen késleltetést okozni. Az állomásról a Transport for London tanulmányt készített, melyet számos szervezet, intézmény és a lakosok is támogattak. Időközben az állomás már nem teljesítette maradéktalanul a polgármester által kikötött feltételeket, majd 2013 elején a TfL és a Közlekedési Minisztérium is jelezte, hogy nem támogatják az állomás megépítését. Az állomás ötletét Boris Johnson még egyszer felvetette 2016-ban, de az őt követő Sadiq Khan már nem foglalkozott ezzel. ## Nyomvonala A Crossrail központi eleme a London központja alatt húzódó, körülbelül 21 kilométer hosszú ikeralagút, végein a vasútvonal két-két ágra oszlik. Keleten a vonal Whitechapelnél ágazik el, egyik ágon a meglévő Great Eastern fővonalon, Stratfordon keresztül Shenfieldig, a másik ágon Canary Wharfon és az új Temze alatti alagúton keresztül Abbey Woodig fut. Nyugaton a vonal Paddingtonnál a Great Western fővonalhoz csatlakozik, Hayes & Harlingtonnál pedig újabb két ágra oszlik: az egyik a Heathrow-i repülőtér 2-es és 3-as, 4-es, valamint az 5-ös terminálját szolgálja ki, a másik ág pedig a meglévő vasútvonalon Readingig megy. ### Nyugati szakaszok Nyugaton a fő vonal Readingtől Acton Main Line-ig tart. Ezen a szakaszon helyezkednek el Twyford, Maidenhead, Taplow, Burnham, West Drayton, Hayes & Harlington, Southall, Hanwell, West Ealing és Ealing Broadway állomások. Actonnél kiépítettek a vonatok számára egy külön szintű elágazást, hogy a személyvonatok forgalmát ne zavarják a teherpályaudvarról ki- és beálló tehervonatok. Az elágazással 2016 júliusára készültek el, 2017-től használhatják a szerelvények. A heathrow-i leágazáson három állomás található: a Heathrow Central, a Terminal 4 és a Terminal 5. Ez az ág Hayes & Harlington után ágazik le a fő vonalból. Hayes & Harlington közelében is készült egy külön szintű elágazás, hogy a Heathrow Expressnek ne kelljen azonos szintben kereszteznie a Crossrail vonalát, mert ez a vonatok bevárása miatt késéseket eredményezett volna. Kezdetben Maidenhead lett volna a Crossrail nyugati végállomása, tervezett hosszabbítási lehetőséggel, de 2014. március 27-én bejelentették, hogy Maidenhead helyett Reading lesz a végállomás. ### Központi szakasz A központi szakasz Paddingtontól Whitechapelig tart, végig alagútban. Whitechapelt a keleti ág elágazása követi, ahonnan az alagút Stratford, valamint Canary Wharf felé tart tovább. A szakaszon új föld alatti állomásokat építettek Paddingtonnál, Bond Streetnél, Tottenham Court Roadnál, Farringdonnál, Liverpool Streetnél és Whitechapelnél, ahol át lehet majd szállni a metróvonalakra, valamint a vasútra. Egyes állomások méretük miatt más állomásokkal is kapcsolatban vannak, így Farringdonból Barbican felé, Liverpool Streetből pedig Moorgate felé lehet majd átszállni. Paddington állomás kihívást jelentett tervezéskor, mivel a Eastbourne Terrace és a süllyesztett taxiállomás alatt kellett elhelyezni, közel három méterre Isambard Kingdom Brunel 150 éves pályaudvarától. ### Keleti szakaszok A keleti szakasz egyik ága a whitechapeli elágazás után Pudding Mill Lane-ig alagútban halad, majd utána a felszínen csatlakozik a Great Eastern fővonalhoz. Innen Ilfordon, Romfordon és Gidea Parkon keresztül éri el a shenfieldi végállomást. A másik ág Custom House-ig alagútban halad, majd utána még kétszer, a dokkok és a Temze alatt ismét alagútba tér, és az Abbey Wood végállomás előtt jön vissza a felszínre. Ezen az ágon új állomást építettek Woolwichben a budapesti 4-es metró állomásainál is használt dobozszerű kialakítással, valamint tervezték a 2006-ban bezárt Silvertown újranyitását, hogy kiszolgálja a City repülőteret, azonban az újranyitás helyett 2012-ben teljesen elbontották a megállóhelyet. A Crossrail a Royal Docks alatt az 1878-ban épült Connaught alagúton fog áthaladni, ezért azt 2013-ban felújították. A munkálatokra veszélyt jelentett a meggyengült szerkezet, ezért a kikötőt lezárták, vizét leengedték, hogy felülről hozzáférve megerősítsék az alagutat. ## Dizájn és infrastruktúra ### Elnevezés A Crossrail nevet a vasúti projekt és a Transport for London által alapított, az építkezéseket felügyelő cég viseli. 2015 májusától a TfL a Crossrail készen álló szakaszain az Elizabeth line átadásáig átmenetileg elindította a TfL Rail szolgáltatását. Ezt követően a Liverpool Street–Shenfield és Paddington–Heathrow vonalakon közlekedő vonatok megkapták a Crossrail fényezését, valamint a kék TfL Rail logót. A Crossrail a 2023-as átadásán az Elizabeth line nevet fogja megkapni II. Erzsébet királynő tiszteletére. Az átnevezést követően a vonal új logót is fog kapni, melynek az alapja a lila (Pantone 266) kör, amit egy vízszintes kék (Pantone 072) sáv keresztez, rajta fehér betűkkel, Johnston 100 betűtípussal az „ELIZABETH LINE” felirat. ### Alagutak Az alagúthálózatot öt szakaszra lehet bontani, belső átmérőjük 6,2 méter (összehasonlításképpen a Victoria line alagútjainak átmérője 3,81 méter), és összhosszúságuk meghaladja a 21 kilométert: egy 6,4 kilométeres szakaszra Royal Oak metróállomástól Farringdonig, egy 8,3 kilométeresre a Limmo-félszigeten kialakított indítóaknától Farringdonig, egy 2,7 kilométeresre Pudding Mill Lane állomástól Whitechapelig, egy 2,6 kilométeresre a Temze alatt és egy 900 méteresre az indítóaknától Victoria Dockig. Szakaszonként két alagútfúró pajzs dolgozott az alagutak építésén, leszámítva a Victoria Dock rövid alagútját, ott a stratfordi elágazás gépeit használták, miután végeztek az eredeti helyükön. Az alagutakat betonelemekkel bélelték, melyeket Chathamban gyártottak le, majd uszályokkal szállították Londonba. Az alagútfúrók hetente közel 100 métert tettek meg. Az alagutak összköltsége körülbelül 1,5 milliárd font volt. Az alagutak nagyobb átmérőjének köszönhetően a mély vezetésű metróvonalak szerelvényeinél nagyobb vonatok is közlekedhetnek a vonalon, mint az új 345-ös sorozat, valamint vészhelyzet esetén az utasokat a vonat oldalain is ki lehet menekíteni, nem csak a két végén. Az alagutak hosszúsága miatt gyakran a párizsi RER-hez szokták hasonlítani a Crossrailt. ### Állomások A Crossrail kilenc új állomásának építésével egy időben a régieket kibővítették, hogy a hosszabb, 200 méteres vonatokat fogadni tudják, míg a központi szakasz új állomásai akár 240 méteres szerelvények kiszolgálására is alkalmasak. Maryland és Manor Park állomásokat nem hosszabbították meg, előbbit a szűkös költségek, utóbbit a vasúti kitérő közelsége miatt. Mivel így egyik állomásra se fog beférni a teljes szerelvény, ezért ezeken az állomásokon csak azok az ajtók fognak nyílni, melyek biztosan a peron mellé érkeznek. 2011-ben Bedfordshire-ben építettek egy életnagyságú mintaállomást, hogy az érdeklődők megtekinthessék a kialakítását, valamint visszajelzéseket adhassanak, még az állomások építésének kezdete előtt. Valamennyi állomás akadálymentesen elérhető lesz, ezen belül a központi és a heathrow-i szakaszok összesen 13 megállójában a peronok egy szintben lesznek a vonatok padlójával. A peronok hossza miatt valamennyi megállóhelyet felszerelnek biztonsági kamerával és a peronok végét monitorokkal, hogy a vonatvezető ezeknek a segítségével beláthassa a vonat menti biztonsági sávot. ### Járműállomány A vonalon 65 darab új, egyenként 200 méteres British Rail 345 sorozatú motorvonat fog közlekedni, amelyek akár 1500 utast is képesek szállítani. Valamennyi vonat akadálymentes lesz, a kerekesszékesek számára külön kijelölt hellyel. Az utasteret hangos és vizuális utastájékoztatóval, kamerarendszerrel és segélykérővel is felszerelik, utóbbi kettő a járművezető segítségét szolgálja majd vészhelyzet esetén. A vonatok a pálya egyes szakaszain akár 140 km/h sebességgel is haladhatnak. 2011 márciusában kiírt pályázatra öt ajánlattevőt hívtak meg új vonatok leszállítására, karbantartására és a kocsiszín megépítésére, de egyikük, az Alstom még júliusban visszalépett. 2012 februárjában tárgyalásokat kezdtek a CAF, a Siemens, a Hitachi és a Bombardier vállalatokkal, amelyek pályázataikat 2013 augusztusában adták be. A Siemens 2013 júliusában, még az ajánlatok beadása előtt visszalépett a járműtenderről. (Ettől függetlenül a vonatbefolyásoló rendszert a német vállalat szállíthatta le.) A Transport for London és a Közlekedési Minisztérium 2014 februárjában kötötte meg a szerződést a pályázat győztesével, a Bombardier-vel. A vonatokat 2015 és 2018 között gyártották a Bombardier derbyi gyárában. Az első motorvonat 2017. június 22-én állt forgalomba a TfL Rail vonalán. ### Villamosítás és biztosítás A Crossrail vonalán 25 kV-os váltakozó áramot fognak használni a villamos vontatáshoz, amit felsővezetéken keresztül fogják felvenni a vonatok. A Great Eastern és Great Western fővonalakat a Crossrail projektén kívül, 2010 és 2017 között villamosították. A vonalon többfajta vonatbefolyásoló rendszert fognak használni: a központi szakaszon és az Abbey Wood-i ágon CBTC-t, a keleti szakaszon AWS-t és TPWS-t, valamint a nyugati szakaszon ETCS 2-t. ### Kocsiszínek A Crossrailnek két kocsiszínje lesz: nyugaton az Old Oak Commonnál, keleten pedig Romfordnál, ahol egy irányító központot is kialakítottak. ## Építkezés 2009 áprilisában hirdették ki a Crossrailt építő 17 társaság neveit, mely cégek összesen munkavállalójára szükség volt az építkezések alatt. A munkálatokat 2009. május 15-én kezdték meg Canary Wharfnál. Az építkezés alatt középkori tömegsírokat tártak fel, ami magában hordozott egy járvány esetleges felbukkanását az ott dolgozók körében. Sir David James a Lordok Háza előtt beszámolt, hogy a szennyezett húsok miatt a lépfene 1520-ban 682 áldozatot szedett Smithfieldben, és őket az építkezés környékén temették el. 2009. június 24-én bejelentették, hogy a tömegsír csontmaradványai között nem észlelték sem a lépfene, sem a bubópestis jelenlétét. Az alagutak építésére a pályázati felhívást 2009 augusztusában tették közzé az Európai Unió hivatalos lapjában. A felhívásban az alagutakat felosztották Farringdontól keleti és nyugati szakaszokra. A szerződéseket 2010 végén kötötték meg: nyugaton a BAM Nuttall, a Ferrovial Agroman és a Kier Construction, keleten pedig a Dragados és a John Sisk & Son építhette az alagutat. A fennmaradó két rövidebb alagútra a kikötőnegyedben 2011-ben kötötték meg a szerződést a Hochtief és a J. Murphy & Sons vállalatokkal. 2009 szeptemberére elkezdték a Tottenham Court Road egymilliárd fontos fejlesztésének előkészítését, ennek során több környékbeli épületet, köztük az Astoria Színházat is kisajátították, majd lebontották. 2010 februárjában több vád is érkezett a Crossrailt építtető cégre, hogy lakosokat fenyegetnek meg, amennyiben ők nem akarták az építkezés útjába eső ingatlanjaikat piaci áron alul eladni. Ezt a londoni közgyűlés jelentésében elfogadhatatlannak tartotta, és kártérítésre szólította fel a céget. Az alagútépítés alatt kitermelt földet a Wallasea-szigetre szállították, a kitermelt 7 millió tonna földből 4,5–5 millió tonnát használtak fel itt új vizes élőhely létrehozására. Az alagútépítést 2015. június 4-én fejezték be Farringdon állomáson David Cameron brit miniszterelnök és Boris Johnson londoni polgármester jelenlétében. A pálya építésével 2017 szeptemberére végeztek, a hearthrow-i ágon az ETCS rendszer próbáit 2017/18 telén végezték el. A délkeleti szakaszt 2018 februárjában helyezték feszültség alá, és még ebben a hónapban megkezdődtek a próbafutások Abbey Wood és Plumstead között, májusban az alagút nagy részét is feszültség alá helyezték, így már a föld alatt is megindulhatott a próbafutás. A Paddington és Heathrow közötti Heathrow Connectet 2018 májusában átvette a TfL Rail. Az alagutakat és a hozzájuk tartozó infrastruktúrát még ugyanennek az év nyarán vette át a Transport for London, hogy utána megkezdhessék a sötétüzemet. ### Fúrópajzsok Az alagútépítésnél 7,1 méter átmérőjű fúrópajzsokat használtak, melyeket a német Herrenknecht AG gyártott. Kétfajta alagútfúrót használtak: egyet a Temze alatti puhább, krétás talajhoz, és egy másikat a vonal többi részére jellemző agyagos, homokos, kavicsos talajhoz. Egy-egy ilyen fúrópajzs tömege elérte akár az 1000 tonnát, hosszúsága pedig a 100 métert. 2012 januárjában pályázatot hirdettek ki alagútfúró pajzsok elnevezésére, amelyre több mint 2500 nevezés érkezett, amiből a legjobb 20-at szavazásra bocsátották februárban. A szavazást követően az első három pár alagútfúró nevét március 13-án hirdették ki, a negyedik párét pedig 2013. augusztus 16-án. A fúrópajzsok nevei: - Ada és Phyllis: Royal Oak és Farringdon közti szakasz, Ada Lovelace és Phyllis Pearsall után elnevezve - Victoria és Elizabeth: Farringdon és Limmo Peninsula közti szakasz, Viktória és II. Erzsébet királynők után elnevezve - Mary és Sophia: Temze alatti szakasz, Isambard Kingdom Brunel és Marc Isambard Brunel után elnevezve - Jessica és Ellie: Whitechapel és Pudding Mill Lane közti szakasz, Jessica Ennis és Ellie Simmonds után elnevezve ### Régészet Az építkezés lehetőséget adott a régészek számára, hogy London utcái alatt olyan helyszíneken kutassanak, amelyek megközelíthetetlenek lettek volna a felszínről, ezzel a Crossrail építésével egy időben zajlott az Egyesült Királyság egyik legnagyobb régészeti feltárása. A 40 ásatási helyen több mint 100 archeológus dolgozott, és több tízezer tárgyat találtak. A leletek többségét 2017 szeptemberében a Museum of London Docklandsben helyezték el. Pár lelet, melyet az építkezés során találtak: - 1665–66-os pestis áldozatainak tömegsírját Liverpool Streetnél - őskori pattintott kőeszközöket North Woolwichnél - középkori korcsolyákat Liverpool Street közelében - bölény- és rénszarvascsontokat - Tudor-korabeli bőrcipőket - római érméket és medálokat - gyapjas mamut állkapcsának darabjait - Nagy-Britannia legnagyobb borostyánkövét Canary Wharfnál - viktoriánus kori ágytálat Stepney Greennél ## Forgalom A teljes Elizabeth line megnyitása után úgy tervezik, hogy a központi és a keleti szakaszokon a metróhoz hasonlóan a vonatok minden állomáson megállnak, nyugaton pedig egyes járatok gyorsított személyvonatok módjára csak a kijelölt állomásokon állnának meg. A kezdeti menetrendek szerint Acton Main Line és Hanwell állomásokon csak a heathrow-i ág vonatai állnának majd meg. A Thameslinkhez hasonlóan egyes szakaszokon az Elizabeth line más vasútvonalakkal közös pályát és állomásokat használ. Az ilyen párhuzamos vonalak egy részét a vonal megnyitása után tovább üzemeltetik, többek között a Heathrow-i repülőtér és Paddington közti expresszvonatot, a Heathrow Expresst is. A vonatok nagy részének Paddington lesz a végállomása, csúcsidőben pedig akár a vonalon közlekedő vonatok fele itt fog végállomásozni. Rásegítésként Liverpool Street és Gidea Park között csúcsidőben óránként négy vonatpár fog közlekedni, melyek végig a Great Eastern fővonalon fognak haladni, ezért nem fogják érinteni Whitechapelt. Tervezett forgalom az Elizabeth line teljes megnyitása után: ### Idővonal Az alagutak megnyitását megelőzően a Transport for London átvette a Crossrail szélső ágain már meglévő vonalak üzemeltetését. Első lépésként 2015 májusában TfL Rail név alatt új szolgáltatást indított az átvett Liverpool Street–Shenfield vonalon. Az új vonatnem bevezetése mellett a TfL új jegyautomatákat és Oyster-olvasókkal ellátott beléptetőkapukat telepített az állomásokra, valamint a járműállomány megkapta a TfL Rail arculatát. A központi szakaszon többszöri halasztás után várhatóan legkésőbb 2021-ben indul meg a forgalom, a teljes vonalon pedig a Great Western fővonal elkészülte után. ### Menetidők alakulása ## Díjszabás A Crossrailt integrálni fogják a londoni viteldíjrendszerbe, és el fogják fogadni rajta az Oyster kártyát, viszont a Travelcard utazókártyát csak Nagy-London határain belül. Csakúgy, mint a Heathrow Connectet leváltó TfL Rail esetében, a Crossrailen is extra díjat fognak felszámolni Heathrow-i repülőtér megközelítésekor a repülőtér és a Hayes & Harlington közti vasúti alagút használatáért, de bérletekre, valamint a napi és a heti jegyekre a 6-os viteldíjzóna díjszabása fog vonatkozni. ### Utasszám A Crossrail megnyitása után évente 200 milliós utasforgalmat várnak, amivel több metróvonalról levenné a terhet, különösképpen a Central line-ról. Farringdon várhatóan az Egyesült Királyság egyik legforgalmasabb állomásává fog válni, mivel számos metróvonal mellett a Thameslinkre is átszállási lehetőséget jelent. A Transport for London 2018-as becslése szerint a forgalom megindulása után 2022/23-ra 500 millió, 2024/25-re pedig már 1 milliárd font éves bevételre számít a vonalról. ## Fejlesztések ### Új állomások #### Woolwich Az új állomás átadásával jelentősen le fog csökkenni a menetidő Woolwichból London különböző pontjaira: az eljutás Canary Wharfig 8 percet, Bond Streetig 21 percet és a Heathrow-i repülőtérig 47 percet vesz majd igénybe. Ez az állomás eredetileg nem szerepelt a tervek között, a Képviselőház különbizottsága 2006 júliusában kérte, hogy Woolwichben is létesítsenek egy állomást, melyet 2007 márciusában erősítettek meg. A vonal átadása után óránként 10–12 vonat fogja érinteni az állomást egyes irányokban, összeköttetést nyújtva Délkelet-London, Royal Docks és Közép-London irányába. Woolwich a Crossrail délkeleti szakaszán épült Custom House és Abbey Wood között. Az állomás építésével egy időben egy ingatlanfejlesztési hullám indult a kerületben mintegy 30 hektáron, közel 2500 új lakóépületet magába foglalva. Emellett egy kulturális negyedet is kialakítottak két múzeummal: Greenwich Heritage Centre és Royal Artillery Museum, valamint számos üzletet, éttermeket, kávézókat, irodákat, szállodákat és egy mozit is. #### Old Oak Common Az egykori, Gordon Brown által vezetett munkáspárti kormány a leendő High Speed 2 nagysebességű vasútvonal és az épülő Crossrail közös állomásának tervezte az új Old Oak Common állomást Acton Main Line és Paddington közé. Mivel a nagysebességű vasút építésnek kezdetét eleinte 2017-re tervezték, ezért ez az állomás nem is szerepelt a Crossrail első szakaszában. A 2010-es választásokat követően alakult konzervatív–liberális kormány is támogatta a tervet, de ekkorra az állomás és a vasútvonal átadása már 2026-ra csúszott. Az új állomás elkészültével csatlakozást biztosít majd a nagysebességű vonalon kívül a Central és az Overground vonalakra, valamint a Great Western fővonal vasútvonalaira. #### Silvertown A London City Airport a bezárt Silvertown újranyitását kezdeményezze, hogy a repteret is kiszolgálja a Crossrail. A terv megvalósítására Newham 50 millió fontos önerőt ígért. Mindezek ellenére a Crossrail terveiben már nem szerepelt Silvertown, és 2012-ben teljesen elbontották a megállóhelyet. Később a Transport for London tagadta, hogy érkezett volna hozzájuk hivatalos megkeresés Silvertown újranyitásának ügyében. 2018-ban a City repülőtér fejlesztési vezetője kihagyott lehetőségnek nevezte, hogy nem nyitották újra Silvertownt, azonban nem tartotta kizártnak, hogy a jövőben mégis újjáépítik az állomást. Robert Sinclair, a reptér vezérigazgatója pedig egy interjúban mondta, hogy az állomás újranyitása nem kulcsfontosságú a repülőtér sikeréhez. ### Folytatások #### Reading felé A Crossrail eredeti tervei szerint a vonal nyugati végállomása Maidenheadben lett volna. Több felvetés is született a vonal nyugati irányú, Readingig való bővítésére, amihez külön indokot adott a Great Western fővonal 2009 júliusában elindított nagyszabású felújítása, emellett a Network Rail a 2011-es útvonalhasznosítási stratégiájában is javasolta a readingi hosszabbítást. A brit kormány és a Transport for London kiértékelték a hosszabbítás lehetőségét, majd 2014 márciusában bejelentették, hogy a Crossrailt Maidenhead helyett egészen Readingig fogják építeni. Reading munkáspárti tanácsa támogatta az új terveket, azonban Kelet-Reading konzervatív parlamenti képviselője, Rob Wilson aggodalmát fejezte ki, hogy az új Crossrail vonatok, melyek minden állomáson megállnak, lassabbak lesznek, mint az éppen üzemelő Reading–Paddington személyvonatok. Az aggodalmak ellenére a Crossrail indulása után a gyorsított vonatok meg fognak maradni a lassabb személyvonatok mellett. #### West Coast fővonal felé A Network Rail 2011-es útvonalhasznosítási stratégiájában ajánlotta a Crossrail bővítését a West Coast fővonalon keresztül Milton Keynesig, hogy a szakasz forgalmát más Crossrail-állomások között eloszlassa, és ezzel kapacitást szabadítson fel Eustonban a tervezett High Speed 2 nagysebességű vasút számára. Ezzel közvetlen összeköttetést teremne az északnyugati fővonal és Shenfield, valamint Abbey Wood között, enyhítené a metróvonalak forgalmát Euston környékén, kihasználtabbá válna a Paddingtontól nyugatra eső vonalszakasz és javulna a Heathrow-i repülőtér északi irányú megközelíthetősége. A javaslat szerint az eredetileg Paddingtonban végállomásozó vonatok továbbhaladnak majd Heathrow, Maidenhead és Reading, illetve Milton Keynes irányába. Patrick McLoughlin közlekedési miniszter 2014. augusztusi nyilatkozatában elmondta, hogy a kormány támogatja a fejlesztést, amennyiben a Crossrail megáll Wembley Central, Harrow & Wealdstone, Bushey, Watford Junction, Kings Langley, Apsley, Hemel Hempstead és Berkhamsted állomásokon is, továbbá kikötötték, hogy semmiképp sem korlátozhatja a Crossrail fő vonalának a forgalmát, valamint megfizethető maradjon. A bővítést 2016 augusztusában felfüggesztették, mivel az nem volt eléggé megtérülő. #### Gravesend felé A gravesendi hosszabbítást kezdetben a Közlekedési Minisztérium szorgalmazta, de 2008 februárjára ez az ág már kikerült a Crossrail tervei közül. A tervezett ág Abbey Woodnál csatlakozott volna a Crossrail vonalához, ahonnan a meglévő vasútvonalon haladt volna Belvedere, Erith, Slade Green, Dartford, Stone Crossing, Greenhithe, Swanscombe és Northfleet megállókkal Gravesendig. 2018 januárjában Sadiq Khan londoni polgármester a 2021 és 2041 közötti közlekedési fejlesztési tervében ismét elővette a hosszabbítás tervét, de ezúttal Ebbsfleet lenne a végállomás. #### Heathrow Express A Network Rail a 2011-es útvonalhasznosítási stratégiájában javasolja a Heathrow Terminal 5 és Paddington között közlekedő Heathrow Express expresszvonat Crossrailbe integrálását. ### Újabb vasútvonal #### Crossrail 2 (Chelsea–Hackney) A Crossrail 2 egy tervezett vasútvonal délkelet-angliai Surrey és Hertfordshire megyékben, új észak–déli kapcsolatot nyújtva Londonon keresztül. A déli South Western fővonalat kötné össze az északi West Anglia fővonallal Victoria és King’s Cross St. Pancras érintésével azzal a céllal, hogy a 2030-ra megnőtt vasúti és közúti forgalmat enyhítse. A tervek szerint a Crossrail 1 és a Crossrail 2 közötti átszállás Tottenham Court Road állomáson lesz lehetséges. ## Menedzsment és franchise A vonal építtetését a Crossrail Ltd végzi, melyet 2001-ben a Transport for London és a Közlekedési Minisztérium alapítottak, és kezdetben közösen birtokoltak, majd 2008 decemberétől teljesen átkerült a TfL-hez. A vonal megépítésére egy 15,9 milliárd fontos finanszírozási csomagot különítettek el. A vonal keleti és shenfield ágát a Network Rail, a heathrow-i leágazást a Heathrow Airport Holdings, az alagutakat és az Abbey Wood-i leágazást pedig a TfL birtokolja és tarja karban. 2014\. július 18-án az MTR Corporation nyerte el a franchise (Crossrail, valamint az előd TfL Rail) üzemeltetését nyolc, kedvező tapasztalatok esetén további két évre. A franchise-t 2015 májusában indították el, amikor átvették a Liverpool Street és Shenfield közti vonatok üzemeltetését a Abellio Greater Angliától, majd ehhez csatlakozott 2018-ban a Great Western Railwaytől átvett heathrow-i és readingi vonatok egy része. ## Fordítás
125,763	Varga Katalin Gimnázium (Szolnok)	26,409,944	null	[ "Két tanítási nyelvű iskolák", "Szolnok 19. századi építményei", "Szolnok középiskolái" ]	A Varga Katalin Gimnázium (2007-től hivatalosan Varga Katalin Gimnázium – Varga Katalin Secondary School) 1930-ban alapított középiskola Szolnokon, amely 1936 és 1951 között Bánffy Katalin nevét viselte. Épülete, az Obermayer–Hubay-féle bérház a város egyik legrégebbi épülete. A Szabadság tér 6. alatt, a Tisza és a Zagyva torkolatától nem messze található. Az intézményben magyar–angol két tanítási nyelvű képzés és modul alapú tehetséggondozás is folyik. A kétnyelvű képzés keretében a matematika, fizika, biológia és történelem tantárgyak oktatása angol nyelven történik. Ezen felül az Arany János Tehetséggondozó Program egyik alapító bázisiskolája. A '70-es évek végén az iskola Magyarországon egyedüliként UNESCO-kutatás helyszíne volt. A felvételi arány minden évben legalább 85%-os. Nemzetközi kapcsolatairól, nemzetközi programjairól és újító szellemű oktatáspolitikájáról is híres. ## Története A szolnoki m. kir. állami leánylíceum alapításáról 1930. július 4-én döntött a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. Az intézmény felállítását július 7-én engedélyezte dr. gróf Klebelsberg Kuno miniszter az 540–0–11/1930 számú rendeletben. Az első igazgató a Verseghy Ferenc Gimnázium akkori igazgatója, Wollek Géza lett, az első tanár pedig dr. Vatter Ilona. Ez volt a második női középiskola Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében. Az alapítást dr. Elek István, városi főorvos szorgalmazta a női egyenjogúság nevében, valamint az ő (özv. Engel Viktorné nevéről szóló) 250 pengős segélydíj-alapjából történhetett meg. A líceum iskolaforma mellett azonban azért döntöttek, mert feleslegesnek és nehéznek tartották a latin nyelvet a lányok számára. A tanítás 1930. szeptember 1-jén kezdődött az állami polgári leányiskola épületében (a mai Belvárosi Általános Iskola), Ellmann Elvira igazgatónőnek köszönhetően. Jelenlegi épületébe 1932-ben költözött, és ugyanebben az évben a budapestvidéki tankerületből a debrecenibe osztották (VKM. 28.480/1932). 1935. február 1-jétől dr. Kurucz György lett az iskola igazgatója, így az önálló életet kezdhetett (VKM. 36.831/1934). Közkívánatra 1935-től a latin nyelvet is kötelezően oktatták, mellyel folyamatosan gimnáziummá vált (VKM. 3000/1935, 1942-től már minden osztály gimnáziumi), azonban a nőnevelés problémája még évekig téma volt a helyi sajtóban. Az iskolában 2008-ban szűnt meg a latinoktatás. 1936-tól Bánffy Katalin nevét viselte az iskola. Ettől kezdve az intézmény teljes neve m. kir. állami Bánffy Katalin leánygimnázium (VKM. 42.110/1935. V). Az első érettségi vizsgákat 1938-ban tartották. A második világháború alatt az épület megrongálódása miatt a Verseghy Ferenc Gimnáziumban folyt a tanítás. 1951-ben Varga Katalin erdélyi kisnemes asszony (1802–1852), a bányászjobbágyok jogainak védelmezője után Varga Katalin Általános Leánygimnáziumra változott az intézmény neve, de a Bánffy Katalin nevet még ma is őrzi az iskola alapítványának neve (Bánffy Katalin – Varga Katalin Alapítvány). Itt alakult meg 1957-ben az első szolnoki KISZ-alapszervezet. Később két, majd négy osztálynak délután kellett iskolába járnia a létszámemelkedés miatt, ezért 1962-ben a Vargából kivált a tanárok és diákok egy része, akik megalapították a Tiszaparti Gimnáziumot. Szintén ekkoriban kezdődött meg a koedukált oktatás, melyhez az iskola neve is – Varga Katalin Gimnázium – alkalmazkodott. 1970-ben kezdték el kikísérletezni a fakultációs rendszert, s 1971 szeptemberétől ilyen formában folyik az oktatás, mely mára már országos szabvány. 1977–78-ban a Magyar Tudományos Akadémia Pedagógiai Kutatócsoportja ajánlására az UNESCO Neveléstudományi Intézete a Vargát választotta a permanens neveléssel kapcsolatos kutatása helyszínéül dr. Mihály Ottó és dr. Bernáth József vezetésével. Ez lényegében megegyezik az élethosszig tartó tanulás elvével, mely alapelve az Európai Unió oktatáspolitikájának. Szintén itt kísérletezték ki az előrehozott érettségi rendszert 1971 és 1981 között. Kísérletek voltak továbbá családi életre nevelő, orientációs és egyéb tantárgyak bevezetésére is. Az egyik sikeres projekt a studium generale tantárgy volt, melynek részét képezte a könyvtárismeret, tanulásmódszertan, pszichológiai gyakorlatok (önismeret, kreativitás), logikai gyakorlatok, retorika és disputa is. 1988-ban indult a magyar–angol két tanítási nyelvű képzés (az országostól eltérően négyéves formában), majd 2000-ben – az Oktatási Minisztérium pályázatát elnyerve – az Arany János Tehetséggondozó Program. 2007-től a két tanítási nyelvű iskolákra vonatkozó törvény értelmében a neve Varga Katalin Gimnázium – Varga Katalin Secondary School lett. A gimnázium adott otthont 2004-ben és 2016-ban a nemzeti, 2009-ben a regionális Európai Parlament Modell ülésnek. Az elektronikus napló teljes körű bevezetésére 2008-ban került sor, majd ugyan abban az évben elindult a Magyar Nemzeti Bank pályázata nyomán a pénzügyi ismeretek oktatása. 2009-ben a gimnázium fogadta a Comenius elnevezésű európai fizikaprogramot. A Varga Katalin Gimnázium emlékkönyvében 1970-től 1980-ig megtalálhatóak olyan nevek, mint Darvas József, Czine Mihály, Koczkás Sándor, Bata Imre, Simon István, Nagy László, Jókai Anna, Csoóri Sándor, Sánta Ferenc, Berek Katalin, Jancsó Adrienne, Cs. Németh Lajos, Kállai Ferenc, Kass János, László Gyula és Marosi Júlia, kik többnyire rendhagyó irodalomórát tartottak a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtárnak és a Művelt Nép Könyvkiadónak köszönhetően. A rendhagyó irodalomórák hagyománya továbbra is fennmaradt. ### Épület 1856-ban épült neoklasszicista műemlék jellegű lakóház. A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal adatbázisában Obermayer–Hubay-féle bérház néven van feltüntetve, törzsszáma 3929, helyrajzi száma 1565, KSH-kódja 27854. Eredetileg „L” alaprajzú, kétemeletes, kontyolt nyeregtetős, alápincézett, zártsorú beépítésű sarokház, udvarán utólag beüvegezett szegmentíves árkádokkal. Azóta a tetőtér is beépítésre került, valamint az „új szárny” megépítésével csonka „U” alaprajzúvá vált. Utcai homlokzatain a szinteket párkány választja el; a földszinten félköríves, az emeleteken egyenes szemöldökű ablakok nyílnak. A földszinti terek boltozottak, az emelet síkfedésű. Bent, a „régi szárnyban” háromkarú, öntöttvas korlátos lépcső található. A bővítéssel újabb lépcsőházat is a birtokába vehetett az iskola. Állapotát kielégítőnek jelölik meg, jogi státusza szerint műemléki védelmű. Obermayer Lajos ácsmester építtette bérházként, majd Hubay Ferenc vásárolta meg 1860-ban. 1881-től törvényszék működött benne, később 1891 és 1932 között posta. Az intézmény 1932-ben költözött az épületbe, melyet akkoriban ideiglenes otthonának szántak. Az alapításkori egyezményben kikötötték, hogy Szolnok csak úgy kap állami leányközépiskolát, ha megfelelő épületről és berendezésről a város gondoskodik. A megfelelő épület kiválasztása később sem történt meg, a lakóház pedig a többszöri átalakítások ellenére ma sem teljesen alkalmas az oktatási intézmény megfelelő szolgálatára. Az alkalmas tantermek és felszerelés hiánya mindig gondot okozott a gimnázium számára, rendszeresen fordul ilyen irányú kérésekkel a városvezetéshez. Kezdetben az épület csak egy részét alakították át az iskola számára, míg a többi részében lakók, illetve zeneiskola, óvoda és fúvószenekar volt elhelyezve. Csak 1935. augusztus 1-jétől adták át a középiskolának a teljes épületet. Az épületet évről évre fokozatosan alakították át. Az 1937–38-as tanévben a gimnázium tornateremet kapott, mely azóta öltözőkkel és konditeremmel bővült. Tetőszerkezete 2008-ban került javításra, azonban méretei és állapota miatt az iskola pályázati úton próbálja újjáépíttetni. 1940-ben felújították a teljes gerendázatot, de 1962-ig még kétszer kellett kiüríteni az épületet. A második világháborúban súlyos károkat szenvedett. Jóval később a gerendákban találtak egy éles bombát. Az „új” szárnyat 1989-ben építették, melyben újabb tantermek, egy ebédlő, egy előtér, egy zsibongó kapott helyet, és a belső díszudvar is kibővülhetett. Helyén korábban egy patika és egy lakóház állt. Amikor megépült a tornaterem, egybeépült egy másik épülettel, mely szintén a gimnázium része. Jelenleg egy tanterem és a testnevelő tanárok szobája található benne, korábban tanári lakás. Egy kihelyezett emléktábla szerint: „E házban született Dr. Balogh Kálmán a magyar gyógyszerésztudomány nagymestere 1835. szeptember 29-én”. ### Könyvtár Az iskola 2221 kötetből álló gyűjteménye 1944-ben, a második világháborúban megsemmisült. A könyvtári állomány diákok felajánlásaiból kezdett újra gyarapodni. 1959-ig gyűlt össze. A könyvtár teljes értékű könyvtári funkciót csak 1972-től tölthetett be, a fakultációs rendszer bevezetésével. Azóta a könyvtár olvasótermi funkcióval bővült, és 1980-ban számlált. Az iskolában oktatnak könyvtárismeretet, és működött könyvtár szakkör. ### Igazgatók Az iskola igazgatói: 1. Wollek Géza (1930–1935) 2. Dr. Kurucz György (1935–1941) 3. Andor János (1941–1944) 4. Valent István (1944–1945) 5. Nevelős Ágoston (1946–1947) 6. Balogh Lajos (1947–1948) 7. Mohácsi Ilona (1948–1949) 8. Szalay Jánosné Miklósi Ilma (1949–1957) 9. Cseh Andrásné Szívós Éva (1957–1962) 10. Dr. Bartha Lászlóné dr. Lakatos Gizella (1962–1969) 11. Dr. Páldi János (1969–1985) 12. Botka Lajosné Lukács Julianna (1985–2002) 13. Molnár László (2002/03 [megbízott], 2003–) ## Programok ### Korábban Az iskola mindig általános gimnáziumi képzést adott, az idővel változó szakokkal. Amikor először két osztály indult évfolyamonként, az egyik osztály reál, a másik humán tagozatos lett, 1957-től pedig a reál osztályból kettőt indítottak a humán mellett. 1959-től technikai tagozat is létrejött. Ismert az 1966-ban indult a német–orosz szak. 1970-től, miután a gimnáziumban kifejlesztették a fakultációs rendszert, az osztályok jellegét a választott tantárgyak határozták meg. #### Technikai tagozat Az 1980-as évek előtti tagozatok közül csak a technikai tagozatról maradt részletesebb leírás. Az 1959/60-as tanévben indították a tagozatot, amikor az iskola történetében először négy elsős osztály járt a gimnáziumba. Célja az volt, hogy a fiatalok megtalálják a helyüket a technikailag rohamosan fejlődő világban, valamint bepillantást nyerjenek a gazdasági élet elméleti és gyakorlati részébe. A politechnikai oktatásban résztvevők először a mezőgazdasággal ismerkedhettek meg: a hat napos tanítási hét esetükben öt napra rövidült, a hatodik napot pedig a Kertészeti Vállalatnál töltötték. Négy év elvégzése után a tagozat tanulói az érettségi bizonyítvány mellé oklevelet is kaptak. #### Matematika-német emelt szintű A 9. és 10. évfolyamon a matematika és a német nyelv tárgyakat emelt szinten tanították, a 11. évfolyamon pedig a tanuló maga dönthette el milyen irányban akar emelt szintű oktatásban részesülni. A 10. évfolyamban részt vehettek a program számára szervezet reutlingeni csereprogramban. A programba folyamatosan csökkent a jelentkezési arány, sőt a 2007–2011-es osztály felének az első nyelve az angol volt. Ezért ez volt az utolsó osztály a képzésben. ### Ma Jelenleg négy osztály indul minden évben: #### Arany János Tehetséggondozó Program A program 2000 óta működik, amikor az Oktatási Minisztérium kiválasztott húsz iskolát pályázat útján, ahol elindult az 5 éves tehetséggondozó képzés. Ide olyan tehetséges fiatalok felvételizhetnek, akik valamilyen szempontból hátrányos helyzetűek. A beiskolázás a minisztériumon keresztül történik. Az első év előkészítő, ennek az osztálynak az összes tanulója kollégiumban lakik. Egy hónapban legalább egyszer bent kell a kollégiumban maradni egy egész AJTP osztálynak programhétvége alkalmából, amikor az ország valamely részére elutaznak. Az öt év folyamán a program tanulói nem csak több külföldi országba jutnak el, hanem ECDL okmányt, B típusú jogosítványt és egy idegen nyelvből (a Vargában angol) középfokú nyelvvizsgát kaphatnak. A 2. évben Erdélybe utaznak, a 4. évben Angliában nyelviskolában tanulnak egy hétig. Emellett pályázhatnak különböző iskola és kollégium által szervezett utakra. #### Matematika-angol emelt szintű A 9. és 10. évfolyamon a matematika és az angol nyelv tárgyakat emelt szinten tanítják, a 11. évfolyamon pedig a tanuló maga döntheti el, milyen irányban akar emelt szintű oktatásban részesülni. Mivel a ez a program volt a legáltalánosabb, a 2010-es években a tanterv részévé vált a Magyar Nemzeti Bank pályázatán nyert pénzügyi képzés. #### Magyar–angol két tanítási nyelvű Az 1988-ban indult program a gimnázium egyedi osztálya. Célja a magas szintű angol nyelvtudás megszerzése. A matematika, fizika, biológia és történelem órák folynak angol nyelven. A legtöbb két tanítási nyelvű programmal ellentétben itt nincs nyelvi előkészítő évfolyam, a diákokat a hozott nyelvtudás alapján (külön szóbeli felvételi) veszik fel. A programban résztvevők jogosultak tizedikes korukban egy kéthetes angliai nyelvtanfolyamra is. 11–12. évfolyamon is kötelező az angol nyelv emelt szinten tanulása, valamint a célnyelvi civilizáció tantárgy, melyet anyanyelvi lektorok tartanak. A két tanítási nyelvű programban résztvevők angol nyelvből emelt szinten, illetve két másik tantárgyból angol nyelven érettségiznek, amely megfelel egy állami felsőfokú C típusú nyelvvizsgának. #### Általános tehetséggondozó program 4 modullal A 2008/09-es tanévtől a matematika-német programot egy általános tehetséggondozó osztály váltotta fel folyamatosan, négy választható modullal. A választható modulok a következők: - műszaki modul (matematika/fizika érdeklődés), - természettudományos modul (biológia/kémia érdeklődés), - művészi és gyakorlati kommunikáció (humán érdeklődés), - nemzetközi ismeretek (nemzetközi érdeklődés). A D osztályba bekerülő tanulóknak a felsorolt négy modulból egyet kell kiválasztaniuk, és azt fél éven keresztül heti két órában tanulniuk. A D osztály tanulói minden egyes félév végén eldöntik, hogy folytatják-e a kiválasztott modult, vagy egy másikat választanak. Négy félév elteltével a 10. évfolyam végére így már feltehetőleg kialakul, megerősödik az az irányultság, amely alapján a 11. évfolyamon a tanulók megkezdik az emelt szintű érettségire történő felkészülést. A kommunikációs modulban résztvevők látogatásokat tesznek a Szolnok TV és az Aktív Rádió stúdióiba, az Új Néplap szerkesztőségébe és az Ifjúsági Házba. ## Eredmények Az iskola diákjai rendszeresen érnek el előkelő helyezéseket tanulmányi versenyeken (például OKTV), ösztöndíjakon. Az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet 2004-es rangsora alapján az írásbeli felvételi dolgozatok átlagai szerint 9. az országban, egy általánosabb listában pedig a 15. helyen állt, mindkettővel Jász-Nagykun-Szolnok megyében az első. A HVG 2013-as listáján az ország legjobb két tanítási nyelvű gimnáziumok rangsorában az első helyet érte el. 1998-ban megkapta a Jász-Nagykun-Szolnok Megyéért Díjat. Rendszeresen részt vesz a 24 órás vetélkedő szolnoki városi rendezvényén: az egyik feladat teljesítéseként 2005-ben az RTL Klub híradójába is bekerült, 2007-ben második, 2008-ban első, 2009-ben negyedik helyezést ért el. A Kossuth Lajos Tudományegyetem (ma Debreceni Egyetem) Természettudományi Karától „pro universitate” plakettet kapott (mely pedig megkapta a „Varga Katalin Gimnáziumért” plakettet). Rendszeresen kérik fel nemzetközi programok szervezésére, segítésére. 2008-ban például az iskola diákjai a EU-HUROMEX elnevezésű nemzetközi tűzoltó-találkozón tolmácsoltak. ## Partnerkapcsolatok ### Belföldi kapcsolatok A gimnáziumot partneriskolájává fogadta a Szegedi Tudományegyetem és a Semmelweis Egyetem. A Nemzeti Tankönyvkiadó referencia iskolája. A Minőségirányítási Program alapján a gimnázium partnerkapcsolatot ápol továbbá a következő intézményekkel, vállalkozásokkal: Arany János Programiroda, a beiskolázásban elsősorban érintett általános iskolák, Európai Információs Pont (Europe Direct), British Council, Önfejlesztő Iskolák Egyesülete, Két Tanítási Nyelvű Iskolák Egyesülete, Megyei Pedagógiai Intézet, Humán Szolgáltató Központ, Városi Nevelési Tanácsadó, Contact, SI-CO Kft., Tisza Park Kft. ### Nemzetközi kapcsolatok 1997 óta Azon iskolák listája, melyekkel cserediák vagy más kapcsolatban volt, vagy van az iskola: Egy-egy csereprogram gyakran egy-egy osztály programjához, vagy egy-egy diákkörhöz kapcsolódik. Ez azt jelenti, hogy elsősorban az abban részt vevő diákok jelentkezését várják, ők elsőbbséget élveznek, de a többi tanulónak is lehetősége van részt venni a programban. Az iskola kapcsolatban áll a strasbourgi Európai Parlamenttel (az Euroscolán keresztül). Szintén cserekapcsolatot ápol Szolnok testvérvárosának, a Japánban található Judza városának tanácsával. A „Játék napja” elnevezésű program keretében partnerkapcsolatokat szerzett továbbá a franciaországi Somme és az angliai Durham megyében. ## Diákélet Az 1930-as és ’60-as évek között kötelező volt az egyenruha viselete. Ez a következőket jelentette: „sötétkék matrózruha fehér gallérral és kézelővel, fehér bluz kék gallérral és kézelővel előirás szerint. Télre sötétkék, nyárra fehér egyenkalap, fehér cérnakeztyü.” Később ehhez külön csatlakozott a „fehér kéksávos munkaruha a mindennapi iskolai használatra, télen sötétkék kabát”, majd a tavaszi kabát, azonban már alapításkor „minden tanulóra kötelező intézeti tornaruha és tornacipő beszerzése is.” Ennek az utóbbinak „jogutódja” az úgynevezett „vargás póló”, mely ma is kötelező viselet a gimnázium testnevelés óráin. Az egyenviselet hagyománya 2010-ben éledt fel, amikor megjelent az ünnepségeken és versenyeken kötelező, Varga-logóval díszített nyakkendő és kendő. ### Hagyományok A Varga Katalin Gimnázium hagyományai elsősorban a rendszeresen megrendezett programokban jelennek meg, de oktatási és egyéb jellegű tradíciókkal is büszkélkedhet. Nagy hagyománya van például a színházlátogatásoknak, a táncháznak vagy az írók, irodalmárok és színészek által tartott rendhagyó irodalomóráknak. #### Katalin-nap A Katalin-nap (újabban Katalin-hét) a vargás diákélet legfontosabb eseménye. Novemberben (Katalin névnap környékén) tartják. A Katalin-nap az elsősök bemutatkozása: az Aba Novák Kulturális Központban vagy a városi sportcsarnokban tartott „show”-n, minden 9. évfolyamos osztály műsorral kedveskedik a felsőbbéveseknek, illetve emellett különböző módokon (kampány, vetélkedő) versengenek egymással, hogy eldőljön melyik lesz nyertes. Szintén a Katalin-napon szokta bemutatni a 11. B osztály a 12. évfolyamnak szóló búcsúztató műsorát. #### Ünnepek, megemlékezések Október 23. és március 15. A gimnáziumban a hagyomány szerint az október 23-ai megemlékezést a 11. D osztály műsora nyitja, majd egy tanár tartja meg az ünnepi beszédet. Ezek után kerül sor a 12. évfolyam szalagtűzésére. Március 15-én a 10. C osztály tartja a megemlékezést, majd az előzőleg meghirdetett beszédpályázat nyertese, az iskola egyik tanulója tartja az ünnepi beszédet. Ezt követi az ifjúvá avató beszéd. Ezek helyszíne az iskolaudvar vagy az Aba Novák Kulturális Központ. Mikulás, carolling és karácsony Decemberben két végzős osztály is végigjárja énekelve a termeket. A 12. B Mikuláskor tart előadást, a 12. C pedig a téli szünet előtti héten angol nyelvű karácsonyi dalokat énekel. Az iskolai karácsonyt általában valamely A-s osztály tartja. Karácsony környékén kerül megrendezésre a nemzetközi karácsony is, ahol a diákok különböző kultúrák karácsonyi hagyományait mutatják be. Ez a korábbi német nyelvű karácsonyból fejlődött ki. #### Tabló-bál A végzősök bálját a megszokottól eltérően Tabló-bálnak hívják a Vargában, mivel a szalagtűzés az október 23-ai ünnepség után szokott megtörténni az egész iskola részvételével. Rendszerint a báli szezon elején, a városi sportcsarnokban kerül megrendezésre. A dekorációt a mindenkori 11. C osztály készíti. #### Suligála Az úgynevezett Suligála az iskola tanulói által előadott gálaműsor. 1994. május 6-án tartották az első gálát a Ságvári Endre Művelődési Házban az akkori angol nyelvű lektor, Gregory Waldrip ötlete alapján. Célja, hogy a diákok bemutathassák tudásukat szüleiknek, barátaiknak, ismerőseiknek és iskolatársaiknak. Kezdetben évente, majd kétévente került megrendezésre. Mára a helyszín az Aba Novák Kulturális Központ vagy a Szigligeti Színház. Alkalmanként 100–150 diák jut szereplési lehetőséghez. 1999-ben a volt vargás diák, Marsi Anikó vállalta el a műsorközlő szerepét. Itt szavalta először saját verseit Mrena Julianna, és innen indult Lázár Balázs, Zámbori Soma és Kovács Márton színészi karrierje. Fellépett már a Martfűi Modern Táncműhely, a Melody Tánc Sportklub, a Pelikán Sportklub, a Diamond Versenytánc Egyesület, és a Bartók Béla Zeneiskola növendékei. Rendszeres fellépő a gimnázium diákszínpada és énekkara. #### Sportnap Minden tanév végén megrendezésre kerül az iskola Sportnapja, ahol a diákok különböző sportversenyeken vehetnek részt, de főzőversenyt is szoktak rendezni. Ezek helyszíne a Millér Szabadidőpark vagy a MH 86. Szolnok Helikopterbázis sportintézményei. #### Szimpóziumok Rendszeresen szervez az iskola szimpóziumokat, melyre az ország számos középiskolája meghívást kap. Ilyenek például az angol nyelvű kulturális szimpózium vagy a természettudományos szimpózium. ### Diákkörök A Varga Katalin Gimnáziumban szinte minden tantárgynak megvan a maga szakköre. Van önismereti kör, filmklub, képzőművészeti kör. A vargás tanulók műveiből áll össze a Vargánya című irodalmi diáklap (melynek szerkesztője P. Nagy István az Eső és a Torkolat segédszerkesztője). Működött könyvtár szakkör is, amely egy négyéves képzést takart, amit befejezve a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár szakemberi előtt tehettek könyvtárosi vizsgát. Korábban a tantárgyi szakkörök mellett volt fotószakkör és zeneszakkör. Az 1950-es évektől működött tanulószoba, mely nemcsak a tanulás nyugodt feltételeit biztosított a tanárok segítségével, de ügyeleti funkciót is betöltött. 1980-ban, a jubileumi ünnepségsorozat keretében (május 15–17.) alakult meg az Öreg Diákok Baráti Köre. #### Vallásos egyesületek A líceum történetében először 1932-ben Szabó László hitoktató vezetésével alakultak ifjúsági egyesületek: a Sziv-Gárda és a Mária Kongregáció. (Bár mindkét egyesület katolikus kör volt, az intézmény mindig nyújtott református, evangélikus és izraelita hitoktatást is.) Ezek, valamint utódaik, a Szent Erzsébet szívgárda és a Boldog Margit kongregáció célja a vallásos nevelés volt, valamint a tagok rendszeresen vállaltak segélyezést, adakozást és szeretetakciókat. Az idősebbek rendszerint kongreganisták, míg a fiatalabbak gárdisták voltak. Kéthetente üléseztek. Az egyesületeknek összesen másfél száznál is több diáklány volt tagja. #### Sportkör 1933\. október 7-én alakult meg az iskola Sportköre, mellyel elkezdődtek a ma is rendszeres házibajnokságok. A körnek volt torna-, atlétika-, ritmika-/tánc-, úszó- és játékszakosztálya. A kör évről évre táncelőadást tartott a Szigligeti Színházban. 1935. február 17-én bemutatott Diákálom című második táncjátékuk például egy licista első napját meséli el a leánylíceumban. A Sportkör azelőtt működni kezdett, hogy a tornaterem megépült volna, így a testnevelés órákat egy tanteremben tartották. A Sportkör létesítette 1936-ban a teniszpályát az iskola udvarán, majd később a kosárpályát és a téli korcsolyapályát. #### Leánycserkészet 1935 októberében kezdte meg működését a leánycserkészet, mely a következő évben felvette a 130-as „Bánffy Katalin” cserkészleánycsapat nevet. A csoport hetente tartott foglalkozásokat: énekeltek, a háziasszonyi teendőket gyakorolták, kirándulásokat tettek – többek között – Szandaszőlős térségébe (Beke Pál halma). Először 1937. január 9-én tartottak előadást a Szigligeti Színházban. Indult könyvkötő- és elsősegély-tanfolyam. A nemzeti dzsemborin 1938-tól vett részt. A taglétszám ötven körül mozgott. #### Irodalmi önképzőkör Az iskola irodalmi önképzőköre az 1930-as évek közepétől működött. Célja a különböző irodalmi műveken keresztül történő önművelés volt, de emellett a zenei műveltségüket is gondozták, valamint más kultúrákba is próbáltak betekintést keresni. Az önképzőkört az 1960-as években Baranyó Sándor festőművész vezette. #### Versmondókör Az gimnáziumban egy sikeres versmondókör is helyet kapott. A diákok eredményességét jelzi, hogy a 2009-ben megrendezett szolnoki Megavers elnevezésű verseny első helyezettje, Barta Ágnes innen került ki. Három vargás versmondó is kapott Kazinczy Emlékérmet: Zámbori Soma, Szabari Margit és Újszászi Bogár László; kik közül a két utóbbi egyetemistaként ismét megkapta a plakettet. A szavalás hagyományai az 1935-ös Szavaló- és Olvasókörig nyúlnak vissza. #### Thespis Teátrum Diákszínpad Az iskola jelenlegi (korábban több is működött) diákszínpada 1997-ben alapult Fodor Zoltán tanár vezetésével, amikor a gimnázium egyik osztálya színpadra állította a Hair című musicalt, és területi második, Zánkán pedig országos negyedik lett. A következő darab színre vitelekor már több osztály diákjai vettek részt a produkcióban. Rendszeresen értek el országos első négy helyezettet, valamint rendszeresen értek el előkelő helyezéseket a vargás diákok a színészek és énekesek versenyében is. Felléptek Kecskeméten, Debrecenben, Budapesten, Gyomaendrődön és Solymáron. 1999-ben meghívást kaptak Durhambe, az UNICEF gyermek-egyenjogúságért írt musicaljének, a Thursday’s Child színpadra állítására (számos más nemzetiségű társulattal), melyről videófelvétel is készült. 2002-ben az Arany János Tehetséggondozó Program keretében részt vettek az I. Országos Színművészeti Táborban, majd a rákövetkező években a másodikon és harmadikon. Szintén 2002-ben meghívást kaptak Växjőbe. 2005-től rendszeresen meghívást kapnak az amerikai Gould Academy Magániskolába, 2010-től pedig a Szigligeti Színház Ádámok és Évák ünnepe programjában is tevékenykednek. A Diákszínpadot jelenleg Kovács Márton és édesanyja, a gimnázium tanára, Kovácsné Boross Zsuzsa vezeti. Bemutatott darabok: - 1998 – Hair - 1999 – Grease (Pomádé) - 1999 – Örkény István novellafüzér - 1999 – Thursday’s Child - 2000 – Czakó Gábor: Disznójáték - 2001 – Angels’ Court - 2001 – Szakonyi Károly: Black-out (Adáshiba) - 2002 – Lengyel Menyhért: Shadow (Árnyék) - 2002 – Petőfi Sándor: A helység kalapácsa - 2003 – Csokonai Vitéz Mihály: Dorottya - 2003 – Hegedűs a háztetőn - 2003 – Murray Schisgal: The Typists - 2004 – Szigligeti Ede: Liliomfi - 2004 – Övön alul - 2004 – Harold Pinter: Születésnap - 2005 – Sławomir Mrożek: Tangó - 2005 – Macskák (dráma) - 2006 – Monty Python: Eric, the Viking (Erik, a viking) - 2007 – Canterbury mesék - 2009 – Sławomir Mrożek: Özvegyek - 2010 – Carlo Goldoni: Chioggiai csetepaté Több darabot számos alkalommal megújítottak, évekig játszottak. #### Énekkar Az intézményben 11. évfolyamon választható a művészeti tárgy (gyakorlati éneklés, képzőművészeti gyakorlatok, művészettörténet, ábrázoló geometria). Akik az éneket választják automatikusan az énekkar tagjai lesznek, de ettől függetlenül (illetve alsóbb évfolyamból is) lehet jelentkezni. Az iskolának volt 2003 és 2004, majd 2007 és 2008 között különösön sikeres férfikórusa is, melyek 2010-ben már együtt is szerepeltek. Az énekkart rendszeresen hívják fellépésekre. Ezek közül is kiemelkedik az éves karácsonyi hangverseny, melyet Szolnok belvárosának valamely katolikus templomában (Belvárosi templom vagy Vártemplom) vagy az evangélikus templomban tartanak. Ezen kívül hivatalosak külföldre is, melyek közül megemlítendő a finnországi cserekapcsolat, „ahol a két iskola nemcsak tapasztalatot, de hangot is cserélhet.” #### Európai Parlament Modell A gimnázium a magyarországi indulás, 2003 óta vesz részt a programban Hollandia képviseletében. A megfelelő felkészülés érdekében diákkör alakult, melyen az érdeklődők aktuálpolitikai témákat beszélhetnek meg. 2004-ben a második Nemzeti Ülés házigazdája volt, 2009-ben pedig több európai uniós tagállam diákjait fogadta a program keretében. 2016-ban ismét az iskola szolgált a XIV. nemzeti ülés helyszínéül. ## Alapítványok ### Kezdeti alapítvány és a szolnoki Leányliceum Barátainak Egyesülete Az iskola első alapítványa a dr. Elek István által felajánlott volt, melynek kamatját mindig a legkiemelkedőbben teljesítő licista kapta. Ezen kívül még a líceum megalapulása előtt létrehozta a Leányliceum Barátainak Egyesületét, mely segített az iskolának anyagi problémákkor, majd az épület felújításában is segített, illetve az öreg diákok körének feladatát is ellátta. ### Bánffy Katalin – Varga Katalin Alapítvány Ezen alapítvány célkitűzése a diákok tanulmányi előmenetelének segítése, így kiadásai közt megtalálhatóak a nyelvvizsgára, nyelvi táborra, felvételi előkészítőre, terepgyakorlatra, szakkönyvekre, debate versenyekre, külföldi utak támogatására fordított összegek. Ezen kívül feladata a tanárok szakmai továbbképzésének támogatása. Az alapítvány továbbá minden évben tanfolyamokat is hirdet: magyar, matematika és angol nyelvi előkészítő 7. és 8. osztályosoknak, valamint spanyol nyelv a gimnázium tanulóinak. ### Vargánya Diákalapítvány A Vargánya Diákalapítvány elsősorban a Bánffy–Varga által el nem látott feladatkörökre összpontosít. Elsődleges célja a diákélet fellendítése. Ezen kívül rendezvények és a diákok kezdeményezéseinek, szervezeteinek segítése, a diákönkormányzat támogatása, az iskolában folyó gyermek- és ifjúságvédelmi célú tevékenység fejlesztése. Támogatja a diáksportot, segíti a szociálisan rászorult és hátrányos helyzetű gyerekeket. Finanszírozza továbbá az iskolai diákújság (Vargánya), antológiák, évkönyvek kiadását. ## „A Varga Katalin Gimnáziumért” plakett „A Varga Katalin Gimnáziumért” plakettet azok kaphatják akik szellemileg, anyagilag, vagy fáradságos munkájukkal hozzájárultak az iskola előmeneteléhez, javításához, jobbításához. A plaketten „A Varga Katalin Gimnáziumért” felirat mellett megtalálható az iskola alapításának (1930) és a díj alapításának éve (1980), valamint a Szolnok városnév. A plaketten két kép van: a bal oldalin váltófutók, a jobb oldalin egy asztalt körülülő diákok láthatóak. A plakettet Nagy István szobrászművész alkotta, aki szintén az intézmény tanára volt. „A Varga Katalin Gimnáziumért” plakettet 2015-ig a következők kapták: ; 1980 1. Dr. Bartha Lászlóné (igazgató) 2. Dr. Welker Ottó (minisztériumi főtanácsos) 3. Csányi Ferenc (-elnök) 4. Dr. Juhász Irma (iskolaorvos) 5. Porcsalmi Lajos (megyei tanács főelőadója) 6. Dr. Bernáth József (kandidátus) 7. Kővári László (megyei tanács főelőadója) 8. Paál István (Szigligeti Színház főrendezője) 9. Kossuth Lajos Tudományegyetem 10. Nagyalföldi Kőolajtermelő Vállalat 11. Szolnoki Rádióállomás 12. 6814-es számú alakulat 13. Kardos János (MEZŐGÉP osztályvezető) 14. Dusa István (Megyei Tervezőiroda dolgozója) 15. Dr. Vértes Ilona (első tanár) 16. Kocsány Antalné (tanár) 17. Nagy Mária (tanár) 18. Ölbey Erzsébet (tanár) 19. Csábi Ildikó 20. Dr. Muzsi Piroska (tanár) 21. Dr. Kovács Zoltán (tanár) 22. Varga Béláné (gondnok) 23. Szabó Lászlóné (tanár) 24. Csendes Károlyné (tanár) 25. Dr. Páldi János (igazgató) 26. Kádas Endre (KISZ-titkár) 27. Kopiás Gábor (tanuló) 28. Pozsonyi Katalin (tanuló) 29. Györgyey János (tanuló) 30. Szudi László (KISZ-titkár) 1981–2005 31. Árgyelán Gizella 32. Dr. Horváth József 33. Pintér Margit (tanár) 34. Bérczes László (tanár) 35. Fazekas Károly 36. Botka Lajosné (igazgató) 37. Fábián Antal 38. Mihály Kálmán 39. Rónay Viktor (tanár) 40. Dr. Mihály Ottó 41. Mihályi István 42. Kádár Miklós 43. Antóni Árpádné 44. Czakó Jánosné 45. Szép Ferencné (tanár) 46. Fekete Tibor 47. Sajti Gábor 48. Zsidai Emilné 49. Petrásovits Miklósné 50. Szarvas Erik 51. Csomor Katalin 52. Bakos Zoltán 53. Pafféri Elemérné (tanár) 54. Pafféri Elemér (tanár) 55. Peták Kálmánné (tanár) 56. Kedves Mónika 57. Botka László (tanuló) 58. Vékony Erika (tanár) 59. Balogh Márta (tanár) 60. Válé István 61. Várhelyiné Dr. Zsuga Katalin 62. Horváth Tiborné (tanár) 63. Nagyné Imre Márta (tanár) 64. Kálmán Éva 65. Greg Waldrip (anyanyelvi lektor) 66. Bartha Lászlóné (tanár) 67. Péter Petra 68. Dalmadiné Nagy Ilona (tanár) 69. Szabó Róza (tanár) 70. Gábor Szabó Zsuzsa 71. Kurucz Zoltán 72. Bartha Henriett 73. Mészáros Éva (tanár) 74. Csete Miklós 75. Werovszky Sándor 76. Dr. Szalay István 77. Szügyiné Böröcz Irén (tanár) 78. Dencső Istvánné 79. Tisza Klub 80. 12/A 81. Lázár Zsófia 82. Juhászné dr. Szlovák Marianna (tanár) 83. Bíró Árpádné (laboráns) 84. Magócs Éva (tanár) 85. Herczegh Géza 86. Petraskó Judit 87. Viplak Ádám (tanuló) 88. Fodor Zoltán (tanár) 89. Krämer Tamás 90. Muhari Éva (tanár) 91. Kiss László (igazgatóhelyettes) 92. Pafféri Zoltán 93. Lakatos Szilvia 94. Munkácsi Erika (tanár) 95. Karsay Koppány 96. Várhelyi Csilla 97. Karakas Sándorné 98. Fodor Máté (tanuló) 99. Kovács Márton (tanuló) 2006 100. Nagy Tibor (tanár) 101. Ónódi Gábor (tanuló) 102. Nagy Zoltán (tanuló) 103. Molnár Józsefné (szülő) 2007 104. Szűcs István (dolgozó) 105. Mucsi Józsefné (tanár) 106. Makai István (tanuló) 2008 107. Pásztrai Erzsébet (tanár, könyvtáros) 108. Bíró Árpádné (másodszor) 109. Férfi kamarakórus 2009 110. Molnárné Büttner Mária (tanár) 111. Oláhné Magyar Ágnes (iskolatitkár) 112. Pintérné Antal Irén (iskolatitkár) 113. Bányi Máté (tanuló) 2010 114. Orosz Erika (büféüzemeltető) 115. Góczáné Zsemberi Hajnalka (tanár) 116. Cseppentő Lajos (tanuló) 117. Takács Beáta (tanuló) 118. Tóth Dániel (tanuló) 2011 119. Kányási szülők 120. Nagy Ildikó (szülő) 121. Kovácsné Boros Zsuzsa (tanár) 122. Balázs Csaba (tanuló) 123. Bódi Krisztina (tanuló) 2012 124. Szabó Anita (tanár) 125. Berkicsné Németh Ilona (tanár) 126. Benke Ádám (tanuló) 127. Tóth Mihály Alex (tanuló) 2013 128. Dobosné Kovács Teréz (tanár) 129. Ónódi Barbara (tanár) 130. Cseppentő Bence (tanuló) 131. Reke Janka (tanuló) 2014 132. Juhász Ferenc (kuratóriumi elnök) 133. Molnár László (igazgató) 134. Csibi Levente (tanuló) 135. Denke Dorottya (tanuló) 2015 136. Gaál József (szülő) 137. Muhari Éva (tanár) 138. Álmosdi Donát (tanuló) 139. Nócs István (tanuló) ## Az iskola tanulói létszáma Az iskola alapításakor 38 diákkal indult az oktatás, amely 1938-ra (amikor már mind a nyolc évfolyam elindult az intézményben) már háromszáz körüli értékre növekedett. Ezután, a második világháborúig a gimnázium mindig kétszáz és háromszáz közötti tanulóval rendelkezett, majd százötven és kétszázötven közötti tanuló járt a Bánffyba. A négyosztályos gimnáziumi rendszer kialakításával (1945) évfolyamonként több osztály is indulhatott. Először kettő, majd 1957-től három, 1959-től pedig négy osztály indult évfolyamonként, de ebben az évben már délutánonként is tanítás folyt az intézetben. Ezzel elkezdődött a tanulólétszám folyamatos növekedése, mely 1962-ben már 491 gimnazistát jelentett. Ekkor vált ki a Tiszaparti Gimnázium, így a létszám 240-ről indulhatott újabb növekedés felé. Ez az ezredforduló után már ötszázhúsz–ötszázharminc diák volt. ## Galéria
1,087,722	Mexikói függetlenségi háború	26,482,440	null	[ "Mexikói függetlenségi háború" ]	A mexikói függetlenségi háború 1810 és 1821 között zajlott le, ennek eredményeképpen jött létre a Spanyolországtól független Mexikó állam. 1808-ban Napóleon francia seregei megszállták az Ibériai-félszigetet, majd lemondásra kényszerítették és foglyul ejtették IV. Károly spanyol királyt és fiát, VII. Ferdinándot. Ezért Spanyolországban számos franciaellenes junta jött létre, melyek híre nyárra eljutott Új-Spanyolországba is, ahol többen hasonló szervezkedésekbe kezdtek. Francisco Primo de Verdad és társai felvetették, hogy amíg a törvényes uralkodó nem tudja betölteni tisztségét, addig egy, a nép képviseletében tevékenykedő kormányzatot kellene összehívni José de Iturrigaray alkirály vezetésével. Szeptemberben azonban fegyveresek egy csoportja elfogta Iturrigarayt és társait. A következő években több hasonló célú összeesküvést szőttek, például Valladolidban és Querétaróban; itt már felvetődött a függetlenség gondolata is. A querétarói összeesküvés, ahol fegyveres harc elindítását is tervezték, lelepleződött, ezért Miguel Hidalgo y Costilla idő előtt, 1810. szeptember 16-án kénytelen volt kirobbantani a felkelést. Mivel a vidéki lakosság legnagyobb része szegénységben élt és elnyomva érezte magát, rövid idő alatt hatalmas tömegek csatlakoztak a függetlenségi harchoz, igaz, katonailag többnyire képzetlenek voltak és fegyverzetük is hiányos volt. Az elkövetkezendő öt évben a felkelők váltakozó sikerrel csaták sorozatát vívták a spanyol hadsereg ellen. Hidalgót 1811-ben elfogták és kivégezték, így a mozgalom legfőbb vezérévé José María Morelos vált, aki főként a déli területeken folytatott hadjáratokat. Összehívta az anáhuaci kongresszust, a függetlenségi harcosok kormányát, ahol kiadták első alkotmányukat, az apatzingáni alkotmányt is. Morelost 1815-ben fogták el és végezték ki. 1816-ra a függetlenségért harcoló csapatok megfogyatkoztak és nagy formátumú vezető nélkül maradtak, ezért gerillaháborúba kezdtek. 1817-ben a spanyol Francisco Xavier Mina segítségükre érkezett ugyan Európából egy kisebb sereggel, de a harcnak ő sem tudott új lendületet adni. Juan Ruiz de Apodaca alkirály ráadásul amnesztiát ajánlott a felkelőknek, ha abbahagyják a harcot, emiatt is jelentősen meggyengült a függetlenségi mozgalom. 1820-ban azonban fordulat állt be a spanyol politikában: Rafael de Riego mozgalma nyomán visszaállították az antiabszolutista, szabadelvű cádizi alkotmányt. Mivel ez sértette az egyház és az új-spanyolországi arisztokrácia érdekeit is, Mexikóvárosban titkos mozgalom szerveződött, amelynek célja az alkotmány új-spanyolországi életbe lépésének megakadályozása volt, akár a Spanyolországtól való függetlenedés árán is. A La Profesa-i összeesküvés résztvevői Agustín de Iturbidét kérték fel, kezdje meg harcát a déli hegyekben megbúvó, az alkotmányt is támogató maradék felkelők ellen. Mivel katonailag nem tudta legyőzni őket, tárgyalásos úton meggyőzte Vicente Guerrerót, hogy egyesítsék erőiket és közösen vívják ki a függetlenséget, igaz, nem az eredetileg tervezett formában, hanem alkotmányos monarchiaként. Így született meg 1821 elején az Iguala-terv és a Három Garancia Hadserege, majd nyáron a córdobai egyezmény. A hadsereg ünnepélyesen bevonult a fővárosba, ezzel lezárult a 11 éve tartó háború, és Mexikó elnyerte függetlenségét. Az átmeneti kormány megalakulása után 1822-ben Agustín de Iturbidét császárrá koronázták, de a következő évben a rendszer megbukott és hamarosan kikiáltották a köztársaságot. Spanyolország eleinte nem ismerte el a córdobai egyezményt, sőt néhány visszahódítási kísérletet is indított Mexikó ellen, amelyek közül a legjelentősebb az 1829-es Isidro Barradas-féle hadjárat volt, de azt Antonio López de Santa Anna és Manuel Mier y Terán csapatai leverték. Végül a spanyolok VII. Ferdinánd halála után, 1836-ban ismerték el hivatalosan Mexikó függetlenségét. ## Előzmények ### Politikai, társadalmi és gazdasági helyzet Új-Spanyolországban Új-Spanyolország társadalma a 18. század végén és a 19. század elején származási és vagyoni alapon is élesen elkülönülő rétegekre oszlott. Az állam élén a spanyolok által kinevezett alkirály állt. Az 1786-os átalakítás után a terület két fő részre tagolódott: az egyik részt a belső tartományok (provincias internas) alkották, a másikat a 12 intendencia, amelyek partidókra, azok pedig községekre (municipalidades) oszlottak. Vezetőik rendre az intendánsok, az alcalde mayorok és a subdelegadók voltak. A leggazdagabb társadalmi rétegbe a kereskedők, a bányatulajdonosok, a politikai bürokraták, a hadsereg vezetői, a főpapság, a földbirtokosok, az állattenyésztők és az iparosok tartoztak; ők többnyire európai származásúak voltak. A középosztály a bürokrácia és az egyházi tisztviselők alsóbb rétegeiből és néhány szakma képviselőiből állt, származásukat tekintve legnagyobb részt kreolok tartoztak bele. A legalsóbb (és egyben legnépesebb) osztályokat a kézművesek, napszámosok, peónok, valamint a falusi, speciális munkával nem rendelkező lakosok alkották, akik leginkább különféle indián törzsekhez tartoztak. Elterjedt volt a rabszolgatartás is. Az egyház, főként jelzálogok és kölcsönök útján, szintén nagy földterületekkel rendelkezett, emellett a tized és más egyházi adók is növelték vagyonát. Teljes befolyással volt az oktatásra és a kórházi ellátásra, ezáltal az emberek mindennapi életére is. Az inkvizíciós törvényszék felügyelte az „ortodox” vallásosságot, és támaszul szolgált az egész koloniális rendszernek. Az egyház tagjai között ugyanúgy megfigyelhető volt a származási és vagyoni különbségek alapján történő rétegződés, mint a társadalom többi részében. Az ipar nagy mennyiségben állított elő cipőket, kalapokat, kerámiaárukat, sőt, a spanyolok tiltása ellenére az ország több vidékén a textilipar is jelentős fejlődésnek indult. A spanyol politika azonban arra irányult, hogy az amerikai nyersanyagokat megszerezze, saját feldolgozott áruinak pedig felvevőpiacául szánta a tengeren túli területeket. A központi Real Hacienda, a pénzügyek intézője, számos címen szedett be adókat, például a quinto realt (a bányakincsek után), az alcabalát (forgalmi adó) és a almojarifazgót (vám). Az intendenciák 1786-os létrehozása jelentősen javította az adórendszer hatékonyságát. Az ország hét legfontosabb útja Mexikóvárosban találkozott. A fővárost összekötötték a kor legjelentősebb városaival: Veracruz és Acapulco kikötőivel, Chihuahuával, San Luis Potosíval, Valladoliddal és Guadalajarával, valamint Guatemala irányába is vezetett egy út. A postakocsijáratok rendszeresek voltak, az arrierók pedig a városok közötti áruszállítást oldották meg, főként állatkaravánok segítségével. #### Kialakuló válság, éleződő ellentétek A 18. század második felében a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan a vagyoni különbségek egyre nőttek, a 19. század elejére már hatalmas belső feszültségek alakultak ki. A gazdagabb földbirtokosok igyekeztek folyamatosan terjeszkedni, jórészt az őslakos indiánok kárára, a kreolok közül felemelkedő arisztokrata csoportok politikai hatalomra kezdtek vágyni, születőben volt a kapitalizmus, ám a régi rendszerhez ragaszkodó vezetők ellenálltak az újító folyamatoknak. Súlyosbította a helyzetet a mezőgazdaság egy-egy évi visszaesése és az e miatti éhínségek. ### Politikai helyzet Spanyolországban A 19. század elejére Spanyolország társadalma is megosztottá vált. Egyes csoportok ragaszkodtak a régi rendszerhez és az egyház befolyásának megtartásához, míg mások a francia forradalom szabadelvű eszméit dicsőítették. 1808 februárjában Napóleon a Portugáliát megszállva tartó spanyol–francia csapatok megerősítése ürügyén (az 1807-ben kötött fontainebleau-i szerződés értelmében) nagyszámú francia katonát küldött először Észak-Spanyolországba, majd az ország többi részébe is. Március közepén azonban Madrid mellett kitört az aranjuezi felkelés, melynek közvetlen következményeként a Bourbon-házhoz tartozó IV. Károly spanyol király lemondásra kényszerült fia, Ferdinánd javára. Napóleon ezért összehívta a spanyol királyi családot Bayonne-ba, ahol május 6-án Ferdinánd visszaadta a koronát Károlynak, aki viszont egy nappal korábban már megegyezett Napóleonnal, hogy jogait rá ruházza. Napóleon viszont bátyját, Joseph Bonapartét ültette a spanyol trónra, Károlyt és Ferdinándot pedig fogságba vetette. Májustól kezdve az ország városaiban sorra szerveződtek a helyi önkormányzatok szerepét átvevő franciaellenes junták, majd szeptemberben Madridban megalakult az ezeket összefogó Junta Central Suprema (Legfelsőbb Központi Junta) is. Mindezek folyományaként az elkövetkezendő években Spanyolország a franciák elleni harccal, az általuk függetlenségi háborúnak nevezett félszigeti háborúval volt elfoglalva, többek között ezért vált lehetővé, hogy az amerikai területeken megerősödhessenek a spanyolellenes mozgalmak. ### Összeesküvések Új-Spanyolországban Az európai események híre Új-Spanyolországba csak néhány hónapos késéssel jutott el: Károly első (márciusi) lemondása csak június 8-án vált ismertté, Joseph Bonaparte hatalomátvétele pedig újabb egy hónap elteltével. A helyiek többnyire támogatták a franciaellenes harcot, hűségesek voltak VII. Ferdinándhoz, de amikor hírt kaptak a juntákról, többen saját hasonló szervezkedésekbe kezdtek. A kreol értelmiség egy része, élükön Juan Francisco Azcárate y Lezamával és Francisco Primo de Verdad y Ramosszal, úgy vélte, a bayonne-i lemondások törvénytelenek, királyt csak a nép választhat saját maga számára. Ezért július 19-én a mexikóvárosi városvezetők gyűlésén, José de Iturrigaray alkirály jelenlétében felolvasták a Representación című írást, amelyben azt követelték, hogy amíg a törvényes uralkodók fogságban vannak, addig Új-Spanyolországban a hatalmat egy, a nép képviseletében tevékenykedő kormányzat vegye át Iturrigaray alkirály irányítása alatt. Bonyolította a helyzetet, hogy időközben megérkeztek a hírek a Napóleon elleni felkelésről és a kormányzati junták létrejöttéről, amelyek közül kettő, a sevillai és az oviedói is azt szorgalmazta, Új-Spanyolország ismerje el, hogy ezek a junták a hatalom törvényes képviselői. Augusztus 9-én újabb gyűlés ült össze Mexikóvárosban az alkirály részvételével, ahol egyrészt kimondták, hogy nem vetik alá magukat egyetlen spanyolországi juntának sem, másrészt megfogalmazták ugyanazokat a törekvéseket, mint júliusban, de annak ellenére, hogy függetlenségről egyelőre szó sem esett, az európai spanyol hatalom hallani sem akart ezekről a célokról, az inkvizíció még be is tiltotta az olyan írások olvasását, amelyek hasonló követeléseket tettek: Bernardo del Prado y Ovejero inkvizítor például egyenesen eretnekségnek nevezte a szuverenitás megfogalmazását. Az alkirály hamarosan a fontosabb új-spanyolországi városok vezetőinek leveleket küldött, melyben azt szorgalmazta, küldjenek egy-egy képviselőt a fővárosba, ezért a madridi hatalmat támogató, Iturrigaray tevékenységét már addig is gyanúsnak találó erők radikálisabb intézkedésekre kényszerültek. Szeptember 6-án nyomatékosan felszólították az alkirályt, hogy ne hívja össze a tervezett kormányzati juntát, ezért másnap Iturrigaray a fővárosba rendelt két hozzá hű katonai sereget: az új-galiciai dragonyosokat és a celayai gyalogságot. Szeptember 15-éről 16-ára virradó éjjel Gabriel de Yermónak, az alkriály régi ellenségének vezetésével egy csapat fegyveres azonban megtámadta az alkirályi palotát és foglyul ejtette Iturrigarayt, annak családját, Azcáratét, Primo de Verdadot és Melchor de Talamantes atyát, a spanyol Real Audiencia pedig néhány óra múlva új alkirálynak Pedro de Garibayt nevezte ki. Primo de Verdad néhány hónap múlva a börtönben máig tisztázatlan körülmények között elhunyt. Mindez azonban csak olaj volt a tűzre. Egyre több titkos csoportosulás kezdett működni a korábbi szervezkedésekhez hasonló célokkal, főként Mexikóváros környékén és a mai Querétaro, Guanajuato és Michoacán államok területén. Tagságukat többnyire jó körülmények között élő kreolok alkották, tevékenységüket irodalmi és művészeti célú gyűléseknek álcázták és egymástól elszigetelten próbáltak működni, hogy ha egyik-másik lebukik, ne veszélyeztethesse a többit. #### A valladolidi összeesküvés 1809 szeptemberében Valladolid (ma Morelia) városában is létrejött egy ilyen összeesküvés, José Mariano Michelena, José María García Obeso és Vicente de Santa María atya vezetésével. Céljuk szintén egy spanyoloktól független kormányzat létrehozása volt. Néhány gyűlésükön az akkor már hadnagy rangú katona, Agustín de Iturbide is részt vett, de nem értett egyet a függetlenség tervével, ezért – néhány történész Mariano Michelena későbbi tanúvallomására alapozott következtetése szerint – elárulta az összeesküvést. Közvetlen bizonyíték azonban nincs arra, hogy tényleg ő volt az áruló, de az biztos, hogy december 21-én az összeesküvés lelepleződött, több résztvevőt börtönbe zártak. #### A querétarói összeesküvés 1810-ben Michelena egyik barátjának, Miguel Domíngueznek, Querétaro corregidorjának (városvezetőjének) főszereplésével hasonló összeesküvés kezdődött. A gyűléseket zenés irodalmi esteknek álcázták, a résztvevőket az Academia Literaria (irodalmi akadémia) nevű társaság tagjainak vagy Los Apatistasnak (közönyösök) nevezték, mivel úgy tüntették fel magukat, mint akik mindennel szemben közönyösek, ami nem a művészettel kapcsolatos. A rendszeres résztvevők Domínguez mellett felesége, Josefa Ortiz de Domínguez, Pedro Antonio de Septién Montero y Austri, de Rayas márki és José María Sánchez presbiter voltak, a gyűléseket többnyire Sánchez Descanso utca 14. (ma Pasteur utca 40.) alatt álló házában tartották. Az összeesküvés résztvevőinek pontos száma nem ismert, valószínűleg összesen néhány százan voltak, de vannak történészek, akik 400 körülire becsülik ezt a számot. Sánchez háza mellett összesen legalább 14 másik helyszínen is tartottak gyűléseket, két épületben pedig a tervezett harchoz gyűjtöttek fegyvereket és lőszert. A tagok valószínűleg esküt tettek életükre, hogy nem árulják el a szervezkedést. Bár egyértelmű bizonyíték nincs rá, de a jelek arra utalnak, a csoport vezetője Miguel Hidalgo csatlakozása előtt Epigmenio González Flores (becenevén „El Colorado”) volt, aki testvérével, Emeterióval együtt anyagilag is támogatta a fegyverek előállítását. Hidalgo, Dolores papja, a valladolidi Colegio de San Nicolás korábbi rektora először augusztusban került kapcsolatba a Epigmenio Gonzálezzel, aki ismertette a terveket egy fegyveres harc kirobbantásáról, majd egy független császárság kikiáltásáról. Hidalgónak először nem minden részlet tetszett, de Ignacio Allende végül meggyőzte, hogy támogassa a mozgalmat. A felkelés kirobbantásának pontos dátumáról és helyszínéről többen többféleképpen vélekedtek, de abban megegyeztek, hogy valamikor szeptember 22. és október 2. között kellene színre lépni, egy időben öt városban. Nyáron úgy tervezték, a fővárosba történő győzedelmes bevonulásra december 12-én kerülhet sor. Szeptember elején azonban néhányan szembefordultak a mozgalommal. Árulásuk következtében a magát kívülállónak álcázó Domínguez a hatóságokkal együtt kénytelen volt a González-házba vonulni, melyet átkutattak és rábukkantak a fegyverekre. Ezért szeptember 15-én rajtaütés kezdődött: számos összeesküvőt letartóztattak. Ugyanennek a napnak a reggelén Josefa Ortiz de Domínguez megbízta Ignacio Pérezt, a városi börtön parancsnokát, aki az összeesküvők kéme volt, hogy menjen San Miguelbe és értesítse Allendét és Hidalgót a történtekről. Őket nem találta ott, de Juan Aldamát igen, aki ezután Allendét értesítette, és ketten Doloresbe mentek Hidalgóhoz. Hidalgóék úgy látták, nincs más lehetőség, a harcot azonnal el kell kezdeni. Így került sor szeptember 16-án hajnalban az úgynevezett Grito de Doloresre („doloresi kiáltás”): Hidalgo, aki egyébként a város papja volt, meghúzatta a templom harangjait, az összecsődülő tömeg előtt pedig lázító beszédet tartott, amellyel végül visszavonhatatlanul kirobbantotta a függetlenségi háborút. A híres kiáltás pontos szavai ma sem ismertek, a különböző leírások különböző változatokat említenek, de annyi bizonyos: VII. Ferdinánd spanyol királyt és a római katolikus vallást éltetve a „rossz kormány” megdöntésére szólított fel. ## Első szakasz: a háború kitörése és Hidalgo hadjáratai A doloresi kiáltás elhangzása után a nép egy része azonnal csatlakozott az új függetlenségi hadsereghez, Hidalgo még a helyi börtön rabjait is kiszabadította. A jelentős részben indiánokból, földművesekből és napszámosokból álló sereg katonailag teljesen képzetlen volt, fegyvereik is alig voltak (legfeljebb íjak, karók, kapák, kaszák, parittyák), és családtagjaik: nők és gyermekek is kísérték őket útjaik során. Szeptember 16-án azonnal elindultak San Miguel el Grande irányába, útközben az atotonilcói Názáreti Jézus-szentély mellett elhaladva Hidalgo magához vette az ottani, Guadalupei Szűzanyát ábrázoló zászlót és feltűzte egy lándzsa nyelére. Ez a zászló vált a függetlenségi harc szimbólumává. Este megérkeztek San Miguel el Grandébe, ahol Domingo Allende házában gyűlést tartottak és Hidalgót a felkelés vezérévé, jefe superiorrá választották, majd szeptember 22-én Celayában a városvezetők közreműködésével az immár fősre duzzadt hadsereg tábornokává nevezték ki. Salamancán és Irapuatón keresztülhaladva 28-án érték el Guanajuatót, ahol sor került a háború első csatájára. A várost védő Juan Antonio Riaño és mintegy 600 spanyol katonája a többszöri felszólítás ellenére sem adta meg magát és az Alhóndiga de Granaditas nevű erődített magtárban rendezkedett be. Az egyik felkelőnek, egy Jesús Martínez de los Reyes nevű bányásznak (közismert nevén El Pípilának) egy kőlap védelmében sikerült odajutnia a magtár bejáratához, melyet fáklyájával felgyújtott, így a sereg beözönölhetett az épületbe, ahol jelentős számbeli fölényüknek köszönhetően hamarosan kivívták a győzelmet. A spanyolok számára ezekben a napokban vált világossá, hogy nem egy kis, könnyen leverhető lázadásról van szó, hanem egy sokkal veszélyesebb mozgalomról. Francisco Xavier Venegas alkirály ezért elrendelte a fenyegetett városok védelmének megerősítését és pesós vérdíjat tűzött ki Hidalgo, Ignacio Allende és Juan Aldama fejére. Az egyház sem maradt tétlen: Michoacán püspöke, Manuel Abad y Quiepo és Juan Cruz Ruiz de Cabañas guadalajarai püspök is kiátkozással sújtotta a felkelők vezéreit. Hidalgo a csata után visszatért Doloresbe, de október 16-án újra Guanajuatóba érkezett, hogy onnan hadseregét megerősítve Valladolid felé induljon. Október 24-én Acámbaro városában Hidalgót, az addigi tábornokot (generalt) még magasabb szintre emelték: generalísimóvá választották, Ignacio Allendét pedig capitán generallá nevezték ki. Acámbaróban a vezetők úgy döntöttek, Mexikóváros felé veszik az irányt. Amikor Charo és Indaparapeo között haladtak, José María Morelos, Carácuaro papja megjelent régi ismerőse, Hidalgo előtt és jelentkezett a harcosok sorába. Hidalgo azzal bízta meg, hogy szervezze meg a felkelést a déli területeken és próbálja meg elfoglalni Acapulco kikötőjét. A sereg ezután Maravatíón keresztül (ahol Hidalgo titkárává tette Ignacio López Rayónt) Toluca irányába vonult, ahová október 28-án érkeztek meg. A helyiek valóságos népünnepélyt rendeztek tiszteletükre, a Szent Ferenc-templomban még hálaadó misét is bemutattak. A főváros már nagyon közel volt, de Torcuato Trujillo spanyol serege útjukat állta. Október 30-án a Monte de las Cruces-i csatában a sok tízezer fős felkelő had győzelmet aratott a spanyolok néhány ezres seregén (Trujillo és néhány embere, köztük Agustín de Iturbide a városba menekült), azonban a győzelem után letáboroztak és nem haladtak tovább Mexikóváros felé. Allende javasolta ugyan a város megtámadását, mert úgy vélte, ezzel döntő csapást mérhetnek ellenségeikre, Hidalgo azonban máig ismeretlen okokból a nyugatra történő visszavonulás mellett döntött. A spanyolok, amikor ezt megtudták, az elkövetkezendő napokban (propaganda céljából) azt kezdték terjeszteni, a Monte de las Cruces-i csata valójában az ő győzelmükkel zárult. A visszavonulás miatt a felkelők mintegy fele csalódottságában elhagyta a sereget. Francisco Xavier Venegas alkirály üzenetet küldött Querétaróba és Félix María Calleja segítségét kérte, aki azonnal útnak is indult és november 7-én Aculcónál vereséget mért Hidalgo megmaradt, még mindig jelentős létszámú hadára. Bár a vereség kevés emberveszteséget okozott a felkelőknek (szinte harc nélkül feloszlottak), de rengeteg fegyvert és ellátmányt voltak kénytelenek otthagyni. Ezután Allende Guanajuatóba, Hidalgo Celayán és Salamancán keresztül ismét Valladolidba vonult, hogy meggyengült hadait újjászervezze, így a spanyolok Agustín de Iturbide és Mariano García Ríos vezetésével vissza tudtak foglalni több fontos déli várost: Cuernavacát, Taxcót és Igualát. Eközben José Antonio Torres, aki még október elején csatlakozott a felkeléshez, saját sereget gyűjtött maga köré. Szülőföldjén, San Pedro Piedra Gorda környékén mintegy 400, igaz, rosszul felfegyverzett embert állított csatasorba, majd Zacoalco felé vezető útján több falu lakosságát is meggyőzte, álljanak az oldalára. November elején Zacoalcónál győztes csatát vívott, majd Guadalajara felé indult. A város spanyol kapitánya és a püspök is szervezkedni kezdett a város védelme érdekében, de amikor a közeli települések lakosságát fel akarták fegyverezni, azok nagy része Torreshez csatlakozott, aki így már fősre növelt seregével november 11-én könnyedén el tudta foglalni a várost. Hidalgo több mint 7000 embere élén 26-án vonult be Guadalajarába. Eközben azonban Guanajuatót november 25-én Calleja és Manuel Flon visszafoglalta a spanyolok számára, így Allende távozni kényszerült: ő is Guadalajarába indult. ### A felkelők guadalajarai kormánya Hidalgo és társai ezután hosszabb időre letelepedtek Guadalajarában, ahol egy kormányzat létrehozásába fogtak. November 29-én Hidalgo kiadott egy rendeletet, amelyben eltörölte a rabszolgaságot és számos adót, köztük a dohány és a puskapor jövedéki adóját, december 5-én pedig úgy rendelkezett, minden föld azok tulajdonába kerüljön, akik ott élnek és megművelik. December 13-án felhatalmazták Pascasio Ortiz de Letonát, hogy a kormányt képviselje az Amerikai Egyesült Államokkal tervezett tárgyalásokon. Két nappal később Hidalgo a néphez intézett kiáltványában kimondta Mexikó függetlenségét Spanyolországtól, de arról nem tett említést, hogy az új állam VII. Ferdinándhoz hogyan viszonyul. December 20-án Francisco Severo Maldonado közreműködésével kiadták az El Despertador Americano (Az Amerikai Ébresztő) című újság első példányát, az utolsó lapszám január 17-én jelent meg. A kormány január elsején kiadott rendeletében kimondta, hogy semmisnek tekint minden olyan megállapodást, amit a franciák fogságában őrzött király köt. ### Események más hadszíntereken Hidalgo hadjárataival egy időben a háború több helyszínen is folytatódott. 1810. október elején a felkelők más csoportjai déli irányból közelítették meg Zacatecas területét. Rafael Iriarte elfoglalta Aguascalientest, novemberben pedig a függetlenségi harcosok Zacatecas városát is elérték. Mivel a települést irányító Santiago de la Laguna grófja nem viszonyult hozzájuk ellenségesen, elismerték az intendenciát irányító kormányát, azonban hamarosan a harcoló feleket kibékíteni próbáló kormány két pártra szakadt, majd feloszlott. A várost a későbbiekben többször elfoglalták a felkelők és a spanyolok is, végül 1812-ben Félix María Calleja kezére került. Guadalajara 1810. novemberi elfoglalása után José Antonio Torres megbízta José María Mercadót, Ahualulco papját, hogy vegye üldözőbe az északnyugatra, Nayarit irányába menekülő spanyolokat. Mercado így november 20-án megérkezett Tepicbe, melynek lakói csatlakoztak a függetlenségi mozgalomhoz, november legvégén vagy december 1-jén pedig San Blas kikötője is a kezébe került. Innen 36 ágyút küldött Hidalgo csapatainak. ### Visszavonulás északra, Hidalgóék elfogása Január 17-én a Guadalajara melletti Calderón-hídhoz megérkeztek Calleja csapatai, így csatára került sor. Bár a spanyolok mindössze 6000-en voltak, a felkelők pedig -en (és 85 ágyúval is rendelkeztek), a csata során a már nyerésre álló felkelők egyik lőporszállító kocsiját egy oda hulló gránát felrobbantotta, ami akkora zavart okozott soraikban, hogy a helyzet pillanatok alatt megfordult, és a katonailag jól képzett spanyolok képesek voltak gyors győzelmet aratni, egyúttal megszerezték a függetlenségiek ágyúinak és más fegyvereinek többségét is. Igaz, egy jelentős veszteséget ők is elszenvedtek: a menekülőket üldözőbe vevő egyik spanyol parancsnokot, Manuel de Flont a felkelők bekerítették, elfogták, és ott helyben megölték. Bár 18-án Hidalgo még azt hirdette Guadalajarában, hogy ők arattak győzelmet (még a harangokat is meghúzatták ennek örömére), a valójában legyőzött seregek maradványai még aznap északkelet felé indultak, Calleja seregei pedig bevonultak a városba. A spanyolhű városlakók előbújtak rejtekeikből, a következő hetekben pedig kisebb, sikeres hadjáratok indultak a Jalisco területén még megmaradt függetlenségiek ellen. Mexikóvárosban ünnepségeket rendeztek és egy egyházi felvonulást is tartottak, melyen részt vett az érsek és maga Venegas alkirály is, aki azoknak a katonáknak, akik részt vettek a spanyol győzelemmel zárult csatákban, kitüntetést adományozott. Az Hidalgo vezette felkelőcsoport célja eközben az volt, hogy eljussanak az Amerikai Egyesült Államokba és onnan segítséget szerezzenek. Hamarosan megérkeztek Aguascalientesbe, ahol kissé rendezni tudták soraikat, Juan Aldama mellett a szétszóródott harcosok egy része is visszatért hozzájuk, valamint Iriarte 2000 fős csapatával is egyesülni tudtak. Aguascalientesből hamarosan Zacatecas felé indultak, útközben a Pabellón haciendában a vezetők gyűlést tartottak, és közös döntéssel megfosztották Hidalgót főtábornoki tisztségétől, mivel őt okolták az utóbbi idők vereségeiért. Helyét Ignacio Allende foglalhatta el. Március 16-án Saltillóban ismét összeült a vezetők juntája, és elhatározták, hogy míg a többiek észak felé vonulnak tovább, Ignacio López Rayón átveszi a seregek többi részének irányítását és José María Liceaga kíséretében folytatja a harcot a délre eső területeken. A parancsnokságot előbb felajánlották Mariano Abasolónak és Joaquín Ariasnak is, de egyikük sem fogadta el, pedig ők képzett katonák voltak. Három nappal később a spanyol Ignacio Elizondo 300 emberével Monclovából Acatita de Bajánba érkezett, ahol egy, a falutól néhány kilométerre délre emelkedő kis domb mögött csapatainak nagy részét letáboroztatta, néhány társával pedig az úton maradt, hogy az északra haladó felkelők érkezését várja. Amikor azok 21-én megérkeztek, Elizondóék a felkelők vezetőjének, Ignacio Allendének felajánlották, hogy segítenek nekik átkelni a sivatagon és azt mondták, hogy Acatita de Bajánban elegendő vízhez is juthatnak. Amikor azonban beértek a faluba, kiderült, hogy csapdáról van szó: Elizondo emberei bekerítették őket és kijelentették: a király nevében foglyul ejtik őket. A túlerővel szemben egyedül Allende próbált meg ellenállni, amikor azonban megpróbálta elsütni fegyverét, rálőttek. Életben maradt, de fia, Indalecio a helyszínen életét vesztette. A fáradt, éhező és reményvesztett felkelőhadból (akik között nők, gyermekek és öregek is akadtak szép számmal) könnyűszerrel ejtettek kb. 1300 további foglyot, akik egy részét saját lovaik kötőfékjeivel kötöztek meg. A foglyul ejtett vezéreket is megkötözték és először a falu erődjébe zárták őket, majd Monclovába, végül Chihuahuába szállították, ahol június 26-án Aldamát, Allendét és José Mariano Jiménezt, július 30-án pedig Hidalgót is kivégezték. A négy vezér fejét levágták, Guanajuatóba szállították és október 14-én elrettentésül az Alhóndiga de Granaditas négy pontján kifüggesztették őket. Miután Rayónhoz eljutottak a hírek az Acatita de Bajánban történtekről, március 26-án Zacatecas felé indult, azonban José Manuel Ochoa üldözőbe vette őket. Április elsején Puerto de Piñonesnél csatára került sor a felkelők és az üldözők között, amelyből Rayón serege került ki győztesen; jelentős mennyiségű fegyvert is zsákmányoltak. Április 15-én bevették az akkor éppen megint spanyol kézen levő Zacatecast, majd ágyúöntésbe és puskaporgyártásba kezdtek, hamarosan pedig tovább vonultak Zitácuaro felé. ## Második szakasz: Morelos hadjáratai és az intézményesítés ### Morelos első hadjárata José María Morelos már hónapokkal korábban megkezdte első hadjáratát. 1810. október 25-én Carácuaróban kezdetben csak 25 embert fegyverzett fel, majd Nocupétarón, Huetamón, Coahuayutlán és Zacatulán át Petatlánba vonult, útközben folyamatosan növelte seregét. November 7-én Técpanban a Galeana testvérektől megkapta első, kis méretű ágyúját, az El Niñót. Dél felé, Acapulco irányában továbbhaladva vívták első csatájukat: november 13-án Luis Calatayud csapataival ütköztek meg El Veladerónál. November 17-én Morelos kiadott egy hirdetményt, amelyben a rabszolgaság eltörlését és a társadalmi osztályok közötti különbségek megszüntetését sürgette. Morelos tevékenysége nyugtalanította az alkirályt, ezért Juan Francisco París csapatait küldte ellene, ám december 8-án El Veladerónál a felkelők visszaverték őket, sőt öt nappal később Sabanánál újra elhárítottak egy királypárti támadást. 1811 januárjának elején ugyanitt csapatai egyesültek Hermenegildo Galeanáéival, de mivel az elkövetkezendő napokban sikertelenül ostromolták Acapulcót, Morelos inkább visszavonult Técpanba. Itt belekezdett egy saját kormányzat megszervezésébe. Május 3-án a Brea haciendában Galeanát helyettesévé nevezte ki, majd elküldte a Chichihualco haciendába, hogy onnan ellátmányt szerezzen. Galeana sikerrel járt: 17-én megérkezve a haciendába nem csak újabb harcosokat állított a maga oldalára és nem csak fegyvereket hozott magával, hanem azt is elérte, hogy a Bravo család több tagja (Leonardo, Miguel, Víctor, Máximo és Nicolás) csatlakoztak a mozgalomhoz. Morelos ezután El Veladeróba, majd Chilpancingóba ment. Útközben David Farót és Mariano Tabarest az Amerikai Egyesült Államokba küldte, hogy segítséget próbáljon szerezni, de nem jutottak el céljukig. Május 26-án Tixtlában találkozott Vicente Guerreróval, majd kiadott egy hirdetményt egy új, nemzeti rézpénz bevezetéséről, foglalkozott az indián falvak mezőgazdasági problémáival, valamint írt egy levelet Ignacio López Rayónnak is, amelyben egy felkelő junta megszervezéséről elmélkedett. Augusztus 14-én visszatért Chilpancingóba, majd két nappal később Juan Antonio Fuentes csapataitól elfoglalta Chilapát, ezután Técpanba, végül El Veladeróba ment. Október közepén ismét Chilapa, november közepén pedig Tlapa volt a célja. Eközben augusztus 30-án az apani kötődésű felkelő, José Francisco Osorno mintegy 700 emberével bevonult Zacatlán városába, ahol kiszabadította a foglyokat és jó néhány spanyollal végzett. A Zacatlánban berendezkedő Osorno a következő években több győztes csatát is megvívott, 1812 áprilisában pedig emberei elfoglalták a bányái miatt fontos Real de Minas de Pachucát is. ### A zitácuarói junta Miután Saltillónál az észak felé vonuló csapatok szétváltak és egy részük Ignacio López Rayón vezetésével délre indult, Rayón Félix María Callejához intézett egy üzenetet, melyben kifejtette, hogy egy kongresszus vagy junta létrehozását tervezik, amely sértetlenül hagyná VII. Ferdinánd spanyol király jogait, azaz elismerné őt uralkodóul. Calleja azonban válasz helyett elrendelte Rayón elfogását, aki néhány kisebb fegyveres ütközet megvívása után megérkezett Zitácuaro városába. A környékről élelmiszert és takarmányt gyűjtetett be, eltorlaszoltatta a városba vezető utakat és árkot ásatott a város köré. Itt augusztus 19-én a felkelők vezéreinek gyűlése egy juntát hozott létre, az úgynevezett zitácuarói juntát vagy Legfelsőbb Amerikai Nemzeti Juntát, mely egyfajta kormányzat szerepét volt hivatott betölteni. Eredeti tagjai között Rayón (az elnök) és José María Liceaga mellett ott volt még Morelos meghatalmazottjaként José Sixto Verduzco teológus, Tuzantla papja is. A három tag hűséget esküdött VII. Ferdinándnak, néhány nap múlva pedig Morelos is csatlakozott hozzájuk. Céljuknak a kormányzást, az igazságszolgáltatást és a katonai ügyek intézését határozták meg, sőt, pénzügyi reformokat és egy új pénz kiadását is tervezték. Megpróbálták összefogni a néha saját szakállukra tevékenykedő felkelőcsapatokat, és megpróbálták megtiltani a fosztogatást (ennek érdekében például zsoldot ajánlottak a katonáknak). A vezérek többsége elfogadta és elismerte a juntát, ám néhányan nem, köztük Albino García Ramos és a Villagrán-testvérek. A testület összesen mintegy 50 falu fölött rendelkezett, főként Michoacánban és környékén. A Los Guadalupes nevű csoport hamarosan kapcsolatba lépett Rayónnal, azt tervezve, hogy elrabolják Francisco Xavier Venegas alkirályt, Zitácuaróba szállítják és lemondásra kényszerítik, azonban tervük kudarcba fulladt. Októberben egy Antonio Palafox nevű pap látogatta meg a juntát és megpróbálta meggyőzni Rayónt, hogy szüntesse be tevékenységét. Ő azonban nem hallgatott a papra, ezért Calleja pesós vérdíjat tűzött ki Rayón fejére. 1812. január 2-án Calleja csapatai megtámadták és felgyújtották a várost. A várost védő Regimiento de la Muerte (azaz a „Halál Hadserege”) jelképe a híres zászló, az El Doliente de Hidalgo volt, mely nem sokkal ezelőtt jelent meg először. Calleja elfoglalta a várost és a zászlót is megkaparintotta, a junta tagjai elmenekültek. A menekülők először Tlalchapába, majd Real de Minas de Sultepecbe mentek, ahol folytatták eddigi munkájukat. Itt kezdték kiadni José María Cos segítségével a függetlenségi mozgalom legjelentősebb lapját, az El Ilustrador Nacionalt, később megjelent az El Ilustrador Americano első száma is. Eközben Rayón elkészítette első alkotmánytervezetét, az Elementos de nuestra Constituciónt, mely nagyrészt a cádizi alkotmány és néhány angol törvény mintájára készült, és amely elismerte VII. Ferdinándot uralkodóként. Ez utóbbival Morelos nem értett egyet. Rayón és Morelos között más okokból is konfliktusok kezdtek kiéleződni. Ennek első jelei akkor jelentkeztek, amikor David Faro és Mariano Tavares csatlakozott a felkelőkhöz. Ők néhány hónap múlva szemmel láthatóan eltávolodtak a függetlenségi eszmétől, ennek ellenére, és Morelos ellenkezését is figyelmen kívül hagyva, Rayón az előbbit ezredessé, utóbbit brigadérossá nevezte ki. Szeptember végén Faro és Tavares egy kisebbfajta „ellenforradalmat” robbantott ki a színes bőrű felkelőket és fehéreket egymás ellen hergelve. Ezt sikerült elfojtani anélkül, hogy jelentősebb károkat okozott volna a mozgalomban, de a történtek hatására Morelos és Rayón viszonya visszavonhatatlanul megromlott. ### Morelos második hadjárata Morelos nem volt jelen mindvégig személyesen a zitácuarói junta ülésein, hanem belekezdett második hadjáratába. December 3-án bevette Chiautla de la Salt, 10-én Izúcarba érkezett, ahol egy héttel később visszaverte a spanyolok támadását, újabb egy nappal később pedig csatlakozott hozzá a hadvezetésben később tehetségesnek mutatkozó jantetelcói pap, Mariano Matamoros. Innen Cuautla de Amilpasba, Cuernavacába, majd februárban ismét Cuautlába ment. Félix María Calleja, az ellenség vezére úgy vélte, Morelos katonailag képzetlen serege a többnyire vályogból készült, nádtetős házakból álló, ezért nehezen védhető városban nem tud ellenállni az ő fegyelmezett, 7000 fős seregének, ezért úgy tervezte, február 19-én lerohanja Cuautlát. A védő seregek főként puskákkal és machetékkel rendelkeztek, valamint 16 ágyúval, köztük a Galeanáéktól kapott El Niñóval. Bár a spanyolok első rohama sikeres volt, a védők végül mégis felül tudtak kerekedni a helyzeten és visszaverték a támadókat, sőt Casa Rul és Juan Nepomuceno Oviedo ezredest meg is ölték. Ezért Calleja úgy döntött, az elsöprő támadás helyett inkább ostrom alá veszi a várost. Az első támadás visszaveréséhez kapcsolódik Narciso Mendoza, egy 12 év körüli fiú legendája, akiről azt mesélték, hogy amikor társai megfutamodtak, ő egyedül a helyén maradt és egy hátrahagyott ágyúból lőtt az ellenségre. Bár Mendoza történetét többen is feldolgozták, nem mindegyik történész értett egyet létezésével, többen úgy vélték, az úgynevezett Niño Artillero, azaz Tüzérfiú a nép száján élő mesékben csak egy kitalált szereplő, aki Juan Nepomuceno Almonte Los Emulantes nevű, valóban létező és harcoló gyermekseregét testesíti meg egy személyben. 1976-ban azonban előkerült egy 1864-ben íródott dokumentum, amiben a függetlenségi háború egy veteránja magát Narciso Mendozának mondva meséli el a történeteket. Morelos csapatai hónapokig állták az ostromot, de a több mint 70 napos harc során a bekerített városban először az élelem kezdett megfogyatkozni, majd Calleja emberei a vizet is elzárták a védők elől. A leghevesebb harcok ezután a víznyerőhelyek körül dúltak. Amikor már végleg elfogyott minden élelmiszer, Morelos úgy döntött, hogy a felajánlott amnesztia elfogadása nélkül kitörnek az ostromgyűrűből. Erre május 2-ára virradó éjjel került sor: bár sok felkelő elesett és a nagy nehezen összegyűjtött fegyverek egy része is odaveszett, végül a had legnagyobb része, köztük maga Morelos mégis sértetlenül megmenekült. A vezér ezután Ocuitucón, Hueyapanon és Izúcaron keresztül Chiautlába vonult. Néhány nappal az ostrom vége előtt, április 30-án Rayón Zinacantepecből elküldte Morelosnak frissen megalkotott alkotmánytervezetét, az Elementos Constitucionalest. A tervezet kimondta Új-Spanyolország függetlenségét Spanyolországtól, ám uralkodóként elismerte volna VII. Ferdinánd spanyol királyt, valamint tartalmazta egy úgynevezett egyházi Hűségbíróság megalkotásának és egy Protector Nacional kinevezésének tervét is, akinek joga lenne új törvények megalkotását vagy meglévők eltörlését javasolni. ### A cádizi alkotmány 1812 tavaszán nem csak Rayón foglalkozott egy alkotmány megtervezésével, Spanyolországnak is megszületett az első alkotmánya. Miután az országban a félszigeti háború kezdetén létrejöttek a franciaellenes védelmi junták és az azokat összefogó központi junta, ez utóbbi 1809-ben elrendelte egy alkotmányozó országgyűlés összehívását (bár erre eddig csak a királynak volt joga). Az országgyűlés először San Fernandóban ült össze 1810 végén, majd Cádizba költözött. A kezdetektől fogva nemzeti szuverenitással, hatalommegosztással, törvény előtti egyenlőséggel és sajtószabadsággal foglalkozó rendeleteket adtak ki, majd 1812. március 19-én megszületett Spanyolország első alkotmánya, melyet a város után cádizi alkotmánynak neveztek el. Az alkotmány kimondta, hogy bár a király nem veszíti el jogát, hogy a törvényeket jóváhagyja, sőt, kezdeményezhetett új törvényeket is, de egy alaptörvény (Ley Suprema) megalkotására már nem volt felhatalmazva, mivel a király jogait maga ez az alaptörvény kellett, hogy szabályozza, és ezt a törvényt csak az országgyűlés alkothatta meg, mivel a 3. cikkely kimondta, hogy a szuverenitás a nemzetben gyökerezik, ezért nekik van joguk megalkotni alaptörvényüket. A másik legfontosabb elv, amit az új alkotmány bevezetett, a törvényhozó és a végrehajtó hatalmak szétválasztása volt egy független bíróság létrehozásával. Emellett eltörölték az inkvizíciót, az elsőszülöttségi jogot és az indiánok adóját, kimondták a sajtó, az ipar, a mezőgazdaság, a kereskedelem és a halászat szabadságát, viszont a római katolikus vallás megmaradt kizárólagos vallásnak. Az országgyűlés összetétele azonban igen aránytalan volt, a 300 képviselőből csak 35 érkezett az amerikai tartományokról és kettő a Fülöp-szigetekről. Bár a havonta rotációs elv alapján cserélődő 37 fős elnökségből már tíz volt az amerikai, sőt, a 14 tagú alkotmányozó testületben kilenc spanyol mellett öt tengerentúli képviselő vett részt, az új-spanyolországiak mégis másodrendűnek érezték magukat. Ők azt akarták elérni, hogy tekintsék azonosnak az ottani lakókat a félszigetiekkel, és azt, hogy azonos elvek alapján küldhessenek képviselőket. Ráadásul a törvény a rabszolgákat és az afrikaiak leszármazottait kizárta az állampolgári jogokból, ők nem számítottak bele a képviselőt küldő népességbe sem. Ennek a helyzetnek a megváltoztatását javasolta Coahuila képviselője, Miguel Ramos Arizpe Memoria para la organización y gobierno político de las Provincias Internas del Oriente de Nueva España című munkájában, amelyben azt sürgette, minden legalább ezerfős település saját önkormányzatot hozhasson létre, választások útján pedig tartományi képviselőtestületek is ülhessenek össze. Rajta kívül még José María Guridi y Alcocer, José Ignacio Beye de Cisneros, Mariano Michelena, Juan José Guereña y Garayo, Joaquín Maniau Torquemada, José Miguel Gordoa y Barrios, José Couto, és Francisco Fernández Munilla is megfogalmaztak hasonló elveket és foglalkoztak a rabszolgaság, az inkvizíció és a sajtószabadság kérdésével is. Új-Spanyolországban az alkotmányra még kiadásának évében, 1812-ben megesküdtek a mexikóvárosi Plaza Mayoron, amit innentől kezdve Plaza de la Constituciónnak, vagyis az alkotmány terének neveztek. Venegas alkirály azonban veszélyt látott az új törvényben, főként a sajtószabadságot tartotta elvetendőnek, mivel az megengedte volna a függetlenségi harcosok lapjainak terjesztését is. ### Morelos harmadik hadjárata A hadjárat 1812. június 1-jén kezdődött meg, Morelos csapatai elsőként 7-én visszafoglalták az időközben a spanyolok kezére került Chilapát. A Huajuapan városában régóta ostromolt Valerio Trujano még május 17-én üzenetet küldött Morelosnak, amelyben a segítségét kérte, ezért ő útnak is indult, és július 23-án súlyos vereséget mért a várost támadó spanyolokra. A megfutamított ellenség mintegy 400 halotton kívül számos lovat, ezernél is több puskát és 30 ágyút hagyott hátra. Mindeközben a spanyolok megtámadták Sultepecet, ahol a zitácuarói junta székelt, így a junta vezetői elváltak. Júliusban úgy döntöttek, négy tartomány négy kapitányaként folytatják: Rayóné lett a keleti tartomány (a mai México állam környéke), Morelosé a déli (a mai Oaxaca, Veracruz és Puebla), Liceagáé az északi (Guanajuato), Verduzcóé pedig a nyugati (Michoacán). Rayón Tlalpujahuában rendezkedett be, ahol folytatta a sajtótermékek kiadását, fegyvereket gyártatott és embereket toborzott. Verduzco is csapatokat szervezett (Arióban embert gyűjtött össze,) és a többiek tudta nélkül 1813 januárjában megpróbálta elfoglalni Valladolidot, azonban vereséget szenvedett. Elkeseredésében lemondott junta-tagságáról, később pedig Rayón ellen kezdett harcolni. Liceaga Agustín de Iturbide csapatai által fenyegetve Yuriria felé vonult vissza, majd Salamanca közelében elfogott egy ellenséges hadi szállítmányt, így a felkelők rengeteg új fegyverre tettek szert. A hozzá csatlakozott Cos elkezdte kiadni Gazeta del Gobierno Americano en el Departamento del Norte című lapját. Verduzcónak sikerült meggyőznie Liceagát Rayón-ellenes érveivel, így hamarosan közösen adtak ki egy kiáltványt, melyben Rayónt azzal vádolták, hogy hazaárulóvá vált, mivel egyeduralomra törekedve feladta az eddigi közös célokat. Válaszként 1813. április 7-én Rayón saját kiáltványában bejelentette, hogy felfüggeszti Verduzco és Liceaga junta-beli tagságát. Morelos délre vonult, és 1812. augusztus 10-én könnyedén elfoglalta Tehuacán városát. A ma Puebla állam területén fekvő település stratégiailag rendkívül fontos volt: amellett, hogy a környék mezőgazdasági terményeinek raktározási és kereskedelmi központjaként szolgált, öt fontos útvonal is találkozott itt, többek között a dél felé, Oaxacába és a kelet felé, Orizabába vezető út. Hogy mindezeket a jelentős útvonalakat és a környék kereskedelmét ellenőrizni tudja, valamint hogy felkészülhessen a további harcokra, néhány hónapra itt rendezkedett be. Fegyvereket és lőport gyártatott, ólom- és rézöntödéket alapított, valamint nekilátott csapatai újjászervezésének. Szeptember 12-én Matamorost helyettesévé, Galeanát pedig marsallá tette, de figyelmet fordított arra is, hogy az egyre növekvő létszámú seregben ne uralkodjon el a fegyelmezetlenség: mindent megtett, hogy az eddig meghódított területek egy-egy vidékén a már-már kiskirályként viselkedő önjelölt vezetőket is rászorítsa az engedelmességre. Ennek érdekében a kirívóan súlyos esetekben még halálbüntetést is kiszabott. Október 28-án a felkelő seregek Tehuacánból kiindulva elfoglalták Orizabát. Bár a város helyi erőforrásokban nem bővelkedett, két okból mégis fontos szerepet játszott: egyrészt megnyílt az út a kikötőváros, Veracruz irányába, másrészt pedig hatalmas dohányraktárak voltak itt. Morelos nagy mennyiségű dohány elégetését rendelte el, hogy ezzel is csapást mérjen a spanyolokra: a dohány volt ugyanis a kormány egyik fő bevételi forrása. Ahelyett azonban, hogy ezután Veracruz felé vette volna az irányt, úgy döntött, inkább a déli területek kulcsfontosságú városát, Oaxacát próbálja meg elfoglalni. November 10-én néhány vereség után el is indult Oaxaca felé, az ostromra 25-én került sor. Előbb azonban kísérletet tett a helyzet békés rendezésére: felajánlotta a helyieknek, hogy önként adják át a várost, cserébe sértetlenek maradnak. Ők azonban válaszul elsütöttek néhány ágyút, így nyilvánvalóvá vált, hogy harcra kerül sor. A felkelők serege könnyedén, kevesebb mint három óra alatt bevette a várost, Mariano Matamoros mellett itt tűnt ki először hősiességével a durangói származású felkelő, José Miguel Fernández y Félix, aki később felvette a Guadalupe Victoria nevet. Az ostrom során Morelos Ignacio López Rayónnak írt beszámolója szerint mindössze 12 embert vesztettek. Szerényen hozzáteszi: ez nem az ő érdeme, hanem a függetlenség ügyét védelmező Guadalupei Szűzanyáé. Amellett, hogy a város a hatalmas déli tartomány központja volt, sőt még a Peruba irányuló selyemexportot is innen szervezték, Oaxaca püspöki székhelyül is szolgált. A püspök, Antonio Bergosa y Jordán azonban még a felkelő csapatok megérkezése előtt távozott a városból, ezt Morelos utóbb sérelmezte. Oaxaca elfoglalását követően kivégezték a spanyolhű városvédők vezetőit, Antonio González Sarabiát és José María de Régules Villasantét, a káptalan felhalmozott vagyonát szétosztották az eleinte a lakosságot fosztogató, később megfegyelmezett katonák között, a junta pedig december 13-án ünnepélyes esküt tett. Hogy megakadályozza a felkelők kormánya elleni kisebb szervezkedések létrejöttét, Morelos létrehozta a Közbizalmi és Védelmi Törvényszéket (Tribunal de Protección y Confianza Pública), amelynek a főbíró mellett két másik tisztviselője volt. 1813. január 29-én kiadott rendeletében meghozta első törvényeit (jórészt ezeken alapult a később megírt Sentimientos de la Nación című műve): többek között elrendelte, hogy Új-Spanyolországot többé egyetlen európai sem irányíthatja, csak a helyiek kormányzata. Az adók többségét eltörölte, csak a dohány jövedéki adója, a háború támogatására kirótt különadó valamint az egyháznak járó tized és egyéb kötelezettségek maradtak meg. Megtiltotta, hogy a rendelet kiadása előtt európaiakkal szemben fennálló adósságát bárki is visszafizesse, helyette az összeget a nemzet javára kellett befizetni. Megerősítette korábbi rendelkezését a rabszolgaság eltörléséről és kimondta, hogy mindenkit, függetlenül attól, hogy kreol, mesztic vagy indián származású, közös néven csak amerikainak kell nevezni. Tovább folytatta a katonai kiképzést, a hadsereg fegyverforgató tagjainak meghatározott napokon meghatározott órákban gyakorlatokat szervezett, és hogy a belső viszályok csituljanak, megtiltotta többek között az egymás közti fogadással járó szerencsejátékokat. Novembertől fogva Morelos elkezdte megküldeni észrevételeit és gondolatait Rayónnak az alkotmánytervezetről. Legtöbb elemével egyetértett, azonban a Napóleon által fogva tartott VII. Ferdinánd elismerését súlyos hibának tartotta. Sürgette, mint írta, a „függetlenség álarcának levételét, mivel már mindenki tudja VII. Ferdinánd sorsát”. A Protector Nacional kinevezésével egyetértett, de úgy gondolta, nem összesen egyre lenne belőle szükség, hanem püspökségenként egyre. 1813 februárjában Oaxacában megkezdődött a Correo Americano del Sur című újság kiadása (néhány különkiadás mellett 39 fő lapszámának megjelenését érte meg), de Morelos ekkor már következő hadjáratára indult. ### Agustín de Iturbide Guanajuatóban 1812 nyarán az időközben a spanyol hadseregben capitán rangig menetelő Agustín de Iturbidét Guanajuato tartományba rendelték, hogy ott lépjen fel a lázadók ellen. Itt sikerült elfognia Albino Garcíát, aki a környék legjelentősebb gerillavezére volt. A foglyot Celayában agyonlőtték és felnégyelték. Iturbide Callejának küldött jelentésében arról számol be, hogy emellett a harcokban még 300 ellenséget megölt, további 150-et pedig lelövetett, köztük papokat is. Iturbide üldözőbe vette a zitácuarói junta egyik tagját, José María Liceagát is, aki José María Cosszal és számos emberével együtt hamarosan a Yuriria melletti tó egyik szigetén rendezkedett be (melyet saját magáról Liceaga-szigetnek nevezett el). Bár innen nem sok fenyegetést jelentettek a spanyolokra, Iturbide mégis addig bombázta a szigetet, amíg mindenki vagy életét vesztette, vagy elmenekült onnan. Amikor hónapokkal később Ramón Rayón birtokba vette a szigetet, mintegy 600 holttestet talált ott. 1813 elején Ramón Rayón csapatai több győztes csatát is megvívtak a Bajíóban, majd április 14-én Salvatierrába érkeztek. 15-én Iturbide a San Nicolás de los Agustinos haciendánál összevonta csapatait, másnap pedig a városra támadt. Bár a védők többször is visszaverték, végül a Rayón által az egyik város melletti hegyre küldött Oviedo kapitány meggondolatlanul támadásba lendült. Iturbidének sikerült megfutamítania Ovideót, egyúttal ismét rátört a városra, de az így támadt zavarodásban a védők még az ágyúkat sem tudták elsütni. Rayón elmenekült, Iturbide pedig gyötrő fejfájását már az így elfoglalt Salvatierrában tudta kipihenni. A győzelméért ezredesi rangra emelt és a bajíóbeli erők vezetésével megbízott vezér később azzal dicsekedett, hogy 350 elfogott felkelőt éppen nagypéntek napján lövetett agyon. Később ugyanerre a sorsra juttatott további 300 embert a Pantoja nevű haciendánál. Ugyancsak 1813 elején a cádizi régensség úgy döntött, visszahívja Francisco Xavier Venegas alkirályt, és helyébe a katonai sikerek sorát felmutatni tudó Félix María Calleját ülteti. Calleja kinevezése március 4-én lépett életbe (de a cádizi alkotmány értelmében nem alkirálynak, hanem jefe políticónak, azaz „politikai vezetőnek” nevezték). Venegas kilenc nappal később Veracruzban hajóra szállt és hazatért Spanyolországba. Calleja elődjéhez hasonlóan veszélyt látott a cádizi alkotmány szabadelvűségében (főként a sajtószabadságban), ezért a régensséghez folyamodott, hogy a törvényt csak „szelektíven” alkalmazhassák Új-Spanyolországban. Júliusban ezt a kérvényt jóváhagyták, sőt, novemberben a teljes alkotmány új-spanyolországi felfüggesztésére is sor került, mint fogalmaztak, addig, amíg a forradalmi helyzet és a „felfordulás” tart. ### Morelos negyedik hadjárata 1813 elejére hatalmas déli országrészek voltak már a felkelők kezében, a Tehuantepeci-földszorostól kezdve egészen Michoacánig. Ezen a területen egyetlen város maradt csak a spanyolok uralma alatt: Acapulco. Mivel Moreloshoz az a téves információ jutott el, hogy Napóleon már a dél-spanyolországi Cádiz kikötőjét is elfoglalta, egy esetleges francia támadástól tartva rendkívül fontosnak látta előbb Acapulco, majd Veracruz kikötővárosok birtokba vételét. 1813\. február 9-én mintegy 3000 emberével így ismét Acapulco felé vette az irányt. 15-én Yanhuitlánba érkezett, ahol helyőrségül hátrahagyta Matamorost egy kisebb csapattal, majd Ometepecet március 7-én útba ejtve 26-án érte el Sabanát, ahol elkezdte Acapulco ostromának előkészítését. Morelos serege körülbelül 2000 főt számlált és csak néhány ágyúval volt felszerelve, a várost védő Pedro Vélez spanyol kapitánynak azonban képzett katonák sokasága állt rendelkezésére, valamint előnyt jelentett számára a tengerparti San Diego-erőd, amit több brigantin és egyéb hadihajó is védelmezett. A támadás április 6-án kezdődött. Hermenegildo Galeana osztaga hamar elfoglalta a Cerro Iguana nevű hegyet, ahol ezután Morelos a főhadiszállását rendezte be. Hat napon át heves támadások sorozatát indították a város ellen, ezekben Morelos személyesen is részt vett. Két alkalommal csak hajszálon múlt az élete: ágyúgolyók súrolták testét. Végül 12-én végső támadást rendelt el. Bár a védők kezdetben szívósan ellenálltak, egy lőszeres hordó felrobbanása megfutamította a kórházban berendezkedett spanyolokat, ez pedig a vízi erődbe való visszavonulásra késztette többi társukat is. A város főterét így az esti órákra már a felkelők birtokolták. Bár a foglyokat ezúttal nem végezték ki, a győztes felkelők fosztogatása és részeg dorbézolása elé még Morelos szigorú tiltása sem tudott akadályokat gördíteni. Pedro Vélez emberei azonban még tartották a San Diego-erődöt. A felkelők így hónapokon keresztül azzal voltak elfoglalva, hogy kifüstöljék őket onnan, ez végül csak augusztus 20-án sikerült. Ezalatt más hadszíntereken a spanyolok újra erőre kaptak. Amíg Morelos Acapulcót ostromolta, Matamoros üldözőbe vette a Guatemalából származó Manuel Dambrini embereit. Április 19-én a Tonalá melletti csatából Matamoros került ki győztesen, ennek köszönhetően Morelos altábornagy (teniente general) rangra emelte. Ezután visszatért Yanhuitlánba, ahol folytatta csapatainak szervezését és fegyverek gyártását, majd augusztus 16-án elindult Izúcar visszaszerzéséért. Szeptember 21-én azonban Morelos visszarendelte őt, hogy segítsen Nicolás Bravónak, akit San Juan Coscomatepecben ostromoltak a spanyolok. Matamoros azonban későn érkezett, Coscomatepecet elfoglalták a támadók. ### A chilpancingói kongresszus A zitácuarói juntában kialakult belső harcok nem szűntek meg. Amikor éppen Surumuacóban húzódtak meg, Liceaga és Verduzco megpróbálta meggyőzni Morelost, hogy ő se ismerje el a junta elnökének Rayónt, aki szerintük fanatizmussal és rossz szándékkal cselekszik, célja pedig a teljes egyeduralom megszerzése. Azonban Liceaga és Verduzco között is ellentétek jelentkeztek: előbbi és Manuel Muñiz fellázadt utóbbi ellen, így hamarosan Rayón megbékélt Liceagával. De a juntát már nem tudták helyrehozni, augusztusban Rayón bejelentette a megszűnését. Morelos még a megszűnés előtt, május 13-án Rayónnak és Liceagának azt a javaslatot tette, hogy Chilpancingóban üljenek össze a junta tagjai, reformálják meg a testület működését és rendezzék viszonyukat egymással. Néhány nap múlva azonban ő is belátta, hogy a juntában csak hatalmi és presztízsharcok folynak, az ő katonai sikerei viszont egyre inkább arra hivatták el, hogy ő irányítsa az egész függetlenségi mozgalmat. Ezért, és mivel Carlos María de Bustamante is ezt javasolta, úgy döntött, hogy egy teljesen új, a juntát helyettesítő kongresszust fog összehívni. Június 28-án bocsátotta ki felhívását, amelyben bejelentette, hogy a kongresszusra Chilpancingóban kerül sor. Augusztus 31-én indult el Chilpancingóba, ahol szeptember 11-én megalkotta a kongresszus működési szabályzatát. A kongresszus alkalmából Chilpancingót Morelos az „ország” fővárosává nyilvánította. Az első ülések szeptember 13-án kezdődtek meg: megválasztották a képviselőket és Juan Nepomuceno Rosains felolvasta Morelos irományát, a Sentimientos de la Naciónt (A Nemzet Érzelmei). Ebben az alkotmánytervezetül is szolgáló művében összefoglalta céljaikat, amelyek közül a legfontosabbak Amerika (azaz Mexikó) függetlensége, a római katolikus vallás kizárólagossá tétele (a Rayón által javasolt Hűségbíróság létrehozása nélkül), a rabszolgaság eltörlése, az adók csökkentése, a jogegyenlőség és annak a kimondása voltak, hogy minden hatalom a népé, azt választott képviselők útján gyakorolhatja. Morelos megnyitó beszédében kijelentette, hogy mivel ők most hatmillió amerikai ember sorsáért felelősek, elkerülhetetlen a harc egy, a spanyoloknál is fenyegetőbb ellenség, az anarchia és egy esetleges polgárháború ellen. A helyzetet egy fiókáit védelmező sashoz hasonlítva elmondta: „A tollak, amelyek bennünket oltalmaznak, a biztonságunkat védő törvények lesznek, a félelmetes karmok a szervezett hadseregek, az éles, mindenen áthatoló és előre látó szemek pedig Őfelsége, a Kongresszus mély bölcsessége.” A képviselők ezután kimondták, hogy a kongresszus a hatalmi ágak szétválasztási elvének megfelelően kizárólag a törvényhozással foglalkozik, a végrehajtó hatalmat pedig arra bízzák, akit majd főtábornokká (generalísimo) választanak. 15-én Morelost választották meg erre a tisztségre. 18-án kimondták a korábbi junta feloszlatását, november 6-án pedig kiadták az Acta Solemne de la Declaración de Independencia de la América Septentrional (Ünnepélyes Okirat Észak-Amerika Függetlenségének Kinyilvánításáról) című függetlenségi iratot, amelyen Morelos aláírása nem szerepel. ### Morelos ötödik hadjárata A kongresszus tagjai úgy gondolták, munkájukat Morelos szülővárosában, a kulcsfontosságú, de még a spanyolok kezén levő Valladolidban folytatják majd. Morelos hadserege ezért 1813. november 8-án a város felé indult, hogy megostromolja azt. Cutzamalát elérve egyesültek Matamoros, Nicolás Bravo és Galeana csapataival. December 23-án és 24-én a Santa María-i domboknál Ciriaco de Llano és Agustín Iturbide seregei visszaverték őket, majd Chupíónál és január 5-én Puruaránnál újabb vereségeket szenvedtek. Itt esett fogságba Matamoros is, akit Valladolidban február 3-án ki is végeztek, hiába ajánlott fel Morelos Callejának cserébe 200 spanyol foglyot. Amikor Morelos nyáron Matamoros mellett másik tehetséges vezértársát, Galeanát is elvesztette, így kiáltott fel: „¡Acabaron mis dos brazos: ya no soy nada!” („Vége a két karomnak, már egy semmi vagyok!”). Amikor Morelos visszatért Tlacotepecbe, Liceaga a székhelyét időközben ide áthelyező kongresszus elnökeként azt javasolta Morelosnak, mivel nélküle lehetetlen volt az ülések megtartása, hogy fogadja el, hogy megvonják tőle a végrehajtó hatalom vezetőségét. Ő ezzel egyet is értett, ezért 1814. március 14-én megfosztották ettől a tisztségétől, főtábornoki rangját viszont megtartotta. Eközben a jaliscói származású Pedro Moreno González de Hermosillo, aki Apatzingánban megismerte a Sentimientos de la Naciónt, szülőföldjére hazatérve egy kisebb sereget toborzott maga köré, amivel 1814 áprilisában hadműveletekbe kezdett. Május 4-én vereséget szenvedett Santiago Galdámeztől, de Las Jaulasnál és Ojo de Aguánál az újabb összecsapásokból már győztesen került ki, az utóbbi csatában maga Galdámez is meghalt. Moreno ezután számos kisebb csatát vívott (Altos de Ibarra, San Juan de los Herreros, San Juan de los Llanos, Comanjá), majd a Santa María de los Lagos melletti, Leóntól 25 km-re álló Sombrero nevű erődben rendezkedett be és innen irányította a Bajíót és a környező fennsíkok területét bejáró portyázásait. Az erődöt évekig védte, hiába ostromolták többször is a spanyolok. Az Ibériai-félszigeten 1814 elején véget ért a félszigeti háború, ennek következményeként pedig VII. Ferdinánd visszatérhetett a trónra. Egyik első intézkedése volt, hogy májusban eltörölte a szabadelvű cádizi alkotmányt, ez pedig új helyzetet teremtett a mexikói függetlenségi háborúban is, mivel amikor a felkelők azt követelték, hogy a hatalmat a nép gyakorolja, már nem hivatkozhattak a törvényes uralkodó hiányára, így innentől kezdve a harc egyértelműen királyellenessé is vált. ### Az apatzingáni alkotmány Ezalatt Morelos a királypártiak által üldözve Apatzingánba érkezett, ahol október 22-én a kongresszus kiadta az apatzingáni alkotmányt (Decreto Constitucional para la Libertad de la América Mexicana), amelynek ő is egyik szerzője volt (az utolsó fejezetekben működött közre). Ezután Morelost, José María Liceagát és José María Cost megválasztották, hogy vezessék az újonnan létrejött kormányzatot. Az alkotmány elfogadásának napján hálaadó misét és táncos bankettet is tartottak, Morelos pedig kijelentette, ez volt életének legboldogabb napja. Az alkotmány két fő részből áll. Az első rész 6 fejezetében felsorolt 41 pont alapvető tételeket tartalmaz a vallásról, a hatalomgyakorlásról, a törvényekről, valamint az állampolgárok jogairól és kötelességeiről. A második rész 22 fejezetének 201 pontja pedig a kormányzás módjáról, a választásokról, a közigazgatásról és az igazságszolgáltatásról szól. Felfedezhetők benne a francia, az USA-beli és a cádizi alkotmány egyes elemei vagy legalább azok hatása. A korábban már létező, spanyolok által hozott törvények nagy részének érvényességét elismerte, kivéve azokét, melyek ellentétben álltak magával az alkotmánnyal. Az alkotmány kizárólagos államvallássá tette a római katolikus vallást, de a Rayón által korábban szorgalmazott egyházi „hűségbíróság” létrehozása nem szerepelt benne. Mindenkit állampolgárnak ismertek el, aki a birodalom területén született, de a legsúlyosabb bűnöknek számító eretnekséget, vallásmegtagadást vagy nemzetellenes bűncselekményeket az állampolgárság elvesztésével büntették. A törvény szétválasztotta a hatalom három ágát és kimondta, hogy a hatalmat a nép gyakorolja választott képviselők útján. A törvény előtt mindenki egyenlő, a magántulajdon pedig védelem alá esik. Rögzítette, hogy a politikai tisztségek nem örökölhetők, a sajtó szabad, a kínzást és a rabszolgaságot pedig betiltotta. A köztisztviselők fölött egy külön bíróság rendelkezett, de volt egyfajta „mentelmi joguk”: amíg hivatalban voltak, csak akkor indulhatott ellenük eljárás, ha vallás- vagy államellenes bűncselekményt követtek el, ez utóbbi kategóriába beleértve a politikai hűtlenséget, a sikkasztást és a közpénzek elpazarlását is. A mexikói birodalmat 17 tartományra osztotta fel, melyek többsége (ha más határokkal is, de) ma is létező állam: México, Puebla, Tlaxcala, Veracruz, Yucatán, Oaxaca, Técpam, Michoacán, Querétaro, Guadalajara, Guanajuato, Potosí, Zacatecas, Durango, Sonora, Coahuila és Új-León. ### Morelos elfogása és kivégzése Morelos ezek után már csak a kormányzás megszervezésével törődött, katonai feladatokat nem vállalt. A következő egy évben még rengeteg helyen járt: Tancítaro és Uruapan után visszatért Apatzingánba, ahonnan december 16-án indult tovább. 1815 májusában a kormány elhagyta addigi székhelyét, Ariót; Morelos Cutzamalába, Tlalchapába, majd Puruaránba ment, augusztusban pedig ismét Uruapanba. Mivel a spanyolpártiak üldözték őket, a kongresszus Tehuacánba költözött, Morelos pedig szeptember 28-án Huetamo, Cuztamala és Tlalchapa irányába indult, november 2-án érkezett Atenango del Ríóba, 3-án Temalacába, 5-én pedig a Pilcaya felé vezető úton Manuel de la Concha seregei rátámadtak. Már amikor megtudta, hogy a spanyol seregek a nyomában vannak, úgy rendelkezett, hogy a kongresszus, a törvényszék és a végrehajtó hatalom emberei meneküljenek addig, amíg ő szembeszáll az ellenséggel. Seregei egy dombon sorakoztak fel, három részre osztva, a középsőt, amely két kis ágyúval rendelkezett, ő maga irányította. A spanyolok hamar szétverték a José María Lobato által vezetett jobb szárnyat, ez pedig zavarodást okozott a teljes felkelő hadban. A bal szárnyat irányító Nicolás Bravo ekkor odalépett Moreloshoz és kinyilvánította, hogy az ő oldalán harcolva akar meghalni, a főtábornok azonban ezt visszautasította és úgy rendelkezett, Bravo is segítsen a kormányzat menekülő tagjainak. Morelos néhány emberével az utolsó töltényig harcolt, majd egy erdőbe menekült, ott azonban Matías Carranco csapatai utolérték és foglyul ejtették, 28 társával együtt. Carranco 1812-ben állt át a felkelők oldaláról a spanyolokhoz, éppen Morelosszal való személyes nézeteltérései miatt. A 29 fogolyból csak Morelost és José María Morales káplánt hagyták életben, a többieket ott helyben agyonlőtték. Morelost Mexikóvárosba szállították, ahol november végén megfosztották minden egyházi tisztségétől, sőt 27-én az inkvizíció eretnekké, valamint Isten, a király és a pápa elárulójává is nyilvánította. A foglyot december 22-én végezték ki Ecatepec városában. ## Harmadik szakasz: gerillaháború A függetlenségi harc Morelos halálával indult igazán hanyatlásnak. A még harcoló egységek nagy területen szétszóródva, kisebb csoportokban maradtak meg, igazi, nagy formátumú vezető nélkül. Alig egyharmaduk rendelkezett tűzfegyverrel, a többieknek legfeljebb íjaik, kardjaik és lándzsáik voltak. Ezért úgy látták jobbnak, ha kerülik a nyílt tereken való összecsapásokat: inkább a hegyekben bújtak meg, és egyfajta gerillaháborúba kezdtek. Andrés Quintana Roo és Leona Vicario évekig a déli hegyekben éltek, még barlangokban is meghúzódtak (gyermekük, Genoveva is egy barlangban született meg 1817-ben). Ugyancsak a Déli-Sierra Madre hegyei közé vette be magát Vicente Guerrero és társa, Pedro Ascencio is. Bár Guerrero 1816. november 7-én Cañada de los Naranjosnál vereséget szenvedett, 16-án a Piaxtla hegynél győztes csatát vívott, valamint Azoyú közelében legyőzte a Zavala és Reguera által vezetett spanyolokat is. Mivel a szeptemberben kinevezett Juan Ruiz de Apodaca alkirály tudomására jutott, hogy Guerrero apja nem támogatja fia harcát, apjával próbálta meg rávetetni a fiút, hogy hagyjon fel tevékenységével. Ekkor mondta Guerrero máig híres mondatát, amelynek utolsó néhány szava önálló mondatként a mai mexikói kongresszus törvényhozási falára felírva díszhelyet foglal el: „Mindig is tiszteltem apámat, de a haza az első”. Guadalupe Victoria csapatai Veracruz hegyei között bújtak meg. Toloméi és Puente del Rey-i győzelme után az utóbbi helyen rendezte be főhadiszállását, 1817-ben azonban Palmillánál José Manuel Armijo seregeitől vereséget szenvedett, és innentől kezdve éveken keresztül rejtőzködnie kellett. Manuel Mier y Terán emberei 1817 elejéig Puebla tartományban, Tehuacán környékén, Francisco Osornóéi pedig Zacatlán vidékén tevékenykedtek. Utóbbiak 1816 áprilisában a Venta de Cruz-i csatában (közel Tembleque atya híres vízvezetékéhez) vereséget mértek Manuel de la Concha csapataira, aki azonban néhány nap múlva visszavágott, és Anastasio Bustamante segítségével szétverte Osorno egységeit, akik közül ezután sokan éltek a felajánlott lehetőséggel és átálltak a spanyolok oldalára. Ignacio López Rayón testvére, Ramón Rayón a Cóporo-hegyen levő erődbe vette be magát, amit még 1815 márciusának elején Agustín de Iturbide is megtámadott, de visszaverték. Az erődöt végül 1817 januárjában adta fel. Eleinte vele tartott José María Cos is, de neki 1816 közepére elfogyott forradalmi hevülete, visszavonult és amnesztiáért folyamodott. ### Az új alkirály és az amnesztia 1816 szeptemberében Félix María Calleját leváltották és hazarendelték Spanyolországba, az új alkirály a 20-án hivatalba lépő Juan Ruiz de Apodaca lett. Calleját otthon hatalmas pompával fogadták, megkapta a Calderón grófja címet, valamint kinevezték Andalúzia capitán generaljává és Cádiz kormányzójává. Új-Spanyolországban Apodaca elődeiétől különböző politikát kezdett alkalmazni, sokkal nagyobb hangsúlyt fektetett az amnesztiára: 1817. január 30-ai keltezésű kiáltványában büntetlenséget ajánlott a még harcoló függetlenségieknek, amennyiben felhagynak harcukkal és csatlakoznak a Ferdinándhoz hű spanyol seregekhez. Igaz, korábban már Venegas és Calleja is próbálkozott ilyen tervekkel, de eleinte kevesebb sikerrel; az Apodaca által felkínált lehetőséget viszont az elkövetkező évek során sokan igénybe vették, így a mozgalom még jobban meggyengült. Az első kérelmezők között volt március 8-án Carlos María de Bustamante, a chilpancingói kongresszus egykori képviselője. ### A jaujillai junta Morelos elfogásával a már addig is instabil politikai egység teljesen megszűnt a felkelők köreiben. Az anáhuaci (chilpancingói) kongresszust Tehuacánban hívták össze újra, a végrehajtó hatalom elnöki tisztségét Ignacio Alas vette át, helyettes tagként részt vett még benne Juan José del Corral, Benito Rocha és Juan Antonio Gutiérrez de Terán is, a legfelsőbb bíróságot Carlos María de Bustamante és Nicolás Bravo vezette. A Tehuacánt megszállva tartó függetlenségi csapatok vezére, Manuel Mier y Terán azonban maga szerette volna átvenni a teljes mozgalom irányítását, ezért decemberben sikerült elérnie a kongresszus feloszlatását. Megpróbálta maga mellé állítani Guadalupe Victoriát, Vicente Guerrerót, Francisco Osornót és Nicolás Bravót is, de nem tudta őket meggyőzni, így elszigetelődve folytatta harcát Tehuacán környékén. A feloszlott kongresszus helyett mások egy újabb szervezetet, a Junta Subalternát („Alárendelt junta”) hoztak létre Taretanban, de 1816 elején a Santa Ifigenia haciendánál a kongresszus ellenségévé vált Rayónhoz hű Juan Pablo Anaya emberei a junta tagjait elfogták és Arióban tartották őket fogva. A környező települések vezetői viszont márciusban José María Vargas ösztönzésére Uruapanban egy újabb szervezetet létesítettek, amit jaujillai juntának neveztek el a Zacapui-tó szigetén található Jaujilla nevű erőd után, ahol hamarosan berendezkedtek. A junta fontos tagjai közé tartozott Vargas mellett Remigio Yarza (a zitácuarói junta egykori titkára), Víctor Rosales (zacatecasi felkelő), José Antonio Torres pap, José María Izazaga ügyvéd, José de San Martín kanonok és Manuel Amador. A junta irányítása alá tartozó mintegy 300 ember Guanajuato területén portyázott. Rayón és Anaya viszont nem ismerték el a jaujillai juntát sem, sőt, Rayón 1817-ben fel is lázadt ellene, ezért Nicolás Bravo elfogta, decemberben pedig a spanyolok fogságába került. ### Francisco Xavier Mina hadjárata 1817-ben a függetlenségi harcosoknak váratlan segítsége érkezett Európából: Francisco Xavier Mina április közepén kikötött Tamaulipas partjainál. A navarrai születésű fiatal Spanyolország oldalán vett részt a félszigeti háború kezdeti szakaszában, azonban hamarosan elfogták és Franciaországba szállították. Napóleon 1814-es vereségével szabadult csak ki, ekkor visszatért Navarrába, azonban azt kellett tapasztalnia, VII. Ferdinánd spanyol király érvénytelenítette a cádizi alkotmányt és foglyul ejtette a korábban a franciáknak ellenálló képviselőket. Bár ajánlatot kapott arra, hogy Új-Spanyolországban a felkelők ellen harcoljon, ő azonban ezt visszautasította, sőt, királyellenes összeesküvést szőtt, melynek célja az alkotmány visszaállítása lett volna. A terv azonban nem sikerült, Minának Franciaországba kellett menekülnie, azonban amikor Napóleon visszatért, ott sem maradhatott. Hogy segítséget és pénzt szerezzen a további Ferdinánd-ellenes mozgalom számára, Angliába ment, ahol találkozott Servando Teresa de Mier atyával, akitől értesült az 1810-ben kezdődött mexikói függetlenségi háború részleteiről és az apatzingáni alkotmány létezéséről. Mina úgy látta, ha a felkelők oldalán kapcsolódna be a harcba, az is segítene meggyengíteni az általa gyűlölt rendszert. Hangsúlyozva, hogy nem Spanyolország, hanem a spanyol kormány és a rendszer ellen fog harcolni, 30 társával, köztük Servando Teresa de Mierrel, Liverpoolban 1816 májusában hajóra szállt és elindult az óceánon keresztül. Hajójuk Norfolk városában kötött ki. A csapat célja az volt, hogy találkozzanak José Manuel de Herrerával, aki a mexikói felkelők képviseletét látta el az Amerikai Egyesült Államok kormányánál, felfegyverezzenek egy csapatot és kikössenek valahol a Mexikói-öböl partján. Herrerát azonban még a szárazföld belsejébe utazva sem találták meg. Az expedíció hamarosan szétvált, egy része hajóra szállt, hogy kapcsolatba lépjenek Guadalupe Victoriával és felmérjék a függetlenségi harc valós helyzetét. Boquilla de Piedrasban próbáltak partra szállni, de ez a kikötő év végén a spanyolok kezére került. Mina Baltimore-ban további két hajót indított útnak Haitiba, hogy onnan is segítséget próbáljon szerezni. Ő maga is a szigetre hajózott, Port-au-Prince-ben találkozott Simón Bolívarral is, de tőle is visszautasítást kapott. 1816 vége a Texas-beli Galvestonban érte Mináékat. Ha Herrerával nem is, de titkárával, Cornelio Ortiz de Záratével végül sikerült találkoznia: felajánlotta neki szolgálatait, így kinevezték az Expedición Auxiliar de la República Mexicana (A Mexikói Köztársaságot segítő expedíció) vezetőjévé. New Orleansban újabb két hajót szerzett, majd mintegy 250 emberével 1817 elején elérte a Río Bravo torkolatát. Itt partra szállva kiadott egy kiáltványt, amelyben katonáit szigorú fegyelemre szólította fel és kinyilvánította: célja nem a hódítás, hanem a harc az emberi jogok védelméért. Három hajója, a Cleopatra, a Neptuno és a Congreso Mexicano április 15-én kötött ki a Santander folyó torkolatánál, innen a csapat a közeli Soto la Marina városába vonult. Mina itt nyomdát létesített, melynek segítségével újabb kiáltványt jelentetett meg, amelyben harcba hívta Új-Spanyolország lakosságát. Körülbelül egy hónapos Soto la Marina-beli tartózkodásuk idején szereztek tudomást a jaujillai juntáról. Mina 300 emberével május végén útnak indult az ország belseje felé, hogy személyesen is felvegye a kapcsolatot az ottani felkelőkkel. A városban hátramaradt csapatokra a spanyolok hamarosan vereséget mértek, Teresa de Mier is fogságba esett. A délnyugatra tartó Mina Horcasitasban 700 lovat rabolt el, ez elegendő volt teljes seregének. Első csatájukat a Valle del Maíz-völgyben vívták június 8-án: a rájuk támadó kis sereget könnyedén legyőzték, majd haladtak tovább a Bahío felé. A Peotillos haciendánál egy náluk csaknem 7–8-szor nagyobb ellenséges egységet is visszavertek (mindössze három óra alatt, igaz, Mina 300 emberének mintegy ötöde elveszett), majd elfoglalták a Zacatecas-beli Real de Pinost is. Júniusban találkoztak először a helyi felkelők csapataival, Mina 24-én érkezett meg a Sombrero nevű erődbe, melyet Pedro Moreno irányított. Vele és Encarnación Ortizszal San Juan de los Llanos mellett újabb győzelmet arattak a spanyolok felett, július 7-én az erődített Jaral hacienda bevétele után pesónyi vagyont és élelmet találtak. Ezután León városát is megpróbálta elfoglalni, ez viszont nem sikerült. A Sombrerót augusztus elején a spanyolok Pascual Liñán vezetésével ostromolni kezdték. Bár a támadóknak embere és 14 ágyúja volt, első, 4-i támadásukat a védők visszaverték. 7-én Mina megpróbált kijutni a körbezárt erődből, hogy élelmet juttasson be, de nem járt sikerrel. Másnap éjjel azonban kijutott onnan és a Los Remedios erődbe ment, ahonnan megpróbált erősítést juttatni az ostromolt és egyre inkább vízhiánnyal küzdő Sombreróba. A reménytelenség, az éhség és a szomjúság viszont végül arra kényszerítette Morenót, hogy 19-én adják fel az erőd védelmét és este meneküljenek el onnan. A menekülőkön azonban a spanyolok rajtaütöttek: hatalmas vérengzés kezdődött. Sokan, köztük Moreno felesége és gyermekei az erődbe vonultak vissza, vesztükre: amikor másnap reggel a spanyolok bevonultak a feladott erődbe, mintegy 200 foglyot azonnal agyonlőttek. Az erődöt földig rombolták, Moreno családtagjait pedig fogságba vetették: először Leónban, majd Silaóban őrizték őket, itt a két legkisebb gyermek meghalt. Az a kevés ember, aki meg tudott menekülni a Sombreróból, köztük Moreno, a Los Remedios-erődben csatlakozott Minához és annak kapitányához, José Antonio Torreshez. Liñán azonban ezt az erődöt is ostrom alá vette, ezúttal már 6000 emberrel. Mina elmenekült, majd embereivel a következő napokban további erősítést próbált meg szerezni, eközben a Bizcocho haciendát és San Luis de la Pazt sikerült elfoglalniuk, de San Miguel el Grandét nem. Mina úgy vélte, Guanajuato megtámadásával megoszthatnák az ellenség figyelmét, Torres azonban ezt rossz taktikának tartotta. Végül október 25-én Moreno és Mina csapatai mégis megtámadták a várost, de az ostrom során embereik szétszóródtak és a vezérek is alig tudtak elmenekülni a keskeny utcák szövevényes hálózatában. Ezután egy rövid időre a Venadito ranchóban találtak menedéket, azonban 27-én Francisco de Orrantía emberei rajtuk ütöttek, Morenot egy lövöldözés során megölték, Minát pedig foglyul ejtették és november 11-én a Cerro del Bellaco nevű hegyen kivégezték. Moreno holttestének fejét levágták és elrettentésül kifüggesztették Lagosban. ### A jaujillai erőd ostroma és a junta sorsa 1817 decemberében Apodaca alkirály ezer fős hadsereget küldött a jaujillai erőd bevételére. Parancsnokuk Matías Martín y Aguirre volt, aki arról volt ismert, hogy ellentétben a legtöbb spanyol hadvezérrel, mindig emberségesen bánt a legyőzöttekkel. Az erődöt Vicente Lara ezredes csapatai védték, két közvetlen alárendeltje a Mina seregével az USA-ból érkezett Lawrence Christie és James Devers volt. Amikor már három hónapja húzódott az ostrom és fogytán volt az élelmiszer, Lara feladta az erődöt, amit aztán Aguirre emberei földig romboltak, a foglyokat viszont szabadon engedték. A menekülni kényszerült juntát irányító Ignacio Ayala, valamint titkára, Francisco Lojero és az egyik képviselő, Mariano Tercera lemondtak, a junta pedig egy Zacate nevű faluban települt meg. Az elnök helyét José de San Martín vette át, aki Antonio Cumplidót, Pedro Villaseñort és Pedro Bermeót három kisebb terület kormányzójává nevezte ki. A spanyolok azonban Zacatébe is bevonultak, San Martínt elfogták, a többiek elmenekültek. Ezután újabb junta jött létre, amelyet José Pagola, Mariano Sánchez de Arriola, Pedro Villaseñor és Pedro Bermeo irányított. Juan Arago ezredes a Los Frijoles rancho közelében 1500 katonával akart az ellenségre támadni, de emberei megfutamodtak. Ez, és a következő időszak sikertelensége vezetett oda, hogy ő is amnesztiát kért a spanyoloktól, José María Liceagát pedig Miguel Borja csapatai megölték, így a függetlenségi mozgalom kilátásai egyre reménytelenebbé váltak. A junta folyamatos üldöztetés közepette településről településre vándorolt, mígnem egy Cañadas de Huango nevű helyre érkeztek. Itt a spanyolok megpróbálták bekeríteni őket, de Vicente Lazo 1500 emberrel rájuk támadt, így ideiglenesen visszavonulásra kényszerítette őket. Harmadnap azonban a királypártiak ismét lerohanták őket és szétverték Lazo seregét, csak 30 ember tudott megmenekülni. A foglyokat a közeli Chacándiróban kivétel nélkül agyonlőtték. A junta megmaradt tagjai Villaseñor vezetésével a déli hegyekbe vándoroltak, ahol Vicente Guerrero még tartotta magát. ## Negyedik szakasz: a háború lezárása ### A cádizi alkotmány visszaállítása Bár 1820 elején Pedro Ascencio még több vereséget is mért a királypárti erőkre (először Tlatlayánál és Cerromelnél győzte le őket, majd a Tolucából, Querétaróból és Celayából érkező erősítéssel visszatérő seregeket ismét szétverte Cerromelnél), ezeknek a győzelmeknek csak annyi volt a jelentősége, hogy a spanyolok déli hadseregét vezető Gabriel Armijo lemondott, a függetlenségiek győzelmi esélyei azonban továbbra sem nőttek. Ezzel egy időben azonban jelentős fordulat állt be a spanyol politikai életben. Rafael de Riego a Sevilla közelében található Las Cabezas de San Juanban kikiáltotta az 1812-es cádizi alkotmány visszaállítását, és bár ezt eleinte a király nem ismerte el, sőt, Riego felkelését hamar le is tudta verni, La Coruñából február 19-én kiindulva az egész országra átterjedő újabb lázadások következtek, melyek végül március 10-én arra kényszerítették VII. Ferdinánd királyt, hogy tegyen esküt az alkotmányra. Az események híre még ebben a hónapban eljutott Új-Spanyolországba is. Juan Ruiz de Apodaca alkirály egyelőre várakozó álláspontra helyezkedett, így egy ideig a gyarmaton nem történt semmi, az elkövetkezendő hónapokban azonban egyre több helyen tettek esküt az új alkotmányra, június első napjaiban már Mexikóváros vezetése és egyéb kormányzati szervek is követték a példát: nagyszabású misék bemutatása mellett hivatalosan is kihirdették a törvény életbe lépését. ### A La Profesa-i összeesküvés A szabadelvű, antiabszolutista szemléletű cádizi alkotmány visszaállítása súlyosan sértette mind az egyházat, mind a gyarmati arisztokráciát (például az egyházi vagyon államosításával, az inkvizíció megszüntetésével és a sajtószabadság kiterjesztésével). Ezért Matías de Monteagudo kanonok vezetésével a mexikóvárosi Néri Szent Fülöp-templomban (közismert nevén a La Profesában) titkos gyűlések sorozata kezdődött, melyek résztvevőinek célja az volt, hogy megakadályozzák az alkotmány életbe lépését Új-Spanyolországban, akár VII. Ferdinánd korábbi rendszerét támogatva, akár, ha a helyzet Spanyolországban nem változik, az anyaországtól való függetlenedés árán is. Az összeesküvők úgy döntöttek, felveszik a kapcsolatot Agustín de Iturbidével és rábeszélik, hogy vegye át a Déli Hadsereg (Ejército del Sur) irányítását a lemondott Armijo helyett, és folytassa a harcot a délen meghúzódó, részben a cádizi alkotmányt is támogató felkelőkkel. Ehhez az alkirály, aki egyetértett az összeesküvőkkel, pénzt és 2479 embert biztosított Iturbide számára. ### Az acatempani ölelés és az Iguala-terv Iturbide elfogadta Juan Ruiz de Apodaca alkirály által történt november 9-i kinevezését és a hadak élére állt, néhány hét múlva pedig megindult Acapulco felé, főhadiszállását Teloloapanban rendezte be, ahova megérkeztek a tejupilcói, a temascaltepeci csapatok és a celayai hadsereg is. Hiába volt azonban katonailag bármilyen képzett is, a helyismerettel rendelkező Guerrero és Ascencio hegyek között megbúvó csapataival nem bírt. Decemben 18-án Tlatlaya mellett, 1821. január 2-án pedig Zapotepecnél is vereséget szenvedett, Guerrero pedig bevette Zacatepec városát is. Ráadásul Iturbide katonái közül többen nem bírták jól a déli meleg éghajlatot, ezért megszöktek. Ezek miatt, és mivel belátta, hogy a Spanyolországhoz fűző kötelékek nagyon meggyengültek, 1821 elején taktikát változtatott. Valószínűleg már előző év végén megszületett benne a gondolat, hogy megpróbálja egyesíteni az alkotmánnyal elégedetlen monarchiapártiakat, a meggyengült felkelőket és a hivatalos hadsereget, amelyben belső konfliktusokat is okozott, hogy a Spanyolországból erősítésként érkező katonák jobb elbánásban részesültek, mint a helyiek. A különböző célokért küzdő csoportok egyesítésére legjobb lehetőségnek egyetlen közös cél kijelölését: a függetlenség megvalósítását találta. Levelezésbe kezdett több, vezető pozíciót betöltő új-spanyolországi személyiséggel (királypártiakkal és felkelőkkel egyaránt), köztük Guerreróval is, akinek először, január 10-én kelt levelében még azt ajánlotta, adja meg magát amnesztiáért cserébe. Guerrero 10 nappal később írt válasza negatív volt, sőt, Iturbidét kérte, hogy ő csatlakozzon a függetlenségért fegyverrel harcolókhoz. Iturbide ezután ennek ellenkezőjét ajánlotta Guerrerónak: hogy ő csatlakozzon hozzá, és az ő módszerével vívják ki a függetlenséget. Guerrero azonban nem akart társulni semmiféle mozgalomhoz, mely a király pártján áll. Ezután Iturbide személyes találkozót kért tőle. Az utolsó csatára kettejük emberei között a Cueva del Diablo („Az ördög barlangja”) közelében került sor, a felkelők kerültek ki belőle győztesen. A két vezér 1821. február 10-én Acatempannál találkozott egymással, és végül megegyeztek abban, amit Iturbide ajánlott (ez volt az úgynevezett acatempani ölelés). Igaz, az elérni kívánt függetlenség nem eredeti, Hidalgo eszméin alapuló formájában, hanem monarchiaként valósult volna meg, de végül Guerrero is belátta, a helyzetnek ez lehet a lehetséges legjobb megoldása, és elfogadta Iturbidét az új nemzeti hadsereg fővezérének. Iturbide megírta az alkirálynak, hogy Guerrero hajlandó csatlakozni, de hozzátette, egyelőre nem kellene elsietni a dolgokat, és meg kellene hagyni Guerrerót egy saját sereg élén. Egyúttal pénzt is kért Apodacától a katonák zsoldjára. Kapott is pénzt, azonban az nem volt elég, ezért feltartóztatott egy Acapulcóba tartó konvojt, melyet mexikói kereskedők küldtek Manilába és pesót zsákmányolt tőlük. Igaz, megígérte, hogy később visszafizeti, sőt, van olyan feltevés is, hogy a kereskedők támogatták Iturbide tervét, és a feltűnés elkerülése érdekében küldték pont akkor, pont arrafelé a konvojt, hogy így juttathassák el neki a pénzt. Két héttel később Iguala városában kihirdették a városról elnevezett Iguala-tervet, más néven a Három Garancia Tervét, melyben kinyilvánították három fő céljukat: Mexikó Spanyolországtól független alkotmányos monarchia, az egyetlen államvallás a római katolikus, és az ország minden lakóját, függetlenül attól, hogy spanyol vagy helyi származású, egyenlő jogok illetik meg. A terv szerint a trónt elsősorban VII. Ferdinándnak vagy más, a Bourbon-házból származó személynek ajánlották volna fel, ha viszont nem tart rá igényt senki, más uralkodóházak tagjai közül választanak császárt. Szerepelt benne még egy kormányzati junta (Junta Gubernativa) létrehozása, valamint alkotmányozó testületek életre hívása, melyek feladata egy Carta Magna megalkotása volt. Kimondta az állampolgársághoz és a tulajdonhoz való jogot is, és meghatározta az egyházi személyek és a közalkalmazottak kiváltságait. Iturbide a terv szövegét már korábban, Puebla városában több példányban kinyomtatta, így már közzétételének napján számos másolatot tudott szétküldeni az ország legfontosabb méltóságainak. Kapott belőle az alkirályon és Mexikóváros érsekén kívül több katonai vezető és még a spanyolországi törvényhozás is. Március 1-jén ismertette a tervet seregének összes tisztjével, akik másnap reggel letették rá az esküt, a legénység pedig délután. Így jött létre az Iguala-tervben lefektetett elvek („garanciák”) védelmezésére és a harc befejezésére a Három Garancia Hadserege (Ejército Trigarante), melynek zászlajában először jelent meg a mai mexikói zászló három színe: a függetlenséget jelképező zöld, a vallást jelentő fehér és az egységre utaló piros. Guerrero példáján fellelkesülve Guadalupe Victoria és Nicolás Bravo is csatlakozott az új mozgalomhoz. Apodaca alkirály azonban veszélyt látott a tervben. Megpróbálta lebeszélni Iturbidét róla, akinek még apját és nővérét is rávette, hogy írjanak Agustínnek, és próbálják meggyőzni, hogy mondjon le a megvalósításról. Az alkirály amnesztiát ajánlott minden katonának is, aki megadja magát, de mind a sereg tagjainak többsége, mind Iturbide hajthatatlanok maradtak. Utóbbi ezekkel a szavakkal fordult embereihez: „Katonák, esküszöm, nem hagyom el az ügyet, amibe belekezdtünk, és ha szükséges, vérem fogja megpecsételni örök hűségemet!” ### A Három Garancia Hadseregének hadjárata és a córdobai egyezmény Az új hadsereg létszáma kezdetben még a főt sem érte el, míg az alkirály több tízezer katonával rendelkezett. Hamarosan azonban a háromgaranciásokhoz ugyanúgy csatlakozott a maradék felkelők többsége, ahogy az eddig ellenük harcoló, korábban spanyolhű hadak (a mintegy -es, más forrás szerint -es seregből mindössze maradt hű eredeti uraihoz). Iturbide három részre osztotta a hadsereget, az elsőt Guerrero, a másodikat José Antonio Echávarri, a harmadikat Anastasio Bustamante vezette. Óriási területeket bejárva csak kevés helyen kényszerültek csatára és azokat is könnyedén megnyerték. Számos város, melyet a hadsereg nem is érintett vonulása során, önként kinyilvánította csatlakozását az Iguala-tervhez. Iturbide először Valladolidba, majd Guanajuatóba vonult, mindkét város harc nélkül megadta magát. San Juan del Ríónál azonban egy kisebb csatára is sor került: az Iturbide kíséretét vezető Mariano Paredes y Arrillaga kapitány mindössze 30 embere megfutamította a 400 fős királypárti sereget. Ugyancsak fegyveres összetűzés történt a Toluca melletti Huerta haciendánál: itt mind Vicente Filisola háromgaranciás serege, mint az Ángel Díaz del Castillo vezette spanyolok jelentős veszteségeket szenvedtek, de végül a függetlenségpártiak vonulhattak be győztesen a városba. A háromgaranciások ellen nem elég határozottan fellépő Apodaca alkirályt (pontosabban új rangja szerint jefe políticót, azaz „politikai vezetőt”) a spanyolok leváltották, helyébe július 5-én Francisco Novellát nevezték ki, aki magát, sorsát előre látva „ideiglenes alkirálynak” nevezte. Katona alig állt rendelkezésére, és akik igen, azok is főként csak a fővárosban, Veracruzban, Durangóban, Perote erődjében és Acapulcóban. Oaxaca júliusban fogadta el a tervet, augusztus 2-án pedig Iturbide a tömeg éljenzése közepette vonult be Pueblába, ahol néhányan már az kiáltották: „Éljen I. Ágoston!” Az utolsó, kisebb csatára augusztus 19-én került sor Azcapotzalcónál (ma Mexikóváros egyik kerülete), itt Encarnación Ortiz háromgaranciás serege mért végső csapást a spanyolhű seregek maradványaira. Időközben, július 30-án Veracruz kikötőjébe megérkezett Juan O'Donojú, akit a spanyolok új politikai főnöknek szántak. Ellenségei a kikötőt már megérkezésekor blokád alá vették, így az új „főnök” egy lépést sem tudott megtenni, és Novellával sem tudott találkozni, mivel ő akkor Mexikóvárosban tartózkodott. Ekkor egy kiáltványban kijelentette, hogy ha az ő rendszere (melyben még hitt, hogy létrejöhet) ellen bárki a legkisebb kifogást is emeli, meg fogja adni a lehetőséget, hogy helyette olyan vezetőt válasszanak maguknak, akit alkalmasabbnak gondolnak a feladatra. Továbbá írt egy levelet Iturbidének is Pueblába, melyben találkozóra és a helyzet végső tisztázására hívta, egyúttal menlevelet is kért tőle. Iturbide azonnal továbbította mind a kiáltványt, mint a levelet Novellának. Ideiglenes fegyverszünetet kötöttek, találkozási helyül pedig a Veracruztól nem túl messze fekvő Córdobát jelölték ki. O'Donojú augusztus 23-án érkezett meg a városba, ahol másnap Iturbidével részt vettek a misén, majd megtartották megbeszélésüket. Végül aláírták a 17 pontból álló córdobai egyezményt, melyben rögzítették: kisebb módosításokkal elismerik az Iguala-tervben megfogalmazott célokat. A módosítások közül legfontosabb volt, hogy már nem kötötték ki, hogy ha VII. Ferdinánd vagy rokonai nem fogadják el a mexikói trónt, akkor más uralkodóházból kell császárt választani, hanem bárkit lehetett. Ezzel megnyílt a lehetőség Iturbide császárrá választása előtt is. Hamarosan O'Donojú és Novella az Azcapotzalco melletti Patera haciendában találkozott, hogy megegyezzenek a hatalom átadásáról-átvételéről, majd csatlakozott hozzájuk Iturbide is, aki garantálta, hogy a spanyol politikai foglyokat szabadon engedik és megengedik, hogy Kubába távozzanak. Szeptember 16-án O'Donojú Tacubayában közzétett egy kiáltványt a mexikói néphez, melyben kihirdette, hogy az évtizedes háború véget ért, már csak a kormányzatot kell létrehozni. Ugyanezen a napon Iturbide is kiáltványt intézett a megmaradt spanyol vezérekhez, és bátorította őket, álljanak át a győztesek oldalára, majd Tacubayában elkezdte megszervezni a 38 fős ideiglenes kormányt (Junta Provisional Gubernativa), és előkészületeket tett a Mexikóvárosba történő bevonulásra. A -es had éppen Agustín de Iturbide 38. születésnapján, 1821. szeptember 27-én indult el Tacubayából Chapultepecen át a fővárosba. Minden házat a nemzeti színek díszítettek, az ablakokból és az erkélyekről drága szőnyegeket lógattak ki, a nők ünnepi ruháikba öltöztek és legszebb ékszereiket vették fel. A városvezető ünnepélyesen átadta Mexikóváros kulcsait a fekete lovon érkező Iturbidének, a székesegyházban ünnepi misét tartottak, meghúzták a harangokat, a régi alkirályi palotában pedig egy kétszáz fős bált rendeztek. Az egekig magasztalt Iturbide és hadserege számára néhány pueblai apáca még egy különleges új finomságot is megalkotott: a chiles en nogadát, melyet a három új nemzeti színnek megfelelően zöld petrezselyem, fehér diókrém és piros gránátalma díszített. Iturbide kiállt a palota erkélyére és ünnepélyes beszédében többek között ezeket mondta: Másnap reggel 8-kor összeült az Iturbide által korábban kinevezett 38 tagú ideiglenes kormányzati junta. Iturbide rövid beszéde után mindannyian a székesegyházba vonultak, ahol felesküdtek az Iguala-tervre és a córdobai egyezményre, majd egy rövid ülést tartottak, ahol Iturbidét a létrejövő régensséget vezető kormány elnökévé választották. Este 8-kor újra összeültek és aláírták az ország függetlenségét végleg elismerő dokumentumot, az Acta de Independencia del Imperio Mexicanót, lezárva ezzel a 11 éve tartó függetlenségi háborút. Bár az ezt követő első napokat még mindig az ünneplés jellemezte, hamarosan mindenki rádöbbent, hogy az ország gazdasága és kereskedelme mindeközben összeomlott. A frissen létrejött Mexikó területe jóval nagyobb volt, mint ma. A csaknem ötmillió négyzetkilométeres ország délen egészen Costa Ricáig ért, északon pedig magába foglalta Kaliforniát, Új-Mexikót és Texast is. ## Spanyolország válasza Spanyolország számára óriási veszteség volt a Korona ékkövének is nevezett Új-Spanyolország elvesztése. VII. Ferdinánd idején így a córdobai egyezményt nem is ismerték el, és a veracruzi San Juan de Ulúa-erődből sem vonultak ki az ott még magukat tartó spanyol csapatok, akik a még spanyol kézen maradt Kuba támogatásával évekig fenyegetést jelentettek a független Mexikóra és segédkeztek az országban maradt spanyol tőke kimenekítésében is. 1821 októberében innen kiindulva próbáltak meg egy hadjáratot indítani, de kísérletük kudarcba fulladt. Hasonló sorsra jutott egy 1822-ben Texcocóból induló királypárti mozgalom is: José Antonio Echávarri leverte őket. A következő években főként a mexikói politikai élet balszárnyának, a yorkistáknak a támogatásával egyre nőtt a spanyolellenesség az országban, ami csak növelte a feszültséget: 1823-ban az akkor végrehajtó hatalmi szervnek nevezett intézmény hivatalosan is háborút deklarált Spanyolország ellen. A San Juan de Ulúa-erődből végül 1825-ben verték ki a maradék spanyol csapatokat. 1827-ben Joaquín Arenas atyát azzal vádolták meg, hogy összeesküvést szőtt az abszolutizmus visszaállításáért, ezért Gregorio Aranával együtt kivégezték, Pedro Celestino Negretét és José Antonio Echávarrit száműzték az országból, ezután pedig törvényt is hoztak az összes spanyol kitelepítéséről. Az Ibériai-félszigeten eközben a helyzet megváltozott: a Szent Szövetség támogatását élvező és az új brit kormány beleegyezését is maga mellett tudó spanyolok hosszú viták után arról döntöttek, megkísérlik visszahódítani elvesztett mexikói területeiket. 1829. április 7-én adták ki azt a királyi rendeletet, amely Isidro Barradast bízta meg az útnak induló hadak vezetésével. Csapatai májusban érkeztek meg Havannába, ahol helyiek és New Orleansbe száműzött spanyolok is csatlakoztak hozzájuk. Bár már Guadalupe Victoria kormánya is értesült a fejleményekről, csak a következő, Guerrero-kormány idején került sor a támadásra. A csapatok július 5-én indultak útnak. A flottát Ángel Laborda vezette, vezérhajója az El Soberano volt, emellett még hét fregatt, három brigantin (nagyobb részük nem hadi-, hanem kereskedelmi hajó) és néhány szállítóhajó alkotta, a gyalogság 3376 katonából állt. Bár egy vihar először szétszórta a hajókat, végül július 26-án kikötöttek Cabo Rojónál (Tamiahua mellett), innen Barradas észak felé, Tampico irányába indult, útközben felgyújtva a Pánuco déli partján épült La Barra-erődöt. Bár a környéken jelentős katonai ellenállásba nem ütközött, a lakosság részéről általános elutasításban részesült. Guerrero elnök Antonio López de Santa Annát és Manuel Mier y Teránt bízta meg, hogy vegye fel a harcot Barradasszal. Santa Anna elfoglalta a Veracruzban horgonyzó hajókat, majd azokat saját embereivel megtöltve Tampico felé indult, eközben Terán a Cojo haciendában rendezkedett be, így Barradas két tűz közé került, ráadásul sárgalázjárvány is tizedelte csapatait. Néhány kisebb csata után Santa Anna találkozott Baradasszal, hogy a megadásról tárgyaljon, de nem jutott eredményre. Szeptember 10-én Terán 900 emberrel rátámadt az utolsó spanyol kézen levő támaszpontra, a La Barra-erődre, amit 400 katona védelmezett, akik másnap az erőd feladására kényszerültek. Ezzel ért véget az utolsó visszahódítási kísérlet. Spanyolország végül csak VII. Ferdinánd halála után, II. Izabella idején, 1836-ban ismerte el a córdobai egyezményt. ## A háború emlékezete ### Megemlékezések, ünnepek A függetlenségi háború Mexikó történetének egyik legjelentősebb eseménye volt, a mexikóiak mindig is egyértelműen pozitívan tekintettek vissza rá. Szeptember 16., a Grito de Dolores elhangzásának napja nemzeti ünnep Mexikóban. Már Morelos 1813-as Sentimientos de la Nación című írásában is kérte, hogy ez a nap legyen ünnepnap, a függetlenség kivívása és a császárság bukása után pedig ezt a törekvést törvénybe is iktatták. Guadalupe Victoria 1823-ban fényes ünnepséget tartott ezen a napon, és egy csapat rabszolgának is visszaadta szabadságát, de a rabszolgaság általános eltörlésére hivatalosan csak hat év múlva, szintén a függetlenség napjának alkalmából került sor Vicente Guerrero elnöksége idején. A következő két évszázadban is folyamatosan ünnepelték a háború kitörését, szinte minden évben elmaradhatatlanok voltak a tűzijátékok, a felvonulások és a szentmisék. Elterjedt hiedelem, hogy Porfirio Díaz elnök 15-ére akarta módosíttatni az ünnep napját, hogy egybeessen a saját születésnapjával, de csak annyi bizonyos, hogy már korábban is tartottak 15-én kezdődő, több napos ünnepélyeket. Az 1910-es századik évfordulóra különlegesen nagyszabású ünnepségeket szerveztek. Porfirio Díaz már 1902-ben elrendelte egy Függetlenség-emlékmű felépítését Mexikóvárosban, de országszerte számos más épület avatását is az évfordulóra időzítették. (Igaz, nem mindegyik készült el időre, például a Törvényhozási Palota (Palacio Legislativo) és a Szépművészeti Palota sem.) Az ünnepség megszervezésére 1907-ben külön bizottság jött létre, a Comisión Nacional del Centenario („Centenáriumi Nemzeti Bizottság”), de létrehozták az egyes államok külön bizottságait és számos kisebb helyi kezdeményezést is, ezek összes taglétszáma 1910-re meghaladta a főt. Pályázatot írtak ki egy centenáriumi himnusz megírására is, de a többször megismételt felhívásra beérkező 111 pályamunka egyikét sem találták elég jónak, ezért az esemény hivatalos himnusz nélkül maradt. A szervezők az egész 1910-es évet ünnepi évvé, a „Haza Évévé” nyilvánították, ezért már 1909. december 31-én éjfélkor a főváros összes harangjának megkondításával és katonazenekarok felvonulásával megkezdődtek a rendezvények, ezután egész évben folyamatosak voltak a megemlékezések, felvonulások, a vallási, művészeti és sportesemények. Szobrok, emlékművek, emléktáblák sorát avatták fel, utcák és terek sokaságát nevezték el a függetlenség hőseiről. 1925-ben a Függetlenség-emlékmű alapzatában kialakított mauzóleumban helyezték végső nyugalomra a függetlenségi háború legnagyobb alakjainak maradványait. Azóta is ott nyugszik Miguel Hidalgo y Costilla, Ignacio Allende, Juan Aldama, José Mariano Jiménez, José María Morelos, Mariano Matamoros, Guadalupe Victoria, Vicente Guerrero, Nicolás Bravo, Francisco Xavier Mina, Andrés Quintana Roo, Leona Vicario, Pedro Moreno González de Hermosillo és Víctor Rosales. 1960-ban, a 150. évfordulón Adolfo López Mateos az eredeti doloresi harangról 31 másolatot készíttetett, hogy azok minden egyes államban megszólalhassanak az ünnep alkalmából. A 20. század elején már szokásban volt, hogy az elnök szeptember 15-i, este 11 órakor kezdődő beszédében a függetlenség hőseit ünnepli, és a doloresi kiáltáshoz hasonlóan ő maga is felkiált: „Éljen Mexikó! Éljen a függetlenség! Éljenek a hősök” – persze változó szöveggel: a későbbi elnökök (Lázaro Cárdenastól kezdve) általában valamilyen aktuálpolitikai vagy ideológiai tartalmú mondatokat is gyakran hozzáadtak, illetve néhány függetlenségi hős neve mellett olyanokéit is felsorolták, akiknek semmi közük nem volt a függetlenségi háborúhoz. A 2010-es, kétszázadik évforduló egybeesett a forradalom kitörésének századik évfordulójával is, ezért még nagyobb szabású rendezvényeket tartottak. A szokásosnak mondható ünnepségek és megemlékezések sokasága mellett elindítottak egy világhálós honlapot is, ahol összegyűjtöttek minden lényeges információt a bicentenáriummal kapcsolatban, valamint történelmi ismeretterjesztő anyagokat is feltöltöttek rá mind felnőttek, mind gyermekek számára. Az évforduló alkalmából számos történelmi témájú könyvet is kiadtak, valamint emlékérméket és egy Hidalgót ábrázoló 200 peso értékű emlékbankjegyet is forgalomba hoztak. ### Nemzeti jelképek Mexikó zászlaja is a függetlenségi háborúból ered. Az első zöld–fehér–piros zászlót José Magdaleno Ocampo szabómester készítette Iguala városában. Ezt a jelképet 1821. február 24-én, az Iguala-terv megjelenésének napján használták először, innen ered, hogy minden évben ezen a napon ünneplik a Zászló napját (Día de la Bandera) is. A városban ma emlékmű hirdeti, hogy ez a település a zászló szülőhelye, azon a helyen pedig, ahol először kibontották a lobogót, egy kis múzeum is felépült: a Museo a la Bandera. Az ország egy másik nemzeti jelképe, a mexikói himnusz is több utalást tartalmaz a háborúra, a teljes változat hetedik versszakában megjelenik az Iturbide név, a kilencedikben pedig Iguala. ### Földrajzi nevek Mexikó mai 31 állama közül négy viseli egy-egy függetlenségi harcos nevét: Guerrero (1849-től) Hidalgo, Morelos (ez a kettő 1869-től) és Quintana Roo (a terület nevét már 1902-ben megkapta, de önálló államként csak 1974-től létezik). Emellett számos várost és falut is elneveztek a háború hőseiről vagy magáról a függetlenségről és az ahhoz köthető fogalmakról: Hidalgo és Morelos neve például több mint 400–400 település nevében bukkan fel, de Guerreróé is közel ennyiében, az Independencia (függetlenség) szó pedig csaknem 150-ében. Ezek között olyan jelentős városok is megtalálhatók, mint Ecatepec de Morelos, Victoria de Durango (Guadalupe Victoria után), Heroica Matamoros, Poza Rica de Hidalgo, Iguala de la Independencia vagy éppen Apatzingán de la Constitución (az apatzingáni alkotmány után), sőt, Dolorest egyenesen a „nemzeti függetlenség bölcsőjének” keresztelték el, a város teljes neve ma ugyanis Dolores Hidalgo Cuna de la Independencia Nacional. Valladolidot, Morelos szülővárosát Moreliára keresztelték át és Mexikóváros egyik kerülete is a Miguel Hidalgo nevet viseli. ### Múzeumok Országszerte több múzeum is foglalkozik a függetlenséggel, az egyik leghíresebb a Dolores Hidalgóban található Nemzeti Függetlenség Múzeuma (Museo de la Independencia Nacional), de számos település helytörténeti múzeumában is láthatók a témával kapcsolatos emlékek. A harc legjelentősebb személyiségeinek szülő- vagy lakóházaiban (például José María Morelos, Ignacio López Rayón, Ignacio Allende) vagy olyan épületekben, melyek a hősökhöz más módon kötődnek, gyakran rendeztek be múzeumokat. ### Képzőművészeti és irodalmi alkotások Nem csak szobrok és emlékművek, hanem számos más műalkotás: festmények, regények, filmek és rajzfilmek is készültek a függetlenségi háborúról. Bár a mexikói muralizmus fő témái inkább a forradalom köré csoportosultak, születtek függetlenséggel kapcsolatos falfestmények is. A történelmi regényírásnak ugyan nincsenek nagy hagyományai az országban, mégis már a 19. századtól kezdve jelentek meg a függetlenség témájával foglalkozó alkotások. (Sőt, az első mexikói regény éppen a háború alatt keletkezett: az El periquillo sarnientót 1816-ban írta José Joaquín Fernández de Lizardi, aki aktívan részt vett a függetlenségi mozgalomban is. Igaz, ennek a regénynek a témája még nem a háború.) Az első két jelentősebb, a függetlenség történetével foglalkozó irodalmi mű Juan Antonio Mateos Sacerdote y caudillo és Los insurgentes című könyve volt, amelyek 1869-ben jelentek meg. Később pedig számos más hasonló témájú alkotás is íródott, például Jorge Ibargüengoitia Los pasos de López című humoros műve (1982), Reinaldo Arenas Servando Teresa de Mier életéről szóló könyve, az El mundo alucinante (1969), Silvia Molina Mariano Matamorosszal kapcsolatos Matamoros, el resplandor de la batalla című regénye, Pedro Ángel Palou García Morelos, morir es nada című munkája José María Morelosról és Carlos Pascual Quiroz Leona Vicarióról szóló könyve, a La insurgenta. Néhány színpadi mű is született ebben a témában, például Vicente Leñero Martirio de Morelos című drámája. ### Filmek, televíziós sorozatok A függetlenség témájával már a filmtörténet első éveiben elkezdtek foglalkozni. Az első ismert alkotások a francia Carlos Mongrand nevéhez fűződnek, aki 1904-ben Aguascalientesben és San Luis Potosíban is bemutatott néhány történelemmel kapcsolatos rövid mozgóképet, témái között Hidalgo és Morelos is szerepelt. Hamarosan készült néhány felvétel egy-egy szeptember 16-i ünnepségről is, 1907-ben pedig a The American Amusement Co. kezdett bele a Felipe de Jesús Haro által rendezett El grito de Dolores o La independencia de México című film elkészítésébe. 1916-ban Carlos Martínez de Arredondo y Castro és Manuel Cirerol Sansores újabb filmet készített 1810 o ¡Los libertadores! címmel, ami az első Mexikóban forgatott nagyjátékfilm volt. Az 1921-es függetlenségi ünnepségsorozatokról is készült néhány dokumentumfilm, a következő évtizedekben pedig egyre több filmet készítettek a függetlenségről és annak hőseiről. 1942-ben mutatták be a La virgen que forjó una patria című alkotást, 1943-ban a Morelosról szóló El padre Morelost és El rayo del surt, 1968-ban indult útjára a Los caudillos című sorozat, 1976-ban jelent meg a Francisco Xavier Mina életét feldolgozó Mina, viento de libertad, 2010-ben a Héroes verdaderos című rajzfilm és az Hidalgo, la historia jamás contada, 2011-ben pedig az El baile de San Juan. A 20. század végétől a függetlenség témájával foglalkozó teleregénysorozatok is megjelentek a képernyőn: először 1996-ban sugározták a La antorcha encendidát, 2010-ben a Gritos de muerte y libertadot és az ugyancsak 2010-ben a Héroes de carne y huesót. ### Egyéb A ma forgalomban levő mexikói peso érméi ugyan nem ábrázolnak függetlenséggel kapcsolatos témákat, de a bankjegyek közül kettő igen: az 50 peso értékűn José María Morelos, az 1000 peso értékűn Miguel Hidalgo arcképe szerepel. Az Agustín de Ituribde tiszteletére megalkotott chiles en nogada nevű, a nemzeti színeknek megfelelően zöld petrezselyemmel, fehér diókrémmel és piros gránátalmával díszített étel ma is népszerű, főként a szeptemberi ünnepek alkalmával, amikor minden étterem étlapján szinte „kötelezően” megtalálható. A mexikói zászlóhoz hasonlóan zöld–fehér–piros színezetű trogon mexicanus nevű madarat a függetlenségi háború lezárása után néhány évvel fedezték fel, népszerű nevei: pájaro bandera („zászlómadár”) és tres garantías („három garancia” – az Iguala-tervre és a hadseregre utalva). A madár egyfajta „nemzeti madárrá” is vált Mexikóban, szerepel a 2010-ben, a függetlenségi mozgalom születésének 200. évfordulóján kiadott emléknaptár 12 jellegzetes élőlénye között is.
122,787	A kettős honfoglalás elmélete	26,864,062	null	[ "A magyarok története az államalapításig", "Alternatív történelem", "Migráció", "Áltudományok" ]	A kettős honfoglalás elmélete egy bizonyítatlan elmélet, amely szerint a magyarok két lépcsőben foglalták el a Kárpát-medencét. Az elméletet László Gyula régészprofesszor dolgozta ki az 1960-as évek közepén. Hipotézise szerint az első szakasz 670 körül volt (az ún. „griffes-indás kultúra” vagy „kései avarok” leletanyagának megjelenése), míg a második szakasz a jól ismert 9. század végi bejövetel, amely során Árpád fejedelem vezetésével megtörtént a „második” honfoglalás. A kettős honfoglalás elmélete a román soviniszták által hirdetett dák–római folytonosság elméletéhez hasonló hamis nemzeti mítoszt hirdet, hiszen minkét elmélet a valóságosnál régebb óta tartó kárpát-medencei jelenlétet hirdet valamely nép esetében – azonban míg a dák–római folytonosság elmélete a románok kapcsán teszi ezt, addig a kettős honfoglalás elmélete a magyarok kapcsán hirdet hamis nemzeti mítoszt. Bálint Csanád régész így fogalmazott az elmélettel kapcsolatban: „Úgy tűnhetik, hogy azzal a magyar tudományosság mégiscsak benevezett a »ki volt itt hamarabb?« című, valójában megmosolyogtató játékba. De tudni kell, hogy ezt az elméletet itthon és külföldön az érintett diszciplínák minden szakembere elutasította.” Györffy György történész az elmélet kapcsán kiemelte: „A kettős vagy többszörös honfoglalás elméletét történeti és nyelvészeti forrásanyag ugyanúgy nem támasztja alá, mint ahogy nem egyeztethető a néppé válás folyamatának legújabban megismert törvényszerűségeivel.” ## A Kárpát-medence rövid története a római hódítástól a hunok megjelenéséig A római uralom a Kárpát-medencében a Dunántúlt és Erdélyt érintette. A Dunántúlt (az akkori Pannóniát) Kr. e. 12-ben foglalták el a légiók, Erdélyt pedig (az akkori Dáciát) jó száz évvel később. A Dunántúlt akkor a kelta eredetű pannonok, Erdélyt pedig a dákok lakták. A római uralom idején nem változott meg drasztikusan a két provincia etnikai összetétele: egyrészt, mert viszonylag kevés római települt a szóban forgó területekre (ott is főleg a városokba), másrészt pedig a római hatalom törekedett a békés egymás mellett élésre. A római uralom alatt a két provinciába a Római Birodalom különböző részeiből származó kereskedők és katonák települtek be, akik azonban – bár több esetben jelentős leletek maradtak fenn róluk – idővel minden bizonnyal asszimilálódtak. Az Alföldre Pannónia római meghódítását követően nem sokkal a keleti lovas-nomád szarmata nép egy törzse, a jellegzetes pikkelyes páncélban harcoló jazigok települtek a kelet-európai sztyeppékről. Idővel, a 3. század második felétől a szarmaták egy másik törzse, a Havasalföldön élő roxolánok is fokozatosan betelepültek az Alföldre. A Kárpát-medencébe több germán törzs is betelepült hosszabb-rövidebb időre. Elsőként az 1. században a Kárpát-medence északnyugati részén az Elba mellől származó kvádok. A 2-3. századokban pedig hosszú vándorlásuk kezdetén a vandálok érintették a Kárpát-medencét is. A rómaiak Kr. u. 271-ben kénytelenek voltak kiüríteni Dáciát, ahol ezután rövid időre a vizigótok (más elnevezéssel: nyugati gótok) települtek meg. Őket a hunok űzték tovább onnan, így jutottak el idővel az Ibériai-félszigetre. A Visztula mellől a 3. században költözött a Kárpát-medence északkeleti részébe, majd onnan a hun uralom összeomlása után Erdélybe a szintén germán eredetű gepidák törzse, akiknek maradékait Bíborbanszületett Konstantin még a 10. században is megemlíti. Idővel, ahogy hanyatlott a Római Birodalom, a rómaiaknak egyre nagyobb gondot okozott a népvándorlás. A népvándorlást tulajdonképpen az Európába betörő belső-ázsiai eredetű lovas-nomád hunok (akik a krónikák szerint Kr. u. 375-ben keltek át a Volgán) indították el azzal, hogy más népeket, törzseket űztek maguk előtt. A hunok elől mind nyugatabbra kényszerülő törzsek egyre nagyobb nyomást gyakoroltak a római limesekre, így a rómaiak kénytelenek voltak a Birodalom védelmében „szövetségesként” befogadni egyes törzseket. Így tettek a gótok másik nagyobb csoportjának, az osztrogótok (más elnevezéssel: keleti gótok) egy részével, akiknek első csoportjai a hunoktól űzve, mint a Római Birodalom szövetségesei jelentek meg a Dunántúlon a 4. század utolsó negyedében. Az osztrogótok nagyobbik része azonban hun uralom alatt, mint azok szövetségesei a kelet-európai sztyeppéken élt ekkor. ## A hunok A hunok az 5. század során fokozatosan költöztek a Kárpát-medencébe, mivel először csak a hadseregük használta hadműveleti területként, idővel viszont az egész nép is ideköltözött, sőt: törzsterületüket is ide (főleg az Alföldre) helyezték. Nagyrészt a hunoknak köszönhető, hogy a Nyugatrómai Birodalom (amely sokat hadakozott velük) Kr. u. 433-ban kénytelen volt kiüríteni Pannóniát (az addig ott élt kelta eredetű, esetleg idővel bizonyos mértékben romanizálódott lakosság később nyom nélkül eltűnt). A hunok pusztai hadviselése félelmetes volt akkoriban, ezért rettegésben tartották szűkebb és tágabb környezetüket. A hun uralom azonban Attila halála után (453-ban) gyorsan összeomlott. Arra vonatkozóan nincsenek biztos támpontok, hogy mi történhetett ez után a hunokkal. Elképzelhető, hogy egy részük itt maradt a Kárpát-medencében, más részük pedig visszatért a kelet-európai sztyeppékre. Az utóbbiak ott talán csatlakoztak valamelyik török törzshöz (például a bolgárokhoz): a sztyeppei népek közül többen a hunok leszármazottjainak tartják magukat, így nemcsak mi magyarok, hanem például a bolgárok, az oszmán-törökök és az ujgurok is. Kézai Simon, IV. (Kun) László (1272–1290) udvari papja, történetíró szerint Attila halála után a gót főemberek viszályt szítottak Attila két fia, Aladár és Csaba között, akik végül seregeikkel a mai Óbuda közelében megütköztek. Erről egy mai forrásban így olvashatunk: Árpád-kori krónikáink szerint a honfoglaló magyarok által a Kárpát-medencében talált székelyek a hunok maradékai (akik Árpád magyarjai elé mentek és csatlakoztak hozzájuk), a magyarok a hunok rokonai, az Árpádok pedig Attila leszármazottjai. A kalandozások és az Árpádok korában a nyugati krónikák is úgy vélték, hogy a magyarok a hunok utódai, de a történészek kutatásai szerint csak azért, mivel mindkét népnek nagyon hasonló volt a hadviselése. Erről VI. (Bölcs) Leó bizánci császár (886–912) így ír a Taktika c. művében: „a skytha népeknek mondhatni, egyforma életmódjuk és szervezetük van. Sok fő alatt állnak, és a közügyekben nemtörődömök; általában nomád életet élnek. Csak a bolgárok és kívülük még a türkök (magyarok) népe fordít gondot az egyöntetű hadirendre. Így a többi skytha népnél nagyobb erővel vívják a közelharcokat, és egy főnek az uralma alatt állnak.” Viszont a nyugatiak akkoriban rettenetes népként írtak a hunokról, míg a magyar krónikák dicsőítették tetteiket. Ha a magyarok és a hunok között semmiféle kapcsolat nem lenne, akkor László Gyula szerint krónikásaink a nyugati szemléletmód szerint tekintettek volna a hunokra. A hun uralom bukása után a volt szövetségesé, az osztrogótoké lett Pannónia, pontosabban: mint a Keletrómai Birodalom új szövetségesei, „kapták” a bizánci császártól: a provincia ily módon „visszakerült” a Birodalomhoz. Egyik központjuk a Balaton délnyugati partján, a Zala folyó torkolatának közelében volt. Az osztrogótok azonban 473-ban Nagy Theodorik (471–526) vezetésével Észak-Itáliába költöztek, ahol királyságot alapítottak. A hun uralom összeomlása tette lehetővé a másik szövetséges, a gepidák számára királyságuk létrejöttét a Tiszántúlon és Erdélyben. A hun uralom bukása után települtek a Kárpát-medence északnyugati részébe a herulok (ugyancsak germán törzs), Kr. u. 526-ban pedig egy másik germán törzs, a longobárdok (a nevük jelentése: „hosszúszakállúak”) telepedtek a Dunántúlra. Utóbbiak 567-ben az avarokkal szövetségben legyőzték az Erdélyt és a Tiszántúlt uraló gepidákat, majd 568-ban más germán törzsekkel, törzstöredékekkel Észak-Itáliába, vonultak, ahol királyságot alapítottak (nevüket a mai Lombardia tartománynév őrzi). ## A törzsek és etnikumok elnevezése a sztyeppei népeknél Mielőtt elkezdenénk tárgyalni magát az elméletet, feltétlenül szükséges szólni az egyes törzsek ill. etnikumok akkori elnevezéséről a sztyeppei népeknél. Ennek azért van jelentősége, mert egyrészt az akkori források több néven nevezhetik a magyarokat, másrészt pedig különböző nép-, törzsnevek alatt is érthetünk magyarokat. Akkoriban a nomád népek nem etnikailag, hanem törzsek szerint szerveződtek; nem etnikumban (nyelvi alapon szerveződő nemzetben) gondolkodtak (mint manapság), hanem törzsben. Akkoriban több, akár különböző etnikumhoz tartozó törzs élt egymás szomszédságában. Ezek a törzsek hol szövetségben voltak egymással, hol hadban (mint a fentiekből kiderül, a „szövetség” kifejezés alatt önkéntes vagy kényszerű szövetséget is lehet érteni). Alkalomadtán viszont előfordult, hogy valamely törzs egyik tehetséges vezetője, vezetői több törzset tudtak hatalmukba kényszeríteni, összefogni, törzsszövetséget hozva ezzel létre. Egy törzsszövetség tehát több, egy adott hatalmi helyzet szerint egymással szövetségben levő törzsből állt, azonban az egyes törzsek nem feltétlenül tartoztak egy etnikumhoz. Viszont a törzsszövetséget magát szinte mindig a vezető törzsről (vagy annak etnikumáról) nevezték el. Ha azonban a törzsszövetségen belül változtak a hatalmi viszonyok és (hatalmi villongások révén) az elitet más törzs adta, akkor a törzsszövetséget már rendszerint az újonnan vezető pozícióba került törzsről (vagy annak etnikumáról) nevezték el. Az is bizonyosan előfordulhatott, hogy valamely alárendelt törzs vezetője rokonságba került (például házasság révén – Levedinek, a Levédiai magyarok vezetőjének a kazár kagán „vitézségéért és szövetségéért nemes kazár nőt adott feleségül”) a vezető törzzsel, vagy pedig a vezető törzs elitjéből neveztek ki valakit egy alárendelt törzs élére (ez utóbbi szokás volt több sztyeppei népnél), aki (vagy leszármazottai) később esetleg beházasodtak a kérdéses törzsbe: ilyen módon érthető, hogy több törzs, nép egyetlen embertől származtatja magát (mint például a magyarok, bolgárok és az oszmán-törökök Attilától). A fentiek szerint a hun elnevezés alatt a hun vezető réteg által összefogott törzsszövetséget kell értenünk, amely más (főleg germán) etnikumú törzseket is magába foglalt, mint például a fentebb említett osztrogótokat, amelyek egyes részei viszont már Pannóniában éltek nyugatrómai uralom alatt, valamint a gepidákat és kvádokat. Ugyanígy, a 7–8. században a kelet-európai sztyeppéken nagy jelentőségű Kazár Kaganátus elitjét a kazárok adták, viszont a birodalom magyar, bolgár, alán stb. törzseket is magába foglalt. Ugyanez elmondható a honfoglalás előtti magyar törzsekről is, amelyek szintén nem voltak etnikailag homogének. Bíborbanszületett Konstantin (913–959) bizánci császár így ír a „A birodalom kormányzása” („De administrando imperio”) című művében a kabarokról: Szintén jó példa a jóval később, Dzsingisz kán által alapított Mongol Birodalom: itt az elitet a mongolok adták, viszont a hódítások során a félelmetes hadseregükben a mongolokon kívül szép számmal harcoltak más etnikumú népek fiai is, mint például tatárok, kereitek, merkitek, najmanok stb., és még ahány etnikumhoz tartozó törzset a hatalmukba tudtak kényszeríteni. A törzsszövetségekben „a legyőzöttek igyekeztek a győzőhöz hasonulni, felvették a nevét, és külsőségekben is követték némely szemmel látható jellegzetességét.” Viszont a folyamat megszakad, ha a törzsszövetséget összetartó elit hatalma összeomlik: ilyenkor az alattvalók az új hódítóhoz igyekeznek hasonlítani. Bíborbanszületett Konstantin pedig így ír a Morva Fejedelemség bukásáról: A fentiek alapján már nem csodálkozhatunk azon, hogy a korabeli krónikák szerint a pozsonyi csata idején „már szép számmal akadtak olyan morvák, akik pogány módra varkocsot növesztettek, és vállvetve harcoltak a magyarokkal”. Arra is vannak példák, amikor egy kisebb létszámú törzs meghódít egy adott területen élő, legtöbbször letelepedett, de más etnikumhoz tartozó népet. Ilyenkor általában a meghódított nép felveszi a törzs etnikumának nevét, amely viszont idővel asszimilálódik a meghódított népben. Ez történt a török eredetű dunai bolgárok esetén a Balkánon (Bulgária) szláv nyelvű környezetben, a már említett germán longobárdok esetén Észak-Itáliában (Lombardia) latin nyelvű környezetben, a germán vandálok esetén az Ibériai-félszigeten (Andalúzia) szintén latin nyelvű környezetben, a germán frankok esetén Galliában (Franciaország) szintén latin nyelvű környezetben, a germán normannok esetén Normandiában latin nyelvű környezetben, valamint a germán varégok (más nevükön: ruszok) esetén Kelet-Európában (Oroszország) szláv nyelvű környezetben. ## Avarok, szlávok, magyarok a Kárpát-medencében ### Az avarok és a „kései avarok” megjelenése A török nyelvű avarok 567/568-ban érkeztek a Kárpát-medencébe észak- és délkelet felől, a „sztyeppei országútról”, valahonnan Belső-Ázsiából más népek által űzve. Minden bizonnyal más etnikumok, néptöredékek is érkeztek velük a Kárpát-medencébe, mint például bolgárok, szlávok és talán magyarok is, akik ekkoriban kerültek a „sztyeppei országútra”. Az avar állam Baján kagán idejében volt a legjelentősebb (elképzelhető, hogy Baján nevéből származik a horvát eredetű „bán” méltóságnév, a név jelentése különben: hatalmas, nagy). A longobárdokkal szövetségben szétzúzták a gepida királyságot és a megállapodás értelmében a Dunától keletre eső részt vették birtokba. Baján a harcokban elesett gepida király koponyájából ősi sztyeppei szokás szerint serleget készíttetett, amelyet a longobárd királynak „ajándékozott”.\< A longobárdok 568-as Észak-Itáliába való elvándorlását követően, azután a Dunántúlt is hatalmukba kerítették. Baján alatt az avar támadások sok nehézséget okoztak a Bizánci Birodalomnak: seregei 582-ben elfoglalták Sirmiumot, majd 584-ben Singidunumot is, amely később még többször gazdát cserélt. Az avar támadások teljesen szétzilálták a bizánci védelmi rendszert a Balkánon, így az avarok a szlávokkal közösen 586-ban már Szaloniki ellen vonultak, mivel mindkét népcsoport az Al-Dunától délre, a biztonságosabb és gazdagabb bizánci tartományokban akart tartósan megtelepedni. Az avarok és a szlávok ellen indított bizánci hadműveletek kezdetben sikeresek voltak, de a háború elhúzódása miatt 602-ben a bizánci hadsereg fellázadt, így Phókasz, az új bizánci császár (602–610 – akit a lázadó hadsereg kiáltott ki császárnak) kénytelen volt megemelni az avar kagánnak a békéért fizetett adót (subsidium). A gazdagságuk alapját képező béke megvásárlása, és a folyamatosan növekvő mértékű nagymennyiségű arany beáramlása egészen 626-ig az avarokra nézve katasztrofális Konstantinápolyi vereségig tartott. Ekkortól kezdve a kaganátus katonailag erősen meggyengült és a bizánci külpolitikában is jelentéktelenebb szerepet töltött be. Az Avar Kaganátus fénykorában, a 630-as évekig az Enns folyótól a Don folyóig terjedt, és az avarokon kívül szláv, bolgár és germán (gepida) etnikumú törzseket fogott össze. Körülbelül a 670-es éveket követően változás figyelhető meg a Kárpát-medence „avar” régészeti anyagában, ill. a leletek elterjedése alapján a kaganátus Kárpát-medencén belüli határainak kiterjesztése feltételezhető. Ezen új stílusú leletek az általánosan elfogadott vélekedés szerint az ún. „kései avaroktól” származnak. A régészetben ezt „griffes-indás” hagyatéknak is nevezik, mivel fő díszítőelemeik a griff és az inda volt. A történettudomány egy onogur-bolgár betelepedési hullámot feltételez. Ezt a késő avar kori betelepülést két krónika is megemlíti. László Gyula szerint azonban a gyors változásokat kiváltó nagyszámú népcsoport a magyarok első csoportjaival azonosítható. Szerinte a később megjelenő Árpád magyarjainál is hasonló köznépi temetőkép jelenik meg (jelenleg a számos keltezhetetlen temető mellett, csak a későbbi nagytemetők leletanyaga keltezhető), továbbá azt is tapasztalta, hogy a „kései avarok” és a honfoglalók szállásterületei kiegészítik egymást. Ezt nyelvészeti alapon (földrajzi nevek etimológiája) és a régészeti leletanyag elemzésével próbálta bizonyítani, ezen eredményei azonban mindkét esetben (módszertani szempontból is) erősen vitathatóak. #### Az óorosz őskrónika Az egyik az óorosz őskrónika, vagy másképpen a Nyesztor-krónika, amelyet a 12. század elején írtak, pontosabban különböző dokumentumokból (például oklevelek, hagyomány, görög és bolgár krónikák) „szerkesztettek” Kijevben, és Nyesztor szerzetesnek tulajdonítanak. A krónika szerint – László Gyula értelmezésében – a Kárpát-medencébe Hérakleiosz bizánci császár idején (610–641) települtek be a „fehér ugrok” (mint a kései avarok), majd Oleg kijevi fejedelem idején (879–912) pedig „fekete ugrok” (mint Árpád magyarjai). A Nyesztor által említett „fehér ugrok” valószínűleg az onogurok lehettek. A krónikások a „fekete” jelzővel jelölték ugyanazt a népet, amíg még pogány volt, és „fehér” jelzővel amikor már megkeresztelkedett. A pogány és keresztény jelző esetleg egymástól elszakadt néprészeket is jelölt. Nyesztorra általában is jellemző (nemcsak a „fehér ugrok” és „fekete ugrok” esetében), hogy több esetben rendkívül ködösen fogalmaz (ld. a „varégok behívása”), amint ez a kérdéses szöveg eredetijének egy fordításából is kitűnik: A pontosabb értelmezést tovább nehezíti, hogy szóban forgó bejegyzéshez nem tartozik évszám. (Nyesztor egyébként évszámokkal ellátott bejegyzéseket írt Árpád magyarjairól és néhány bizánci kalandozásról.) #### Bizánci források 626\. július 27-én azonban az avar kagán avarokból, szlávokból, bolgárokból és gepidákból álló serege élén – kihasználva, hogy Hérakleiosz bizánci császár Perzsia ellen harcolt a Közel-Keleten – megjelent Konstantinápoly falai alatt és ostrom alá vette a várost. Konstantinápoly végveszedelemben forgott, ám kitartóan védekezett. Azonban augusztus 10-én a bizánci flotta tönkreverte a szlávok flottáját, és a vereség szétzilálta a várost ostromló seregeket. A kagán veresége Konstantinápoly alatt megrengette az avar államot: az alávetett népek, törzsek fellázadtak az avar uralom ellen. Ennek során az onogur-bolgárok Kuvrat vezetésével 635-ben sikeresen függetlenítették magukat az avar kagántól: a Fekete-tenger északi partvidékén megalapították független államukat („Régi Nagy Bulgária”, „Magna Bulgaria”), sőt Kuvrat szövetséget is kötött Hérakleiosz bizánci császárral és Konstantinápolyban felvette a kereszténységet. Ettől kezdve az avar uralom már csak a Kárpát-medencére koncentrálódott. A fekete-tenger melléki bolgár államot röviddel Kuvrat halála (650 körül) után (670 körül) a kazárok – kihasználva az öt fia közötti viszályt – megdöntötték: Kuvrat öt fia ötfelé vonult a népeikkel. Az egyik csoport Észak-Itáliába; a másik Dalmáciába vonult (ez a két csoport idővel asszimilálódott); a harmadik csoport az Al-Dunához vándorolt, ahol megalapították a mai bolgár állam ősét; a negyedik csoportjuk viszont Kuber vezetésével a Kárpát-medencébe költözött (László Gyula szerint ők lennének a „kései avarok”); az ötödik csoport viszont helyben maradt, kazár fennhatóság alá került, és idővel, a 8. század elején a Volga–Káma vidékére vonulva megalapította ott a volgai bolgár államot. Róna-Tas András (1931–) történészprofesszor szerint a magyar törzseket a kazárok telepítették az Etelközbe: egyrészt a kaganátus nyugati határainak őrizetére, másrészt pedig a „megbízhatatlan” bolgárok ellenőrzésére. Idővel a magyarok többsége innen indulva foglalta el a Kárpát-medencét 896-ban, míg egy kisebb-nagyobb csoportjuk a „helyben maradó”, majd a Volgához vándorló bolgárokkal maradt, és velük találkozhatott Julianus barát Magna Hungariában 1236-ban. A kazárok fennhatóságának viszont némileg ellentmond Ibn Ruszta feljegyzése, aki szerint a magyarok vezére „20 000 lovassal vonul ki”, míg a kazárok vezetője „10 000 lovassal vonul ki”. Nehéz elképzelni, hogy a kétszer akkora haderővel rendelkező vezér lett volna alárendelve a gyengébbnek. Róna-Tas András és más kutatók szerint őseink és a bolgár-törökség közötti együttélés nagyon szoros lehetett, amire nyelvünk nagyszámú bolgár-török (csuvasos) eredetű szava utal: ezek nagy része a földművelésre és állattenyésztésre (de érdekes módon nem a lótartásra – azok ugor kori szavak) vonatkozik, mint például bika, ökör, tinó, alma, körte, búza, eke, kék. Az is elképzelhető, hogy őseink már a bolgár-törökséggel való együttélés során, vagyis még vándorlásaik közben megismerkedtek a kereszténységgel. A kereszténységgel való korábbi ismerkedést (talán Kuvrat uralkodásától) László Gyula is osztja, mivel Szent István király alatt a magyarok megtérítése nem járt különösebb nehézséggel és az uralkodását követő pogánylázadások sem maga a keresztény vallás, hanem annak „velejárói” (például dézsma) ellen irányultak. #### Nyugati európai források László Gyula szerint a negyedik Kuvrat-fiúval nagyszámú magyar (onogur) népesség költözött a Kárpát-medencébe. Az onogur népnév két 9. századi nyugat-európai forrásban bukkan fel. Egyszer II. Német Lajos keleti frank király egy 860-ban kelt oklevelében, mint egy határhegy neve: „marcha uengeriorium”; másszor pedig Widukind krónikájában (A szászok története), ahol azt írja. „...Avares, quos modo Ungarios vocamus...” („az avarokat, akiket most ungaroknak nevezünk”). (Magyarország ill. a magyarok elnevezése külföldön az onogur szóból származik: Hungary (angol), Ungarn (német), Ungheria (olasz), Hongrie (francia) stb.) Ez az idézet arra utal, hogy a frank hadjárat 791-ben csak az avar elit hatalmát dönthette meg, de magát az avarságot nem irthatta ki. #### A későbbi krónikák tanúsága Az állítást a különböző középkori krónikák és geszták leírásai igazolják. Ezekben a leírásokban megjelennek a kettős bejövetellel kapcsolatos történetek. Például Anonymus Gesta Hungarorumában a honfoglalást úgy írja le, hogy először a hunok jöttek be, akik a magyarok rokonai, majd utánuk a magyarok. A Tarih-i Üngürüsz krónikása ezt fordította törökre egy régi magyar krónikából: „Amikor abba a tartományba érkeztek (Pannóniába), látták, hogy csodálatosan bőséges folyamai vannak, nagy számban, sok gyümölcse, bő termése van ennek az országnak, és az ő nyelvükön beszélnek (az ottani népek).” Középkori magyar forrásoknak is lehet olyan olvasata, amelyek szerint a magyarok kettős honfoglalással foglalta el a Kárpát-medencét. Kézai Simon történetíró 700-ra teszi a hunok (mint a magyarok elődeinek) honfoglalását: „A hatodik évszázadban pedig a hunok Szcítiában lakván, úgy elszaporodtak, mint a föveny, s az Úr 700. esztendejében egybegyülekezve, kapitányokat, vezéreket ill. fejedelmeket választottak maguk közül, hogy együttesen, egy szívvel-lélekkel foglalják el a nyugati országokat”.\< Kézai később így ír a székelyekről: „Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradványai, akik mikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire, és miután együttesen Pannóniát elfoglalták, abban részt kaptak, ...” A Képes krónika pedig 677-re teszi Árpád magyarjainak bejövetelét. Bár a két forrás mást és mást mond, ám László Gyula szerint mégis van bennük valami közös. ### Szlávok A szlávok körülbelül az avarokkal egy időben kezdtek letelepedni a Kárpát-medence körül, illetve annak belső peremén. Egyesek szerint ez nem véletlen: egyrészt maguk az avarok telepíthették le őket a Kárpát-medence peremén, mint a nekik alávetett népekből szervezett gyepű részeként (Anonymus szerint később hasonlóan cselekedett Zolta vezér is: „a Mosony nevű fertőn túl nem kevés besenyőt is letelepített országának védelmére, hogy valamikor a jövőben a rajtuk esett sérelem miatt dühösködő németek a magyarok határait el ne pusztíthassák.”.) Másrészt pedig (a 630-as évek után) a Bizánci Birodalom is telepítette őket maga és az avar állam közé védelmi megfontolásokból: belátva, hogy nem bírnak a szláv törzsek offenzívájával – így régi római mintára „bizánci végeket”, a bizánci hatalmat formálisan elismerő „szklaviniákat” szerveztek a Balkán jórészéből. A Kárpát-medencét övező szláv népek gyűrűje nagyrészt ma is megvan: nyugaton egykor a karantánok (a mai szlovének ősei) zárták („frank végek” – az ő nevüket őrzi Karintia osztrák tartománynév); keletre és délkeletre pedig a sztyeppei veszedelem fokozatos elmúltával (a 13–14. században) beköltöztek a románok. A szlávok az avar uralom megszilárdulásával a Kárpát-medence belsőbb területein is megtelepedtek, azonban László Gyula szerint a Kárpát-medence belső részein a szláv népesség csak egyes helyeken lehetett számosabb, mivel szláv eredetű helységnevekből viszonylag kevés található a Kárpát-medencében. Emellett szól, hogy a Kárpát-medence az avar kori szláv leletekben nagyon szegényes. Egyetlen kivétel a Zalavárott talált maradványok a 9. századból, ahol feltehetően Pribina (847–862) és Kocel (862–876) szláv kliensfejedelmek uralkodtak a frank uralkodók jóvoltából. Az is kérdéses, hogy a 9. század eleji bolgár hódítással (amikor a Krum bolgár kán (803?–814) vezette dunai bolgár állam délről megtámadta az avarokat 805-ben) bolgár-szláv vagy bolgár-török népesség települt-e a Kárpát-medence déli részébe? (A szóban forgó népesség temetkezési szokásai alapján úgy tűnik, hogy bolgár-török népességről lehet szó.) A kárpát-medencei avar uralmat Nagy Károly frank uralkodó 795/796-os pannóniai hadjárata döntötte meg. Ennek eredményeképpen alakult meg a Dunántúlon a pannóniai frank őrgrófság, amelyet szláv kliensfejedelmek vezettek. Kihasználva a frank hadjáratot, Krum bolgár kán 805-ben elfoglalta Erdély déli részét a Maros folyóig (az ottani sóbányák miatt), amely területen „bolgár végeket” szerveztek. A Kárpát-medence északnyugati része pedig a Morva Fejedelemséghez tartozott a Garam folyóig. A történetírás azt tartja, hogy ezen hadjáratok után a kárpát-medencei avarság elpusztult vagy asszimilálódott az itt élő szlávságban, és ezzel mintegy „nyomuk veszett”. (Egy régi orosz évkönyvben a nyomtalan eltűnés szinonimájaként maradt fenn egy közmondás: „pogibosa, aki obre” – „eltűnt, mint az avarok”.) ### Avarok a 9. századi Kárpát-medencében? Újabban a korabeli források felülvizsgálata és régészeti leletek alapján arra következtetnek, hogy az avarság korántsem tűnt el „nyomtalanul” a Kárpát-medencéből, amint azt korábban gondoltuk. Olajos Terézia kutatásai alapján az alábbi forrásokra támaszkodva azt tartja, hogy az avarság a Dunántúlon megérte legalább a 870-es éveket, az Alföldön a magyar honfoglalást, horvát területeken pedig a 950-es éveket. #### Bizánci források - Bizánci források említést tesznek a bolgár hadseregben szolgáló avar zsoldosokról Krum kán 811-es és 814-es Bizánc elleni hadjáratában. - Egy korabeli püspökség-lista („Notitia episcopatuum”), és a keresztények lakta országokat ill. népeket összefoglaló mű („Additio patriarchicorum thronorum”) a 9. századi avarságot a római pápa fennhatósága alá tartozó keresztény népként említik. - Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (913–959) „A birodalom kormányzása” („De administrando imperio”) című művének 30-31. fejezeteiben így arról, ahogy a horvátok megszerezték országukat az avaroktól: „Pár évig harcoltak egymással, majd a horvátok bizonyultak erősebbnek: az avarok egy részét megölték, a többieket pedig meghódolásra kényszerítették. Ettől fogva ez a terület a horvátok hatalmába került, ám máig vannak Horvátországban az avarok közül valók s ezek avar mivolta felismerhető.” Olajos Terézia szerint az avarokra utalnak a Száva és az Adriai-tenger közötti területen az olyan helynevek, mint pl.: Obrov, Obrovo, Obrovac, Obre, Obri. #### Nyugati források - Az Annales regni Francorum említést tesz avar követekről a 822. évi frankfurti birodalmi gyűlésen. - A „A bajorok és karantánok (karintiaiak) megtérése” („Conversio Bagoariorum et Carantanorum”) c. latin nyelvű munka 3. fejezetében a következő sorok olvashatók: „...azokat (tudniillik az avarokat) , akik az igaz hitnek engedelmeskedtek és elnyerték a keresztséget, a királyok adófizetőivé tették, és földjüket, amelyet ott maradva birtokolnak, mind a mai napig (usque in hodiernum diem) megtarthatják a királyi adó fizetése fejében”. Olajos Terézia szerint az idézett sorok egy pannóniai, a bajoroktól és szlávoktól különböző népről szólnak, és a kérdéses sorokat olyan egyházi ember írhatta, aki Kocel (862–876) kliensfejedelem főpapja volt. A legtöbb kutató egyetért abban, hogy a mű 870/871-ben keletkezett. - Regino prümi apát – mint kortárs – így ír a magyarok honfoglalásáról: ### A magyarok megjelenése #### A besenyő támadás Az elfogadott vélekedés szerint a 896-os honfoglaláshoz a besenyők támadása adta a közvetlen okot. Ezt Bíborbanszületett Konstantin Regino prümi apáthoz hasonlóan írja le: A Fuldai évkönyvek (Annales Fuldenses) így írnak erről: A fentiek ellenére László Gyula nem osztja azt a nézetet, hogy Árpád magyarjai űzött, vert hadként, a besenyők elől menekülve hajtották végre a honfoglalást. Bár két független forrás is megemlíti a besenyőkkel vívott csatározásokat (amelyekhez azonban tudni kell, hogy Regino Lotaringiában élt, és Konstantin császár pedig jó ötven évvel később jegyezte le az eseményeket), az viszont több okból sem valószínű, hogy ezek katasztrofális következményekkel jártak volna: - Egyrészt, mivel a Kárpát-medencébe nők nélkül érkező férfinépesség a feltételezett szlávság között 1-2 nemzedék alatt teljesen asszimilálódott volna (akár a dunai bolgárok). (Kivéve persze, ha az itt élő (feltételezett szláv) népesség nem volt számos vagy nem is szláv nyelvet beszélt.) - Másrészt a feltárt honfoglalás kori temetők leletanyaga teljes népesség ideérkeztét mutatja. A sírokban közel azonos a férfiak és nők száma, és a nők magyar „népviseletben” vannak eltemetve, továbbá a sírokban a nők és a férfiak között – a nemi jegyeket leszámítva – nincsenek embertani különbségek. Életkor szempontjából is kiegyensúlyozott az eloszlás, a gyermekektől az idősekig. - Harmadrészt pedig a magyar seregek már szinte rögtön a honfoglalás után elkezdték kalandozó hadjárataikat, amelyekkel rettegésben tartották Nyugat-Európát: tönkrevert seregekkel, megfogyatkozott ember- és lóállománnyal ez nem lett volna lehetséges. A kalandozások néhány „fegyverténye” a honfoglalás utáni 15 éven belül: 1. 899\. szeptember 24-én Észak-Itáliában, a Brenta menti csatában egy ötezer fős magyar csapat tönkreverte I. Berengár itáliai király (887–924) tizenötezer fős hadseregét, amelyből csak „kevesen tértek vissza.” 2. 902-ben a Morva Fejedelemség a magyarok támadásainak eredményeképp megszűnik létezni. A Sváb Évkönyvek 902-es bejegyzése: „Háború a magyarokkal Moráviában s az ország legyőzetett.” – „usque ad solum – a föld színéig”. (Az a Morávia, „amellyel fél évszázadon át még bolgár segítséggel sem bírt a keleti frank birodalom.”) 3. 907\. július 4-5-6-án Pozsony (akkor Brezalauspurch) mellett a bajor herceg hadseregével szemben magyar győzelemmel végződött csata megmutatta, hogy a Kárpát-medencében megtelepedett magyaroknak arra is volt katonai potenciálja, hogy a saját területeit sikeresen megvédje. A csatában a több ezer ellenséges harcos mellett elesett a bajor herceg, 19 grófja, a salzburgi érsek, 2 püspök és 3 apát. 4. 908\. augusztus 3-án a türingiai Eisenach mellett szétverték a türingiai őrgróf seregét, maga az őrgróf is életét vesztette a csatában. 5. 910 júniusában a Keleti Frank Királyság főerőit verik tönkre, mielőtt azok egyesülnének: először június 12-én Augsburg mellett a sváb-alemann seregeket (első augsburgi csata), aztán június 22-én pedig Rednitz mellett a frankokat. Mindkét csatában elesnek az ellenséges seregek fővezérei is. A fentiek miatt László Gyula tartja, hogy a besenyőkkel (a Fuldai Évkönyvek szerint pedig a bolgárokkal) vívott harcok jelentéktelen csetepaték lehettek, amelyeket valamely krónikás(ok) nagyíthatott fel. Mások szerint a Kárpát-medence déli része bolgár gyepű volt, a Dunántúl részben a keleti-frank állam, részben pedig a Morva Fejedelemség peremterületéhez tartozott. A Kárpát-medence tehát egyrészt nem volt nagyon védett terület, másrészt pedig a három nagyhatalom háborúi miatt meggyérült lakossággal sem kellett a magyaroknak véres küzdelmeket vívni. #### A kárpát-medencei szlávok asszimilációja Szintén az általánosan elfogadott vélekedés szerint a 9. század végén a kárpát-medencei szlávságra Kristó Gyula (1939–2004) szerint szláv nyelvi túlsúllyal jellemezhető szláv, avar és onogur népességre) telepedtek rá az Árpád vezette honfoglaló magyarok, amely most már ezt a népességet asszimilálta, mivel – a történészek feltételezése szerint – a Kárpát-medence ritkán lakott térség volt akkoriban, hiszen Nagy Károly hadjárata során a 7. és 8. század fordulóján az avarok nagy része elpusztult. Ez László Gyula szerint több okból is kétséges: - Egyrészt, mivel a Kárpát-medencében egyáltalán nem általánosak a szláv helységnevek, azok inkább csak az északi részeken (például Nógrád, Visegrád) ill. a Dunántúl egyes más területein (például Tapolca) gyakoribbak. - Másrészt pedig azért, mert – mint erről fentebb szó volt –, ha egy viszonylag kisszámú hódító települ egy nagyobb létszámú alapnépességre, akkor szinte mindig a hódítók veszítik el a nyelvüket. - Harmadrészt pedig azért, mert az Árpád-kori szolganeveink nagy része a korabeli oklevelek szerint – a keresztény neveket nem számítva – magyar. A dömösi apátság 1138-ban kelt oklevelében például a következő szolganeveket olvashatjuk: Álmos, Mazug, Szemét, Bika, Korpás, Bandi, Farkas, Fekete, Kakas., Haláldi, Maradék, Gyökér, Süllő, Vasas, Sima, Nyomorék, Vendég, Ajándék, Bökény Nagyrészt ezek miatt tartja László Gyula, hogy a Kárpát-medencét az avar uralom után is a „kései avarok” (akik az elmélete szerint tkp. „korai magyarok”) töltötték ki nagy számban, helyenként (például a mai Zala és Nógrád vármegyék tágabb környezetében) nagyobb tömegű szlávsággal. #### Hét törzs vagy tíz? Bíborbanszületett Konstantin (913–959) szerint Árpád magyarjai, „A türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük...” (Az egyes törzsek nevei, emlékeztetőül: nyék, megyer, kürtgyarmat, tarján, keszi, jenő, kér.) Azonban a középkori magyar krónikák már nem szólnak róluk. Ezt többen azzal magyarázzák, hogy akkorra már feledésbe mentek a törzsek nevei. László Gyula szerint viszont Árpád honfoglalásának idejére a törzsek jelentősége lecsökkent a „kései avarok között”, azok már csak a településnevekben éltek tovább. Maga az „onogur” török kifejezés is „tíz ogur” (törzset) jelent, ebből jön a szláv venger elnevezés is, ami azonban magyar átvétel lehet, mivel a tízes szám a korai magyarban van vagy ven alakú volt. A tízes szám jelentősége Szent István alatt is megmaradt mind a közigazgatásban (minden tíz falu építsen egy templomot, ill. Szent István tíz püspökséget alapított), mind a hadászatban (tizedes, százados, ezredes). A településneveink vizsgálata nyomán László Gyula szerint egykor törzsnevek lehettek a Tárkány, Varsány és a Székely elnevezések. László Gyula szerint erősen feltételezhető, hogy törzsneveink jórésze nem is magyar eredetű. Németh Gyula úgy véli, hogy csak a nyék és megyer törzsnevek finnugor eredetűek, a többi török. A gyarmat és jenő törzsnevek pedig Baskíriában is kimutathatók. Ebből az is következik, hogy a vérszerződést nem feltétlenül egy etnikumhoz tartozó törzsek kötötték, hanem inkább rokon etnikumok ill. nem rokon, de egymáshoz csatlakozott törzsek (talán éppen ezért volt szükség a közöttük levő szövetség megpecsételésére egy „erősebb” szerződés). A hét vagy tíz törzs közül azonban a Megyer törzs lehetett a legnagyobb lélekszámú, mivel a magyaroknak ő „adta” a népnevet. #### Nyelvünk szláv eredetű szavai és a kereszténység László Gyula szerint nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy a magyar szókincsbe mikor került bele a szláv szavak sokasága (mint pl.: bárány, birka, kacsa, galamb, bab, barack, gabona, zab, gerenda, kemence, kémény, pad, csizma, kapca, nadrág, szoknya, ebéd, uzsonna, vacsora, galuska, kalács, szerda, csütörtök, péntek, szombat, csizmadia, esztergályos, kovács, mészáros, kalapács, kasza, vödör): de egyesek szerint úgy tűnik, hogy ezek délszláv eredetűek. László Gyula úgy véli, hogy a szláv eredetű szavaink a 896-os honfoglalás előtt (a „kései avarok” és a szlávság együttélése során), míg az általánosan elfogadott vélekedés szerint utána kerültek a nyelvünkbe a szlávsággal való állandó érintkezés nyomán. Egyes szavak szláv eredete egyébként is kétséges. Például a birka szláv eredete mellett a borjú és bárány szavakat töröknek ismerik el. A három szó közös rokonaként határozható meg az ótörök buzaγu, amiből az ogur–oguz r-z hangmegfelelés alapján \*buraγ szótő rekonstruálható. Így ez a szó a szláv nyelvekben átvétel a magyarból. László Gyula úgy vélekedik, hogy a magyarok (mármint a „kései avarok”) már jóval a 896-os honfoglalás előtt megismerhették ill. felvehették a nyugati kereszténységet (esetleg egyes elemeit még a sztyeppei vándorlás során). Ezt ő a következőkkel magyarázza: - A keresztény egyházzal, egyházszervezettel kapcsolatos szavaink (például apát, apáca, eretnek, húsvét, karácsony, kereszt, szent) szinte teljesen (dél)szláv eredetűek, viszont a hitvilágra vonatkozó szavaink (mint például lélek, imád, menny, isten, ördög stb.) ősi eredetűek, őket már „magunkkal hoztuk” a Kárpát-medencébe. Ez egyrészt azt jelenti, hogy őseinknek már jóval a Kárpát-medencébe való beköltözés előtt rendkívül összetett hitviláguk volt, másrészt pedig azt, hogy a kereszténységet délszláv, és nem német vagy itáliai térítőktől vettük át. - Ha népünk – mint az általánosan elfogadott – Szent István idején vette volna fel a kereszténységet, mint egy teljesen idegen vallást alig egy-két generáció alatt, akkor az igen nagy ellenállást váltott volna ki: ám ilyesmiről nem szólnak a krónikák. A Szent István halála után kitörő pogánylázadások pedig nem maga a keresztény vallás, hanem annak „velejárói” és kötöttségei (például a papok, püspökök, dézsma, kötelező templomba járás) ellen irányultak. Mivel a kereszténység felvétele nem járt ellenállással, ezért ez azt jelentheti, hogy őseink már jóval több generációval Szent István előtt megismerték ill. felvették azt. Krónikáink szerint Géza fejedelem a Német-római Birodalom és Itália területéről hívott térítőket és egyházi vezetőket. László Gyula szerint ők csak a fejedelmi elitet téríthették meg, továbbá kiépítették Magyarországon a nyugati egyházszervezetet: vagyis az elit elkötelezettségét jelképezték Róma felé Bizánc helyett. ## Kettős motívumok a „kései avarok” és a magyarok kultúrájában A teljes, 23 darabból álló arany kincslelet össztömege kb. 10 kg, a megtalálása (1799) után sokáig azt hitték, hogy Attila kincse, majd bolgárnak tartották. László Gyula is írt könyvet a kincsekről, szerinte honfoglalás kori magyar fejedelmi kincsleletről van szó. A régészettudomány azonban mára kétségtelenül bizonyította a különböző korban készített edények avar kori eredetét. László Gyula szerint a magyar nép mondavilágára és annak szimbolikájára egy sajátos kettősség jellemző. Szerinte ennek az az oka, hogy népünknek törökös és finnugor gyökerei vannak, amit az is kifejez, hogy krónikáink hun-török ősökről írnak, a nyelvtudományunk pedig a finnugor nyelvrokonságot hirdeti (amit László Gyula nem is vitat). Őstörténetünk két ága közül legjobban a finnugor vonalat dolgozták ki, és ez alapján a legtöbb kutató tartja, hogy a „magyar őstörténet alapja az a nyelvtudományi megállapítás, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsalád finnugor csoportjának ugor ágából származik”. Ezzel szemben őstörténetünk törökös ága teljes homályban van. További kettősség, hogy bár a nyelvünk finnugor származású, ősi eredetű dalaink török jellegűek. Ennek magyarázata az lehet, hogy a magyarok ősei egykor sztyeppei peremnépek lehettek, akik egy bolgár-török nyelvű nép uralma alá kerülhettek. Ezek alapján legalábbis több alapja lehet annak, hogy a bizánci források „türköknek” neveztek minket. ### A griffes és indás díszítések Már szó volt arról, hogy a „kései avarokat” régészetileg az ún. „griffes-indás” díszítések különböztetik meg. László Gyula szerint ezen (és más, később tárgyalandó) motívumok arra utalnak, hogy maguk a „kései avarok” is többféle etnikumból állhattak. Maga a griffes motívum egy belső-ázsiai, az indás motívum pedig a Volga-menti eredetre vezet. Azt László Gyula sem tudja, hogy mikor és hol keveredhettek össze (talán a Volgánál?), mindenesetre a hazai leletekből idővel eltűnnek a griffes díszítések. Végezetül pedig más régészeti leletek alapján László Gyula feltételez egy kaukázusi eredetű vezető réteget is (alán?), amely később telepedhetett a „griffes indás” népességre. ### A csodaszarvas és a turul László Gyula szerint a fenti kettősség jelen van a magyarok ősi szimbolikájában: ezt pedig a turul és a csodaszarvas mutatja. Az előbbi sztyeppi, az utóbbi pedig erdei környezetből való eredetre utalhat. Talán a bolgár-törökséggel való együttélés korából származik a Meotisz mocsaraiban a csodaszarvasra vadászó Hunor és Magor mondája, akik a Belár (bolgár?) és Dula (alán) fejedelmek lányait vették el. A Dula név származhat a bolgárok, vagyis az onogurok uralkodó dinasztiája, a Dulo-klán nevéből is. A Hunor név pedig eredhet az onogur népnévből. ### A leányrabló kun harcossal küzdő Szent László legendája László Gyula szerint a leányrabló kun harcossal megküzdő Szent László legenda szimbolikája visszavezethető a belső-ázsiai eredetű jó és rossz, világosság és sötétség közötti küzdelemre. Szerinte ilyen küzdelmet ábrázol a Nosza-pörösi avar kori bogozón lévő csontkarcolat is. A kopottság és a kidolgozottság korlátai miatt azonban az ábra pontos értelmezése kérdéses. Szintén belső-ázsiai eredetre vezethető vissza az avar kori mokrini csonttégelyen fellelt világfa (életfa, égig érő fa) motívum is. ## László Gyula felvetéseinek kritikái László Gyula elméletét a kettős honfoglalásról a tudományos körök elutasíják, viszont helytállónak tartanak egy onogur-bolgár betelepülést a 670-es években. Azt is vitán felül elismerik, hogy Árpád magyarjai a honfoglalás előtt szorosabb kapcsolatban lehettek onogur-bolgár népességgel. László Gyula fentebb felsorolt érveit a kettős honfoglalás elmélete mellett azonban jórészt nem fogadják el. Az elmélet főbb gyenge pontjai a következők: ### Hiányoznak a „kései avar” leletek a 9. századból Régészeti leletek nem igazolják (vagy csak nagyon kis számban), hogy a „kései avarok” megérték volna Árpád magyarjainak bejövetelét. Márpedig az nagyon kevéssé valószínű, hogy a Kárpát-medencét korábban szinte teljesen kitöltő népességnek rövid idő alatt nyoma veszik, főleg úgy, hogy ennek nincs nyoma a korabeli krónikákban. Az igazság azonban az, hogy a 9. századból általában is nagyon kevés lelet ismert a Kárpát-medencéből. Az avar hatalom számára az általánosan elfogadott vélekedés szerint az utolsó csapást Krum bolgár kán hadjárata jelentette. Utoljára 822-ben hallunk róluk, amikor az avar követek megjelennek a Frank Birodalom frankfurti birodalmi gyűlésén. Ennek ellenére az avar népesség töredékei még bizonyíthatóan fennmaradtak a 10. századig: „Hol és mennyi idővel élte túl a Közép-Duna-medencében a 800 körüli éveket az avarság? ... A Dunántúlon legalább a 870-es évekig, a magyar Alföldön Árpád honfoglalásáig, Horvátországban pedig a 950-es évekig éltek avarok.” ### Nem tudni pontosan, hogy a „griffes-indások” honnan jöttek Azt László Gyula is elismeri, hogy nem tudja pontosan: honnan jöttek a „griffes-indások”, erről neki is csak feltevései vannak. Egy ilyen szerint talán a magyarok ősei Volga középső folyása mentén, annak jobb partján élhettek. (A történészek által elfogadottabb elképzelés szerint az őshaza a Volga, Káma és Belaja folyók között, az Urál-hegységtől déli részétől nyugatra, nagyjából a mai Baskír Köztársaság területén volt (kusnarenkovói kultúra): a László Gyula által feltételezettől kb. 1000 km-re keletebbre.) A folyam bal partján pedig a bolgár-török (csuvasos) nyelvet beszélő baskírok ősei. Az itt elő magyarok („szavárdok”) a 7. század folyamán a kangarok (besenyők) támadása (erről Bíborbanszületett Konstantin ír) során három részre szakadhatott: egy részük nyugat felé vonult (ők lennének az „első honfoglalók”, a „kései avarok”); egy másik részük dél felé, a Kaukázus déli lejtőire vándorolt (belőlük lehettek az ún. szavárd magyarok); a harmadik részük pedig helyben maradt, ám később mégis felkerekedett: ők lehettek a „második” honfoglalók (Árpád népe). A helyben maradt töredékkel találkozhatott Julianus barát 1235-ben. ### Nem tudni pontosan, hogy Árpád magyarjai milyen nyelvű népességet találtak Azt László Gyula is elismeri, hogy semmi sem bizonyítja, hogy Árpád magyarjai magyarul beszélő népességet találtak a Kárpát-medencében. Erre az ellenvetésre viszont azt válaszolja, hogy arra vonatkozóan sincs egyértelmű bizonyíték, hogy Árpád magyarjai milyen nyelven beszéltek. Azon a feltételezésen túl, hogy mind Árpád magyarjai és mind a „kései avarok” magyarul beszéltek, László Gyula szerint nagyon is elképzelhető, hogy Árpád magyarjai (vagyis a fejedelmi elit) valamilyen török nyelvet beszéltek és a magyar nyelven beszélő „kései avarok” asszimilálták őket – vagy pedig mind a ketten valamilyen egymáshoz közeli rokon nyelvet beszéltek. Ha azonban ugyanazt a nyelvet beszélték mind a korai és mind a kései magyarok, akkor viszont jelentkeznie kellett volna a nyelvükben a 250-300 év különbségnek. Mindenesetre egyértelmű nyelvészeti bizonyítékok nélkül ez a kérdés sajnos nem dönthető el. Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy sem a „kései avarok”, sem Árpád magyarjai nem alkottak etnikailag homogén népességet. Egyes antropológiai vizsgálatok alapján úgy vélik, hogy Árpád magyarjaiban a vezető réteg és a köznép más-más embertípusba (turanid ill. europid) tartoztak. A legújabb antropológiai kutatások szerint azonban az Árpád fejedelemmel a Kárpát medencébe érkezett magyarok embertani szempontból sokkal egységesebbek voltak: turanid vonásokat mutatott, amelyekkel a korai bolgárokra hasonlított. Ez viszont, a kutatást végző Fóthi Erzsébet szerint „nem feltétlenül jelentik a két népcsoport azonosságát, legfeljebb azt, hogy mindkét népcsoport ugyanabból a genetikai bázisból „merítve”, ugyanolyan antropológiai jellemzőkkel bíró alcsoportok keveredésével alakult ki.” Györffy György történészprofesszor László Gyula antropológiai és régészeti bizonyítékait „meggondolkoztatónak” tartja, de szerinte csontmaradványokból és a mellettük talált tárgyakból nem lehet egyértelműen eldönteni, hogy azok az emberek egykor milyen nyelvet beszéltek ill. milyen etnikumhoz tartoztak. Szerinte főként azért nem, mert a sztyeppei népek életmódjukat, gazdasági életüket, tárgyi kultúrájukat, társadalmukat tekintve rendkívül hasonlóak és embertanilag kevertek voltak, függetlenül attól, hogy milyen nyelvet beszéltek – bár jórészt a nyelveik is rokonságban álltak egymással. (Györffy György emellett a László Gyula által felhozott írásos forrásokat sem fogadja el bizonyítékként arra, hogy a 670-es években magyar népesség költözött volna a Kárpát-medencébe.) {{Idézet\\|Elvben nem megengedhetetlen egy olyan feltevés, hogy a Kárpát-medence feltételezett régi ugor nyelvcsaládbeli többsége határozta meg a kialakuló nép nyelvét olyanformán, mint ez a szláv többségre települt bolgárok esetében bekövetkezett, de ugor nyelvnek e térségben semmi nyoma, és az is meggondolandó, hogy az újonnan összeálló nép nevét e korban nem az elnyomott, hanem az uralkodó helyzetben levő nép adta: az itt kialakult etnikum magyar neve tehát mindenképpen az uralmi apparátusukkal országot szervező Árpádokhoz kapcsolandó. Kristó Gyula szerint a bizonyítottan Szent István korából fennmaradt kárpát-medencei helységnevek mintegy fele szláv eredetű, ám ezek szinte kivétel nélkül az Észak-Dunántúlról származnak. Viszont szinte az összes nagyobb folyónk ősi indoeurópai eredetű neve szláv közvetítéssel került a nyelvünkbe, kivételek: a Sajó, Berettyó és a Bodrog. Továbbá „A víznevek elemzése tehát megerősíti a régészeti leleteknek azt a tanúságát, hogy a 10. század folyamán Erdélybe települő magyarok mindenütt szlávokat, délkeleten, a Küküllők és az Olt vidékén pedig még egy török nyelvet beszélő néptöredéket is találtak.” Kristó Gyula Szent István korabeli köznapi szavak valamint helység- és személynevek alapján „megkockáztatott” becslése szerint a mintegy 100 000 fős honfoglaló magyarok a Kárpát-medencében mintegy 150 000...250 000 főnyi, zömmel szláv nyelven beszélő népességet találhattak. Szerinte a magyar nyelv a 11. század vége felé válhatott dominánssá. ### Genetikai vizsgálatok Csányi Bernadett és Raskó István több vizsgálatot végzett, amelyek arra utalhatnak, hogy a tizedik századi hódítók és meghódítottak különböző népcsoportokhoz tartoztak és a mai lakosság a meghódítottak leszármazottai. Az egyik vizsgálatban 100 magyar férfi, 97 székely férfi és 4 10. századi csontmaradvány Y-kromoszóma elemzéséből arra jutottak, hogy miközben a modern csoportból csak egyetlen székely rendelkezett a Tat C alléllal, a négy tizedik századi csontvázból kettő is. Egy másikban 181 magyar férfit, 65 székely férfi és 23 tizedik századi férfi csontmaradványait (egy részük a közemberek, mások a hódítók csoportjából) elemeztek C/T-13910 SNP-re amelynek hiánya a laktóz intoleranciát okozza. Az eredmények szerint modern lakosság és az egykori közemberek hasonló százaléka rendelkezik ezzel az alléllal mint a környező országok, például Ausztria, Csehország, Ukrajna, Szlovénia. A hódítók azonban a közép-ázsiai népekkel mutatnak rokonságot. Tömöri Gyöngyvér mtDNS vizsgálata szintén hasonló eredményre jutott: a közemberek és a mai lakosság a Nyugat-Eurázsiában szokásos haplocsoportokba tartozik (H, R, T) míg a hódítók általában a az N1a, X haplocsoportokba tartoztak. ### A László Gyula által használt térképek érvényessége Egyesek a László Gyula által használt térképek érvényességét vitatják. A László Gyula által használt térkép a Kárpát-medence honfoglalás kori rekonstrált településhálózatát mutatja. Ez azonban nagyrészt 12. századi források helyneveinek felhasználásával készült: tehát 200-300 évvel későbbi állapot alapján. Mások a kérdéses térképek készítésének metódusát vitatják.
2,137	Magas vérnyomás	26,883,188	null	[ "Orvostudomány", "Szív- és érrendszeri betegségek" ]	A hipertónia, más néven magas vérnyomás, vagy néha artériás hipertónia egy elterjedt krónikus kóros állapot, amelynek során emelkedik a vérnyomás az artériákban. Ehhez az emelkedéshez a szívnek a szokásosnál több munkájába kerül a vér erekben való keringtetése. A vérnyomás megállapítása két méréssel, a szisztoléssel és a diasztoléssel történik, amely attól függ, hogy a szívizom éppen összehúzódik (szisztolés) vagy ellazul (diasztolés) a szívverések között. A normál vérnyomás nyugalmi állapotban 100–140 Hgmm szisztolés (felső érték) és 60–90 Hgmm diasztolés (alsó érték) tartományon belül van. A magas vérnyomás ismérve, hogy az artériás vérnyomás tartósan meghaladja a 140 Hgmm szisztolés, illetve a 90 Hgmm diasztolés értéket. A hipertónia besorolása szerint lehet elsődleges (esszenciális) hipertónia vagy másodlagos hipertónia. Az esetek mintegy 90-95%-a az elsődleges hipertónia kategóriába esik, ami olyan magas vérnyomást jelent, amelynek hátterében elsődleges betegség nem található. Az esetek fennmaradó 5-10%-át (a másodlagos hipertóniát) egyéb, a vesét, az artériákat, a szívet, vagy az endokrin rendszert érintő állapotok okozzák. A magas vérnyomás jelentős kockázati tényező az érrendszeri, szív- és vesebetegségek kialakulásában. A hipertónia az egyik legfontosabb kockázati tényező a stroke, a szívinfarktus (akut miokardiális infarktus; AMI) („szívroham”), a szívelégtelenség, az artériatágulat aneurizma (pl. főverőér-tágulat aorta-aneurizma) és a perifériás artériás betegség esetén, és a krónikus vesebetegség egyik kiváltó oka. Már enyhe vérnyomás-emelkedés is károsodást okozhat a szervezetben, főleg ha egyéb érrendszeri kockázati tényezőkkel párosul. Az artériás vérnyomásnak még a mérsékelt emelkedése is összefügg a rövidebb várható élettartammal. Az étrend- és életmódbeli változások révén javítható a vérnyomás szabályozása, és csökkenthető a kapcsolódó egészségi szövődmények kockázata is, bár gyakran szükséges a gyógyszeres kezelés olyan személyeknél, akiknél az életmódbeli változtatások nem bizonyulnak hatékonynak vagy elégségesnek. Becslések szerint évente 7 millió ember halálát okozza és további 1,5 milliárd ember életét nehezíti meg a túlságosan magas vérnyomás, illetve az ezzel járó szövődmények. A magas vérnyomás az egyik vezető halálozási ok világszerte. A betegség megelőzésével, diagnosztizálásával és kezelésével kapcsolatos információk minél szélesebb körű terjesztése, illetve a társadalom figyelmének felkeltése érdekében 2007 óta minden évben május 17-én tartják a Hipertónia Világnapot (World Hypertension Day). Magyarországon a Magyar Hypertonia Társaság szervez programokat, konferenciákat, illetve ingyenes szűrővizsgálatokat ezen a napon. ## A magas vérnyomás osztályozása A magas vérnyomás diagnózisa életkoronként változhat. ### Felnőtteknél Tizennyolc éves és annál idősebb embereknél akkor diagnosztizálják a magas vérnyomást, ha a szisztolés vagy diasztolés vérnyomás mért értéke az elfogadott normál értéknél folytonosan magasabb (ezek a normál értékek jelenleg: 139 Hgmm szisztolés, 89 Hgmm diasztolés; lásd az Osztályozás (JNC7) című táblázatot). Alacsonyabb (135 Hgmm szisztolés és 85 Hgmm diasztolés) küszöbértékeket használnak 24 órás ambuláns és otthoni megfigyelés esetén. A hipertóniára vonatkozó legújabb nemzetközi módszertani ajánlások a hipertónia-tartomány alatt is létrehoztak néhány kategóriát, amelyek a kockázat fennmaradását jelzik a normál tartományon belüli magasabb vérnyomásértékek esetén. A JNC7 (2003) a „prehipertónia” kifejezést használja a 120–139 Hgmm szisztolés vagy 80–89 Hgmm diasztolés tartományba eső vérnyomásnál, míg az ESH-ESC európai ajánlások (2007) és a Brit Hipertónia Társaság (British Hypertension Society, BHS) IV. ajánlása (2004) optimális, normál és magas normál kategóriákra osztják fel a 140 Hgmm szisztolés és 90 Hgmm diasztolés értékek alatti vérnyomásértékeket. A hipertóniát további alkategóriák szerint osztályozzák: a JNC7 megkülönbözteti az I. fokozatú hipertóniát, a II. fokozatú hipertóniát, valamint az izolált szisztolés hipertóniát. Az izolált szisztolés hipertónia megnövekedett szisztolés nyomást jelent normál diasztolés nyomás mellett, és időseknél fordul elő gyakran. Az ESH-ESC ajánlásokban (2007) és a BHS IV (2004) meghatároztak egy harmadik fokozatot is (III. fokozatú hipertónia), amelynél a szisztolés nyomás meghaladja a 179 Hgmm-t vagy a diasztolés nyomás meghaladja a 109 Hgmm-t. A hipertónia „rezisztens” minősítésű akkor, ha a gyógyszerek nem csökkentik a vérnyomást normál szintre. ### Újszülötteknél és csecsemőknél Az újszülöttek körében ritka a hipertónia, körülbelül 0,2-3%-nál fordul elő. Egészséges újszülötteknél nem mérik rutinszerűen a vérnyomást. A hipertónia gyakoribb a veszélyeztetett újszülötteknél. Annak eldöntéséhez, hogy egy újszülött vérnyomása normális-e, különböző tényezőket kell figyelembe venni. Ezek közé tartozik a terhesség időtartama, a fogamzás utáni időtartam és a születési súly. ### Gyermekeknél és serdülőknél Gyermekeknél és serdülőknél elég gyakran fordul elő hipertónia (az életkor, a nem és az etnikai hovatartozás függvényében 2 és 9% között), és a rossz egészségi állapot hosszú távú kockázatait hordozza. Napjainkban a szakértők azt javasolják, hogy a harmadik életévüket betöltött gyermekeknél a rutinszerű orvosi ellátáskor vagy a felülvizsgálatok alkalmával vérnyomásmérésre is kerüljön sor. Gyermekeknél a magas vérnyomás jelenlétét többszöri orvosi vizsgálattal lehet csak igazolni. A vérnyomás gyermekkorban a kor előrehaladtával emelkedik, és gyermekeknél akkor állapítanak meg magas vérnyomást, ha az átlagos szisztolés vagy diasztolés vérnyomás három vagy több alkalommal eléri vagy meghaladja a gyermek nemének, korának és magasságának megfelelő 95. százalékosztályt. Gyermekek esetében akkor beszélünk prehipertóniáról, ha az átlagos szisztolés vagy diasztolés vérnyomás eléri vagy meghaladja a 90. százalékosztályt, de a 95. százalékosztály alatt marad. A serdülőknél a hipertóniát és a prehipertóniát javallott ugyanazon kritériumok alapján diagnosztizálni és minősíteni, mint a felnőtteknél. ## A magas vérnyomás tünetei ### Az elsődleges hipertónia tünetei A hipertóniát ritkán kísérik tünetek, és felismerése általában szűrés révén, illetve olyankor történik, ha a beteg egy ettől független probléma miatt vesz igénybe egészségügyi ellátást. A magas vérnyomásban szenvedők egy része fejfájásról (cephalalgia) (különösen a fej hátsó részében és reggel), valamint állandó szédülésről (vertigo), fülzúgás/csengésről (tinnitus), látászavarról, illetve ájulási epizódokról (collapsus) számol be. További jelei lehetnek a fáradtságérzet, a nehézlégzés (dyspnoe), az orrvérzés (epistaxis), a mellkasi fájdalom (angina pectoris) és az idegesség. Igen gyakran előfordul, hogy a hipertónia szövődményeként károsodott szervek (pl. szív) okoznak különböző tüneteket. Fizikális vizsgálat során hipertónia gyanújára adhat okot, ha a szem hátsó részén található szemfenék szemtükrözéses (oftalmoszkópiás) vizsgálata kezdetben kereszteződési tünetet, előrehaladottabb stádiumban hipertóniás retinopathiát mutat ki. A hipertóniás retinopathia mértékét súlyosságtól függően hagyományosan I–IV. fokozatokra osztják, noha nem könnyű különbséget tenni az enyhébb típusok között. Az oftalmoszkópiás eredmények azt is jelezhetik, hogy mennyi ideje áll fenn a hipertónia az illetőnél. ### Másodlagos hipertónia Néhány további jel és tünet másodlagos hipertóniára utalhat, azaz olyan magas vérnyomásra, amelynek kiváltó oka meghatározható, például vesebetegség vagy endokrin betegség. A mellkasi vagy hasi elhízás, a glükóz intolerancia, a holdvilágarc, a „bölénypúp” és a lila striák például Cushing-szindrómára utalnak. A pajzsmirigy betegsége (túlműködése) és az akromegália is okozhat magas vérnyomást, valamint jellegzetes panaszokat és tüneteket. A hasi zörej jelezhet vese-artéria sztenózist (az arteria renálisok, a veséket ellátó artériák szűkületét), az alsó végtagok csökkent vérnyomása és/vagy a késleltetett vagy kihagyó combartéria-pulzus (arteria femoralis pulzus) pedig szívhez közeli aortaszűkületet (aorta koarktáció) jelezhet. A fejfájással, fokozott szívdobogással, sápadtsággal vagy verejtékezéssel kísért ingadozó hipertónia alapján Mellékvesevelő-daganat (feokromocitóma) feltételezhető. ### Hipertóniás krízisek A súlyosan magas vérnyomást (mely eléri vagy meghaladja a szisztolés 180 vagy diasztolés 110 értéket, és néha rosszindulatú vagy gyorsított hipertóniának nevezik) „hipertóniás krízis”-nek is nevezik. Az e szinteket meghaladó vérnyomásértékek a szövődmények magas kockázatát jelzik. Vannak, akiknél az ebbe a tartományba eső vérnyomás mellett sem jelentkeznek tünetek, ám körükben nagyobb valószínűséggel számolnak be fejfájásról (az esetek 22%-ában) és szédülésről, mint az átlagnépesség körében. A hipertóniás krízis egyéb kísérő tünetei közé tartozhat a látás romlása és a szívelégtelenség miatti légszomj, illetve a veseelégtelenség miatti általános rossz közérzet. A legtöbb hipertóniás krízisben szenvedő embernél ismert a magas vérnyomás ténye, de további kiváltó okok vezethettek a hirtelen emelkedéshez. „Hipertóniás vészhelyzet” – korábbi nevén „rosszindulatú magas vérnyomás” – lép fel akkor, ha bizonyíték van egy vagy több szerv súlyosan megemelkedett vérnyomás miatt bekövetkező közvetlen károsodására. Az ilyen károsodások közé tartozhat az agyi duzzanat és diszfunkció okozta hypertenzív enkefalopátia, amelynek jellemzője a fejfájás, émelygés, hányás és a megváltozott tudati szint (zavartság vagy álmosság, súlyos esetben kóma). A retina papillödéma és/vagy a szemfenék bevérzései és váladékozása is a célszerv károsodását jelzik. A mellkasi fájdalom jelezheti a szívizom károsodását (súlyosbodása esetén infarktust) vagy néha aorta dissectiót, az aortafal rétegeinek bevérzés okozta szétválását (disszekáló aneurizma). A légszomj, a köhögés és a véres köpet jellemző jelei a tüdőödémának. Ez a betegség a tüdőszövet duzzanata balkamra-elégtelenség miatt, mely esetben a szív balkamrája nem képes a vért megfelelően a tüdőből az érrendszerbe pumpálni. A veseműködés gyors romlása (heveny vesekárosodás) és microangiopathiás hemolitikus anémia (vérsejtek pusztulása) is előfordulhat. Ilyen helyzetben a további szervkárosodás megfékezése érdekében feltétlenül szükséges a vérnyomást gyorsan csökkenteni. Ezzel szemben nincs bizonyíték arra, hogy a vérnyomást gyorsan csökkenteni kellene olyan hipertóniás vészhelyzetekben, ahol nincs bizonyíték a célszerv károsodására és a vérnyomás túlságosan drasztikus csökkenése nem kockázatmentes. Hipertóniás vészhelyzetekben javasolt a vérnyomást szájon át szedett gyógyszerekkel 24–48 óra alatt fokozatosan csökkenteni. ### Terhesség esetén Hipertónia a terhességek mintegy 8-10%-ában fordul elő. A terhesség alatt hipertóniában szenvedő nők legtöbbjénél már a terhesség előtt is fennáll az elsődleges hipertónia. A terhesség alatti magas vérnyomás a preeklampszia első jele lehet, amely a terhesség második felében és a szülést követő első hetekben előforduló súlyos állapot (rángógörcs). A preeklampsziára jellemző az emelkedett vérnyomás és a fehérje jelenléte a vizeletben. A terhességek mintegy 5%-ánál fordul elő, és világszerte az összes anyai halálozás körülbelül 16%-áért felelős. A preeklampszia a perinatális mortalitást is kétszeresére növeli. A preeklampsziának általában nincsenek tünetei, és rutinszerű szűrővizsgálattal észlelhető. Ha a preeklampszia tüneteket produkál, akkor ezek leggyakrabban a fejfájás, a látászavarok (gyakran „villogó fény”), a hányás, a gyomortáji fájdalom és az ödéma (püffedés). A preeklampszia néha életveszélyes állapottá, az úgynevezett eklampsziává súlyosbodhat, és több súlyos szövődménnyel jár. Ezek a szövődmények többek között a látásvesztés, az agyödéma, a görcsrohamok, a veseelégtelenség, a tüdőödéma és a disszeminált intravasculáris coaguláció (DIC, azaz a véralvadás zavara). ### Csecsemőknél és gyermekeknél Újszülötteknél és csecsemőknél a növekedési zavarok, a rohamok, az ingerlékenység, a levertség erőtlenség és a gyermekkori légzési zavarok kapcsolatba hozhatóak a magas vérnyomással. Idősebb csecsemőknél és gyermekeknél a hipertónia okozhat fejfájást, megmagyarázhatatlan ingerlékenységet, fáradtságot, növekedési zavart, homályos látást, orrvérzést és arcidegbénulást. ## Szövődmények A hipertónia világszerte a korai halálozás legjelentősebb megelőzhető kockázati tényezője. A tartós magas vérnyomás általában az agyat, a szív- és érrendszert, a veséket és a szemet károsíthatja. Szív és érrendszer A hipertónia megnöveli az iszkémiás szívbetegség (koszorúér-betegség), a agyi érkatasztrófa, a perifériás érbetegség és más szív- és érrendszeri betegségek kockázatát, beleértve a szívelégtelenséget, a szívinfarktust, az aorta aneurizmát, a diffúz érelmeszesedést, az érszűkületet és a tüdőembóliát. Agy A hipertónia kockázati tényező az agyi érkatasztrófa, a kognitív károsodás és az elbutulás (dementia) kialakulásában. Szem - Hipertóniás retinopathia Vese - Hipertóniás nephropathia, veseelégtelenség, idült vesebetegség ## Kiváltó okok A magas vérnyomás kialakulásának pontos oka legtöbbször ismeretlen. Az esetek többségében nem áll mögötte szervi elváltozás, ebben az esetben úgynevezett elsődleges (primer) vagy ismeretlen eredetű (esszenciális) hipertóniáról beszélünk. Ezzel szemben a másodlagos hipertónia meghatározható kiváltó okra vezethető vissza. ### Elsődleges hipertónia Az elsődleges (esszenciális) hipertónia a magas vérnyomás leggyakoribb formája, amely az összes eset 90-95%-át teszi ki. A vérnyomás szinte minden mai társadalomban az öregedéssel párhuzamosan emelkedik, és az öregkorban a magas vérnyomás kialakulásának kockázata jelentős. A hipertónia a gének és a környezeti tényezők bonyolult kölcsönhatásából ered. Számos olyan, gyakori gént azonosítottak, amelyek csekély hatással vannak a vérnyomásra, valamint néhány ritka gént is, amelyek nagy hatással vannak a vérnyomásra, de a magas vérnyomás genetikai alapja még mindig kevéssé ismert. Több környezeti tényező befolyásolja a vérnyomást. A vérnyomást csökkentő életmódbeli tényezők közé tartozik a étkezési sóbevitel csökkentése, a gyümölcsök és alacsony zsírtartalmú termékek fogyasztásának növelése (DASH-étrend, azaz Dietary Approaches to Stop Hypertension, magyarul „Étrendi ajánlás a hipertónia megállítására”). A testmozgás, a fogyás és az alkohol bevitelének csökkentése ugyancsak segít a vérnyomás csökkentésében. Kevésbé egyértelmű néhány egyéb tényező, így a stressz, a koffeinfogyasztás, és a D-vitamin hiány esetleges szerepe. Egyes vélekedések szerint az inzulinrezisztencia, ami elhízás esetén gyakran előfordul, és egyik eleme az X-szindrómának (vagy metabolikus szindrómának), is hozzájárul a magas vérnyomáshoz. Újabb vizsgálatok az élet korai szakaszának egyes eseményeit (például alacsony születési súlyt, az anya dohányzását és a szoptatás hiányát) is kockázati tényezőként nevezték meg a felnőttkori elsődleges hipertónia szempontjából, Továbbra sem ismert, hogy ezek a kitettségek hogyan függenek össze a felnőttkori magas vérnyomással. További ismert kockázati tényezők, amelyek elősegítik az elsődleges hipertónia kialakulását: - öröklött hajlam; - túlsúlyosság; - mozgáshiány; - stressz; - a túlzott sófogyasztás. ### Másodlagos hipertónia A másodlagos hipertónia meghatározható kiváltó okra vezethető vissza. A magas vérnyomás leggyakoribb másodlagos oka a vesebetegség. A magas vérnyomást okozhatják endokrin állapotok is, például Cushing-szindróma, hyperthyreosis, hypothyreosis, acromegalia, Conn-szindróma vagy primer hiperaldoszteronizmus, hyperparathyreosis és feokromocitóma. A másodlagos hipertónia egyéb okai közé tartozik a túlsúlyosság („almatípusú” elhízás), az alvási apnoe, a terhesség, az aorta koarktáció, az édesgyökér túlzott fogyasztása, valamint bizonyos vényköteles gyógyszerek, gyógynövény-kivonatok és illegális kábítószerek. A másodlagos magas vérnyomás néhány kiváltó oka: Vesebetegségek - veseartéria-szűkület - vesemedence-gyulladás (pielonefritisz) - vesegyulladás (glomerulonefritisz) - vesetumor - policisztás vese - vesesérülés - a veséket érintő sugárterápia Hormonális betegségek - pajzsmirigy-túlműködés - inzulinrezisztencia vagy cukorbetegség - hiperaldoszteronizmus - Cushing-kór - feokromocitóma - akromegália Egyéb betegségek - aorta koarktáció - arterioszklerózis - préeklampszia - akut intermittáló profíria - heveny ólommérgezés Gyógyszerek - nem-szteroid gyulladásgátlók - orális fogamzásgátlók - kortikoszteroidok - ciklosporin - eritropoetin Egyéb - kokain - alkoholizmus - édesgyökér fogyasztása nagy mennyiségben ## Kórélettan Az esszenciális (elsődleges) hipertóniával diagnosztizált emberek többségénél a magas vérnyomás a véráramlással szembeni fokozott ellenállásnak (a teljes perifériás ellenállásnak) tudható be, míg a perctérfogat (a szív teljesítménye) normális marad. Bizonyított tény, hogy egyes, a magas vérnyomást megelőző állapotban (prehipertóniában) lévő, vagy a magas vérnyomás határesetében szenvedő fiatalabb embereknél magas perctérfogat, emelkedett pulzusszám és normális perifériás ellenállás van jelen. Ezt a kondíciót nevezik hiperkinetikus borderline hipertóniának. Ezeknél az egyéneknél az igazolt esszenciális hipertónia szokásos jellemzői későbbi életszakaszukban alakulnak ki, ahogy a korral csökken perctérfogatuk és nő a perifériás ellenállás. Vitatott, hogy ez a minta jellemző-e mindazokra, akiknél végül hipertónia alakul ki. Az igazolt hipertóniánál fellépő fokozott perifériás ellenállás főként a kis artériák és kis verőerek érfalszűkületének tudható be. A hajszálerek számának vagy sűrűségének csökkenése is hozzájárulhat a perifériás ellenállás növekedéséhez. A hipertóniát összefüggésbe hozzák a perifériás erek rugalmasságának csökkenésével is, ami növelheti a vénás visszaáramlást és a szív előterhelését, és végül diasztolés diszfunkciót okozhat. Nem egyértelmű, hogy a fokozott aktív érszűkület szerepet játszik-e az igazolt esszenciális hipertóniában. A pulzusnyomás (a szisztolés és diasztolés vérnyomás közti különbség) gyakran emelkedik a hipertóniában szenvedő időseknél. Ez azt jelentheti, hogy a szisztolés nyomás rendellenesen magas, de a diasztolés nyomás normális vagy alacsony is lehet. Ennek az állapotnak az elnevezése izolált szisztolés hipertónia. A nagy pulzusnyomást a hipertóniában vagy izolált szisztolés hipertóniában szenvedő időseknél a fokozott artériás merevség magyarázza, amely szokásos kísérője az öregedésnek, és súlyosbíthatja a magas vérnyomás. A verőérrendszerek ellenállásának fokozódását hipertónia esetén többféleképpen is próbálták magyarázni. A bizonyítékok legtöbbje az alábbi okok valamelyikére vagy mindkettőre enged következtetni: - A vese só- és vízkezelésének zavarai, különösen a vesén belüli renin-angiotenzin rendszer rendellenességei - A szimpatikus idegrendszer rendellenességei Ezek a mechanizmusok nem zárják ki egymást, és valószínű, hogy a legtöbb esetben valamilyen mértékben mindkettő hozzájárul az esszenciális hipertóniához. Olyan elgondolás is felmerült, hogy az endothel diszfunkció (a vérerek belső felszínének diszfunkciója) és a véredények gyulladása is hozzájárulhat a magas vérnyomásnál előforduló fokozott perifériás ellenálláshoz és az érrendszeri károsodáshoz. ## Diagnózis A hipertónia diagnózisát a tartósan magas vérnyomás alapján állítják fel. Hagyományosan ehhez három különálló, vérnyomásmérővel végzett mérés szükséges, melyek között egy-egy hónap telik el. Magyar ajánlás szerint az orvosi rendelőben öt perces különbséggel két mérést kell végezni, majd ezek eredményét átlagolni. A hipertóniás betegek első felmérésének tartalmaznia kell a teljes kórtörténetet és a fizikális vizsgálatot. Mivel ma már rendelkezésre állnak 24 órás ambuláns vérnyomás-monitorok és otthoni vérnyomásmérő eszközök, és fontos, hogy az egészségügyi környezetben mért magasabb vérnyomás következtében ne legyen téves a diagnózis, a protokollok megváltoztak. Az Egyesült Királyságban jelenleg a legjobb gyakorlat szerint az egyszeri emelkedett klinikai leolvasást ambuláns mérés is követi. Az utókövetés kevésbé ideális esetben otthoni vérnyomásmérővel is végezhető, hét napon át. Az otthoni vérnyomásmérés előnye, hogy az orvos jobban meg tudja ítélni az antihypertenzív terápia hatékonyságát és a beteg életvitelét is kevésbé zavarja. Miután magas vérnyomást diagnosztizáltak, az orvosok megpróbálják meghatározni a kiváltó okot a kockázati tényezők és egyéb tünetek alapján (ha vannak ilyenek). A másodlagos hipertónia gyakoribb a serdülőkort még el nem ért gyermekeknél, és körükben a legtöbb esetben vesebetegség a kiváltó ok. Az elsődleges vagy esszenciális hipertónia gyakoribb a serdülőknél, és több kockázati tényezője van, köztük az elhízás és a családban előforduló magas vérnyomás. Laboratóriumi vizsgálatokat is lehet végezni a másodlagos hipertónia lehetséges okainak meghatározása céljából, és annak megállapítása érdekében, hogy a hipertónia okozott-e károsodást a szívben, a szemben, illetve a vesében. Általában sor kerül kiegészítő vizsgálatokra cukorbetegség és magas koleszterinszint tekintetében, mivel ezek az állapotok további kockázati tényezőket jelentenek szívbetegség kialakulása szempontjából, és kezelést igényelhetnek. Magyarországon ajánlott vizsgálatok hipertónia diagnózisakor - Rutin vizsgálatok - elektrokardiogram - vizeletvizsgálat - éhomi vércukor, vérkép - a vér kálium, kreatinin, húgysav értékei - lipid profil (9-12 óra éheztetést követően), összes koleszterol (Tchol), HDL és LDL koleszterin, TG - számított kreatinin clearance vagy GFR (glomeruláris filtrációs ráta) érték - Ajánlott vizsgálatok - echokardiográfia - carotis ultrahang - boka-kar index - szemfenéki kép - vércukor terheléses vizsgálat - ambuláns vérnyomás-monitorozás - pulzushullám-terjedés MA diagnózis felállítása során mérik a szérum kreatinint is, melynek révén felmérhető a vesebetegség jelenléte, ami a magas vérnyomásnak kiváltó oka és következménye is lehet. A szérum kreatinin önmagában túlbecsülheti a glomeruláris filtrációs rátát. A legújabb módszertani ajánlások szerint a glomeruláris filtrációs ráta becsléséhez (eGFR-hez) olyan prediktív egyenletek alkalmazása javallott, mint például az MDRD (Modification of Diet in Renal Disease) képlet. Az eGFR olyan vesefunkció-alapméréseket is biztosíthat, amelyek segítségével meg lehet figyelni bizonyos vérnyomáscsökkentő gyógyszerek vesefunkcióra kifejtett mellékhatásait. Ezenkívül a vizeletminták fehérjevizelés (proteinuria) vizsgálata is felhasználható a vesebetegség másodlagos indikátoraként. Elektrokardiogram (EKG) vizsgálat segítségével kereshető bizonyíték arra nézve, hogy a magas vérnyomás túlzottan igénybe veszi a szívet. Ez jelezheti azt is, ha a szívizomban vastagodás található (balkamrai hipertrófia), vagy ha a szívben korábban már előfordult kisebb zavar, például néma szívroham. Mellkasröntgen vagy echokardiogram segítségével is kereshetőek a szívnagyobbodás vagy szívkárosodás jelei. ## Szövődmények A hipertónia legáltalánosabb szövődményei - a koszorúér-betegség (szívinfarktusveszély); - a szívelégtelenség; - a különféle agyi szövődmények (pl. agyi érkatasztrófa), amelynek következménye lehet a lebénulás, beszédzavar, gondolkodási képtelenség; - a veseelégtelenség; - az érszűkület (ha cukorbetegséggel, dohányzással, magas vérzsírszinttel társul). Mivel a magas vérnyomás sokáig nem okoz panaszt, általában túl későn ismerik fel, amikor már egyéb károsodások is felléptek. Téves az a felfogás, hogy előrehaladott életkorban a magasabb vérnyomás is normálértéknek minősül, és nem okoz károsodást. Ezzel ellentétben az idősebb emberek a legveszélyeztetettebbek körébe tartoznak, ha magas a vérnyomásuk. A hipertónia kezeltetése ajánlott, ha a vérnyomás ismételten meghaladja a 140/90 Hgmm-es értéket. ## Megelőzés A hipertóniás betegek jelentős része nincs tudatában az állapotának. Az egész népességet érintő intézkedésekre van szükség a magas vérnyomás következményeinek csökkentése és a vérnyomáscsökkentő gyógyszerekkel folytatott terápia szükségességének visszaszorítása érdekében. A gyógyszeres kezelés megkezdése előtt életmódbeli változtatások javasoltak a vérnyomás csökkentése érdekében. A Brit Hipertónia Társaság (British Hypertension Society) 2004-es módszertani ajánlásai a következő életmódbeli változtatásokat javasolják mindenkinek, melyek összhangban állnak az Egyesült Államok magas vérnyomással kapcsolatos nemzeti ismeretterjesztő programja (National High BP Education Program) 2002-ben felvázolt ajánlásaival, és céljuk az elsődleges magas vérnyomás kialakulásának megelőzése: - Normál testsúly (pl. testtömeg-index 20-25 kg/m2) fenntartása - Étrendi nátriumbevitel csökkentése napi \<100 mmolra (\<6 g nátrium-klorid vagy \<2,4 g nátrium naponta) - Rendszeres aerob testmozgás végzése, például gyors gyaloglás (≥ 30 perc naponta, a hét szinte minden napján) - Az alkoholfogyasztás korlátozása férfiaknál legfeljebb napi három, nőknél legfeljebb napi két egységre - Gyümölcsben és zöldségben gazdag étrend követése (legalább öt adag naponta) Az eredményes életmódbeli változtatás a vérnyomást éppen annyira csökkentheti, mint a vérnyomáscsökkentő gyógyszer. Két vagy több életmódbeli változtatás kombinálásával még jobb eredményeket lehet elérni. ## Kezelés A Magyar Hypertonia Társaság által 2009-ben kiadott irányelvek alapján a vérnyomás csökkentése életmód-változtatással és/vagy gyógyszeres kezeléssel nagymértékben csökkenti a súlyos kardio-cerebrovaszkuláris eseményeket, illetve csökkenti a vesekárosodás mértékét. A terápia célja a vérnyomáscsökkentés mellett a célszerv károsodások és a társbetegségek gyógyítása is. A magas vérnyomástól szenvedő beteg teljes állapotának felmérése után határozzák meg, hogy milyen kockázati csoportba tartozik és ennek megfelelően milyen kezelésre (azonnali antihypertensív gyógyszeres terápia, további monitorozás, életmódbeli változtatások, egyéb rizikófaktorok kiiktatása) van szüksége. Ilyenkor megjelölik az elérni kívánt célvérnyomásértékeket is (120–140/70–80 Hgmm). ### Életmódbeli változtatások A magas vérnyomás kezelésének első fajtája azonos az ajánlott megelőző életmódbeli változtatásokkal, és a következőket elemeket tartalmazza: étrendi változtatások, testmozgás, túlsúlycsökkentés, egészségesebb étrend, dohányzás abbahagyása és a kávé (koffein) fogyasztásának csökkentése. Mindezekről a változtatásokról kimutatták, hogy jelentősen csökkentik a hipertóniában szenvedők vérnyomását. Az életmódbeli változások akkor is ajánlottak, ha a vérnyomás olyan szintre emelkedik, amely indokolja az azonnali gyógyszerezést. A hipertónia visszaszorítása érdekében a lelki stressz csökkentését célzó különböző programokat hirdetnek, mint például a biofeedback (biológiai visszacsatolás), a relaxáció, vagy a meditáció. A tudományos vizsgálatok azonban többnyire nem támasztják alá ezek hatásosságát, mivel ezek a tanulmányok általában gyenge minőségűek. #### Étrendi változtatások Jelentős előnyökkel jár az étrendi változtatás, mint például az alacsony nátriumtartalmú étrend. A hosszú távú (több mint 4 hetes) alacsony nátriumtartalmú étrend fehérbőrű embereknél hatékonyan csökkenti a vérnyomást, mind magas, mind normális vérnyomásúaknál. Szintén csökkenti a vérnyomást a gyümölcsökben, zöldségekben, alacsony zsírtartalmú tejtermékekben gazdag étrend (ún. DASH étrend), amelyet az Egyesült Államokban a National Heart, Lung, and Blood Institute népszerűsít. Az étrend egyik fő jellemzője a nátriumbevitel korlátozása, bár az étrend káliumban, magnéziumban, kalciumban, valamint fehérjében is gazdag. Magas vérnyomás esetén az alkoholfogyasztást férfiaknál napi 20-30 grammban, nőknél 10-20 grammban célszerű korlátozni, kivéve, ha valamelyik társbetegség miatt az alkoholfogyasztás ellenjavallt. #### Fizikai aktivitás A magas vérnyomás kezelésére ajánlott az életkornak megfelelő aerob kapacitás 70%-át, illetve a szubmaximális szívfrekvenciát nem meghaladó, rendszeres fizikai aktivitás: gyaloglás, kocogás-futás, kerékpározás, úszás legalább hetente háromszor, de lehetőleg minden nap, alkalmanként 30-60 perces időtartamban. A fizikai mozgás hatására értágító anyagok (nitrogén-monoxid, prosztaglandin, endorfin) szintje megnő a vérben, míg csökken az ereket szűkítő anyagok szintje. Emellett javul az endotheldiszfunkció és ezzel párhuzamosan az erek tágulékonysága is. A fizikai mozgás hatására csökkenő nyugalmi pulzusszám, csökkenő pulzus- és perctérfogat szintén vérnyomást csökkentő hatású. A mozgás emellett mérsékli az elhízást, jó hatással van az általános közérzetre és csökkenti a belső feszültséget, a stresszt is. A fentiek ellenére nem ajánlott az ellenőrzés nélküli testedzés, a nagyon magas pulzusszámot eredményező sportok, vagy a préseléssel, erőlködéssel járó sportok. ### Gyógyszeres kezelés A magas vérnyomás kezelésére jelenleg többféle vérnyomáscsökkentő gyógyszer létezik, amelyek különböző csoportokba oszthatók. A kardiovaszkuláris kockázat (beleértve a szívinfarktus és a stroke esélyét) és a mért vérnyomásérték határozzák meg az előírt gyógyszereket. A vérnyomáscsökkentő készítmények alkalmazásának alapelvei (a készítménytől függetlenül): - nagy kardiometabolikus kockázat mellett már emelkedett vérnyomás esetén is szükséges a gyógyszeres kezelés - a kezelést a gyógyszer(ek) legkisebb hatékony dózisával kell elkezdeni - napi egyszeri adagolású, 24 órás hatású készítmények javasoltak - törekedni kell a vérnyomás mielőbbi normalizálására - a nagyobb hatékonyság érdekében és elsősorban magas kockázatú betegeknél, illetve ha a beteg vérnyomása 20/10 Hgmm-rel magasabb a célvérnyomásnál, szükséges lehet rögtön a gyógyszer-kombinációk alkalmazása Amennyiben gyógyszeres kezelésre kerül sor, a JNC-7 (amerikai) módszertani ajánlás azt javasolja, hogy az orvos kísérje figyelemmel a kezelést és mérje fel a gyógyszer hatására kialakult kedvezőtlen változásokat. Ha a vérnyomás 5 Hgmm-rel csökken, 34%-kal csökken a stroke kockázata és 21%-kal az isémiás szívbetegségé. A vérnyomás csökkentése a következő betegségek kockázatát is csökkenti: demencia (elbutulás), szívelégtelenség és szív- és érrendszeri betegségek következményeként bekövetkező halandóság. A kezelés célja, hogy a vérnyomást legalább 140/90 Hgmm alá szorítsa, a cukorbetegségben vagy vesebetegségben szenvedőknél pedig ennél is alacsonyabbra. Néhány egészségügyi szakember 120/80 Hgmm alatti vérnyomást ajánl. Ha a kezelés megkezdésekor kitűzött célvérnyomást nem sikerül elérni vagy beállítani, további kezelésre van szükség. A megfelelő gyógyszer és kezelés kiválasztásának legalkalmasabb módját meghatározó irányelvek az idők során változtak és országonként is eltérnek. Nincs egyetértés a szakértők között abban, hogy melyik a legjobb gyógyszer. A Cochrane Együttműködés, az Egészségügyi Világszervezet (WHO), és az Egyesült Államok irányelvei kezdeti kezelésnek az alacsony dózisú tiazid típusú vizelethajtók használatát javasolják. A brit ajánlások a kalciumcsatorna-gátlók használatát részesítik előnyben 55 éves kor felett, valamint afrikai és karibi származású betegek esetén. Ugyanezek az ajánlások az ACE-gátlók (angiotenzin-konvertáló enzim gátlók) használatát javasolják a fiatalabb betegek számára. Japánban a következő hat gyógyszercsoport bármelyikét előírhatja az orvos: kalciumcsatorna-gátlók, ACE-gátlók, ARB-k (angiotenzin-receptor blokkolók), tiazid vizelethajtók, béta receptor blokkolók, és alfa receptor blokkolók. Az alfa-blokkolókat kivéve az előbb felsorolt gyógyszerek javasoltak Kanadában is. #### Kombinált gyógyszeres kezelés Sok embernek egynél több gyógyszerre van szüksége a hipertónia szabályozásához. A JNC7 (amerikai) és az ESH-ESC (európai) módszertani ajánlások azt támogatják, hogy kétféle gyógyszerrel kezdjék a kezelést azok, akiknek a szisztolés vérnyomása több mint 20 Hgmm-rel, a diasztolés pedig több mint 10 Hgmm-rel magasabb az ideálisnál és vagy többletkockázatú betegek esetén. A renin–angiotenzin rendszer gátlói és a kalciumcsatorna-blokkolók, valamint a renin-angiotenzin rendszer gátlói és a vizelethajtók együttes használata a leggyakoribb. Többek között a következő kombinációk elfogadhatóak, illetve különösen hatékonyak: - Béta-blokkolók és vizelethajtók - ACE-gátló vagyangiotenzin-II—receptor blokkolók és vizelethajtók - Dihidropiridin-típusú kalciumcsatorna-blokkolók és béta-blokkolók - Dihidropiridin-típusú kalciumcsatorna-blokkolók és ACE-gátlók vagy angiotenzin-II—receptor blokkolók A következő kombinációk nem ajánlottak: - Nem dihidropiridin-típusú kalcium-blokkolók (mint a verapamil vagy a diltiazem) és béta-blokkolók - Kettős renin-angiotenzin rendszergátlás (pl. angiotenzin-konvertáló enzim /ACE-gátlók + angiotenzin-receptor blokkolók) - A renin-angiotenzin rendszer gátlói és béta-blokkolók - Béta-blokkolók és anti-adrenerg gyógyszerek. Ahol lehetséges, a következő kombináció kerülendő, mivel heveny veseelégtelenséget okozhat: ACE-gátló vagy angiotenzin-II—receptor blokkoló, vizelethajtó és nem-szteroid gyulladáscsökkentő gyógyszerek (NSAID) (a szelektív COX-2 gátló és a vény nélkül kapható gyulladáscsökkentő gyógyszereket is beleértve). Az ausztrál egészségügyi irodalomban ennek csúfneve „háromszoros átok” (triple whammy). Olyan gyógyszerek is kaphatók, amelyek kétféle gyógyszer kombinációját tartalmazzák. Bár ezek kényelmi szempontból vonzóak, leginkább azok számára megfelelőek, akiknél az egyes gyógyszerek dózisa be van állítva. ### Időseknél A hipertónia mérsékelt és súlyos eseteinek kezelése csökkenti a halálozási arányt és a szív- és érrendszeri mellékhatásokat a 60 évnél idősebbek körében. A 80 évnél idősebbek között a kezelés nem szorítja vissza jelentősen a halálozási arányt, de csökkenti a szívbetegség kockázatát. A javasolt célérték 140/90 mmHg-nél alacsonyabb vérnyomás, ezt Amerikában elsősorban tiazid vizelethajtókkal próbálják elérni. A felülvizsgált brit irányelvek a kalciumcsatorna-gátlók használatát részesítik előnyben, a klinikai célérték 150/90 mmHg alatti érték, vagy 145/85 mmHg alatti érték otthoni vagy ambuláns vérnyomásmérővel mérve. ### Rezisztens hipertónia A rezisztens hipertónia olyan magas vérnyomás, ami a célérték felett marad három különböző csoportba tartozó, magas vérnyomást célzó gyógyszer együttes használata ellenére is. A rezisztens hipertónia kezelésére az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban is kiadtak egy módszertani ajánlást. ## Hasznos tudnivalók Diagnózis felállításakor az orvos elsőként részletesen kikérdezi a beteget, feltérképezi az esetleges korábbi betegségeket, a család kórtörténetét. Hipertónia esetén a legfontosabb diagnosztikai eljárás a vérnyomás mérése. A legrégebbi vérnyomásmérő a ma is legmegbízhatóbbként számontartott higanyos manométer. A legelterjedtebb eszköz az aneroid manométer, de otthoni körülmények között végzett vérnyomásmérésre alkalmas a digitális vérnyomásmérő is. Ajánlatos ötpercnyi pihenés után újramérni a vérnyomást. A betegek egy részénél már a kórházi környezet, az orvosi vizsgálat miatti izgatottság is vérnyomás-emelkedést okoz, ezt nevezik „fehérköpeny-hipertóniának”. Ennek kiküszöbölése szempontjából fontos az otthoni, napi többszöri vérnyomásmérés. A terhelési vérnyomásértékek is fontos információt szolgáltatnak, továbbá a vér- és vizeletanalízis, a vesék és a szív ultrahangos vizsgálata, a szemfenéki kép megtekintése, elektrokardiogram készítése stb. is segíthet a diagnózis felállításában. A gyógyszeres kezelés mellett a beteg is nagyon sokat tehet egészsége helyreállítása érdekében. Javallott a „káros életmód” megváltoztatása, mint például: - a dohányzás, túlzott alkoholfogyasztás abbahagyása; - az étkezési szokások megváltoztatása: több zöldség és gyümölcs fogyasztása, a sóbevitel csökkentése, az állati zsírok növényi olajokkal, a húsételek hallal való helyettesítése. A túlsúlyos, magas vérnyomásban szenvedő betegek számára a legfontosabb a testsúly csökkentése. Általános felfogás szerint minden leadott kilogramm 2 mmHg-rel csökkenti a vérnyomást. Ezek mellett ajánlott a stressz megszüntetése, valamint a testmozgásra fordított idő növelése. A mozgás kedvezően befolyásolja a zsír- és cukoranyagcserét, segít a fogyásban. ## Vérnyomáscsökkentő gyógyszerek A magas vérnyomás visszaszorítását úgynevezett antihipertenzív gyógyszerek is elősegíthetik, amelyek hatásuk alapján négy nagyobb csoportba oszthatóak: - a nátriumürítést fokozó vizelethajtók; - a szimpatikus idegrendszerre ható szerek; - az értágítók; - a kalciumcsatorna-gátló gyógyszerek. Az orvosok előszeretettel írnak fel enalapril alapú készítményeket, ezeknek azonban (mint minden gyógyszernek) súlyos mellékhatásai lehetnek: - száraz, szaggató köhögés; - torokfájás, rekedtség, hörghurut, nehézlégzés; - az orrmelléküregek gyulladása, nátha; - a hörgők légszomjjal járó görcsös (asztmás) összehúzódása; - a tüdők gyulladásos beszűrődése; - a szájnyálkahártya és a nyelv gyulladása, szájszárazság. ## Fordítás ## Ajánlások - Az Egészségügyi Minisztérium szakmai irányelve – A hypertoniabetegség kezelése (2005) - A Magyar Hypertonia Társaság 2009. november 10-i konszenzus konferenciáján elfogadott, a Belgyógyászati Szakmai Kollégium 2009. november 25-i ülésén jóváhagyott „A hypertoniabetegség felnőttkori és gyermekkori kezelésének szakmai és szervezeti irányelvei” (2009)
90,921	Amerika Kapitány	26,597,946	null	[ "Filmszereplők", "Marvel Comics-szereplők" ]	thumb\\|220px\\|Amerika Kapitány viaszfigurája Chris Evans színészről mintázva, aki a Marvel Studios filmjeiben alakítja Steve Rogerst Amerika Kapitány (eredeti nevén Captain America, fonetikusan: //) Joe Simon író és Jack Kirby rajzoló kitalált szereplője, szuperhős a Marvel Comics képregényeiben. Első megjelenése az amerikai kiadó elődje, a Timely Comics Captain America Comics nevű füzetének első számában, 1940 decemberében volt. A szereplő visszatérő kísérő jelzői közé tartozik „a csillagos-sávos bosszúálló” és „a szabadság őrzője”. Amerika Kapitány titkos személyazonossága Steve Rogers, aki az 1940-es évek elején jelentkezett szolgálatra az Egyesült Államok hadseregébe, hogy hazáját szolgálva a tengelyhatalmak ellen harcoljon. A fiatalembert a szolgálatra alkalmatlannak találták, de éppen gyenge testalkata miatt részt vehetett egy titkos katonai kísérletben. Ennek során Rogers izomzata, reflexei és állóképessége az emberi szervezet természetes lehetőségein és terhelhetőségén belül a tökéletességig fejlődött. Amerikai Kapitány, mint hazafias szereplő történeteit az évtizedek folyamán, a korszakoknak megfelelően erősebben vagy gyengébben hatotta át a politikai propaganda és a polgári öntudat. A második világháború évei alatt megjelent kalandjaiban, ifjú társával, Buckyval a nemzetiszocializmus ellen küzdött, majd az 1950-es évek elején, az amerikai képregény aranykorának végén a kommunista ideológia ellen harcolt. Az 1970-es években a szereplőt a hitevesztettsége jellemezte. Figyelme új társával, az afroamerikai Sólyommal az Egyesült Államok belső problémái felé fordul, majd a 2000-es években a terrorizmussal vette fel a harcot. Amerika Kapitány kiadója legsikeresebb szuperhőse volt a második világháború évei alatt. A háború után a szereplő népszerűsége, akárcsak más szuperhősöké is, fakulni kezdett, és csak az 1960-as években tért ismét vissza a képregények oldalaira, mint kiadója új szuperhős csapatának, a Bosszú Angyalainak állandó tagja és vezetője. Visszatérése után a szereplő kalandjainak legsikeresebb és elismertebb írói Stan Lee, Steve Englehart, J. M. DeMatteis, Mark Gruenwald és Ed Brubaker voltak. A hazafias szereplő történeteit gyakran itatta át az Egyesült Államok politikai hangulata, és alkotói ezeken keresztül közvetetten gyakran bírálták az ország vezetését, az általuk elkövetett hibákat, vagy éppen hívták fel az olvasó figyelmét az ezeknél sokkal súlyosabb társadalmi problémákra. Amerika Kapitány személyiségének ábrázolása a második világháborútól kezdődően az Egyesült Államokat ért 2001. szeptember 11-ei terrortámadáson át folyamatosan, íróról íróra változott és fejlődött. A kezdetben az országot jelképező szuperhős idővel az amerikai álom megtestesítőjévé vált, miközben hazafias mivolta mindvégig megmaradt. ## A szereplő megszületése Amerika Kapitány megszületése két fiatal alkotó, Joe Simon és Jack Kirby nevéhez fűződik. Kirby illusztrátori és rajzolói pályafutását különböző sajtóügynökségek munkatársaként kezdte, de egy ideig a Fleischer Studios alkalmazottjaként animációs filmeken is dolgozott. A nála néhány évvel idősebb Simon több újságnál, köztük a Rochester Journal-Americannél, és a Syracuse Heraldnál is dolgozott. A két fiatalember 1939 végén, 1940 elején ismerkedett meg egymással a Fox Feature Syndicate-nél. Néhány hónappal azután, hogy Kirby a sajtóügynökségnek kezdett dolgozni, Simon mint a képregényrészleg főszerkesztője szerződött a vállalathoz. Közös munkáik során igen jó baráti és munkakapcsolat alakult ki kettejük között. 1940-ben a Timely Comics kiadója, Martin Goodman látva a National Publications, a későbbi DC Comics Supermanjének, Batmanjének és más új szuperhős-szereplőinek sikerét az akkor még kibontakozóban lévő képregénypiacon, Simont, a Timely akkori főszerkesztőjét bízta meg, hogy alkosson saját szuperhősöket a kiadó számára. Simon, mielőtt nekilátott volna a hős kigondolásának, először egy gonosztevőt keresett a számára. Választása Adolf Hitlerre, Németország és a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt akkori vezetőjére esett, akiben véleménye szerint „megvolt minden, amit az amerikaiak gyűlöltek”. „Az Ötödik sugárúton voltam az éjszakai buszon, új szereplőkön gondolkodtam, és azon, hogy a legsikeresebbek azok a képregények, amelyekben remek gonosztevők vannak, mint például Pingvin a Batmanben. Akkoriban a nácik valósággal elszabadultak Németországban, és Adolf Hitler is egyre többet szerepelt a sajtóban, így arra gondoltam: »Miért nem használunk egy valós gonosztevőt, ahelyett hogy kitalálunk egyet?«” – nyilatkozta Simon. A hős neveként először a Szuper Amerikai merült fel Simonban, de úgy érezte, hogy már így is rengeteg olyan képregényszereplő tűnt fel, akiknek a nevében a „szuper” szerepelt. Az általa elképzelt szereplő, aki végül az Amerika Kapitány nevet kapta, vázlatainak elkészítése után Goodmannel egyeztetve dolgozta ki a részleteket. A hős polgári neve, a Steve Rogers, a hadseregben használt „roger”, vagyis ’értettem’ kifejezésből származott. Amerika Kapitány öltözéke egy mindenki által ismert hazafias jelképen, az Egyesült Államok zászlaján alapult. A szereplő láncinget és sisakot viselt, mely utóbbit szárnyak díszítettek, utalva Mercurius római istenre, a gyorsaság megszemélyesítőjére. Fegyverként pajzsot hordott, akár egy „újkori kereszteslovag”. Megalkotói szándéka szerint Amerikát, az amerikai álmot testesítette meg. A kiadó döntése szerint Amerika Kapitány rögtön saját füzetet kapott, ellentétben más új szereplőkkel, akik általában antológiákban mutatkoztak be. Goodman mihamarabb szerette volna kiadni a képregényt, amit ezért Simon két fiatal rajzolóra, Al Avisonre és Al Gabrielre akart bízni. Kirby, akivel közösen már több szereplőt is alkottak a Timely számára, azonban szintén ragaszkodott a hazafias szuperhőshöz. Bár Simon nem volt meggyőződve róla, hogy Kirby a szoros határidőn belül el tudja készíteni a rajzokat, végül neki adta a munkát. „Lehet, hogy ott volt két Al, de Jack Kirby csak egy van” – írta visszaemlékezéseiben Simon, aki Kirbyt mindig is Amerika Kapitány társalkotójának tekintette. Véleménye szerint „ha nem Kirby rajzolta volna, talán nem is lett volna belőle semmi”. Simon emellett olyan, abban az időben különös kedvező szerződést kötött Goodmannel, mely Kirby és számára százalékos részesedést biztosított az általuk megalkotott szereplő által termelt haszonból. ## Szerepléseinek története ### A képregény aranykora A Captain America Comics első száma 1940 decemberében, de 1941 márciusi borítódátummal jelent meg, egy évvel a Pearl Harbor elleni japán támadás előtt, melynek hatására az Egyesült Államok belépett a második világháborúba a szövetséges hatalmak oldalán. A kiadvány borítóján Amerika Kapitány volt látható, ahogyan ökölcsapást mér Németország akkori vezetőjére, Adolf Hitlerre, bár magában a füzetben a hős nem Hitlerrel, hanem egy szintén kitalált szereplővel, Vörös Koponyával vette fel a harcot. Joe Simon bevallása szerint a szereplő leggyengébb eleme az eredettörténete volt, melyben a gyenge testalkatú Steve Rogersből egy titkos kísérlet során szuperkatona vált. Hogy titokban tartsa személyazonosságát, Rogers álruhát öltött, a szolgálati helyéül kijelölt táborban pedig az ügyetlen és kétbalkezes közkatona szerepét játszotta. „Nem sokat törtük a fejünket az eredettörténeten. Minél gyorsabban az akcióhoz akartunk jutni” – nyilatkozta az író. A kor más hasonló képregényeivel összehasonlítva Amerika Kapitány történeteinek Jack Kirby által „megkoreografált” jeleneteiben a szereplők mozgását, mozdulatait felnagyított energikusság és dinamizmus jellemezte. Kirby a legdrámaibb beállítást keresve, és a monotonitást kerülve, szívesen változtatta a panelek nézőpontjait és elrendezését, melyek kereteiből a szereplők gyakran ki is léptek. Amerika Kapitány, oldalán ifjú társával, Buckyval, már első szereplése alkalmával kiemelkedően sikeres volt. A Captain America Comics első számából közel egymillió példányt értékesített a kiadó. A hazafias hős első megjelenésének idejében az Egyesült Államok kormánya még nem foglalt állást Hitler politikájával szemben. Két évvel az első szám megjelenése előtt, 1939 februárjában, a Német–Amerikai Szövetség szervezésében még 20 000 nemzetiszocialista szimpatizáns gyűlt össze a Madison Square Gardenben, ahol a fehér faj, az „igaz hazafiak” jogait hirdették. Amerika Kapitány megszületése szándékosan erősen politikai hangvételű volt. „A háború ellenzői jól szervezettek voltak. Mi is hallatni akartuk a mondanivalónkat” – emlékezett vissza később Simon. A Captain America Comics első és második számának megjelenése után az alkotópáros egyre több fenyegető levelet és telefonhívást kapott, a Timely Comics más munkatársai pedig gyanús személyekre is felfigyeltek a kiadó irodaépülete előtt. Mivel néhány alkalmazott félt elhagyni az irodát, az esetet jelentették a rendőrségnek, hogy a járőrök biztosítsák az épületet. A Timely szerkesztőségét még maga New York akkori polgármestere, Fiorello LaGuardia is felhívta, hogy személyesen garantálja a kiadó munkatársainak biztonságát. Bár az MLJ Comics Pajzs nevű szereplője időben megelőzte, ennek ellenére Amerika Kapitány lett a legismertebb és legidőtállóbb hazafias szuperhős azok közül, akik a második világháború évei alatt születtek. A képregények oldalain Amerika Kapitány szembeszállt a németekkel, a japánokkal és más, az Egyesült Államokat és szövetségeseit fenyegető ellenséggel. A ponyvairodalom sémáit követő, hangzatos című történetekben számos groteszk és bizarr külsejű szereplővel is összemérte az erejét, akik felett mindig fölényes győzelmet aratott. Amerika Kapitány történeteinek képi világában éppúgy megfigyelhető volt az ország ellenségeinek gúnyoló ábrázolása, mint a korabeli populáris kultúra más területein. Ez különösképpen igaz a japánokra, akiket rikítóan sárga bőrű, kiálló fogú, erősen vágott szemű és kerek, vastag szemüveget viselő alakokként ábrázoltak, szinte majmokként. Amerika Kapitány hamar a Timely Comics legnépszerűbb képregényhősévé vált. Füzeteinek eladott példányszáma sokáig megközelítette a havi egymillió darabot, mellyel meghaladta a Time magazin értékesítését, a kor legsikeresebb szuperhősei közé, a National Publications Supermanjének és Batmanjének, valamint a Fawcett Comics Marvel Kapitányának társaságába emelték. A Captain America Comics egyike volt azon 189 időszaki kiadványnak, melyet az Egyesült Államok Hadügyminisztériuma, a füzet politikai tartalmát tekintetve, megfelelőnek talált arra, hogy előzetes átolvasás nélkül eljuttassa katonái számára. Amerika Kapitány nem csak a képregények lapjain szállt szembe az ország ellenségeivel. A kiadó a szereplőn keresztül arra biztatta olvasóit, hogy a hős hivatalos, ’A szabadság őrzői’ nevű rajongói körébe jelentkezők a tíz centes klubtagsági díjból inkább vegyenek az Államok háborús kiadásainak támogatására kiadott bélyeget, valamint gyűjtsenek papírt és fémet. A Timely később az olvasók által befizetett tagsági díjat felajánlotta a hadügyminisztériumnak. Simon és Kirby Amerika Kapitány révén hírnévre tett szert a szakmában, viszont az anyagiak tekintetében nem tudtak közös megegyezésre jutni Goodmannel. Simon úgy gondolta, hogy Goodman nem a megállapodásnak megfelelő összeget fizeti nekik. Az alkotópáros ezért, Goodman tudta nélkül, a Timely Comics mellett a National Publicationsnek is dolgozni kezdett. Mikor Goodman ezt megtudta, Simonnak és Kirbynek el kellett hagynia a kiadót és Amerika Kapitány sorozatát. Munkájukat a Captain America Comics 10. száma után, 1942 elején más alkotók vették át. A történetek írói között volt többek között Otto Binder, Bill Finger és Manly Wade Wellman, rajzolói Al Avison, Vince Alascia és Syd Shores voltak, több borító pedig Alex Schomburg munkája volt. A kiadvány írói között volt a fiatal pályakezdő Stan Lee is, akinek a Captain America Comics harmadik számában jelent meg először egy rövid prózája. Amerika Kapitány megjelenései népszerűsége miatt nem csak saját sorozatára korlátozódtak. 1941 és 1946 között többször szerepelt a kiadó más füzeteinek, így az All Winners Comics, a Marvel Mystery Comics, a USA Comics és az All Select Comics oldalain is. #### Az atomkor Amerika Kapitány népszerűsége nagyban kapcsolódott olvasóközönségnek közhangulatához a háborút illetően. Az 1944 októberében megjelent Captain America Comics 42. száma volt az első, melynek borítóján Amerika Kapitány már nem Amerika háborús ellenségeivel, hanem köztörvényes bűnözőkkel szállt szembe. A háború utolsó évében a szuperhősök, és velük együtt Amerika Kapitány népszerűsége is fakulni kezdett. Az 58. számban Steve Rogers a katonai egyenruháját civil öltönyre cserélte, a 60. számban pedig már középiskolai tanárként jelent meg. Az 1946 őszén megjelent All Winners Comics 19. számában a Győztesek, a Timely első szuperhős csapatának tagja lett. Miután Bucky egy 1948-as történet során megsérült, helyét Amerika Kapitány barátnője, Betsy Ross vette át Aranylány néven. Az új, csinos női szereplővel, a kiadó az olvasókat próbálta visszahódítani, illetve újakat megnyeri. Az egyre csökkenő eladott példányszám miatt a Captain America Comics végül a 75. számával, 1950 februárjában fejeződött be, melyben maga Amerika Kapitány már nem is szerepelt. Stan Lee különösképpen kötődött a szereplőhöz, és gyakorlatilag a sorozat megjelenése folyamán végig közreműködője volt, még aközben is, hogy katonai szolgálatot teljesített. Az új, egyre népszerűbb műfaj a képregény médiumában a horror lett. Az új irányzathoz igazodva a sorozat utolsó két száma Captain America’s Weird Tales, vagyis ’Amerika Kapitány különös történetei’ címen jelent meg. Sorozata megszűnése után néhány évvel Amerika Kapitány újra visszatért két régi bajtársával, a Fáklyával és a Torpedóval a Young Men 24. számában, melyet a Timely 1950-es évekbeli utóda, az Atlas Comics adott ki. Az Atlas megpróbálta újraindítani Amerika Kapitány saját sorozatát is. A mccarthyzmus szellemében a hazafias hős ezúttal az Egyesült Államokat fenyegető új hidegháborús veszéllyel, a kommunista fenyegetéssel szállt szembe. A történetek írója Stan Lee, rajzolója a pályája kezdetén álló John Romita volt. A „komcsiverő” Amerika Kapitány emellett a Young Men és a Men’s Adventures számainak több történetében is szerepelt. Mivel azonban a szereplő továbbra sem volt képes felkelteni az olvasók érdeklődését, újraindított sorozatát a kiadó a harmadik szám után, 1954 szeptemberében, a 78. számmal ismét megszüntette. Romita későbbi nyilatkozata szerint ehhez nem csak az olvasói igények változása, hanem a korabeli politikai közhangulat is nagyban hozzájárult. „A koreai háború miatt az amerikai zászló azokban az időkben mocskos szónak számított. Látszólag feleslegesen léptünk háborúba. [...] Az emberek véleménye szerint Amerika az amerikai zászlót az emberek biztonsága elé helyezte... [...] Egy darabig Amerika Kapitány neve mocskos szó volt.” – mondta Romita. ### Az ezüstkor Az 1950-es évek második felében, az amerikai képregény ezüstkorának beköszöntével a sci-fi és misztikus történetek után a szuperhős szereplők ismét kezdtek visszatérni és népszerűvé válni. Amerika Kapitány az Atlas Comics utódaként létrejött Marvel Comics által kiadott Strange Tales 114. számában, 1963 novemberében, az ezüstkor közepén tért vissza a képregények oldalaira. Ebben az időben az antológiában a kiadó új szuperhős csapatának, a Fantasztikus Négyesnek egyik ifjú tagja, Fáklya önálló kalandjai szerepeltek. A Captain America címet viselő történetben látszólag visszatért a második világháború legendás hazafias hőse, akiről azonban hamar kiderült, hogy valójában csak egy álruhás bűnöző. A történet írója, Stan Lee, és alkotótársa, Jack Kirby ezzel mintegy előkészítették az aranykor népszerű szuperhősének nem sokkal későbbi tényleges visszatérését. Amerika Kapitány első valódi szereplésére szűk fél év múlva, 1964 márciusában, a The Avengers, a Bosszú Angyalai nevű szuperhős csapat sorozatának 4. számában került sor. A történetben a Bosszú Angyalai az Atlanti-óceán északi jeges vizeiben találnak rá Amerika Kapitány hibernálódott testére, aki a második világháború végén egy küldetés során zuhant az óceánba, ifjú társa, Bucky pedig életét vesztette. Amerika Kapitány állandó szereplője lett a The Avengers sorozatának mint a Bosszú Angyalai tagja és vezetője. Önálló kalandjai a Tales of Suspense oldalain szerepeltek az antológia 59. számától kezdődően, megosztva a kiadványt a Bosszú Angyalai egy másik szuperhősével, Vasemberrel. A történetek rendszeres írója Stan Lee, rajzolója Jack Kirby lett, aki Joe Simonnal való egykori közös munkáját követően, 1942 óta először dolgozhatott ismét az általuk megalkotott szereplő kalandjain. Bár Amerika Kapitány ismét gyakori szereplőjévé vált kiadója füzeteinek, Lee később úgy nyilatkozott, hogy kezdetben nem igazán tudta eldönteni, hogyan kezelje a „kort tévesztett” szereplőt. Az író ennek ellenére tudatosan törekedett összekötni a szereplőnek az 1940-es évek folyamán megjelent kalandjait és a kiadó az ezüstkor során megújult kitalált világát. Emellett kiszorította, illetve átértelmezte Amerika Kapitánynak az 1950-es évek első felében, a mccarthyzmussal átitatott kalandjait is. Ennek a szellemében tűnt fel Amerika Kapitány a Sgt. Fury and His Howling Commandos című füzetben is, melynek történetei, akárcsak a Tales of Suspense oldalain megjelenők nagy része, a második világháborúban játszódott. Bár a kiadó más füzeteiben is történt már utalás a Timely aranykori világának és a Marvel jelenkorának kapcsolatára, Nick Fury és Amerikai Kapitány közös története azonban egyértelművé tette az olvasók számára az összefüggést. Amerika Kapitány eredettörténete a képregények ezüstkorának egyik szintén gyakran felidézett eseménye volt. Lee a visszatekintő történetekben a régi elemeket felhasználva sokkal valóságosabbnak és természetesebbnek ábrázolta a szereplőket, ahogyan azt az 1940-es években, az elsősorban a gyerekeket célzó történetek tették. A Tales of Suspense 99. száma után Amerika Kapitány és Vasember saját sorozatot kapott. 1968 áprilisában, a Tales of Suspense számozását folytatva jelent meg a Captain America 100. száma. Kirby a sorozat 109. számáig maradt Amerika Kapitány kalandjainak rajzolója, munkáját a 116. számmal Gene Colan vett át. A sorozat 117. számában szerepelt először a Marvel Comics új afroamerikai szuperhőse, Sam Wilson, Sólyom, aki röviddel ezután Amerika Kapitány társa és a sorozat másik címszereplője lett. Bár egyes vélemények szerint az új, tipikusan sztereotip pozitív-negatív fekete bőrű szereplő bemutatásának elsősorban kereskedelmi okai voltak, Amerika Kapitány és Sólyom volt az első fekete és fehér bőrű szuperhős páros az amerikai képregény történetében. A vietnámi háború évei alatt a sorozat olvasóit, tükrözve a Egyesült Államok lakosságának közhangulatát, megosztotta a kormány külpolitikája. A füzet levelező rovatában egyaránt jelentek meg a háborút támogató és ellenző olvasók írásai. A kiadó, ellentétben a második világháború éveinek kormányzati propagandájának aktív támogatásával, ezúttal a hátországban tartotta Amerika Kapitányt. A szerkesztőség állásfoglalása szerint a szereplő „nem magának az Egyesült Államoknak a képviselője, hanem az amerikai eszményeké”. A délkelet-ázsiai konfliktusra csupán néhány történetben történet utalás, és még ritkábban játszott szerepet egyesek cselekményében. Amerika Kapitány és társa, Sólyom, a vietnámi háborúban való aktív részvétel helyett, valamint a szuperbűnözőkkel való harc mellett, inkább az Egyesült Államok belső problémáira, a szegénységre, a rasszizmusra, a környezetszennyezésre és a politikai korrupcióra hívta fel a figyelmet. ### A bronzkor Amerika Kapitány képregénysorozatának címe a 134. számától Captain America and the Falconra változott, így társa, Sólyom, a képregény másik címszereplőjévé lépett elő. Nem sokkal ezt követően John Romita visszatért mint rendszeres rajzoló, a 142. számtól pedig Gary Friedrich vette át Stan Lee munkáját. A füzet állandó rajzolója néhány számmal később Sal Buscema lett, Steve Englehart pedig egy évvel később, a 153. számától, 1972 szeptemberében lett a sorozat írója. A kiadó ebben az időben az alacsony eladott példányszám miatt sorozat megszüntetését fontolgatta. Az 1970-es évek eleje, a fokozódó társadalmi elégedetlenség a kormány politikájával, elsősorban a vietnámi háborúval szemben, nem kedvezett a hazafias hős számára, aki az amerikai zászló színeit viselte. Englehart véleménye szerint Amerika Kapitány füzete nem tartozott Lee legkedvesebb sorozatai közé, így annak történetei idővel unalmassá és ismétlődővé váltak. A Leet követő írók, így például Friedrich, vagy a csupán néhány történeten dolgozó Gerry Conway sem igazán tudtak megfelelő irányvonalat kidolgozni a szereplő számára. Englehart első Amerika Kapitány-történetének megjelenése után hat hónappal a szereplő füzete már a Marvel legsikeresebb kiadványaihoz tartozott. Az író korai történeteiben elkülönítette egymástól a főhőst, Steve Rogerst az 1950-es évek „komcsiverő” Amerika Kapitányától. A korabeli politikai események hatására született meg az 1973 és 1974 között megjelent, utólag a Secret Empire címet kapott története, melyet az 1970-es évek legnagyobb amerikai botránya, a Watergate-ügy ihletett. „Egy olyan férfiról írtam, aki hitt Amerika legnagyobb eszményeiben, egy olyan időszakban, mikor Amerika elnöke egy csaló volt” – írta később Englehart, aki úgy érezte, hogy az Egyesült Államokon, annak ideáljain alapuló szereplő kalandjaiban egy ilyen eseményt nem hagyhat visszhang nélkül. Az író egy későbbi nyilatkozata szerint a történet nem „ad hominem” támadás volt Richard Nixon ellen, hanem egyszerűen arról írt, ami az embereket abban az időben foglalkoztatta. Englehart történetében Rogers az elnök árulásának hatására kiábrándul egykori ideáljaiban, és egy rövid időre lemond Amerika Kapitány személyazonosságáról, és a Nomád nevet veszi fel. Englehart Amerika Kapitány kalandjaiban szeretett volna egy „naplót vezetni a kortárs Amerika valóságáról”, de idővel úgy érezte, hogy ehhez a képregényfüzetek által nyújtott keretek nem megfelelőek. Ennek a kísérletnek a része volt a Kígyóhorda nevű csoport megalkotása is, mely az Együttélési Felszabadítási Hadsereg (SLA) nevű, az 1970-es évek első felében szerveződött forradalmi hadtest képregénybeli megfelelője volt. 1975 augusztusában Amerika Kapitány saját, valamint a Bosszú Angyalai sorozatán kívül a The Invaders című füzet állandó szereplője is lett. A második világháborúban játszódó képregényben a hazafias hős a Timely Comics két másik aranykori hősével, Torpedóval és az android Fáklyával együtt, a Megszállók nevű szuperhős csapat tagjaként harcolt a szövetséges hatalmak oldalán. A sorozat Roy Thomas a háborús évek történelme iránti rajongása révén született meg. A The Invadersnek Thomas írói, valamint Frank Robbins és Alan Kupperberg rajzolói közreműködésével 1975 és 1979 között 41 száma jelent meg. Amerika Kapitány saját füzetében Englehart írói munkáját egy rövid időre John Warner vette át, akit később a DC Comicstól visszatérő Jack Kirby követett. Kirby 1976 elejétől, a 193. számtól írta és rajzolta Amerika Kapitány kalandjait egészen a 214. számig. Amerika Kapitány társalkotójának egykori népszerűsége azonban az 1970-es évek derekára, az új olvasói nemzedék megjelenésével, sokat vesztett egykori fényéből. Bár a Captain America értékesített példányszáma Englehart távozása után, és Kirby munkássága alatt ismét rohamosan csökkenni kezdett, Brian Michael Bendis képregényíró a 2000-es évekből visszatekintve úgy értékelte, hogy Kirby történetei, elsősorban a Madbomb, jelentősen hozzájárultak a szereplő jellemfejlődéséhez. „[Amerika Kapitány] nemcsak az igazság szimbólumaként, hanem Amerika szellemeként is testet öltött” – nyilatkozta Bendis. Kirbyt követően számos író és rajzoló dolgozott a sorozaton hosszabb-rövidebb ideig, köztük Roy Thomas, Donald F. Glut, Roger McKenzie és Sal Buscema. 1978-ban, a 223. számmal a füzet címe ismét Captain America lett, mellyel Sólyom is kilépett a sorozatból. A füzet korábbi szerkesztője, Roger Stern íróként John Byrne rajzolóval 1980 és 1981 között kilenc számon dolgozott együtt. A főhős személyiségének megértéséhez Stern fontosnak érezte, hogy megismerje annak megszületésének korát, így kutatásokat végzett az Egyesült Államok ezen időszakról, valamint Amerika Kapitány későbbi, ezüstkori képregényfüzeteit is átolvasta. Ezzel összefüggésben elsősorban a szereplő hátterét és múltját kívánta mélyíteni és kidolgozni. Stern és Byrne utolsó közös Amerika Kapitány-története a sorozat 255., a szereplő megszületésének 40 éves jubileumi számában jelent meg. Bár az alkotópáros már következő, három részes történetén dolgozott, a szerkesztősséggel való nézetkülönbségek miatt megvált a sorozattól. Néhány hónappal Stern és Byrne távozását követően Amerika Kapitány sorozatának rendszeres rajzolója Mike Zeck, írója a pályakezdő J. M. DeMatteis lett. DeMatteis történeteit pszichológiai, politikai, spirituális és filozófiai vonatkozásokkal is igyekezett gazdagítani, kihangsúlyozva az Egyesült Államok kettősségét is, mely „álmokból és vérből született”. Az írót mindig is zavarta a szuperhős-műfajra hagyományosan jellemző, „gyakran esztelen” erőszakos cselekmény, és megpróbált Amerika Kapitányt, akire inkább szimbólumra, mintsem szuperhősre tekintett, egy békepárti, pacifista világszemlélet irányába terelni. DeMatteis terveiben szerepelt, hogy ennek a folyamatnak a csúcspontján megöleti Rogerst, Amerika Kapitány személyazonosságát pedig tovább örökíti. Az ötletet ugyan a füzet akkori szerkesztője, Mark Gruenwald elfogadta, a Marvel főszerkesztője, Jim Shooter azonban nem hagyta jóvá. Véleménye szerint ez a fordulat a kiadó összes hősének motivációját és cselekedeteit is megkérdőjelezte volna. DeMatteis utolsó története a Captain America 300. számában, 1984-ben jelent meg. ### A modern kor Michael Carlin rövid közreműködése után a 307. számmal Mark Gruenwald vette át a Captain America írói feladatait. Gruenwald 1982 és 1985 között mint szerkesztő működött közre a sorozatban, majd ezt követően egészen 1995-ig állandó írója lett Amerika Kapitány kalandjainak. Gruenwald arra törekedett, hogy történeteiben kortárs társadalmi problémákat és jelenségeket mutasson be. Ezzel szemben fontosnak tartotta, hogy a sorozat főhősének, Amerika Kapitánynak azok az értékei, melyek a demokrácia születéséig vezethetőek vissza, állandóak és időtlenek maradjanak. Gruenwald, DeMatteisszal ellentétben, jóval kevesebb hangsúlyt fektetett Steve Rogers magánemberkénti hétköznapi életére, mivel véleménye szerint a szereplő valódi lénye Amerika Kapitány volt. Ebből az elképzelésből született meg az 1987-ben, a sorozat 332. számában megjelent The Choice című történet is, melyben az Egyesült Államok kormánya kötelezni akarja rá Rogerst, hogy közvetlenül az ő irányításuk alatt folytassa tevékenységét. A főhős, hogy hű maradhasson az amerikai álom értékeihez, inkább lemond Amerika Kapitány személyazonosságáról, melyet a kormány szolgálatában álló John Walker öltött magára. Rogers ezt követően új öltözékben és új néven folytatta bűnüldözői tevékenységét. Gruenwald nyilatkozata szerint az egyenruha, a szereplők és a sorozat más elemeinek megváltoztatására részben azért volt szükség, mert a Captain America eladott példányszáma igen alacsony volt. A szerkesztőség a sorozat megszüntetését fontolgatta, ezért „minden eszközt be kellett vetnie”, hogy növelje az olvasottságot. Gruenwald módszere sikeresnek bizonyult, mely még a füzet korábban megjelent számainak keresettségét is növelte. Az író emellett Walkeren, az új Amerika Kapitányon keresztül azt szerette volna bemutatni, hogy a korábbi történetek sémái mellett, a hazafiság nem feltétlenül tesz valakit jó emberré, vagy hőssé. Rogers a másfél éves történetszál végén, a Captain America 350. számában vette vissza Amerika Kapitány személyazonosságát. 1995 októberében, a Captain America 444. számától a sorozat írója Mark Waid, rajzolója Ron Garney lett. Sikeres és elismert történetei ellenére, mint az Operation: Rebirth és a Man Without a Country, Waid csupán tíz számon dolgozhatott, mielőtt a kiadó 1996 augusztusában, a 454. számmal lezárta a Captain America első sorozatát. Az 1990-es években az amerikai képregényipar válságon időszakát élte, mely a Marvel Comicsot különösen súlyosan érintette. Bár Amerika Kapitány sorozatának eladott példányszáma Waid írói munkássága során növekedni kezdett, még így sem érte el a havi 40 000 értékesített példányt, és a kiadó leggyengébben teljesítő füzetei közé tartozott. A Marvel az olvasók érdeklődésének felkeltése érdekében indította el a Heroes Reborn című eseménysorozat. Ennek kapcsán a kiadó számos jelentős szereplője, köztük Amerika Kapitány is, a kiadó addigi hagyományos kitalált világán kívüli történetekben és környezetben szerepeltek. A Captain America második sorozatának első száma 1996 novemberében jelent meg Rob Liefeld és Jeph Loeb alkotópárosának közreműködésével. Liefeld külső munkatársként, megbízásos alapon dolgozott a Captain America és a The Avengers sorozatokon. Az író Amerika Kapitány történetét az olvasók új generációja számára a kezdetektől indította újra, melyben a szereplő kalandjainak hagyományos elemei a modernebb kor új stílusával keveredtek. A Marvel és Liefeld között azonban hamar nézetkülönbségek támadtak, így a sorozatot a hatodik szám után James Robinson író és a Wildstorm munkatársai vették át. A kiadó a várakozáson alul teljesítő eladott példányszámot jelölte meg indokként az alkotói csapat leváltására, Liefeld és Loeb későbbi nyilatkozata szerint azonban munkájuk egyértelműen sikeres volt, és távozásuk okát a kiadón belüli harcokban látták. A Heroes Reborn egy éven át tartó eseménysorozatának végén a Marvel hősei visszatértek eredeti környezetükbe. A Captain America második sorozatának összesen tizenhárom része jelent meg, az utolsó 1997 novemberében. A Captain America harmadik sorozatának első száma 1998 januárjában jelent meg, melynek írója ismét Mark Waid, rajzolója Roy Garney, majd Andy Kubert lett. Waid nyilatkozata szerint Amerika Kapitány volt az egyetlen Marvel-szereplő, akinek a történetei foglalkoztatták, így örömmel fogadta a második lehetőséget. Az író megkísérelte eltávolítani a hazafias hőst a „hagyományos bűnüldöző szupherhős” képétől, mely helyett inkább morális és erkölcsi problémákkal szerette volna szembesíteni. Ennek egyik oka, hogy véleménye szerint a szereplő megalkotása után hatvan évvel, már senki sem tudta igazán, hogy mi is az az amerikai álom, amit Amerika Kapitány megtestesít. Waidet követően Dan Jurgens 2000-től 2002-ig, a harmadik sorozat végéig volt a Captain America írója és rajzolója egy személyben. #### A posztmodern kor Az Egyesült Államokat ért 2001. szeptember 11-ei terrortámadás, illetve az általa felvetett kérdések Amerika Kapitány sorozatában jelentős szerepet kaptak. A Captain America negyedik sorozata 2002 júniusában kezdődött, de cselekménye közvetlenül a terrortámadás után játszódott. A negyedik sorozat első alkotópárosa John Ney Reiber író és John Cassaday rajzoló voltak. „Dühös voltam és féltem és el voltam keseredve és azt tettem, amit mindenki más is akkor: körülnéztem és azt kérdeztem, hogy a pokolba történhetett ez?” – nyilatkozta Reiber 2007-ben egy, a Wizard-nak adott interjújában. Reiber The New Deal című történetében már az okok és a miértek is felvetődnek a terrorcselekmény kapcsán, valamint az, hogy kik is a felelősek a történtekért. Reiber és Cassaday közös munkáját sokan bélyegezték erősen politikai beállítottságúnak. Az író és kritikus Michael Medved Amerika Kapitány akkori és későbbi magatartását egyenesen Amerika-ellenesnek nevezte. Cassaday később a Wizard-nak adott interjújában úgy nyilatkozott, hogy a történet azokról az érzésekről szólt, amiket a hős átélt és amin keresztülment a szeptember 11-ei események kapcsán. A negyedik sorozat további írói Chuck Austen, Dave Gibbons, Robert Morales és Robert Kirkman, rajzolói pedig többek között Jae Lee, Lee Weeks, Chris Bachalo és Scot Eaton voltak. A negyedik sorozattal párhuzamosan, 2004 áprilisában, elindult Amerika Kapitány egy másik sorozata is, Captain America and the Falcon címen. A párhuzamosan megjelenő sorozat írója Christopher Priest volt. A Marvel 2005 januárjában ismét újraindította Amerika Kapitány sorozatát Ed Brubaker író és Steve Epting rajzoló közreműködésével. A Captain America Brubaker és Epting közreműködésének köszönhetően sokáig nem tapasztalt sikert és elismerést ért el. Brubaker 2006 és 2008 között több díjnak volt jelöltje és nyertese Amerika Kapitány sorozatán végzett munkájával. Az alkotópáros hosszú évtizedek után Amerika Kapitány régi társát, Buckyt is visszahozta a sorozatba. A Captain America a 22. számtól a 24-ig a Marvel szuperhőseit megosztó Civil War című crossover-történet részét képezte. A háborúban Amerika Kapitány a szuperhős-regisztrációs törvényt ellenzők táborához csatlakozott és az ellenálló mozgalom vezetője lett. A történet végén Rogers, látva a mérhetetlen pusztítást, letette a fegyvert és az igazságszolgáltatásra bízta magát. A Captain America 25. számában, 2007 márciusában megjelent történetben Steve Rogers-t a bíróság épülete előtt gyilkolták meg. Brubaker, aki maga is az álarcos hős kalandjain nőtt fel, úgy nyilatkozott, hogy nem volt könnyű feladat megölnie a szereplőt. Ezzel együtt azonban szerette volna megtudni, hogy mit jelent egy hős az amerikaiak számára az igencsak megosztott országban. „Ahogyan én látom a kemény baloldali rajongók azt akarják, hogy a Kapitány álljon ki és tartson beszédet az utcasarkon George W. Bush kormánya ellen, az igazán jobboldali rajongók pedig azt akarják, hogy Bagdad utcáin portyázzon és üsse ki Szaddám Huszeint.” – nyilatkozta Brubaker. A képregényszereplő halálának híre más médiában is igen nagy szerepet kapott. Amerika Kapitány halálának hírét a New York Daily News a főoldalon közölte „Egy legenda halála” címen, de többek között a Newsweek és a Los Angeles Times, valamint a CBS és a CNN is beszámolt róla. Amerika Kapitány halála Michael Germana, a West Virginia University professzorának véleménye szerint az amerikai társadalomban végbemenő változásokat jellemezte, azt ahogyan az amerikai közvélemény elfordul attól a politikától, melynek a Kapitányéhoz hasonló, túlzásba vitt hazafias szimbólumra van szüksége. A fordulat meglepőnek és üzleti szempontból is sikeresnek bizonyult. A Diamond, Észak-Amerika legnagyobb képregény-viszonteladójának adatai szerint a megjelenése hónapjában valamivel több mint 290 500 példány kelt el a sorozat 25. számából, mellyel a hónap és az év eladási listáinak élére került. 2007 áprilisban jelent meg Jeph Loeb író öt részes Fallen Son: The Death of Captain America című minisorozatának első füzete. Loeb a sorozatban az vizsgálta, hogy a Marvel kitalált világának egyes szereplő hogyan reagáltak és éreztek Rogers halálával kapcsolatban. A Captain America oldalaira 2008 januárjában, a sorozat 34. számában tért vissza Amerika Kapitány, akinek a szerepét Bucky Barnes öltötte magára. Eközben a Marvel Rogers főszereplésével több különszámot is kiadott, mint például a Captain America: White-ot és a Captain America: Theater of War több füzetét, melyben az egykori Kapitány múltbéli kalandjai szerepeltek. ## Szerzői jogok 1966 és 1967 között Joe Simon jogi úton megpróbálta visszaszerezni Amerika Kapitányhoz fűződő szerzői jogait. Simon állítása szerint Amerika Kapitány figuráját szabadúszóként, egyedül alkotta meg, mielőtt átadta volna a Timely Comicsnak, a Marvel jogelődjének. 1969 novemberében kiderült, hogy Simon akkoriban alkalmazottként minden jogát átruházta a kiadóra. Az 1976-ban életbe lépett szerzői jogi törvény (Copyright Act) 304 § (c) pontja szerint a szerzők (vagy haláluk esetén örököseik) visszaigényelhetik a szerzői jogokat azok második ötvenhat éves periódusra való megújítása során, még akkor is, ha jogaikat korábban átruházták. Kivételt képez, ha a művet alkalmazottként vagy megbízásból alkották. 1999 decemberében Simon a törvényre hivatkozva ismét megpróbálta visszaszerezni a jogokat, de a bíróság ismét elutasította. ## A szereplő története Amerika Kapitány eredetének és kapcsolatainak részletei folyamatosan változtak a képregények aranykora óta egészen a modern korig. Ezalatt az időszak alatt Amerika Kapitány kalandjai folyamatosan jelentek meg, melyet csak egyetlen tízéves szünet szakított meg 1954-től 1964-ig. Joe Simon és Jack Kirby eredeti történetében az ifjú Steve Rogers-t gyenge testalkata miatt alkalmatlannak nyilvánították a katonai szolgálatra. Egy szigorúan titkos kísérlet során a vérébe fecskendezett szérum hatására azonban Rogers, az emberi test lehetőségein és terhelhetőségén belül, a tökéletességig megerősödik. Steve Rogers ezután Amerika Kapitány néven Bucky nevű ifjú társával harcolja végig a második világháborút, majd azt követően a bűnözők, majd pedig a kommunisták ellen indít hadjáratot. Tízéves szünet után, 1964-ben a szereplőt Stan Lee hozta vissza a Marvel képregényeinek világába. Története szerint Amerika Kapitány a világháború vége felé egy küldetés során az Atlanti-óceán jeges vizeibe zuhant. Rogers megdermedve majd húsz évet töltött hibernációs állapotban, amíg a Bosszú Angyalai nevű szuperhőscsapat rá nem talált. Ezt követően Rogers tovább harcolt, immár az egész világot fenyegető veszélyek ellen a Bosszú Angyalai vezetőjeként és magányosan is. Steve Englehart 1972-es retconja az 1950-es évek kommunistaüldöző Amerika Kapitányának szerepét egy másik szereplőre, egy névtelen férfira osztotta, akivel a kormány Rogers-t akarta helyettesíteni, de aki idővel irányíthatatlanná vált a hibás szuperkatona szérum hatása miatt. 1977-ben Roy Thomas egy újabb retconban William Naslund-ot, majd annak halála után Jeffry Mace-t tette meg Amerika Kapitánynak, mint akik közvetlenül Rogers eltűnése után vették át Amerika Kapitány személyazonosságát. Englehart és Thomas két rectonja folytonosságot biztosított az aranykor Amerika Kapitány-történetei és a Stan Lee által visszahozott szereplő között. Steve Rogers az 1970-es évektől kezdődően többször is került morális és személyes konfliktusba az Egyesült Államok kormányának politikájával, mely korábban, a második világháború alatt megjelent történetekben elképzelhetetlen lett volna. Az 1980-as évek végén Mark Gruenwald író történeteiben a kormány Rogers-t egy időre John Walkerrel helyettesíti Amerika Kapitány szerepében. Ezen időszak alatt a füzetben párhuzamosan volt olvasható Walker, mint az új Amerika Kapitány, és Rogers kalandjai, aki kis idő után a Kapitány néven folytatta álarcos bűnüldözői pályafutását. A két szereplő közötti végső összecsapás után Rogers visszavette Amerika Kapitány szerepét. A 2000-es években John Ney Rieber The New Deal és Mark Miller Civil War című történeteiben Rogers ismét belső konfliktust él át a kormánnyal való viszonyával kapcsolatban. Rogers-t 2007-ben, Ed Brubaker The Death of Captain America című történetében látszólag meggyilkolják, ami után Amerika Kapitány szerepét a képregények oldalaira nem sokkal korábban visszatért Bucky Barnes vette át. ## Ábrázolása és megítélése Amerika Kapitány megszületése kendőzetlen politikai üzenetet tartalmazott. Egyesítve mutatta fel a szuperhősök színpompás megjelenését és az amerikai hazafias nacionalizmus szellemét. Andrew és Virginia MacDonald véleménye szerint Amerika Kapitány, a fehér bőrű, szőke, kék szemű tökéletes ember karakterének megalkotása Amerika válasza volt Hitler „tiszta faj” ideológiájára. John Shelton Lawrence és Robert Jewett véleménye szerint Amerika Kapitány nem csak az „amerikai polgári vallás” megtestesülése, de Jack Kirby Kapitánya tökéletesen beleillik a zsidó hiedelmek gólem-képébe is, mint mesterséges, varázserővel bíró teremtmény. Christopher Knowles Our Gods Wear Spandex című könyvében Amerika Kapitányt azon messiás típusú szuperhősök közé sorolja, akiket a tudomány hozott létre. A második világháború évei alatt, akárcsak más kiadók több népszerű szuperhőse is, mint például Superman vagy Wonder Woman, a nácizmus elleni harc szimbóluma volt. A háború után az ellenség már nem volt ilyen tisztán körülírható és meghatározható. Akárcsak szuperhős társai, Amerika Kapitány is elveszítette kitalált világa kormányának támogatását, törvényen kívülivé vált, hogy így megvédhesse a tisztességes polgárokat nem csak a bűnözőktől, hanem akár a korrupt politikusoktól vagy vállalatoktól is. Amerika Kapitány a második világháborúval ellentétben nem vett részt a vietnámi háborúban, mely megosztotta a füzet olvasóit is. Stan Lee, a Marvel akkori főszerkesztője úgy vélte, hogy a világháború éveiben Amerika népe egységesen támogatta a tengelyhatalmak elleni harcot, de ez az egység a vietnámi háború esetében már nem állt fenn. Lee nyilatkozata szerint a Marvel írói megpróbálták a kornak megfelelően ábrázolni Amerika Kapitányt, melyben az aranykori, „John Wayne-típusú szereplő” már nem lett volna hiteles. Mindemellett Lee a hazafiasság és hazaszeretet lényegét nem csak az ország dicsőítésében látta, hanem esetleges hibáinak bemutatásában is, melyeken változtatni kell. Brian Michael Bendis képregényíró véleménye szerint a Kapitány az 1970-es években vált az igazság szimbóluma mellett az amerikai szellem megtestesítőjévé is. Amerika Kapitány nem az Egyesült Államok mindenkori kormányának tartozik felelősséggel, hanem az ország népének. Ezekben az években, Steve Englehart egyik nevezetes történetében Steve Rogers, mivel csalódott az Egyesült Államok vezetőjében, úgy dönt, hogy egy időre feladja Amerika Kapitány személyazonosságát, és mint a Nomád nevű igazságtevő folytatja bűnüldözői tevékenységét. A vietnámi háború utolsó éveiben megjelent történetben a Kapitány már nem egy bizonyos kormányfőt vagy politikát támogatott, hanem egy bizonyos ideált. Az áruló vagy hazafi kérdése a füzet olvasóit sem hagyta hidegen. „A vita, miszerint Amerika Kapitány jó vagy gonosz, látszólag azon alapul, hogy Amerika jó vagy gonosz, azaz egy olyan körülményen, mely valójában szinte teljesen lényegtelen. Amerika Kapitány nem Amerikát képviseli, hanem az amerikai ideált – az egyén szabadságát, az egyén felelősségét, erkölcsi érzékenységét, tisztességét, és hogy harcol az igazságért.” – olvasható a Captain America 131. számában közölt levélben. Amerika Kapitány erősen politikai hangvételű történetei olykor jelentős kritikai visszhangot keltettek. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás után közel egy évvel megjelent, de még a terrorcselekménnyel foglalkozó 4. sorozat első hat számában megjelent The New Deal című történet is ezek közé tartozott. Henry Jenkins az MIT Comperative Media Studies programjának igazgatója és több, a populáris kultúrával kapcsolatos publikáció írója Captain America Sheds His Mighty Tears: Comics and September 11 című esszéjében úgy vélekedett, hogy a képregények nemcsak 9/11 legkorábbi művészi megjelenítői, hanem egyúttal olyan médiumot is jelentenek, mely meglátta a globalizációval és az Egyesült Államokkal szembeni kritika szükségességét. Bár a jó és a gonosz küzdelmének „fekete-fehér” ábrázolása része a szuperhős-képregényeknek, ezek az elemek vagy hiányoznak a terrortámadással foglalkozó alkotásokból, vagy csak halványan szerepelnek. Michael Medved, konzervatív amerikai író, kritikus és rádiós műsorvezető, a Foundation for Defense of Democracies honlapján megjelent egyik írásában erős kritikát gyakorolt a John Ney Rieber által írt történetről. Medved egyik fő kritikai pontja, hogy a történet morálisan egyenlővé teszi a történetben megjelenő, egy kisváros lakosságát túszul ejtő terroristák tetteit, a második világháború során Drezdát lebombázó amerikaiakéval. A történet egy másik, kritikával illetett pontja az volt, melyben az író azt sugallta, hogy egyes kormánytagoknak köze lehet az Államokat ért terrortámadáshoz. Szeptember 11-e eseményei után Rieber nem akart közreműködni a füzetben, mivel nem akart része lenni egy „szélsőségesen nacionalista fegyverkezésnek”. Csak azzal a feltétellel maradt Amerika Kapitány füzeténél, ha abban felteheti éppen a Medved által támadott kérdéseket. „Nem tudom, hogyan írhatná bárki is Amerika Kapitányt, akit nem érdekel Amerika.” – nyilatkozta Reiber. Greg Garrett Holy Superheroes! című könyvében kiemelte a The New Deal-t követő történet egyik idézetét, mely véleménye szerint nem csak azt foglalja össze, amit Amerika Kapitány képvisel, hanem azt is, amit az amerikaiknak fel kell fedezniük saját magukban és befogadniuk. John Shelton Lawrence, a Morningside College volt filozófiaprofesszora, és Robert Jewett a The Myth of the American Superhero (2002) és a Captain America and the Crusade Against Evil: The Dilemma Of Zealous Nationalism (2003) című könyvükben az általuk Amerika Kapitány-komplexusnak elnevezett jelenséget vizsgálják. Magyarázatukban az Amerika Kapitány-komplexus a polgári hit bipoláris formája, mely bizonyos időközönként támogatja a gonosz erők elleni keresztes hadjáratot, és ennek gyakran bibliai béketeremtő szerepet tulajdonít. Mivel Amerika Kapitánynak is mindig a saját kezébe kell vennie a törvényt, hogy leszámolhasson a gonosszal, ez a polgári hit is konfliktust szül a szent hadjárat és a törvények uralma között. Az írók szerint az Egyesült Államok polgárai elnöküknek tulajdonítják az erőt, mely megvédi őket és elpusztítja a gonoszt. Mark Miller 2006-os Civil War című minisorozatának kiindulópontja egy sok emberéletet követelő baleset, mely után az Egyesült Államok kormánya érvénybe lépteti a Superhero Registration Act nevű törvényt, mely minden álarcos hőst személyazonosságának felfedésére és nyilvántartásba vételre kötelez. A Superhero Registration Act a szeptember 11-ei terrortámadás után érvénybe léptetett Patriot Act metaforájaként jelenik meg, mely megfosztja a szabad polgárt személyes szabadságától. A történetben Amerika Kapitány a kormány és a népakarat ellen kénytelen állást foglalni, hogy hű maradhasson saját erkölcseihez és ideáihoz. A Civil War eseményei során Amerika Kapitány igen közel került a törvényen kívüli álarcos hősöket a gonosztevőktől elválasztó vékony határmezsgyéhez. ### Steve Rogers Amerikai Kapitány, Steve Rogers aranykori személyiségét és történeteit gyakran nevezik kétdimenziósnak. Jim Steranko 1972-es The Steranko History of Comics című könyvében úgy véli, hogy ebben a tekintetben figyelembe kell venni, hogy Amerika Kapitány nem létező személy, pusztán kitaláció. „Nem egy férfi volt, hanem minden férfi. ... Az amerikai igazság volt. A maszk mögötti arc, a miénk volt. A pajzs képi metaforája kétszáz év demokratikus szabadságának.” – írta Steranko. Stan Lee az 1960-as években kezdte újraalkotni Steve Rogers személyiségét. A majd húsz évig tartó hibernációból ébredő Rogers egy időben eltévedt, a harctéren hős, de a hétköznapi életben kicsit bizonytalan emberré vált, aki ráadásul még legjobb barátját, Buckyt is elveszítette. Rogers, aki korábban megingathatatlanul hitt az Egyesült Államokban, kezdte megkérdőjelezni politikájának helyességét. Ennek a folyamatnak jelentős állomását képezi Steve Englehart Secret Empire című története, melynek eseményei folytán Rogers annyira csalódott hazája kormányában, hogy egy időre leveszi Amerika Kapitány egyenruháját. Ezen a ponton fogalmazódott meg a gondolat, hogy Amerika Kapitány már nem is Amerikát képviseli, hanem azt, amit Amerika kellene, hogy képviseljen. Englehart ezt később azzal a példával magyarázta, hogy mikor az ember kikerül az iskolapadból és felnő, meglátja hogy Amerika nem egészen olyan, mint amiket tanítottak róla. Amerika Kapitány „nem pusztán az igazság szimbólumaként, hanem Amerika szellemeként lépett fel. ...ez a szereplő lényegének legjobb értelmezése, mert bármit is érez az ország, Steve Rogers ezt az érzést fogja képviselni. Nemcsak a hazafiasságot, hanem ha az ország dühös, ő is dühös. Ha az ország szomorú, ő is az lesz. Benne testesülnek meg ezek az érzelmek és ezek hatására cselekszik. Ez jóval több, mint csupán egy szimbólum vagy a politika. Nem a zászlót képviseli, hanem egy egységes érzést. ...ez jellemzi igazán a szereplőt.” – nyilatkozta Brian Michael Bendis képregényíró Jack Kirby 1970-es években írt történeteinek Amerika Kapitányáról. Az 1980-as évekre az effajta belső morális válság véget ért és Amerika Kapitány némileg ismét neokonzervatív lett. J. M. DeMatteis történeteiben megpróbált inkább Steve Rogers-re az emberre, és kevésbé Amerika Kapitányra, a jelképre összpontosítani. Az író elképzelése szerint Rogers „egyszerű, őszinte ember, tisztelettudó, aki megpróbál helyesen cselekedni, a körülmények nehézségeire való tekintet nélkül”. Rogers számos alkalommal szembesült országa kormányának hibáival, de soha nem adta fel a reményt, mivel hitét nem választott képviselőkbe vagy politikai pártokba vetette, hanem „Amerika spirituális magjába”, azokba az eszmékbe, melyek függetlenek a változó világtól. Mark Gruenwald véleménye szerint sokan túlértékelik a szuperkatona szérum szerepét Steve Rogers Amerika Kapitánnyá való átalakulásában. Az író meglátása szerint Rogers önerejéből vált hőssé. Batmannel ellentétben, aki szintén önerejéből vált hőssé, Rogers hajóereje nem a pusztító erejű bosszú, hanem a hazaszeretet. „...számos olyan szereplővel találkozhattunk akik szintén megkapták a szuperkatona szérumot, vagy annak egy változatát, de egyikükből sem lett Amerika Kapitány. Mindegyikük, minden egyes ilyen szereplő gonosszá vált vagy a maga módján eltorzult. Egyedül Steve Rogers, a saját személyiségéből adódó erőből, az eszméibe vetett hitéből volt képes rá, hogy befogadja a szuperkatona szérumot és valami nagyszerűre használja fel...” – nyilatkozta Gruenwald. Rogers személyisége íróról íróra, a mindenkori politikai helyzet hatására formálódott, követve a közhangulat változását. A hős először az Egyesült Államokat, majd később inkább annak lelkiismeretét, az amerikai álmot szimbolizálta. Emellett a Kapitány mindig is a hétköznapi, egyszerű emberek hőse volt. Mark Gruenwald, aki három évig volt szerkesztője, majd pedig tíz évig írója a Captain America-sorozatnak, úgy véli, hogy a szereplő elsősorban Amerika Kapitány, Steve Rogers pedig csak másodlagos. Paradox módon Rogers, aki egész életében az amerikai álomért küzd, nem nyerheti el a hétköznapi polgár amerikai álmát. Gruenwald véleménye szerint Rogers, akár egy pap, csak a hivatásának él, és éppen ezért megpróbálta a szereplőt megfosztani minden mástól a magánéletében, ami eltéríthette volna ettől a céltól. Az új évezredben John Ney Reiber történeteiben Amerika Kapitány még emberközelibbé vált, kevésbé szuperhős és inkább katona, akinek évtizedekkel a második világháború után ismét szembesülnie kell a nemzetek közötti háború borzalmaival. ### John Walker John Walker azután vette át Amerika Kapitány szerepét, miután Rogers az 1987-es The Choice című történetben a kormány nyomása miatt úgy döntött, hogy lemond róla. Walker közel fél évig helyettesítette Steve Rogers-t a képregény oldalain, gyakorlatilag mint a főhős sötét oldala. Megalkotója, Mark Gruenwald szándékosan egy szintén hazafias ellenfelet választott Rogers számára, hogy bemutassa, hogy a hazafiasság nem egyértelműen azonos a jóval. Bár Walker ugyanolyan hazafias érzelmű szereplő volt mint Rogers, mégsem volt hős. A kettejük közötti különbség részben abból is fakadt, hogy a két szereplőnek különböző értékrendje és elképzelése volt arról, mit jelent hazafinak lenni. Gruenwald úgy mutatta be, hogy ki is valójában, mit is képvisel Steve Rogers, hogy megfosztotta jogos helyétől és a szélsőséges és erőszakos Walkeren keresztül érzékeltette, hogy mennyire más. ### Bucky Barnes Bucky Barnes az aranykori történetekben Amerika Kapitány ifjú társa volt. Mikor Stan Lee 1964-ben egy retconnal visszahozta Steve Rogers-t a Marvel füzeteibe, egyben meg is ölte Buckyt, részben azért, mert nem kedvelte a kölyök segítőtárs típusú szereplőket. Buckyt csak évtizedekkel később, 2005-ben Ed Brubaker támasztotta fel az újrainduló Captain America első számában. Bucky folyamatosan fontos részét képezte a sorozatnak, majd pedig Rogers halálát követően 2008-ban ő vette át Amerika Kapitány személyazonosságát a füzet 34. számában. Brubaker nyilatkozata szerint történeteiben Bucky „a megváltás útján van”, azokért a tettekért, amiket agymosott bérgyilkosként elkövetett a második világháború utáni eltűnése óta. Bucky megpróbál méltó lenni Rogers hagyatékához, azonban Tom Brevoort véleménye szerint valójában soha nem akarta magára vállalni Amerika Kapitány szerepét. Ennek ellenére ez segített a szereplőnek, hogy „elcsendesítse a múltjából visszamaradt démonok egy részét”. Barnes esetében Amerika Kapitány egyenruhája nem csak a magasztos feladat átvállalásával, hanem mély bűntudattal is együtt jár. Bár sok esetben Rogers példáját követve jár el, megőrzi saját, rá jellemző önhitt és arrogáns magatartását is, valamint bérgyilkos múltjától sem képes végleg elszakadni az új szerep vállalásával. ## Más változatai Amerika Kapitány számos más, az eredetitől eltérő változatai a kiadó mainstream kitalált világától független történetek szereplőiként jelentek meg az évek során. Közülük sokan a Marvel által 1977-ben indított What If című sorozat történeteiben tűntek fel. Az ebben a sorozatban megjelent rövid történetek a kiadó egyéb füzetiben megjelent kalandok egy másik, alternatív változatát mutatták be. Amerika Kapitány a Marvel több, alternatív világokban játszódó minisorozatában is szerepelt. Az 1999-es Earth X című minisorozat például a szereplő egy lehetséges jövőjét, míg a 2003-as Marvel 1602 egy alternatív múltját mutatja be. Más minisorozatok, mint például a Marvel Zombies, a Captain America: The Chosen vagy a Marvel Újvilág sorozatának történetei egy időben játszódnak a kiadó fő világának eseményeivel, csak éppen eltérő dimenzióban. ## Képességei és felszerelése Steve Rogers, Amerika Kapitány nem rendelkezik emberfeletti képességekkel, bár a szuperkatona szérum a szervezetét, testi erejét, kitartását, gyorsaságát, reflexeit és természetes öngyógyító képességét az emberi test korlátaiig felerősítette és feljavította. Rogers főiskolát végzett második világháborús veterán. Egyedi harcstílusának alapjai a amerikai stílusú ökölvívás és a cselgáncs, de egyéb harcstílusokat is elsajátított. A Marvel képregényeinek világában Amerika Kapitány ügyessége még a legtehetségesebb harcművészek és pusztakezes harcosok között is legendás. A szereplő társalkotójának, Jack Kirbynek a rajzain gyakran volt látható, ahogyan a dinamikus harci jelenetek során Amerika Kapitány akár hat támadóval is sikeresen felveszi a harcot. Az 1970-es években Steve Englehart szerkesztői utasítása emberfeletti testi erővel ruházta fel Rogers-t, de a változtatás nem maradt tartósan része a történeteknek és hamar feledésbe merült. Steve Rogers-szel ellentétben az egykor őt helyettesítő John Walker emberfeletti testi erővel rendelkezik. Bucky Barnes bionikus bal karja mérsékelten képes emberfeletti erő kifejtésére. ### Öltözéke thumb\\|Bucky és Amerika Kapitány öltözéke az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló című filmből Amerika Kapitány öltözéke a képregény aranykorától egészen a modern korig gyakorlatilag változatlan maradt. Ruhája egyszerű mintát vesz alapul, az Egyesült Államok zászlaját mintázza. Láncinget és sisakján szárnyakat visel, mely utóbbi Mercurius római isten és a gyorsaság szimbóluma. Pajzsot hord, akár egy „újkori kereszteslovag”. Megalkotóinak, Joe Simonnak és Jack Kirbynek szándéka szerint az amerikai álmot testesítette meg. Amerika Kapitány öltözéke első megjelenése után rögtön a Captain America Comics második számában apróbb változáson ment át. Míg az első számban álarca öltözékének külön tartozéka volt, addig a második számban már láncingének része. Amerika Kapitány egyenruhája Mark Gruenwald írói közreműködése alatt többször is megváltozott rövidebb időre. Mikor Steve Rogers John Walker váltotta fel Amerika Kapitány szerepében, Rogers a Kapitány néven és új egyenruhában kezdett tevékenykedni, míg Walker átvette az eredeti egyenruhát. Rogers ruházatának alapszíne a kékről feketére változott. Scott Tipton, a Quick Stop Entertainment írójának véleménye szerint ez akár a benne dúló konfliktust is jelképezheti. A Kapitány mellkasán látható fekete csillag, mintha Rogers kitépett szívét mutatná, a hátán látható fehér, pedig azt, hogy magasztalt hazafiassága hátba szúrta. Amerika Kapitány öltözéke ezen kívül még kétszer változott meg Gruenwald írói közreműködésének utolsó két évében, 1994 és 1995 között. Az egész testét beborító, Vasemberéhez hasonlító páncélzat viselésére Rogersnek a történet szerint romló egészségi állapota miatt volt szükség. 2008-ban, Rogers egy évvel korábbi látszólagos halálát követően Amerika Kapitány szerepét egykori társa, Bucky Barnes vette át. Az új Kapitány új öltözékének megtervezésére a sorozat akkori írója, Ed Brubaker Alex Ross-t javasolta, aki Brubaker, Steve Epting és Tom Brevoort közreműködésével alkotta meg az új egyenruhát. Ross a sorozat korábbi klasszikus elemeihez nyúlt vissza. Az Amerika Kapitány első, 1941-es megjelenésekor viselt háromszög alakú pajzs az új egyenruha mellvértjének formájában tért vissza. A rajzoló továbbá az 1940-es években bemutatott Amerika Kapitány-filmek egyenruhájából is merített ihletet. Az láncinget egy modernebb, krómozott fényű felső páncél váltotta fel, mely alatt Barnes egyszínű fekete ruhát viselt. Övén pisztolytok és kés is helyet kapott. Ross mindemellett ragaszkodott néhány elem megtartásához, melyet Amerika Kapitány szimbólumának tekintett. Ilyenek voltak például a szereplő álarcán látható szárnyak, és az A-betű. Ross véleménye szerint az új öltözékben nincs semmilyen forradalmian új, csupán a klasszikus elemek új keveréke az, mely modernnek hat. ### Pajzsa thumb\\|250px\\|Amerika Kapitány pajzsa Amerika Kapitány hagyományos fegyvere kör alakú pajzsa, melynek a közepén elhelyezkedő fehér csillagot kék, vörös és fehér gyűrűk vesznek körül. A pajzs először a Captain America Comics második számában volt látható, mely az első számban szereplő háromszög alakú pajzsot váltotta fel. Amerika Kapitány első szereplésekor viselt pajzsát, mely az Egyesült Államok címerében láthatóra hasonlított, jogi okok miatt kellett lecserélni a kiadónak. Az első pajzs ugyanis túlságosan hasonlított egy másik kiadó, az MLJ Comics egyik hősének, a Pajzsnak az egyenruhájára. Amerika Kapitány pajzsát elhajítva és annak visszapattanását kihasználva képes azt hatékony fegyverként használni. Erre először a Captain America Comics harmadik számában, Stan Lee Captain America Foils the Traitor’s Revenge című kétoldalas szöveges történetében került sor. A pajzs anyaga a későbbi történetek szerint a vibránium nevű fém és acél ötvözete, mely gyakorlatilag elpusztíthatatlan. A vibránium pajzs mellett Amerika Kapitány több történetben használta annak acél-másolatát is. A szimbolikussá vált vibránium pajzs több Amerika Kapitánytól független történetben is szerepelt, melyek közül több a Marvel világának alternatív jövőjében játszódott. Amerika Kapitány Mark Waid második írói közreműködése alatt egy rövid ideig egy különleges energiapajzsot használt. ## A történetek mellékszereplői A képregény aranykorában megjelent történetekben Steve Rogers a Lehigh táborban állomásozott, és a kétbalkezes közlegény szerepét játszotta, hogy senki ne gyanakodhasson arra, hogy valójában ő Amerika Kapitány. Az aranykori történetek szinte állandó mellékszereplője a tábor kabalája, Amerika Kapitány ifjú segítőtársa, Bucky, aki vele egy időben tűnt fel a Captain America Comics első számában. Bucky 2005-ig csak visszaemlékezésekben és visszatekintő történetekben tűnt fel a képregények oldalain, és csak ezután vált ismét fontos részévé, később pedig főszereplőjévé a sorozatnak. Duffy őrmester, Rogers felettese gyakran visszatérő komikus szereplője volt a második világháború alatt játszódó történeteknek, gyakran szenvedett Rogers ügyetlensége miatt és rótta meg őt ezért. Amerika Kapitány ezüstkori visszatérése után új mellékszereplők vették át a régiek helyét. Nick Fury, a S.H.I.E.L.D. ügynöke bár csak az 1960-as években szerepelt először, a történetekben Amerika Kapitánnyal való kapcsolata egészen a második világháborús évekig nyúlt vissza. Amerika Kapitány visszatérése után és Bucky elvesztését követően hosszabb-rövidebb időre új társat is fogadott maga mellé. Sam Wilson, a Sólyom az 1970-es években, Jack Monroe, a Nomád, az 1980-as években töltötte be ezt a szerepet. Amerika Kapitányt sorozatának női mellékszereplőihez gyakran romantikus szálak fűzték. Betsy Ross a Captain America Comics első számában tűnt fel először, majd a 66. számban, Buckyt helyettesítve Aranylány néven Amerika Kapitány segítőtársa lett. Az ezüstkorban az írók számos retconnal egészítették ki a szereplő aranykori történeteit. Ezek értelmében ekkor már Jeff Mace töltötte be Amerika Kapitány szerepét Steve Rogers eltűnése után. Sharon Carter, a S.H.I.E.L.D. 13-as ügynöke 1966-ban szerepelt először Amerika Kapitány történeteiben, és azóta is gyakran visszatérő szereplője a sorozatnak. Míg Steve Rogers más nőkkel való szerelmi viszonya egy idő után végérvényesen megszakadt, addig a közte és Carter közötti vonzalom újra és újra visszatér a sorozatban. Bernie Rosenthal, aki egy ideig Rogers jegyese is volt, az 1980-as évek elején volt állandó mellékszereplője a történeteknek. Rosenthalt Rachel Leighton, a Gyémánthátú nevű volt bűnöző követte az 1980-as évek végén és 1990-es évek elején. Rogers-nek Leightonnal való viszonyát nem jellemezte az a stabilitás és meghittség, mint Rosenthallal való kapcsolatát. Amerika Kapitány gyakran jelenik meg szuperhősökből álló csapatok tagjaként és vezetőjeként. A képregény aranykorában a Győztesek nevű csapat tagja volt, akiknek azonban csak két kalandja jelent meg az All Winners Comics 19. és 21. számában. Az ezüstkorban való visszatérése után Amerika Kapitány a Bosszú Angyalai tagja, és rövid idő után vezetője lett. Az ezüstkor retconok történeteiben a Kapitány a második világháború évei alatt a Megszállók csapatában küzdött a tengelyhatalmak ellen. Ez a csapat így a Marvel kitalált világának történelmében megelőzte a Győzteseket, akik csak a világháborút követően álltak össze. Egy másik retcon értelmében Steve Rogers, tekintettel arra, hogy a háború végnapjaiban eltűnt, valójában soha nem is volt tagja a Győzteseknek. Amerika Kapitány egyenruháját ekkor ugyanis William Naslund, majd Jeff Mace viselte. ### Negatív szereplők Míg más szuperhősök a második világháború első éveiben az embereket a bűnözőktől és természeti katasztrófáktól óvták, addig Amerika Kapitány náci kémekkel és merénylőkkel szállt szembe az Egyesült Államok védelmében. Amerika Kapitány első ellenfele a Vörös Koponya nevű náci ügynök volt, aki első megjelenése óta számos formában tért vissza, mint a főhős ősellensége. A világháború vége után Amerika Kapitány bűnözőknek, majd pedig néhány történetben a kommunizmusnak, Amerika új fenyegetésének üzent hadat. A képregény ezüstkorában való visszatérése után, régi ellenfeleit maga mögött hagyva, a kor új szuperbűnözőivel szállt szembe, így például Doktor Faustus-szal, a Viperával, Halálfejjel és a Kígyóhordával. Az ezüstkor több új negatív szereplője azonban Amerika Kapitány világháborús múltjához is kötődött, például a Vérbáró, Armin Zola és Zémó Báró. ## Kulturális hatása Amerika Kapitány, elsősorban az Egyesült Államokban, a népszerű kultúra egyik szimbolikus alakjává vált, bár megjelenései elsősorban, de nem kizárólag a képregényfüzetek történeteire korlátozódott. A szereplőről több elemző írás, cikk és tanulmány is készült. „Az évek folyamán Amerika Kapitány története pontosan tükrözte az Egyesült Államok helyzetét, ahogyan országunk eljutott a hidegháború korai éveinek magabiztosságából a lelkiismeret furdalta 1970-es évein át a Reagan-korszak visszatérő nemzeti büszkeségéig.” – írta róla a Los Angeles Times. Mike Benton The Comic Book in America: An Illustrated History című könyvében a szereplőt történelmi szempontból az amerikai képregény hét legnagyobb hatású szuperhőse közé sorolta. Amerika Kapitányt a 2007-es Wizard World Chicago találkozón 68 000 látogató szavazata alapján az év legkedveltebb férfi képregényhősének választották meg. ### Hazafias hősök Amerika Kapitány nyomában Amerika Kapitány nem az első volt a hazafias amerikai szuperhősök között a képregény aranykorában, de mind közül a legsikeresebb és legmaradandóbb. Így például az MLJ Comics Pajzs nevű szuperhőse több mint egy évvel előzte meg őt. Az Amerika Kapitány első szereplését követő hatalmas siker után a kiadók, beleértve a Timelyt is, egymás után alkották meg a hasonló sémára, az amerikai hazafiság szimbólumaira épülő kalandorokat és hősöket, nőket és férfiakat egyaránt. Így született meg többek között az Amerikai Bosszúálló, az Amerikai Sas, a Harcoló Jenki, Mr. Szabadság, U.S. Jones, Szabadság Kapitány, Ms. Amerika és még sokan mások. A Timely végül egy nyilatkozatot is kiadott, melyben felhívta az olvasók figyelmét, hogy „csak egyetlen Amerika Kapitány létezik”, és hogy a kiadó a jog erejével fog fellépni minden másolat ellen. A Timely aggodalma azonban feleslegesnek bizonyult, mivel egyetlen másolat sem tudta megközelíteni Amerika Kapitány népszerűségét. 1954-ben Joe Simon és Jack Kirby egykori teremtményük, Amerika Kapitány mintájára alkották meg a Harcoló Amerikait. A Harcoló Amerikai saját sorozatának első számában szerepelt először a Prize Comics kiadásában. Simon és Kirby szerették volna megismételni Amerika Kapitánnyal elért régi sikerüket, annak számos elemét átvéve, de ezúttal úgy, hogy a szereplő tulajdonjoga a kezükben marad. A hidegháborús évek során feltűnt új hazafias hős ellenfelei a kommunista erők lettek. Annak ellenére, hogy Simon és Kirby később a szereplőre mint szatírára utaltak, ezek az elemek csak a Fighting American második számában kezdtek felbukkanni. A szereplő nem vált olyan népszerűvé mint Amerika Kapitány a világháború évei alatt, így a sorozatot néhány szám után meg is szüntették. A Harcoló Amerikainak azóta több kiadó, a Harvey, a DC és a Marvel Comics, valamint az Awesome Entertainment kiadásában is jelentek meg új, vagy újranyomtatott történetei. Rob Liefeldnek a Marvel 1996–97-es Heroes Reborn című eseménysorozata közben nézeteltérése támadt a kiadóval. Mivel a vitás kérdésekben nem sikerült megegyezniük, otthagyta Amerika Kapitány megújított sorozatát, de a megmaradt történetek ötleteit továbbra is szerette volna felhasználni. Liefeldnek végül sikerült megszereznie a Joe Simon és Jack Kirby özvegye által birtokolt Harcoló Amerikai jelhasználatának jogait, bár a tárgyalások közben egy saját szereplő, Amerika Ügynök ötlete is felmerült. A Liefeld által megújított Harcoló Amerikai miatt azonban a Marvel pert indított, mivel a szereplő túlságosan is hasonlított a Heroes Reborn-történetekben látható Amerika Kapitányhoz. Liefeld Harcoló Amerikaija végül az író saját stúdiójának, az Awesome Entertainmentnek a kiadásában jelent meg. A megegyezés értelmében a Harcoló Amerikai például nem hajíthatta el pajzsát olyan módon, ahogyan azt Amerika Kapitány tette a Marvel füzeteiben. ### Megjelenése más médiában thumb\\|Amerika kapitány cosplayes Amerika Kapitány kalandjainak első adaptációját a Republic Pictures készítette el Captain America címmel a második világháború évei alatt. A tizenöt, egyenként 15–20 perces epizódból álló filmsorozatot 1944-ben vetítették először az amerikai mozik. A filmben Dick Purcell alakította Amerika Kapitányt, akinek titkos személyazonossága a képregénytől eltérően Grant Gardner államügyész volt. A Republic Pictures ezen kívül leegyszerűsítette Amerika Kapitány öltözékét és megfosztotta őt pajzsától is. Annak ellenére, hogy a sorozat a stúdió egyik legdrágább produkciója volt, a film összbevétele még a gyártási költségeket sem fedezte. A szereplő először 1966-ban tűnt fel a televíziók képernyőjén a Grantray-Lawrence Animation által készített The Marvel Super Heroes című rajzfilmsorozat több epizódjában. A stúdió a sorozat epizódjainak képeit közvetlenül a képregények lapjairól másolta át a filmkockákra, és gyakran csak a szereplők szájmozgását animálta. A rajzfilmsorozatot negyven televíziós csatorna sugározta szerte az Egyesült Államokban. Amerika Kapitány ezt követően nem szerepelt több televíziós sorozatban főszereplőként, de mint vendégszereplő feltűnt az 1981-es Spider-Man és Spider-Man and His Amazing Friends, az 1992-es X-Men, az 1994-es Spider-Man, az 1999-es The Avengers: United They Stand és a 2000-es X-Men: Evolúció című animációs sorozatok egy-egy epizódjában. 1979-ben a Universal Television két tévéfilmet készített el Reb Brown főszereplésével Captain America és Captain America II: Death Too Soon címen. Ezekben az adaptációkban az ifjabb Steve Rogers annak a titkos szérumnak a hatására válik Amerika Kapitánnyá, melyet még tudós apja fejlesztett ki a második világháború alatt. Amerika Kapitány a filmben motoros hősként jelenik meg. Öltözékét a film készítői radikálisan megváltoztatták, mely már nem is hasonlított Joe Simon és Jack Kirby által megtervezett eredetire. A CBS által sugárzott filmek visszatetszést keltettek a képregények olvasói körében és nézettségi mutatóik is igen alacsonyak voltak. A 21st Century Film Corporation 1990 nyarára, Amerika Kapitány megszületésének ötvenedik évfordulójára tervezte a Matt Salinger főszereplésével és Albert Pyun rendezői közreműködésével elkészített Captain America című film bemutatását. Többek között a próbavetítések kedvezőtlen visszhangja miatt a premier dátumát azonban többször is kitolták, a film végül pedig soha nem került a mozikba. A történetben Amerika Kapitány a fasiszta Vörös Koponyával száll szembe, aki rakétatámadást készül indítani a Fehér Ház ellen. Amerika Kapitány egyik főszereplője volt a 2006-os Ultimate Avengers és Ultimate Avengers 2 című, közvetlenül kereskedelmi forgalomba hozott animációs filmeknek. Az ezekben a filmekben látható Amerika Kapitány a Marvel Újvilág sorozatában szereplő változatához állt közelebb. A Marvel Entertainment leányvállalata, a Marvel Studios saját gyártású filmjei között 2011-ben jelent meg az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló – (The First Avenger: Captain America) című mozifilm, aminek rendezője Joe Johnston. A film cselekménye a második világháború alatt, de egy alternatív történelemben játszódik. Amerika Kapitány a stúdió által 2012-ben bemutatott Bosszuállók (The Avengers) című filmnek is egyik főszereplője. Amerika Kapitány néhány prózai műnek is főszereplője volt, így például Ted White sci-fi-író 1968-as Captain America: The Great Gold Steal, Joseph Silva 1979-es Captain America: Holocaust for Hire, valamint Tony Isabella és Bob Ingersoll 1998-as Captain America: Liberty’s Torch című könyveinek. Amerika Kapitány több videójátékban is feltűnt, többnyire mint a játékos által választható számos szereplő egyike, így például a Marvel vs. Capcom-sorozatban, a 2006-os Marvel: Ultimate Alliance-ben és a készülő Marvel: Ultimate Alliance 2-ben is. Az 1987-es Captain America in: The Doom Tube of Dr. Megalomann című konzoljátékban Amerika Kapitány egyedüli főszereplőként jelent meg. ## Magyarul olvasható - Stefan Petrucha: Amerika kapitány. Sötét tervek; ford. Oszlánszky Zsolt; Szukits, Szeged, 2021 (Nagy Marvel regénysorozat) - Jeph Loeb–Tim Sale: Amerika kapitány. Fehér; ford. Bayer Antal; Fumax, Budapest, 2023
312,809	Stegosaurus	26,442,506	null	[ "Jura időszaki dinoszauruszok", "Stegosaurusok", "Észak-Amerika dinoszauruszai" ]	A Stegosaurus (nevének jelentése: „Fedeles gyík”) a madármedencéjű páncélos dinoszauruszok egyik neme, amely a késő jura kor késő kimmeridge-i és kora tithon alkorszakai idején élt, mintegy 155–150 millió évvel ezelőtt, a mai Észak-Amerika nyugati részén. 2006-ban egy portugáliai Stegosaurus példányról számoltak be, ami azt igazolja, hogy Európában is jelen volt. Egyedi lemezei és faroktüskéi miatt a Stegosaurus az egyik legkönnyebben felismerhető dinoszaurusz, a Tyrannosaurus, a Triceratops és az Apatosaurus mellett. A Morrison-formáció felső részén legalább három faját azonosították, és körülbelül 80 példány maradványait fedezték fel. Egykori élőhelyén olyan óriás sauropodák is gyakoriak, mint a Diplodocus, a Camarasaurus és az Apatosaurus. A Stegosaurus nagy, nehéz felépítésű, négy lábon járó növényevő volt, sajátos és különös testtartással, melynél a hát nagymértékben meghajlott a rövid mellső lábak miatt, a fej alacsonyan, a talaj közelében, a merev farok pedig a levegőben helyezkedett el. A lemezekkel és tüskékkel kapcsolatban számos elképzelés született. A legvalószínűbb, hogy a tüskéket védekezésre használta, míg a lemezek egyaránt szolgálhattak védekezésre és hőszabályzásra. A nagyjából autóbusz méretű Stegosaurus volt a Stegosauria alrendág legnagyobb tagja (mérete meghaladta a Kentrosaurusét és a Huayangosaurusét), amely számos, a többi stegosaurusnemre jellemző tulajdonsággal rendelkezett. ## Anatómia A 9 méter hosszú és 5,3–7 tonna tömegű, négy lábon járó Stegosaurus a hátán két sorban, függőlegesen álló rombusz alakú lemezei, valamint a farka végén vízszintesen elhelyezkedő két pár hosszú tüskéje miatt az egyik legkönnyebben felismerhető dinoszaurusz. Nagy mérete ellenére eltörpült kortársai, az óriás sauropodák mellett. Páncélzatára a nagyméretű ragadozó theropoda dinoszauruszokkal, például az Allosaurusszal és a Ceratosaurusszal való együttélés miatt lehetett szüksége. A hátsó lábain három rövid ujj volt, míg a mellsőkön öt; a belső két ujján lekerekített patákat viselt. A lábakat a lábujjak mögött levő talppárnák támasztották alá. A mellső lábak jóval rövidebbek voltak a zömök hátsóknál, ami szokatlan testtartást eredményezett. Az elfogadott rekonstrukciók alapján a farkát a talaj felett, a fejét pedig aránylag alacsonyan, körülbelül 1 méter magasságban tartotta. A hosszú és keskeny koponya aránylag kicsi volt a testhez képest. Az orr és a szem között egy, az archosaurusokra és a mai madarakra jellemző kis oldalsó nyílás (fenestra antorbitalis) található, ami a krokodiloknál elveszett. A fej alacsony elhelyezkedése arra enged következtetni, hogy a Stegosaurus a kis magasságú növényzetet legelte. Erre utal az is, hogy az elülső fogak hiányoztak, helyettük egy elszarusodott csőr volt a koponya elején. A stegosaurusok fogai kicsik és háromszög alakúak voltak, lapos oldaluk arra utal, hogy ezek az állatok megrágták a táplálékot. Az állcsontokban lévő betéthely alapján a Stegosaurus a táplálék rágás közbeni megtartását szolgáló pofával rendelkezett. Az állat nagy mérete ellenére a Stegosaurus koponyája kicsi, nagyjából kutyaméretű volt. Egy 1880-as években felfedezett, jó állapotban megőrződött koponya Othniel Charles Marsh számára lehetővé tette az agy méretére utaló agyüreg kiöntését. Az öntvény szerint az agy nagyon kicsi volt, talán a dinoszauruszok között a legkisebb. Ahhoz képest, hogy a testtömeg 4,5 tonna felett volt, az agy tömege a 80 grammot sem haladhatta meg, ami összhangban áll azzal a mára nagyrészt elvetett régi elképzeléssel, ami szerint a dinoszauruszok nem voltak intelligensek. A Stegosaurusról rendelkezésre álló információ nagy része felnőtt állatok maradványaiból származik, azonban találtak fiatalabb példányokat is. 1994-ben egy még kifejletlen, 4,6 méter hosszú és 2 méter magas Stegosaurust fedeztek fel Wyoming államban, melynek tömegét 2,4 tonnára becsülték. A fosszíliát a Wyomingi Egyetem Geológiai Múzeumában (University of Wyoming Geological Museum) állították ki. A Denveri Természet és Tudomány Múzeuma (Denver Museum of Nature & Science) gyűjteményében egy még kisebb, mindössze 210 centiméter hosszú és 80 centiméter magas példány található. ## Osztályozás A Stegosaurus a Stegosauridae család elsőként elnevezett neme és egyben a típusnem, amelytől a család a nevét kapta. A Stegosauria alrendágon belül két család található, a Stegosauridae és a Huayangosauridae. A Stegosauria a Thyreophora alrenden belül helyezkedik el, a sokkal változatosabb Ankylosauria alrendággal együtt. A stegosaurusok kládjába hasonló megjelenésű, testtartású és alakú állatok tartoznak, melyek nagyrészt a tüskék és a lemezek elrendezésében különböznek egymástól. A Stegosaurus legközelebbi rokona a kínai Wuerhosaurus és a kelet-afrikai Kentrosaurus. ### Eredet A Stegosaurus származása bizonytalan, a bazális stegosaurusok és őseik maradványai ritkák. 1985-ben a Morrison-formáció alsó részéről egy, a Stegosaurus első megjelenésénél több millió évvel korábbról, a kora kimmeridge-i alkorszakból származó stegosaurida került elő, amely a Hesperosaurus nevet kapta. A legkorábbi ismert stegosaurida (a Lexovisaurus) Anglia és Franciaország területéről az Oxford Clay-formációból került elő, a callovi korszak közepéről. A korábbi, és még bazálisabb nem, a Huayangosaurus, a Huayangosauridae család egyetlen ismert tagja a középső jura idején (165 millió évvel ezelőtt), a Stegosaurusnál 20 millió évvel korábban élt Kínában. Még korábbról, mintegy 190 millió évvel ezelőttről származik az Anglia kora jura kori rétegéből előkerült Scelidosaurus. Ez a nem érdekes módon egyaránt rendelkezik a stegosaurusok és az ankylosaurusok jellemzőivel. A Németországban felfedezett Emausaurus kisméretű volt és négy lábon járt, míg az Egyesült Államok Arizona államában fellelt még korábbi nem, a Scutellosaurus képes volt a két lábon való járásra is. Ezek a kis, könnyű páncélzatú dinoszauruszok közeli rokonságban álltak mind a stegosaurusok, mind pedig az ankylosaurusok közvetlen őseivel. Franciaországban egy fosszilizálódott vadcsapást fedeztek fel, ami feltehetően egy korai páncélozott dinoszaurusztól, körülbelül 195 millió évvel ezelőttről származik. ## Felfedezés és fajok A Stegosaurus, melyet eredetileg Othniel Charles Marsh nevezett el 1877-ben, a Colorado állambeli Morrisontól északra talált maradványok alapján, a csontháború során elsőként összegyűjtött és leírt dinoszauruszok egyike. Csontjai a Stegosaurus armatus holotípusává váltak. Tudományos neve (a 'fedeles gyík') Marsh elképzelésén alapul, aki úgy gondolta, hogy a lemezek az állat hátán zsindelyszerűen egymásra fektetve helyezkedtek el. A következő néhány évben nagy mennyiségű Stegosaurus fosszíliát fedeztek fel, Marsh pedig számos cikket jelentetett meg a nemmel kapcsolatban. Kezdetben több faj leírására is sor került, de a későbbiekben sokuk érvénytelenné vagy a meglevő fajok szinonimájává vált, így végül két jól ismert és egy kevésbé ismert faj maradt. A Morrison-formáció 2–6. sztratigráfiai zónájában igazolt Stegosaurus maradványokat találtak, az 1. sztratigráfiai zónából pedig a Stegosaurushoz köthető maradványok kerültek elő. ### Érvényes fajok A Stegosaurus armatus, jelentése 'páncélozott fedeles gyík', az elsőként felfedezett faj, amely két részleges csontváz, két részleges koponya és legalább 30 töredékes egyed alapján ismert. Négy vízszintes faroktüskével és aránylag kis lemezekkel rendelkezett. 9 méteres testhosszával a leghosszabbnak számít a Stegosaurus fajok között. A Stegosaurus stenops, azaz 'keskeny arcú fedeles gyík' neve 1887-ből, Marshtól származik, holotípusára pedig Marshal Felch talált rá a Garden Parkban, a coloradói Cañon Citytől északra, 1886-ban. Ez a Stegosaurus legjobban ismert faja, főként annak köszönhetően, hogy a fosszíliái között legalább egy teljes, összefüggő csontváz is található. Nagy, széles lemezekkel és négy hosszú faroktüskével rendelkezett. A Stegosaurus stenops egy teljes és négy részleges koponya, valamint legalább 50 részleges csontváz alapján ismert, melyek között felnőtt és fiatal egyedekhez tartozók egyaránt találhatók. A S. armatusnál rövidebb volt, a hossza elérte a 7 métert. A Stegosaurus longispinus jelentése 'hosszú tüskéjű fedeles gyík'. Ezt a fajt Charles W. Gilmore nevezte el, és egy részleges csontváz alapján ismert, melyre a Morrison-formációban, Wyoming államban találtak rá. A Stegosaurus longispinus szokatlanul hosszú faroktüskéiről ismert. Egyes kutatók szerint inkább a Kentrosaurus nemhez tartozik. A S. stenopshoz hasonlóan 7 méteres hosszúságot ért el. 2008-ban Susannah Maidment és kollégái nagymértékű változtatást végeztek a Stegosaurus taxonómiáján. Javasolták a S. stenops és a (néha érvényesnek tekintett; lásd lentebb) S. ungulatus és a S. armatus szinonimizálását, továbbá a Hesperosaurus és a Wuerhosaurus Stegosaurus nembe való beolvasztását, típusfajaik Stegosaurus mjosira és Stegosaurus homhenire történő átnevezésével. Emellett javasolták a S. longispinus kétséges névként való megjelölését is. Az elképzelésük alapján a Stegosaurus három érvényes fajt tartalmaz (a S. armatust, a S. homhenit és a S. mjosit), az evolúciós időszaka és területe pedig a késő jura kori Észak-Amerikától és Európától a kora kréta kori Ázsiáig terjed. ### Nomina dubia (kétséges nevek) A Stegosaurus ungulatus, azaz 'patás fedeles gyík' maradványait a Wyoming állambeli Como Bluffban fedezték fel 1879-ben, neve pedig Marshtól származik. Néhány csigolya és páncéllemez alapján ismert. Elképzelhető, hogy a S. armatus fiatal példánya, habár a S. armatus teljes leírása még nem készült el. A Portugáliában fellelt, és a késő kimmeridge-i–kora tithon korszakra datált példányt is ehhez a fajhoz sorolták be. A Stegosaurus sulcatus, a 'barázdás fedeles gyík' leírását Marsh készítette el 1887-ben egy részleges csontváz alapján. A S. armatus szinonimájának tekintik. A Stegosaurus duplex jelentése 'kettős fedeles gyík' (utalásként a keresztcsontnál levő, jelentősen megnagyobbodott idegcsatornára, amit Marsh „hátsó agyüregként” jellemzett), és feltehetően megegyezik a S. armatusszal. Habár a név Marsh-tól, 1887-ből származik (a faj holotípusával együtt), a tagolatlan csontokat valójában Edward Ashley gyűjtötte össze 1879-ben, a Wyoming állambeli Como Bluffban. A Stegosaurus seeleyanus, korábbi nevén Hypsirophus, feltehetően megegyezik a S. armatusszal. A Stegosaurus (Diracodon) laticeps leírását Marsh végezte el 1881-ben, néhány állcsont maradvány alapján. Egyesek szerint a S. stenops a Diracodon egyik faja, míg mások szerint a Diracodon egy Stegosaurus faj. 1986-ban Robert T. Bakker felélesztette a D. laticeps elnevezést, mások szerint azonban az anyag nem diagnosztikus, és valószínűleg a S. stenops szinonimája. A Stegosaurus affinis, melyet Marsh írt le 1881-ben, csupán egy szeméremcsont alapján ismert, és nomen dubiumnak tekintendő. Feltehetően a S. armatus szinonimája. ### Átsorolt fajok A Madagaszkárról származó Stegosaurus madagascariensis kizárólag a fogai alapján ismert, leírását pedig Jean Piveteau készítette el 1926-ban. A leletet változóan egy stegosaurus, a theropodák közé tartozó Majungasaurus, egy hadrosaurida, illetve egy krokodil fogaiként tartják számon. Egyes, korábban a Stegosaurus fosszíliáinak tekintett maradványokat jelenleg más nemekhez sorolnak be. Ez a helyzet például a Frederick Lucas által 1901-ben leírt Stegosaurus marshival, melyet 1902-ben Hoplitosaurusra neveztek át. A Stegosaurus priscust, melynek leírását 1911-ben Nopcsa Ferenc készítette el, a Lexovisaurushoz társították, jelenleg pedig a Loricatosaurus típusfajának tekintik. ## Ősbiológia A Stegosaurus a legnagyobb stegosaurus volt, a tömege az 5,3–7 tonnát is elérhette. Felfedezésekor a rövid mellső lábai miatt Marsh úgy vélte, hogy két lábon járt, ám 1891-ben, miután felismerte, hogy milyen nehéz felépítésű volt, megváltoztatta a véleményét. A Stegosaurust jelenleg egyértelműen négy lábon járó állatként tartják számon, noha viták folytak arról, hogy képes lehetett-e a hátsó lábaira állni, a farkát támasztékként használva, hogy elérhesse a magasabban található lombokat. Ezt a Robert Bakker által felvetett elképzelést Kenneth Carpenter kezdte vitatni. A Stegosaurus mellső lábai a hátsókhoz viszonyítva nagyon rövidek voltak. Ráadásul a mellső lábak alsó része (a sípcsont és a szárkapocs csont) a combcsonthoz képest rövid volt. Ez arra utal, hogy az állat nem volt képes gyors járásra, ugyanis az alapján, hogy a hátsó lábak mikor érik el a mellsőket, a maximális sebességnek 6–7 km/h-nak kellett lennie. ### „Második agy” Nem sokkal a Stegosaurus leírását követően Marsh észrevette, hogy a gerincoszlop csípő részénél egy nagy csatorna található, amiben egy, az agynál 20-szor nagyobb struktúra is elférhetett. Ez vezetett ahhoz a híres elmélethez, ami szerint a Stegosaurushoz hasonló dinoszauruszok a farkuknál egy „második aggyal” rendelkeztek, ami a test hátsó részének irányításáért volt felelős. Az is felmerült, hogy a második agy működése átmenetileg intenzívebbé vált, amikor a Stegosaurust megtámadták a ragadozók. A későbbiekben vitatottá vált, hogy a hely (ami a sauropodáknál is megtalálható) tartalmazhatott-e a mai madaraknál is ismert glikogén testet, melynek pontos feladata kérdéses, de a feltételezés szerint az állat idegrendszerének glikogénellátását segíti. ### Lemezek A Stegosaurus leginkább felismerhető jellegzetességei a bőrlemezek, melyekből 17 darab található az állat hátán. E nagymértékben módosult bőrcsontok (csontmagos pikkelyek) a mai krokodiloknál és gyíkoknál is megtalálható függelékekre hasonlítanak. Nem volt közvetlen kapcsolatuk a csontvázzal, ehelyett az állat bőréhez kapcsolódtak. A múltban egyes őslénykutatók, például Robert Bakker, azt feltételezték, hogy a lemezek bizonyos szögben mozgathatók voltak, mások azonban elvetették ezt az elképzelést. Bakker szerint a lemezek hegyes szaruborítású lemezek csontmagvai voltak, melyeket a Stegosaurus képes volt egyik oldalról a másikra billenteni, hogy egy sor tüskével és pengével próbálja meggátolni a ragadozókat abban, hogy egy hatékony támadáshoz megfelelő közelségbe kerüljenek. A lemezek természetes módon meghajolhattak a Stegosaurus oldalai felé, a hosszuk tükrözhette az állat szélességét a gerinc mentén. Bakker magyarázata a lemezek feltételezett szaru borítására vonatkozóan az volt, hogy a fosszilizálódott lemezek felülete hasonlóságot mutat azokkal a más állatoknál talált csontos részekkel, amik az ismeretek, illetve a feltételezés alapján szaruval voltak borítva. Emellett a védelemmel kapcsolatban úgy vélekedett, hogy a lemezek szélessége nem volt elegendő ahhoz, hogy könnyedén függőleges helyzetbe lehessen azokat állítani, az izmok folyamatos megfeszítése nélkül. A legnagyobb lemezek az állat csípője felett helyezkedtek el, a szélességük és a magasságuk egyaránt 60 centiméter volt. A lemezek elrendezése sokáig viták tárgyát képezte, de végül a legtöbb őslénykutató egyetértésre jutott abban, hogy két sorban helyezkedtek el az állat hátán, a test középvonalának két oldalán. A lemezek feladata sok vitát váltott ki. Kezdetben úgy gondolták, hogy pajzsként szolgáltak, de úgy tűnik, hogy túl törékenyek és rosszul elhelyezettek voltak ahhoz, hogy védelmet nyújthassanak, mivel védtelenül hagyták az állat oldalait. Később egyes kutatók felvetették, hogy a testhőmérséklet szabályzásában lehetett szerepük. Elképzelésük szerint a Spinosaurus vagy a pelycosaurusok közé tartozó Dimetrodon hátán levő vitorlához (és a ma élő elefántok és nyulak füleihez) hasonlóan a lemezek barázdáiban vérerek voltak, és a lemezeket körülvevő levegő lehűtötte az erekben keringő vért. Ezt az elméletet komolyan megkérdőjelezték, mivel legközelebbi rokonaival ellentétben a Stegosaurus stenops lemezek helyett kis felületű tüskékkel rendelkezett, ami arra utal, hogy a hűtés nem volt annyira fontos, hogy lemez formájú egyedi képződményeket igényeljen. Nagy méretük miatt elképzelhető, hogy a lemezek célja talán az állat látszólagos magasságának megnövelése volt, az ellenségek elriasztása vagy a párzás során történő pózolás érdekében, habár a hímek, és a nőstények egyaránt rendelkeztek velük. Egy 2005-ös tanulmány szerint a lemezek azonosításra szolgáltak. A kutatók úgy vélik, hogy a különböző dinoszauruszfajok egyéb anatómiai jellegzetességeinek hasonló célja lehetett. A Stegosaurus stenops a lemezek mellett a csípőjénél korong alakú lemezeket is viselt. A Stegosaurusról szóló könyvek és cikkek egyik fő témája a lemezek elrendezése. Az erről szóló vita az egyik legfontosabb a dinoszaurusz rekonstrukciók történetében. Az évek során négy lehetséges elrendezés merült fel: 1. A lemezek egy páncélzathoz hasonlóan a hátra fektetve helyezkednek el. Ez Marsh eredeti értelmezése, mely alapján a 'fedeles gyík' elnevezés megszületett. Ahogy további és teljes lemezek kerültek elő, az alakjuk megmutatta, hogy inkább a sarkukon álltak. 2. 1891-ben Marsh egy jobban ismert nézettel hozakodott elő a Stegosaurusszal kapcsolatban, miszerint a lemezek egy sorban álltak. Ezt meglehetősen korán elvetették azért, mert nehezen volt elképzelhető, hogyan ágyazódtak be a lemezek a bőrbe, illetve azért mert így túlságosan sűrűn helyezkedtek volna el. Az elképzelés az 1980-as években újjáéledt Stephen Czerkas munkája nyomán, aki az iguana háttüskéinek elrendezését másolta le. 3. A lemezek két sorban, párosával helyezkedtek el a háton. Talán ez a képeken leggyakrabban látható elrendezés, ami különösen gyakran fordul elő a korai ábrázolásokon (az 1970-es évek dinoszaurusz reneszánsza óta). (Az 1933-as King Kong című filmben szereplő Stegosaurus is így jelenik meg.) Az egy fosszíliánál található lemezek között azonban sosem fordulnak elő azonos méretűek és alakúak. 4. Eltérő lemezek két sorban. Az 1960-as évek kezdetén ez vált az uralkodó nézetté, főként azért, mert az egyik, még összefüggő Stegosaurus fosszília ezt az elrendezést őrizte meg. A kifogás ezzel szemben az, hogy nehezen képzelhető el, hogyan fejlődhetett ki ez az egyenlőtlenség, ami egyetlen másik hüllőre sem jellemző. ### Faroktüskék Vitatott, hogy a faroktüskék Gilmore 1914-es állításának megfelelően csak pózolásra szolgáltak, vagy inkább fegyverek voltak. Robert Bakker szerint sokkal rugalmasabbak lehettek, mint a többi dinoszaurusz tüskéi, mivel hiányoztak belőlük az elcsontosodott inak, ami a fegyver hipotézisnek ad hitelt. Ezzel kapcsolatban Carpenter megjegyezte, hogy a lemezek számos farokcsigolyát átfedtek, ami korlátozhatta a farok mozgását. Azonban Bakker felfedezte, hogy a Stegosaurus hátsó része könnyen mozgatható, így támadás esetén az állat hosszú hátsó lábait mozdulatlanul tartva, rövid, izmos mellső lábait használva, képes lehetett gyorsan reagálni a támadásra. L. A. McWhinney és szerzőtársai 2001-es faroktüskékről szóló tanulmánya a gyakori traumás sérüléseket bemutatva azt az álláspontot erősíti, hogy a tüskéket harc közben használták. Ezt az elméletet támogatja egy lyukas Allosaurus farokcsigolya is, amelybe tökéletesen beleillik egy faroktüske. A Stegosaurus stenops a farkán négy darab 60–90 centiméter hosszú bőrtüskét viselt. A tagolt Stegosaurus pajzsok felfedezése, legalábbis néhány példány esetében arra utal, hogy a tüskék vízszintesen álltak ki a farokból és nem függőlegesen, ahogy az a képeken gyakran látható. Marsh első leírása szerint a S. armatusnak nyolc faroktüskéje volt, ellentétben a S. stenopsszal, a későbbi vizsgálatok azonban arra a következtetésre jutottak, hogy ez a faj is csak négy tüskével rendelkezett. ### Étrend A Stegosaurus és a rokonságába tartozó nemek növényevő életmódot folytattak, viszont a többi madármedencéjű növényevőtől eltérő táplálkozási stratégiát követtek. Míg más madármedencéjűek a növények megőrlésére képes fogakkal rendelkeztek, állkapcsuk felépítése pedig az egyszerű függőleges mellett alkalmas volt a vízszintes mozgásra is, addig a Stegosaurusnak (és a többi stegosaurusnak) kis, vízszintes lemezekkel ellátott fogai és szinte csak harapásra alkalmas állcsontjai voltak. A stegosaurusok sikeres állatoknak tekinthetők, mivel többféle változatuk is kialakult, és földrajzilag elterjedtek a késő jura kor során. Az őslénykutatók úgy vélik, hogy mohákat, harasztokat, zsurlókat, cikászokat, tűlevelűeket és gyümölcsöket fogyasztottak, és rágóképességük hiánya miatt zúzóköveket nyeltek az emésztésük megkönnyítésére, a mai madarakhoz és krokodilokhoz hasonlóan. A fű legelése, ami a mai növényevő emlősöknél megfigyelhető, nem volt lehetséges a Stegosaurus számára, mivel a fűfélék csak a késő kréta korban jelentek meg, évmilliókkal a Stegosaurus kihalása után. Az egyik feltételezett táplálkozási stratégia szerint ezek az állatok kis magasságban legelve a különféle virágtalan növények lombjait és gyümölcseit fogyasztották. Eszerint a Stegosaurus a talajszinttől legalább egy méter magasan táplálkozott. Ha azonban a Stegosaurus a hátsó lábaira tudott állni, ahogy azt Bakker felvetette, képes lehetett a magasabban levő növényekkel is táplálkozni, így egy felnőtt példány akár a 6 méter magasságban levő élelmet is elérhette. ### Viselkedés A coloradói Morrison Természetrajzi Múzeum (Morrison Natural History Museum) kutatója, Matthew Mossbrucker által felfedezett lábnyomok alapján a Stegosaurus különböző korú egyedekből álló csordákban élt. A nyomok egyik csoportja négy vagy öt egy irányba haladó fióka nyomait őrizte meg, míg egy másik fosszílián egy fiatal egyed lábnyoma látható, amire egy felnőtté nyomódott. ## Popkulturális hatás A Stegosaurus a legkönnyebben felismerhető dinoszauruszok egyike, amely filmekben, képregényekben és gyermekjátékok formájában egyaránt felbukkan, emellett pedig 1982-ben Colorado állam hivatalos dinoszauruszává vált. Egy Stegosaurusról készült rajz fontos szerepet tölt be Arthur Conan Doyle Az elveszett világ című regényének első fejezeteiben. Evelyn Sibley gyermekkönyve, a The Shy Stegosaurus of Cricket Creek (A Cricket-patak félénk Stegosaurusa) egy ikerpárról szól, akik a farmjukon egy beszélő Stegosaurust találnak. A Stegosaurus az évek során többször is látható volt a képernyőn és a mozivásznon, gyakran nagy húsevő dinoszauruszokkal harcolva. A klasszikussá vált 1933-as King Kong című filmben a Stegosaurus az első dinoszaurusz, amellyel a mentőcsapat találkozik (a Peter Jackson által készített 2005-ös adaptációban a Triceratopshoz hasonló, kitalált „Ferructus” nevű állat veszi át a helyét). Az 1954-es Journey to the Beginning of Time (Utazás az idők kezdetéhez) című filmben a Ceratosaurusszal harcol, az 1956-os The Animal Worldben (Az állatvilág) pedig ismét feltűnik. Michael Crichton 1990-es Jurassic Park című regényében a park beteg dinoszaurusza egy Stegosaurus, és bár a filmváltozatban egy Triceratops szerepel helyette, a neve hibás formában ('Stegasaurus') felbukkan a Nedry által ellopott dinoszauruszembriós fiolák egyikén. Az 1997-es Az elveszett világ: Jurassic Park és a 2001-es Jurassic Park III egy-egy jelenetében már a Stegosaurus is látható. A Godzilla-filmek szörnyének megalkotásához a Tyrannosaurus és az Iguanodon mellett a Stegosaurust is felhasználták. A King Kong vs. Godzilla amerikai változatának egyik szereplője meg is jegyzi, hogy Godzilla félig Stegosaurus, félig pedig Tyrannosaurus. A Stegosaurus az Allosaurusszal együtt szerepel a BBC által készített Dinoszauruszok, a Föld urai második részében és a sorozat Nagy Al Balladája című különkiadásában. Emellett látható a Dinoszauruszok, az ősvilág urai (When Dinosaurs Roamed America, 2001) és a Jurassic Fight Club (2008) című dokumentumfilmekben is, ahol szintén az Allosaurusszal kerül szembe. Képregényekben is szerepet kapott, a Transformers képregényekben mint Acsargó tűnik fel a dinobotok csapatában. Később bekerült a filmsorozatba és a mozifilmbe is. ## Fordítás
12,249	Buziásfürdő	26,820,572	null	[ "Erzsébet királyné emlékezete", "Románia fürdőhelyei", "Temes megye települései", "Temes vármegye települései" ]	Buziásfürdő, egyes forrásokban Búziásfürdő, 1905-ig Buziás (, ) város Romániában, a Bánságban, Temes megyében. Gyógyhatású forrásainak köszönhetően egykoron Magyarország, majd Románia egyik legismertebb fürdőhelye volt; több nemzetközi katalógusban szerepelt, és gyakran emlegették a „Bánság gyöngyeként” vagy a „bánsági Nauheimként”. Síkvidéki sakktáblás település, lakossága 2011-ben 4746 fő volt. Beosztott falvai Bakóvár és Nagyszilas. Első említése 1321-ből származik. A 19. század elejéig jelentéktelen, a fő útvonalaktól távol eső falu volt. Hírnevét a helyi ásványvízforrások gyógyhatásainak köszönheti, melyeket 1811-ben elemeztek először. A települést hamarosan gyógyfürdővé nyilvánították, és megkezdődött gyógyparkjának és gyógylétesítményeinek kiépítése. Jelentős fejlődésnek az 1850-es években indult: villák, szállók, gyógyterem, fürdők épültek, a gyógypark főbb létesítményeit pedig egy bizánci stílusú, fából ácsolt fedett oszlopsor kötötte össze. A 19. század végén Buziásfürdő Magyarország elsőrangú fürdőhelyei között szerepelt, ebben nagy érdeme volt Trefort Ágoston közoktatási és vallásügyi miniszternek, aki támogatta a helyi beruházásokat, oktatást és kultúrát. A 20. század elején a fürdő Jacob Muschong sváb mágnás tulajdonában volt, aki tovább bővítette a telepet, és ásványvíztöltő üzemet is létesített. 1919-ben Románia része lett, 1948-ban a hatalomra kerülő kommunisták államosították a fürdőt, és tömbháznegyedeket, ipari üzemeket, nagy tömegek befogadására alkalmas szállodákat építettek. A 20. század végén a hiánygazdaság a fürdőélet hanyatlását vonta maga után, a rendszerváltás után pedig a tisztázatlan tulajdonviszonyok gátolták a fejlődést. A város fő látványossága a 19. század elején létesített, később megnagyobbított, kiépített központi gyógypark, a parkban elhelyezkedő fedett sétány (kolonnád), kutak, szaletlik, továbbá a park környékén épült klasszicista és szecessziós villák és fürdők. Ezek legtöbbje a 20. század végére romos állapotba került, de a 21. század elején megkezdték egyes épületek felújítását. ## Neve és címere A legtöbb nyelvész által elfogadott vélemény szerint a település neve a bodza jelentésű szláv bozje vagy ómagyar buzjás (bodzával benőtt hely) szóból ered. Mások szerint a török buz (jég, az ásványvizek alacsony hőmérsékletére célozva) vagy a szláv boza (savanykás alkoholos ital, szintén az ásványvizek jellegére utalva) szóból, esetleg egy Busia, Bisia családnévből származik. Első megbízható említése Károly Róbert egy 1321-es adománylevelében jelenik meg. 1369-ben Buzus, a 15. században Bozas, Bezias, Bozyazek, 1610-ben Bozzás néven említik. Az 1720-as években készült Mercy-féle térképen Busiesch néven szerepel. A 19. században állandósul a magyar Buziás név, melyhez 1905. június 30-án, a helységnévrendezés idején illesztették a fürdő utótagot. Az 1919-es román hatalomátvétel után Buziaș lesz a hivatalos elnevezés. A város 2019-ben elfogadott új címerén két oroszlán egy hüdriát tart, a helyi gyógyvizekre és azok hasznosítására utalva. Az alsó kék mezőben elhelyezett három szőlőfürt a várost alkotó három települést jelképezi, és környék bortermesztésére is utal. A háromágú falkorona a városi rangot jelzi. ## Földrajz ### Fekvése Románia nyugati részén, a Temes felső teraszán, a történelmi Bánság középpontjától kissé északkeletre, a bánsági alföld és dombvidék találkozásánál fekszik. Átlagos tengerszint feletti magassága 128 méter, az 1968-ban meghúzott határok szerinti területe . A beépített terület , ebből Buziásfürdő 3,27, Nagyszilas 1,84, Bakóvár . Északon Rakovica község, keleten Daruvár község, nyugaton Nagykövéres község és Niczkyfalva község, délen Krassó-Szörény megye határolja. A Temesvárt és Lugost összekötő DJ 592 megyei út mentén fekszik, Temesvártól 34 kilométerre délkeletre, Lugostól 20 kilométerre délnyugatra. A közúton kívül megközelíthető vasúton is e két város irányából. ### Domborzat és geológia A város a Temes felső teraszába a Fűzfa-patak (románul Salcia) által vágott lankás völgyben fekszik. Maga a folyóterasz kiterjedt síkság hatását kelti; szélessége 8 kilométer, és a Surgány-patak (Șurgani vagy Șorcan) és annak számos mellékvize szeli át. A Fűzfa-patak völgyének szélessége Buziásfürdőnél 280-300 méter, medrének tengerszint feletti magassága 118-130 méter, nyugatról kelet felé emelkedve. A patakvölgy két oldala 15-20 méter magas. A várostól délkeletre terül el a Szilasi-dombvidék, melynek magaslatai csak elvétve haladják meg a 300 métert; legmagasabb pontja a 324 méteres Szilas-hegy. Geológiai szempontból nagy mélységben mezozonális jellegű kristályos kőzet a jellemző, melyet főként biotitos, muszkovitos és gránitos gneisz alkot. Erre a pliocénben 70-150 méter vastag kavicsos-homokos-agyagos üledékes kőzet (Pannon-üledék) rakódott, a negyedidőszakot pedig hordalékos és deluviális takaró jellemzi. A magas ásványianyag-tartalmú, gyógyhatású ásványvizek a környéken húzódó Lippa–Versec-törésvonalnak köszönhetik tulajdonságaikat. A törés lehetővé teszi a vulkanikus gázok felemelkedését, melyek mineralizálják a pliocén és a negyedkor üledékeiben meggyűlő vízrétegeket. Három vízréteg különböztethető meg: talajvíz (6–10 m mélységig), és két rétegvíz (a felső 17-70 méteres mélységben, az artézi pedig az üledékes és kristályos réteg találkozásánál). Az artézi rétegek ásványianyag-tartalma a leggazdagabb, vizük négy kútból tör fel a fürdőtelep területén. A törésvonalak miatt a Bánságban gyakoriak a kisebb földrengések. Buziásfürdőn az utolsó jelentős földrengés 1988. november 29-én volt (3,7-es erősségű a Richter-skálán). ### Éghajlat A síkság és dombvidék határán fekvő várost nedves kontinentális éghajlat jellemzi, melynek a Földközi-tenger felől érkező légtömegek mediterrán beütést kölcsönöznek. A hideg évszakban meleg levegőt hozó déli szelek az uralkodóak, a nyárra pedig főként hűvös északi szelek jellemzőek. Az átlagos légnyomás 750–755 mmHg között változik; májusban a legalacsonyabb és októberben a legmagasabb. A hótakaró januárban elérheti a 18 centimétert. Az átlagos páratartalom 75,5%; nyáron a legkisebb (60,5%) és télen a legnagyobb (82,7%). A negatív ionok koncentrációja viszonylag magas (hasonló Herkulesfürdő vagy Davos levegőjéhez), jótékony hatást gyakorolva a közérzetre, asztmára, vérnyomásra, gyulladásokra. ### Vízrajz A fürdőtelep a Fűzfa-patak völgyében fekszik, mely a Dumbrava-erdőben, Buziásfürdőtől néhány kilométerre keletre ered, és a Surgányba ömlik. A város területén több kis vízfolyást fogad magába, melyek vízhozama az év nagy részében elhanyagolható, de esős évszakban megduzzadnak, és többször is – például 1926-ban és 1966-ban – árvizet okoztak. A helyzet orvoslására mesterséges tavakat létesítettek a Fűzfa- és a Szilas-patakon, a településtől két, illetve három kilométerre. ### Flóra és fauna Az éghajlatnak és a domborzatnak köszönhetően a környékre sztyeppi növényzet és állatvilág jellemző, elszigetelt lombhullató erdőkkel. A sztyeppei növényzetet a galagonya, kökény, vadrózsa, bojtorján, üröm, mezei zsálya képviseli, az állatvilágot pedig a mezei nyúl, mezei hörcsög, ürge, fogoly, fürj. Buziásfürdő központi parkjában erdeifenyő, jegenyefenyő, tuja, keleti platán, kanadai nyár, nyír, kislevelű hárs, fehér fűz tekinthető meg, az állatvilágot az európai mókus képviseli; az 1970-es években a Melegfürdő közelében vadaskert is működött. A József-forrás mellett álló, mára óriásira nőtt platánfát 1821-ben ültették. A várostól 4 kilométerre keletre van az 1821 hektár területű, főleg tölgyfákból álló Dumbrava-erdő, melyet Natura 2000-területnek nyilvánítottak. ## Népesség A török hódoltság alatt elnéptelenedett településre a 18. században jobbágyok érkeztek. 1808-ban 700 román és 300 magyar lakta. A 19. század második felében a németek voltak relatív többségben, a magyar lakosok aránya pedig fokozatosan nőtt, rövid ideig meg is haladva a románok számát. 1910-ben 3538 lakosából 1043 volt német (29,5%), 912 magyar (25,8%) és 900 román (25,4%) anyanyelvű; 1713 római katolikus és 953 ortodox vallású. 56%-uk tudott írni-olvasni, a nem magyar anyanyelvűek 28%-a beszélt magyarul. Az első világháború után a németek és a magyarok száma hanyatlani kezdett; a románok az 1930-as években relatív, az 1950-es években már abszolút többségben voltak. 2011-ben Buziásnak 4746 lakosa volt (beosztott falvakkal együtt 7023), közülük 3876 román, 187 cigány, 176 magyar, és 91 német nemzetiségű. A 2010-es években a lakosságot az elöregedés és a kivándorlás jellemezte. A város népességének alakulása (a beosztott falvakat is számítva): ## Története ### A 19. századig Régészeti leletek tanúsága szerint Buziásfürdő környékét már az i. e. 8. században lakták. Egyes források szerint a római korban itt helyezkedett el a Centum Putei vagy az Ahibis castrum, bár a feltárások ezt nem erősítették meg. Néhány történész (Al. Borza, D. Tudor) szerint gyógyhatású vizeit már az ókorban is ismerték, bár az első megbízható források a középkorra datálhatóak. 1071-ben és 1072-ben említenek egy „buziási síkságot” illetve egy „buziási mezőt”, az előbbit a besenyők betörése, az utóbbit Salamon magyar király hadjárata kapcsán, azonban nem valószínű, hogy ezek a későbbi Buziásfürdőt jelentik; sokkal inkább egy Belgrád környéki helyre utalnak. Első nyilvánvaló említése, mely bizonyítottan a mai településre utal, Károly Róbert 1321. február 26-i adománylevelében jelenik meg, mellyel a Szörény vármegyei Buziást a szörényi Bulyeni nemeseknek adja vitézi szolgálataik fejében. Ekkor Buziás valószínűleg egy birtok központja volt, mely körül több szállás épült. 1479-ben Murányi Demeter családja birtokolta, majd a béli Bésánok tulajdonába került. A török hódoltság idejéből nem maradtak fenn adatok; az 1717-es osztrák összeírás 36 házzal említi, melyekben román jobbágyok laktak. Ekkor közepes méretű falu volt a Csákovai járásban, lakosai főleg mezőgazdasággal foglalkoztak. A berendezkedő osztrákok nem állították vissza a török uralom előtti tulajdonviszonyokat, hanem kincstári birtokká nyilvánították Buziást és a nagykövéresi uradalom részévé tették. 1779-ben a Bánság magyar fennhatóság alá került. 1807-ben Buziás uradalmi központ lett. 1808-ban 1000 fő lakta, 700 román és 300 magyar. A 19. század elejéig kis, jelentéktelen, a fő útvonalaktól távol eső síkvidéki település volt. ### A fürdő kiépülése és fénykora Buziás gyógyvizeinek köszönhette hírnevét. Forrásait legelőször 1805-ben elemeztették, ám ekkor még kedvezőtlen választ kaptak. Johann Bernhard Lindenmayr uradalmi orvos, aki továbbra is meg volt győződve a víz gyógyító hatásairól, kieszközölte, hogy a pesti egyetemen tanító Kitaibel Pál professzor Buziásra utazzon. Kitaibel 1811-ben részletesen elemezte a források vizét, és igazolta azok különleges gyógyhatásait, így még abban az évben megnyitották a fürdőszezont. A következő években megkezdődött a fürdőtelep kiépítése: parkját 1815-ben, első gyógylétesítményeit 1816-ban hozták létre. 1816-ban öt új forrást építettek ki, Kitaibel új elemzéseket és felméréseket végzett, az építkezések pedig tovább folytak. A vizek hírneve hamar elterjedt, a települést pedig 1819-ben gyógyfürdővé nyilvánították. Mindezek ellenére Buziás csak lassan fejlődött; reklámok, hírverések hiányában látogatottsága és gyarapodása messze elmaradt az európai gyógyfürdőkétől. A lakosság száma nőtt; 1820 körül 50-60 Pozsony vármegyei magyar és Árva vármegyei szlovák családot költöztettek be, majd 1825-ben ugyanannyi német és cseh családot Krassó vármegyéből. 1837-ben megnyílt gyógyszertára (Kurapotheke), és rendezték a Mihály- és József-ivókutakat. 1839-ben Georgije Čokrljan nagybecskereki szerb orvost (névváltozatai Gheorghe Ciocârlan, Csokerlán György) nevezték ki Buziás fürdőorvosává. Az általános tiszteletnek örvendő Čokrljan vezette be a tudományos módszereket a gyógykezelésben, előadásokat tartott és könyveket írt a gyógyhatású vizekről. Ortodox temploma 1834–1839-ben épült fel egy korábbi fatemplom helyén, katolikus plébániáját 1847-ben hozták létre. 1845-ben Nádor néven még egy gyógyszertárat alapítottak. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt a fürdőélet pangott, a szabadcsapatok garázdálkodása csak 1849 tavaszán maradt abba. A szabadságharc leverése után a fogságból szabaduló Ormós Zsigmond buziási háza lett a Temes vármegyei magyar hazafiak találkozóhelye. Az 1850-es években a település jelentős fejlődésnek indult, az időszakot Buziás első fénykoraként említik. Ekkor épült fel a Grand Hotel (a katolikus templommal szemben, a park bejáratánál – később Vila 4 „Banatul”), a postahivatal, a nagykioszk (gyógyterem, társalgó, olvasóterem – később kaszinó), a Tükör- vagy Hidegfürdő (később Baia 1) és az Acél- vagy Melegfürdő (később Baia 2). A parkot megnagyobbították, az évtized végén bevezették a hidroterápiás kezelést, felépítették a zuhanyfürdőt és a második szállót. Az 1867-es kiegyezés után a Buziást átvevő Magyar Királyi Kultuszminisztérium hamarosan Magyarország elsőrangú fürdőhelyei közé emelte. A fürdőket átépítették, a kutakat kimélyítették, ásványvizes úszómedencét, előadótermet, új szállodákat építettek, felhúzták a katolikus templomot, a zsinagógát, és a vármegyei járásbírósági épületet. 1856–1875-ben elkészült az 512 méter hosszú bizánci stílusú fedett sétány (kolonnád), amely esős időben is lehetővé tette a sétát a parkban. Tervezője és kivitelezője a hamburgi származású Wilhelm Stammer (Stammer Vilmos) volt; a hidegfürdőt, a gyógytermet, a Bazár szállodát és a József-, Mihály- és a későbbi Szent Antal-forrásokat kötötte össze. Szintén Stammer építette fel a Bazár szállodát és a Margit-villát. A komoly fejlődés előmozdítása, Buziás ismert fürdővárossá emelése Trefort Ágoston közoktatási és vallásügyi miniszter nevéhez köthető, aki támogatta a helyi beruházásokat, oktatást, kultúrát, és ő maga is többször járt Buziáson. Hálából a helyiek még életében, 1883-ban bronz mellszobrot emeltek Trefortnak a park egy tisztásán, melynek készítője Huszár Adolf volt. A közelben volt Deák Ferenc 1869-ben felállított padja, melyet Kolbenheyer Ferenc tervezett és Seenger Béla faragott ki – Deák Ferenc többször is kezeltette magát Buziáson, a hagyomány szerint egyik kedvenc tartózkodási helye volt. 1874 és 1884 között közel vendég látogatta meg a gyógyfürdőt, akik közül 1453 külföldi (főleg romániai és szerbiai) volt. Számos fürdővendég magánházakban szállt meg kezelése időszakára; sokan csak egy-egy napra jöttek, hogy felüdüljenek a parkban. 1886-ban itt tartották meg a Magyar Orvosok és Természetvizsgálók XXIII. Vándorgyűlését. 1890-ben 1239-en kezeltették magukat Buziáson, és 150 szobában szállásoltak el vendégeket (száz a telep három villájában és ötven magánszemélyek házaiban). 1892-ben a budapesti Schottola Ernő megvásárolta a fürdőt a minisztériumtól; az ő idejében vezették be a villanyt, közvilágítást, és itt állították fel az Ezredéves Országos Kiállítás borászati pavilonját. 1896-ban nyitották meg a 31 kilométer hosszú Temesvár–Buziás vasútvonalat, mely rövidebbé és kényelmesebbé tette az utazást (korábban a postakocsik négy-öt óra alatt tették meg a távolságot). 1898 szeptemberében Ferenc József és Ferenc Ferdinánd parancsnoksága alatt itt tartották a Monarchia nagy nyári hadgyakorlatát; a király közel egy hétig tartózkodott itt, és látogatása sokáig emlékezetes élménye maradt a helyieknek. Egyes források szerint Erzsébet királyné (Sisi) is járt Buziáson, és a kolonnádot az ő számára építették ajándékként, ez azonban városi legenda. Bár a település egyik parkját az ő tiszteletére nevezték el Erzsébet-ligetnek, Sisi sosem járt Buziáson. A Vasárnapi Ujság így számolt be a méltóságok szeptember 2-i érkezéséről: „Szokatlanul fényes napokat él az egyszerű kis Buziás község. Melyet az a szerencse ért, hogy az idei őszi hadgyakorlatok egy részének színteréül szemeltetvén ki, ezek lefolyása alatt öt napig lakóhelyül szolgálhat a királynak... A király és kísérete elszállásolásáról a vallásalapítványi főtiszti hivatal gondoskodott. Az igen egészséges helyen fekvő főtiszti lakás és hivatal nagy, egyemeletes épületét, az úgynevezett kastélyt ez alkalomra tökéletesen kiürítették s választékos csínnal újra rendezték, ő Felsége a tágas főtiszti lakásnak három legnagyobb szobáját foglalja el az emelet homlokzati részén, honnan kellemes kilátás nyílik a szomszédos és valóban gyönyörű fürdői parkra... Ő Felsége megérkezésekor a vasútnál Temes megye fényes küldöttsége fogadta Molnár Viktor vezetése alatt, ki a királyhoz rövid üdvözlő beszédet intézett, bent a városban pedig, a fejedelmi szállás előtt egy díszszázad élén a főtisztikar és dr. Wlassics miniszter fogadta, majd pedig szállására kalauzolta a felséget.” A 19. század második felében görögkatolikus esperesség központja volt, majd 1899-ben Zsebelyről ide helyezték az ortodox esperesi székhelyet is. Temes vármegye Buziásfürdői járásának székhelye volt. ### A 20. században A századforduló körül kiadott reklámfüzetben a következőképpen jellemezték Buziást: „Dél-Magyarország oázisa, legtökéletesebb összetételű szén- savas, vasasforrásaival... a, már rómaiak idejében ismert, áldásos gyógyerejű forrásokat a 19. század első felében kezdték megérdemelt figyelemre méltatni... a közel 100 kataszteri hold kiterjedésű park, százados fáktól beárnyékolt más részben pedig a díszkertészet legtökéletesebb remekeivel ékeskedik. Klímája erős légáramoktól, lecsapódásoktól mentes, és amennyiben az szénsavas víz az egész nagy parkban magasan áll, melynek szénsava alkonyatkor a felszínre áramlik, kellemesnek mondható... A nagy parkban van a József- és a Mihály- forrás, melyeknek ivókúrára használt vize, a hivatalos vegyelemzések adatai szerint, egyenlő rangban állnak a franzensbadi források vizével.” M. Hrabovszky Júlia írónő így emlékezett a buziási fürdőéletére: „Semmi vidék. Egy jól ápolt óriási park a lapályon, melyben a szállodák, fürdőházak, villák stb. elszórva fekszenek. Hol volt itt az a kozmopolita élénk élet, ami a pompás herkulesfürdői magas hegyektől övezett szűk völgyben folyt? Buziás tipikus magyar fürdőhely volt. Fürdőközönsége zömét a megyéje, Temes megye szolgáltatta. Temesvártól vonaton alig félórányira vasárnaponként kedvenc kirándulóhelye a temesváriaknak.” 1903-ban egy próbafúrás alkalmával egy 103 méter mély furatból 35 méter magas vízoszlop lövellt föl. Ennek sós-szénsavas vize alkalmas volt a gyomorbaj és a köszvény gyógyítására, ezért hamar ellepték a betegek és Szent Antal csodakútjának (vagy Szent Antal-gejzírnek) nevezték el. A nagy hozamú forrás vizével egy 120 méter átmérőjű mesterséges tavat töltöttek fel, melyen nyáron csónakázni, télen korcsolyázni lehetett. Ezt 1917-ben lecsapolták, a kutat pedig eltömték, hogy legyen elég víz a fürdőknek; helyén ma a sportcsarnok és az új ortodox templom áll. 1906-ban a fürdőt Jacob Muschong lugosi sváb mágnás vásárolta meg – a legenda szerint dacból, ugyanis mikor sváb papucsban beült a vendéglőbe, a pincér hazaküldte „rendes ruhába öltözni, cipőt húzni a lábra”. Muschong a telep nagyméretű bővítését tűzte ki céljául; új épületeket emeltek, uszodát létesítettek. 1907-ben felépült ásványvíztöltő üzeme, mely ipari méretekben termelte a Phönix ásványvizet. 1910 körül a fürdőtelep a tavon kívül egy százholdas díszparkból, szállodákból, ivócsarnokokból, gyógyfürdőkből, fedett sétányokból és teniszpályákból állt. A községben öt pénzintézet, egy szénsavgyár, egy gőzmalom, és egy nyomda működött. Az első világháború után a Bánság keleti része, így Buziásfürdő is román fennhatóság alá került. 1919-ben a kakastollas polgárőrség adta át a bevonuló románoknak a községet. Jacob Muschong továbbra is fejlesztette a telepet; felépítette a Muschong nevű szállót, további artézi kutakat fúratott, vasúti szárnyvonalat építtetett a buziásfürdői állomás és a városközpont között (az állomás viszonylag messze létesült a településtől, mivel a környező falvak igényeit is ki kellett elégítse). Ez utóbbi kivitelezője a Gregersen G. és Fiai Építő Vállalat volt, amelynek nevéhez számtalan magyarországi vasútvonal, pályaudvar és vasúti híd megépítése fűződik. A vonalon az Etelkának becézett Bt-n2 jellegű, 1885-ben készült Krauss & Co mozdony teljesített szolgálatot; később egy második, belső égésű motorral felszerelt Deutz-mozdonyt is forgalomba állítottak. A vasúton egyrészt utasokat, másrészt árut (palackozott ásványvizet, szódáspatronokat, fát) szállítottak. Az új hatalom folyamatosan zaklatta Muschongot, a román újságok rágalomhadjáratot indítottak ellene, és ezek következtében Muschong 1923-ban szívinfarktusban elhunyt. A fürdőtelepet Muschong lánya, Katalin, és veje, Patyánszky Elemér örökölte, és az 1948-as államosításig az ő tulajdonuk volt. A telep a két világháború között is virágzott; felújították a fürdőket és a gyógytermet, megépítették a strandot, meghosszabbították a kolonnádot. Olyan illusztris látogatói voltak, mint I. Ferdinánd román király, Mária királyné, Nicolae Iorga, Mihail Sadoveanu. A kaszinóban koncertezett Bartók Béla és George Enescu. A második világháború alatt a parkban szállásokat és gyógytorna-termeket építettek a német katonák számára (ma ezeket nyári kertnek használják), a fürdőépületben német hadikórházat rendeztek be. A háború utolsó évében a Muschong-szállót lágerként használták, ahova a buziási németeket zsúfolták, mielőtt a Szovjetunióba szállították volna őket. 1948-ban a hatalomra kerülő román kommunisták államosították a fürdőtelepet. Új szondákat fúrtak, új típusú kezeléseket vezettek be, kórházat építettek, vadaskertet nyitottak, bevezették a vízszolgáltatást és a központi fűtést, megszervezték az egész évi fürdőszezont. 1956-ban Buziásfürdőt városi rangra emelték. Az 1960–1970-es években tömbháznegyedek és ipari üzemek (Electromotor, Modern, Apemin, TCMT, Garofița) létesültek, és nagy tömegek befogadására alkalmas új szállodákat építettek (Buziaș, UNCAP, Parc, Timiș), ahol a szocializmus idején nyaranta három–ötezer beutalt üdült. 1968-ban hozzácsatolták Bakóvár és Nagyszilas falvakat. 1973-ban felszámolták a Muschong-féle kisvasutat, a sínek nagy részét felszedték, csak néhány ipari vágány maradt meg. A román hatalom igyekezett eltüntetni Buziásfürdő magyar múltját. A Trefort-szobrot már 1919-ben ledöntötték, helyén Mihai Eminescu szobrát, ennek közelében Bălcescu és Caragiale szobrait állították fel. 1988-ban Deák Ferenc padja is eltűnt; manapság egyesek Nicolae Iorga padjaként emlékeznek rá. Több leírás szerint a buziási forrásokat román juhászok fedezték fel, a települést románok alapították, a vizek első elemzéseit és hasznosítását pedig román professzorok végezték. ### Hanyatlása és jelene Bár a kommunizmus első évtizedeiben Buziásfürdő még élettel teli, fejlődő fürdőváros volt, arisztokratikus légköre már szertefoszlott: szürke tömbháznegyedek épültek, az újonnan felhúzott, nagy befogadóképességű szállodák ingyenes kezelésre beutalt munkások és nyugdíjasok hadát fogadták. A szembetűnő hanyatlást az 1980-as évek gazdasági megszorításai váltották ki: a villák tönkrementek a karbantartás hiánya miatt, a szállodákban hideg volt, az ellátás és a kezelés is kívánnivalókat hagyott maga után. A kommunizmus 1989-es bukása sem hozott előrelépést: a rendezetlen tulajdonjogi viszonyok, elhúzódó pereskedések, nemtörődömség, rosszul sikerült privatizáció megakadályozta a fejlődést. A vendégek száma a rendszerváltást követő néhány évtizedben 60%-kal csökkent. Bár továbbra is folyt kezelés és új kezelőépületek is létesültek (például a Cristian Șerban gyermekszanatórium), a legtöbb régi létesítmény, villa az enyészeté lett, az ivókutak eldugultak, a romos épületekkel teli park gondozatlan, visszatetsző kinézetet öltött. 2000 után lassú fejlődés kezdődött: a kezelőbázist és néhány szállodát korszerűsítettek és újra megnyitották az ásványvizes medencét. 2016–2017-ben, a tulajdonviszonyok rendezése után kijavították és felújították a bizánci stílusú fedett sétányt, a park fő látványosságát. A 2000-es évek elején újra elkészült Buziásfürdő két jelentős, a hatalom által eltávolított magyar műemléke, a Trefort-szobor és a Deák-pad, azonban ezeket csak magánterületen, a helyi Református Központ udvarán nyílt lehetőség elhelyezni. Trefort Ágoston új bronz mellszobrát, Jecza Péter alkotását 2001-ben leplezték le, Deák Ferenc padját pedig Enyedi András és Molnár József öntötték újra 2003-ban. ## Gazdaság Közel két évszázadon keresztül a gyógyturizmus képezte Buziásfürdő gazdaságának alapját. 1816-ban hozták létre az első gyógylétesítményeket és kutakat, 1819-ben gyógyfürdővé nyilvánították. Az 1850-es években új létesítményeket, villákat, szállókat építettek, a parkot megnagyobbították. Az 1870-es években évi 500–600, az 1890-es években már több, mint 1200 fürdővendége volt; egy részük magánházakban, mások villákban, szállókban szálltak meg. Az 1980-as évektől a fürdőélet hanyatlásnak indult; 2015-ben a turizmus a teljes árbevétel csupán 6%-át tette ki. Természetes szénsavtartalmú, gyógyhatású, többszörösen kitüntetett ásványvizeit kisebb-nagyobb megszakításokkal 1840 és 2014 között palackozták. A palackozást 1840-ben, Georgije Čokrljan utasítására kezdték; az 1840-es években évi 2000, 1870-ben pedig már üveget. 1907-ben Jacob Muschong egy másik forrás vizét kezdte palackozni Phönix (később Buziaș) néven. A gyár átvészelte a rendszerváltásokat, azonban 2014 elején bezárt a hanyatló kereslet és az elmaradt technológia miatt. A város mezőgazdasági földterülete közel tízezer hektár; ezen főleg kukoricát, búzát és napraforgót termesztenek. A Szilasi-dombvidéken szőlősök és gyümölcsösök vannak. Szőlőültetvényeit már 1825-ben említik, de a bortermesztés és a bor minősége csak a 19. század második felében lendült fel, miután a bakóvári svábok kezdték művelni a szőlősöket. Jelentős volt méhészete is, 1873-ban itt alakult meg a Délmagyarországi Méhészegylet. A 20. század második felében a kommunizmusra jellemző erőltetett iparosítás folyt; ekkor épültek fel az Electromotor, Modern, TCMT, Garofița stb. gyárak. A rendszerváltás után a legtöbb gyár sikertelen privatizáció után megszűnt; mi több, az 1989 után létesített cégek több, mint 80%-a 2015-re csődbe ment. A 2010-es években a magas temesvári telekáraknak köszönhetően egyre több ipari vállalat költözött Buziásfürdőre, új munkalehetőségeket teremtve. 2015-ben a teljes árbevétel 31%-át a kereskedelem tette ki, 23%-ot a mezőgazdaság, 22%-ot az építőipar, 15%-ot a feldolgozóipar, 9%-ot a turizmus és szolgáltatások. ## Közlekedés A város által kezelt utak 42 kilométert tesznek ki, ezeknek 57 százaléka burkolt. A várost kelet-nyugat irányba szeli át a Lugost és Temesvárt összekötő DJ592 megyei út, észak-déli irányba pedig az A1-es autópályát és a DN58B főutat összekötő DJ572 megyei út. A város területén haladnak át a DC160 és DC163 alsóbbrendű utak is. Északra egy 4,3 kilométer hosszú kerülőút van a teherautóforgalom számára. Helyi tömegközlekedés nincs. Vasútállomása a várostól 2,5 kilométerre északnyugatra van; utasforgalma 2011-ben fő volt. Két vasútvonalat szolgál ki: a 64 kilométer hosszú 918-as (Temesvár–Lugos) és az 56 kilométer hosszú 916A (Buziásfürdő–Nagyzsám) vonalakat. Ezek közül egyik sem villamosított. Az 1920-as évektől egy vasúti szárnyvonal kötötte össze az állomást a városközponttal és az ásványvíztöltő üzemmel, ám ezt az 1970-es években felszámolták. A város mellett van egy kisrepülőtér a sport- és mezőgazdasági gépek számára. A legközelebbi, utasforgalmat lebonyolító légikikötő a mintegy 40 kilométerre levő temesvári nemzetközi repülőtér. ## Turizmus A 19. század elejétől a 20. század végéig jelentős volt gyógyturizmusa. A természetes gyógymódok a hely gyógyvizeire, mofettáira és mikoroklímájára alapozódnak. A vízgyógyászat, ivókúra, és egyéb terápiák pozitív hatást gyakorolnak a szívbetegségekre, keringési zavarokra, visszérfekélyekre, neurózisokra, az emésztőrendszer és a vesék betegségeire. Ami a klímát illeti, a negatív ionok magas koncentrációja jótékony hatást fejt ki a közérzetre, asztmára, vérnyomásra, gyulladásokra. ### Látnivalók A város fő látványossága az 1815-ben létesített és 1857 után megnagyobbított, kiépített 27 hektáros gyógypark, a parkban elhelyezkedő bizánci stílusú fedett sétány (kolonnád), oszlopcsarnokokkal fedett kutak, és a park környékén épült klasszicista és szecessziós villák és fürdőépületek. Országos jelentőségű műemlékegyüttesként tartják nyilván TM-II-a-A-06191 szám alatt. Szent Péternek és Szent Pálnak szentelt régi ortodox temploma 1834–1839-ben, más források szerint 1842-ben épült fel egy korábbi fatemplom helyén. Szűz Mária Szent Nevének dedikált római katolikus templomát 1873–1874-ben építették. 1995-ben egy második ortodox templom épült (a park mellett, az egykori Szent Antal-gejzír és tó helyén), református temploma 2001-ben nyílt meg. Mindegyik templom a város főutcáján (Strada Principală) helyezkedik el. A református templom előtt látható az új Trefort-szobor és Deák-pad. A városban két múzeum van: a Fürdőmúzeum, mely a környék és a város múltját mutatja be, és a néprajzi múzeum, ahol román népművészeti tárgyakat állítottak ki (lásd a Kultúra szakaszt). Kiállítások tekinthetőek meg a kultúrház és a könyvtár előcsarnokaiban is. ## Oktatás Román ortodox iskoláját már 1775-ben említik; ez fából készült, földdel tapasztott, szénatetős épület volt a 19. században emelt ortodox templom környékén. Katolikus iskolája 1856-ban alakult; ezt 1881-ben állami iskolává nyilvánították, 1899-ben pedig felépítették végleges épületét. Az állami oktatás bevezetése után a magyar hatalom igyekezett ellehetetleníteni az ortodox vallási iskolák működését. Jelenleg a városban óvoda, általános iskola és elméleti gimnázium működik. A gimnázium 1956-ban alakult meg, kezdetben az egykori állami iskola 1899-es ingatlanját használta, új épületét 1974-ben húzták fel a központban. Szakiskolák, szakmai oktatások nincsenek. Statisztikák szerint 2016-ban a felnőtt lakosok 10%-ának volt felsőfokú végzettsége, 25%-ának középiskolai, 32%-nak alapfokú, 33%-nak elemi (az utolsó kategóriába főleg az egykoron termelőszövetkezetekben dolgozó idősebb korosztály tartozik). ## Kultúra A 19. század második felétől Buziást élénk kulturális élet jellemezte. 1881-ben nyomdát alapítottak, ahol 1892–1897 között német, 1901–1915 között magyar nyelvű helyi lapot nyomtattak, de ezek mellett számos más nyomtatványt és Grand Miklós méhész könyveit is kiadták. Magyar dalárdája 1887–1900, társasköre 1892–1898 és 1908–1914, olvasóegylete 1903–1914 és 1921–1935 között tevékenykedett. Román amatőr színjátszóköre 1895-ben, a magyar 1903-ban alakult; 1901-ben bábszínházat is alapítottak. 1898–1918 között működött az ASTRA román kulturális egyesület helyi fiókja. A 20. század második felében mozi (Dinamo) és kultúrház épült. Ez utóbbiban kiállításokat és rendezvényeket tartanak, több okmány és könyv tekinthető meg a város múltjára vonatkozóan, és színházterem meg szabadtéri színház is tartozik hozzá. Jelenlegi könyvtárát 1952-ben alapították két korábbi könyvtár összevonásával; előcsarnokában kiállítás tekinthető meg. A városban nem kevesebb, mint három könnyűzenei együttes működött, melyek közül az 1980-as években fennálló Șah Mat rockegyüttes volt a legismertebb. Két múzeuma van. Az 1987-ben a park melletti egykori Gorjup-villában megnyitott Fürdőmúzeum (Muzeul Balnear Buziaș) a környék és a város múltját mutatja be (fényképek, rajzok, archeológiai leletek, régi bútorok és egészségügyi berendezések). Szintén az 1980-as években nyílt meg a Iuliana Folea Troceanu néprajzi múzeum a Șaguna utca egy régi parasztházában, ahol közel ötszáz Buziás-környéki román népművészeti tárgy tekinthető meg. A 21. század elejétől két fesztivált rendeznek: minden év tavaszán a Mókus-napokat (Zilele Veverițelor), ősszel pedig a Paprikás és Bor Fesztiválját (Festivalul Papricașului și Vinului). A rendezvényeket a parkban tartják, és a román népzenéé és az evés-ivásé a főszerep. A város saját közéleti havilapja a Cronica Buzieșană. Testvérvárosa a magyarországi Mindszent. ## Híres emberek - Ormós Zsigmond művészettörténész, politikus, Temesvár fejlődésének és kultúrájának támogatója az 1840-es években szolgabíró majd főszolgabíró volt Buziáson. A forradalom alatt országgyűlési képviselőként tevékenykedett, a szabadságharc bukása után fogságra ítélték, de hamarosan amnesztiát kapott. 1852-ben visszaköltözött Buziásra, nagybátyjától örökölt udvarházába, de a hatóságok zaklatásai miatt 1857-ben külföldre költözött. A Banya-sziklája című, 1858-ban kiadott regénye cselekményének kerettörténete a Buziás melletti Nagyszilason játszódik. - Itt született 1856-ban Radisics Jenő művészettörténész, művészeti író, 1887-től a budapesti Iparművészeti Múzeum igazgatója, országgyűlési képviselő. - 1868-ban többször tartózkodott itt Franz von Werner (Murad Efendi), Törökország temesvári nagykövete, a szultán oktatója, később hágai miniszterrezidens. - Itt kezeltette magát 1868-ban és 1869-ben Deák Ferenc politikus, országgyűlési képviselő, az első felelős magyar kormány igazságügy-minisztere, a „haza bölcse”. Buziási tartózkodása idején a főutcai Hollósy-villában lakott (később Roszter-villa, ma Vila Reșița), a parkkal szemben. 1869-ben Seenger Béla kőfaragó mester pihenőpadot állított a parkban Deák számára; ez az 1980-as években eltűnt, azonban 2003-ban újra elkészítették és felállították. - Trefort Ágoston közoktatási és vallásügyi miniszter neve is összefonódik Buziással. 1873 és 1884 között többször járt a fürdőtelepen, korszerűsítette a felszereléseket, előremozdította az oktatást és a közművelődést, vasútvonalat tervezett. A helyiek még életében, 1883-ban bronz mellszobrot emeltek tiszteletére, és a parkot északról határoló utcát is Trefort Ágoston utcának nevezték (ma Strada Avram Iancu). A szobrot 1919 nyarán a románok ledöntötték; 2001-ben új Trefort-szobrot lepleztek le a városban, a Református Központ telkén. - Itt hunyt el 1881-ben Kolbenheyer Ferenc építész, aki főleg Pest és Budapest számára tervezett neoreneszánsz stílusú iskolaépületeket. - Itt hunyt el 1883-ban Grand Miklós méhész, a Délmagyarországi Méhészegylet alapítója. Egykori buziási lakóházán emléktábla áll. - Itt született 1894-ben Goriupp Aliz könyvtáros, sajtótörténész, bibliográfus. - Itt született 1896-ban Hollósy-Kuthy László katonatiszt. - 1898 szeptemberének elején közel egy hétig tartózkodott itt I. Ferenc József magyar király és kísérete, felügyelve a dél-magyarországi hadgyakorlatot; látogatása sokáig emlékezetes élménye maradt a helyieknek. A király számára a vallásalapítványi főtiszti hivatal épületében egy háromszobás lakosztályt rendeztek be (az épület későbbi neve Vila 10 „Doina Banatului”, majd Vila Imperial). - Itt született 1912-ben Mistéth Endre Széchenyi-díjas hídépítő mérnök, építési és közmunkaügyi miniszter. - Illusztris román látogatói közül megemlíthető I. Ferdinánd román király, Mária királyné, Nicolae Iorga, Mihail Sadoveanu.
152,184	Vándorsólyom	26,533,189	null	[ "A Kárpát-medence madarai", "Afrika madarai", "Ausztrália madarai", "Dél-Amerika madarai", "Európa madarai", "Falco (állatnem)", "Kozmopolita állatok", "Madárfajok", "Magyarország madarai", "Magyarországon fokozottan védett állatok", "Románia madarai", "Ázsia madarai", "Észak-Amerika madarai" ]	A vándorsólyom (Falco peregrinus) a madarak (Aves) osztályának sólyomalakúak (Falconiformes) rendjébe, azon belül a sólyomfélék (Falconidae) családjába tartozó faj, Angola és az Egyesült Arab Emírségek nemzeti madara. A vándorsólyom a sólyomfélék családjának az egyik legnagyobb elterjedési területtel rendelkező képviselője. Mérete körülbelül akkora, mint egy nagytestű varjúé. Kékesszürke háta, hófehér alapon sorokba rendeződött fekete, csepp alapú pettyes hasi része és fekete feje van, amelyen szintén fekete „bajusz” húzódik. Mint minden madárevő ragadozó esetében, a vándorsólyomnál is észrevehető a nemi kétalakúság: a tojó jóval nagyobb, mint a hím. A vándorsólyom főleg a sebessége miatt ismert, mivel zsákmányszerzéskor irányított zuhanórepülés közben képes elérni a 322 km/h-t, és ezzel a Föld leggyorsabb állata. Költőterülete az arktiszi tundrától a trópusokig terjed. Majdnem a teljes Földön megtalálható, kivéve a sarki területek leghidegebb részeit, az igen magas hegységeket, a legforróbb esőerdőket és Új-Zélandot. Ezzel a világ legelterjedtebb ragadozómadara. A madár magyar, angol és tudományos nevei mind arra a tulajdonságára utalnak, hogy a faj északi populációit alkotó egyedei igen vándorló kedvűek. A természettudósok szerint körülbelül 17–19 alfaja van. Még nem tisztázott, hogy a sivatagi sólyom, más néven berber sólyom (Falco pelegrinoides) külön fajt alkot-e, vagy a vándorsólyom két afrikai alfajának az állományához tartozik. Bár legfőbb táplálékát a középméretű madarak alkotják, a vándorsólyom kisebb emlősökre, hüllőkre, sőt még rovarokra is vadászik. Az ivarérettséget egyéves korban éri el. A felnőttek egész életre „házasodnak”, addig hűek egymáshoz, amíg egyikük el nem pusztul. Tojásait a sziklák szélére, újabban a városok tömbházaira is rakja; fészke alig van, vagy egyáltalán nincs. Sok helyen ez a ragadozómadár veszélyeztetett fajjá vált, főleg a nagy hatású rovarmérgek miatt, mint amilyen a DDT is volt. Miután ezt az 1970-es évek elején betiltották, a vándorsólyom állományai újra növekedésnek indultak; ehhez a sikerhez az is hozzájárult, hogy a fészkelőhelyeket védelem alá vonták, és szaporítóhelyekről a vadonba engedtek ember által vagy fogságban tartott madarak által nevelt vándorsólymokat. ## Előfordulása A vándorsólyom kozmopolita faj, amely megtalálható Európában, Ázsiában, Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában és Ausztráliában. Nagy elterjedési területe miatt számos alfaja alakult ki. Nem vonuló, de az északi populációk kóborló egyedei télen délebbre húzódnak, míg az enyhébb éghajlaton költő állományok egyedei helyben maradnak, bár ezek is nagy területet járnak be. ### Kárpát-medencei állománya A vándorsólyom magyarországi állománya az 1930-as években 40–50 pár lehetett. Legkedveltebb költőterületei közé tartozott a Bükk-vidék, a Zempléni-hegység, ezen felül a Dunakanyar és tágabb térsége: a Pilis, a Börzsöny és a Gerecse. 1950-ben 19 párra becsülték az országos állományt, de csak néhány párnál találtak fiókákat. Az állomány csökkenésében ekkor a fészkek kifosztása is jelentős szerepet játszott. Az Európai Természetvédelmi Bizottság 1973-ban, Strasbourgban tartott ülésén készült jelentésében megállapította, hogy a világállomány csökkenését a környezetben tartósan felhalmozódó, szintetikus rovarirtó szerek, főleg a DDT bevezetése okozta. Ebből az időből származó utolsó ismert hazai költőhelye a bükki köveken volt 1964-ben, ekkor a Budapesti Állatkert számára begyűjtötték a fiókákat. Ezután sikeres költésről egy ideig nem volt adat. Egy nagyméretű balatoni halpusztulást követően Magyarországon – a világon először – 1968-ban a DDT használatát betiltották, és ezt követően még évtizedeket kellett várni, amíg a kedvező hatások jelentkeztek. A fajvédelmi intézkedések, főként az emberre is veszélyes DDT betiltásának hatására Nyugat-Európában állománya lassan stabilizálódott. 1997-ben Magyarországon 33 év után ismét sikeresen költött vándorsólyom, a fészekből két fiatal madár repült ki. 1997 óta a vándorsólyom minden évben sikeresen költött hazánkban. A párok száma lassan növekszik, 2005-ben már hét pár fészkelt. A 2012 januárjában végrehajtott madárszámlálás eredménye alapján 17 vándorsólyom telelt Magyarországon. 2018-ban a madárszámlálás adatai alapján 48-49 itthon telelő vándorsólymot figyeltek meg a madarakat számlálók. ## Rendszertani besorolása A vándorsólyom mai tudományos nevét, a Falco peregrinust (a. m. 'zarándoksólyom') 1771-ben az angol ornitológustól, Marmaduke Tunstalltól kapta; amit Ornithologia Britannica című könyvében tett közzé először. Ez a név a középkori latin nyelvből ered, és először Albertus Magnus német teológus, filozófus, polihisztor, egyháztanító, a skolasztikus filozófia kiemelkedő alakja használta 1225-ben. A fajnév, a peregrinus = „vándor” valószínűleg onnan származik, hogy a sólymokat akkor fogták el, mikor a fiatalok az első vándorútjaikat kezdték el dél felé; mivel a vándorsólyom fészkeit igen nehéz volt észrevenni, hogy onnan vegyék el a fiókákat. A „falco” szó a latin „falx”-ból ered, ennek jelentése „sarló”, mivel a madár körvonala a hegyes szárnyakkal, röptében a sarlóhoz hasonlít. Ennek a sólyomnak és nembéli rokonainak a családfája, visszamenve az időben, a Hierofalco-fajokkal és a prérisólyommal (Falco mexicanus) nő össze. E három csoport közös őse valószínűleg a miocén végén vagy a pliocén elején, körülbelül 5–8 millió évvel ezelőtt vált el a többi sólyomfélék ősétől. Mivel a csoport képviselői egyaránt megtalálhatók az Óvilágban és az Újvilágban is, a legvalószínűbb, hogy a közös ős Eurázsia nyugati részén vagy Afrikában jelent meg. A vándorsólyom rokonsági kapcsolatait más sólyomfélékkel a mitokondriális DNS alapján nehéz megállapítani, mivel e madarak között nagy mértékű a hibridizáció. Például a kerecsensólyom és a vándorsólyom is kereszteződhet, sőt ivarképes utódaik lesznek, ezek aztán mindkét szülő fajával tovább kereszteződhetnek. ### Alfajok Az egyes alfajokhoz tartozó egyedek testmérete és színezete jelentősen különbözik. A legtestesebbeket az Északi-sarkhoz közeli vidékeken, a legkisebbeket a sivatagos területeken találjuk meg. Számos leírt alfaj közül manapság 19-et ismernek el, legalábbis az 1994-ben kiadott Handbook of the Birds of the World című 16 kötetes enciklopédia szerint, amelyben az összes eddig felfedezett madárfaj megtalálható. A könyv szerint a Kanári-szigeteken és Afrika északi partjain élő sivatagi sólyom vagy berber sólyom (Falco pelegrinoides) nem egyéb, mint a két alfaj, a F. p. pelegrinoides és a F. p. babylonicus állományai. A térkép az elfogadott 19 alfaj elterjedési területét ábrázolja: - Falco peregrinus anatum – először 1838-ban Bonaparte írta le. Egy ideig részben a leucogenys tagjának tekintették. Korábban Észak-Amerika tundrás részétől Észak-Mexikóig elterjedt volt. Ma már visszatelepítésekkel helyre akarják hozni állományait. A legtöbb felnőtt anatum példány, kivéve a legészakibbakat, a költőterületeken tartózkodik az egész év során. A legerősebb egyedek, amelyek Európa nyugati részeit is elérik, 1968-tól az északibb és vándorlósabb kedvű tundrius alfaj egyedei. Hasonlít a peregrinusra, de valamivel kisebb annál: színezete világosabb, és kevésbé mintázott a hasi része, viszont a fiatalok sötétebbek, és a minta is sűrűbben van rajtuk. A hím 500–700 gramm, míg a tojó 800–1100 gramm testtömegű. Az alfaj a kontinens keleti részén kihalt; a mai madarak hibrid példányok, mivel több helyről is telepítettek vissza ilyen ragadozókat. - Falco peregrinus babylonicus – először, 1861-ben P. L. Sclater írta le. Elterjedési területe az iráni és afganisztáni Hindukustól és a pakisztáni Tien-santól a mongóliai Altajig terjed. Néhány madár India északnyugati száraz, félsivatagos részein telel át. Világosabb a pelegrinoides-nél, és hasonlít a Feldegg-sólyomra (Falco biarmicus). A hím 330–400, a tojó 513–765 grammos. - Falco peregrinus brookei – először 1873-ban Sharpe írta le. Az alapfajtól délebbre költ Európa és Nyugat-Ázsia mediterrán jellegű vidékein, az Ibériai-félszigettől, Olaszországon, a Balkánon és Törökországon át Irakig és Iránig. Nem vándorol. Ebben az alfajban benne vannak a caucasicus példányok és a punicus egyedek többsége; lehet, hogy néhány pelegrinoides is idetartozik. Az is lehetséges, hogy néhány ritka, algériai hibrid is az alfajba sorolható. Kisebb, mint az alapfaj, és hasi része kissé rozsdás. A hím 445, a tojó 920 grammos. - Falco peregrinus calidus – először 1790-ben Latham írta le leucogenys néven, és akkoriban a caeruleiceps is bele tartozott. Északabbra él, mint az alapfaj; tundravidéken él a Kola-félszigettől a Léna, Jana és Ingyigirka folyók vidékekig. Vándorló alfaj; a telet Dél-Ázsiában és a Szahara alatti vidékeken tölti. Gyakran a mocsaras területeken látható. Világosabb, mint a peregrinus, főleg a fejénél. A hím 588–740, a tojó 925–1333 grammos. - Falco peregrinus cassini – először 1873-ban Sharpe írta le. Dél-Amerika legdélibb részén élő, fehéres-szürkés színű kreyenborgi manapság része az alfajnak, bár korábban külön fajnak vélték. Elterjedési területe az andoki Kolumbiától és Ecuadortól Bolívián, Észak-Argentínán és Chilén keresztül egészen a Tűzföldig nyúlik. A Falkland-szigeteken is van állománya. Nem vándorló kedvű. Hasonlít az alapfajra, de kicsit kisebb annál és fültájéka feketés. Az alfajon belül a kreyenborgi állomány szürkés színű, kevés mintával a begyi részen. Fejének színezete a kerecsensólyoméhoz (Falco cherrug) hasonló, de a fültájéka fehér. - Falco peregrinus ernesti – először 1894-ben Sharpe írta le. Elterjedési területe Indonézia, a Fülöp-szigetek, Pápua Új-Guinea és a Bismarck-szigetek. A nesiotestól való földrajzi elkülönítése, további kutatást igényel. Nem vándorol. Az alapfajtól, sötét színe, sűrű hasi mintázata és fekete fültájéka különbözteti meg. - Falco peregrinus furuitii – először 1927-ben Momiyama írta le. Elterjedési területe a Japán Izu-szigetek és Ogaszavara-szigetek (körülbelül 1000 kilométerre délkeletre Honsú szigetétől). Nem vándorol. Nagyon ritka, és lehetséges, hogy csak az egyik szigeten fog megmaradni. Színezete hasonlít a pealeiéhoz, de annál is sötétebb, főleg a farkánál. - Falco peregrinus japonensis – először 1788-ban Gmelin írta le, és akkoriban a következőket is idesorolta: kleinschmidti, pleskei és harterti; még a calidust is. Elterjedési területe Északkelet-Szibéria, Kamcsatka (meglehet, hogy a parti részen a pealei váltja fel) és Japán. Az északi példányok vándorolnak, a Japánban élők viszont nem. Színezetben azonos a peregrinusszal, de fiókái sötétebbek, mint az anatum fiókái. - Falco peregrinus macropus – először 1837-ben Swainson írta le. Ausztrália mindegyik részén megtalálható, kivéve a délnyugati részt. Nem vándorol. Igen hasonlít a brookeira, de valamivel kisebb annál, és a fültájéka teljesen fekete. Testéhez képest, lábai nagyok. - Falco peregrinus madens – először 1963-ban Ripley és Watson írták le. A többi alfajtól abban különbözik, hogy a két nemnek, két különféle színezete van. A hím fejének teteje, nyakának hátsó része, fülei és háta rozsdás árnyalatú, míg hasi része rózsaszínes-barnás; a tojó viszont egész testén sötétebb barna, főleg a fejtetőn és a nyakon. Ha a sivatagi sólyom valóban önálló fajt alkot, akkor az a Zöld-foki Köztársaság-i madarat magába foglalja. Nem vándorol. Mivel manapság, már csak 6–8 költőpár létezik belőle, végveszélyben levő ragadozó madárnak számít. - Falco peregrinus minor – először 1850-ben Bonaparte írta le. Korábban, sokszor perconfususnak nevezték. A Szaharától délre eső részeken ritkán és szaggatott területtel fordul elő, viszont Dél-Afrikában szélesebb körben van elterjedve. Legészakibb elterjedési területe a marokkói Atlanti-óceán partja. - Falco peregrinus nesiotes - először 1941-ben Mayr írta le. Főleg a Fidzsi-szigeteken, de feltehetően Vanuatun és az Új-Kaledónia szigeteken is előfordul. Nem vándorol. - Falco peregrinus pealei – először 1873-ban Ridgway írta le, és a rudolfit is ide helyezte. Fő elterjedési területe az Észak-Amerika-i kontinens északnyugati partvidékei, a Washington állami Puget Soundtól (öböl) kezdve, a kanadai Brit Columbián keresztül Alaszkáig, az Aleut-szigetekig, valamint Oroszország keleti partjáig. Feltételezhető, hogy Kamcsatkán és a Kuril-szigeteken is vannak állományai. Nem vándorol. A legnagyobb alfajok közé tartozik, és olyan, mint egy nagytestű, sötétebb tundrius, vagy mint egy nagy, erősen mintázott anatum. Csőre nagyon széles. Néha a fiataloknak világos fejtetőjük van. A hím 700–1000, a tojó 1000–1500 grammos. - Falco peregrinus pelegrinoides - először 1829-ben Temminck írta le. Elterjedési területe Mauritánia, Marokkó, Algéria, Tunézia, Líbia, Egyiptom, Szudán, Izrael és Szíria. Nagyon hasonlít a brookeira, de annál világosabb, és a nyaka vöröses. Hasi mintázata kevésbé feltűnő. Méretre kisebb, mint az alapfaj; a tojó körülbelül 610 gramm tömegű. - Falco peregrinus peregrinator – először 1837-ben Sundevall írta le. Korábbi nevei: Falco atriceps és Falco shaheen. Elterjedési területe Pakisztán, India, Srí Lanka, Banglades, Délkelet-Kína, Mianmar, Thaiföld, Kambodzsa, Laosz, Vietnám és Malajzia. India összes államában megtalálható, kivéve Uttar Pradest. Az Andamán- és Nikobár-szigeteken és a Bengáli-öböl szigetein is vannak állományai. Fészekalja 3–4 tojásból áll, a kotlás 48 napig tart. Általában csak az egyik fióka marad meg. Indiában nemcsak sziklákon költ, hanem tömbházakon és mobiltelefon-tornyokon is. 1996-ban, Srí Lankán 40 költőpárt számoltak. Nem vándorol. Méretre kicsi; színezete sötét, rozsdás hasi résszel. Srí Lankán a magas dombos területeket kedveli, míg a vándorló calidus a part menti részeket. - Falco peregrinus peregrinus – először 1771-ben Tunstall írta le; ez az alapfaj. Eurázsia lombosövi és boreális zónája Írországtól a Csendes-óceán partvidékéig költ; elterjedésének déli határa a Földközi-tenger-i térség egészen Indonéziáig. Európában kevésbé vándorló kedvű, azonban Skandináviában és Ázsiában a madarak télre délebbre vándorolnak. A hím 580–750, a tojó 925–1300 grammos. Manapság a következőket is magába foglalja: brevirostris, germanicus, rhenanus és riphaeus. - Falco peregrinus radama – először 1861-ben Hartlaub írta le. Madagaszkáron és a Comore-szigeteken honos. Nem vándorol. - Falco peregrinus submelanogenys – először 1912-ben Mathews írta le. Ausztrália délnyugati részén él, és nem vándorol. - Falco peregrinus tundrius – először 1968-ban C. M. White írta le. Korábban a leucogenys része volt. Észak-Amerika és Grönland tundra övezetein költ; télire Közép- és Dél-Amerikába vándorol. A legtöbb amerikai vándorsólyom, amely eléri Európát, ehhez az alfajhoz tartozik, bár korábban anatum-oknak vélték őket. A legtöbbjüknek jól látszó fehér homloka és fültájéka van; a calidus-tól eltérően fejtetője és „bajusza” nagyon sötétek. A fiatalok barnásabbak és kevésbe szürkések, mint a calidus-ok, viszont az anatumoknál sárgásabbak. A hím 500–700, a tojó 800–1100 grammos. Magyarországon a törzsalakhoz (F. p. peregrinus) tartozó egyedek fészkelnek és a fészkelési időszak után kóborló, sokfelé felbukkanó példányok döntő többsége is ehhez az alfajhoz tartozik. Átvonulóban ritkán megjelenik az északi (F. p. calidus) alfaj néhány egyede. Ez utóbbi ezidáig nyolc alkalommal fordult elő hazánkban. ### Sivatagi sólyom Két alfajt, a Falco peregrinus pelegrinoidest és a Falco peregrinus babylonicust gyakran együtt külön fajnak, a sivatagi sólyomnak vagy berber sólyomnak (Falco pelegrinoides) tekintenek; habár a Handbook of the Birds of the World című enciklopédia 1994-ben a vándorsólyomba helyezte őket. Ezek a madarak a Kanári-szigetektől kezdve, Szahara szélein keresztül a Közel-Keletig, Közép-Ázsiáig és Mongóliáig fordulnak elő. A száraz területeket részesítik előnyben. A sivatagi sólyomnak megvan a vöröses nyaka, de eltérő színezetű a vándorsólyomtól. Gloger-szabálya szerint a madarak színezete az éghajlatnak megfelelően alkalmazkodik. Ennek a sólyomnak különleges röpte van, csak szárnyának külső részével verdes, mint ahogyan néha a sirályhojszák teszik. Bár a vándorsólyom is használja ezt a repülési módot, nem olyan gyakran és élénken, mint a sivatagi sólyom. A vándorsólyomtól eltérően a sivatagi sólyom lapockái és csontos medencéje tompa, lábai pedig kisebbek. A két sólyomnak az év különböző szakaszaiban van a kotlási időszaka, azonban a határterületeken nem kizárt az alkalmi kereszteződés a két alfaj között. A két csoport között 0,6–0,7 százalékos genetikai távolság van, amit „peregrinoid komplexumnak” nevezünk. Néha a Falco peregrinus madens alfajt is a sivatagi sólyom alfajaként sorolják be. ### Hibrid Fogságban a vándorsólymot a kis sólyommal (Falco columbarius) lehet keresztezni; ennek a hibridnek az angol neve: perlin. A hibrid nagyobb és gyorsabb, mint a kis sólyom, azonban lassúbb, mint a vándorsólyom, és nem is repül olyan távolra, tehát kisebb az esély, hogy gazdája elveszítse. A hibrid madár apja általában vándorsólyom, míg az anyja kis sólyom. A fenti példán kívül, fogságban a vándorsólymot egyéb sólyomfélékkel is keresztezik, például a Feldegg-sólyommal (Falco biarmicus). Ezt a hibridet nagyon kedvelik a solymászok, mivel ügyes vadász, mint a vándorsólyom, de szívós, mint a Feldegg-sólyom. Egy másik hibrid az északi sólyommal (Falco rusticolus) való kereszteződéskor jön létre; ezeket a hibrideket főleg változatos színezetük miatt tenyésztik. Mint ahogy eddig is látható, a vándorsólyom a Hierofalco-fajokkal áll nagyon közeli rokonságban, úgyhogy a tudósok szerint a két csoport a pliocén végén, körülbelül 2,5–2 millió évvel ezelőtt válhatott szét. ## Megjelenése E ragadozó hossza 34–58 centiméter, szárnyfesztávolsága 74–120 centiméter, testtömege a hímnél 424–750 gramm, míg a tojónál 910–1500 gramm; a tojó körülbelül 30 százalékkal nagyobb, mint a hím. Az alfajok mérete között is van különbség, lásd fent. Az átlag vándorsólyomnak a csukló és az első kormánytoll közötti hossza 26,5–39 centiméter, farka 13–19 centiméter, a sípcsont és a szárkapocscsont közti hossz 4,5–5,6 centiméter. A két nem hasonló színezetű. A kifejlett példányok tollazata a hátoldalon sötét palaszürke, a hasoldalon hófehér alapon sorokba rendeződött fekete, csepp alapú pettyekkel. Faji jellegzetessége a fekete sapka és a széles, fekete, jól körülrajzolt barkó, pofája két oldalán. A felsőtesten sötétbarna alapszínű fiatal egyedeken is jól látható ez, csak a színe barna. A fiatalok hasi tollazatának alapszíne halvány sárgásbarna, hosszúkás sötétbarna szárfoltozással. Csőre és lábai sárgák, a csőr vége és a karmok feketék. A felső csőr vége hajlott, kampós, amellyel könnyen át tudja törni áldozata nyakánál a gerincet. A fiatalok csőre világoskékes, szemük körül gyűrűs rajzolat látható. ## Életmódja Ez a sólyomfaj a nyílt, szabad területeket, például a pusztákat, sztyeppéket, mocsarakat, félsivatagokat, tengerpartokat és egyre gyakrabban a nagyvárosokat kedveli. Azokon a helyeken, ahol a tél nem kemény, a vándorsólymok, főleg a hímek, nem vándorolnak el a költőterületekről. Csak azok az állományok vándorolnak hosszú távokon, amelyek az arktiszi tundrán költenek. A vándorsólyom a Föld leggyorsabb állata. Támadását általában nagyon magasról indítja. Összezárt szárnyakkal, meredek szögben, zuhanórepülésben támad, amelyet rövid, erőteljes szárnycsapásokkal gyorsít fel. Ilyenkor – mérések tanúsága szerint – akár a 320 km/órát is elérheti a zuhanó madár sebessége. Zuhanórepülésben a madár tüdejébe betóduló levegő tönkretenné szerveit, emiatt a orrlyukait speciális csontos képződmények fedik, amelyek meggátolják, hogy a levegő egyenesen hatoljon a tüdőbe, ehelyett csavarszerűen áramlik be a sólyom tüdejébe. A vándorsólyom szemét egy harmadik szemhéj védi, amely könnyek által tisztítja is ezt az érzékszervet. Egy kutatás szerint, amely a „tökéletes vándorsólymot” akarta megtalálni, a tudósok kiszámították, hogy tökéletes körülmények között és a madár tökéletes testfelépítése esetén, alacsony zuhanórepülés közben a „tökéletes vándorsólyom” képes lenne 400 km/óra sebességre, míg magas zuhanórepüléskor akár a 625 km/óra sebességet is elérhetné. Persze, ez csak feltételezés. 2005-ben Ken Franklin feljegyzett egy vándorsólymot, amely a rekordnak számító 389 km/óra sebességgel zuhant. A madár egyik zuhanása a következő videós linken látható: A madár a szabad természetben 15,5–20 évet is élhet. Első évben a fiatalok 59–70 százaléka pusztul el. A felnőttek 25–32 százaléka pusztul el évente. Az ember által okozott pusztítás mellett, amely általában az ember által készített tárgyakkal való ütközés során következik be, a vándorsólymot egyéb ragadozó madarak is pusztítják, például a nagyobb testű vágómadárfélék és bagolyfélék vadásznak rá. A vándorsólyomnak kívül és belül számos élősködője és betegsége van. A következő betegségek hordozója: baromfihimlő (Avipoxvirus), baromfipestis (Newcastle-betegség), Falconid herpesvirus 1 (és valószínű egyéb Herpesviridae vírusok is), valamint gombás fertőzések és bakteriális fertőzések is. Az előbbiek mellett ott van a Plasmodium relictum, amely általában a vándorsólymok körében nem okoz maláriát; Strigeidae (valódi mételyek – Trematoda), Serratospiculum amaculata (fonálférgek – Nematoda) és galandférgek (Cestoda). A külső élősködők közül megemlíthetők a rágótetvek (Mallophaga), Ceratophyllus garei (bolhák – Siphonaptera) és kullancslegyek (Hippoboscidae) (Icosta nigra, Ornithoctona erythrocephala). Ez a ragadozó madár erős, sikoltozó hangokat ad ki. Általában akkor ad ki hangokat, ha párjához vagy a fészkéhez közeledik. Hat-hét sikoltozó kiáltás után kisebb-nagyobb szünetet tart. ### Táplálkozása Vadászterületének nagysága rendszerint 40–200 négyzetkilométer. A vándorsólyom szinte kizárólag repülő madarakra vadászik. A veréb nagyságútól a gém méretűig több száz madárfaj szerepel az „étlapján” világszerte (az 1500–2000 madárfaj, amelyre vadászik, a ma élő madárfajok körülbelüli egyötödét teszi ki). Emellett nagyobb, repülő rovarokat, hüllőket, denevéreket, egyes helyeken rágcsálókat (egerek, pockok, mókusok) és cickányokat is zsákmányol. Észak-Amerikában, a 3 grammos kolibritől kezdve a 3–5 kilogrammos kanadai daruig mindenféle madarat megfog, még a nála kisebb sólyomféléket is, például a tarka vércsét. A városokban, zsákmányának 80 százalékát a parlagi galambok (a házi galamb elvadult alakja) alkotják. Egyéb városi zsákmányok között megemlíthetők az aranyküllő, a Turdus-fajok, a seregélyfélék és a különböző varjúfélék. A partmenti állományok, mint amilyen a pealei, főleg tengeri madarakkal táplálkoznak. A brazíliai Cubatão város környékén telelő tundrius példányok skarlátbatlákat is vadásznak. Magyarországon leggyakoribb zsákmánya a házi galamb és a seregély, de a táplálékmaradványok és az eddigi megfigyelések alapján a meggyvágó, a kék cinege, a fekete rigó, a verébfajok is kedvelt prédái. Vizes élőhelyeken főleg dankasirályt, csörgő récét és pajzsos cankót ejt el. Képes elfogni a kiválóan repülő sarlósfecskét is. A vándorsólyom általában hajnalban és alkonyatkor indul vadászni, vándorlás közben azonban az éjjeli vadászatot kedveli. Az éjszakai áldozatok között megtalálható a feketenyakú vöcsök és a fürj. Az áldozatot kisebb sebességnél egyből megragadja. Nagyobb sebesség esetén hátrafeszített, borotvaéles hátsó karmával „hasítja” végig a zsákmány hátát, általában eltörve annak gerincét. Emellett más módszerekkel is szokott vadászni. Ilyenkor a sík, vizes területek felett alacsonyan és gyorsan repülve pásztázza a vízpartot és a sekély részeket, parti madarak után kutatva. A felriadó csapatból gyakran sikeresen zsákmányol. Sokszor vadászik párban is. Téli időszakban az összeszokott párok együtt indulnak vadászni. Általában a hím magasabban kíséri a tojót, és ő támad először a felriasztott prédára. Ha az első támadás nem sikerül, akkor felváltva támadják a kiszemelt zsákmányt. Bármilyen jó vadász is azonban a vándorsólyom, csupán minden ötödik–tizedik támadása eredményes. Ha a zsákmány túl nehéz, akkor a vándorsólyom elejti táplálékát és egy részét a földön fogyasztja el. Táplálkozás előtt mindig kitépi az áldozat tollait. ## Szaporodása Az ivarérettséget életének első éve végén éri el, de az egészséges állományokban az ivarérett példány csak a második vagy harmadik életévében költ először. A vándorsólyom tartós, gyakran élethosszig tartó párkapcsolatban él, és mindig ugyanarra a költőhelyre tér vissza. Az udvarlási szertartás a levegőben játszódik le; ilyenkor a két madár változatos légi mutatványokat mutat be, többek között köröznek vagy zuhanórepüléseket végeznek. A hím repülés közben zsákmányt ad át a tojónak. Hogy az átadás sikeres legyen, a tojó rövid ideig a hím alatt háton repül, míg karmai közül át nem veszi az áldozatot. A költési időszak alatt egy költőpárnak akár egy négyzetkilométeres, vagy ennél is nagyobb terület kell; ilyenkor hevesen védelmezik a területet. A fészkek közti nagy távolság biztosítja, hogy a fiókáknak elegendő táplálék jusson. Ez a nagy terület akkor is megszerezhető, ha az adott helyen nagy az állománysűrűség. Bár elsősorban sziklafalakon, magas épületeken költ, akár a földre (például homokdűnére) is lerakhatja tojásait. Korábban Nyugat- és Közép-Európában a nagytestű madarak, főleg varjúfélék, fészkeit vette „bérbe”. Az épületek és a hidak a sziklafalakra emlékeztetnek, emiatt könnyűszerrel fészkel ott a vándorsólyom. A költőterületen akár több fészkelésre alkalmas hely is lehet, például egy megfigyelt költőpár 16 év alatt hét különböző fészkelő helyet használt. A „fészek” legfeljebb egy mélyedésből áll, a madár semmit sem ad hozzá. A fészek majdnem mindig a szikla vagy épület déli oldalán helyezkedik el. Ha a fészek magasan van, akkor a hollóktól, gémektől, sirályoktól, sőt egyéb vándorsólymoktól is védelmezni kell, míg ha a talaj szintjén van, akkor a szülők akár a rókát, rozsomákot, macskaféléket, medvét és farkast is megtámadhatják. A fiókát és a szülőmadarakat (az utóbbiakat ritkábban) főleg a nagytestű sasok, baglyok és a vándorsólyommal rokon Hierofalco-fajok vadásszák. A fészket védelmező szülők képesek olyan nagy ragadozó madarakat is megölni, mint a szirti sas (Aquila chrysaetos) és a fehérfejű rétisas (Haliaeetus leucocephalus); de rendes körülmények között, a vándorsólyom mindkét nagyobb madarat kerüli, mivel azok étlapján szerepel. A költési időszak élőhelytől függően változó. Az északi félgömbön általában február–március között van, míg a déli félgömbön július–augusztus között folyik le. Az ausztráliai macropus, novemberben is költhet. Az Egyenlítőhöz közeli példányok akármikor költhetnek június és december között. Évente egyszer költ, de ha elveszíti fészekalját a költési időszak elején, akkor még egy rendet rak, bár az arktiszi egyedek esetében a rövid nyár miatt ez nem lehetséges. A tojó általában 3–4 tojást rak, de néha csak egy, de akár öt is lehet. A tojások színe a fehértől a piszkossárgáig változhat, vörös vagy barna mintázattal. A tojásokon 29–33 napig kotlanak. A kotlás nagyobb részét a tojó végzi, a hím csak nappal ül a tojásokra, éjszaka mindig a tojóé ez a szerep. A tojás mérete 52 x 41 milliméter, súlya 48 gramm, melynek 8 százalékát a tojáshéj teszi ki. Kikelés után, a fiókákat krémes-fehér színű pihe borítja. Lábaik testükhöz képest nagyon nagyok. A fiókákat mindkét szülő eteti és gondozza. Táplálékszerzéshez a szülőmadár 19–24 kilométer távolságra is elrepülhet. A fiatal madarak 42–46 nap múlva repülnek ki, de ezután is még vagy két hónapig a szülők etetik őket. A fészekaljból, a betegségek és ragadozók miatt, általában, csak 1–2 madár marad meg. ## A vándorsólyom és az ember ### Solymászat A solymászok a vándorsólymot már 3000 éve használják. Először a nomádok használták Közép-Ázsiában. Sebes zuhanórepülése miatt igen kedvelt a solymászok között; főleg a tapasztalt solymászoknak ajánlott. Ezt a madarat a repülőtereken is használják, hogy elriasszák a madarakat, amelyek odarepülnek, így elkerülve a repülőgépekkel való ütközéseket. A második világháború idején vándorsólymokkal fogták el az üzeneteket hordozó postagalambokat. A vándorsólymokat sikeresen lehet fogságban szaporítani, mind solymászati, mind visszatelepítési célokból. Az Amerikai Egyesült Államokban 2004-ig az US Endangered Species Act (a veszélyeztetett fajokról szóló) törvény értelmében az összes fogságban tartott vándorsólyom csak fogságban tartott szülőktől származhatott, de hogy a beltenyészetet elkerüljék, időnként Kanadából hoztak újonnan befogott példányokat. Szintén az USA-ban, 1999-től a vándorsólymot levették a veszélyeztetett fajok listájáról. A vadonba való sikeres visszatelepítést a solymászoknak és a The Peregrine Fundnak (Nemzetközi ragadozómadár védelem szervezete) is köszönhető. Az ő szaktudásuk, számos életképes sólymot készített fel a vadonban való élethez. A sikeres visszatelepítésnek köszönhetően 2004-től 30 éves tiltás után, újból szabad évente néhány vadonban élő madarat befogni. Mivel a törvénytelen gyűjtögetők, engedély nélkül is rájárnak a fészkekre, a költőterületek hollétét titokban tartják. ### Veszélyeztető tényezők Zavarás – A fészkelőhelyek háborgatása a növekvő turizmus miatt egyre gyakoribb. A zavarás legtöbbször nem szándékos, de az ismert, tradicionális helyeket madármegfigyelés céljából is felkeresik. Ez is elegendő lehet ahhoz, hogy a sólyom magára hagyja a tojásokat, illetve a fiókákat. Ha a zavarás hosszabb ideig tart és a madár nem mer visszatérni a fészekhez, akkor ez a fészekalj pusztulásával járhat – kihűlhetnek, túlmelegedhetnek, elázhatnak a tojások, hőgutát kaphatnak, megfázhatnak a frissen kikelt fiókák. Legtöbbször az óvatlan kirándulók, illetve az erdészeti munkák zavarják meg a költést. Rossz minőségű fészkelőhelyek – A vándorsólyom a sólyomfélékhez tartozó többi fajhoz hasonlóan nem épít fészket. Rendszerint természetes vagy mesterséges sziklaüregekben, emberi építmények zugaiban rakja le tojásait. A rosszul megválasztott költőüregekben gyakori a tojások vagy a fiókák pusztulása, de előfordul az bányászati tevékenység miatt, időjárásra visszavezethető okok (például csapadékvíz lefolyása az üregbe stb.) miatt is. Áramütés – Ma a ragadozó madarakat fenyegető egyik legnagyobb veszélyforrás a középfeszültségű hálózatok oszlopain elszenvedett végzetes áramütés, amely a vándorsólymot is fenyegeti. Az áramszolgáltatók, a nemzeti parkok és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület a legveszélyesebb oszlopok felmérésével és szigetelésével próbálják kiküszöbölni az elhullásokat. Vegyi anyagok – A vándorsólyom az 1960-as években egy növényvédő szer, a diklór-difenil-triklór-etán – vagy közismertebb nevén a DDT – miatt pusztult ki Magyarországról (és az északi félteke sok részéről). A DDT a táplálékláncon keresztül bejutott a sólymokba és felhalmozódott szervezetükben, ahol a hormonháztartásra fejtette ki hatását. Ennek eredményeképpen megváltozott a sólymok viselkedése, elmaradt a párzás, illetve sikeres párzás esetén a képződő tojásokba nem épült be a kalcium – az így lágyhéjúvá vált tojások pedig összetörtek a kotló madár alatt. A DDT-t 1968-ban betiltották hazánkban, majd később a világ más részein is. A vándorsólyom állományai lassan helyreállnak, azonban a veszély nem múlt el. Fészkek kifosztása – Korábban a költések sikerét a fészekaljak solymászati célra történő kifosztása jelentősen veszélyeztette. A természetvédelmi jogszabályok és érdekérvényesítés szigorodása, valamint a fogságban tartott madarak eredményes tenyésztése miatt ma már ez nem jellemző. Lelövések – Egyes vadászok ragadozó madarakkal szembeni hagyományos ellenérzései miatt ritkán, de még ma is előfordulnak illegális lelövések. Ez ellen a vadászati és természetvédelmi szervezetek közösen küzdenek. ### Védelmi intézkedések A vándorsólyom Magyarországon fokozottan védett, emellett védett a Washingtoni egyezmény (CITES) által is. Emiatt exportja és importja is engedélyköteles. Mivel a solymászok legkedveltebb vadászmadara, a bemutatókon, vadászatokon való részvétel során be kell tartani az előírásokat. Az Amerikai Egyesült Államokban, Kanadában, Németországban és Lengyelországban a hatóságok fogságban tenyésztett vándorsólymokkal próbálják növelni a vadonban levő állományokat. A fogságban nevelt fiókákat, felnőtt vándorsólyom alakú bábukkal etetik, hogy a fiókák ne az embert társítsák az eledel megszerzéssel. Amikor eljött a kirepülés ideje, a költődobozokat felnyitják, hogy a fiatal madár először kipróbálhassa a szárnyait. Miután a fiatal sólyom megerősödik, egyre ritkábban táplálják, hogy vadászösztöne felerősödjön. Mielőtt szabadon engednek egy fogságban nevelt vándorsólymot, a szabadon engedés helyén, néhány napig ketrecben tartják az állatot, hogy megszokja az új környezetet. Világszerte a visszatelepítési programok sikerrel járnak. A DDT betiltása lehetőséget ad a szabadon eresztett madaraknak, hogy egészséges tojásokat rakjanak. 1999. augusztus 25-én az USA-ban levették a vándorsólymot a veszélyeztetett madarak listájáról. A fogságban tenyésztett madarak szabadon engedésének a rossz oldala az, hogy fogságban a különböző alfajok keverednek, és visszaeresztéskor a „hibridek” a helybéli alfaj tisztaságát ronthatják. ### Jelenlegi helyzetük A világ legtöbb részén a vándorsólyom-állományok újra elérik a korábbi méretüket. Az Egyesült Királyságban az állomány újból akkora, mint az 1960-as évek előtt. Ehhez a sikerhez a Királyi Madárvédelmi Társaság (Royal Society for the Protection of Birds vagy rövidítve RSPB) is hozzájárult. Szerintük a szigetországban jelenleg 1402 költőpár él. A vándorsólymok újból uralmuk alá vették a hegyvidékeket, a tengerpartokat és a városokat is, ahol a városi galambok bőséges táplálékforrást biztosítanak számukra. Világszerte a városok épületei, hídjai, tornyai megfelelő költőhelyeket biztosítanak e ragadozó madárnak. Sok helyen a lakosság örvend, hogy ilyen szomszédja lehet. Sokszor újságokban és híradókban is beszámolnak az ottlétükről. ### Vándorsólymok a kultúrában Jellegzetes vadászmódszere miatt a vándorsólymot számos kultúrában az agresszivitás és az ügyesség jelképének tekintették. A Mississippi mentén élő indiánok (800–1500 között) a vándorsólymot és egyéb ragadozó madarakat az „égi erő” megtestesítőjének vélték. A törzsfőnököket és az egyéb kiemelkedő embertársaikat olyan ruházatban temették el, amelyek e ragadozó madarakat utánozták. A késő középkorban a vándorsólymok és az egyéb sólyomfélék a nemesség jelképei voltak. Vándorsólymot a hercegek, míg északi sólymot csakis a királyok tarthattak. Ily módon a madár is jelezte, hogy tulajdonosa hol áll társadalmi ranglétrán. Az ófrancia nyelvből származó „gentil” szó „nemes madarat” jelent; ezt általában a vándorsólyomra mondták. A vándorsólyom Angola és az Egyesült Arab Emírségek nemzeti madara. 1927-től az ohiói Bowling Green városban levő Bowling Green State University hivatalos kabalafigurája. 2007-ben Idahóban vándorsólymot ábrázoló 50 centes emlékérmét adtak ki. ## Fordítás
66,124	Phenjan	25,433,308	null	[ "Phenjan", "Ázsiai fővárosok", "Észak-Korea települései" ]	Phenjan (kiejtése magyar beszédben: [phenjan], nem pedig \*[fenjan]) vagy a koreai neve után a tengerszint felett csupán 27 méterrel fekvő település a folyó partján, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, azaz Észak-Korea fővárosa. Mondák nyomán a király által alapított nevű településsel azonosítják. A város egykoron a koreai kereszténység fellegvára volt, ma azonban a többnyire ateista Észak-Korea legnagyobb városa. A koreai háború utáni újjáépítés óta a város látképét egy nagyon különleges stílus, a szocialista realizmus és a hagyományos koreai stílus keveredése határozza meg. Közigazgatási rendszere 19 körzetre osztja: 18 kerületre, és egy megyére. A 2011-es közigazgatási reformok óta a város területe csupán kétharmada az eredetinek. A városban összesen öt vallási építmény található: négy keresztény templom (egy katolikus, kettő protestáns, egy görögkeleti), illetve egy mecset. Lélekszáma 2,8 millió fő, és habár sokáig éttermei csak a koreai konyhát képviselték, a közelmúltban számos külföldi stílusú létesítmény is nyílt a városban, mint például kínai, olasz és japán éttermek. Tömegközlekedésének gerince a i metró, amely 1973-as megnyitásával a Koreai-félsziget első földalatti vasútja. ## Megnevezései Neve szó szerint síkságot, sík földterületet jelent, eredeti kiejtése Puruna (부루나) volt. Történelmi nevei közé tartozik , melynek jelentése „a füzek fővárosa”, fűzfái a költészetben is megjelentek. A 21. században is számos épület viseli ezt a régi nevet, közülük a legismertebb a . Egy ideig a neve , tehát „nyugati főváros” volt, habár csupán tartományi székhely szerepét töltötte be. Az 1910-től 1945-ig tartó japán megszállás ideje alatt a város kínai írásjegyeinek japán olvasata, Heidzsó (Heijō) volt a város megnevezése. A város beceneve a 20. század elejétől „Korea Jeruzsáleme” lett, mivel a koreai kereszténység központjává vált. Ez egészen 1948-ig, a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság kikiáltásáig tartott. `1994-es halála után néhány tanácsadója felvetette az ötletet, miszerint -városra (김일성시; 金日成市) illene átnevezni, azonban mások szerint a déli fővárost, t kellett volna ezen a néven hívni (ahogy a dél-vietnámi fővárosból, Saigonból Ho Si Minh-város lett), pedig a -város (김정일시; 金正日市) nevet kapta volna. Végül elvetették a javaslatot.` A magyar Phenjan névalak az orosz Пхеньян átírása, kiejtése is helytelenül lett fenjan az első két betű rossz olvasásából. ## Földrajza `az ország nyugati-középső részén helyezkedik el, egy síkságon, amely kb. 50 km-re található a Koreai-öböltől, a Sárga-tenger egyik ágától. A folyó délnyugati irányba haladva szeli ketté a várost. A -síkság, ahol a város található, egyike a Koreai-félsziget legnagyobb síkságainak (a másik a -síkság), amelyek megközelítőleg azonos méretűek, 500 négyzetkilométeresek.` A i szakaszán három sziget található: , és . ### Éghajlata A város éghajlata nedves kontinentális, télen Szibéria felől fújó hideg, száraz szelek a jellemzőek, amelyek a teleket különösen hideggé teszik, és novembertől a következő év márciusáig tartó fagyot is eredményezhetnek, bár január kivételével a nappali átlaghőmérséklet minden hónapban valamivel fagypont felett alakul. A tél általában sokkal szárazabb, mint a nyár, a havazás átlagosan 37 napig tart. A száraz, hideg tél és a nyirkos, meleg nyár közti átmenet április 22-e, az őszi „váltás” október 16-a környékén történik. A város egyik jellegzetessége a tavaszi hőmérséklet-ingadozás: nappal magas a hőmérséklet, éjszaka pedig alacsony. Ebben az évszakban a város átlaghőmérséklete mégis magasabb, mint az azonos szélességi fokon fekvő keleti- és nyugati-parti településeké. Nyáron, június és szeptember között az átlagos napi hőmérséklet gyakran meghaladja a 20 °C-ot. A városban a valaha mért legalacsonyabb hőmérséklet –30,2 °C volt (1949), a legmagasabb pedig 37,2 °C (1939). ## Történelme `területe már a - és Mumun-korszakokban (i. e. 8000 – i. sz. 300) is lakott volt, amelyet az 1950-es években feltárt ősi települések maradványai is bizonyítanak. Elődjét a legenda szerint i. e. 2333-ban alapította néven , a koreai államalapító. Az észak-koreai hagyományok lal (아사달; 阿斯達), hajdani fővárosával azonosítják.` Valószínű, hogy a város területe később hoz, egy rövid életű államhoz tartozott. A Han-dinasztia uralkodója, egyik mai kerülete, a területén parancsnokságok felépítését rendelte el, melyek központja a (樂浪; koreai olvasatban: Rangnang) nevet kapta. Számos régészeti lelet a későbbi, Keleti Han (i. sz. 25–220) korból arra enged következtetni, hogy a Han-csapatok fosztogattak a környéken később. A három királyság korszakában megalakult Rangnang (락랑국; 樂浪國) 313-ig tartott ki, ekkor bekebelezte. 427-ben fővárosa, 668-ban a kínai Tang-dinasztia keleti protektorátusának székhelye lett, amely nyolc évvel később, 676-ban Silla uralma alá került. `idején tartomány székhelye volt.` Az háború idején a japán csapatok kezére került, egészen annak 1593-as visszafoglalásáig. A kései 17. században átmenetileg mandzsuk megszállása alatt állt, amíg a koreaiak békeszerződést nem kötöttek velük. A 16. században a kereszténység hatása elérte Koreát. a kereszténység koreai terjeszkedésének fellegvára lett, és 1880-ra több mint 100 templom épült itt. Ekkortájt már több protestáns hittérítővel rendelkezett, mint akármelyik ázsiai város. 1890-ben a város lélekszáma 40 ezer volt. 1894-ben, az első kínai–japán háború idején itt ütköztek meg a küzdő felek, amely a város részleges elpusztulásához és elnéptelenedéséhez vezetett. 1896-ban kettéválasztották tartományt, ekkortól a város Dél- székhelye lett. 1910-től, a gyarmati időszakban a város neve Heidzsó lett. 1931 júliusában, a -incidens következtében kínai-ellenes tüntetések zajlottak a városban, többnyire a korabeli sajtó túlzásai miatt. 1938-ra népessége meghaladta a 235 ezer főt. 1948 szeptemberében kikiáltották a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot (Észak-Korea), melynek fővárosa lett. Az 1950 és 1953 között zajló koreai háború során a város jelentős része megsemmisült. Észak-koreai kutatók szerint 428 ezer bombát dobtak a városra. A bombák száma több volt, mint a város akkori lakosságáé. 1953 után szovjet támogatással újjáépítették, épületeinek jelentős része ma is a szocializmus stílusjegyeit viseli. ## Közigazgatása `18 kerületből () és 2 megyéből () áll.` 2010-ben nagyszabású közigazgatási reformok következményeképp a város egyharmadát Észak- tartományhoz csatolták. A leválasztott, korábban fennhatósága alá tartozó területek: - Kangnam (강남군; 江南郡) - (중화군; 中和郡) - (상원군; 祥原郡) - (승호구역; 勝湖區域) 2011-ben azonban Kangnam ismét a város része lett, mivel mezőgazdasági hatékonysága stabilizálni tudta élelmiszer-ellátását. ## Vallási élete A város Korea vallási központjának számított a kommunista hatalomátvételig, a koreai háború pusztításainak azonban majdnem minden észak-koreai templom áldozatul esett. Kivételt képez a Templom (칠골교회; 칠골敎會), amely 1899-ben épült, és amelyet 1989-ben újítottak fel. 1988-ban felépült a Templom (봉수교회; 鳳岫敎會) és a (장충성당; 長忠聖堂), amely a katolikusok észak-koreai székhelyeként szolgál. Ezeken kívül még két vallási épület található az észak-koreai fővárosban: a 2006-ban épült Életadó Szentháromság ortodox templom, vagy koreai nevén Templom (정백사원; 貞栢寺院) és a 2013-ban Irán támogatásával az iráni nagykövetség udvarában megépült Ar-Rahmán Mecset. A Phenjani főegyházmegyét 1927. március 17-én szervezték meg, akkor még „Hpyeng-yang Apostoli Prefektúrája” néven. 1944. március 24-én a város apostoli vikáriusa lett. 1962. március 10-én a Szentszék püspöki rangra terjesztette fel, azonban valószínű, hogy azóta bebörtönözték és meghalt. A Vatikán hivatalosan csak 2013 júniusában távolította el posztjáról, azóta a Phenjani egyházmegye élén nincs senki, a körzettel adódó esetleges teendőket a Szöuli főegyházmegye érseke látja el. Az észak-koreai alkotmány ugyan kiáll a vallásszabadság mellett, ugyanakkor számos nemzetközi szervezet, mint pl. az Open Doors szerint Észak-Koreában elnyomják a hívőket. 2016 decemberében azonban már megjelentek a karácsonyi díszek, így például a feldíszített karácsonyfa is. ## Gazdasága `Észak-Korea ipari központja. A szén-, vas- és mészkőkészleteknek köszönhetően elsőként épült újjá a koreai háború pusztításai után. A könnyű- és nehézipar egyaránt jelen van a városban, és párhuzamosan fejlődtek.` A nehézipari tevékenységek, mint például a cement-, kerámia-, lőfegyver- és lőszergyártás az ipar magja. A i könnyűipar képviselői közé tartoznak többek közt a textil-, lábbeli-, és élelmiszergyártó üzemek. Megemlítendők továbbá a város határában termesztett gabonafélék, mint például a rizs, a kukorica és a szójabab. A főváros célja a teljes önellátás biztosítása húsból; a város külső kerületein lévő farmokon sertéseket, csirkéket és egyéb haszonállatokat tartanak. A város évtizedek óta áramkimaradásokkal küzd. A probléma orvosolására építettek ban erőműveket, parancsára. Az építkezés második fázisa 2013 januárjában kezdődött a folyón. Az első két erőmű legfeljebb 300 MW-ot tud előállítani. `Észak-Korea számos nagy bevásárlóközpontjának ad otthont, közülük néhány:` - Áruház (보통강백화점; 普通江百貨店) - i 1. sz. Áruház (평양시제1백화점; 平壤市第一百貨店) - i 2. sz. Áruház (평양시제2백화점; 平壤市第二百貨店) - Áruház (광복백화점; 光復百貨店) - Áruház (락원백화점; 樂園百貨店) - vasútállomás áruháza (평양역백화점; 平壤驛百貨店) - i Gyermekek Áruháza (평양아동백화점; 平壤兒童百貨店). A város boltokkal is rendelkezik, ami egy állami tulajdonú áruházlánc, és az a célja, hogy visszaszorítsa a feketepiacot úgy, hogy azok árainál olcsóbban árusít termékeket. Ez az áruházlánc kifejezetten abból a célból jött létre, hogy az állampolgárok pénzét az állam gazdaságában keringethesse, és az államhatalom fenn tudja tartani az ellenőrzést az ország egyre növekvő piaca felett. ## Városkép A régi ból a koreai háború pusztításai során nem sok maradt meg. A háború után szovjet támogatással, elképzelései szerint építették újjá. Célja az volt, hogy egy erős főváros látképe fokozza az észak-koreaiak elkötelezettségét és önbecsülését a háború utáni időkben. A végeredmény: széles sugárutak, monumentális középületek, mozaikok és díszes mennyezetek. `kerületekre (구역; ), azon belül lakótelepekre, szomszédságokra (동; ) osztható. Ezek a szomszédságok 5–6 ezer embernek adnak otthont. Számos lakosa toronyházakban lakik. egyik célja volt, hogy korlátozza a város lakosságát, ezáltal az csendes és tágas lett, egyáltalán nem olyan, mint Kelet-Ázsia nagyvárosai.` A város épületei három részre oszthatóak: emlékművek, hagyományos koreai épületek, illetve toronyházak. Észak-Korea legismertebb látványosságai nagyrészt emlékművek, mint például a torony, a i diadalív, vagy a i bronzszobrok. Az első közülük egy 170 méter magas gránitoszlop, amely a ideológia szimbóluma. 1982-re készült el, és gránittömbből áll – ennyi napot élt meg 1912 és 1982 között. A város kétségtelenül legismertebb épülete a , amely szintek számát tekintve a hetedik legmagasabb épület a világon, magasságát tekintve pedig harmadik, bár még nem nyitott meg. A város látképét toronyházak uralják. A kormány 2011-ben tömeges építkezési programot indított, mely során 100 ezer új lakást építettek meg. A utcai lakáskomplexum is ebből a célból épült, miután , az ország egykori vezetője „szánalmasnak” nevezte az utca akkori látképét. Folyamatos felújítás és építkezés alatt állnak a város lakóépületei, ugyanakkor a szigetelésük gyakran hiányos, ritka, hogy felvonó, illetve a központi fűtésrendszer legyen bennük. `folytatja apja munkáját, kormányzása alatt megépült a színes épületekből álló Tudósok utcája (미래, 未來; = „Jövő”), amelyet 2015 novemberében adtak át.` 2016\. április 3-án a Nap Palotája és a kereszteződés között megkezdődött a korszerű, hetvenemeletes épületekből álló utca (려명, 黎明; = „Pirkadat”) építése. A hatalmas, éjszakánként neonfényben úszó épületekből álló új városrészt, amelynek építésében a Koreai Néphadsereg katonái is részt vettek 2017. április 14-én adták át. 2017. április 19-én megkezdődött a beköltözés az újonnan átadott városrészbe, túlnyomórészben a Egyetem tanárai, oktatói lettek az első lakók. ### Látnivalók A város legnagyobb látványosságai közé tartoznak: - Nap Palotája (금수산태양궁전; 錦繡山太陽宮殿) - i diadalív (개선문; 凱旋門) – Párizs diadalíve alapján készült, de magasabb nála. - i szülőháza, avagy koreai hivatalos nevén i Forradalomtörténeti Ösvény (만경대혁명사적지; 萬景臺革命史迹地) a város peremkerületében - torony (주체사상탑; 主體思想塔) - Május Elseje Stadion (릉라도5월1일경기장; 綾羅島五月一日競技場) - Stadion (김일성경기장; 金日成競技場) - Nagyemlékmű (만수대대기념비; 萬壽臺大紀念碑) - A Koreai Forradalom Múzeuma (조선혁명박물관; 朝鮮革命博物館) - tér (김일성광장; 金日成廣場) - Nemzetközi Hotel (양각도국제려관; 羊角島國際旅館) - Egyesítés Diadalíve (조국통일3대헌장기념탑; 祖國統一三大憲章記念塔) ## Kultúra A városban számos színház található, ezek közül a leghíresebbek: - Népszínház (인민극장; 人民劇場) - Művészeti Színház (만수대예술극장; 萬壽臺藝術劇場) - i Nagyszínház (평양대극장; 平壤大劇場) - Kelet-i Nagyszínház (동평양대극장; 東平壤大劇場) - Nemzeti Drámaszínház (국립연극극장; 國立演劇劇場) - Moranbong Színház (모란봉극장; 牡丹峯劇場) Emellett a város számos szabadidős helyszínnek ad otthont: - i Cirkusz (평양교예극장; 平壤巧藝劇場) - i Görkorcsolyapálya (로라스케트장; -場) - Április 25. Kultúrotthon (4. 25문화회관; 四二十五文化會館) - Fiatalság Központi Otthona (청년중앙회관; 靑年中央會館) - Nagy Népi Tudás Háza (인민대학습당; 人民大學習堂) - i Nemzetközi Mozgóképotthon (평양국제영화회관; 平壤國際映畵會館) - Vidámpark (개선청년공원; 凱旋青年公園) - Népi Kultúrpalota (인민문화궁전; 人民文化宮殿) ### Gasztronómia Mivel a város tartomány székhelye volt 1946-ig, kulináris téren hagyományai azonosak a tartomány jellegzetességeivel. A leghíresebb étele a , amely hideg húslevesben tálalt főtt hajdinatészta, vel és japán körtével a tetején. Fogyasztják a másnaposság ellenszereként is. A város híres még pisztrángleveséről, amely a folyóban honos pisztrángból készül, sóval és feketeborssal. Szintén helyi specialitás a i módon készített onban, amely frissen főzött rizs, tetején szeletelt gombával, csirkehússal és kal (mungóbabból és zöldségekből készült palacsintával). A város leghíresebb éttermei közé tartozik az és a . 2017 elején megnyílt a Takahasi szusibár, amelyet Fudzsimotó Kendzsi, hajdani szakácsa üzemeltet. ## Oktatás Az 1945-ös felszabadulás előtt a városnak nem volt egyeteme, csupán két nagyobb felsőoktatási intézmény működött: a i Tanárképző Iskola és a i Orvostudományi Főiskola. Emellett három általános és középiskola, illetve egy-két szakiskola üzemelt a városban. 1946-ban megalapították a Egyetemet, és emellett számos kisebb oktatási intézményt. 1956-ban számos új általános iskola, 1958-ban pedig több új középiskola létesült. A fejlesztéseknek köszönhetően a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság legnagyobb oktatási központjává vált. Napjainkban itt találhatók a legrangosabb észak-koreai egyetemek, amelyekre a legnehezebb bejutni az országban. Javarészt magas rangú párttagok gyermekei tanulnak a fővárosban. Nemzeti szinten a leghíresebb és legnagyobb a Egyetem, de itt található többek közt: - Egyetem (김형직사범대학; 金亨稷師範大學) - Ipari Egyetem (김책공업종합대학; 金策工業綜合大學) - i Orvostudományi Egyetem (평양의학대학; 平壤醫學大學) - i Építőipari Egyetem (평양건설건재대학; 平壤建設建材大學) - i Zenei és Táncművészeti Egyetem (평양음악무용대학; 平壤音樂舞踊大學) - i Színművészeti Egyetem (평양연극영화대학; 平壤演劇映畵大學) - Könnyűipari Egyetem (한덕수평양경공업대학; 韓德銖平壤輕工業大學) - Koreai Testnevelési Egyetem (조선체육대학; 朝鮮體育大學). ## Infrastruktúra ### Közlekedés `az ország közlekedési gócpontja. Közutakkal, vasútvonalakkal és légifolyosókkal rendelkezik belföldi és külföldi úti célokra egyaránt. Innen indul autópálya , , és felé. Az ország legnagyobb vasútvonalai ide futnak be, a vasútállomásra, ezek közül a legnagyobbak az északi , az északkeleti és a déli . Nemzetközi vasúti járatok is indulnak innen (25 óra), (6 óra), illetve Moszkva (6 nap) felé. A város a vonal révén összeköttetésben áll a Transzszibériai vasútvonallal. Egy ba tartó gyorsvasút tervezés alatt áll.` Az állami tulajdonú Air Koryo nemzetközi járatokat indít a i nemzetközi repülőtérről az alábbi célállomásokra: - (i nemzetközi repülőtér) – heti 5 járat - ( nemzetközi repülőtér) – heti 2 járat - Vlagyivosztok (Vlagyivosztoki nemzetközi repülőtér) – heti 2 járat - Kuala Lumpur (Kuala Lumpur-i nemzetközi repülőtér) – heti 1 járat 2008 áprilisától az Air China rendszeresen indít járatokat a városba, ezeket a Covid19-pandémia miatt 2020 januárjában felfüggesztették. Belföldi légi úticélok: A metró, a villamos- és a trolihálózat végzi a közösségi utasszállítás javát. 2015 júliusában a forgalmasabb utak mellett kerékpárutak épültek. A városban kevés a személygépjármű, ezért a gépkocsibirtoklás Észak-Koreában státuszszimbólumnak számít, a lakosság nagy része kerékpározik. Néhány közút állapota sem megfelelő. ### Egészségügy Az 1945-ös felszabadulás előtt a városban alig négy kórház üzemelt, napjainkban azonban ban számos kórház és rendelőintézet található. Ezek közül a legnagyobbak: - Koreai Vöröskereszt Kórház (조선적십자종합병원; 朝鮮赤十字綜合病院) - i Orvostudományi Egyetem Kórháza (평양의학대학병원; 平壤醫學大學病院) - i Szülészet (평양산원; 平壤産院) - Kórház (김만유병원; 金萬有病院) - Városi 1. sz. Népkórház (평양시제1인민병원; 平壤市第一人民病院) - Városi 2. sz. Népkórház (평양시제2인민병원; 平壤市第二人民病院) - Városi 3. sz. Népkórház (평양시제3인민병원; 平壤市第三人民病院) - Orvostudományi Kórház (고려의학종합병원; 高麗醫學綜合病院) - Kugang Kórház (구강종합병원; 口腔綜合病院) Ezenfelül minden körzetnek, megyének van saját rendelőintézete is. ## Turizmus A turisták kizárólag államilag kirendelt kísérők jelenlétében nézhetnek várost ban. Ezek a kísérők az idegen nyelvek java részén beszélnek, így magyarul is. A városba látogatás megvalósulhat állami, vagy magántulajdonú (Koryo Tours, Uri Tours, Young Pioneer Tours) utazási irodán keresztül is. ## Sport Az észak-koreai propaganda nagy hangsúlyt fektet a rendszeres testmozgásra, ennek köszönhetően a város számos állami, sportért felelős szervezet székhelye. Ezek közül a legnagyobbak: - Testnevelési Iránymutató Bizottság (체육지도위원회; 體育指導委員會) - Csoportgimnasztika Társulat (집단체조창작단; 集團體操創作團) - Testneveléstudományi Kutatóintézet (체육과학연구소; 體育科學硏究所) Továbbá itt találhatók Észak-Korea legnagyobb sportlétesítményei, ezek közül a legfontosabbak: - Stadion (김일성경기장; 金日成競技場) - Május Elseje Stadion (5월1일경기장; 五月一日競技場) - Labdarúgóstadion (양각도축구경기장; 羊角島蹴球競技場) - i Sportház (평양체육관; 平壤體育館) - i Műjégpálya (평양빙상장; 平壤氷上場) - Labdarúgóstadion (서산축구경기장; 西山蹴球競技場). - Meari Lőtér (메아리사격관; 메아리射擊館) - Mirim Lovaglóklub (미림승마구락부; 美林乘馬俱樂部) ## Híres szülöttei - William D. Reynolds amerikai hittérítő (1867–1951) - észak-koreai püspök (1906–?) - zeneszerző és karmester (1906–1965) - George McCune nyelvész, író (1908–1948) - politikus (1912–1994) - politikus (1923–2010) - labdarúgó (1942–) - Farkas Attila magyar labdarúgó (1978–) ## Testvérvárosok - Moszkva, Oroszország - Katmandu, Nepál (2001 novembere óta) - Jakarta, Indonézia ## Panoráma
739,830	Kantoni nyelv	26,582,273	null	[ "Az év szócikke 2010 verseny jelöltjei", "Kiemelt cikkek", "Kínai nyelv", "Természetes nyelvek", "Tonális nyelvek" ]	A kantonéz vagy magyarosan kantoni (pontosabban kuangtungi) nyelvnek szélesebb értelemben a kínai yue (jüe) 粵 nyelvet, szűkebb értelemben pedig a Kantonban (Kuangtung), Hongkongban, Makaón és az ezek környékén beszélt nyelvet nevezzük, ami azonban csak alnyelvjárása a yue nyelvnek vagy nyelvjárásnak. A Kuangtung (Guangdong, vagy magyarosan „Kanton”) városban beszélt nyelvet, mint a yue nyelv legreprezentánsabb nyelvjárását „sztenderd kantoni nyelvnek” is nevezik. Státuszát illetően máig viták zajlanak. Nyelvészetileg mindenképpen indokolt lenne külön kínai nyelvnek tekinteni, ám a Kínai Népköztársaság nyelvpolitikai álláspontja szerint csupán a kínai nyelv yue nyelvjárásának egyik változata. Noha a Kínai Népköztársaságban csak kb. 55 millió ember anyanyelve, ami a teljes népességnek mindössze 5,5%-a, kulturálisan mindenképpen a legbefolyásosabb déli dialektuscsoport. Ezt a nyelvet beszélik Kanton (Guangzhou) környékén, Hongkongban és Makaón, lingua francaként Kuangtung tartományban, Kuanghszi-Csuang Autonóm Terület tartomány keleti felében, valamint néhány szomszédos térségben is. Hongkongban és Makaón de facto hivatalos nyelvnek számít, melyen a közigazgatás és az oktatás is zajlik. Jellemzően a kantoni kínai nyelvet beszélik a tengerentúli kínai migráns közösségek Kanadában, Peruban, Panamában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában, valamint egész Európában és Délkelet-Ázsiában (további mintegy 20 millió ember). Jóllehet a kantoni nyelv is – mint valamennyi kínai nyelv vagy nyelvjárás – monoszillabikus és izoláló, vagyis egy szótagú, elszigetelő, mégis jelentősen eltér az észak-kínai nyelvjáráson alapuló köznyelvtől: a csupán az egyiket beszélő kínaiak nem értik meg egymást. Alapvetően hat tónusa vagy zenei hangsúlya van, de mivel a közép-kínai nyelvből megőrizte a zárhanggal végződő magánhangzók megkülönböztetését, ezek esetében további három tónust használ. További jellegzetessége, hogy ez az egy kínai nyelvjárás rendelkezik saját írással, a köznyelv írásjegyeitől eltérő, abban ismeretlen karakterekkel. Megemlítendő még a nagy mennyiségben használt jövevényszavak jelenléte a szókincsében. A kantoni nyelv jelentős kulturális szerepet játszik a kínai operában, a filmiparban és a könnyűzenében. ## Elnevezés A magyarul használatos kantoni nyelv elnevezés az angol Cantonese elnevezés nyomán terjedt el nyelvünkben, ám megjegyzendő, hogy ez valójában nem pontos megnevezése a kínai nyelv egyik déli dialektusaként is definiált yue nyelvnek. Kanton az egykori Kuangtung, illetve a mai Kanton város angol elnevezése, s később a város környezetében, Guangzhou tartományban beszélt nyelvjárás egészére kiterjesztették a kantoni nyelv elnevezést. Pontosabban definiálható lenne, ha kantoni vagy guangzhoui nyelvjárásról, vagy kínai mintára yue nyelvjárásról beszélnénk. Ennek ellenére jelen cikkben az általános nemzetközi gyakorlathoz igazodva a kantoni nyelv kifejezést használjuk. Kínában úgy is szokás hivatkozni rá, mint „Guangzhou prefektúra nyelve” (广州话 / 廣州話 vagy 广府话 / 廣府話). Kuangtung tartományban a kantoni nyelvet anyanyelvükként beszélők a „tartomány fővárosának nyelveként” (省城话 / 省城話) emlegetik. Hongkongban és Makaón általában „guangdongi nyelvként” (广东话 / 廣東話) hivatkoznak rá. Guangzhou tartományon kívül pedig baak waa, vagyis „világos/tiszta beszéd” (白话 / 白話) az elnevezése. A szakmunkákban a kínai nyelvjárások közül is kiemelve jelentőségét gyakran találkozni a „sztenderd kantoni” (标准粤语 / 标准粤语) kifejezéssel is. ## Története A kantoni nyelv bizonyos tulajdonságaiban máig megőrizte a kínai nyelv archaikus jellegét. Ez abban is tetten érhető, hogy példának okáért a 6–9. század között íródott kínai versek a mai köznyelven olvasva egyáltalán nem vagy csak alig tükrözik azokat a verstani sajátosságokat (például rímelés), melyeket egykor szigorú szabályok szerint építettek verseikbe a költők. Ugyanezek a versek kantoni nyelven olvasva máig elevenebb lírai élményt nyújtanak az olvasóknak. Épp ezen tulajdonsága miatt rendkívül fontos és hasznos forrásul szolgál a kínai nyelv korábbi állapotainak rekonstrukcióit célzó kutatásokhoz. ### Ókor A kínai írásbeliség korai korszakából is találni feljegyzéseket Dél-Kína azon vidékéről, ahol ma a kantoni nyelvet beszélik. Ezt a térséget Yuének (越 / 鉞) nevezték, melyet a baiyue, (百越) „száz yue” törzs népesített be. Sokáig ez a terület volt az, ameddig a mindenkori kínai államok „elláttak”, s az itt lakókat délvidéki barbároknak tartották, vagyis sem nyelvileg, sem kulturálisan nem azonosították őket saját etnikumukkal. A régi kínai szövegekben a következő elnevezésekkel találkozunk, amelyekkel a yue népet jelölték: ### Qin- és Han-dinasztia A Qin-dinasztia idején a kínai csapatok délre nyomulva elfoglalták a baiyue területeket és megkezdték a térség betelepítését. A kínai telepesek Lingnan (嶺南) vidékén történő megjelenésével kezdődött a kínai nyelv elterjedése Dél-Kína ezen vidékén, illetve az etnikumok keveredése. A Qin-dinasztia egyik tábornoka, Zhao Tuo 趙佗 (i. e. 230–137) megalapította a Nanyue államot (i. e. 204-ben), melynek később királyává kiáltotta ki magát. A Han-dinasztia idején Nanyue már önálló királyság volt, illetve szövetségesi-vazallusi viszonyt ápolt a Han-udvarral. Folytatódott a kínai han lakosság egyre nagyobb számú betelepülése és az etnikai és nyelvi keveredés. ### Sui- és Tang-dinasztia A Sui-dinasztia idején az állandó háborúk és zavargások elől menekülő kínai lakosság egyre nagyobb létszámban települt Lingnan vidékére. Ekkora tehető a Lingnan környékén az elmúlt évszázadokban kialakuló nyelv radikális eltérése az Észak-Kínában beszélt kínai nyelvtől. A nyelvtörténeti kutatások azt mutatják, hogy a Tang-dinasztia idején a yue nyelvjárás kiejtése és szókincse rendkívül sok hasonlóságot mutatott a Tang-ház nyelvével. Ez többek között amiatt is lehetséges, hogy a Tang-kor évszázadaiban nagy számban érkeztek a központi kormányzattól iderendelt vagy épp száműzött hivatalnokok, akik magukkal hozták a központi nyelvet és kultúrát is. ### Song-, Yuan-, Ming- és Qing-dinasztia A Szung-dinasztia idején növekedtek a különbségek a yue és az északi nyelv között, és ez a távolodás a mongol Yuan-dinasztia és a Ming-dinasztia idején folytatódott. Fokozatosan kialakult a külön yue nyelv. A Csing-dinasztia idejére tehető Kína „bezárkózása”. Guangzhou maradt azon kevés területek egyike, ahol a külföldi kereskedők jelenlétét megengedte a mandzsu kormányzat. A külföldi kereskedők közül egyre többen tanultak meg kantoniul, amely nyelv számukra, s így a nyugati világ számára is a Kínával történő kommunikációs kapcsolat egyetlen eszköze volt. Épp a külföldiek jelenléte miatt vált lehetővé, hogy idővel a helyi közigazgatás nyelvévé is váljon a kantoni nyelv. ### 20. század 1912-ben, nem sokkal a császárság bukása után Szun Jat-szen és más forradalmi vezetők összeültek és szavazással döntöttek az új köztársaság hivatalos nyelvéről, amely felváltaná a klasszikus kínai nyelvet. Ennek a szavazásnak az eredményeképpen született meg az északi köznyelven alapuló putonghua. Kantonban a mai napig tudni vélik, hogy a szavazáson csak kis különbséggel maradt alul a kantoni nyelv. Ezt az állítást azonban történelmi bizonyítékokkal nem sikerült alátámasztani. Annyi bizonyos, hogy a kantoni nyelv kulturális hatása a mai napig jelentős, köszönhetően többek között a hongkongi könnyűzenei és filmiparnak. A putonghua előretörése és térhódítása ellenére a központi kormányzat drasztikus módon sohasem igyekezett visszaszorítani a kantoni nyelv használatát, bár időről időre felröppennek olyan hírek, melyek ennek az ellenkezőjéről számolnak be. ## Dialektusok A yue nyelvjáráshoz a kantoni nyelven kívül számos nyelvjárásváltozat tartozik, melyek közül néhány olyan jelentős eltérést mutat, hogy a beszélőik nem is tökéletesen értik egymást. J. M. Campbell osztályzása nyomán: - A kantoni nyelvjárás, a kantoni nyelv, Guangfu () vagy Yuehai (), amely a Guangzhouban és a Zhongshan környékén beszélt nyelvet foglalja magába, Wuzhou és Foshan, vagyis Hongkong és Makaó; - Sze Yup (Sìyì) ( Seiyap), a taishani nyelvjárás (), amely taishani nyelvként is ismert, és amelyet Egyesült Államok-szerte beszéltek a kínai negyedek lakói kb. 1970-es évek előtt; - Gaoyangi nyelvjárás (), Yangjiangban beszélik; - Wuhua ( Ngfaa), főként Guangdong nyugati részén beszélik; - Goulou ( Ngaulau), Guangdong nyugati részén és Guangxi keleti felében beszélik, a Yulin, Guangxi nyelvjárást foglalja magában; - Yongxun ( Jungcam), javarészt Kuanghszi-Csuang Autonóm Terület tartományban és annak székhelyén, Nanningban beszélik; - Qinlian ( Jamlim), Guangxi déli részein beszélik, és a beihai nyelvjárást foglalja magába; - Danzhou (), amely Changjiang nyelvjárásait foglalja magába; - Haihua (), Lianjiang nyelvjárása. ## A kantoni nyelv Kínán kívül ### Malajzia Malajzia 28 millió lakosa közül majd minden negyedik, a teljes lakosság 23,7%-a kínai, jelentős részük a kantoni nyelv valamelyik változatát beszéli. Így nem meglepő, hogy a kantoni nyelv igen széles körben elterjedt a fővárosban, Kuala Lumpurban és környékén, de az ország számos térségében találhatók még kantoni nyelvet beszélő közösségek. Szingapúrral ellentétben a maláj televíziók a kantoni nyelvű filmeket nem szinkronizálják mandarinra, sőt az országban található négy kínai nyelvű rádióadó közül a három magántulajdonban lévő sugároz kantoni nyelven is. A negyedik állami tulajdonú csatorna kizárólag mandarin nyelven szólal meg. ### Szingapúr A szingapúri kormány 1979-ben hirdette meg a mai napig is zajló „Beszélj mandarinul kampányát” (jiǎng huáyǔ yùndòng; egyszerűsített kínai: 讲华语运动; hagyományos kínai: 講華語運動), melynek célja, hogy a sztenderd kínai nyelv minél szélesebb körű használatával visszaszorítsák a Szingapúrban jelen lévő egyéb kínai nyelvjárásokat. Ennek jegyében az egyik első intézkedés volt, hogy megszüntették a televízió- és rádióadásokban a nem kínai köznyelvű adásokat, valamint a kínai szövegek latin betűs átírása során kötelezővé tették a pinjin átírást. Jelenleg a szingapúri kínaiak mintegy 15,4%-a vallja magát kantoni anyanyelvűnek. ### Egyesült Államok 1965 előtt a nyugati országokba, különösen a tengerentúlra kivándorolt kínaiak zöme Guangdong tartományból származott. A becslések szerint az Egyesült Államokban letelepedett, új otthont találó kínaiak mintegy 60%-a a yue nyelvjárás valamelyik változatát beszélte. Épp ezért a mai napig az amerikai kínai diaszpóra túlnyomó többségében a yue nyelvjáráshoz sorolt siyi (Taishan, Enping, Kaiping és Xinhui környékén elterjedt) alnyelvjárást, valamint a kantoni nyelvet (nyelvjárást) beszéli, melyre erős hatást gyakorolt a hongkongi kantoni nyelv. A kantoni nyelv zhongshan nyelvjárása (a Gyöngy-folyó deltavidékén) terjedt el a Hawaiin, San Franciscóban és a Sacramento folyó deltavidékén gyökeret eresztett kínai emigráns közösségek nyelveként. A kantoni nyelv jelenleg a harmadik legjelentősebb nem angol nyelv az Egyesült Államokban. Több egyetem (például a Stanford, a Duke vagy a Yale) rendszeresen indít kantoni nyelvű kurzusokat. Megjegyzendő, hogy az Egyesült Államokban általánosan a Yale Egyetemen kidolgozott, így Yale-átírásnak nevezett rendszert használják a kantoni nyelv latin betűs átírása során. A különböző kínai nyelvet beszélők arányában az elmúlt évtizedekben jelentős változás ment végbe, hiszen a folyamatos kínai bevándorlás miatt egyre nagyobb számban jelentek meg más kínai nyelvet, nyelvjárást beszélők. A Kínai Népköztársaságból, Tajvanról, Hongkongból és Délkelet-Ázsia egyéb országaiból érkező kínaiak már inkább beszélik a köznyelvnek számító putonghuát, mint saját nyelvjárásaikat. Így a sztenderd kínait az Egyesült államokban is egyre inkább egyfajta lingua francaként használják a kínaiak egymás között. ### Kanada Egy 2006-ban végzett népszámlálás alkalmával, Kanadában élő kínai vallotta magát kantoni anyanyelvűnek. Egy másik felmérés alkamával az is kiderült, hogy összesen kínai anyanyelvű személy él Kanadában, de ez utóbbi felmérés nem részletezi, hogy magát kínai anyanyelvűnek valló személy mely kínai nyelvet, illetve nyelvjárást beszéli. Ez egyben tehát azt is jelenti, hogy a Kanadában élő kínai diaszpóra több mint 70%-ban kantoni anyanyelvű. A kanadai kínaiak első jelentős hulláma a '60-as, '70-es években Hongkongból érkezett, az ottani baloldali zavargások hatására. Egy másik jelentős hullám pedig Hongkong 1997-es visszacsatolása miatt választotta új hazájául Kanadát. Kanadában Fairchild TV (vagy FTV) néven egy kantoni nyelvű televíziós csatorna is működik. ### Peru Peruban egy egészen különleges kínai közösség alakult ki, amely a legnépesebb a latin-amerikai térségben. A kínai peruiakat, vagyis a kínai származású, de már Peruban születetteket spanyolul tusánnak nevezik, amely a kínai 土生 (pinjin: tǔ shēng; jyutping: tou2 saang1, magyaros: tuseng) szóból származik, eredeti jelentése: „helyben született”. A kínai peruiak a lakosság 3-4%-át alkotják, amely mintegy 1,6 millió embert jelent. Jellemző rájuk a többnyelvűség (a kínai mellett a spanyolt vagy a kecsuát beszélik. (A Makaóból érkezett kínaiak portugálul is tudnak.) Az első nagyobb létszámú kínai bevándorlásra a 19. század közepén került sor, amikor is főként Makaóból és Guangdong tartomány egyéb vidékeiről érkeztek emigránsok. Ez több százezer kínait jelentett, akik főként a cukornád-ültetvényeken találtak munkát. A bevándorlás következő hullámára az 1912-es köztársaság megalakulásakor került sor, majd a második világháborút követően, a kommunista berendezkedésű Kínából menekültek el több százezren, és választották új hazájuknak Perut. A kínai peruiak zöme a kantoni nyelvet, illetve annak valamilyen változatát beszéli anyanyelveként, de jelen van a hakka, a mandarin és a min nyelvjárás is. ### Egyesült Királyság Európában a kantoni nyelvet beszélő legnépesebb kínai közösség Angliában található. Ennek oka, hogy Hongkong 1997-ig brit gyarmat volt, és a Kínai Népköztársasághoz történő visszacsatolás körüli időszakban számos hongkongi kínai áttelepült Angliába. Jóllehet az így bevándorolt kínaiak közül sokan a hakka nyelvjárást beszélik, vagy kantoni-hakka kétnyelvűek, de még így is mintegy 300 ezer ember anyanyelve a kantoni, amely a teljes lakosság 0,5%-át teszi ki. ### Magyarország Nincsenek megbízható források arra nézve, hogy jelenleg Magyarországon hány kínai tartózkodhat. 2009-ben a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatal közlése szerint mintegy 11 ezer kínai állampolgár tartózkodott Magyarországon. Más források, illetve becslések azonban ennél jóval magasabb számot is feltételeznek. Az bizonyos, hogy a Kínai Népköztársaságból bevándorolt kínaiak elsősorban az észak-kínai tartományokból, illetve Zhejiang és Fujian tartományokból érkeztek, így zömében az északi köznyelvet, valamint a wu és a min nyelvjárás valamelyik változatát beszélik. Talán pár százra tehető azon jelenleg az országban tartózkodó kínaiak száma, akik anyanyelvükként a kantoni nyelvet beszélik. ## Hangtan A kantoni nyelv fonológiája, akárcsak az összes többi kínai nyelvé vagy nyelvjárásé, szótagközpontú. Szótagszerkezetére épp ezért jellemző a szigorú kötöttség. Erre egyik bizonyíték, hogy bizonyos fonológiai folyamatok (például a reduplikáció) mind szótagszinten érvényesülnek. A monoszillabikus-izoláló nyelvekben a szótagok hagyományosan szótagkezdőkből (onset) és szótagvégekből (rím) épülnek fel. Az előbbi kategóriába tartoznak a szótageleji mássalhangzók, de a magánhangzóval kezdődő szótagokat úgy tekintik, mint amelyek zéró szótagkezdővel rendelkeznek. A kantoni nyelvben a következő hét szótagszerkezet fordulhat elő: - V (csak egyetlen magánhangzó alkotja a szótagot onset és a szótagzárban szereplő mássalhangzó nélkül) - C (egyetlen mássalhangzó csak abban az esetben alkot önmagában szótagot, ha az nazális, ilyenkor a nazális mássalhangzón jelenik meg a tónus is, amely egyéb esetekben a szótag legzöngésebb részéhez, vagyis a magánhangzóhoz szokott társulni) - CV (mássalhangzó + magánhangzó) - VC (magánhangzó + mássalhangzó) - CVC (mássalhangzó + magánhangzó + mássalhangzó) - V:C (onset nélküli szótagvégből álló szótag, melyben a magánhangzó hosszú) - CV:C (mássalhangzó + hosszú magánhangzó + mássalhangzó) A sztenderd kantoni nyelv szótagkezdő obstruensei, akárcsak a sztenderd kínai köznyelvben, zöngétlenedtek, megmaradtak viszont a szótagzárlati nem nazális okkluzívák, továbbá a kantoni nyelvben különbség van a hosszú és a rövid magánhangzók között. ### Magánhangzók A kantoni nyelv magánhangzókészletét, illetve a magánhangzók képzés szerinti helyét az alábbi táblázat mutatja: ### Szótagkezdő mássalhangzók A kantoni nyelvben a következő 20 mássalhangzó szerepelhet szótagkezdő helyzetben: ### Szótagvégek vagy rímek Szótagvégben, azaz a szótag rímében a következő magánhangzók és mássalhangzó-kombinációk szerepelhetnek: ### Tónusok vagy zenei hangsúlyok A kantoni nyelv hat „alaptónusának” és három „módosult tónusának” hagyományos elnevezését és a különböző átírásos jelölését a következő táblázat tartalmazza: ## Alaktan A kantoni nyelvről, csak úgy, mint valamennyi kínai nyelvről és nyelvjárásról elmondható, hogy az alaktana szinte semmilyen inflexióval nem rendelkezik, vagyis nincs benne semmiféle ragozás, egyeztetés, nincsenek nyelvtani nemek, sőt alakilag még a szófajok sem különböztethetők meg. Az egyetlen elem, amelyet valamiféle inflexióként lehet értelmezni, a személyes névmások esetében használt 哋 (dei6) többes számú jel. ### Személyes névmások ### Igei aspektusjelölő partikulák A kantoni nyelvben nincsenek igeidők sem. Az időviszonyokat aspektuspartikulák, modális igék mutatják, illetve időhatározók jelzik. Jóllehet az aspektusjelölő partikulák közvetlenül az igékhez tapadnak, mégsem tekinthetők a klasszikus értelembe vett ragoknak. Néhány példa az ige után álló aspektusjelölő partikulák működésére: ### Mutatószók #### Egyes szám A kantoni nyelv leggyakoribb mutatószava a 呢 ni1 („ez”), amely gyors beszédben nei1-nek hangzik, vagy egyszerűen a 依 ji1 szót használják. Például: - 呢本書 ez a könyv - 依本書 ez a könyv A távolra mutató szó a 嗰 go2 („az”). Például: - 嗰本書 az a könyv (Minden esetben a mutatószó és a főnév közé, kötelezően megjelenik az adott számlálószó, amely a mandarin kínai nyelvben is ismert.) #### Többes szám A többes szám jelölésére a kantoni nyelvben a 啲 di1 partikulát használják. Például: - 呢啲書 ezek a könyvek - 嗰啲書 azok a könyvek ## Mondattan A kantoni kínai, mint valamennyi kínai nyelv és nyelvjárás erősen izoláló nyelv, a szintaktikai viszonyokat elsősorban szórenddel, partikulák és elöljárószók használatával fejezi ki. Az alapszórend alany–ige–tárgy, azaz SVO. Jellemzően a módosítók (ideértve a vonatkozó mellékmondatokat is) megelőzik az általuk módosított elemeket, például a jelzők a főnevet, a határozók az igét. A kantoni kínai nyelvben sincsenek névelők. ### Létige A létige, vagy kopula (係 hai6 ) névszói állítmány előtt állító mondatban opcionális. Például: 我肚餓 (ngoh5 tou3 ngoh4) → Éhes vagyok. További példák a létigék használatára: - 噚日係中秋節 Tegnap volt az őszközép ünnepe. (a 噚日 kam4 jat6 jelentése: tegnap) - 佢係完全唔識講廣東話嘅 Az a helyzet, hogy egyáltalán nem beszél kantoniul. ### Tagadó mondat A kantoni kínai nyelvben a legtöbb tagadószó m- szótagkezdővel rendelkezik, például: 唔 m4 (nem), 冇 mou5 (nincs), 未 mei6 (még nem). Az igéket viszont az előttük álló 唔 m4 tagadószóval tagadjuk. Például: - 我食得花生 Tudok mogyorót enni. (食 sik6, enni) → 我唔食得花生 Nem tudok mogyorót enni. ### Kérdő mondat #### Eldöntendő kérdés A választó vagy eldöntendő kérdő mondat szerkezete S + V + 唔 + V. Például: - 你識唔識講廣東話? Tudod, hogy mondják kantoniul? (識 sik1, tudni, ismerni) Eldöntendő kérdő mondat generálható a 有冇 jau5 mou5 párossal is, melynek szó szerinti jelentése „van-nincs”, például: - 有冇紅綠燈? Van ott közlekedési lámpa? #### Kérdőszavak Kérdő mondatok természetesen előállíthatók kérdőszavakkal is. A kantoni nyelv leggyakoribb kérdőszavai a következők: ## Írás A kínai nyelvek között a kantoni az egyetlen, amelyik olyan saját, különleges írásjegyeket tartalmaz, melyek nem szerepelnek a sztenderd kínai nyelv írásjegykészletében, így a közkézen forgó hagyományos kínai szótárak sem tartalmazzák azokat. Annak ellenére, hogy az 1990-es években a hongkongi kormányzat kísérletet tett arra, hogy egységesítse a kantoni nyelv karakterkészletét – melynek eredményeképpen az elektronikus kommunikációban megjelent a hongkongi kiegészítő karakterkészlet –, mind a mai napig komoly viták zajlanak arról, hogy mely írásjegyek használata, illetve formája az elfogadható a kantoni nyelvben. ### Szinonimák A kantoni nyelv néhány írásjegye csak egyszerű szinonimájának tekinthető a sztenderd kínai nyelvben létező karaktereknek. Így például a 'nem' jelentésű 不 írásjegy kantoni megfelelője a 唔, a harmadik személyű névmásként használt, 'ő' jelentésű 他 írásjegy helyett a kantoni nyelv a 渠 karaktert használja, a többes szám jelölésére szolgáló 们 partikula helyett a kantoni írásban a 哋 karaktert találjuk, míg a birtokviszony jelölésére használatos 的 partikulának a kantoniban a 慨 a megfelelője. E szavak felhasználásával a következő egyszerű mondat példázza az északi köznyelv és a kantoni nyelv írott változatának különbségeit: ### Rokon írásjegyek A kantoni nyelvben használatosak olyan speciális írásjegyek is, melyek valamilyen tekintetben rokonságot, közös eredetet mutatnak a köznyelvben használatos egyes írásjegyekkel. Például a kantoni nyelvben létezik az köznyelvben is használatos a 'jönni' jelentésű 来 (loi4), de emellett használják az ugyanilyen jelentéssel bíró 嚟 (lei4) alakot is. ### Helyi speciális karakterek Néhány ma használatos kantoni írásjegynek a jelentés tekintetében keresve sem találnánk meg a köznyelvi megfelelőjét, bár az esetek nagy részében azért a klasszikus kínai nyelvben léteztek hasonló vagy épp ugyanilyen jelentésű előzményeik. Ezek zömében úgy kerültek a nyelv írásjegykészletébe, hogy egyes írók, művészek úgy emeltek át és élesztettek fel bizonyos írásjegyeket a klasszikus örökségből, hogy azok pontos jelentésével vagy nem voltak tisztában, vagy figyelmen kívül hagyták. Ilyen példának okáért a 'csinos' jelentésben használt 靚 (leng3) karakter, amelyik a sztenderd kínai köznyelvben '(tükörbe) nézni' jelentésben használatos, ám a klasszikus kínai nyelvben csakugyan rendelkezett a 'szép', 'csinos' jelentéssel is. ### Partikulák A kantoni nyelvben használatos különleges, speciális írásjegyek egyik jelentős csoportját alkotják azok a nyelvtani segédszavak, partikulák, amelyek a kínai köznyelvben ismeretlenek. - (me1) a mondat végén a kételkedést, hitetlenkedést fejezi ki - (ne1) mondatvégi kérdőpartikula - (mei6) mondatvégi módosító partikula - (ha5) ige után állva annak kicsinységét, jelentéktelenségét jelzi - (gan2) ige után annak folyamatosságát jelöli - (zo2) ige után annak befejezettségét jelöli - (maai4) ige után annak jövőidejűségét jelöli - (wa3) indulatszó ## Szókincs A kantoni kínai nyelvben számos olyan szót találunk, amelyek a kantoni nyelvet beszélők által használt jelentéseben egyáltalán nem ismert a kínai köznyelvben. Sok esetben olyan jelentésekről van szó, melyek a kínai nyelv jóval régebbi állapotából maradtak fenn. ### Jövevényszavak A kantoni nyelv szókincsében megfigyelhető jellegzetesség, a köznyelvtől eltérő drasztikus különbség a jövevényszavak terén érhető tetten. A speciális történelmi háttér miatt kínai nyelvek és nyelvjárások között a kantoni kínai nyelv rendelkezik a legtöbb jövevényszóval, amely sok esetben a köznyelvben vagy más nyelvjárásokban is ismeretlenek. A kantoni nyelv legtöbb jövevényszava az angol, a portugál és a francia nyelvből származik. A következő példák a hongkongi kantoni nyelv jövevényszavaiból származnak: - A hongkongi kantoni nyelv angol eredetű jövevényszavai: - A hongkongi kantoni nyelv néhány japán eredetű jövevényszava: - A hongkongi kantoni nyelv francia eredetű jövevényszavai: ## Átírások ### A Yale-féle átírás Az Egyesült Államokbeli Yale Egyetemen négy nagyobb kelet-ázsiai nyelv számára dolgoztak ki latin betűs átírási rendszert. Közvetlenül a II. világháború után alkották meg a mandarin kínai átírását, míg kantoni, a japán és a koreai nyelv átírási rendszere az 1960-as, 1970-es években öltött végleges formát. A következő táblázatokban a jyutping átírási rendszert mutatjuk be, zárójelben feltüntetve az adott hang vagy hangkapcsolat IPA jelölését is. #### Szótagkezdők #### Szótagvégek #### Tónusok A tónusok jelöléséről lásd feljebb. ### A jyutping átírás A jyutping (vagy néha: jyutpin) az egyike a sztenderd kantoni nyelvre kidolgozott latin betűs átírási rendszereknek, melyet a Linguistic Society of Hong Kong (LSHK) szakemberei dolgoztak ki 1993-ban. A jyutping elnevezés a kínai 粤拼 (pinjin: yueping) szóból ered, amely a 粤语拼音 (pinjin: yueyu pingyin), vagyis a „jue nyelv fonteikus ábécéje” jelentésű szó rövidített formája, kantoni nyelven. A következő táblázatokban a jyutping átírási rendszert mutatjuk be, zárójelben feltüntetve az adott hang vagy hangkapcsolat IPA jelölését is. #### Szótagkezdők #### Szótagvégek #### Tónusok A tónusok jelöléséről lásd feljebb. ## Kantoni nyelvű műveltség ### Opera A kantoni opera (kínai: 粵劇; pinjin: yuè jù; jyutping: jyut6 kek6; magyar népszerű: jüe csü) a kínai színjátszás, opera műfajának déli, igen jelentős változata. Legnagyobb népszerűségnek Guangdong és Kuanghszi-Csuang Autonóm Terület tartományban, Hongkongban, Makaón, Szingapúrban és Malajziában örvend. Eredete bizonytalan, ám feltehetően észak-kínai hatásra alakulhatott ki a 12-13. század környékén. Önálló operaváltozatként a Yuan-dinasztia idején alakult ki, amikor a mongol hódítás elől az uralkodói udvarral együtt több százezer kínai, köztük művészek is Guangdong tartományba menekültek és telepedtek le. Ekkoriból már ismertek itt íródott darabok is. A kantoni operára jellemző az északitól eltérő zenés kíséret, a különleges karakterek szerepeltetése, kevésbé kötött felvonásszám, és megszólalási, éneklési rend, valamint az akrobatikus elemekben gazdag előadásmód. Az egyik legkülönlegesebb és legjellegzetesebb karaktere a női hadvezér, mely más kínai operákban nem szerepel. Egészen a 20. századig a női szerepeket is férfi színészek alakították. Jelenleg az előadások nyelve a sztenderd kantoni. ### Filmművészet A kantoni nyelvű filmgyártás Hongkongban vette kezdetét a 20. század első évtizedeiben. Az első igazi hongkongi filmnek a Zhuangzi próbára teszi a feleségét (kínai: 莊子試妻; pinjin: Zhuangzi shi qi, magyaros: Csuang-ce si csi) című, 1913-ban forgatott filmet tartják, melynek rendezője Lai Man-Wai () volt. Később is Hongkong számított a kantoni nyelvű filmgyártás fellegvárának. Az északi nyelvű filmek igazi riválisainak az 1960-as években alakult két hongkongi filmstúdió, a Shaw Brothers Studio és a Motion Picture and General Investments Limited (MP&GI, később: Cathay) alkotásai bizonyultak. 1970-ben a Shaw Brothers két vezető szakembere, Raymond Chow és Leonard Ho megalapították saját filmstúdiójukat Golden Harvest néven. Az 1970-es évekre tehető, hogy Hongkongban megjelent az úgynevezett eastern akciófilm műfaja, melyek a westernek keleti megfelelője. Jellemzően alacsony költségvetéssel készültek, akár néhány hónap alatt. Az 1990-es években megnőtt a hongkongi filmek iránti kereslet. Ekkorra a hollywoodi színvonalon gyártott kantoni nyelvű mozifilmek kiléptek az ázsiai keretekből, és rendre nemzetközi sikereket is elértek. A teljesség igénye nélkül néhány színész, rendező, akik a hongkongi filmiparból indulva váltak nemzetközi sztárokká: Jackie Chan, Sammo Hung, Yuen Biao, Jet Li, John Woo, Yuen Woo-ping és Tsui Hark. ### Könnyűzene A kínai könnyűzene jelentős és igen népszerű előadói hongkongi, illetve kantoni származásúak. Mindkét városban egyaránt jelen van a pop és rock, sőt már a kantoni nyelven íródott és előadott műfajok már önálló megnevezést is kaptak: kantopop, illetve kantorock néven szokás hivatkozni rájuk, de utalva a két központra ismert a HK-pop és HK-rock elnevezés is. Az elmúlt néhány évben már jó néhány, eredetileg mandopopénekes is elkészítette saját dalai, albumai kantoni nyelvű változatát, hogy minél szélesebb körben válhassanak ismertté. Néhány kantopopot játszó rádióállomás: ## Kantoni anyanyelvű hírességek - Bruce Lee, harcművész, filmszínész, rendező - Charles Kuen Kao, fizikus, a „száloptika atyja”, fizikai Nobel-díjas (2009-ben, megosztva) - Chow Yun-fat, filmszínész - Donald Tsang, politikus, a hongkongi kormány tagja - Edison Chen, kanto- és mandopop énekes, színész - Edmund Ho, makaói származású politikus - Jackie Chan, harcművész, filmszínész, rendező, producer - , író, újságíró. A hongkongi Ming Pao napilap alapítója (1959) és első főszerkesztője - John Woo, filmrendező - Kai Ho, hongkongi ügyvéd, orvos, esszéíró. Szun Jat-szen tanára, a hongkongi Kai Tak repülőtér ötletének megálmodója - Lai Man-Wai, filmrendező, a hongkongi filmgyártás megalapítója - Leslie Cheung, filmszínész, zenész - Loke Yew, üzletember, mecénás, a Kuala Lumpur-i Victoria Institution egyik alapítója - Runme Shaw és Run Run Shaw, a Shaw Brothers Studio filmgyár alapítói - Szun Jat-szen, kínai forradalmár, köztársaságpárti politikus, a „Kínai Köztársaság atyja” - Wong Fei-hung, harcművész, hagyományos kínai orvos, akupunktőr - Yip Man, harcművész, harcművészeti oktató, Bruce Lee mestere
362,254	Lotte Weimarban	26,439,391	null	[ "1939 regényei", "Thomas Mann-regények" ]	Lotte Weimarban (Lotte in Weimar) Thomas Mann 1936–1939 között írt regénye, melynek hősnője a wetzlari Charlotte Kestner, született Buff, akiről Goethe Az ifjú Werther szenvedései című regény Lottéját mintázta. Goethe joggyakornok korában szerelmes lett Lottéba, de mivel a lány már másnak a jegyese volt, lemondott róla, és érzelmeit a világsikert aratott levélregényben szublimálta. A cselekmény idején immár özvegy asszony 1816-ban Weimarba utazik, bevallottan nővére látogatására, de azzal a titkos reménnyel is, hogy Goethével még egyszer beszéljen. A mű „sűrű szőttesébe lassan belefonódik az ironikus-fölényesen feltámasztott mult mellett a tépelődőn, gondokban megélt jelen is, az adomába a világtörténelem, a nagy ember és környezetének torzképébe a kivételes egyéniség küzdelme a tömeggel, korszellemmel, előítéletekkel, Weimar mögött feltűnnek a németség nagy belső hasadásai, Lotte látogatásában a humánum válsága, Goethe monológjában a manni kételyek”. Stefan Zweig méltatása szerint „Egy harmatcsepp nagyságú mese, amely azonban a harmatcsepphez hasonlóan a szín és tűz csodája, ha magasabb fény ragyog rá.” Magyarul először Rózsavölgyi és Társa kiadásában jelent meg a regény, Vajda Endre fordításában, 1940-ben, majd Lányi Viktor fordításában a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadónál, 1957-ben. ## A regény történelmi alapja Történelmi tény, hogy Charlotte Kestner 44 évvel a Werther megjelenése után Weimarban tartózkodott. „Goethe nagyon röviden és szárazon megemlíti naplójának szeptember 25-i bejegyzésében: Délben Ridelék és Madame Kestner Hannoverből. Az ebédre valójában csak Charlotte rokonait hívták meg, akikhez szeptember 22-én megérkezett. Náluk lakott és nem – mint a regényben – az Elefánt fogadóban. „Az ebéd is csak ebben a legszűkebb körben folyt le, és nem volt tizenhat személyes dinner, ahogy azt én ábrázoltam. Charlotte Kestnert nem idősebbik lánya, Charlotte lánya kísérte, hanem a fiatalabbak egyike, a Clara nevű [...] A levélkét, amelyet megérkezése után Az Elefántból intézett Charlotte Goethéhez, én költöttem szabadon; viszont a levélrészlet, amely fia, Kestner követségi tanácsos egyik írásából való, hiteles” – írta 1951-ben Thomas Mann Charlotte Kestnernek, a regényben ábrázolt Charlotte ük-ükunokájának. A lipcsei Egyetemi Könyvtár birtokában található egy Goethe kezétől származó, Charlotte Kestnernek szóló üzenet, 1816. október 9-i keltezéssel: „Amennyiben, tisztelt barátnőm, szeretné ma este igénybe venni a páholyomat, a kocsim felveszi Önt. Nincs szükség jegyre. Inasom megmutatja az utat a földszinten keresztül. Kérem, bocsássa meg, ha magam nem leszek ott, és nem is mutatkoztam eddig, noha gondolatban gyakran időztem Önnél. Szívélyes jókívánságokkal – Goethe.” Thomas Mann majdnem szó szerint felhasználta ezt a levelet a regény kilencedik fejezetében. ## A mű cselekménye A rendes postakocsi-járattal 1816 szeptemberének vége felé megérkezik Weimarba az „Elefánt” fogadóba Charlotte Kestner lányával és komornájával. Az asszony arról híres, hogy róla mintázták a kor legsikeresebb regényének, „Az ifjú Werther szenvedései”-nek Lotte nevű hősnőjét. Röviddel megérkezése után ostrom alá kerül: először az idézetekben beszélő Mager pincér rabolja az idejét fecsegésével, majd egy fiatal ír nő tolakodik be, hogy vázlatképet rajzoljon róla. A további látogatók már Goethe környezetéből érkeznek: Riemer doktor, Goethe fiának, Augustnak a hajdani házitanítója, majd Adele Schopenhauer, legvégül Goethe fia. Mindegyik látogatónak az életére mély hatással volt a költőfejedelem, de ez a hatás nem mindig (Lotte esetében sem) bizonyult szerencsésnek. A 67 éves Goethe képe sokáig csak a többiek elbeszéléséből rajzolódik ki. Először csak a hetedik fejezetben jelenik meg személyesen is, amikor ébredés után szabadon csaponganak gondolatai. Goethe hosszú belső monológját a ház népével folytatott beszélgetései szakítják meg. Fia hírt hoz Charlotte megérkezéséről. Goethe bosszúsan reagál: „Hát nem tudta magába fojtani az érzéseit az öreg nő és nem kímélhetett volna meg engem?” Mivel Charlotte érkezése nagy port vert fel a városban, Goethe úgy dönt, hogy „kissé kitágított intimitás lesz ajánlatos ezúttal” és lányával ebédre hívja meg. Az ebédnél nyilvánvalóvá lesz, hogy a zseni mennyire terhes környezetére nézve. A házigazda kötelességének érzi, hogy anekdotákkal és csevegéssel szórakoztassa vendégeit. Itt hangzik el egy kínai közmondás: „A nagy ember csapás a társadalomra”, amelyet nevetéssel fogadnak és amely Hitlerre utal. Noha Charlotte vágya egy négyszemközti beszélgetés lett volna, erre nem kerül sor és elmarad a további találkozás is. Két héttel később Goethe színházba invitálja Charlottét és az előadás után kocsijában hazaviteti. Útközben Charlotte félálomban egy beszélgetést képzel el Goethevel. Lotte összehasonlítja kettőjük sorsát: „Borzalmas az elsatnyulás, én mondom neked, és nekünk kicsinyeknek kerülnünk kell azt és teljes erőnkből ellene kell szegülnünk, meg ha a fejünk remeg is az erőfeszítéstől [...] Nálad volt valami más is. [...] A te valóságod tartalma egészen más – nem lemondás és hűtlenség, hanem csupa beteljesülés, magasrendű hűség.” Amikor a kocsi megáll, Charlotte felébred; a regény ugyanott végződik, ahol kezdődött: az „Elefánt” fogadó előtt. Thomas Mann átfogó előtanulmányainak köszönhetően a regény összefoglalja az irodalomtörténetből ismert weimari kört, Goethe életét és Schillerhez való viszonyát, illetve a napóleoni háborúk németországi szakaszát. ## Főszereplők ### Charlotte Kestner Az enyhén gömbölyded termetű, hamuszürke hajú asszony immár negyvennégy éve hordoz egy „kínzó rejtélyt”, egy „régi, kiegyenlítetlen, kínzó számla” van függőben közte és a költőfejedelem között: miért érte be a hajdani udvarló, „az árnyékokkal, költészettel, a csókkal, amiből [...] nem lesznek gyermekek” Házassága és özvegysége évein át az okozott neki fejtörést, „hogy valaki beleszeret a más menyasszonyába”, „a megépített fészekbe rakja érzéseinek kakukktojását”, amire csak az „élősdiség” szó illik. Az asszony, aki huszonkilenc éves lányával utazgat, fiatalosnak érzi az észszerűtlenséget, „mint annak a bizonyítékát, hogy belső természete idős korában is változatlan, elpusztíthatatlan maradt” és huncut csínyre készül: a ruha, amit magával hozott, annak a másolata, amelyet tizenkilenc évesen viselt, és amelynek egy szalagcsokrát a költőnek ajándékozta. Elevenen élnek emlékezetében lánykorának történései, jegyessége és Goethe szerepe életében, és beszélgetéseiben ezeket sokkal gyakrabban és részletesebben emlegeti, mint házasságát és gyermekeit. Ezzel az érzéssel ellentétben, az a véleménye, hogy „az ember ragaszkodjék derekasan a valóságoshoz, a lehetségest pedig ne feszegesse.” ### Mager pincér A művelt pincér Mager az „Elefánt” fogadó tulajdonosának jobbkeze, a fogadó faktótuma, egyben az irodalomrajongó polgár rokonszenves gúnyrajza. Állandó szavajárása a „méltó a megörökítésre”, ennyiben rokon A varázshegy című regényben szereplő Frau Stöhrrel. Rendelkezik a hivatásához szükséges erényekkel: „üdvözlő hajlongásra készen állt”, „ízig-vérig diplomata ... előzékeny mosolyával eléjük ment”. Műveltsége és rajongása körülményesen ünnepélyes körmondatokra ragadtatja: „Udvari tanácsosné asszonyom, méltóságod úgyszólván hozzászokott a körülményeihez és mindnyájunk előtt szent azonosságához, alkalmasint könnyedén és köznapian fogja fel a dolgot és nem mérlegeli egészen, miképpen kell hogy hasson egy érző, ifjúkora óta irodalmi érdeklődésű lélekre, amely erre a legkevésbé sem számított, a megismerkedés – ha szabad így mondanom, kegyes elnézését kérve – a találkozás egy, a költészet fényétől körülsugárzott, s mintegy tüzes karokon az örök hírnév egébe ragadott személyiséggel...” Ugyanakkor a hírnév kérdéses oldalát is megjeleníti, azoknak a sekélyességét, akik a hírnevet gyártják. Mielőtt az első fejezetben végre magára hagyná szobájában a pihenésre vágyó udvari tanácsosnét, vissza kell fordulnia a küszöbről, hogy feltegyen még egy utolsó kérdést. A naiv kérdés Werther búcsúszavainak életrajzi hitelességére vonatkozik: „ugyebár ennek a jelenetnek a valóság az alapja...” ### Riemer doktor A cselekmény idején negyven évesnél valamivel idősebb Riemer doktor Goethe August nevű fiának házitanítója volt. Ezt követően gimnáziumi tanár lett Weimarban, de Goethe maga mellett tartotta, hogy a tudós nyelvészeti jártassága bármikor a rendelkezésére álljon. Úgy tűnik, hogy Riemer doktorból hiányzik az önállóság és energikus tetterő; amikor Rostockba hívták egyetemi tanárnak, visszautasította e felkérést. Eleinte csodálattal beszél Goethéről, majd fokozatosan panaszkodni kezd a hidegség ellen, amely a költőből árad. Életét teljesen alárendeli Goethének: „paradox módon élete és boldogsága az önmegtagadásban rejlik, olyan ügy szolgálatában, amely nem az övé” Még amikor látszólag függetlenedett Goethétől, akkor még szorosabban kötődött oda: megnősült és önálló háztartást alapított, de feleséget a titkos tanácsos ki nem mondott kívánsága szerint választott. Magáról aránylag keveset és akkor is csak a költőhöz való kapcsolatában beszél; érdeklődésének tárgya majdnem kizárólag Goethe, az ő megnyilvánulása és nézetei. Ezek taglalásába annyira szenvedélyesen merül bele, hogy teljesen kimerül: „már meg nem engedett és aggasztó mértékben reszketett”, „sápadt volt, homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, ökörszemei vak tekintettel dülledtek ki, máskor csak duzzogó, de most valami tragikus maszkra emlékeztető, nyitott száján át nehezen, gyorsan és hallhatóan lélegzett.” ### Goethe A fiatal Goethét Lotte visszaemlékezéseiből ismerjük meg: „bolond fiú”, aki egy csókot rabolt tőle, „félig forgószél-erejű, félig mélabús lelkületű ifjú”, akinek „néha ugyan furcsa a lénye, nem is mindenben kellemes, de teli zsenialitással és sajátságosan megkapó különcséggel” Akkoriban udvarolt Lotténak, de a lány az ő derék Hans Christianját választotta, akivel már korábban eljegyezték egymást, „nemcsak mert a szeretet és hűség erősebb volt a kísértésnél, hanem azért is, mert lelke mélyén rettegett a másik lényének titkától...amire később megtalálta a váddal és önváddal terhes szót: a céltalan, nyughatatlan szörnyeteg” Riemer doktor leírása már az elismert költő Goethére vonatkozik. Szerinte Goethe türelmességének „semmi köze a szelídséghez, sőt inkább sajátságos hidegségbe, megsemmisítő közönybe torkollik” A költő hajlama a magányra, különcködésre és zsarnokoskodásra nem csupán az öregkor következménye, hanem a hitetlenség, irónia és szkepticizmus következménye. Miközben azonban Riemer az ember kellemetlen tulajdonságairól, és környezetére gyakorolt nyomasztó hatásáról beszél, ugyanakkor korlátlan lelkesedéssel beszél az alkotó zseniről: „ez az isten-ózon, amelyet a mester közelében belehelünk, ez jelzi nekünk az istent és az istenit” Adele Schopenhauer, a kisvárosi széplélek, más oldalát mutatja be Goethének, amikor elbeszéli Charlotte-nak a költő és Napóleon kapcsolatát. 1808-ban Erfurtban Napóleon a Becsületrend keresztjét adományozta Goethének, és ezt követően személyes kapcsolat alakult ki a két nagyság között: „...egyenrangú félként bánt vele, s a mester bizonyosságot nyerhetett a tekintetben, hogy szellemi birodalmát, németségét nem kell féltenie”, hogy „Napóleon géniusza nem ellensége az övének” A kilencedik fejezetben Lotte fiának írt levelében így foglalja össze a költővel kapcsolatos érzéseit: „új ismeretséget kötöttem egy öregemberrel, s ha nem tudnám, hogy Goethe, vagy éppen azért – szóval semmiképpen nem tett rám kellemes benyomást”, noha „a maga merev módján igyekezett kedves lenni” A könyv megjelenése után többen felrótták Thomas Mannak, hogy nem elég tisztelettudó a költőfejedelemmel szemben: az apró emberi gyengeségek sokaságával ruházza fel. Mann álláspontja azonban már évtizedekkel a regény megírása előtt az volt, hogy „a nagyság nemcsak tiszteletreméltó, hanem mindenekelőtt érdekes is, és az a véleményem, hogy lehet szeretni, tisztelni és ugyanakkor kételkedni, mi több, az effajta tisztelet és szeretet a legmélyebb”. ## Önéletrajzi vonatkozások Thomas Mann Goethe-képe több vonatkozásban önarckép is. Az író rokonléleknek érezte magát híres elődjével és az „unio mystica”, „mitikus utód” és „nyomában járás” kifejezéseket használta. Ez a szellemi azonosulás, amely Thomas Mann témaválasztásában és naplójában több helyen is tetten érhető, a legközvetlenebb módon a Lotte-regényben nyilvánul meg: egyrészt stílusában Goethe szókincsét, idiómáját és helyesírását utánozta, másrészt a hetedik fejezetben, ahol Goethe gondolatait egyes szám első személyben mondja el. A regény nyolcadik fejezetében Goethe „egymáshoz kissé közel eső” szemeiről esik szó, ez a sajátság azonban nem Goethe, hanem Thomas Mann tulajdonsága volt. Doktor Riemer azt a megjegyzést teszi Charlotte Kestner előtt, hogy Goethe „gyakran tesz olyan kijelentéseket, amelyek már magukban foglalják az önmaguknak való ellentmondást – hogy az igazság kedvéért-e vagy valamiféle állhatatlanság és incselkedés okán, nem tudom” Thomas Mann ezt írja magáról Hans Meyernek 1953. december 29-én: „Azt, hogy van bennem – és általában a művészemberekben – a szélhámosból, már korán lelepleztem magamról és humorosan törvényt ültem felette”. A nürnbergi Goethe-botrány (részletesen lásd A regény fogadtatása részben), azaz hogy Thomas Mann Goethével mondatta ki saját gondolatait a nemzetiszocializmusról, szintén az önarckép-jelleg következménye volt. ## A regény fogadtatása Thomas Mann 1937. január 12-én a budapesti Magyar Színházban tartott felolvasást a még munkában levő regényből. József Attila ebből az alkalomból írta a Thomas Mann üdvözlése című ódát, de a rendőrség nem engedte, hogy a rendezvényen felolvassa. Ezzel kapcsolatban számos cikk jelent meg a korabeli sajtóban. Az 1941-ben megjelent Szerb Antal-féle világirodalomtörténet így méltatta a kortárs alkotást: „Ez a könyv – talán nem káromlás, amit mondunk – olyan, mintha maga Goethe írta volna. A történelmi beleélés utolérhetetlen remeke.” A második világháború alatt Németországban, ahol a regény tiltólistán volt Thomas Mann összes többi művével együtt, a mű Svédországban megjelent német nyelvű példányai forogtak. A háború után a könyv egy csapásra híressé vált a német nyilvánosság előtt az 1946-os nürnbergi Goethe-botrány kapcsán, amikor a nürnbergi per brit főügyésze, Sir Hartley Shawcross, egy Goethe-idézetet épített be a július 26-án tartott záróbeszédébe. Az idézet célja az volt, hogy a németek nemzeti költőjét szintén a nemzetiszocializmus vádlójaként tüntesse fel; az idézet azonban nem Goethétől származott, amint azt Shawcross hitte, hanem Thomas Mann regényéből. Egy héttel később vált csak ismertté, hogy a Goethének tulajdonított idézet a Lotte Weimarban hetedik fejezetéből származik. A Times, amely július 29-én részleteket közölt Shawcross beszédéből, az 1946. október 12-i irodalmi mellékletében ismét rámutatott az ügyész tévedésére. Az ügy nyomán a washingtoni angol nagykövet, Archibald Kerr levelet írt a Kaliforniában élő Thomas Mann-nak és felvilágosítást kért tőle. Mann azt válaszolta, hogy Hartley jóhiszeműen járt el, de megtévesztette az idézet aktualitása és hogy a Times-nak igaza volt. Ugyanakkor hozzátette azt is, hogy „Goethe mindent, amit nálam gondol és mond, valóban gondolhatta és mondhatta volna, így magasabb értelemben az ügyész tehát mégis helyesen idézett.” Az esetet mindazonáltal úgy írta le, hogy „tisztázott egy komikus félreértést”. Máig nem tisztázott, hogy az író lánya, Erika Mann, aki sajtómegfigyelőként jelen volt a tárgyaláson, játszott-e szerepet a tévedés felderítésében. A félreértésre valószínűleg a következőképpen kerülhetett sor: Mivel Mann könyve Németországban be volt tiltva, becsempésztek néhány Svédországban nyomtatott példányt. A rendszer ellenzéke felvilágosító propagandaként írógéppel sokszorosítva terjeszteni kezdte a regény egyes részeit „Goethe beszélgetései Riemerrel“ címen. A háború után, 1945 vége felé ez a pamflet több napilapban is megjelent „Goethe a németekről" címmel. Shawcross forrása valószínűleg vagy a pamflet vagy valamelyik napilap volt. Jobboldali körökben még sokáig emlegették ezt az incidenst, hogy a nürnbergi pert és Thomas Mannt kedvezőtlen színben tüntessék fel. Így például a Salzburger Volksblatt, a Deutsche National-Zeitung, illetve a Soldatenzeitung még 1965 után is csalásról írt, és azt állították, hogy „Mann németellenes jelleggel meghamísította Goethét”. Louis Glatt 1966-ban azt írta, hogy a manni idézet „méltatlan merénylet Goethe szellemi és erkölcsi alakja ellen“. ## Magyar nyelvű kiadások - Lotte Weimarban – fordította: Vajda Endre; Rózsavölgyi, Budapest, 1940 - Lotte Weimarban – regény; fordította: Lányi Viktor; Európa, Budapest, 1957 ## Megfilmesítés - Lotte in Weimar NDK-játékfilm 1974–1975. A forgatókönyvet írta és rendezte Egon Günther, a címszerepben Lilli Palmer (Információk a filmről az IMDB adatbázisban ) ## Idézetek - A regényből származó idézetek Lányi Viktor fordításában szerepelnek, az Európa Könyvkiadó, Budapest, 1957-es kiadásából: ## Fordítás
1,811	Bartók Béla (zeneszerző)	26,910,005	null	[ "1881-ben született személyek", "1945-ben elhunyt személyek", "20. századi zeneszerzők", "A Farkasréti temetőben eltemetett személyek", "A Román Akadémia tagjai", "A francia Becsületrend magyar kitüntetettjei", "A nemzetiszocializmus miatt emigrált magyarok", "Bartók Béla", "Bartók család", "Corvin-koszorúsok", "MTA-tagok", "Magyar egyetemi, főiskolai oktatók", "Magyar emigránsok az Amerikai Egyesült Államokban", "Magyar entomológusok", "Magyar népzenegyűjtők", "Magyar zenepedagógusok", "Magyar zeneszerzők", "Magyar zongoristák", "Magyar Örökség díjas személyek", "Magyarok, akikről kisbolygót neveztek el", "Nagyszentmiklósiak", "Posztumusz Kossuth-díjasok", "Rákosmentiek", "Thomán István tanítványai", "Unitárius magyarok", "Újratemetett magyarok" ]	Bartók Béla (Nagyszentmiklós, 1881. március 25. – New York, New York, 1945. szeptember 26.) posztumusz Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zongoraművész, népzenekutató, a közép-európai népzene nagy gyűjtője, a Zeneakadémia tanára; a 20. század egyik legjelentősebb zeneszerzője. Művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az európai zenetörténet, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségű. Zeneszerető családban nevelkedett: apja, idősebb Bartók Béla a nagyszentmiklósi városi iskola igazgatója, zongorán, csellón játszott, zenekart vezetett, sőt komponálással is foglalkozott; anyja tanítónő volt, és kiválóan zongorázott. 1899-ben a Pesti Zeneakadémiára iratkozott be, Thomán István zongoraosztályába és Koessler János zeneszerzés osztályába. Stílusának kialakulásában meghatározó szerepe volt a német klasszicizmusnak és romantikának, különösképpen Brahms művészetének. Kodály Zoltánnal együttműködve behatóan foglalkozott a magyar népzenével, illetve összehasonlító kutatások végett a szomszéd népek népzenéjét is górcső alá vette. A parasztzene megismerésének hatására kompozíciós stílusa is átalakult, a népzene stílusjegyeire támaszkodott. Ennek kiteljesedése a Balázs Béla misztériumjátékára komponált operája, A kékszakállú herceg vára. 1940-ben hosszabb időre az Egyesült Államokba utazott (nem emigrálási céllal) és a Harvard Egyetemen tartott előadásokat a magyar zene kérdéseiről. 1945. szeptember 26-án New Yorkban halt meg, leukémia következtében. Posztumusz az 1948. március 14-én első ízben kiosztott Kossuth-díjjal jutalmazták. 1955-ben posztumusz megkapta a Nemzetközi Békedíjat. Életrajzát fia, ifj. Bartók Béla mérnök, geodéta és unitárius egyházi főgondnok írta meg. ## Élete ### A Bartók család eredete A Bartók család nem bánsági eredetű. Denijs Dille professzor, Bartók-kutató a Borsod megyei Borsodszirákon nyomozta ki a család őseit. A családfa nemesi eredetű, és 1635-ig vezethető vissza. Bartók János (1785–1876), a zeneszerző dédapja került elsőnek Bánságba. Feleségéről, Bozsovits Katalinról (1792–1851) azt lehet tudni, hogy Szabadkáról való és bunyevác származású. A Bartók család nem Nagykomlósról, hanem Kisőszről került Nagyszentmiklósra. Bartók Sarolta itt volt óvónő, Nagyszentmiklóson halt meg, 1927-ben. Bartók János, a nagyapa 1863-ban, sikeres versenyvizsga után, a nagyszentmiklósi mezőgazdasági iskola tanára lett. Munkáját és műveltségét elsősorban a föld művelőinek szolgálatába állította. Nagy szerepe volt a nagyszentmiklósi iskola újraszervezésében. „A földműves iskolát – írja Nagyszentmiklós tradicionális monográfiája című művében Schreyer Viktor – Bartók János gazdasági tanár élesztgette.” Növendékeit anyanyelvükön tanította: magyarul, németül, románul, szerbül. Tudta, hogy alapos ismereteket csak anyanyelvén sajátíthat el az ember. Idősebb Bartók Béla apja halála után teljesen átalakította a mezőgazdasági iskolát, és zenei társaságot szervezett Nagyszentmiklóson. A családot is neki kellett eltartania: négy lánytestvéréről és idős édesanyjáról gondoskodott. Szőcs Gyula szerint ekkor még a volt Cerbului, ma Tiberiu Brediceanu utcában béreltek lakást. Itt született az anyakönyvi kivonat szerint Bartók Béla, a későbbi zeneszerző. Apja fiatalon nősült. Huszonöt éves korában, 1880-ban vette feleségül Voit Paulát, aki 1857-ben született Turócszentmártonban. Tanítóképzőt végzett, kitűnő muzsikus volt. „Azt hiszem, zenei tehetségemet, muzsikus hajlamomat ettől a finom lelkű, drága asszonytól örököltem” – emlékezett meg Bartók Béláné Voit Pauláról legilletékesebb életrajzírója, a fia. A házasságban tehát két okos, művelt lélek talált egymásra. A zeneszerző apja élénk szellemű, mozgékony ember volt, szeretett utazni. Egyiptomban is járt (ahol végzetes betegséget szerzett), de a bánáti, erdélyi tájakon barangolt a legszívesebben. Kitűnő szakember, szellemes társalgó volt. Több érdekes cikke jelent meg barátja, Schreyer Viktor lapjában, a Nagyszentmiklósi Közlönyben. Ő harcolta ki a mezőgazdasági iskola új otthonának a felépítését, amelyet korszerű oktatási központtá alakított. Megszervezte az első zene- és dalegyletet, amely 1887. január 16-án tartotta alakuló ülését. Számos nagy sikerű hangversenyt szervezett. A Fekete Sas szálló éttermében többek közt Chopin, Verdi, Donizetti, Rossini műveit adták elő. Az édesapa szívesen hegedült, csellózott, kisebb táncdarabokat szerzett, dirigált is. Schreyer Viktor úgy vélekedett, hogy a kis Béla apjától örökölte tehetségét. A kora gyermekkor e csöppet sem szokványos szellemi légköre döntő módon kihatott különben is korán kibontakozó egyéniségére. ### Gyermekkora Bartók Béla 1881. március 25-én született Nagyszentmiklóson, Torontál vármegyében. Édesapja szuhafői Bartók Béla. Édesanyja, Voit Paula, német származása ellenére magyar szellemben nevelte gyermekeit. Tanítói oklevelet szerzett, és a nagyszentmiklósi iskolában tanított. Két gyermekük született: Béla 1881. március 25-én, Erzsébet (Elza) 1885. július 11-én. Bartók Béla gyermekkorának két jellemző vonása volt: visszahúzódó természete és zenei érdeklődése. Édesanyja visszaemlékezése szerint egészséges, életerős csecsemő volt. Három hónapos korában himlőoltással megfertőzték, ezért ötéves koráig állandó orvosi kezelésben részesült. Az anyai féltés, dédelgetés félénkké tette, elbújt az emberek elől, ha észrevette, hogy sajnálják. Betegsége miatt az átlagosnál később kezdett el járni. Két éves elmúlt, mire beszélni kezdett, de az éneket, a zenét már előbb is feszült figyelemmel hallgatta. Alig egyévesen már jelezte, mely zenéket szereti, melyeket nem (beszélni még nem tudott ekkor). Másfél éves korában felismert egy dallamot, háromévesen fejlett ritmusérzékét bizonyította, négyéves korában egy ujjal kipötyögtette a zongorán a számára ismerős dalokat (negyvenet tudott már, s ha mondták a dal kezdő szavát, ő azonnal emlékezett a dallamára). Ezek a zeneszámok feltehetően népies műdalok lehettek, ezt később maga is megerősítette vallomásaiban. Az igazi népdalt tehát Bartók gyűjtő- és kutatóútján fedezte fel. A kisfiú mindig nagy érdeklődéssel hallgatta, illetve biztatta éneklésre a körülötte levőket. Figyelmét leginkább a hangszerek kötötték le, valóságos tanulmányokat végzett a vonós hangszereken. „Első tanítóm édesanyám volt” – vallja. „...Március 25-én, éppen ötödik születése napján kezdtük el a tanulást, és április 23-án, Béla napkor, egy kis négykezessel lepte meg az édesapját” – emlékezett az édesanyja. A zene mellett nagy érdeklődéssel foglalkozott természeti környezetével, selyemhernyókat is tenyésztett. Közismert volt természetszeretete. Édesanyja tanítói szerepe azért is fontos, mert figyelme mindenre kiterjedt. Bartók Béla negyedik osztályig – feltehetően – nem járt iskolába, de már nyolcéves korában magánúton levizsgázott az I–IV. osztályos tananyagból. A szülei különben is óvták a beteges gyermeket a sok sétától, az iskola pedig távol volt a lakásuktól. Hatéves korában utazott el először otthonról, az ausztriai Sankt Radegund fürdőhelyre, apjával. Innen írta édesanyjának első levelét is. Denis Dille Thematisches Verzeichnis der Jugendwerke Béla Bartóks 1890–1904 (Bartók Béla ifjúkori műveinek tematikus jegyzéke) című német nyelvű kötetében, amely a Magyar Tudományos Akadémia gondozásában látott napvilágot, megtalálhatjuk az első levél fényképmásolatát. Ötödik születésnapján, saját kérésére, anyja zongoraleckéket kezdett adni neki (1886). A Nagyszentmiklóson szerzett zenei élmények közül kétségkívül nagy hatást gyakorolt rá az apja által vezetett Zene- és Dalegylet 1887. március 26-ai nagy sikerű hangversenye. Az eseményről megemlékezve Bartók Béláné mondta, hogy „ez volt az első alkalom, amikor kisfiunk orchesterzenét hallhatott. Jól emlékszem még, hogy a Semiramis ouvertürjét adták elő, mint első darabot. A vendégek tovább ettek-ittak, de ő azonnal letette az evőeszközt és teljes odaadással hallgatta a zenét, el volt ragadtatva, de méltatlankodva mondta, hogy tudtak a többiek enni, mikor ilyen szép zene szólt.” A Nagyszentmiklósi Közlöny tudósítása szerint a műsoron: Induló, Egyveleg, Keringő Strauss Cigánybárójából, Traviáta Verditől, Magyar népdal-egyveleg, Donizetti Lammermoori Lucia stb. szerepelt. A terített asztalok körül 120-an szórakoztak. Ami a szórakozást és a terített asztalt jelenti, nem kell meglepődnünk, hiszen a vacsora a hangversenyteremként szolgáló vendéglő bérbevételének egyik feltétele volt. Szintén anyjától tudjuk, hogy hétéves korában már „abszolút hallása volt”. Schreyer Viktor a következőket nyilatkozta ezzel kapcsolatban a Temesvári Hírlap egyik munkatársának 1926. november 19-én: „Tud már komponálni is, s bizonyságul bemutatta nekem a Trillereket. Mire én megkérdeztem, hogy hát ez micsoda? A kisfiú pedig ezt válaszolta: A Duna, amint folyik.” Tudjuk, hogy a szóban forgó szerzemény nem azonos a Duna folyásával, de része annak, éppen ezért a kis Bartók jegyzetfüzetében „A Duna folyása, ajánlva mamának, 1890–1894. Szerzemény helye: Nagyszőlős-Nagyvárad Nagyszentmiklós” beírás szerepel. ### Az édesapja halála után Jó tempóban haladt e tanulmányokkal, ám az egész család életére nézve változást hozott édesapja fiatalon, 32 éves korában, 1888. augusztus 4-én bekövetkezett halála. Apja, anyja és bátyja mellé temették a németközségi temetőben. Férje halálát megelőzően Bartókné Voit Paula nem tanított az iskolában, gyermekeit nevelte, és zongoraleckéket adott. Innentől a család fenntartásának gondja reá nehezedett. 1888 őszén hivatalos értesítést kaptak: az igazgatói szolgálati lakást át kell adniuk az utódnak. Bartókné gyermekeit továbbra is példás nevelésben részesítette, különös pontosságra és rendszeretetre szoktatva őket. A kisfiú gyorsan alkalmazkodott a szerény körülményekhez, az iskolai füzeteket esténként apja nehéz lexikonjai alá rakta, „mert csúnya a füzet, ha szamárfüles” – vallotta be felnőttes komolysággal. A rendszeretet korán beidegződött, második természetévé vált. Így ismerte Bartókot, a művészt mindenki: pedánsnak és rendszeretőnek. Évenkénti költözés következett: Nagyszentmiklós után Nagyszőlős, Nagyvárad, Pozsony, Beszterce, majd újra, ezúttal már végleg Pozsony. Az állandó mozgás és változás Bartók zenei fejlődésére nem hatott kedvezően, általában nem voltak képességeinek megfelelő tanárai, vagy nem ismerték fel kvalitásait, és rossz jegyekkel minősítették őt. Ennek ellenére egy idő után már komponált is, általában táncdarabokat. Az édesapa halála után először bérlakásba költöztek „a belvárosba”, a Nistor Oprean és a Gh. Șincai utca sarkán álló épületbe (akkori házszám 1049). Az anya egy évre helyettes tanítói állást vállalt a belvárosi iskolában (az épületben ma az I–IV. osztály tanul), a kis Béla itt fejezte be a IV. osztályt. Az iskolai bejegyzések eltűntek, keveset tudunk a leendő művész iskolás éveiről. Bartókné közben magán-zongoraórákat is vállalt tanítói kötelezettségei mellett. 1889 nyarán a tanítói állásra mást neveztek ki, a zongoraórák pedig nem biztosították a család megélhetését, ezért elköltöztek Nagyszőlősre, ahol az anya ismét taníthatott. A rokonok egy része ezt követően is Nagyszentmiklóson maradt. Bartók Sarolta és Aranka, a két nagynéni, az 1920-as években halt meg, és a család többi tagja mellett nyugszanak a nagyszentmiklósi temetőben. Továbbra is a városhoz kötötték a művész lánytestvérét, Erzsébetet és édesanyját az itt maradt barátok, ismerősök. Bartókék a rokonokon kívül elsősorban a Jurkovics, a Schreyer, a Bayer családdal leveleztek az elkövetkező esztendők során. Az utódok ma is őrzik gyermekkori jegyzetfüzetét, amelyet Nagyszőlősön keltezett először. A több mint száz oldalnyi értékes dokumentum számos utalást tartalmaz az említett kapcsolatok természetét illetően. Itt olvasható a család barátainak névsora, valamint a gyermekkori olvasmányok és szerzemények címe, dátuma. Ismeretes ezeknek a kapcsolatoknak az alakulása is. Az ifjú Bartókot főleg az egykori játszótársak iránti vonzalom fűtötte. Jurkovics Irminek éveken át hosszú levelekben számolt be külföldi hangversenyeiről. A levelek nagy része a második világháborúban elveszett. Pozsonyban azután, Erkel László kezei alatt, már komolyabb fejlődés következett, Chopin, Liszt művei, valamint Bach Das wohltemperierte Klavierja is repertoárjába került. Egymás után ismerte meg a zeneirodalom klasszikusait, partitúrákat vett és játszott, s hallatlan inspirációt jelentett számára Dohnányi Ernő pozsonyi emléke – Dohnányi Bartók érkezésekor ment Pestre, a Zeneakadémiára tanulni. Ő volt az első, aki Bartók képességeihez mérhető, vagyis konkurens volt. Őt követte akkor is, amikor nem Bécsbe, hanem Pestre utazott, a Zeneakadémián tanulni. Bartók 1890 körül kezdte első zongoradarabjait komponálni. ### Nagyszentmiklós A kutatók és életrajzírók viszonylag keveset foglalkoznak Bartók nagyszentmiklósi kapcsolataival. Fontos tudni, hogy Bartók többször megfordult szülővárosában az első világháború előtt és után is. Ide kötötte elhunyt apja iránti, élő emlékezete is. 1903-ban több napot töltött Nagyszentmiklóson barátai meghívására. Április 13-án itt tartotta első nyilvános hangversenyét a Fekete Sas szállodában. A műsor a következő volt: „1. Schumann: Szonáta, fisz-moll, 2. Chopin: a) Nocturne cisz-moll, b) Étude c-moll, c) Ballada g-moll, 3. Bartók Béla: a) Ábránd, b) Etűd bal kézre, 4. a) Schubert: Impromtu esz-dúr, b) Paganini, Liszt: Etűd e-moll, c) Saint-Saëns: Keringő, 5. Liszt: Spanyol rapszódia.” Előzőleg a rendezőség, pontosabban a Jurkovits lányok számos plakátot helyeztek el a városban, értesítették a környékbeli falvak értelmiségét, s minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy barátjuk bemutatkozó hangversenye igazi társadalmi eseménnyé váljon. Az emlékezetes hangverseny előtti napon újabb közleményt olvashattak a nagyszentmiklósiak a helyi lapban: „Bartók Béla, a nagyhírű zongoraművész, városunk szülötte ... hétfőn este tartja meg hangversenyét... A hangverseny iránt a környéken is élénk érdeklődés mutatkozik, amelyet Bartóknak nemcsak kiváló művészete, hanem szülővárosa iránti ama előzékenysége idézett elő, hogy itt tartja nagy körútja előtt első önálló hangversenyét. A művész már szerdán megérkezett városunkba és Bayer Gyula vendégszerető házának a vendége.” Bartóknak nagy sikere volt. Egy Bösendorfer zongorán játszott, amely hosszú ideig a Bayer család birtokában volt, majd Buziásra, onnan pedig Nagyváradra került. Annyi bizonyos, hogy annak idején Bartók a nevét is beleírta. Az említett hangversenyre Bartókot anyja és húga is elkísérte. Meglátogatták a földműves iskolát, elmentek a temetőbe is, ahol elidőztek az apa és a többi rokon sírjánál. Ezután Bartók visszatért Budapestre, főiskolai tanulmányainak befejezésére. Innen írta édesanyjának: „...ugyan minek tétének az újságba, hogy én Nagyszentmiklóson játszottam? Há’ ez oly nevezetes esemény?...” A Felső-Torontál című helyi lap már február 22-én hírül adta a tehetséges zeneművész érkezését. A cikk egyben azt is tanúsítja, hogy szülővárosa zenekedvelői mindvégig nyomon követték a nem mindennapi tehetség addigi pályafutását. A cikk osztrák és más lapokra hivatkozva emlékezik meg Bartók addigi sikereiről. Március 22-én újabb beharangozó foglalkozik a Felső-Torontálban közelgő Bartók-hangversennyel. „Megemlékeztünk már mi is Bartók Béláról, városunk nagy szülöttéről – írja a lap – akkor, midőn egy bécsi hangversenye alkalmával a zeneszakértők érdeklődését a legnagyobb mértékben lekötötte remek játékával.(...) Bartók Béla legközelebb európai körútra indul, hogy művészetét bemutassa a vén Európának. Büszkék lehetnek a nagyszentmiklósiak, hogy Bartók Béla szülővárosa iránt érzett kegyeletből önálló hangversenyeinek sorozatát április 13-án Nagyszentmiklóson kezdi meg.” Bartók nem szerette a hangos hírverést, s különösen nem tartotta oly nagy eseménynek azt, hogy a család régi barátait zeneesttel ajándékozta meg. Azért mindig szívesen emlékezett vissza a szülőfölddel való találkozásaira. Visszatért ide 1919-ben. Ekkor itt és a környéken népdalt gyűjtött. Búcsúlátogatására 1926 februárjában került sor, egy romániai hangversenyturnéja alkalmából. Sarolta nénjét és barátait kereste fel. Elidőzött a temetőben apja sírjánál. Nagyszőlősre elkerülve szülőföldjén szerzett élményei nyomán két újabb szerzeményt komponált. Ezeket op. 6 (oláh darab, Oláhos) és A ragedungi visszhang (op. 16) variáció jelzéssel látta el. Bizonyára ezekben is apja iránti tisztelete öltött művészi, zenei formát. Ötvenedik születésnapja alkalmából a nagyszentmiklósiak ismét felkészültek arra, hogy vendégül lássák Bartókot. Emléktáblát szerettek volna elhelyezni a szülőházán. Nem rajtuk, sem Bartókon nem múlott, hogy a tervezett ünnepségre akkor nem kerülhetett sor. Bartók Béla utolsó hangversenye Temesvárott, 1936. május másodikán volt, Zathureczky Ede hegedűművész társaságában. (A háborút megelőző hangulat feszültsége miatt a művész lemondott a turné további hangversenyeiről, innen hazautazott.) A temesvári hangversenyen részt vett több nagyszentmiklósi ismerőse is, rokonok az apai ágból. Gyorgyevicsné Putics Natália a következőképpen emlékezett vissza: „Találkoztam Bartókkal. Galambősz fején, szép kékesszürke szemén kívül megragadott egyszerűsége. Közvetlen és rokonszenves volt. Emlékezett rokoni kapcsolatainkra, bár csak a hangverseny szünetében beszélgettünk.” A temesvári fellépés után Bartókkal még folytak tárgyalások arról, hogy fellépjen Romániában, de az újabb élmény csak álom maradt barátai számára. ### Fiatalkora, zeneszerzői pályájának indulása 1899-ben sikeres felvételit tett a pesti Zeneakadémiára, 1901-től a Zeneakadémia zongora (tanára Thomán István) és zeneszerzés (tanára Koessler János) szakát együtt végezte. Amíg zongoristakarrierje felfelé ívelt, zeneszerzőként sokáig stagnált, s csak Richard Strauss zenéje hatott rá igazán (például az Imígyen szóla Zarathustra 1902-es budapesti bemutatója). Ekkor zongoristaként már egyre inkább a későbbi Bartók jelent meg Európa hangversenytermeiben koncertezve (Berlintől Bécsig), zeneszerzői énje még csak alakult; műveiben egyre inkább az autochton magyar hagyományt kereste, s próbálta ötvözni az európai tradíciókkal. 1903-ban Dohnányitól zongoraórákat vett; ekkor születtek meg erős nemzeti jelleggel bíró (ún. „nacionalista”) művei, többek között a Kossuth-szimfónia. Alkotói pályája azonban akadozott. 1904 nyarán Gerlicepusztán pihent, ahol először találkozott a magyar parasztzenével. Ott-tartózkodása alatt kezdte fokozatosan felfedezni a különbségeket a paraszti népzene és az általa mindaddig népdalnak hitt népies műdal között. 1905-től kezdve egyre több időt szentelt a népzenei gyűjtéseknek, az akkori technika lehetőségeit kihasználva fonográffal járta a falvakat, s e gyűjtéseit egyre tudatosabb tudományos részletességgel dolgozta fel. 1906-ban Kodály Zoltánnal közösen írt Magyar népdalok – énekhangra és zongorára, húsz feldolgozást magába foglaló művével új alkotói korszaka kezdődött el. Ugyanekkor kezdődött el tudósi munkája. Eleinte a magyar, majd a környező népek zenéjét is gyűjtötte, s csakhamar zenéjében is megjelentek ezek a motívumok. 1918-ig mintegy 3500 román és 3200 szlovák dallamot jegyzett le. 1907 januárjától zongoratanár lett a Zeneakadémián, egykori tanárának utódjaként. 1908-ban jelentek meg első, nagyobb lélegzetű művei: I. vonósnégyes, 14 bagatell. thumb\\|Ziegler Márta 1909. november 16-án Budapesten vette el első feleségét, a nemesi származású sáromberki Ziegler Márta kisasszonyt, akinek a szülei sáromberki Ziegler Károly (1845–1917) vezérőrnagy és nagyernyei Rudolf Vanda (1859–1946) voltak. Ziegler Károly vezérőrnagy, neje Rudolf Vanda és gyermekei magyar nemességet, családi címert, valamint a "sáromberki" nemesi előnevet szerezték adományban Ferenc József magyar királytól 1910. december 29-én. Az apai nagyszülei dr. Ziegler Károly (1801–1849), marosvásárhelyi főorvos, és báró Gallois Cécile (1818–1885) voltak. Bartók Béláné Ziegler Mártának az apai nagybátyja Ziegler Emil (1846–1897), kolozsvári királyi ítélőtáblai tanácselnök, akinek a fia dr. Ziegler Károly (1872–1938) erdélyi magyar orvos, orvosi szakíró, prózaíró, fordító volt. 1910-ben megszületett Bartók Béla és sáromberki Ziegler Márta fia, ifj. Bartók Béla. Zeneszerzői munkáját ekkor még a közönség és a kritikusok részéről erős elutasítás jellemezte. 1911-es operáját, A kékszakállú herceg várát nem is mutatták be. Az erősen individualista, disszonáns hangzások, amelyek mögött egyre erőteljesebb parasztzenei hatások is hallhatók, műveinek egyre jellegzetesebb stílust adtak. Kudarcaiban Kodály állt mellé, ám az általuk életre hívott Új Magyar Zeneegyesület – támogatók híján – képtelen volt fennmaradni. Az első világháború kitörésétől fogva lehangolta Bartókot, magánéleti krízisei mellett ez is újabb és újabb válságkorszakokba sodorta. Művei egyre radikálisabb hangvételűek lettek, 1918 és 1923 közötti alkotásai már a szabad tizenkétfokúsághoz (dodekafónia) és az expresszionista kifejezésmódhoz közelítettek. 1911-től 1920-ig Rákoshegyen élt és alkotott. Egykori lakóháza ma a Rákoshegyi Bartók Zeneháznak ad otthont. 1913-ra tehető első, „egzotikusabb gyűjtése”: Biskra, Észak-Afrika. 1915-ben megtört háromévi hallgatása: újra komponált – főleg román népzenei ihletésre. 1916-ban keletkezett A fából faragott királyfi, illetve a II. vonósnégyes. Első nagyobb sikereit – mint zeneszerző – is ekkor aratta: 1917. május 12-én A fából faragott királyfit, rá egy évre, 1918. május 24-én A kékszakállú herceg várát mutatták be az Operában. ### Két háború között A történelmi események folyamatosan hatással voltak Bartók életére. Mind az első világháború kitörése, majd Magyarország veresége, mind a magyarországi Tanácsköztársaság is megjelent az alkotó és művész Bartók mindennapjaiban; a kommün idején a Zenei Direktóriumban vett részt, de hamarosan visszavonult. A csodálatos mandarin befejezése erre az időszakra tehető. 1920 elején kivándorlási terveket fontolgatott, de végül a maradás mellett döntött. 1921-ben írta meg A magyar népdalról című monográfiáját. thumb\\|left\\|Bartók és felesége, Pásztory Ditta A húszas évek elejétől újra sűrűn koncertezett, negyvenedik születésnapja alkalmából a nemzetközi szaksajtó is részletesen foglalkozott vele, 1923-ban pedig Budapest egyesítésének ötvenedik évfordulójára a város darabot rendelt tőle: megszületett a Táncszvit. Külföldi koncertjein többek között megismerkedett Igor Stravinskyval, Maurice Ravellel és Karol Szymanowskival is, valamint egyre többször jelent meg a színpadon saját műveivel. Anglia, Hollandia és elsősorban Németország voltak utazásainak legfőbb állomásai, de a húszas évek végén előbb az Egyesült Államokba, majd a Szovjetunióba is eljutott. 1923-ban szinte egyik napról a másikra elvált Ziegler Mártától, majd 1923. augusztus 28-án Budapesten egyik tanítványát, a rimaszombati születésű Pásztory Dittát (Pásztory Gyula és Petrovics Kornélia lányát) vette feleségül. Fiuk, Bartók Péter 1924-ben született. Bartók Béla kezdetben a római katolikus vallást gyakorolta, később, miután elfordult eredeti vallásától, az unitárius vallásra tért át; a budapesti unitárius egyházközség presbitere is volt. 1925-ben újabb szerzői csend következett; de koncerteket tartott Prágában, Olaszországban. 1926 nyarától új, igen aktív alkotói korszaka következett, rendkívül sok zongoradarabja született ez idő tájt. (1. zongoraverseny, Szonáta, Szabadban stb.), zenéjének egyik rendező elve újra az egyre erősebb tonalitás, melyet népi hangsorok használatával és kromatikussá tételével egészített ki. Ritmikája motorikusabbá vált, műveinek polifon jellege erősödött, az ütőhangszerek szerepe megnőtt, s feltűnt egy később meghatározó forma: a híd forma, amely egy öttételes mű középső tételét magként, további tételeit párhuzamos hídelemekként kezeli. További fő művei ebből a korszakból: 1927: III. vonósnégyes, 1928: IV. vonósnégyes, közben koncertezett Amerikában, illetve 1929-ben a Szovjetunióban, mialatt a Húsz magyar népdalt komponálta. 1931-ben, a II. zongoraversennyel zárult le ez az alkotói korszak. 1930-ban Corvin-koszorú kitüntetésben részesült, amelynek átadásán nem jelent meg, de később a díj a birtokába jutott. 1932-ben a kairói arab zenei kongresszuson vett részt, ahol zenét is gyűjtött. A Mikrokozmosz tervéről ekkor beszélt először. 1934-ben megkomponálta az V. vonósnégyest. Mindeközben folyamatosan rendezte a háború előtt gyűjtött népzenei anyagait. Munkáját 1935-től már mint a Magyar Tudományos Akadémia tagja végezhette. Zenéjében mind a magyar, mind a környező népek népzenéje jelen volt, sokszor programatikusan is, így készült el a Cantata Profana is, első (végül is egyetlen) részeként egy nagyszabású ciklusnak, amely e népek zenéit és kultúráját mutatta volna be. Ezzel egy időben erősödött fel újra tudományos munkássága, publicisztikai tevékenysége, előadásokat tartott Európa számos nagyvárosában (például Frankfurt, Bécs, Stockholm, Hága, Budapest), írásai jelentek meg jelentős szaklapokban. Zeneszerzőként már csak megrendelésre dolgozott. Tudományos munkájaként 1940-ig az MTA tételből álló teljes magyar anyagát újrahallgatta, revideálta, s előkészítette a magyar népzenei gyűjtemény kiadását, munkája nyomán készültek magyar népzenei lemezfelvételek. 1936 fontos év a pályájában, mondhatni annak csúcsa: ekkor vált véglegesen a Magyar Tudományos Akadémia tagjává. Novemberben Törökországban járt, ahol hangversenyeket, illetve előadásokat tartott, mintát gyűjtött. Ebben az évben komponálta Paul Sacher felkérésére (a Bázeli Kamarazenekar megalakulásának 10. évfordulójára) Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művét, 1937-ben a Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre című opuszát. 1934 után írott műveire erős klasszicizálódó hangvétel volt jellemző. Művészete egyre tisztult, s került közel egy ideális emberi-erkölcsi-racionális rendhez, amely kora világával szemben állt. Zenéjében egyre gyakrabban kapcsolódott egybe a klasszikusok hagyománya és a paraszti népzene. Hídszerű, tükörelv szerinti művei éppúgy születtek ekkor, mint klasszikus szonátaforma szerintiek. Művészetének ezt az irányát „zseniális egyszerűség”-nek nevezte el, a Divertimento e korszak összefoglalásának is tekinthető. A Svájcban írott mű Bartók utolsó életszakaszának bevezetése. 1938 – Anschluss. A hosszabb időre történő elutazás gondolata újra felmerült Bartókban, ezért kéziratait 1939-ben Svájcba menekítette, illetve kilépett az osztrák zeneszerzői egyesületből. A Kontrasztok, illetve a II. hegedűverseny ebből az évből származik. 1939-ben írta a Divertimentót Paul Sachernak, illetve a VI. vonósnégyest. ### Amerikai tartózkodása, utolsó évei 1938-tól kezdődően, a nemzetiszocializmus európai és magyar felerősödésével párhuzamosan erősödött fel benne újra a kivándorlás gondolata. 1939 decemberében meghalt édesanyja, akivel mindaddig nagyon szoros kapcsolatban állt, így 1940 tavaszán, amerikai hangversenykörútján végleg elhatározta, hogy hosszabb időre az Egyesült Államokba utazik. Október 8-án Ferencsik Jánossal lépett fel utoljára Budapesten, négy nappal később elutazott. Október 20-án Lisszabonban hajóra szállt, és ideiglenesen az Egyesült Államokban telepedett le, azonban soha nem kért amerikai állampolgárságot, mindvégig magyar állampolgár maradt, mert később haza szeretett volna térni. 1940 októberében keltezett végakarata szerint: „Mindaddig, amíg a budapesti volt Oktogon-tér és a volt Körönd azoknak az embereknek a nevéről van elnevezve, akikéről jelenleg van, továbbá mindaddig, amíg Magyarországon erről a két emberről elnevezett tér vagy utca van, vagy lesz, rólam az országban ne nevezzenek el sem teret, sem utcát, sem nyilvános épületet; velem kapcsolatban emléktáblát mindaddig ne helyezzenek el nyilvános helyen.” Amerikában főként a tudományos munkáit próbálta végezni (délszláv népzene rendezésével foglalkozott, Columbia Egyetem: Parry-gyüjtemény). Anyagi helyzete folyamatos munkavégzésre kényszerítette, koncertezni csak ritkán tudott. 1941 márciusában, a Columbia Egyetemen a délszláv népzenéről tartott előadást, nem sokkal később az egyetem díszdoktorává avatta. 1943-ban a Harvard Egyetemen tartott előadássorozatot az új magyar zene kérdéseiről, de három alkalom után egészségi állapota összeomlott. 1942 áprilisa óta küzdött leukémiájával, kórházi kezelésének költségeit az amerikai zeneszerző egyesület fizette. 1942-ben Péter fia is kijutott az Egyesült Államokba, majd besorozták a haditengerészetbe, ahol a Panama-csatornánál teljesített szolgálatot. Béla fia feleségével együtt Magyarországon maradt, hasonlóan cselekedett első felesége (válásuk után is igen jó kapcsolatot ápoltak), illetve barátja, Kodály Zoltán. 1943 májusában, betegágyán Serge Koussevitzkytől, a Bostoni Filharmonikusok vezetőjétől új zenekari mű megírására kapott megrendelést. Utolsó alkotói korszakának első darabjaként néhány hónap alatt megírta a Concertót. Egészségi állapota lassan javult, új művek születtek, de a Columbia Egyetem ajánlatát munkája újrafelvételére már nem vállalta el. A nyarat Saranac Lake-en töltötte, itt találkozott Yehudi Menuhinnal, aki a Szonáta szóló hegedűre című kompozíciót rendelte tőle. 1945 nyarán három új művet tervezett: a III. zongoraverseny felesége számára, ez a hangszerelés utolsó 17 üteme kivételével elkészült, a Brácsaverseny azonban csak vázlataiban, a 7. vonósnégyes egyáltalán nem. A befejezetlen műveket később tanítványa, Serly Tibor fejezte be. Hosszas betegeskedés után 1945. szeptember 26-án hunyt el. Temetésén, amely a hartsdale-i Ferncliff Cemeteryben zajlott, mindössze tíz ember vett részt: felesége, Péter fia, dr. Bátor nevű ügyvédje és neje, Serly Tibor és felesége, Paul Henry Lang zenetudós, Kecskeméti Pál és felesége, akik ugyanabban a házban laktak, mint Bartók, és Sándor György zongoraművész. Földi maradványait 1988-ban, országos médiafigyelem közepette két fia hozta haza, s helyezték örök nyugalomra Budapesten, a Farkasréti temetőben. A koporsót Hegyeshalomban Czibere Tibor művelődésügyi miniszter fogadta, a fővárosba vezető út mentén a lakosok díszőrséget álltak. ## A népdalgyűjtések Főiskolai tanulmányait befejezve, Bartók Bélát egyre többet foglalkoztatta a népzene. 1906 nyarán már módszeresen gyűjtötte a magyar népdalt, s nemsokára Erdélyben találkozott ősi rétegeivel is. 1909 nyarán román népzenét gyűjtött Belényes környékén, Buşiţia János tanár társaságában. Többször megfordult ebben az időben szülőföldjén is. Nemcsak nyaralni jött Nagyszentmiklósra. Szívesen felkereste a Vidám román nevű vendéglőt (a mai Babeș utcában volt), ahol a Bias-féle zenekart hallgatta. A legszebb dalokat többször is megismételtette a zenészekkel. 1910. január 9-én már gyűjtési szándékról számolt be Buşiţia Jánosnak levélben: „...a gyűjtésre vonatkozólag nagyszabású terveim vannak. Egyelőre "csak" Lippa, ismét Mezőség, Bánffyhunyad, Torda, északi Csík (és) N.szt.-Miklós van előjegyezve. Azt hiszem eredménnyel járok.” Valóban elkezdte kutatásait 1910 januárjában Nagyszentmiklóson és környékén. Főleg kolindákat gyűjtött. Például a Pe un picior de plai, Noi nu umblăm să colindăm, Colo sus la Rusaline, Sfinţiţi noua navoade kezdetűket a helyi tollfosztó üzem (a mai Saguna utcában volt) lányai – többek között Maria B és Bibolar és Sofia Pastiu – énekeltek neki. A dalokat Bartók fonográfra vette. Bartók, aki hat magyar népdalt is feldolgozott szülőföldje értékei közül, 1912-ben ismét visszatért a bánáti falvakba, s hol gyalog, hol szekéren járta a vidéket fonográfjával. Márciusban Bégamonostor, Murani és Seceani helységeket látogatta meg. Bégamonostoron Lina Trandafir és egy férfi dalait rögzítette. Muraniban Ion Buzdugan és Ion Oniga kolindáit (Merge Ilona la fântâna, Capu calului stb.) őrizte meg. Novemberben Nagyszentmiklós környéki falvakat keresett fel. Egresen tizennégy, Sárafalván tizenhárom kolindát gyűjtött, Valkányon újabb hármat jegyzett fel. Decemberben Dentán és Tolvadián gyűjtött, eredményeiről a következőképpen számolt be belényesi barátjának: „Kedves Tanár Úr! Szíves soraira régebben akartam válaszolni és megírni, mennyi értékes dolgot találtam Torontálban. Most pedig egy éppen ezzel kapcsolatos kérés (megint kérés) szükségessége legyőzi levélírói lustaságomat. Kiderült, hogy a Délvidék különös egy fészke a balladáknak. Már itt-ott felbukkant fiataloknál is egy-egy ballada, míg végre Petrovaselón (tiszta román falu, mégis szerb neve van), egy öreg bakter egyszeribe hét hosszú balladát diktált, úgy, mintha olvasta volna. Két és fél óra hosszat jegyeztem egyfolytában, már alig győztem és az öreg csak rendületlenül diktált (...) Egy hónap múlva rendbe lesz a torontáli kötet anyaga.” 1913 februárjában felkereste Jadani és Csanád községet. Az előbbiben Atanase Solmosan, Csanádon pedig Jula Tanei kolindáit, összesen tizenegyet vett fel fonográfra. Az akkori Torontál és Temes megye tizenegy településén összesen 68 kolindát jegyzett le. Az 1912–1913. évi gyűjtése alkalmával ismét meglátogatta a Nagyszentmiklóson élő nagynénjeit – emlékeztek vissza 1952-ben a Bartók család távoli rokonai. Schüsslerék szerint Bartók Sarolta az első világháborút megelőző években többször beszélt nekik Bartók Béla ajándékáról: egy növény- és maggyűjteményről. Kiriachoz, bukaresti ismerőséhez írott levelében (1913. március 31-ei keltezés) Bartók ugyancsak az itt végzett gyűjtőmunka eredményeiről számol be: „Mivel foglalkozott Ön a hosszú tél folyamán? Gyűjtött-e dalokat? Én meglehetősen szorgalmas voltam. Háromszor utaztam a Bánátba ahol kb. 400 dalt és táncot gyűjtöttem, köztük sokat hosszú és értékes ballada szövegével. Mindezt az anyagot már el is rendeztem.”. Bartók az első világháború éveiben, majd az azt követő időszakban többször megfordult szülőföldjén, több hangversenyt is tartott. Benkő András 38 hasonló alkalomról ír Bartók Béla romániai hangversenyei című művében. Temesváron 1924. március 21-én hangversenyezett. Másnap, tehát 22-én, Nagyszentmiklóson is járt. Innen Lugosra utazott, ahol szintén hangversenyezett. 1924-ben, amikor ismét fellépett Temesváron, már nem volt ideje elutazni szülővárosába, de nagyszentmiklósiakkal ekkor is találkozott. Utoljára 1926-ban fordult meg az Aranka-parti városban romániai turnéja alkalmából. Ekkor felkereste a család több régi barátját, többek között Kriegner Béla kereskedőt is. „Lányom az üzlet ajtaja előtt állott, – mesélte – midőn észrevette, hogy a szemközti gimnázium épülete előtt valaki hosszan nézi az Eminescu-szobrot, majd megáll a volt Jurkovits-ház előtt. Ezután átjött az utca másik oldalára. Engem keresett. Rögtön felismertem Bélát. Elbeszélgettünk hangversenyeiről, érdeklődött, hogy gyerekeim ismerik-e a zenét. Innen átment Sári néninkhez. Sári néni már várta unokaöccsét. Együtt mentek el a temetőbe, majd egy körséta során felkeresték a volt földművesiskola épületét is.” A következő évben, 1927-ben, Bartók Sára óvónő elköltözött az élők sorából. Temetésén ismerősei vettek részt. Bartók népdalgyűjtő munkássága kihatott a modern populáris zenére is, a kínai popzenét forradalmasító Wang Lee-hom Bartók példáját követve indult el Kínában élő kisebbségek zenéjét kutatni, és építette be azok elemeit és hangszereit a dalaiba. ## Zenéje Bartók kezdetben a klasszicista és a romantikus zene jellegzetességeit sajátította el, ami nem véletlen, hiszen környezetében a zene ezen irányaival találkozhatott. Később – az 1896-os millenniumi ünnepségek és a fellángoló magyar nacionalizmus hatására – zenéjét hazafiasságának kifejezésére használta. Ebben az időben ismerkedett meg Richard Strauss merészen új zenéjével, ami nagy hatással volt pályafutásának korai szakaszára. Ezen hatások szép eredményei többek közt a Pósa-dalok 1902-ben, illetve a Kossuth-szimfónia 1903-ban (az utóbbi esetében ugyan a mérleg a hazafias érzés felé billen, de Strauss programzenéjének hatása egyértelműen kimutatható rajta). Ugyancsak Strauss virtuóz hangszerelési technikáját használta az I. szvitben (1905) is. Amikor túljutott Strauss hatásán, Liszt Ferencre, neki is a kései, akkor még alig ismert és még kevésbé méltányolt műveire figyelt fel, és tudatosan vállalta ennek a hagyománynak folytatását. Folklórkutatásai következményeként a népzenei nyelv teljesen beleépült zenéjébe, és nem csak azokba a műveibe, amelyekben kifejezetten a népzene van előtérben (értsd: népdalfeldolgozások stb.). Az 1920-as években újabb hatások érték művészetét, időben egymástól több századra lévő, stilisztikailag is homlokegyenest ellentmondó stílusok: egyfelől Arnold Schönberg és Igor Stravinsky újításaival (atonalitás, dodekafónia stb.), másfelől fokozott érdeklődéssel tanulmányozta és interpretálta a francia és az olasz barokk zongoramuzsikát (megjegyzendő, hogy sok darabot átdolgozott modern zongorára, illetve mindegyik darabot ellátta ujjrenddel, előadási jelekkel). Bartók úgy jellemezte ezt az időszakot, hogy fejlődése következetesen egy irányban haladt, és 1926-tól kezdve művei kontrapunktikusabbak, ugyanakkor pedig egyszerűbbek lettek. Gondolkodásmódja egyre inkább a humanista törekvésekkel lett rokon. Erre szép példa a Cantata Profana „csak tiszta forrásból” merítése. Másik lehetőségét a falusi nép és a természet közelségétől remélte, azonban a politikai problémák egyre sűrűsödtek, kitört a második világháború; ennek ellenére Bartók egyáltalán nem szakadt el humanista eszméitől, sőt még jobban felerősödött benne. A lét elviselhetetlenné vált itthon és a hazájától távol is. Kései művei, a II. hegedűverseny, a Zenekari Concerto és a III. zongoraverseny alkotója előtt már megvilágosodott az ember jövőjének reményteljes távlata, amelyet csodálatosan karcsú és nemes dallamosságával, formáinak klasszikus arányaival és egy Johann Sebastian Bach mélységes hitével járt be. ## Hatása a második világháború utáni zeneszerző-nemzedékre Meglepő, de Bartók kiválása a zenei életből nem volt olyan jelentős esemény, mivel egyrészt nemigen tanított zeneszerzést, másrészt közel sem volt akkora követőtábora, mint Kodály Zoltánnak. Csak megkésve jutottak el Magyarországra Bartók utolsó, összefoglaló, s emiatt új iskola teremtésére már nem alkalmas művei, ezenkívül az 1949-ben elhatalmasodó, esztétikai értelemben is rendkívül gondolatszűkítő sztálinizmus a Bartók-életmű jelentős részét – érthetetlennek és formalistának bélyegezve – elvetette, sőt megismerését és követését tiltotta. Talán ez az oka, hogy mégis keresett lett Bartók zenéje, 1950 körül az akkor legfiatalabb szerzők, akikből később nagy komponisták lettek, mint Ligeti György vagy Járdányi Pál, már ezekben az években Bartók-hatású műveket írtak (Ligeti a Musica Ricercata, 6 bagatell fúvósötösre című opuszát, Járdányi I. vonósnégyesét). Zeneszerzőink az 1955–1956-os kultúrpolitikai fordulat után, tehát legalább tízéves késéssel, fedezték fel maguknak nagyrészt – műveikben is nyíltan vállalva – Bartókot. A késés más értelemben is megmutatkozott. 1945 után úgy tűnt, hogy Kodály Zoltán (aki pedagógusként sokkal jelentősebb személy volt, mint Bartók) eszméi, valamint a tanítványok immár évtizedes munkálkodása és a Kodály által életre hívott kórusmozgalom ugyancsak jelentős eredményei révén mehet végbe a nép felszabadulása. Ez részben be is következett, igaz, kapkodón, és egy másik, jóval merevebb és szűkebb látókörű terv eredményeként. Kodály viszont száz évre tervezett, mert tudta, hogy a nép nevelődését nem lehet határozatokkal egyik napról a másikra elintézni. Kodály hatása viszont hosszú távon nem érvényesülhetett, ugyanis, bár kora modern zenei nyelvétől nem szakadt el feltűnően, zeneszerzői pályafutásának zenitjén bizonyos, a magyar zenetörténet hiányos természetéből fakadó történelmi „késéseket” pótolt (a Háry Jánossal az elmaradt Singspiel tradíciót, a Psalmus Hungaricusszal a hiányzó barokk oratóriumot, a kórusművekkel a Magyarországon mostoha sorsú vokális polifóniát stb.). Tehát a fiatalok számára Kodály művészete nem jelentett előrelépést, ellentétben Bartók zenéjével. Az 1956-os forradalom, s az ezt követő, lassacskán puhuló diktatúra a rendszer keretein belül, saját jól felfogott érdekében olyan, olykor meglepően engedékeny kultúrpolitikát hívott életre, amely szellemi felszabadulást hozott a magyar zene történetében. Ekkor történt meg a személyi kultusz idején nemkívánatosnak tartott Bartók-művek, például A csodálatos mandarin (amelyet egy 1945-ös bemutatási kísérlettől eltekintve csak 1956-tól játszottak, s fogadtak el hivatalosan) rehabilitálása, nem kis mértékben Lendvai Ernő iskolateremtő elemzései alapján. ## Főbb írásai, kötetek, szövegkiadások ### 1945-ig - 1906: Magyar népdalok – Kodállyal közösen - 1913: Cântece poporale româneşti din comitatul Bihor, Ungaria (Román népdalok Bihar megyéből), Bukarest - 1923: A máramarosi románok népzenéje - Népdalok, közzéteszik Bartók Béla, Kodály Zoltán; Népies Irodalmi Társaság; Rózsavölgyi, Budapest, 1923, (Erdélyi magyarság) - 1924: A magyar népdal, Rózsavölgyi, Budapest - 1934: Népzenénk és a szomszéd népek zenéje, 127 dallammal, Somló Béla, Budapest, (Népszerű zenefüzetek) - 1936: Miért és hogyan gyűjtsünk népzenét?, Somló Béla, Budapest, (Népszerű zenefüzetek) - 1935: A román kolindák melódiái ### 1945 után - Önéletrajz. Írások a zenéről; Egyetemi Ny., Budapest, 1946 (Az Egyetemi Nyomda kis tanulmányai) - Önéletrajz. Írások a zenéről; tan. Demény János; Egyetemi Ny., Budapest, 1946 - Bartók Béla. Levelek, fényképek, kéziratok, kották; összegyűjt., sajtó alá rend. Demény János; Független Ny., Budapest, 1948 (A Magyar Művészeti Tanács könyvei) - Bartók Béla válogatott zenei írásai; összeáll. Szőllősy András, bev., jegyz. Szabolcsi Bence; Magyar Kórus, Budapest, 1948 (A zenetörténet kézikönyvei) - Bartók Béla levelei. Az utolsó két év gyűjtése; összegyűjt., sajtó alá rend. Demény János, előszó Mihály András, ford. Demény Jánosné Benedict Edna; Művelt Nép, Budapest, 1951 - Bartók Béla levelei. 3. köt. Magyar, román, szlovák dokumentumok. Gyűjtési idő: 1951–1954; szerk. Demény János, ford. Demény Jánosné Benedict Edna; Zeneműkiadó, Budapest, 1955 - Bartók Béla válogatott írásai; összegyűjt., sajtó alá rend. Szőllősy András; Művelt Nép, Budapest, 1956 - Bartók-breviárium. Levelek – írások – dokumentumok; összeáll. Ujfalussy József; Zeneműkiadó, Budapest, 1958 - Bartók Béla összegyűjtött írásai. 1.; sajtó alá rend. Szőllősy András; Zeneműkiadó, Budapest, 1966 - Bartók Béla levelei 4. köt. Új dokumentumok 1955–1965; szerk. Demény János, ford. D. Benedict Edna; Zeneműkiadó, Budapest, 1971 - 99 Bartók-levél; bev., vál. László Ferenc, ford. D. Benedict Edna, jegyz. Demény János; Kriterion, Bukarest 1974 (Téka) - Bartók Béla levelei; szerk. Demény János, közrem. Gombocz Istvánné; ford. D. Benedict Edna; Zeneműkiadó, Budapest, 1976 - Bartók Béla 1881–1945; vál. Nyerges András; Kossuth, Budapest, 1981 - A népzenéről; előszó, jegyz. Szigethy Gábor; Magvető, Budapest, 1981 (Gondolkodó magyarok) - Bartók Béla családi levelei; szerk. ifj. Bartók Béla, munkatárs Gomboczné Konkoly Adrienne; Zeneműkiadó, Budapest, 1981 - Bartók Béla írásai; Zeneműkiadó, Budapest, 1989– - 1\. Bartók Béla önmagáról, műveiről, az új magyar zenéről, műzene és népzene viszonyáról; közread. Tallián Tibor; 1989 - 3\. Írások a népzenéről és a népzenekutatásról 1.; közread. Lampert Vera, szerk. Révész Dorrit; 1999 - 4\. Írások a népzenéről és a népzenekutatásról 2.; közread. Lampert Vera, szerk. Révész Dorrit, Biró Viola; 2016 - 5\. A magyar népdal; közread. Révész Dorrit, közrem. Szőllősy András; 1990 - Beszélgetések Bartókkal. Interjúk, nyilatkozatok, 1911–1945; összegyűjt., szöveggond., jegyz. Wilheim András; Kijárat, Budapest, 2000 - Írások a népzenéről; vál., szerk., tan. Gróh Gáspár; Kortárs, Budapest, 2008 (Magyar néző) - Bartók Béla – Paul Sacher levelezése, 1936–1940; sajtó alá rend., ford. Bónis Ferenc; Balassi, Budapest, 2013 - Forráshangok. Énekgyűjtemény kicsiknek és nagyoknak, hangzó melléklettel / Csak tiszta forrásból. Szemelvények Bartók Béla gondolataiból; vál., szerk., jegyz. Ferge Béla; Oltalom Alapítvány, Budakalász, 2016 + CD - Bartók Béla – Annie Müller-Widmann levelezése, 1935–1940 / Bartók Béla – Annie Müller-Widmann Briefwechsel, 1935–1940; sajtó alá rend., ford. Bónis Ferenc; Balassi, Budapest, 2016 - Képeskönyv gyermekeknek; ill. Reich Károly; Móra, Budapest, 2017 + CD ## Egyebek ### Szobrok, emléktáblák - Zobordarázs, 2017, gyűjtésének 110. évfordulóján - Komárom, Kultúrpalota, emléktábla az 1924-es koncertjének helyszínén - Születésének évfordulóján, 2008. március 25-én Bartók volt látható a Google internetes kereső logóján, korábban magyar illetőségű logó nem volt. - Brüsszel, a Gare Centrale-lal szemben a Meridian Hotel udvara, az Európai Csomópont tér: A Carrefour de l'Europe-on 1995-ben avatták fel a Bartók-szobrot. Ez az egyetlen magyar szobor Brüsszelben. Jelképes az is, hogy Brüsszel központjában kapott helyet Varga Imre szobra, amely Magyarország ajándékaként érkezett a Brüsszelbe. - Budapest, Margit-sziget: Beck András alkotása 1952-től a Városligetben állt, a Margit-szigetre 1966-ban helyezték át a Bartók Béláról készült 75 centiméter magas kő mellszobrot. - Budapest, Bartók Béla út: Bartók szobra a Feneketlen-tó partján áll. - A XV. kerületben a Sín utca 15. alatt található az az ingatlan ahol rövid ideig zeneiskolát működtetett. Ezt a falon található emléktábla is jelzi. - Gyula, Szent Miklós park: másfélszeres életnagyságú bronz mellszobor, Makrisz Agamemnon alkotása 1962-ből. - Gyula, Vértanúk útja–Bartók Béla út sarok: Mogyoróssy István szürke mészkőből készült emlékműve 1960-ban keletkezett. - London, Kensington és Chelsea kerület, a South Kensington földalatti-állomás melletti kis tér: Varga Imre Bartók-szobrát avatták fel 2004. október 2-án, nem messze attól a helytől, ahol a magyar zeneszerző londoni tartózkodásai idején lakott. - Makó, Kálvin u.: Az utca sarkán, kis parkmezőben áll a szobor, a nevét viselő ének-zenei általános iskola előtt. A szobrot Varga Imre készítette 1981-ben. - Mohács, Hősök parkja: Schaár Erzsébet szobra. - Nagymegyer, 1992-ben avatták fel - Nagyszentmiklós - New York, az 57. utca 307-en, egykori otthonának bejáratánál emléktábla őrzi nevét - Pécs, Palatinus szálló homlokzata: emléktábla Bartók Béla koncertezésének alkalmából - Siófok, Szent Miklós park: A zeneiskola – 1998-tól Siófoki Művészeti Iskola – közelében lévő parkban áll a zeneszerző, népzenekutató szobra, a siófoki születésű Varga Imre szobrászművész alkotása. - Szeged, a Dóm tér nyugati oldalán, a Nemzeti Emlékcsarnokban van Bartók Béla portré szobra. A szobor Makrisz Agamemnon alkotása. - Tura, a városi művelődési ház az ő nevét (Bartók Béla), viseli. - Miskolc, bronz dombormű a Zenepalota homlokzatán, Seres János alkotása. - Marosvásárhely, 1912-ben a város vendége volt, ahol nagy sikerű hangversenyt tartott. Szobrát, melyet Izsák Márton marosvásárhelyi szobrászművész alkotott, 1981-ben leplezték le. - Dunaújváros, Petőfi ligetben, a zeneszerző nevét viselő Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza (Bartók Béla Kultúrház 1953., Bartók Béla Művelődési Központ 1973.) mögötti parkban található szoborpár Varga Imre alkotása Bartók és Kodály címmel, mely Bartók születésének 100. évfordulójára készült és került avatásra 1980. június 2-án. A szoborpár együtt csak Dunaújvárosban látható. Az eredeti Bartók szobor (Dunaújváros) másolatai vannak kiállítva még Budapesten a Csalán úti Bartók Emlékház kertjében, Makón és Párizsban a Bartók téren. Az eredeti Kodály szobor (1976.) Pécsett, a Szent István téren található. ### További emlékei - Nevét viseli számos utca, a Bartók Béla Unitárius Egyházközség Misszióház, a Merkúr egyik krátere, valamint a 4132 Bartók nevű kisbolygó. - 2010-ben Rákosmente díszpolgára címet kapott. - Temesi Ferenc író Bartók című, 2012-ben kiadott nagyregényében dolgozta fel a zeneszerző élettörténetét. - Nevét viseli a budapesti Bartók Béla Zeneművészeti és Hangszerészképző Gyakorló Szakgimnázium, a Békéscsabai Bartók Béla Szakgimnázium és Alapfokú Művészeti Iskola, a Miskolci Bartók Béla Zene- és Táncművészeti Szakgimnázium és a Miskolci Egyetem Bartók Béla Zeneművészeti Kara. ### Rovargyűjteménye Kevesen tudják, hogy Bartók Béla hobbiképp rovargyűjtéssel is foglalkozott. ## Származása
210,486	Harckocsi	26,791,386	null	[ "Harckocsik" ]	A harckocsi (hétköznapi nevén tank vagy páncélos) nagy tűzerejű fegyverekkel ellátott, erősen páncélozott, mozgékony, lánctalpas harcjármű. A tank elnevezés eredete a TANK kódszó, amely a harckocsi fedőneve volt az I. világháborúban, az angol watertank, azaz „víztartály” szó rövidítése. A nyugati (angol nyelvű) terminológiában használt Main Battle Tank (MBT) megnevezés az általános, harckocsi célra kifejlesztett páncélozott eszközöket jelenti. Ez a harckocsikategória a magyar szakirodalomban alapharckocsi néven ismert. A harckocsi komplex fegyverrendszer, a közvetlen harci érintkezés feltételeinek megfelelően kifejlesztett páncélozott harcjármű. A harckocsi a tűzerő, a páncélvédettség és a mozgékonyság megfelelő kombinációja. A tűzerő a harckocsin elhelyezett fegyverzetet, legtöbbször a harckocsilöveget és a kiegészítő fegyverzetet jelenti. A páncélzat a személyzetet, a motort és a lőszereket védi, a páncélvédettség függ a páncél vastagságától, anyagától, illesztésének módjától és nem utolsósorban a páncéllemezek dőlésszögétől is. A mozgékonyság legfőbb jellemzői a sebesség, a terepjáró képesség és a hatótávolság. A mozgékonyságot sok minden befolyásolja: a motor típusa és teljesítménye, a futómű felfüggesztése és elrendezése, a lánctalp szélessége, az erőátviteli rendszer, a páncélzat vastagsága, azaz a jármű össztömege. A harckocsi konstrukcióját az első világháború harcászati elvárásai hívták életre, tervezését 1915-ben kezdte meg Sir William Tritton és Walter Gordon Wilson. Az általuk létrehozott első valódi harckocsi a „Mother” harckocsi volt. A franciaországi fejlesztésekkel párhuzamosan 1916-ban megkezdődött a harckocsik tömeges gyártása és alkalmazása. A huszadik század hadtörténetének egyik legmeghatározóbb eleme volt a tüzérség harcjárművekre adaptálása. A harckocsik napjainkig meghatározó elemei korunk hadseregeinek. Gyakran felbukkan az a tézis, hogy a harckocsikat azok árának töredékéért beszerezhető páncéltörő eszközökkel megsemmisíthetik, ezért feleslegesek. Erre rendre rácáfol a valóság, ugyanis komplexitása miatt az egyre fejlődő harctéri kihívásoknak is képes megfelelni. A fejlesztés, gyártás és fenntartás költségeinek dacára harcászati támadó és védő szerepkörben egyaránt hatékony. Mivel ez a szárazföldi fegyvernemek legerősebben páncélozott harceszköze, képes az alá beosztott alegységeket megvédeni és védelemből támadásba átmenni. Egy területet huzamosabb ideig megtartani szinte csak harckocsikkal lehet. Jelenlétével képes lehet demoralizálni az ellenfél gyalogságát. Napjainkban a harckocsik feladata tovább bővül, meg kell felelniük az irreguláris és az aszimmetrikus hadviselés követelményeinek is. ## Történet ### Az első világháború és az első harckocsik. Az első harckocsikat az első világháború elkeseredett állóháborúja hívta életre, amikor a háború fő harctere Flandria és Észak-Franciaország volt. Ezeket a területeket nagy mélységben szabdalták a lövészárkok, és az ellenség területeinek elfoglalása hatalmas emberveszteségekkel járt. A cél egy olyan eszköz létrehozása volt, mely képes leküzdeni szögesdrótok és védelmi árkok vonalait és megvédeni legénységét, miközben megfelelő tűzerőt biztosít annak. A harckocsik vagy „szárazföldi hajók” létrehozásának ötlete egészen Leonardo da Vinciig nyúlik vissza, de a valódi harckocsikra a belső égésű motor és a lánctalp kifejlesztéséig kellett várni. A mai értelemben vett első harckocsi az 1916-ban megjelent brit Mark I volt. Már 1914-ben is készültek kezdetleges páncélozott járművek, de ezek képtelenek voltak a nyugati front árkokkal szabdalt területein mozogni. A felmerülő katonai nehézségekre válaszolva a brit hadügyminisztérium felállította a Landship (szárazföldi hajó) Bizottságot, melynek olyan jelentős támogatói is akadtak, mint E. D. Swinton vagy Winston Churchill. Egy nagy teherbírású alapjárműre volt szükségük, ami erős és jó terepjáró képességgel rendelkezett. Erre a célra az amerikai gyártmányú Bullock, valamint Holt traktorok voltak alkalmasak, amiket a brit szárazföldi erők a lövegek vontatására használtak. A traktorok átépítésével Sir William Trittont bízták meg, aki megépítette a Linkoln 1. számú gépet. A jármű ígéretesnek bizonyult, de a lánctalpai túl keskenyek voltak és gyakran meghibásodtak. A javítások 1915-ben a Little Willie néven ismertté vált modell kialakításához vezettek, ez volt az első brit harckocsi. A javítások ellenére a harckocsi még mindig nem felelt meg a landship követelményeinek, így W. G. Wilson hadnagy javaslatára nagyobb méretű, a test teljes hosszán körbefutó lánctalpakkal szerelték fel, így megnőtt a jármű stabilitása. Ezzel a kialakítással nyerte el a harcjármű közismert romboid alakját, ez lett a Mother (Anya). A Mother volt a prototípusa az Mk I harckocsinak, melynek 1916 februárjától megkezdődött a sorozatgyártása és ezzel kezdetét vette a „harckocsik korszaka”. A francia háborús vezetés J. E. Estinee ezredes ötletére, 1915-ben elkezdte egy gyalogsági páncélozott rohamkocsi kifejlesztését, hogy tervei szerint meglepetésszerű támadást mérhessen a nyugati front német állásai ellen. Ez a jármű volt a Char d'Assault Schneider, melyet a brit harckocsikhoz hasonlóan a Holt traktor alvázára terveztek. A tervezés kezdetben nehezen haladt, a Schneider mellett létrehozott Char d'Assault St. Chamond rohamkocsiból is csak 1917-re készült el használható mennyiség. Emellett az új harcjárművek nem hozták meg a kívánt áttörést, felépítményük még mindig nem felelt meg a nyugati front mostoha terepviszonyainak: a magas felépítmény miatt a jármű súlypontja is túl magasra került, így instabillá tette őket, valamint az árokáthidaló képességük is csekély volt. Viszont a francia fejlesztések vezettek a háború talán legsikeresebb harckocsijának kifejlesztéséhez, ugyanis a Renault FT–17 kialakítása meghatározó lett a harckocsik későbbi történelmében. Az FT–17 könnyű gyalogsági támogató harckocsi volt, a háború végére közel háromezer állt hadrendben és egészen 1944-ig használták. A németek az új veszéllyel szemben kezdetben a tüzérség átszervezésével és a gyalogsági páncéltörő fegyverek hadrendbe állításával válaszoltak, majd 1917 májusára kifejlesztették az A7V harckocsit. Az új Sturmpanzerwagen (magyarul páncélozott rohamkocsi) ormótlan kialakítású jármű volt, 18 fős személyzettel. A kifejezetten sikertelen konstrukcióból mindössze 20 darabot gyártottak. A kezdeti német harckocsifejlesztések kudarcai azonban nem hagyták páncélozott járművek nélkül a hadsereget, a német vezetés a zsákmányolt szövetséges harckocsik használatát is engedélyezte. A hadtörténelem első páncélos csatájára 1918. április 24-én került sor Villers-Bretonneux térségében a brit Mark IV-esek és a német A7V-k között. A harckocsik megjelenése sok tervező számára inspirálóan hatott, a háború időszakában számtalan olyan konstrukciót készítettek, amik mára a történelem süllyesztőjébe kerültek. Ezek többsége a Mark I romboid vagy az FT-17 mára hagyományos alakját mintázták, de fellelhetők könnyű vázas -mint az amerikai Skeleton tank, vagy a szuper-nehéz harckocsik is, illetve olyan formák, melyek a mai tapasztalatok mellett már nyilvánvalóan alkalmatlannak tűnhetnek, például a hatalmas kerekű Lebegyenko-harckocsi. A harckocsik elleni harcra több eszközt fejlesztettek ki a németek. Ilyen volt a Gewehr 98 ismétlőpuskában és az MG 08 vízhűtéses géppuskákban alkalmazott S.m.K. lőszer (Spitzer mit Stahlkern, magyarul hegyes (lövedék) acélmaggal), amellyel eredményesen lehetett harcolni a brit Mark I és II típusú harckocsikkal szemben (lövedéke 100 m-es lőtávolságon belül átütötte az oldalpáncéljaikat). A másik hatékonynak bizonyuló fegyver az 1918 májusától sorozatgyártott, a TuF MG-re (Tanks und Flieger Maschinengewehr) kifejlesztett 13,25 × 92 mm HR lőszert tüzelő Tankgewehr M1918 harckocsielhárító ismétlőpuska, amelyet a Mauser és a Polte gyárak gyártottak. Alkalmaztak még kötegelt kézigránátokat is, a TuF MG-t viszont csak egy példányban tudta legyártani az MAN a háború végéig. Az első világháború alatt kialakult nézetté az vált, hogy a harckocsikat a harctéren szétszórva, a gyalogsággal egy lépésben haladva, támogató járműként kell bevetni. Ez a felfogás hatalmas veszteségeket okozott 1939 és 1942 között a szövetségeseknek, az új elgondolást megjelenítő német villámháború ellen. ### A világháborúk közötti időszak Az első világháború éveiben, 1916 szeptembere és 1918 novembere között a szövetséges harckocsik közel tízezer bevetésen voltak túl, az új haderőnem kisebb buktatókkal, de sikeresen vizsgázott a harctereken, és mint a háború gordiuszi csomójának megoldója, örökre beírta magát a történelembe. A háború utáni időszak mégsem kecsegtetett túl sok reménnyel a harckocsikra nézve. 1919 után a britek a harckocsihadtesteket 25-ről 5 zászlóaljra csökkentették, míg az amerikaiak a teljes hadtestüket leszerelték és a harckocsikat a gyalogságnak adták át. A franciaországi hadtestet megtartották különálló fegyvernemként, de feladata kizárólag a teljhatalmú gyalogság támogatása maradt, miközben a világháború körülményei közt sikertelenül szereplő lovasság újra előtérbe került. A harckocsik sikersorozata ellenére a szövetséges hadseregek motorizálása nagyon lassú ütemben haladt, az élen haladó angolok is csak 1926-ban kezdték el a gyalogság mechanizálását, de a folyamat a II. világháború kitöréséig befejezetlen maradt. A két világháború közti időszak a páncéloshadászat és hadviselés nagy gondolkodóinak időszaka volt, Nagy-Britanniában ezek közé főképp J. F. C. Fuller és Basil Henry Liddell Hart tartoztak, kiknek elméletei hazájukban nem kaptak nagyobb figyelmet, viszont külföldön annál inkább. A fejlesztések iránya Angliában és az Egyesült Államokban a kisméretű, alacsony költségű, a főként kiképzési céloknak megfelelő harckocsik felé mutatott, a Szovjetunióban pedig az 1920-as évek elején számos kisméretű, gyenge minőségű harckocsit terveztek, nagyrészt brit harckocsitechnika adaptálásával. Páncéloselméleti képzettségük viszont annál jelentősebbnek bizonyult. Legjelentősebb teoretikusaik – köztük Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij – úgy vélték, hogy a harckocsik legfőbb erénye a mozgékonyság, melyet nem szabad a gyalogság védelmére feláldozni. Így talán elsőként a nagyhatalmak között, önálló harckocsiegységeket szerveztek, melyek a frontszakaszok áttörésére, az ellenséges gyalogoscsapatok megkerülésére és támogató tüzérségük harcképtelenné tételére voltak hivatottak. Amíg a szövetséges hadseregekben a harckocsizóknak más haderőnemek páncélosellenes előítéleteivel kellett megküzdeniük, addig a versailles-i békeszerződés haderő-korlátozási szabályait átlépve, az Adolf Hitler által vezetett Németország újra fegyverkezésbe kezdett. A német hadvezetés felismerte, hogy a jövő háborúinak megvívásában a harckocsik kulcsszerepet fognak betölteni. A hadviselési filozófia is nagyban különbözött a szövetséges és a német parancsnokok között. Míg a győztes hatalmak leragadtak a gyalogsági támogató harckocsik alkalmazásánál, ahol a lassan mozgó harcjárműveket szétszórva a gyalogos katonák támogatására vetették be, addig a németek – főként az 1930-as évek első felében Szovjetunióban tartott ismerkedési körútjaikon látottakat átvéve – új elképzeléseket dolgoztak ki. A páncélos hadviselés új filozófiája a harckocsikat helyezte előtérbe és a páncélos egységekre ruházta a jövő hadműveleteinek oroszlánrészét. Így a német hadseregben a követelmény a gyalogság számára a harckocsik követése és az elfoglalt területek biztosítása lett, ami egyben a hadsereg nagyfokú motorizálásának feladatát is rótta a hadseregszervezőkre. Ez a filozófia szöges ellentétben állt a szövetségesek által alkalmazott elvekkel, ahol a harckocsik sebességét a lehető legalacsonyabban tartották, hogy a gyalogság lépést tarthasson velük, ezzel kitéve őket az ellenséges tüzérség és a légierő tüzének. Hitler hatalomra kerülése után Németország elkezdte többek között nyílt páncélosprogramját is. Ezt megelőzően 1926-ban elkészítették egy Gross traktor nevű program részletes terveit. Ez egy 75 mm-es löveggel és teljesen körbeforgatható toronnyal rendelkező harckocsi volt, melyet egy 1928-ban tervezett 37 mm-es páncéltörő ágyúval felszerelt járművel együtt a Szovjetunióban, egy Káma melletti titkos katonai bázison teszteltek. 1933. november 1-jén felállították az első Panzer (páncélos) egységet Zossenben, az alakulat parancsnoka Otto Lutz lett. A németek négy konstrukciót terveztek és próbáltak ki a háborúig: egy könnyű fegyverzetű, két géppuskával felszereltet, a PzKpfw I-t; egy ugyancsak gyenge páncélzatú, de 20 mm-es gépágyúval felszereltet, a PzKpfw II-t, és két nehezebb fegyverzetű és páncélzatú harckocsit, a PzKpfw III-at 37 mm-es és a PzKpfw IV-et 75 mm-es löveggel. A német harckocsi-alakulatok felszerelése azonban a gazdaság talpra állítása és az általános fegyverkezés miatt lassú ütemben folyt, 1939-ben alakulataik száma és minősége alig különbözött Csehszlovákiáétól. Ezt a hiányukat azonban ügyes diplomáciai lépéseikkel kellőképpen sikerült leplezniük a háború kitöréséig. Az európai hadseregek többségében a páncélos erők fejlesztése lassú ütemben haladt a háború közeledtével. Ezzel szemben a sztálini Szovjetunió példátlan méretű fegyverkezést hajtott végre az 1920-as és 1930-as években, létrehozva számos harckocsitípust, melyek alkalmazása és folyamatos fejlesztése a II. világháború néhány kiváló szovjet harckocsijának alapját képezte, mint a T–34-es és a KV–1-es. #### Spanyol polgárháború Az újrafegyverkező hatalmak, mint Németország vagy a Szovjetunió számára a világháború előtt, az 1936. július 17-én kitört spanyol polgárháború kínált kitűnő alkalmat új fegyvereik kipróbálására. A harcokban a Szovjetunió a köztársaságiakat, Németország és Olaszország Franco tábornok nacionalistáit támogatta. Ezen a harctéren vizsgázott először az olasz CV33-as, az orosz T–26-os és a német Panzerkampfwagen-sorozat első darabja, a PzKpfw I-es is. A háború során a szovjetek 731 harckocsival és 1000 repülőgéppel, míg a németek és az olaszok összesen 750 harckocsival és 1260 repülőgéppel támogatták a szemben álló feleket. A harcok 1939 áprilisában befejeződtek, a német és szovjet vezetőknek lehetőségük nyílt saját eszközeik és technikájuk alkalmazásból levonni a következtetéseket. Jakov Pavlov szovjet tábornok úgy gondolta, hogy a harckocsikat támogató szerepkörben kell alkalmazni, és a többi harckocsi-magasabbegységet egyszerűen fel kell oszlatni. Ellenfele, Wilhelm von Thoma parancsnok ezzel szemben jövőbemutató, helyes következtetéseket vont le arról, hogy a könnyű páncélzatú harckocsiknak nincs jövőjük a harctereken, és a nagyobb és nehezebb konstrukciók gyártása segítheti elő Németország győzelmét ellenfeleivel szemben. Ebben a háborúban tesztelhették először gyakorlatban a Blitzkrieg elméletét. ### Második világháború A második világháború kitörésekor, 1939-ben csak igen kevés hadsereg ismerte fel a harckocsikban rejlő lehetőségeket. Szeptember 1-jén a német hadsereg megkezdte Lengyelország lerohanását. Noha a lengyel hadsereg az ötödik legnagyobb és legkorszerűbb hadsereg volt a világon, mégsem készült fel az új típusú háborúk korszakára. A lengyel vezérkar a támadás idején hét hadsereget mozgósított, összesen 30 gyalogoshadosztályt, 11 lovasdandárt és mindössze 1 könnyűharckocsi-dandárt. Hadserege ebben az időben, szomszédaihoz hasonlóan éppen átszervezés alatt állt, és a lovas egységek motorizálása meglehetősen lassan haladt. A lengyelek egyetlen ütőképes harckocsi-típusa a 7TP könnyű harckocsi volt, a 37 mm-es Bofors páncéltörő lövegen alapuló harckocsiágyúval felszerelve. Az összehangolt német szárazföldi és légi hadműveletek következtében a legtöbb lengyel harckocsi elpusztult vagy zsákmányul esett. A Blitzkrieg-taktika sikerében nagy szerepet játszottak a fő csapásokat mérő páncélosok összevont egységei és az őket támogató zuhanóbombázók. Az áttört védelmi vonalakon menetben behatoltak az ellenség hátországába, szétzilálva a kommunikációs hálózatokat, megakadályozva ezzel, hogy az elszakított egységek újraegyesüljenek. Az áttörések kiszélesítésére, a keletkezett résekbe a mögöttük haladó gépesített gyalogos alakulatok hatoltak be. Az ő feladatuk a „zsák szájának” nyitva tartása volt (azaz a szárnyak biztosítása) mindaddig, amíg a nehezebb fegyverzetű gyalogság és tüzérség meg nem kezdte a mozgó frontra való felzárkózást, vagy a körülzárt lengyel egységek felszámolását, harcképtelenné tételét. Az áttörések sikeréhez hozzájárultak a különleges egységek „diverziós” bevetései, a zavar és félelemkeltés, terrorbombázás és a rendkívül hatásos, jól képzett vezetés. A lengyelországi hadjárat idején a német hadsereg 40 gyalogoshadosztályból, 4 gépkocsizó hadosztályból, 4 könnyűhadosztályból és 7 páncéloshadosztályból áll. A páncélos csapatokat olyan, később kiemelkedő posztokat betöltő parancsnokok irányították, mint Heinz Guderian vagy Erwin Rommel. A német harckocsi-hadviselés 1939-ben sikeresen vizsgázott, és a franciák lerohanása előtt elég időt biztosított a német vezetés részére, hogy elemezzék a felmerült hiányosságokat és átszervezzék páncélos egységeiket. A Wehrmacht ekkor még nagyszámú Panzer I és Panzer II harckocsival volt kénytelen felszerelni csapatait, amikről a hadjárat kezdetekor kiderült, hogy alkalmatlanok a fejlett hadviselésre. Németország azonban nem tudta honnan pótolni ezeket a harcjárműveket, ezért továbbra is szolgálatban maradtak. Növekvő harckocsi igényüket külföldi típusok rendszerbe vezetésével igyekeztek ellátni, mint például a cseh Škoda gyártotta 35(t) és 38(t), bonyolítva ezzel saját logisztikai rendszerüket. A franciaországi hadjárat idején a szövetséges erők mind fegyverzetben és állományban felülmúlták a németeket. A franciák több mint 3000 korszerű harckocsival rendelkeztek és nagy mennyiségű I. világháborús harcjárművel a tartalék egységekben. A legjobb egységeket DLM-ben és a DCM-ben (Division Cuirassé) vonták össze. Továbbá a kontinensen tartózkodott egy brit expedíciós erő is, 210 db könnyű és 100 db nehéz harckocsival, köztük 23 db új, Matilda I típus. A szövetséges erőfölény kudarcát azonban a hibás vezetés és a csapatok rossz felhasználása okozta, a tábornokok nem tudták levonni a helyes következtetéseket a németek lengyelországi stratégiájából, a harckocsizó magasabbegységek létrehozásának csak néhány úttörője akadt, mint például a tehetséges harckocsizó Charles de Gaulle tábornok. A szövetségesek a harckocsik fejlesztése és a korszerű alkalmazás terén is elmaradtak a németek mögött. Kezdetben a franciák és az angolok két harckocsitípust gyártottak, nehéz harckocsikat a gyalogság rohamának támogatására és „cirkáló harckocsikat” a mozgékony lovasság feladatköreinek felváltására. Franciaországban a nehéz harckocsikat a 30 tonnás Char B1 típus, a cirkáló harckocsi kategóriát pedig a 10 tonnás Renault R35 és a Hotchkiss H35 típusok képviselték. A briteknél előbbit a 27 tonnás Matilda I, utóbbit a gyenge páncélzatú és fegyverzetű Mark III, Mark IV könnyű harckocsik képviselték. A szemben álló felek többsége a spanyol polgárháborúban szerzett tapasztalatok és a Franciaországban vívott harcok után rájött, hogy a könnyű harckocsi kategória alkalmazása néhány légi szállítású, illetve távol-keleti műveleten kívül teljesen idejétmúlt elgondolás. A szövetséges hadvezetés – lévén az 1940-es dunkerque-i kiürítést követően szinte nehézfegyverzet nélkül maradtak – főként a német harckocsik kompenzálásra, illetve saját harctéri tapasztalataik nyomán önálló fejlesztésű közepes és nehéz harckocsi-típusok kifejlesztésébe kezdett. Az amerikai hadsereg első nagy mennyiségben gyártott harckocsija az M3 közepes harckocsi volt, erős páncélzattal és egy forgatható toronyba beépített 37 mm-es, valamint a homlokpáncél jobb oldalába épített 75 mm-es ágyúval felszerelve. Többszöri módosítását a britek M3 Lee-nek, majd M3 Grant-nek nevezték, de a („duplaágyús”) járműkonstrukció bonyolultsága miatt leálltak a fejlesztéssel. Bázisán hozták létre az M4 Shermant. Az amerikai hadiipar teljesen ráállt ennek a tömeggyártásra jobban megfelelő típusra, aminek eredménye a több mint 58 000 legyártott példány lett 1945-ig. A britek egészen 1943-ig nem tudtak a német közepes és nehéz harckocsikat ellensúlyozó harckocsikat előállítani. Januárban azonban megkezdték az Cromwell/Centaur harckocsik sorozatgyártását, melyekből összesen 4016 db készült el. Alapját képezték az A30 Challenger-nek, majd az 1944-ben gyártásra kerülő A34 Comet-nek, amely egészen 1958-ig hadrendben állt a brit hadseregben. Utóbbi két harckocsiban a 17 fontos brit harckocsiágyút alkalmazták, amely nagy hatékonysággal tudta a német nehézharckocsikat is leküzdeni. A „cirkáló harckocsi” kategóriát, mint megnevezést végig megtartották a britek. Németország 1940-ben csatát vesztett a légi háborúban Angliával szemben, majd megmaradt legnagyobb szárazföldi ellenfele, a Szovjetunió ellen vonult fel 1941 nyarán a Barbarossa hadművelet során. A támadásban 190 hadosztály, ebből 27 páncélos és egyéb gépesített egység vett részt, kezdetét vette a háború nagy páncélos csatáinak időszaka. A németek és a szovjetek is nagy mennyiségű könnyű harckocsival rendelkeztek a hadjárat kezdetén. A szovjetek veszteségei a háború kezdeti szakaszában óriásiak voltak, melyek főként az 1930-as évek második felében „lefejezett” vezérkar inkompetensségének, a hadsereg rossz vezetésének volt köszönhető, de ezeket később korszerűbb és hatékonyabb harckocsitípusokkal ellensúlyozták. A németek is rengeteg erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy harcjárműveik ütőképességét és teljesítményét növeljék, de hadtápvonalaik egyre hosszabbá nyúlása nem kedvezett a végkimenetelnek. Ezen fejlesztések eredményeként születtek meg olyan típusváltozatok, mint a PzKpfw III és a PzKpfw IV közepes harckocsik G–N, ill. F1–J altípusai is. Előbbi típus gyártását 1944 közepén leállították, utóbbi viszont a háború végéig termelés alatt állt. A második világháborúban tervezett harckocsik egyre vastagabb páncélzattal, egyre nagyobb tűzerejű fegyverzettel és egyre nagyobb teljesítményű motorokkal kerültek gyártásra. A fejlesztések kulcsiránya a lehető legegyszerűbb szerkezeti felépítés lett, amely a hatékony tömeggyártás alapvető kívánalma. Ennek a folyamatnak az eredményeként a háború második felében megjelent nagy űrmérethosszú, 7,5 és 8,8 cm-es harckocsiágyúkkal felszerelt Panzer V Panther, a Panzer VI Tiger és a Tiger II német közepes és nehéz harckocsik, az 1945 februárjában bevetett, 90 mm-es ágyúval szerelt amerikai M26 Pershing, a brit fejlesztésű, 17 fontos ágyúval szerelt Sherman Firefly és az A34 Comet, vagy a szovjet KV-alvázakon létrehozott Joszif Sztálin-sorozat: ISZ–1, ISZ–2, ISZ–3 típusú nehéz harckocsik. Ezen harckocsik némelyike később is résztvevője volt fegyveres összecsapásoknak, de az 1960-as évekre eltűntek a hadrendből. A világháború lehetőséget nyújtott a harckocsi tervezők számára a legkülönbözőbb harckocsi típusok tervezésére és kipróbálására. A háború végére azonban kialakult egy klasszikus, egytornyos, löveggel felszerelt, alap harckocsi forma, ami a mai napig meghatározta a páncélosok kifejlesztését. A folyamatos tesztelés bebizonyította, hogy a több körbeforgó toronnyal felszerelt és az óriás harckocsik konstrukciója, mint a szovjet T–100-as vagy a német Maus harckocsi nem életképesek, ezért ezeket a tervezők viszonylag hamar elvetették. ### A hidegháborús fegyverkezés A hidegháború sok nemzetközi feszültséggel járó korszak volt 1947 és 1991 között, amelyet a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti folytonos rivalizálás jellemzett. Az ideológiai feszültség mellett e korszak a nagy fegyverkezések és az atomkor időszaka volt. Az atomfegyvereket preferáló stratégáknak ismét rá kellett döbbenniük, hogy az atomfegyverek birtoklása ellenére a kor háborúit nem vívhatják meg eredményesen a gyalogság és a páncélos erők nagyarányú alkalmazása nélkül. Ehhez azonban mind a gyalogság, mind a harckocsik védőeszközeit módosítani, fejleszteni kellett, hogy megfeleljenek a kor harcászati követelményeinek. A hidegháború időszakának két meghatározó harckocsifejlesztési irányadója volt: az egyik a Varsói Szerződés, másik a NATO. A Varsói Szerződés tagállamai között a Szovjetunió volt a meghatározó, így ebből a körzetből kevés más önálló harckocsikonstrukció került ki. A NATO tagállamok közül az USA, Franciaország, Nagy-Britannia és az NSZK fejlesztései domináltak. A két oldal között a harckocsitervezés és -építés filozófiája is nagyon különböző volt. Míg az előbbiben a szovjet „tömeghadsereg” filozófiája került előtérbe átlagos minőségi színvonallal, addig utóbbiban erre a jobb túlélőképességű, minőségi fölénnyel rendelkező eszközökkel adták meg a választ. Az európai háború befejezése után a megszálló szövetséges hatalmak közötti viszony ellenséges viszonyba csapott át, melynek fő oka a teljes közép-európai térség megszállására törekvő Szovjetunió mennyiségi katonai fölénye által támasztott fenyegetés volt. A nyugati hatalmak elsőként az 1945-ös berlini győzelmi felvonuláson szembesülhettek a szovjet tüzérségi és harckocsierők fejlettségével és mennyiségével. A Sztálinról elnevezett ISZ–2 és ISZ–3 nehéz harckocsikat 122 mm űrméretű, D-25T jelzésű, 217 mm páncél átütésére képes harckocsiágyúkkal szerelték fel. Az ISZ–3 tömege 46 tonna volt, kialakítása tükrözte a kor magas mérnöki színvonalát: lapos, lencse alakú öntött acéltornya és döntött páncéllemezek biztosították a jó ballisztikai védelmet, melyek vastagsága egyes helyeken elérte 160 mm-t. Utolsó nehézharckocsi-projektjük a ISZ–3-ból továbbfejlesztett ISZ–10, későbbi nevén T–10 volt, melyet 1966-ban megszüntettek. A volt nyugati hatalmak szövetségeként létrejött NATO erők válasza különböző jó minőségű harckocsik előállítása volt, azzal a céllal, hogy felülmúlják a szovjet páncélos erőket. A brit Centurion harckocsit a második világháború végén fejlesztették ki a Panther és a T–34 előnyös tulajdonságai figyelembevételével, de rendszerbe állítása hónapokkal lekéste a háború befejezését, így 1949-ben rendszeresítették a Brit Szárazföldi Erőknél. Részt vett a Koreai háborúban, ahol az amerikai Pershing típussal sikerrel vették fel a harcot az orosz T–34/85 harckocsitípussal. Sikerességét jól mutatja, hogy alapját képezte a későbbi Chieftain és Merkava harckocsiknak egyaránt. Izraeli részről egyes módosításai még a 2000-es években is rendszerben állnak (lövészpáncélos, műszaki mentő stb.). A NATO-harckocsik kezdetben 76 mm-es és 84 mm-es harckocsiágyúkat alkalmaztak, majd végül áttértek a nagyobb hatóerejű 105 mm-es huzagolt csövű lövegekre, amelyek megfelelő alapot adtak a lőszerek és a töltényűrök NATO-szabványosítására is. Az amerikaiak az M26 Pershing típusból fejlesztették ki az M48 Patton, majd a modernebb M60 Patton harckocsikat. Az NSZK 1965-re készítette el a háború óta elsőként (1956-tól) fejlesztett harckocsiját, a Leopard 1-et. Ezt követte a francia fejlesztésű AMX–30 harckocsi, mindegyik típust 105 mm-es lövegekkel szerelték fel. A nyugati szakemberek számára nagy meglepetést okozott a szovjet T–62-es harckocsi megjelenése. Főfegyvere egy huzagolatlan 115 mm-es harckocsiágyú volt, amely új fejezetet nyitott a harckocsiágyúk tervezésében. A löveget kifejezetten űrméret alatti, leválóköpenyes, szárnystabilizált, páncéltörő nyíllövedék kilövésére tervezték, azonban a löveg konstrukciós hibái miatt nem volt megfelelően pontos és megbízható, így leváltották vagy huzagolták őket. A NATO eközben elkezdte a sima furatú harckocsiágyúk tervezését, aminek hatása az volt, hogy a szovjet simacsövű-löveg program is tovább folytatódott. Eredménye lett az 53,5-es űrmérethosszú 2A26 GRAU-kódú 125 mm-es ágyú, mellyel a T–64-es harckocsikat szerelték fel. Kisebb módosításával jött létre a 2A46 sorozat, ami nagyobb hatásfokot és megbízhatóságot biztosított a T–72-es harckocsik számára. Ezt az ágyúsorozatot alkalmazzák a T–80/–90 harckocsikban is. Az 1970-es években a Brit Hadsereg kifejlesztett egy kompozit páncélzatot, elterjedt nézet szerint ez a Chobham névre keresztelt páncélzat acél, titán és kerámia lemezekből készült rétegelt páncélzat volt. A valóságban az angol fejlesztés neve Burlinghton, és nem tartalmazott sem kerámia, sem titán rétegeket. A páncél speciális ragasztási technikával és préseléssel összeállított szendvicsek rétegeiből áll. Az acél rétegek közé elasztomereket (eleinte nyers gumit) préseltek, amely találat esetén hasonlóan pusztítja a kumulatív sugarakat, mint a robbanó reaktív páncélzat, azonban robbanás helyett a gumi elpárolgásából képződő nyomás működteti. E szendvicseket 3-4, de nem ritkán hatos vagy több sorban 60-70 fokban döntve építik be, ezáltal a kumulatív sugarak hatásfoka akár 90%-kal is csökkenthető. Utóbb kiderült, hogy ez a rétegelt páncéllemez-elv az egyedüli járható út az egyre fejlődő harckocsielhárító lövedékek elleni védekezésül. Különféle típusainak anyagösszetétele és rétegfelépítésére csak találgatások vannak, ugyanis napjainkban is hadititoknak minősülnek. A hidegháború idején számos nemzetközi program indult egységes harckocsitípusok kifejlesztésére. Az egyik ilyen az USA–NSZK által létrehozott MBT-program (Main Battle Tank-program), amely felbomlott az egységes kísérleti alvázak megalkotása után. A kudarcba fulladt fejlesztések továbbviteleként jöttek létre a német Leopard 2 és az amerikai M1 Abrams harckocsik. A hetvenes évektől kezdve a harckocsikat fejlett elektronikai rendszerekkel kezdték felszerelni, úgymint az elektronikus tűzvezető rendszer, lézertávmérők, a különböző spektrumban működő éjszakai irányzékok és elektronikus helymeghatározó berendezések. A tűzvezető rendszer egy igen összetett működésű rendszer: a tűzvezető számítógép a lézertávmérők segítségével leméri a céltávolságot, a szélerősséget, a beépített hőmérők révén a hőmérsékletet és egyéb tényezők hatásait, ezekből lőelemet képez, ha a jármű menetből irányoz, stabilizálja a löveget, előretartást számol és mozgás közben is önműködően célra tart. A tűzmegnyitás minden esetben a személyzet dolga. A hidegháború követelményeinek megfelelően az összes korszerű harckocsit ellátták a tömegpusztító fegyverek elleni védőrendszerekkel (atom–biológiai–vegyi hatások elleni ún. ABV-védelem), valamint a személyzetet az erős páncélzaton kívül egyéb kiegészítő védőfelszerelések is védhetik. A nyugati és szovjet harckocsitechnika összecsapásának fő színtere a második világháború után létrejött Izrael és az őt körbevevő arab államok közti folyamatos háborúskodás, az arab–izraeli háborúk. Az 1948–49-ben vívott első, függetlenségi háború során az izraeliek mindössze egy páncélosdandárral rendelkeztek, néhány francia Hotchkiss könnyű harckocsival, két Cromwellel és egy a britek által otthagyott Sherman harckocsival. Az 1960-as években sikerült brit Centurionöket és amerikai M48A2 Pattonöket vásárolniuk. Az arab államok nagyarányú szovjet fegyverszállítmányokat kaptak a zsidó állam elleni harchoz, de a sokszor felkészületlen arab kezelőszemélyzet nem tudta kihasználni a harckocsik nyújtotta előnyöket. Izrael minden támadást vissza tudott verni és offenzívákban területeket is szerzett, a világháborús német Panzerwaffe után az izraeli páncéloserők lettek a legsikeresebb harckocsizók a világon. Az 1967-es hatnapos háború után döntés született egy saját fejlesztésű – a sikeres Centurionön alapuló – nehéz harckocsi, a Merkava kifejlesztésére. A Merkava harckocsi tervezésének főbb követelményei között a személyzet túlélésének maximalizálása és páncélzatának gyors harctéri javítása szerepelt. A harckocsi kialakítása is különleges, az erőátviteli rendszer és a motor előre került, ami többletvédelmet nyújt a személyzet számára frontális találat esetén, a páncélzat „hagyományos” hengerelt acél és a Chobham-páncél kombinálása, a modulrendszerű elemek cserélhetőek illetve bővíthetőek. A harckocsi belső tere is átalakítható, a jármű küzdőterének hátsó részében lehetőség van további 9 fő szállítására, így orvosi-mentő, műszaki-mentő és lövészpáncélos feladatokra is alkalmassá tehető. A Merkava különlegesen alacsony homlokprofilt mutat, tornya ék/lencse alakú, jó ballisztikai tulajdonságokkal rendelkezik és láncszemekből álló hátsó toronykötényezettel is ellátták. Fegyverzetét az arab-izraeli háborúk során szerzett tapasztalatok alapján alakították ki. A NATO szabványosított 105 mm-es, majd később 120 mm-es simacsövű ágyúja mellett egy 60 mm-es aknavetőt és bevetési profiltól függően 3, esetenként 4 géppuskát is felszerelnek a járművekre. A harckocsik létjogosultságáról szóló viták egyik sarokpontjának tekinthető az 1979-1988-as afganisztáni szovjet beavatkozás, mivel a tálib ellenállóknak a harckocsik árának töredékért beszerezhető kézi páncéltörő fegyverekkel számos harcjárművet sikerült megsemmisíteniük. 1978-ban a Taraki-kormányzat bukásával elkezdődött a szovjet fegyveres erők közel tíz évig tartó, nagy számú áldozatot követelő megszállása. A szovjet hadsereg nagy arányban vonultatott fel harckocsikat és páncélozott harcjárműveket. Az afgán gerillák sok problémát okoztak a szovjet csapatoknak, telepített aknamezők, valamint aknacsapdák alkalmazásával, emellett számos házi-készítésű csapdát is készítettek tüzérségi lövedékek és egyéb robbanóanyagok felhasználásával, amiket a gyakran használt útvonalalakra telepítve robbantották fel az arra közlekedő harcjárműveket vagy ölték meg a jármű fedélzetén közlekedő személyzetet. Az afganisztáni háború területi feltételei sem kedveztek a harckocsik alkalmazásának, a szovjet katonák nagy többsége nem volt kiképezve a 3000–4000 méter magas hegyi körzetekben vívandó harcra, így a lövészcsapatok hathatós támogatását nem élvező harckocsik is sebezhetőbbekké váltak. ### Az öbölháború és utóhatásai A Szovjetunió összeomlását követő időszak eddigi legnagyobb fegyveres konfliktusaiban a legelső az 1991. január 16-án kirobbant öbölháború, amely a NATO fennállásának legelső fegyveres beavatkozása volt. A Kuvait felszabadításáért indított, ENSZ BT által jóváhagyott koalíciós hadműveletekben nagyarányú harckocsi-összevonások történtek, több nyugati harckocsitípust ekkor vetettek be először „éles” harccselekményekben (M1 Abrams, Challenger 1). Utóhatásaiként is értelmezhető az iraki háborúnak vagy második öbölháborúnak nevezett konfliktus, Irak 2003 óta tartó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a NATO és nemzetközi erők általi megszállása és az Új Iraki Hadsereg felépítése. A háborúk főbb harckocsitípusai az iraki oldalon szovjet T–54/T–55, T–59/T–69, T–62 és T–72 harckocsik voltak, melyek közül a legfejlettebb T–72M1 egyidős (1982) az amerikai M1 (1979) és a német Leopard 2A1 (1982) harckocsikkal. A koalíciós haderő a legmodernebb harckocsijai mellett a régebbi típusokat (AMX–30, M60A3, Chieftain) is sikerrel vetette be az iraki páncélos erőkkel szemben. A harckocsi-harckocsi harcok tapasztalatai alapján még ezen elavultabb járművek is sikeresen vették fel a harcot a T-72M ellen, különösen annak gyenge elektro-optikai felszereltsége miatt. A legkorszerűbb 105 mm-es APFSDS lőszerek ugyanis képesek átütni a T-72M1 főpáncélját. A járművek csak kis részét látták el reaktív páncélzattal, nem kaptak szegényített urán lövedékeket és az „éjjellátó képességük” is korlátozott volt. Az iraki páncéloserők vereségét ezen tényezők mellett, a T–72-es harckocsik tervezésénél és alkalmazásánál alkotott filozófia okozta. A T–72 korának egyik legerősebb főfegyverzetével ellátott, tömegtámadásra kifejlesztett harckocsija volt, ezzel szemben védettsége gyenge a fejlett páncéltörő eszközökkel szemben. Továbbá szűk küzdőtere miatt ergonómiailag nem megfelelő, rossz és baleset-, valamint robbanásveszélyes lőszer-elrendezése miatt pedig közvetlen találat esetén rendre felrobbant. Így a T–72-est harcképtelenné tévő találatokat általában nem élte túl a személyzet, míg a találatot kapott nyugati harckocsik többsége javítható maradt. 14 M1A1 semmisült meg a harcokban, ebből 3 RPG-7 miatt, 5 löveg találat (ebből egy BMP-1 és egy T-72M1 azonosítható, mind február 26-án), 4 baráti tűz miatt, míg számos taposóakna és tüzérségi találat miatt megsérült járművet szándékosan lőttek szét, 9 került végleges veszteséglistára, a többi helyrehozható maradt. Ugyanakkor a járművek megbízhatósága rendkívül alacsony volt, átlagosan 200 mérföld alatt maradt a két hiba között megtett táv járművenként. Az Abrams, M60A3 és Challenger 1 harckocsik nagy előnyeinek egyike fejlett tűzvezető rendszereik megléte, melyek segítségével az iraki lövegek hatásos lőtávolságán kívül is tudták támadni az ellenséges erőket. Továbbá maradékfény-erősítéses és hőképalkotó eszközökkel kiegészített célzórendszereikkel képessé váltak éjszaka és rossz látási viszonyok között is leküzdeni az ellenséges célokat. 2003 után a Közel-keleti konfliktusokban főleg a kézi páncéltörő eszközök (RPG-7, Konkurs, Kornet) és IED bombák okoztak jelentős veszteségeket a harckocsizó csapatokban. Irakban 553 M1A1 és M1A2 harckocsi sérült meg olyannyira, hogy vissza kellett szállítani gyári nagyjavításra, vagy selejtezésre. Legalább 17 teljesen megsemmisült és 80 javíthatatlan állapotba került. Jellemzően az igen gyúlékony JP-8 üzemanyag okozta tüzek és nem a lőszerkészlet kigyulladása vezetett a járművek pusztulásához. Szíriában és Jemenben Milan, Kornet és TOW rakéták is pusztítottak el M1 harckocsikat, jelezve, hogy a jármű védettségének vannak hiányosságai. ## A harckocsik kialakítása A harckocsitervezők álma egy olyan harcjármű létrehozása, mely egyesíti a hármas alapelvet: a jó páncélvédettséget, a tűzerőt és a nagy mozgékonyságot. A harckocsik megtervezése egy kompromisszumokkal járó folyamat, melyet a meghatározott feladat végrehajtásának követelményei, a fejlesztők technológiai felkészültsége és anyagi lehetőségeik határoznak meg. A harckocsik nagy szilárdságú erős fémből készült testtel rendelkeznek, ez legtöbbször acél- illetve alumínium ötvözet, modern kompozit páncélzatoknál műanyagok, kerámiák és nehézfémbetétek (ólom, urán stb.) is lehetnek. A harctéri érintkezés szabályainak megfelelően a harckocsikat erős fegyverzettel látják el, hogy képesek legyenek az ellenséges páncélosok harcképtelenné tételére, elpusztítására. A harckocsikat nagy teljesítményű motor hajtja és a lánctalpas futómű jó terepjáró képességet biztosít számukra. A harckocsik mérete nem növelhető a vasúti űrszelvénynél nagyobbra, össztömegük pedig nem haladhatja meg a 60–70 tonnát. Átlagosan a harckocsi tömegének 50–58% jut a páncélzatra, ennyiből kell a védelmet megvalósítani. A védelem növelése a páncélzat egyszerű vastagságnövelésével nem megoldható, ezért jelentek meg a rétegelt, „szendvics”-lemezek (egységnyi tömeg mellett nagyobb ellenállással rendelkeznek a homogén anyagokhoz képest, illetve egységnyi ellenállás mellett kisebb a tömegük). ### Páncéltest A páncéltest és a lövegtorony kialakítását az alkalmazott gyártástechnológiai eljárások alapján szokás megkülönböztetni. Kezdetben a hengerelt acéllemezeket szegecseléssel kapcsolták össze. Később az íveltebb részek kialakítására idomokra hengerelt lemezeket alkalmaztak és a szegecselést felváltotta a hegesztés. A bonyolultabb felületű ívelt elemeket rendszerint egy, vagy több darabból öntötték (pl. a Sherman hajtóműházát). A több darabból álló elemeket rendszerint csavarozták, vagy összehegesztették. Természetesen az elemekből készülő testek esetében a legnagyobb kötésszilárdságot hegesztéssel lehet elérni, az öntési eljárás viszont monolitikus elemek létrehozását teszi lehetővé (előnye a kedvező gyártássebesség, hátránya az egyes sorozatok adott helyen mért falvastagság-változásának nagy szórása). Fémöntési kultúrák magas fokát a szovjet és amerikai harckocsikon figyelhetjük meg (pl. T–34 és M4 Sherman). A különböző harckocsifejlesztő országok ipari felkészültsége nagyban befolyásolta ezen technológiák alkalmazását. A németek például már a PzKpfw I típusokon is alkalmazták a hengerelt lemezekből hegesztéssel összeállított alvázat, a britek pedig még a Cromwell-eken is alkalmaztak szegecseléses technikát. A páncéltestek másik osztályozási módszere az orr-rész kialakításának módja. Ezek szerint lehetnek függőleges páncélzatú, hajó, illetve ék alakú páncéltestek. A függőleges páncélzatot széles körben alkalmazták a második világháború középső időszakáig, de manapság már nem használják, mert nagy felületet mutat a harckocsiból és gyenge a lövedékálló képessége. A hajóorr-forma megdöntött páncéllemezekből áll, mely növeli becsapódási szöget, csökkentve a lövedék beékelődésének valószínűségét. Ez a gyártási forma bonyolult, főleg rétegelt páncélzatnál. A nagy dőlésszögű lemezekből kialakított ékforma növeli a lövedék lepattanásának esélyét a páncéltestről, gyártása egyszerűbb, főleg rétegelt páncélzat esetén. Ezt a páncél formát öntött és hegesztett harckocsitesteken is alkalmazzák. A harckocsitestben foglal helyet a járművezető és régebbi típusokban a rádiós is. Utóbbi kezelte a homlokpáncélra szerelt védőgéppuskát. Ennek megszüntetése után rendszerint a legénység 5 főről 4 főre csökkent. ### Lövegtorony Már a fejlődés korai szakaszában alapvető harckocsielem lett a lövegtorony, ami a főfegyverzet és kezelőszemélyzetének egy egységbe foglalását és védelmét is ellátja. Harckocsi („tank”) esetében mindig körbeforgatható, ellenkező esetben rohamlövegről beszélünk (utóbbit a benne alkalmazott lövegtípus szerint tovább osztályozzák). A tornyok formájuk szerint lehetnek hengeres, csonka-kúpos, lencse (vagy kupola) alakúak, vagy hátrafelé megnyújtottak. A hengeres vagy csonka-kúpos kialakítás igen népszerű volt egészen a második világháborúig, hengerelt lemezekből hegesztéssel, vagy szegecseléssel állították össze. Előnye a viszonylag nagy méretű küzdőtér, hátránya pedig a nagy célfelületet nyújtó páncéllapok voltak. A lencse alakú tornyokat öntötték, gyakorlatilag a ISZ–3 után fejlesztett szovjet harckocsikon kívül máshol nem alkalmazták. Előnyük a kis célfelület és a kedvező ballisztikus tulajdonságok, hátrányuk viszont a szűkös küzdőtér. A szintén öntött, de hátrafelé megnyújtott torony nagy súlyponti stabilitást biztosított a harckocsinak. Létrehozásának célja, hogy a járműtestben tárolt lőszerek egy részét a megnyújtott hátsó részbe málházzák, ezzel egyrészt nőtt a test belterének hasznos területe egyéb (elektronikai) eszközök számára, másrészt növelhető volt az ágyú tűzgyorsasága is, harmadrészt a test oldalról érkező találat esetén kevésbé volt robbanásveszélyes, mint szovjet társai. Ezt a formát alkalmazták többek között az amerikai M48 és M60 Patton harckocsikon is. Ennek a megnyújtott toronynak a létjogosultságát a gyakorlat igazolta, hiszen a réteges páncéllal rendelkező összes harckocsitorony ezen elvek alapján szerkesztődik. A tornyot általában a harckocsi hossztengelyében, a motortér előtt, de nem ritka, mikor a hossztengelytől kissé jobbra, vagy balra elhúzva helyezik el.A toronyban kap helyet a harckocsi főfegyverzete (harckocsiágyú) és az azt kezelő személyzet. A harckocsik többségében itt helyezték el a kocsiparancsnokot, a fegyverirányzót (rövidebben irányzót) és a töltőkezelőt, automata töltőberendezéssel rendelkező típusokban (rendszerint a szovjet/orosz típusok) a töltőkezelőre nincs szükség (3, ill. 2 fő). A toronyban és a tornyon helyezik el a célzáshoz szükséges eszközöket és az azt segítő kiegészítő berendezéseket. Úgymint az irányzótávcsöveket, a távolságmérőket, a tűzvezető és megfigyelő berendezéseket, az éjszakai, ill. rossz látási viszonyokat javító eszközöket és a ködgránát vetőket. Elnyújtott, hosszú tornyokban hátul a löveghez javadalmazott lőszerkészlet egy részét is elhelyezik (a különböző típusú lőszereket ált. a bevetési profilnak megfelelően válogatják össze itt), illetve a parancsnok teljes munkatere is itt található, rendszerint a parancsnoki kupola alatt. A toronnyal vele egybeszerelt padlólemez is tartozik, amely a torony forgatása során együtt mozog vele. A torony kezelőszemélyzete így képes a leghatékonyabban elvégezni feladatát a jármű helyzetétől teljesen függetlenül (esetenként a parancsnoki munkahely a kupolával forgatható a toronytól függetlenül is). A modern harckocsik tornyába fejlett számítógépes és híradóeszközök teljes sorát építik be, ezzel válik a harckocsi komplex fegyverrendszerré. Egyes kísérleti harckocsikban (pl. az amerikai RDT/LT és RDF/LF járművek Sheridan bázison, illetve az orosz T-14 Armata) a jármű teljes személyzete (2–3 fő) a testben foglal helyet és a torony távvezérléssel működtethető. Ezen fejlesztés célja a lehető legkisebb célfelületű és tömegű torony és a legalacsonyabb alváz kialakítása, ami nagyfokú automatizáltságot igényel (pl. az önműködő töltőberendezés). Ezen harckocsik a légi-mozgékonyságú csapatok számára ideális és nagy harcértékű eszközök lesznek, bár a fejlesztések az 1980-as évek elejétől csak a kísérleti példányok elkészítéséig jutottak, megrendeléseket nem kötöttek rájuk. ### Fegyverzet A harckocsik komplex fegyverrendszerek, a harctéri követelményeknek megfelelően, fegyverzetük az idők során folyamatosan változott. Fő fegyverzetük a harckocsiágyú, ez főként az ellenséges harckocsik pusztítására szolgál. A harckocsiágyúk folyamatos fejlődésen mentek keresztül, ez főként az űrméretet, a cső hosszát és az ágyú teljesítményét érintették. A változó harctéri követelményeknek megfelelően, a páncélos fegyverzetének képesnek kell lennie, különféle célok lekötésére és megsemmisítésére. - Harkocsifegyverzet - Alapfegyverzet: - Csöves (harckocsiágyú, egy részükből rakéta is indítható!) - Rakéta - Kombinált - Segédfegyverzet: - Párhuzamosított géppuskák - Légvédelmi géppuskák - Géppisztolyok, gránátok - Jelzőrakéta-pisztoly - Kiegészítő fegyverzet: - Irányítható reaktív páncéltörő lövedékek - Lángszórók - Ködgránátvetők - Belövő géppuskák - Homlokgéppuska #### Alapfegyverzet - Löveg: A huszadik század hadtörténetének meghatározó eleme a tüzérségi eszközök páncélozott harcjárműveken való alkalmazása volt. A harckocsiágyú (mint lövegfajta) a legáltalánosabban használt harckocsifegyver. A fejlődéstörténetben megtalálhatóak olyan korai járművek, melyeknél a páncélos oldalán elhelyezett lövegerkélybe (lásd. Mark I harckocsi) szerelték, de épültek olyanok is, amelyekben a homlokpáncélzatába, vagy a test tetejében (a svéd Stridsvagn 103) helyezték el ezeket. Mégis a legnagyobb harcászati értéke a körbeforgatható toronyba beépített harckocsiágyúnak van és éppen ezért a hivatalos nemzetközi és magyar definíció szerint csak ezt lehet harckocsinak nevezni. A legtöbb harckocsiágyú huzagolt csővel készült, de az 1950-es évektől, kezdetben a volt szovjet, később pedig több nyugati harckocsiban is sima csővel szerelték. Ennek oka abban áll, hogy erre az időre vált általánosan alkalmazottá az üreges töltetű, ún. kumulatív töltetű páncéltörő gránát (röviden kumulatív gránát), amely legnagyobb hatásfokát (átégetett lemezvastagságát) forgás nélküli becsapódás esetén éri el. Ehhez minden esetben stabilizáló szárnyakat szerelnek a lövedék végére, melyek a lövedék forgásmentességét biztosítják és ezzel a kumulatív sugár robbantás közbeni szétszóródását gátolva nő a robbanás hatóereje. A kumulatív hatás elvét az első világháborúban fedezték fel (Munroe hatás), de a gyakorlatban nem sikerült a rombolóerőt kellő mértékűre növelni. A matematikai modellt először Misnay József és Hubert Schardin írta le (Misnay–Schardin hatás). Átütő sikereket a két háború között értek el, ettől függetlenül a második világháborúban alig, ténylegesen csak az azt követő időkben került széles körben alkalmazott lövedékké. A harckocsiágyúkat a második világháborúban kezdték ellátni a pörgettyű elvén működő hidraulikus lövegstabilizátorokkal, amelyek a menetből történő tűzmegnyitás találati valószínűségét növelik. A terepen végzett mozgás közben ugyanis a talaj egyenetlenségei és a gyakori – esetleg hirtelen – irányváltoztatások miatt az irányzó képtelen lenne a fegyvert a tüzelésig a célon tartani. Kezdetben csak a függőleges síkban alkalmazták a stabilizálást, később a lövegtorony forgatását is ellátták a rendszerrel. Ezek a giroszkóp szabadsági fokai szerint lehetnek két és három szabadsági fokúak. Kezdetben csak a 3 szabadsági fokú pörgettyűket alkalmazták a szögeltérés mérésére (vízszintes és függőleges síkban egyet-egyet), de a helyzetszabályozás finomsága érdekében szögsebesség-adóként 2 szabadsági fokú pörgettyűt is felszereltek (szintén 1-1 síkonként). A stabilizátor természetesen nem a célon tartja a fegyvert, csak a térbeni abszolút helyzetet tartja nagy pontossággal a páncéltest véletlenszerű mozgása ellenére. Álló harckocsi esetén még a föld forgásának hatását is kiküszöbölik. A harckocsiágyúk, annak ellenére, hogy nem erre tervezték őket, képessé tehetők közvetett irányzással végrehajtott tüzelésre is, a támogató tüzérség pótlására. Nagy emelkedési szöggel ugyan nem tudnak tüzelni, de lőtávolságuk nagy, és terepen a páncéltest állásszögének állításával akár a felső szögcsoportban is működhet. Saját irányzóeszközeit ekkor természetesen nem használhatja, de szükséghelyzetre a T-55 harckocsi csőfarán is elhelyeztek egy szintezős negyedlő nevű műszert, amellyel a cső állásszöge meghatározható. A nagy űrmérethosszú harckocsiágyúk egyes német típusait (pl. KwK 43) több részre bontották, hogy a harctéren könnyebben lehessen cserélni, de ezt az eljárást később sehol nem alkalmazták. - Rakéta: A harckocsi által alkalmazható rakétafegyverek két nagyobb csoportba különíthetőek el: a páncélzatra telepített rakétavető rendszerek és a harckocsi főfegyveréből indítható rakéták (kombinált fegyverzet). - Kombinált: kombinált fegyverzetű harckocsik fő fegyverzete gránátok illetve rakéták kilövésére is egyaránt alkalmas, ilyen például a 152 mm-es löveggel felszerelt, amerikai M551 Sheridan könnyű felderítő harckocsi, melyet a légideszant-műveletek támogatására fejlesztettek ki. A legtöbb korszerű harckocsi alkalmaz csőből indítható légvédelmi rakétákat, melyek főként föld-levegő kategóriájúak. #### Harckocsilőszerek A harckocsik megsemmisítésének elsődleges módszere olyan lövedékek kifejlesztése volt, melyek elég nagy tömegűek és keménységűek az ellenség homogén páncélzatának átütésére (kinetikai energiával romboló lövedékek). Ez a tendencia a második világháborúban érte el csúcspontját, amikor a fejlődés iránya egyre nehezebb páncélzatú harckocsik és nagyobb űrméretű lövegek kifejlesztése felé mutatott. A háború során egymást váltották 37 és 47 mm-es, 50-es, 75-ös, majd 1944-re a 88 illetve 122 mm-es ágyúk. Akkoriban a harckocsik páncélzata és a gránátok döntően nagy keménységű acélból készültek. A lövedékek felépítése a tábori tüzérség által használtaktól csak kevéssé különbözött: kemény orr-rész a páncélzat átütésére és robbanótöltet. A harckocsik által használt lőszerfajták leggyakrabban egyesített típusúak, tehát a lövedék, a hajítótöltet (lőpor) és a csappantyúval felszerelt hüvely egy egységet alkot. Az elhasznált hüvelyek küzdőtérben való elhelyezése illetve eltávolítása mindig gondot okozott a harckocsi személyzetének. Erre legtöbbször egy málházó/lőszerürítő ajtót használnak a harckocsi egyes részén, ahol egyszerűen kidobják az ellőtt hüvelyeket. Ezt a problémát sok korszerű harckocsin elégő hüvelyű lőszerekkel oldották meg, ebben az esetben a hüvely – vagy annak nagyobbik része – a tűz kiváltásakor megsemmisül, ezért a későbbiekben nem kell vele foglalkozni. Más (szovjet) megoldás szerint a hüvelybe szerelt lőpor és a lövedék csak a töltényűrben válik lőszerré, egyébként külön tárolják a kocsiban. Ennek előnye a rövid hüvely, ami az önműködő töltőgép hüvelykivetését gyorsítja, hátránya viszont a bonyolultabb mechanikus megoldás. A második világháborút követő fejlesztések fő célja a gránátok méreteinek csökkentése, a nagy sebesség és testsűrűség megtartása mellett. A harckocsi–harckocsi elleni harc jelenlegi leghatásosabb eszköze a Rheinmetall 120 mm-es ágyúból kilőhető űrméret alatti szárnystabilizált páncéltörő gránát (APFSDS, azaz Armor Piecering, Fin Stabilized Discardnig Sabot). A lövedék hosszú, vékony, kemény, fém nyílvesszőre hasonlít, anyaga nagy sűrűségű volfrám vagy az erőművi hulladékból újrahasznosított szegényített urán. - Mozgási energiát hasznosító páncéltörő lövedékek - Páncéltörő lövedékek, gránátok: magas mozgási energiát felhasználó lövedékek, kemény fém maggal és legtöbbször puha fémorrheggyel, a páncél átütésének megkönnyítésére, - Űrméret alatti lövedékek: az űrméret alatti lövedékeknél páncélátütő rész kisebb mint a löveg űrmérete, a lövedék átütőerejének függvénye a nagy kezdősebesség és a találati szög. Kis becsapódási szögnél az átütő képesség jelentősen csökken, egy határszög alatt a lövedék gurulatot kaphat. - Leválóköpenyes űrméret alatti lövedék (APDS), - Acélbetétes űrméret alatti lövedék, - Szárnystabilizált űrméret alatti lövedék (APFSDS), - Kémiai energiát hasznosító páncéltörő lövedékek - Repeszromboló gránát - Hagyományos repeszromboló robbanólövedék (HE), - Nagy robbanóerejű rogyókúpos gránát (HESH), robbanás előtt szétterül a páncéllemezen és a robbanás erejével fémdarabokat robbant le a lemez belső felületéről, ahelyett hogy átütné azt, - Kumulatív gránát: a robbanótöltet formája a robbanást egy vékony, olvadt, fémnyalábbá koncentrálja, ami megnöveli a páncélzat-átütő képességét. #### Segéd- és kiegészítő fegyverzet - Segédfegyverzet: A harckocsik többségére a lövegen kívül másodlagos fegyverzetet is felszerelnek, hogy megnöveljék a jármű túlélési esélyeit a gyalogsági és a levegőből érkező támadásokkal szemben. Ennek céljából sokszor rögzítettek géppuskát a jármű homlokpáncélzatába, a toronytetőre, illetve a főfegyverrel párhuzamosítva. A torony tetejére szerelt géppuskát gyakran látják el kupolával vagy pajzzsal, illetve léteznek a torony belsejéből távirányítással használható változatok is. Egyes harckocsikat a szokványos 7,62 mm-es/12,7 mm-es géppuskákon kívül, erősebb 20 mm-es gépágyúval is felszerelnek (mint a francia AMX–30 és AMX–40), hogy a nem vagy gyengén páncélozott harcjárművek szélesebb skáláját tudják pusztítani. A harckocsik többségében elhelyeznek a személyzet számára egyéni lőfegyvereket és kézigránátokat is. Ezeket a kézifegyverek a harckocsi szűkös belső terének megfelelően kisméretűek, illetve a gépfegyvereket (géppisztoly, gépkarabély) legtöbbször behajtható válltámasszal látják el. - Kiegészítő fegyverzet: A másodlagos fegyverek felhasználásának jó példája az izraeli Merkava harckocsi, melyet egy 60 mm-es aknavetővel is felszereltek, hogy az értékesebb 120 mm-es gránátokat főként ne élőerő ellen alkalmazzák. A lézeres célzóberendezések megjelenése előtt a löveggel párhuzamosítva egy könnyű géppuskát is felszereltek, a puska és az ágyú lövedékének röppályája közel egyező volt, hogy a puskát a cél belövésére lehessen használni. Néhány harckocsit (Pl a szovjet T-54) elláttak a páncéltestbe mereven beépített homlokgéppuskával is, amit csak a vezető működtethetett a botkormányba épített elsütőgombbal, mivel célzásra csak a páncéltest elfordításával volt lehetőség. Csak a közelharcban vehették hasznát, és az alkalmazás nagyon megnehezítette a kezelőszemélyzet többi tagjának tevékenységét (hirtelen irányváltoztatások), így nem terjedt el. Egyes harckocsikba a beásott illetve rejtőzködő gyalogság elleni harc eszközeként került lángszóró, ami a harckocsi közelharc-fegyverei közül az egyik leghatásosabb eszköz az élőerő pusztítására. A ködgránátvetők nem támadó, hanem taktikai védőfegyverek, melyek a harckocsi álcázását segítik elő álcázófüst létrehozásával. Ezek a füstök rendszerint hexaklór-etán (HC) alapúak, melyek összetételük révén nem engedik át a lézersugarak többségét, ezzel gátolva meg, hogy egyrészt az ellenséges harckocsi beirányozza, másrészt az indított irányított fegyvert rövid ideig (míg az át nem hatol a füstön) „megvakítsa”. ### Védelem A harckocsik védettségének függvénye két alapvető tényező kombinációja: a mozgékonyságé és a páncélzaté. A harckocsi védelme sokféleképpen növelhető: a testre szerelt pótpáncéllapokkal, préselt műanyag, kerámia, alumínium páncélzattal, reaktív páncélzattal, a járműméret csökkentésével, alacsony profilú toronnyal és álcázással. A páncélzat és a védelmi rendszerek fejlődése értelemszerűen követi az egyre nagyobb hatékonyságú páncéltörő eszközök fejlődését is, mindemellett a kor harckocsijainak meg kell védenie a személyzetet a nukleáris, biológiai és vegyi fegyverek káros hatásai ellen is. Erre rendszerint túlnyomást hoznak létre a küzdőtérben és a beáramoltatott levegőt speciális szűrőkön keresztül megszűrik (hatásfoka és élettartama a szűrők állapotától függ). #### Páncélzat A harckocsik páncélzatát az 1970-es évekig hagyományosan öntött vagy hengerelt, nagy szakítószilárdságú acélból készítették. A páncélozottság mértéke és elhelyezése a harckocsitesten arra utal, hogy a tervezés során hogyan ítélték meg a találati kockázatokat. A páncél vastagsága a homlokpáncélzatokon (test és torony) a legvastagabb. A különleges kihívások, amit a különlegesen kialakított aknák és páncéltörő lövedékek jelentettek, a homlok- és a tetőpáncélzat rohamos növekedését vonták maguk után, ami a későbbi bonyolult moduláris, rétegelt/kompozit, passzív illetve aktív/reaktív páncélzatok kialakulásához vezettek. A páncélzat méretének növelése a megengedhető legnagyobb össztömeg elérése miatt nem megoldható, így a nagyerejű páncéltörő fegyverek megjelenésével párhuzamosan kifejlesztésre került egy, két vagy három rétegű kazamatás („szendvics”) páncélzat, amiben a rétegeket légrés választja el egymástól. #### Passzív harckocsivédelem A harckocsi sérülékenyebb részeit utólagosan felszerelt páncéllemezekkel, perforált lemezekkel, modernebb harckocsikon vastag gumilapokkal vagy láncsorokkal védik. Ezek az úgynevezett kötényezések, melyek a kumulatív gránát „elműködtetését”, azaz gyújtószerkezetének idő előtti beindítását szolgálják. Az így beindított gránát kumulatív sugarának energiája jelentősen lecsökken a főpáncélra érve. Ezt a megoldást széleskörűen alkalmazták a második világháborúban, főként a német és velük szövetséges harckocsicsapatok (pl. magyar). Ezen passzív védelmi rendszerek ellen a tandem robbanófejes kumulatív gránátok nagy hatékonysággal képesek áttörni: az első robbanófej a kötényezésen/pótpáncélon robban, majd az így keletkezett résen behatoló második pedig a főpáncélon fejti ki hatását. A második világháború során 1942-től német részről alkalmazásra került az ún. zimmerit. Ez egy cementből, mészből, fűrészporból stb. összekevert szürkés színű kenhető anyag, amelyet a függőleges és ferde páncéllemezekre kentek kb. 4–5 cm vastagságban. A felhordást követően fogazott profilokkal mintákat húztak a felületbe, majd a megszilárdulást követően a jármű színeire festették (fújták). A zimmerit célja az ellenséges mágneses tapadóaknák hatástalanítása oly módon, hogy a bekent felületre szerelt aknákkal együtt leválva a felületről, az akna leessen a földre, továbbá valamelyest növelte a páncéltörő lövedékek gurulatra való hajlamát is. Alkalmazását 1944 tavaszától megtiltották, ugyanis tűzveszélyessége miatt sok német harcjármű vált a lángok martalékává. #### Reaktív harckocsivédelem A harckocsiknak további védelmet nyújthatnak a robbanó reaktív páncélzatok (Explosive Reactive Armour, ERA), amelyek a harckocsi külső páncélzatára szerelhető robbanóanyaggal töltött, rendszerint téglatestekből álló védelmi rendszer, amely a rájuk nyomást gyakorló lövedékre berobbannak és fém burkolóházuk geometriai kialakításánál fogva a lövedék érkezési irányával ellentétes irányban működnek. Rendszerint a kumulatív gránátok ellen alkalmazható nagy hatásfokkal, „elműködtetve” azok harci részét. Ezek kis költségű rendszerek, amelyek költséghatékony megoldást kínálnak a jelenleg rendszerben álló gyalogsági és légi páncéltörő fegyverek nyújtotta fenyegetéssel szemben. Ilyenek például az izraeli Magach-okra (az M60 héber neve) szerelt Blazer-rendszerek. A legtöbb korszerű harckocsi védelméről reaktív védelem gondoskodik. A "nyugati" harckocsik az 1970-es években a Brit Hadsereg által kifejlesztett nemrobbanó-rekatív (NERA) kompozit páncélzatot a Burlinghton-rendszer és annak fejlesztett változatát a Dorchestert alkalmazzák, amelyet tévesen Chobham néven szoktak említeni a sajtóban. Ez olyan üreges páncél, melyben az üreget jellemzően 4-6 speciális ragasztási technikával és préseléssel összeállított szendvics rétegeiből álló szerkezet tölt ki. Az acél rétegek közé elasztomereket (eleinte nyers gumit) préseltek, amely találat esetén hasonlóan pusztítja a kumulatív sugarakat, mint a robbanó reaktív páncélzat, azonban robbanás helyett a gumi elpárolgásából képződő nyomás működteti, a kumulatív sugarak hatásfoka akár 90%-kal is csökkenthető. Fejlesztett változatában az elasztomerek helyett olyan speciális anyagokat használnak, amelyek ugyan hő hatására robbanóanyagként működnek, de a robbanás nem terjed tovább, azaz önszabályozó robbanó reaktív páncélzatként viselkednek (Self-Limiting Explosive Reactive Armour, SLERA). Léteznek még egyéb változatai is (Non-Energetic Reactive Armour, NERA), nem robbanó reaktív páncélzat (Non-explosive Reactive Armour, NxRA) és elektronikus reaktív páncélzat is. NERA páncélzatot használó harckocsik: Leopard 2, M1, Leclerc, Merkava III és IV, Type10, C1 Ariete, T-72B, T-90 feltételezhetőleg: T-14. A szovjet harckocsik reaktív védelemmel való ellátása a T-55 és T-62 harckocsik modernizációja során történt meg először. Ez a BDD páncél elasztomerbe illesztett acéllemezekből állt, működésének lényege, hogy a rugalmasan elmozduló fémlapok több energiát nyeltek el, mint a merev páncélok. #### Aktív harckocsivédelem Az aktív harckocsivédelem célja az ellenséges fegyverrendszerek célzásának és célbajutatásának megnehezítése illetve semlegesítése volt. A kor követelményeinek megfelelően az aktív védelmi rendszerek a levegőből illetve a földi egységek által indított vezetékes páncéltörő rakétafegyverek elleni védelem lett. Az aktív védelem legrégibb és legegyszerűbb fajtái a ködgránátvetők és a harckocsi kipufogógázához adott ködképző anyagok (rendszerint üzemanyag) voltak. Ezen eszközök új generációját az infravörös tartományú és lézerbesugárzás-érzékelő rendszerek képezik, melyek aeroszol felhőt képeznek, ami megzavarja az ellenség lézeres, optikai és elektronoptikai célzórendszereinek sikeres használatát. Emellett léteznek infravörös és lézeres zavaróberendezések, amelyek képesek az infravörös illetve lézeres rávezetésű rakéták megtévesztésére, valamint keresőfejeiket nagy energiájú sugárral tönkre tenni. Az egyik zavaróberendezésre példa az orosz Sthora-1, ami két infralámpából áll. Ha a fedélzeti számítógép célkereső lézert észlel, a tornyot automatikusan a lézer forrása felé irányítja és bekapcsolja a lámpákat, így gyakorlatilag megvakítja az ellenséges számítógépet. Ezzel a felszereléssel az orosz T-90 sorozat és az orosz T-80UK van felszerelve. 1983-ban megjelentek az első harckocsira telepített aktív rakétavédelmi rendszerek is. A sort a Drozd 1030M rendszer nyitotta, elemei: két-két rakétakonténer a torony oldalán, egyenként 2-2 db 107 mm-es ellenrakétával, felette egy-egy milliméter-hullámhosszon működő radar, valamint a torony hátulján helyet kapó vezérlő egység. A radar az ellenséges támadás érzékelése után elindít egy rakétát, ami felrobbanva a rakéta előtti területet repeszfelhővel borítja be és megsemmisíti a rakétát. A Drozd rendszertől eltérően az ARENA-rendszer, a harckocsin elhelyezett kazettákból indított repeszfelhővel semlegesíti a közeledő lövedéket, a töltet felrobbantásával kör alakú repeszmezőt hoz létre, amely megakadályozza a lövedék hatását azzal, hogy vagy felrobbantja, vagy a mozgási irányát megváltoztatja a röppályán. 2003-ban mutatták be az Abu-Dzabiban rendezett IDEX 2003 (International Defence Exhibition and Conference) kiállításon. A reaktív és aktív rendszerek hátrányai közé tartozik, hogy szükségessé teszi a személyzet számára a teljesen zárt munkateret, és a töltetek működése során a támogató gyalogság, valamint a harckocsi érzékenyebb műszerei is sérüléseket szenvedhetnek. ### Mozgékonyság A tűzerő és a páncélvédettség mellett a harckocsi legfőbb tulajdonsága a mozgékonyság. Ez biztosítja túlélését a harctéren és meghatározza sebességét, terepjáró képességét és tüzelőanyag feltöltési szükségletét (hatótávolságát). A harcmezőn a harckocsi mozgékonyságát a harcászati, a harcmezőn történő mozgás közepes sebessége és a hadászati vagy stratégiai mozgékonyság, azaz egyik helyről a másikra való áttelepülés közepes sebessége határozza meg. A harckocsi mozgékonyságának két meghatározó eleme az erőforrás, azaz a motor és futómű. A fejlett erőátviteli rendszer és a rövid idejű gyorsulás növelik a harckocsi túlélőképességét. #### Meghajtás A motor üzemanyag-felhasználásának gazdaságosságától és a harckocsiban tárolható tüzelőanyag mennyiségétől függ a harckocsi hatótávolsága. A motor legfontosabb jellemzői a térfogat–teljesítmény arány, a lehető legkisebb össztömeg, jó kiegyensúlyozottság, egyenletes járás, a motorfék és a motor jó elhelyezése a motortérben az erőátvitel szempontjából. Ezek mellett meg kell felelnie a könnyű gyárthatóság, beépíthetőség és javíthatóság feltételeinek is. A motor munkafolyamatának követelményei a jó gyorsulóképesség, a minimális levegő-felhasználás, a minimális hőveszteség, és a kipufogó gáz és hőkibocsátásának csökkentése, ami csökkenti a hőképalkotó felderítő- és irányzóeszközök okozta fenyegetést. A dízelmotorral felszerelt harckocsik hatótávolsága – a kisebb tüzelőanyag fogyasztás és a dízel üzemanyag nagyobb sűrűségének következtében – nagyobb mint a hagyományos karburátoros motorral felszerelt páncélosoké. A legtöbb modern harckocsiba dugattyús dízelmotort, vagy gázturbinát építenek. Az állandó harckészültség fenntartása is különleges igényeket támaszt a harckocsimotorokkal szemben. Ilyenek a hosszú élettartam, a könnyű indíthatóság alacsony hőmérsékleten is, működőképesség különböző éghajlati viszonyok között, valamint a minimális technikai kiszolgálási igény. #### Lánctalpak A lánctalp nagyméretű moduláris elemek végtelenített összekapcsolódásából jön létre. Lehetnek osztott vagy osztatlan szerkezetűek, a tagokat csapokkal kapcsolják össze. A lánctalpak célja, hogy a futógörgők által koncentráltan átadott terheléseket megoszló, felületi terhelésként adják át a talajnak, vagyis hogy csökkentsék a talajnyomást. A lánctalpakkal felszerelt jármű nagyobb járóképességgel rendelkezik a laza, puha talajon, havon, sárban, mint gumikerekes társai. A második világháború után gyártott lánctalpas harckocsik fordulóköre jóval kisebb a gumikerekes harcjárművekénél, képesek a sarkon fordulásra is, amikor az egyik lánctalpat befékezi, míg a másik forog, vagy a helyben megfordulásra, amikor az egyik lánctalp előre, a másik pedig hátra felé forog. Emellett a lánctalpas meghajtás kevesebb helyet igényel, mint összkerékhajtásos járműveké, azonban műúton lassabb és alapvetően hangosabb is, mint a gumikerekes harcjárművek, valamint a láncszemek a talajjal érintkezve nagyobb kopásnak, illetve korróziónak vannak kitéve, mint a gumikerekek. Anyaguk rendszerint nagy keménységű (általában króm–nikkel) fémötvözet. Műúton való haladásuk megkönnyítésére – főként a nyugati lánctalpas harcjárművekhez – gumibetéteket szerelnek fel a lánctagokra. A második világháború német közepes harckocsijaira ún. Ostkette (magyarul keleti lánc) lánctalpszélesítő karmokat fejlesztettek ki, hogy hatékonyabban tudjanak haladni a hóval borított, ill. felázott szovjet utakon. A lánctalpak első valós harci alkalmazása az első világháborúban kezdődött. Ezek az amerikai gyártmányú Bullock valamint Holt traktor mezőgazdasági hernyótalpas járművek voltak, amiket a brit tüzérség a lövegek vontatására használt. A harci igényeknek megfelelően a lánctalpat 1916-ban adaptálták, az első igazi lánctalpas jármű, a „tank” létrehozásakor. A Mother harckocsi egész testén körbefutó lánctalpakkal rendelkezett, mellyel képes volt a teljes páncélzat és fegyverzet mozgatására nehéz terepen is. A lánctalpak védelmét, a legtöbb modern harckocsin további páncéllemezek felerősítésével, úgynevezett kötényezéssel is megerősítik. Ezek a páncéllemezek lehetnek rögzített vagy moduláris elemek, a második világháború során készítettek perforált kivitelben is, a súly csökkentése céljából, ellenállóképessége a kumulatív lövedékekkel szemben nem bizonyult megfelelőnek. ## Speciális harckocsik - Műszaki, mentő járművek – Számos harckocsi típust felhasználnak különböző páncélozott műszaki-mentő feladatkörű járművek kialakítására, ez gazdaságos megoldás a gyártás szempontjából. Ezeket a páncélosokat legtöbbször „megfosztják” fő fegyverzetüktől, a toronyra vagy a torony helyére rendszerint emelő szerkezetet, gémet, markolókanalat vagy műszaki eszközt építenek. A járműre rendszerint csörlőt és tolólapot is rögzítenek, a megsérült harckocsik kivontatásához a harctérről és az akadályok megszüntetéséhez. - Átjárónyitó harckocsik – Átjárónyitó harckocsikat az aknamezők gyors megtisztítására használják. A jármű elejére körbeforgó villás karokat vagy nehéz fémláncokat erősítenek, vagy nehéz aknataposó hengereket szerelnek fel, hogy felrobbantsák az aknákat, de ez kijátszható olyan gyújtószerkezettel, amely csak a második nyomásra robban fel, vagy a mentesítés várható irányába 2-4 méterre kihelyezett gyújtót használva, amely működésbe hozza ugyan az aknát, de az már az átjárónyitó eszközt semmisíti meg, így lezárva a már megtisztított sávot. Ezért ilyen esetben célszerűbb aknafordító ekét használni, ami a folyosó két oldalára fordítja ki az aknákat. Ha a harckocsi a gyalogság számára tisztítja meg a területet, sokszor olaj csíkkal jelöli meg az útvonalat. - Hídvető járművek – A harctéri akadályok áthidalására harckocsikat alakítanak ki szétnyitható hidak vagy mobil hídelemek hordozására, és az ezekből épített hídon szinte bármilyen jármű biztonsággal átkelhet bármilyen vízen vagy árkon. - Speciális fegyverzet – A harckocsikat kis mennyiségben nem szokványos fegyverzettel is felszerelhetik, speciális feladatok végrehajtására. Sok harckocsit szereltek fel lángszóróval a beásott gyalogság ellen, vagy nehéz páncéltörő, romboló lövedékek kilövésére alkalmas fegyverekkel bunkerek vagy műszaki akadályok megsemmisítésére. Páncélosok alvázát sokszor felhasználják mobil légvédelmi rendszerek, önjáró lövegek, lövészpáncélosok alapjaként. ## Személyzet Egy harckocsi maximális hatékonyságának feltétele a megfelelően kiképzett és felkészült személyzet. A hiányos kiképzés és a rutin hiánya könnyen okozhatja egy fejlettebb harckocsi pusztulását is, egy gyengébbel szemben. A harckocsik személyzete hagyományosan férfiakból áll, eltekintve néhány kivételtől, mint a második világháborús szovjet harckocsizónők vagy az izraeli női kiképzőszemélyzet, bár számuk a hadseregekben egyre növekvő tendenciákat mutatnak. A személyzet hagyományosan négy főből áll, egy-egy személy munkája felváltható a megfelelő technika alkalmazásával, mint például az automata töltőrendszer. A modern kor harckocsizói teljesen „steril”, a külvilágtól hermetikusan elzárt térben teljesítenek szolgálatot, a harci körülmények között a nap 24 órájában a harckocsi belsejében dolgoznak, alszanak, végzik szükségleteiket. A második világháborút követően mind a NATO, mind a Varsói Szerződés páncélos erői nagy hangsúlyt fektettek a személyzet kiképzésére és folyamatosan magas készültségi szinten tartására. A költséges hadgyakorlatok során elszenvedett károk, elhasznált anyagok és az amortizáció mérséklésére, előtérbe került a harckocsizók statikus kiképzése, ami tantermi-szimulátoros oktatást jelent. A páncélos iskolákban tűzkiképző szimulátorokat és torony nélküli vezető kiképző harckocsikat állítottak fel. A harckocsikba szerelt számítástechnikai eszközök fejlődésének következménye, hogy a személyzet akár a harckocsi támaszpontján is képesek a gyakorlatozásra, a rendszerek folyamatos tesztelésére, akár harci helyzet stimulálására is, úgy, hogy a hangárt sem kell elhagyniuk. ## Harckocsielhárítás A harckocsik masszivitásuk, erős fegyverzetük és nagy pusztítóerejük ellenére rendkívül sebezhetőek, az idők során a harckocsik képezte veszély elhárítására rendkívül sokrétű fegyverzet és taktika alakult ki. A harckocsi veszélyforrásai a gyalogság, a tüzérség, a légierő és a telepített fegyverek és földi védművek által gyakorolt páncélelhárító tevékenység. A harckocsielhárító tevékenység főbb területei a harckocsi mozgásának megakadályozása, fegyverzetének megbénítása és a páncélos megsemmisítése. ### Gyalogság A gyalogsági támogatás nélkül bevetett harckocsik rendkívül sebezhetővé válnak a lesből vagy városi környezetben támadó gyalogos katonákkal szemben. A páncélos leggyengébben védett részei a lánctalpak, melyek megrongálásával mozgásképtelenné válik a jármű, a motortér gyengén páncélozott része, a torony és a búvónyílások. A városi környezetben bevetett harckocsik fegyverzete legtöbbször nem megfelelő gyorsaságú a véletlenszerűen felbukkanó gyalogos egységekkel szemben, és a jármű méreteiből adódóan holttér is keletkezik, ahol már a fegyverzet nem használható. A gyalogság által használt harckocsielhárító eszközök lehetnek rögtönzött robbanó, vagy speciális harckocsielhárító fegyverek. Ilyenek a benzines gyújtópalack (Molotov-koktél), összekötözött kézigránátok, vagy tankelhárító aknák/gránátok, kézi páncéltörő gránátvetők (pl. RPG-k). ### Tüzérség A páncéltörő ágyúk olyan tüzérségi eszközök, melyeket speciálisan a páncélozott harcjárművek megsemmisítésére fejlesztettek ki. Az első világháborúban a tábori tüzérség feladata volt a harckocsielhárítás, a második világháború után ez a feladatkör a gyalogság és a páncélos egységek feladata lett, mára már nem számít tüzérségi feladatnak. A kezdeti páncéltörő ágyúk az űrméret és a cső hosszának növelésével fokozták a lövedék átütő képességét. A második világháborúban használt leghíresebb páncéltörő löveg a német 88 mm-es FlaK légvédelmi ágyú volt, de remekül bevált páncéltörő szerepkörben is, és több kiváló harckocsiágyú alapváltozata volt. A vontatott páncéltörő ágyúkat a nyugati hadseregekben viszonylag gyorsan felváltották önjáró tüzérségi eszközökkel, de a Varsói Szerződés államaiban és néhány ország haderejében sokáig rendszerben maradtak. A gyalogsági páncélozott harcjárművek elterjedésével megnőtt az igény a mobil páncéltörő rakétarendszerek fejlesztésére. ### Légierő A páncélozott harcjárművek legfőképp a levegőből érkező támadásokkal szemben sebezhetőek, hiszen a tetőpáncélzat a legvékonyabb mind közül. A harckocsikra telepített fegyverzet nem vagy csak kis mértékben alkalmas egy levegőből érkező támadás kivédésére, ezért műveleteikhez szükséges csapatlégvédelmi eszközöket is rendelni. Már a második világháború alatt előtérbe került speciális páncélvadász szerepkörben alkalmazható repülőgépek fejlesztése, ilyenek voltak a Hawker Typhoon, a Ju 87G „Kanonenvogel” vagy az II–2 Sturmovik csatarepülőgépek. A csatarepülőgépek közös jellemzői, hogy közvetlen támogató szerepkörben lépnek fel, erős fegyverzettel, ami rakéta fegyverzet vagy/és páncéltörő gépágyú és páncélzattal rendelkeznek, mely védelmet nyújt a földi tűzfegyverek tüzétől. A vietnámi háborúban a helikopterek harcászati tapasztalatai alapján fejlesztették ki a támadó helikoptereket (pl. AH–1 Cobra, és AH–64 Apache), melyek főként harckocsivadász szerepkörben kerültek volna bevetésre a hidegháború idején. A szovjet harckocsik mennyiségi fölényének ellensúlyozására az 1970-es években a támadó helikopterek mellett kifejlesztették az A–10 „Warthog” („Varacskos disznó”) szubszonikus csatarepülőgépet is, melynek fegyverzete szintén a harckocsik elleni harcra volt kifejlesztve: egy 30 mm-es GAU–8 Avenger gépágyú, nem irányított rakéták és AGM–65 Maverick-ek, szabadesésű és irányított bombák révén korunk legsikeresebb csatarepülőgépe. A szovjet vezetés válaszlépése az Szu–25 csatarepülőgép kifejlesztése volt. ### Telepített fegyverek, akadályok A harckocsik elleni lokális védekezés leghatásosabb eleme a jármű főbb haladási irányába telepített akadályok, illetve harckocsi aknák. A speciálisan páncélosok ellen felhasználható taposóaknák fejlesztése már az első világháború alatt elkezdődött, a Flachmine 17 kifejlesztésével. A klasszikus harckocsiaknák képviselője a második világháborús Tellermine 35, vagy a modern brit L9 A1 rúdakna. A harckocsi aknák lehetnek egyszerű mechanikus, szenzoros, szeizmikus vagy botló-pálcás indításúak, előre beprogramozhatók és képes időzítőgyújtó segítségével „önsterilizálásra” (azaz hatástalanítja önmagát). A modern ember nélküli harctér fegyverei közé tartozik a francia MINOS álcázott, automata páncéltörő fegyver. A harctérre telepítve, előre programozottan tüzel a célpont felbukkanásakor. A harckocsik mozgásának megnehezítésének főbb eszközei a telepített akadályok. Erre a célra masszív eszközökre van szükség. Ilyenek a beton sárkányfogak, beton kockák, acélgerendák vagy vasúti sínek betonba ágyazva (ez az ún. Rommel-kaktusz). A harckocsiakadályok további széles skáláját képezik a száraz és vizes árkok, egyéb földművek, vastag fákból álló erdők, masszív építmények. ## Kapcsolódó oldalak - Önjáró löveg - Tüzérség - Tüzérségi lövedék
476,574	Blind Myself	26,887,319	null	[ "1995-ben alakult együttesek", "2016-ban feloszlott együttesek", "Magyar metalegyüttesek" ]	A Blind Myself egy magyar hardcore/metal együttes, amely 1995-ben alakult Budapesten. Első nagylemezük 1999-ben jelent meg a 1G/Warner kiadónál. 2000-től az együttes az USA-ban, New Yorkban és környékén zenélt, miután az Ignite vendégeként egy amerikai klubturnén vettek részt. Többek között felléptek a híres CBGB klubban is. 2003-ban tértek haza véglegesen, majd a zenekart alapító Molnár Gábor gitáros kilépett a csapatból. Azután az énekes Tóth Gergely számított a folyamatos tagcseréken áteső zenekar vezetőjének. 2006-ig kizárólag angol nyelven énekeltek. Az Ancient Scream Therapy albumon hallható Sólyomszemmel volt az első próbálkozásuk magyar nyelvű dalszöveggel. A 2009-es Budapest, 7 fok, eső című ötödik nagylemezükön már az összes dal magyarul szólalt meg. 2016-ban feloszlott a zenekar, ám először 2018-ban majd 2022-ben is összeálltak egy-egy koncert erejéig. 2023-ban új albumot adtak ki Az idő dönti el címmel. A Hungarian Metal Awards (HMA) szavazáson 2005 legjobb koncertzenekarának választották az együttest. A HMA 2006-os évértékelésében az Ancient Scream Therapy című lemez a „Legjobb album” és a „Legjobb produkció” díját nyerte el. Az album Lost in Time című dalához készült animációs klip 2008-ban az amerikai MTV Headbangers Ball műsorában a szerkesztők és a nézők szerint is a legjobb 20 videóklip közé tartozott. ## Történet ### Kezdetek (1995–1998) A zenekart Molnár Gábor gitáros alapította 1994-ben Masquerade néven, majd 1995-től már Blind Myselfként dolgoztak. Az együttes 1996-ban készítette el bemutatkozó hanganyagát, a Blind Yourself című, négyszámos demót. Már ezen az első stúdiófelvételen a saját hang megtalálására törekedtek. A kvartett a Molnár Gábor gitáros által írt súlyos riffekkel, komplex váltásokkal teli zsigeri zenével és az énekes Tóth Gergely hörgéssel kevert hardcore üvöltéseivel próbált kitűnni a tömegből. 1997-ben a FreshFabrik előzenekaraként turnéztak az országban, felléptek a Sziget Fesztiválon is. Ekkorra szilárdult meg a felállás. Gáti György gitárossal ötfősre bővültek, a basszusgitáros posztján pedig Kolozsi Péter csatlakozott a csapathoz. Élőben saját számaik mellett a Korn Blind és a Slayer Raining Blood című dalát játszották. Novemberben rögzítették a második anyagukat – hat számot és egy intrót – Scheer „Max” Viktor (akkoriban a Sear Bliss gitárosa volt) irányításával a szombathelyi LMS stúdióban. A Horrified by the Sun EP-t a Crossroads Records segítségével adták ki 1998 márciusában. A kazetta EP-n a frontember Tóth Greg mellett a fő dalszerző Molnár Gábor gitáros is énekelt. A zene továbbra is egy kategorizálhatatlan, modern, extrém metal csapatot mutatott, ahol a hardcore, a nu metal, és a death/thrash metal stílusjegyei keveredtek. A címadó számra elkészítették az első videóklipjüket. Áprilistól újra a Fresh Fabrikkal turnéztak országszerte. Ekkor már a csapat tagja volt Dobai Dénes, aki a koncerteken a színpadi látványért és samplerekért felelt. Ebben az évben ismét felléptek a Szigeten. ### Heaven’t (1999–2000) 1998 végén a Warner Music Hungary alkiadójaként működő 1G Records kínált szerződést a Blind Myselfnek. A fiatal Névai Krisztián dobost a valamivel tapasztaltabb Ivánfi Dániel váltotta, míg Gáti távozásával ismét Molnár maradt az egyedüli gitáros, aki közben a Dawncore zenekarba is beszállt. 1999 nyarán vonultak stúdióba, hogy felvegyék első nagylemezüket. A munkálatok a HSB Stúdióban zajlottak Hidasi Barnabás produceri és hangmérnöki segítségével. A közel egy óra hosszúságú album végül októberben jelent meg Heaven’t címmel, a 1G/Warner gondozásában. A dalok kellően változatosak és komplexek lettek. Molnár borult témái, Tóth üvöltései és a technikás ritmusjáték mellett Dobai Dénes effektjei, közjátékai, intrói is fontos szerepet kaptak a lemez komor, világvége-hangulatának megteremtésében. Az album értékelésekor főleg a Neurosis hatásának jelenlétét emelték ki a kritikusok. A lemez egyik legjobb dalához, a Kainhoz videóklipet forgattak. A hazai tavaszi koncertek után 2000 júniusában Téglás Zoli révén az Ignite vendégeként az Egyesült Államokban léphetett fel az együttes egy 15-állomásos klubturné keretében, San Franciscótól Philadelphiáig. Kihasználva a lehetőséget, a zenekar az USA-ban, New Yorkban maradt, hogy szerencsét próbáljanak. Az első pár hónap főleg az életben maradásról szólt, munkát, lakást, pénzt kellett keresniük, zenélésre nem maradt energiájuk. Mikor az életkörülményeik valamennyire normalizálódtak, kibéreltek egy manhattani stúdiót próbateremnek, és belevetették magukat a próbákba, majd a szervezésbe, koncertezésbe, a New York-i klubéletbe. ### Product of Our Imagination (2001–2002) Először 2001 áprilisában látogattak haza Amerikából egy hónapra, amikor Budapesten és Debrecenben adtak egy-egy telt házas koncertet. Májusban már újra az Államokban voltak, és folytatták a munkát, építették a szakmai kapcsolatokat. Sikerült megállapodni a McGathy Promotions nevű céggel a zenekar promóciós ügyeinek intézéséről. 2002 májusában jött haza ismét New Yorkból a Blind Myself, hogy felvegyék következő albumukat. Időközben év elején kilépett az együttesből Ivánfi Dániel dobos, mert Magyarországon akarta folytatni az életét. A helyére egy amerikai ütős, Gerry White (ex-Murphy's Law) került a csapatba. Az előző lemezhez hasonlóan a dunakeszi HSB Stúdióban dolgoztak Hidasi Barnabás producerrel. A végeredmény egy zajos, nyers, noisecore album lett, a New York-i hardcore punk színtéren gyűjtött tapasztalataik lenyomata. Nem csak Tóth Gergő énekes, de a gitáros Molnár és a basszusgitáros Kolozsi is keményen kivette a részét az üvöltős énektémákból. Kontrasztként a Luna című dalban első ízben szólalt meg egy tiszta énekdallam. A Product of Our Imagination címet kapott album egy nehezen befogadható, de az akkoriban divatos nu metal trendet maximálisan elutasító anyag lett. A lemezfelvételt követően a nyári fesztiválokat járták végig. Többek között felléptek a Szigeten, a VOLT Fesztiválon és az EFOTT-on. A júniusban megrendezett Summer Rocks fesztivál harmadik napján a Slayer közvetlen előzenekaraként 5000 ember előtt játszhattak a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán. A Summer Rocks fellépés napján adta ki az időközben önállósodott 1G kiadó a Product of Our Imagination lemezt. Az együttes a hazai feltöltődés után szeptemberben utazott vissza az USA-ba. ### Worst-Case Scenario (2003–2004) Fél év elteltével, 2003 tavaszán végleg hazatértek Magyarországra. Gerry White dobos az Államokban maradt, így Ivánfi Dániel csatlakozott újra az együtteshez. Március 30-án az Isis előzenekaraként játszottak a gödöllői Trafóban. Az egyhetes Sziget-fesztivál zárónapján augusztusban már új gitárossal lépett fel a Napalm Death előtt a kvartett. Az alapító Molnár Gábor ugyanis kilépett, és visszatért Amerikába. Utódja az intenzív színpadi jelenlétéről is ismert Szalkai Tibor (ex-Dawncore, Newborn) lett, aki a Blind Myselffel párhuzamosan a The Idoruban is tovább zenélt. Szeptemberben az első európai klubturnéján vett részt a Blind Myself a Majority Rule társaságában. 2004 elején megkezdődtek a harmadik nagylemez munkálatai. A hangszereket ismét a HSB Stúdióban rögzítették, de az ének felvételeihez külön producert alkalmaztak ifj. Straub Dezső személyében, aki külön dolgozott Tóth Gergővel a Grape Stúdióban. A fő dalszerző Molnár Gábor távozásával Kolozsi Péter és az új gitáros Szalkai Tibor vették át a dalszerzés feladatát, ami persze változásokat hozott a zenekar stílusában. A korábbiaknál befogadhatóbb témák születtek, de a progresszív komplexitásról sem mondott le az együttes, időnként a kanadai Voivod dallamos borultságát, hangulatait idézve, de összehasonlítási alapként a Dillinger Escape Plan neve is felmerült a kritikákban. Az új album Worst-Case Scenario címmel jelent meg májusban, ezúttal már az Edge Records gondozásában, külföldön pedig a Two Fat Men terjesztette a korongot. Klipet forgattak a Wise-Men of the West dalra. A hazai klubkoncerteket nem erőltette a csapat, inkább a nagy nyári fesztiválokra koncentráltak, többek között a sokadik szigetes fellépésükre. Időközben a frontember Tóth Gergő műsorvezető lett a Tilos Rádiónál, Vörös Andrással (Superbutt, ex-Fresh Fabrik) és Trócsányi Gergővel (Hollywoodoo) hármasban, (évekkel később a Radio Cafén folytatták). A Kultiplexben 2004 novemberében tartott III. Heavymetal.hu Fesztivál egyik főzenekaraként játszott a Blind Myself, és a koncerten Keszei Krisztián segítette ki őket második gitárosként a súlyosabb élő hangzás érdekében. A december 8-án elhunyt Pantera-gitáros, Dimebag Darrell emlékére a következő év februárjában Budapesten rendezett koncerten Tóth Gergő is színpadra lépett, hogy a klasszikus New Level és Fucking Hostile dalokat elüvöltse. Utóbbi dal aztán hosszú ideig a Blind Myself koncertprogramjának is része lett. ### Ancient Scream Therapy (2005–2008) 2005 a koncertezés éve volt a Blind Myself számára. Január-februárban egy túlságosan sikeresnek nem mondható európai klubturnét bonyolított az együttes, két szakaszban. Előbb cseh, lengyel, olasz, francia és német dátumokkal, majd romániai, szerbiai és bulgáriai fellépésekkel. Ősszel a The Idoru társaságában indultak újra útnak, Szlovénia, Németország, Csehország, Lengyelország, és a balti államok voltak a főbb állomások. Ekkor már nem csak egyedül a gitáros Szalkai Tibor volt a közös pont a két együttesben, hanem az új dobos Szabó László is. (A korábbi ütős, Ivánfi Dániel, a Shell Beach nevű formációhoz csatlakozott.) A basszusgitáros poszton is csere történt. Kolozsi a turné előtt egy héttel lépett ki, a helyére pedig a Hollywoodoo basszusgitárosa, Bodnár Péter „Bogyó” ugrott be, aki aztán maradt is a Blind Myself tagja. A sikeres Európa-turné nagyon összehozta a zenekart. Októberben már hazai pályán, a debreceni V. Szóla Rádió Underground fesztivál főzenekara voltak. Habár az együttes ritkán lépett fel itthon az év folyamán (főleg csak nagyobb fesztiválokon), a magyar internetes rock/metal portálok szerkesztői mégis 2005 legjobb koncertbandájának választották a Blind Myselfet a Hungarian Metal Awards szavazáson. 2006 januárjában a nemzetközi ABC Tehetségkutató döntőjének meghívott főzenekaraként játszottak Bécsben, majd újra a Balkán felé vették az irányt pár koncert erejéig. Az év során az új Blind Myself lemezen dolgozott az együttes. A producer a basszusgitáros Bogyó volt az érdi Bakery Stúdióban. Az Ancient Scream Therapy címen decemberben megjelent albumon ismét tovább finomítottak a zenekar stílusán egy rockosabb, de továbbra is zajos, progos irányba. A Sólyomszemmel számhoz a zenekar történetében először teljesen magyar nyelvű szöveget írtak (az Isten Háta Mögött zenekarból Pálinkás Tamás segítségével, aki énekel is a dalban). Több vendég is hallható a lemezen, például a Lost in Time-ban az amerikai Ignite magyar énekese Téglás Zoli. Az énekdallamok változatossága Tóth Gergőnek köszönhetően is az album egyik erőssége. December 1-jén az A38 Hajón rendezték meg a 3. Blind Revolution fesztivált a Blind Myself szervezésében és főszereplésével, ahol először adtak élőben ízelítőt a negyedik lemezükből, amelyet a magyar Metal Hammer magazin a „hónap albumának” választott decemberi számában, míg a Hungarian Metal Awards aktuális éves szavazásán az internetes szaksajtó „2006 legjobb albumának”, illetve a lemez hangmérnöki munkájáért „2006 legjobb stúdióprodukciójának” kiáltotta ki a korongot. 2007 márciusában az Ancient Scream Therapy Németországban is megjelent, a Tiefdruck-Musik kiadó jóvoltából. A lemezzel egyidőben a Go Get A Life! című dal klipje is debütált, valamint elkezdődtek a Lost in Time animációs videóklipjének munkálatai. A hazai és külföldi koncertezésnek ötfősre bővült felállással vágott neki az együttes, miután másodgitárosként Édes Gergely csatlakozott hozzájuk. Az évet a Petőfi Csarnok színpadán zárta az együttes a BPRNR szervezésében létrejött nagykoncerten. Az újonnan indult magyar MTV csatornán 2008 januárjától a Headbangers Ball műsorvezetője lett a frontember Tóth Gergő. A Lost in Time klipje több mint egy évig készült, de Gróf Balázs grafikus kitett magáért . Az ironikus rajzklip nagyon sikeres lett, és nem csak Magyarországon, de külföldön is felfigyeltek rá. A Slipknot, a Metallica, Ozzy és Michael Jackson „vendégszereplésével” készült Lost in Time az amerikai MTV Headbangers Ball műsorában a szerkesztők és a nézők szerint is a Top20 videóklipek közé tartozott 2008-ban. Természetesen erre a magyar média is felkapta a fejét, és az RTL Klub televízió Fókusz című bulvárműsora is riportot készített az együttessel. ### Budapest, 7 fok, eső (2008–2011) 2008 újabb változásokat hozott a Blind Myself soraiban. A párhuzamosan az Idoruban is zenélő Szalkai Tibor gitáros és Szabó László dobos már nem tudták tovább vállalni a két együttest egyszerre, és miután az Idoru mellett döntöttek, kiléptek. Az új gitáros Horváth István lett a Garden of Edenből, míg a dobos az akkor mindössze 17 éves Jankai Valentin (Jankai Béla egykori Prognózis-billentyűs fia). Az új lemezen már ez a felállás kezdett dolgozni, fő dalszerzővé pedig a Blind Myselfhez az előző album turnéján csatlakozott Édes Gergő gitáros lépett elő, de Szalkai Tibor is írt még három számot. A lemezt Varga Zoltán és a basszusgitáros Bodnár Péter produceri irányításával rögzítették a Bakeryben. A 2006-os Ancient Scream Therapy lemezen hallható Sólyomszemmel című dal kellő lökést adott a zenekarnak, hogy ezúttal az összes új dalhoz magyar szövegeket írjanak. A legutóbbi sikeres kooperáció után a Budapest, 7 fok, eső címre keresztelt ötödik Blind Myself album dalszövegeinek társszerzője is Pálinkás „Palika” Tamás (Isten Háta Mögött) lett. Az angolról magyarra váltás erősen megosztotta a rajongókat; a szövegek pont olyan extrémre sikerültek, mint maga a zene, amiből teljesen eltűntek az előző album rockos témái. A Budapest, 7 fok, eső 2009 márciusában jelent meg az Edge Recordsnál. A tíz saját szám után a Judas Priest Painkiller című dalának feldolgozása zárja a korongot, Both Miklós (Napra) vendégszereplésével. Az albumhoz csatolt bónusz dvd-re a 2007-es év végi PeCsa-koncert felvétele került. A lemez címadó dalára apokaliptikus hangulatú klipet készített Lóránt Demeter. Az együttes koncertjei már nagy százalékban Magyarországon zajlanak, folyamatosan játszanak a hazai klubokban, és állandó fellépői a nagy nyári fesztiváloknak. 2009 júniusától a korábbi Blind Myself albumokat ingyenesen letölthetővé tették a zenekar hivatalos honlapján. 2010 elején ismét az ország klubjait járják, legtöbbször a Fish! zenekar társaságában, akik az előző év áprilisában az MR2-Petőfi Rádióban adott élő koncertjükön feldolgozták a Blind Myself Lost in Time dalát. A Pomogácsok dalhoz készült videóklip 2010 márciusi premierjével egyidőben jelentették be, hogy Bodnár Péter basszusgitáros távozott a zenekarból, és helyére Zahorán Csaba került a Billogból. Decemberben a magyar Metal Hammer magazin CD-mellékleteként jelent meg a Szumma című válogatáslemezük a zenekar 15 éves karrierjének összefoglalásaként. 2011-ben a Mosquitos of Hate dal klipjének elkészítésére a zenekar nyílt pályázatot írt ki, amelyet a MADvision stábja nyert meg. A videó sztorija egy óvodában játszódik. A Jó szándék kövei dalhoz ismét Gróf Balázs rajzolt klipet, amelyben a televíziós tehetségkutatóműsorokat figurázzák ki. A klip premierje novemberben volt a Lángoló Gitárok internetes zenei magazinban. ### Négyszögöl (2012–2015) Közel kétéves tagsága után, 2012 februárjában, az új lemez felvételei előtt távozott a zenekarból Zahorán Csaba basszusgitáros. Március 1-jén a Blind Myself stúdióba vonult Varga Zoltán producer (SuperSize Recordings stúdió) vezetésével. A Négyszögöl címet kapott új album számai négy részletben jelentek meg (3-3 dal) az együttes honlapjáról ingyenesen letölthető formában. Az első háromszámos EP július 26-án, a második december 19-én vált elérhetővé. Minden egyes dalhoz készült videóklip, köztük a Radnóti Miklós Két karodban című versére íródott dalhoz is. A zenekar új basszusgitárosa Ferich Balázs lett. A Négyszögöl további két része 2013-ban és 2014-ben jelentek meg. 2014 őszén Édes Gergely gitáros távozott a zenekarból, és visszatért Szalkai Tibor. 2015 júliusában jelentkezett új dallal a Blind Myself, Arccal a savnak címmel, amihez klipet is forgattak . A következő bemutatót, az Önvakítás című dalt és videóklipjét december 24-re időzítették. ### Feloszlás és újjáalakulás A zenekar 2016. január 27-én jelentette be Facebook-oldalán, hogy „2016 őszén, 21 év után befejezi aktív működését”. Addig a hátralévő koncertjeiket lejátsszák, és elbúcsúznak a közönségüktől. A zenekar 2016. november 11-én tartotta telt házas búcsúkoncertjét a budapesti Dürer Kertben. A Blind Myself két évvel később ugyanitt állt össze, egy "emlékeztető szurira", 2018. november 10-én. A következő "emlékeztető szuri" koncertekre 2022. októberében került sor Pécsen, Debrecenben és Budapesten. Ebből az alkalomból egy friss dalt is bemutattak a hozzá tartozó videoklippel együtt Akárki fia címmel. A zenekar lendületbe jött és egy teljes lemezanyagot megírtak. Az új album dalait 2023. július 19-től kezdődően naponta kettesével mutatták be a Blind Myself hivatalos YouTube-csatornáján, Az idő dönti el címet kapott nagylemez teljes egészében pedig július 25-én jelenik meg. ## Tagok Jelenlegi felállás - Tóth Gergely – ének (1994–2016, 2022–napjainkig) - Szalkai Tibor – gitár (2003–2008, 2014–2016, 2022–napjainkig) - Horváth István – gitár (2008–2016, 2022–napjainkig) - Ferich Balázs – basszusgitár (2012–2016, 2022–napjainkig) - Jankai Valentin – dobok (2008–2016, 2022–napjainkig) Korábbi tagok - Molnár Gábor – gitár, ének (1994–2003) - Kolozsi Péter – basszusgitár (1997–2005) - Gáti György – gitár (1997–1998) - Névai Krisztián – dobok (1994–1998) - Dobai Dénes – samplerek (1997–2002) - Medgyesi Szabolcs – samplerek (1999) - Ivánfi Dániel – dobok (1999–2002, 2003–2005) - Gerry White – dobok (2002–2003) - Szabó László – dobok (2005–2008) - Bodnár „Bogyó” Péter – basszusgitár (2005–2010) - Zahorán Csaba – basszusgitár (2010–2012) - Édes Gergely – gitár (2007–2014) ## Diszkográfia
721,278	Kiki – A boszorkányfutár	26,693,278	null	[ "1989 filmjei", "Best Hollywood-filmek", "Japán animációs filmek", "Japán fantasyfilmek", "Könyvadaptációk", "Mangák", "Mijazaki Hajao-filmek", "Studio Ghibli-filmek" ]	A Kiki – A boszorkányfutár (魔女の宅急便; Madzso no takkjúbin; Hepburn: Majo no takkyūbin<sup>?</sup>; angol címén Kiki’s Delivery Service) 1989-ben bemutatott japán animációs fantasyfilm, amelyet Mijazaki Hajao írt és rendezett, valamint a Studio Ghibli és a Studio Gallop készített. A film zenéjét Hiszaisi Dzsó szerezte, producerei pedig Mijazaki Hajao és Hara Tóru voltak. A film Kadono Eiko Madzso no takkjúbin című regényén alapul, de több jelentős módosítást is tartalmaz. A film Kikiről, egy kamasz boszorkányról szól, akinek a tradíció szerint 13. évét betöltve egy évig önállóan kell élnie. Kiki egy Koriko nevű kikötővárosban telepedik le, ahol futárszolgálatot hoz létre. A film főszereplőit Takajama Minami, Szakuma Rei, Jamagucsi Kappei és Toda Keiko szeijúk szólaltatják meg. Mijazaki elmondása szerint a film a japán kamasz lányokra jellemző önállóság és másokra történő támaszkodás szükségessége közötti szakadékot mutatja be. A Kiki – A boszorkányfutárt 1989. július 22-én mutatták be Japánban és elnyerte az Animage Anime Grand Prix díját. Ez volt a Studio Ghibli első filmje, amelyet a Walt Disneyvel közösen adott ki. A Disney által készített angol nyelvű változat a Seattle-i Nemzetközi Filmfesztiválon került bemutatásra 1998. május 23-án. Magyarországon a Best Hollywood adta ki DVD-n 2007-ben, televízióban az M1 és a Digi Film tűzte műsorára. ## Cselekmény Kiki betölti 13. életévét, és egy boszorkánytanoncnak ilyenkor hagyományosan egy egyéves gyakorlatra kell útra kelnie, hogy egy másik városban, egyedül, a családtól távol szerezzen új tapasztalatokat. Anyja szintén boszorkány, ő is így érkezett a kisvárosba, Karikijába, ahol gyógyító kenőcsök készítésével foglalkozik. Az egész rokonság és a barátok boldogan búcsúznak Kikitől, aki fekete macskájával, Dzsidzsivel együtt (akinek érti a beszédét) egy éjszaka nekivág a nagyvilágnak. Csak annyit tud, hogy egy tengerparti nagyvárosban szeretne dolgozni, ezért déli irányba repül. Útközben találkozik egy másik boszorkánnyal, aki már gyakorlata végén jár. Miután elbúcsúznak Kiki viharba keveredik és egy marhavagonban húzza meg magát. Reggel Kiki folytatja útját és Korikóban, egy gyönyörű tengerparti nagyvárosban telepedik le, ahol a kezdeti bizonytalanság után gyorsan barátokat szerez. Lakása egy pékség fölött van, ahová a tulajdonosnő, Oszono befogadja, cserébe az üzletben kell segítenie eladni a pékárut. Kiki, hogy eltartsa magát, futárszolgálatot indít, amit a seprűjével bonyolít le. Első megrendelésének teljesítése során egy játékmacskát kell kiszállítania. Útközben azonban varjak támadnak rá és az erdő fölött kiejti, ezért Dzsidzsinek kell helyettesítenie a játékot, amíg Kiki visszamegy megkeresni. Az erdőben Kiki találkozik egy kunyhóban ott élő lánnyal, Ursulával, aki időközben megtalálta a játékmacskát, de az elszakadt. Ursula viszont megvarrja neki, cserébe azért, hogy kitakarít nála, így Kiki titokban visszacserélheti Dzsidzsit a játékra. A futárüzlet egyre jobban megy Kikinek és barátságot köt Ursula mellett a helyi gyerekekkel, köztük egy fiúval, Tombóval. Tombo elmondja neki, hogy a Repülőklub tagja és meghívja őt az esti összejövetelükre. Kiki futármunkája egy kúriába vezet, ahonnan a Madame és szolgálója, Bertha egy pitét szeretnének elküldeni Kikivel a Madame unokájának, azonban elromlott az elektromos sütőjük, így még nem tudták megsütni. Kiki javasolja, hogy használják a régi, fatüzelésű kemencét, s segít a sütésben. A Madame régi órája viszont késik, így Kiki késve indul el, ráadásul az eső is elered. Az unoka nem túl szívélyes fogadtatása után Kiki ráeszmél, hogy már az esti partiról is elkésett, ráadásul meg is fázik az esőben. Kiki másnap találkozik Tombóval, akivel kipróbálják Tombó „repülő” biciklijét, ami valójában csak Kiki varázserejétől lesz képes felemelkedni egy időre. Viszont mikor megjelennek Tombo barátai Kiki váratlanul úgy dönt, hogy elmegy. A nap végére azonban észreveszi, hogy szinte teljesen elveszítette varázserejét, már Dzsidzsit sem érti meg, s még a seprűje is eltörik. Másnap meglátogatja Kikit Ursula, aki elhívja őt erdei otthonába, ahol megmutatja egyik festményét, aminek ő adta az ötletét. Következő nap a városban ünnepség keretében indítják tovább a Szabadság szelleme nevű híres léghajót, de a hajó balesetet szenved. Kiki a televízióban látja, hogy Tombo is veszélybe kerül, amikor az emberek próbálják visszatartani az elszabadult hajót, így a fiú megmentésére siet. Miközben sikerül visszaszereznie varázserejét, mindenki szeme láttára hőstettet hajt végre. Kiki falujában a szülei épp legutóbbi levelét kapják kézhez, amelyben leírja, hogy a futárszolgálat egyre sikeresebb, s bár néha nehéz, szereti ezt a várost. ## Szereplők ## Megvalósítás A Kiki – A boszorkányfutár forgatásának előkészületei 1987 tavaszán kezdődtek, amikor a Group Fudosha megkérte Kadono Eiko könyvének kiadóját, hogy készítessen egy filmadaptációt a Studio Ghiblivel, Mijazaki Hajao vagy Takahata Iszao rendezésében. Mivel Mijazaki a Totoro – A varázserdő titka, Takahata pedig a Szentjánosbogarak sírja filmjén dolgozott, ezért ekkor egyikük sem tudta elvállalni a rendezést. Mijazaki elvállalta a produceri feladatokat, azonban a rendező pozíciója betöltetlen maradt. A film gyártásának kezdetekor és a Totoro befejezésének közeledtével a Studio Ghibli munkatársaira magasabb pozíciójú feladatokat osztottak ki a Kiki – A boszorkányfutáron. A szereplőtervezéssel Kondo Kacuját bízták meg, aki már a Totorón is együtt dolgozott Mijazakival. Óno Hirosit a művészeti rendezéssel bízták meg, részben Oga Kazuo kérésére, részben pedig, mivel ő is tagja volt a Totoro stábjának. Bár számos pozíciót sikerült betölteni, rendezőt még mindig nem sikerült kijelölni. Mijazaki, mivel teljesen lekötötte a Totoro, személyesen keresett fel több rendezőt, de végül egyikőjüket sem találta alkalmasnak a projekthez. Megtalálta aztán Katabucsi Szunaót, aki korábban a Sherlock Holmes, a mesterkopó sorozatán dolgozott és ő kezdhette el a rendezést. A forgatókönyv megírására Issiki Nobujukit kérte fel a Ghibli, azonban Mijazaki túl száraznak és a saját elképzeléseitől túlságosan eltérőnek találta már az első vázlatait is, így a stúdió elutasította. A Totoro befejezésével Mijazaki egyre több időt szánhatott a Kiki – A boszorkányfutárra. Saját maga kezdte el írni a forgatókönyvet. Mivel a regény egy kitalált észak-európai országban játszódik, Mijazaki és a vezető stábtagok olyan tájakat és elemeket kezdtek felkeresni, amelyek a történet világát jellemzik. Fő állomásaik Stockholm, a svéd Gotland sziget és a dél-ausztráliai Adelaide voltak. Miután Mijazaki és az alkotócsapat visszatért Japánba, elkezdtek dolgozni a konceptuális rajzokon és a szereplők dizájnján. Mijazaki nekilátott komolyabban átdolgozni a történetet, új elképzelésekkel állt elő és módosította a meglévőket. Mijazaki végül a rendezői feladatot is magára vállalta, amikor Katabucsit ismeretlenek megfenyegették. Mijazaki 1988 júniusában fejezte be a forgatókönyv piszkozatát és júliusban mutatta be. Ez idő tájt jelentette be, hogy elvállalja a film rendezését, mivel már eddig is nagyban befolyásolta a projektet. A Kikit eredetileg egy 60 perces különkiadásnak szánták, de egy 102 perces egész estés játékfilm vált belőle mire Mijazaki végzett a storyboarddal és a forgatókönyvvel. ### Inspirációk A Kiki – A boszorkányfutár egy idealizált, fiktív, problémáktól mentes nyugat-európai városban, Korikóban játszódik az 1960-as években. A város nevét a filmben egyszer sem említik, de egy rövid ideig látható egy buszon feltüntetve. A Ghibli egyes kiadványaiban a „Coriko” név is felbukkan. Mijazaki elárulta, hogy városhoz a fő vizuális inspirációt, a Gotland szigeten fekvő svéd Visby városa adta, bár Koriko lényegesen nagyobb, mint Visby és olyan épületek találhatóak benne, amelyek Stockholmra jellemzőek. Helen McCarthy szerint a „pezsgő” Stockholm-inspirálta város a biztonság és a függetlenség érzését adja. A takkjúbin (宅急便; Hepburn: takkyūbin<sup>?</sup>, ’expressz csomagküldés’) szó az eredeti japán címben a Yamato Transport védjegye, bár manapság a takuhaibin (宅配便<sup>?</sup>, ’házhozszállítás’) szinonimájaként is használatos. A cég nemcsak engedélyezte a védjegy használatát, annak ellenére, hogy a japán védjegytörvény értelmében engedély nélkül is felhasználható lett volna, hanem lelkesen támogatta is a filmet, mivel logójában egy kölykét cipelő, stilizált, fekete anyamacskát használ. ### Eltérések a könyvtől A Madzso no takkjúbin, Kodono eredeti gyermekkönyve erősen eltér Mijazaki filmjének végső változatától. Kadono regénye sokkal epizodikusabb, kis történetekből áll, amelyek Kiki különféle emberekkel való találkozását mutatja be, miközben futárszolgálatait teljesíti. Kikinek számos kihíváson kell túlesnie a regényben „jó szívének” köszönhetően, és következésképpen kitágítja baráti körét. A filmmel szemben nem kell szembenéznie traumákkal vagy válságos helyzetekkel. Sok drámai elem, mint Kiki varázserejének elvesztése vagy a léghajóbaleset a film végén, nincs jelen az eredeti történetben. Annak érdekében azonban, hogy világosabban szemléltessék a függetlenséggel és a felnövéssel való küzdelem témáit a filmben, Mijazaki Kikit keményebb kihívásokkal állította szembe, és a magány érzését sokkal erősebben érzékeltette. Egy ilyen kihívás, amikor Kiki elveszti repülési képességét. Ez az esemény csak gyengén kapcsolódik a regényhez, ahol Kiki seprűje eltörik és csupán meg kell javítania. Mijazaki így vélekedett: „Ahogy a filmek mindig egy realisztikusabb élményvilágot teremtenek, Kiki keményebb kudarcoktól és magánytól fog szenvedni, mint az eredetiben.” Kadono kezdetben elégedetlenségét fejezte ki a módosítások kapcsán, és a forgatást már a forgatókönyvi státuszban az elvetés veszélye fenyegette. Ezért Mijazaki és Szuzuki Tosio producer ellátogattak az író otthonába és meghívták a stúdióba. Kadono látogatása után hozzájárulását adta a filmhez. ## Témák és elemzés Kiki viselkedésének és megjelenésének több aspektusára is hangsúlyt fektettek az elemzők. A film egyik fő témája Kiki belecsöppenése a felnőttkorba. Míg szerető szülők mellett nőtt fel, akik emellett támogatják a függetlenségét, Kiki hirtelen szembekerül a kamaszkor általános problémáival, mint az álláskeresés, az elfogadás keresése, és vigyázni saját magára. A sebezhetőség fogalmát alaposan megvizsgálták a filmben. Mark Schilling kritikus a következőt állapította meg arról a jelenetről, ami során Kiki az első éjszakát tölti távol az otthonától, a pékeknél maradva, s az éjszaka közepén hirtelen kilép a szobájából és kinéz a melléképületek felé, meglátva, hogy a férj, Fukuo nyújtja az izmait, majd miután elhagyja a helyszínt, Kiki visszarohan a szobájába, és becsapja az ajtót maga mögött, miközben levegőért kapkod: „A jelenet semmivel nem viszi előre a cselekményt, és humor is kevés van benne, ...de... ez szavak nélkül – és sokatmondóan – fejezi ki Kiki fiatalságát, kiszolgáltatottságát és elszigeteltségét.” Egy másik fontos téma a hagyományos és a kortárs közötti átmenet. Kiki egyensúlyt mutat ezek között a minőségek között. Például betartja a hagyományt, miszerint a boszorkányok fekete ruhát viselnek, de a haját fényes, piros masnival díszíti. Más hagyományos módszerekhez is folyamodik, például fatüzelésű kályhával süt az idős hölgynél, vagy anyja régi seprűjével repül. Kiki repülési képességének elvesztését a legsúlyosabb konfliktusnak tartják, amivel szembekerül a főhős a filmben. Kiki veszteségének feldolgozása során saját magával kerül szembe, önmagába vetett hite ing meg és belső félelmein kell felülkerekdnie. Azonban ez a nehézség az, ami megmutatja Kikinek, hogy a sérülékenység nem mindig vezet bukáshoz, sőt, az így szerzett tapasztalatok segítik megérteni saját magát. Bár Kiki külső ellenfelekkel nem kerül szembe a filmben, többen a film végén lezuhanó léghajót egy komoly veszélyhelyzetnek találják. Kiki később macskájával, Dzsidzsivel sem lesz képes beszélni. Mijazaki elárulta, hogy a macska jelképezi Kiki éretlen, gyermeki oldalát, és az, hogy elveszíti vele a beszélgetés lehetőségét, azt jelenti, hogy Kiki sikeresen vette a felnőtté válás akadályait és túlérett rajta. Kiki boszorkányként való ábrázolását a történelmi és kortárs nézetek szerint megvizsgálva, elmondható, hogy néhány, klasszikus mesékre jellemző elemet átemel a film, mint a boszorkányok fekete macska társa, seprűn való repülése vagy fekete ruhája. Mivel a varázserővel megáldott lányok gyakoriak a japán televízióban, Mijazaki megjegyezte, hogy „a boszorkányok mindig csupán a fiatal lányok álmainak megvalósítását jelentették. Ők minden nehézség nélkül bálványokká válhattak.” Ezzel szemben Kiki nem használhatja erejét kívánságok teljesítésére. Összehasonlítva Kikit Mijazaki más főhősnőivel, például Szan A vadon hercegnőjében vagy Nauszika a Nauszika – A szél harcosaiban ugyanúgy függetlenek és saját maguk irányítják az életüket. Chihiro a Chihiro Szellemországban főszereplője is keresi a függetlenséget mindennemű lázadás nélkül, de míg Chihiro mögött ott állnak a szülei, addig Kiki elhagyja faluját és a családi fészket. ## Megjelenések ### Japán A Kiki – A boszorkányfutárt 1989. július 29-én mutatták be a japán mozik a Toei Company forgalmazása alatt. Először Laserdisc-en jelent meg 1990. január 25-én, majd VHS-en 1997. szeptember 21-én a Tokuma Japan Communications kiadásában. 1997. november 21-én a Buena Vista Home Entertainment Japan is kiadta saját VHS-ét. DVD-n 2001. június 8-án adta ki a Buena Vista japán és angol hangsávval és felirattal. A lemezre ráadásként felkerültek az eredeti japán előzetesek, egy ötperces részlet a Chihiro Szellemországban-ból, Ursula festménye és a teljes storyboard. A Blu-ray-kiadás 2012. december 5-én jelent meg a Walt Disney Studios Japan kiadásában. ### Észak-Amerika Az első hivatalos angol szinkront a Streamline Pictures készítette a Tokuma Shoten megbízásából a Japan Airlines nemzetközi járatai számára, a producer Carl Macek volt. Macek szinkronját 1993-ban mutatták be a Washingtoni Egyetemen. Ez a szinkronváltozat csak a Ghibli dobozos Laserdisc-kiadványán érhető el. A Disney 1997-es szinkronjával a Seattle-i Nemzetközi Filmfesztiválon került bemutatásra a film 1998. május 23-án, majd VHS-en 1998. szeptember 1-jén jelent meg az Egyesült Államokban és Kanadában. Laserdiscen 1998. szeptember 29-én, DVD-n pedig 2003. április 15-én vált elérhetővé ez a változat. Ez volt Phil Hartman kanadai humorista utolsó szinkronszerepe 1998-as halála előtt. A szinkront az ő emlékének szentelték. A Kiki – A boszorkányfutár megért egy újabb észak-amerikai DVD-kiadást 2010. március 2-án, egy napon a Ponyo a tengerparti sziklán észak-amerikai kiadásával. Erre a DVD-re az 1997-es Disney-szinkron az eredeti japánhoz hűbb változata került, megtartva annak egyszerűbb zenei aláfestését és hangeffektjeit, törölve a Disney által hozzáadottak nagy részét és a szövegkönyvi adalékokat is. #### Módosítások a filmen A Disney által készített angol változat „pragmatikusnak” mondott módosításai a Ghibli és Mijazaki beleegyezésével történtek. Számos kiegészítést adtak a film zenei anyagához és néhány új, az eredetiben nem hallható hangeffektet is hozzáadtak. Az új zenei darabokat Paul Chihara komponálta és Edvard Grieg A hegyi király csarnokában című művének lágy zongoramuzsikától a húrpengetésig terjedő feldolgozásai. Az eredeti nyitó- és záródalokat a Soaring és az I’m Gonna Fly dalokra cserélték, amelyeket Sydney Forest írt és adott elő. A Disney változatában Dzsidzsi karaktere jelentős módosításokon esett át. A japán kultúrában a macskákhoz rendszerint női hangot társítanak, a Disney azonban férfi hangot kölcsönzött neki Phil Hartman személyében. Hartman szerepe szövegkönyvileg is bővült az eredeti japánhoz képest és az óvatos és lelkiismeretes Dzsidzsi helyett egy sokkal cinikusabb és szarkasztikusabb szereplőt jelenít meg. A legjelentősebb szövegkönyvi módosítás a film végi betoldás, ami kifejezi, hogy Kiki újra érti, amit a macskája mond. Ezenkívül Kiki forró csokoládét iszik kávé helyett és törlésre került a diszkóra utaló mondat. ### Magyarország Magyarországon egy tizenkét részes Studio Ghibli-sorozat tagjaként a Best Hollywood adta ki DVD-n 2007. október 24-én. A DVD magyar, japán és angol szinkron mellett magyar és angol feliratot tartalmaz. Televízióban elsőként az M1 tűzte műsorára, először 2008. augusztus 7-én, majd a Digi Film is levetítette, elsőként 2015. november 26-án. ## Filmzene A Kiki – A boszorkányfutár zenéjét Hiszaisi Dzsó szerezte és a Madzso no Takkjúbin Szantora Ongaku-sú (魔女の宅急便サントラ音楽集; Hepburn: Majo no Takkyūbin Santora Ongaku-shū<sup>?</sup>) filmzenei albumon adta ki a Tokuma Japan Communications és az Animage Records 1989. augusztus 25-én. Két újbóli kiadást is megért 1996. november 20-án és 2004. szeptember 29-én. A lemezen 21 dal található, köztük a Rouge no dengon (ルージュの伝言; Rúdzsu no dengon; Hepburn: Rūju no dengon<sup>?</sup>) nyitódal filmben hallott rövid változata és a Jaszasisza ni cucumareta nara (やさしさに包まれたなら; Hepburn: Yasashisa ni tsutsumareta nara<sup>?</sup>) zárótéma. Mindkettőt Macutója Jumi (Arai Jumi) adja elő. Egy image album a szereplők dalaival, összesen 12 számmal 1989. április 10-én jelent meg. 1992. november 25-én egy vokál album is napvilágot látott 9 számmal. ## Fogadtatás A Kiki – A boszorkányfutár millió jen (18 millió dollár) bevételt hozott, ezzel 1989 legjobban jövedelmező filmje volt Japánban. A japán DVD-kiadás 2001 júniusában a legjobban elkelt anime DVD volt. Számos díjjal jutalmazták, 1990-ben elnyerte az Animage Anime Grand Prix díját „legjobb anime” és „legjobb anime filmzene” kategóriákban, Kikit pedig a „legjobb női szereplő”-nek választották. Az amerikai VHS-kiadás 1998 szeptemberében a nyolcadik legtöbbet rendelt cím volt a Blockbuster áruházaiban, a megjelenést követő első héten, az év végéig több mint 1,2 millió példány kelt el. Az Egyesült Államokban a film vetítéseit megpróbálta bojkottálni egy ortodox keresztény csoport, a Concerned Women for America és 1998. május 28-án kiadtak egy közleményt „Disney Reverts to Witchcraft in Japanese Animation” (A Disney japán animációban tér vissza a boszorkánysághoz) címmel. Disney-ellenes bojkottra hívva a csoport kijelentette, hogy a cég „továbbra sem családbarát, hanem egyre sötétebb céljai vannak”. 1998\. szeptember 4-én az Entertainment Weekly az „Év videója” címmel díjazta a filmet. Gene Siskel a Chicago Tribunetól mindkét hüvelykujját felmutatva minősítette a filmet, Roger Ebert a Chicago Sun-Timestól pedig „elbűvölőnek és vizuálisan lélegzetelállítónak” nevezte. Ebert 1998 egyik legjobb animációs filmjének választotta. A filmkritikai oldalak is nagyon pozitívan vélekedtek a filmről. A Rotten Tomatoes oldalán a film 97%-ban pozitív értékelést kapott és 34 kritika alapján 7,88/10-es átlagpontot állapítottak meg. A Time Out munkatársai a 60. helyre sorolták a filmet a 100 legjobb animációs filmet tartalmazó listájukon. Andrea LeVasseur, az AllMovie kritikusa szerint a film emészthetőbb a nyugati közönség számára annak helyszínei miatt. A kalandos történet az élet nagy kérdéseit, a felnőttek életének folyamatos küzdelmeit boncolgatja, de elég mozgalmassággal fűszerezi, hogy a gyerekek számára is szórakoztató legyen. ## Díjak és jelölések ## Kapcsolódó média ### Manga Mijazaki Hajao egy mangaadaptációt is készített a film alapján és 1989-ben a Tokuma Shoten jelentette meg Japánban. Az angol nyelvű változatot a Viz Media adta ki 4 kötetben 2006-ban. ### Élőszereplős film A regénysorozat egy azonos című élőszereplős filmadaptációja 2014. március 1-jén került bemutatásra Kosiba Fúka főszereplésével és Simizu Takasi rendezésében. A film az első két regényen alapul. Elsőként a Disney kívánta élőszereplős filmként vászonra vinni Kiki történetét még 2005-ben, de azóta nem történt előrelépés. Jeff Stockwellt kérték fel a forgatókönyv megírására, a producer pedig Don Murphy lett volna. ### Musical 1993-ban készült el a történet musical feldolgozása. Ninagava Jukio írta a szövegét, Jokoucsi Kenszuke rendezte az előadást. Kiki szerepét Kudó Júki játszotta, Tombót Akaszaka Akira, majd később Mori Kacujuki alakította. A musicalt 1995 és 1996 során felújították. ## Fordítás
416,366	Kezelési jelképek (textilipar)	24,611,991	null	[ "Jelképek", "Ruházat", "Textilipar" ]	A textíliák kezelési jelképei a termékre valamiképpen ráerősített, ma már szabványosított ábrasorozat. Ezek az ábrák (piktogramok) útmutatást adnak a felhasználónak arra, miképp kell eljárnia a termék mosásánál, vegytisztításánál és az ezekhez kapcsolódó műveleteknél (szárítás, vasalás). A textiltermékek mosása, vegytisztítása közben káros fizikai és kémiai hatások érhetik az anyagot, vagy legalábbis befolyásolhatják későbbi használhatóságát. A felhasználókat ezért egyértelműen fel kell világosítani arról, hogyan járjanak el, illetve mit kerüljenek el, hogy a termék minél tovább használható maradjon. Erre szolgálnak a gyakran „textil-KRESZ”-nek is nevezett, ma már általánosan használt kezelési jelképek. A köznyelvi elnevezés a közúti közlekedésben használt, az adott forgalmi helyzetben érvényes közlekedési szabályokat jelző ábrákra utal. Az ilyen kezelési útmutató azért különösen előnyös, mert szükségtelenné teszi a gyártót és a felhasználót egyaránt korlátozó szöveges közlést (előbbi nem mindig tudja, milyen nyelvterületekre kerülhet a terméke, utóbbi esetleg nem érti az azon szereplő, idegen nyelvű szövegeket). ## Története A termék anyagára vagy garantált tulajdonságaira utaló jelképeket egyes gyártók már régóta alkalmaztak. Ezek a jelzések azonban csak egy-egy cég kezdeményezései, marketing fogásai voltak. A textíliák kezelésére vonatkozó egységes jelölésmóddal első ízben 1956-ban, egy Göteborgban tartott szakmai konferencia foglalkozott és ezt követték a jelzések nemzeti, illetve nemzetközi szabványosítására irányuló intézkedések. Magyarországon először 1965-ben vezettek be ilyen jelképrendszert, az akkori Textilipari Minőségellenőrző Intézet (TEXIMEI) javaslatára. Az erre vonatkozó magyar szabványt 1976-ban adták ki, majd 1979-ben az akkori KGST (a szocialista országok Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) keretében elfogadott MSZ KGST 1729:1979 szabvány már figyelembe vette a Nemzetközi Szabványosítási Szervezet (ISO) ajánlásait. 1984-ben a Belkereskedelmi és az Ipari Minisztérium rendeletben szabályozta a textiltermékek kezelési jelképeinek alkalmazását, és a termék forgalomba hozatal előtti jóváhagyását a TEXIMEI hatáskörébe utalta. 1985-ben jelent meg az MSZ 16348:1985 Textil- és textilruházati termékek szöveges kezelési útmutatója című magyar szabvány. Az egységesítés érdekében végzett tevékenység eközben nemzetközi szinten folyt, ami az ISO 3758:1992 szabvány megalkotásához vezetett. Ennek alapján készült el a magyar MSZ ISO 3758:1992 Textíliák kezelési jelképeinek kódcímkéi című magyar szabvány is, amit azután – ugyancsak igazodva a nemzetközi tendenciákhoz – 2005-ben korszerűsítettek. Miután ez a szabvány az Európai Unióban általánosan érvényes, jelölése nálunk MSZ EN ISO 3758:2005. A szabványok alkalmazása általában ma már nem kötelező érvényű ugyan, de ha valamely jogszabály előírja az alkalmazásukat, akkor abban a körben kötelezővé válnak, márpedig a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény előírja, hogy az áru használatára vonatkozó utasításokat az árun el kell helyezni. A 2012 óta Magyarországon is hatályos újabb, MSZ EN ISO 3758:2012 számú, Textíliák. Jelképekkel megadott kezelési útmutató című szabvány egyes helyeken módosította e szabvány korábbi, 2005-ös kiadását. A módosítások a fehérítés, a szárítás és a professzionális vizes tisztítás jelképeit érintik (lásd alább). ## A jelképrendszer felépítése ### Alapjelképek A Magyarországon is érvényes szabvány szerint a következő kezelési jelképeket kell használni: - A nedves kezelések (gépi, illetve kézi mosás, beleértve az áztatást, előmosást, mosást, öblítést és a víztelenítést – centrifugálást – is) jelképe egy vízzel teli teknő. - A mosás közben, illetve mosás után alkalmazott fehérítés jelképe az egyenlő oldalú háromszög. - A szárítás jelképe a négyzet. - A száraz vagy gőzöléses vasalás jelképe a kézi vasaló. - A vegytisztítás jelképe a kör. ### Részletesebb információk - Teknő, kád – a kézi vagy gépi mosásra vonatkozó utasításokat tartalmazza, magában foglalva az ezzel kapcsolatos további nedves kezelések (áztatás, előmosás, öblítés), valamint a víztelenítés (centrifugálás) körülményeit is. - A megengedett legnagyobb hőmérsékletet a jelképben feltüntetett számérték jelzi (a mértékegységet nem kell feltüntetni, az °C-ban értendő). - A teknő jelkép alatt elhelyezett 1 vonal kíméletes, a 2 vonal fokozottan kíméletes mosóprogram alkalmazására hívja fel a figyelmet. - Ha a jelkép teknőbe merített kezet ábrázol, akkor ez azt jelenti, hogy a termék csakis langyos vízben, kézzel mosható. - Egyenlő oldalú háromszög – a mosás alatt, illetve után végrehajtandó fehérítés jelképe. Korábban Cl betűjelet helyeztek el a háromszögben, ami a klóros fehérítést tiltotta, de ma már más fehérítőszerek is széles körben használatosak. Az üres háromszög most mindenféle (klóros, peroxidos, nátrium-perborátos, perecetsav tartalmú stb.) fehérítés engedélyezését jelenti. - Ha csak a klóros fehérítést kell tiltani, ezt a háromszögben elhelyezett, a háromszög belsejében a háromszög bal oldalával párhuzamos két vonal jelzi. - Ha semmilyen fehérítés nem alkalmazható, ezt a korábbi (2005-ben kiadott) szabvány szerint a háromszög teljes kitöltésével és X alakú áthúzásával jelezték, az újabb (2012-ben kiadott) szabvány szerint csak a körvonallal jelzett (belül üres) háromszög X alakú áthúzása jelzi. - Négyzet – ez a szárítás jele. A textíliák esetében többféle szárítási mód ismeretes és használatos, ennek megfelelően kell ezt a jelet kiegészíteni. - A dobos szárítógépben (tömblerben) végzett szárításra a négyzetben elhelyezett kör utal. Itt a négyzet alatt elhelyezett 1 vízszintes vonal kíméletes, 2 vízszintes vonal a fokozottan kíméletes szárító program alkalmazására hívja fel a figyelmet. - A körben elhelyezett 1 pont alacsony (50°C), a 2 pont közepes (70°C), a 3 pont magas (90°C) hőmérsékletű szárítást engedélyez. Abban az esetben, ha nincs egy pont sem a körben, akkor ez azt jelenti, hogy a hőmérsékletre vonatkozóan nincs megkötés. Ha a kör teljesen ki van töltve, nem szabad fűtést alkalmazni. - Abban az esetben, ha a dobos gépi szárítás nem megengedhető, akkor az X alakban áthúzott jelkép alatt a termék jellegének megfelelő természetes szárítás (pl. csepegtetve szárítás vagy fekve szárítás) jelképét kell alkalmazni. A korábbi szabvány szerint a centrifugálást követő, szárítókötélen történő szárítás engedélyezését a négyzet felső részébe rajzolt ív mutatta. Ezt a jelképet az új szabvány megszüntette. Ha a szárítást a centrifugálás mellőzésével, lecsepegtetéssel (pl. vállfára akasztva) kell végezni, ezt a négyzetbe rajzolt függőleges vonalak jelzik. - A mechanikai víztelenítést (pl. centrifugálást) követő szárítás előírása esetén a négyzetben 1 függőleges vonalat kell elhelyezni, ha pedig a mechanikai víztelenítést tiltják, akkor 2 függőleges vonalat kell alkalmazni. (Korábban a függesztve szárítást egységesen 3 függőleges vonal jelezte, ezt a jelképet az új szabvány már nem engedélyezi.) - A négyzetben elhelyezett vízszintes vonal fektetve történő szárítást jelent. Ha a mechanikai víztelenítés után fektetve szárítást ajánlanak, akkor ezt 1 vízszintes vonal jelzi, ha pedig a mechanikai víztelenítés tiltott, akkor erre 2 vízszintes vonal hívja fel a figyelmet. - Ha a négyzet bal felső sarkában 45°-ban dőlő vonal van, ez azt jelenti, hogy a terméket napfénytől védve (árnyékban) kell szárítani. - Vasaló – a háztartási vasalás körülményeire vonatkozik. - A vasaló rajzában elhelyezett pontok a megengedett maximális hőmérsékletre utalnak: 1 pont 110°C, 2 pont 150°C, 3 pont 200°C hőmérsékletű vasaló használatát engedélyezi. Ha a vasalásnál gőzölős vasaló használata ajánlott, akkor ezt szöveges kiegészítéssel kell jelezni a vasalás jelképe alatt. - Kör – a vegytisztításra vonatkozó útmutatások jelképe, de a szerves oldószerrel való kezelés mellett a kapcsolódó víztelenítésre és szárításra is vonatkozik. Az alkalmazható oldószerre a körben elhelyezett betű utal. - A korábbi „A” jelzés, ami minden oldószer használatát megengedte, megszűnt. - Az „F” betű a tisztításra alkalmas szénhidrogének, a „P” betű a perklór-etilén (tetraklór-etilén) alkalmazását és az „F” betű által engedélyezett oldószerek használatát is engedélyezi. - Tilos a fluor-klórozott (freon-) származékok használata, mert ezek erősen szennyezik a környezetet. - Az új szabvány szerint „W” betű jelzi, ha a tisztító üzem speciális berendezéssel végzett kezelésként környezetkímélő, vízzel végzett nedves eljárást alkalmazhat a termék tisztítására. - A kör alatt elhelyezett 1 vonal itt is kíméletes, a 2 egymás alatti vonal fokozottan kíméletes kezelésre hívja fel a figyelmet. Használatos olyan jelkép is – bár a magyar szabvány ezt nem tartalmazza –, ami egy X alakban áthúzott, összecsavart kendőt ábrázol: ez a facsarás tiltását jelenti. A szabvány előírja a jelképek sorrendjét is, ami lényegében a gyakorlatnak megfelelő technológiai sorrendnek felel meg. Balról jobbra haladva a következő jelképek helyezendők el: - a mosás jelképe, - a fehérítés jelképe, - a szárítás jelképe, - a vasalás jelképe, végül - a vegytisztítás jelképe. ### Kiegészítő jelképek Egyes jelképek alatt kiegészítő jelképek is elhelyezhetők. Például a dobos szárítógépben (tömblerben) végrehajtott szárítás tiltását jelentő jelkép alatt elhelyezhetők az árnyékban, fektetett állapotban történő szárítás engedélyezését jelentő jelképek, vagy esetleg a kötélen való szárítás engedélyezését mutató jelkép stb. ## Szöveges kiegészítések Ha a jelképekkel nem fejezhető ki a teljes körű tájékoztatás, a kezelési útmutatót szöveges kiegészítéssel is el lehet látni. Ilyen kiegészítő szöveg lehet például: - „Használatba vétel előtt feltétlenül ki kell mosni!” – pl. a fehérneműk esetében javasolt szöveg. - „Elkülönítve mosandó!” – olyan termékeknél, amelyek mosással szembeni színtartósága nem tökéletes. - „Kályhától vagy egyéb hőforrástól távol szárítandó!” – hőre különösen érzékeny, szintetikus szálasanyagból készült termékeknél. - „Optikai fehérítőt, illetve ilyen tartalmú adalékot tartalmazó mosószert ne használjunk!” – kényes színű ruhadarabokra vonatkozó figyelmeztetés, mert az optikai fehérítő kedvezőtlen színtónus-változást okozhat. - „Gőzölve vasalandó” – ha gőzölős vasaló használata javasolt. Az ilyen és hasonló szöveges kiegészítést a gyártónak minden esetben az adott termék egyedi sajátosságainak megfelelően kell elkészítenie és azt a kezelési jelképsor mellett feltüntetnie, mégpedig annak az országnak a nyelvén, ahol a termék forgalomba kerül.
182,475	Michael Jordan	26,782,330	null	[ "1963-ban született személyek", "A Chicago Bulls játékosai", "A Washington Wizards játékosai", "Afroamerikai kosárlabdázók", "Afroamerikai színészek", "Amerikai baseballozók", "Amerikai filantrópok", "Amerikai kosárlabdázók", "Amerikai milliárdosok", "Amerikai olimpiai bajnokok", "Az NBA 50 legjobb játékosa", "Az NBA 75 legjobb játékosa", "Az NBA Legértékesebb játékosai", "Dobóhátvédek", "NBA All Star-játékosok", "NBA-tulajdonosok", "Naismith Memorial Basketball Hall of Fame beiktatottak", "New York-iak", "Olimpiai bajnokok (1984)", "Olimpiai bajnokok (1992)", "Olimpiai bajnokok (kosárlabda)", "Élő személyek" ]	Michael Jeffrey Jordan (New York, 1963. február 17. –) hivatásos amerikai kosárlabdázó. Széles körben a világ legsikeresebb kosárlabdázójának tartják, ő volt generációja legjobban szponzorált játékosa, és kiemelkedő szerepe volt abban, hogy az NBA népszerűsége a 80-as és 90-es években világszerte egyre növekedett. Minden idők egyik legnagyobb hatású sportolója. Példaképeinek a korábbi legendákat David Thompsont, Jerry Westet és Walter Davist tekinti. Őt magát legtöbbször Julius Ervinghez szokták hasonlítani a látványos, zsákolásokkal teletűzdelt játékstílusa miatt. Visszavonulása óta több játékost is kineveztek már Jordan „utódának” (olyan világklasszisokat is, mint LeBron James, Kobe Bryant, Dwyane Wade, Grant Hill vagy Vince Carter), de egyikük sem érte el az ő nagyságát. 14 idénye alatt 6-szor bajnok, 14-szer All Star kiválasztott, 6-szor a rájátszás és a döntő legjobb játékosa, 10-szer a liga gólkirálya, 5-ször az Év legértékesebb játékosa volt, ezzel az NBA történetének legsikeresebb játékosává vált. Csapataihoz (Chicago Bulls, Washington Wizards) mindig akkor került, mikor azok rossz szezont produkáltak. A Bulls az egyik leglátványosabb fejlődést produkálta érkezése után, a sereghajtók egyikéből állandó rájátszás-résztvevővé, majd a liga uralkodó csapatává vált. Washingtonban vergődőből erős középcsapattá fejlődött a Wizards. ## Gyerekkora Michael szülei, James és Deloris New York szociálisan igencsak elmaradott negyedében, Brooklynban laktak. Felismerték, hogy ez a környezet nem alkalmas gyermekeik számára, hogy tartalmas életet élhessenek, így Michael 7 éves korában az észak-karolinai Wilmingtonba költöztek. Itt James egy elektronikai üzemben, Deloris pedig egy bankban dolgozott. Michael bátyja, az ifjabb James katonának állt, míg ő a sportban látta a kitörési lehetőséget. Próbálkozott az amerikaifutballal és a baseballal is, mielőtt még a gyűrűk lenyűgözték volna. A helyi Emsley A. Laney Gimnáziumban kezdte bontogatni szárnyait, de az első két évében kevés sikerrel. Hiába volt labdabiztos, technikás, nem volt elég magas. Második nyarán hirtelen nőtt 10 centimétert, így harmadik évében már nem lehetett kihagyni a csapatból. Utolsó évében beválasztották a legjobb középiskolások csapatába, ezt 29 pontos, 11 lepattanós és 10 gólpasszos átlagával érdemelte ki. Ez az eredmény jó ajánlólevél volt a későbbiekre nézve, több egyetemi játékosmegfigyelő figyelmét is felkeltette. ## Egyetemi évek 1981-ben az Észak-karolinai Egyetem (University of North Carolina) hallgatója lett, ahol a fő tárgyának a kulturális földrajzot választotta. Gólyaként az Év újoncának választották 13,4 pontos átlagával. A Dean Smith vezette kosárlabdacsapatban együtt játszott James Worthyval, a későbbi NBA-legendával és a szintén NBA-játékossá váló Sam Perkinssel. 1982-ben megnyerték az egyetemi bajnokságot, a döntő kosarat Michael szerezte egy középtávoli tempódobást követően a Georgetown csapata ellen. Megválasztották az év egyetemi játékosának és az All Star csapatba is bekerült. Ezzel a sajtó érdeklődésének középpontjába került, óriási tehetségnek kiáltották ki, a válogatottba is behívták, amivel 1984-ben megnyerték az olimpiát Los Angelesben. Az amatőr kosarasokból felálló csapat kapitányaként 17,1 pontátlagával járult hozzá a sikerhez. Ilyen sikerek után nem fejezte be az egyetemet, hanem a harmadik év után jelentkezett az NBA-draftra. ## Első profi éve Az 1984-es drafton a harmadik választott lett, a Houston Hakeem Olajuwont, a Portland Sam Bowie-t részesítette előnyben vele szemben. A Chicago képviselője, Rod Thorn alig hitt a szemének, hogy ekkora kincset hagytak meg nekik. Az eredmények rögtön igazolták az elvárásokat, az addig a liga egyik leggyengébb csapatának számító Bulls kapásból bejutott a rájátszásba ahol a Milwaukee első körben kiverte őket. Michael 28,2 pontos átlagával elnyerte az Év újonca címet és az NBA All Star-csapatába is beválasztották. Már az első hónapban óriási rajongás vette körül, a Sports Illustrated magazin a címlapjára tette, azzal a felirattal, hogy „Egy csillag született” (A Star Is Born). Ez a rajongás több öregebb játékosnak szúrta a szemét, ennek volt köszönhető az incidens, amikor a már említett All Star-meccsen csapattársai „bojkottálták”, nem adtak neki labdát, még a legegyértelműbb helyzetekben sem. Michael ezért „nemes bosszút” állt: február 12-én az egyik őt kiközösítő játékos, Isiah Thomas által vezetett Detroitnak újoncrekordot jelentő 49 pontot dobott. Első évét végeredményben csapata legponterősebb (28,2 pont), legjobban lepattanózó (6,5 lepattanó), legtöbb gólpasszt adó (5,9 assziszt) és legtöbb labdát szerző játékosaként zárta. ## Út a csúcsig Második szezonját meghatározta az idényeleji lábtörése, ami miatt a 82-ből csak 18 meccsen tudott játszani. Csapata nélküle is kiverekedte a playoffba jutást, ahol is a Boston Celtics várt rájuk. Sérüléséből felépülve ekkor már csapata segítségére tudott lenni, a kétszeres hosszabbításba torkolló második összecsapáson ma is playoff rekordnak számító 63 pontot dobott. Ez kevés volt a sokkal jobb játékerőt képviselő ellenfél ellen, 3-0-s söpréssel a massachusettsi gárda ment tovább. Larry Bird, az ellenfél csapatkapitánya így nyilatkozott Jordanről a mérkőzés után: „Az Úristen Michael Jordan képében testesült meg.” Az 1986–87-es szezon még mindig csak egyéni sikereket hozott, 37,1-es átlagával megszerezte első pontkirályi címét, Wilt Chamberlain óta elsőként lépve át az egy idényben dobott 3000 összpontos álomhatárt, és 8 mérkőzésen szerzett 50 vagy több pontot. Az MVP-címet azonban a Lakersnél játszó Magic Johnson elvitte előle. Csapatával újra bejutott a rájátszásba, és újra az egy évvel korábbi történet adta elő magát, a Celtics 3–0-val kisöpörte őket. Felismervén, hogy egy emberrel nem lehet maradandó eredményt elérni, a csapat főnökei agilis fiatal tehetségeket hoztak a gárdába 1987-ben Scottie Pippen és Horace Grant személyében. Ők segíthettek levenni a terhet Jordan válláról, aki ebben az évben újra gólkirály lett 32,5 pontos átlagával, és végre megkapta a megérdemelt MVP-címet is. Beválasztották az Év védekező csapatába és egyénileg is a legjobb védekező játékosnak választották 1,6-es blokk- és 3,16-os labdaszerzés-átlagának köszönhetően. Ebben az évben lett először az All Star-hétvége legértékesebb játékosa, és megnyerte a zsákolóbajnokságot is. A csapatnak most már több babér termett, végre túljutottak a rájátszás első körén, ahol a Cleveland csapatát búcsúztatták 3–2-es összesítéssel, vagyis a lehető legszorosabb eredménnyel. Olyannyira szoros volt ez a párharc, hogy a döntő mérkőzésen, mint már addig sokszor és azután is számtalanszor, Jordan utolsó másodpercekbeli kosarával nyert a Bulls. A második körben az Isiah Thomas vezette detroiti „rosszfiúk” jelentették a legyőzhetetlen akadályt, szintén ötmeccses öldöklő küzdelemben. A következő, 1988-89-es szezonban Jordan újra gólkirály lett 35 pontos átlaggal, és az Év védekező ötösébe is beválasztották. Az ez évi All Star-hétvége sokaknak nem a „nagymeccs” miatt emlékezetes, hanem Jordan és Dominique Wilkins csatája miatt a zsákolóbajnokság döntőjében. Michael ekkor mutatta be a legendássá vált büntetővonalról zsákolást, amivel újra megnyerte a versenyt. A playoffban sem a New York Knicks, sem a Cleveland nem volt méltó ellenfele a Bullsnak. Először történetük során bejutottak a főcsoportdöntőbe, ahol újra a Detroit Pistonssal találkoztak. Az ő taktikájuk külön figyelmet fordított Jordan semlegesítésére, ha hozzá került a labda, egyszerre két-három ember ugrott rá. A „Jordan Rules”-nek nevezett stratégia meghozta eredményét, újra a Detroit lett a párharc győztese. Az 1989–90-es szezonban segédedzőből menedzserré léptették elő Phil Jacksont, akinek a vezetésével tökéletesebbé vált a csapatjáték. Ő vezette be a Bullsnál az ún. „háromszög támadást”. Jordan újra gólkirály lett, 33,6-es átlaggal, és újra beválasztották az év védekező ötösébe is. A csapat ismét a konferenciadöntőig menetelt a Milwaukeet és a Philadelphia 76erst földbe döngölve, és ott szoros küzdelemben, immár sorozatban harmadszor, a Detroit verte ki őket a további küzdelmekből. ## Az első Bulls-korszak Az 1990-91-es szezonban végre megtört az átok, az alapszakasz MVP-ként másodszor tündöklő Jordan (31,5 pontos, 6 lepattanós és 5,5 gólpasszos átlaggal) vezetésével csapata 61 győzelmet aratva simán bekerült a rájátszásba. Ráadásul újra helyet kapott az Év védekező ötösében is. Ekkor már Scottie Pippen is All Star szinten játszott. Az első két körben a Philadelphiát és a New Yorkot legyőzve jutottak be a keleti főcsoport döntőjébe. Ott az ősi rivális Detroit várt rájuk. Újra a „Jordan Rules” védekezési stratégiát alkalmazták, de tanulva az előző év hibájából most a lekettőző Detroitot gyors passzokkal szétzilálták. Egy sportszerűtlen jelenetnek is tanúi lehettek a nézők az utolsó mérkőzésen, Isiah Thomas vezetésével a rendes játékidő vége előtt levonultak a pályáról a detroiti játékosok, feladva a csatát, csak hogy ne kelljen kezet nyújtani az őket legyőzőknek. A begyűjtött négy győzelem azt jelentette, hogy története során először a „szeles város” csapata bejutott az NBA nagydöntőjébe, ahol a Magic Johnson és James Worthy fémjelezte Los Angeles Lakerst kellett legyőzniük. Meglepően simának mondható eredménnyel, 4-1-es Bulls győzelemmel zárult a döntő, így Michael megszerezte élete első bajnoki címét. Ebben a párharcban is órási szerepet vállalt, miután ezentúl mindig, mikor bajnokok lettek, megválasztották a Döntő játékosának. A döntő második meccsén egy óriási mozdulatsorral (egyik kezéből másikba átvéve a labdát) megakadályozta, hogy Sam Perkins blokkolja, ezzel újra beírva magát a sportág történetébe, hiszen 2000-ben az ESPY sportlap az évtized jelenetének választotta. A rájátszásban 15 győzelem mellett csak 2 vereséget szenvedtek el. Megkezdődött az első Bulls-éra. 1991-92-ben újabb csapatrekordot jelentő eredménnyel, 67-15-ös győzelem-vereség mutatóval zárták az alapszakaszt. Jordan újra alapszakasz MVP (30,1/6,4/6,1) díjjal gazdagodott és újra beválasztották az év védekező ötösébe is. A döntőben a Clyde Drexler vezette Portland Trail Blazerst győzték le, így begyűjtve második bajnoki aranygyűrűjüket. A döntő előtt a média nagy felhajtást csapott a két vezéregyéniség körül, próbálták felébreszteni a 80-as évek nagy Magic Jonhson-Larry Bird rivalizálást. A döntő első mérkőzésén Michael újra emlékezeteset nyújtott, ma is rekordnak számító 35 pontot dobott az első félidőben úgy, hogy közülük 18 pontot hárompontos dobást követően. Miután a hatodik hárompontos is talált, Jordan leült a pálya szélére, és mélán bámult maga elé. Marv Albert, a mérkőzés kommentátora később úgy nyilatkozott, Michael ekkor ezt mondta maga elé: „Nem hiszem el, hogy ezt csinálom.” 1992-93 Újabb nagyszerű teljesítménnyel rukkolt elő az alapszakaszban (32,6/6,7/5,5), de barátja, Charles Barkley ezúttal elnyerte előle az MVP címet. Sima út vezetett a nagydöntőig, ahol épp a Barkleyval felálló Phoenix Suns állt csapata és a serleg közt. Lemásolva a múlt évi Portland elleni eredményt, 4:2-es összesítéssel sorozatban harmadszor nyerték el a bajnoki címet, megismételve a 60-as évek legendás Boston Celtics-ének produkcióját, elérve az ún. „three-peat”-et. Habár az utolsó meccs döntő momentumai nem Michaelhoz kötődnek, mégis az ő 55 pontja képezte alapját a Bulls győzelmének. 1992 nyarán zajlott a Barcelonai olimpia, amin ő is részt vett. A „Dream Team” néven elhíresült amerikai válogatott a profi ligában edződött játékosokból állt, és a világon egy csapat sem tudta velük szemben eséllyel felvenni a versenyt, így Michael második olimpiai aranyérmét nyerte. Ezidáig 7 gólkirályi címet nyert, háromszoros bajnoknak és MVP-nek mondhatta magát. Mondhatni, elért mindent, amit kosárlabdázó elérhet. Talán emiatt, talán a média támadásai, talán a szerencsejáték szenvedélyéből származó családi gondjai miatt megcsömörlött a kosárlabdától. „Nagyon szégyellem magam emiatt, egyike azoknak a dolgoknak, amiket rettenetesen bánok. A tükörbe nézve azt kell mondanom magamban, hülye voltam” – nyilatkozta később a hazárdírozásairól. 1993\. július 23-án két tinédzser megölte Michael édesapját, miközben megpróbálták ellopni a kocsiját. Így 1993 őszén ezekkel a szavakkal bejelentette a visszavonulását: „Elértem a karrierem csúcsát. Úgy érzem, már semmi mást nem tudok bizonyítani.” ## A baseballos kitérő A teljes sportvilág legnagyobb meglepődésére 1994. március 31-én az első osztályú Chicago White Sox fiókcsapatához, a Birmingham Baronshoz igazolt, amely a harmadosztályban játszott. Ahogy a nyilatkozataiból kiderült, ezzel mélyen tisztelt apja kívánságát szerette volna teljesíteni, aki mindig profi baseballosként szerette volna látni fiát. Hiába nyújtott méltányolhatatlan teljesítményt, nem rúgták ki, mivel a „régi-új” főnöke, a Bulls és a Barons tulajdonosa, Jerry Reinsdorf pártfogásába vette. Természetesen nem jótékony cselekedet volt: még mindig órási reklámértékkel bírt, és az ő meccsein mindig telt ház tombolt a lelátókon. Ezután tett még egy rövid kitérőt a Scottsdale Scorpions csapatánál, az Arizonai Őszi Ligában az 1994-es évben. Belátva, hogy a baseball nem az ő világa, visszatért a parkettre. 1995\. március 19-én, majd' egy év kihagyás után újra magára öltötte a Bulls mezét. A lehető legrövidebben kommentálta az eseményt a kiadott sajtóközleményében: „Visszatértem”. A 45-ös számú mezt választotta (ebben játszott a Baronsnál is), miután első visszavonulásakor a már vele összekapcsolt 23-as mezt visszavonultatták tiszteletére. Nem a tervek szerint ment a visszatérés, első meccsén 19 pontot szerzett egy Indiana Pacers elleni vesztes meccsen. Egész idényben formán kívül volt, így nem tudott segíteni csapatának, hogy elkerüljék a kiesést a rájátszás második körében, ahol a Anfernee Hardaway-jel és Shaquille O’Neallel felálló Orlando Magic 4:2-es összesítéssel búcsúztatta őket. ## A második Bulls-korszak A kiesés után újult erővel vetette bele magát az alapozásba, új célként meg akarta mutatni a világnak, hogy még nem felejtett el kosárlabdázni. Ettől a szezontól újra a 23-as mezszámot viselte. A bizonyítási vágy a maximális teljesítményt hozta ki belőle és a csapatból is: az 1995-96-os szezont 72 győzelemmel zárták. (2015/16-os Golden State Warriors ugyan 73-9-es győzelmi mérlegre javította a korábban megdönthetetlennek hitt rekordot, ám az Oaklandi székhelyű csapat, elvesztette a nagydöntő párharcát a LeBron "King" James vezette, Cleveland Cavaliers ellen.) A régi bajnokcsapatból már csak Scottie Pippen maradt hírmondónak, nagy húzásnak számított viszont Dennis Rodman leigazolása, aki a védekezésben tudott igazán sokat hozzátenni a játékhoz. Michael újabb gólkirályi és MVP címet szerzett a gyűjteményébe. Bill Wenington mesélte erről az időszakról: A rájátszásban sem sikerült megszorítani a csapatot, a főcsoportdöntőben nemes bosszút álltak az Orlandón, 4-0-val söpörték ki őket. A fináléban pedig a Seattle SuperSonicsnak kellett meghajolnia (4-2). Az egész rájátszást nézve 15-3-as győzelem-vereség arányt hoztak, vagyis a nagydöntőben elszenvedett két vereségen kívül csak egyszer sikerült őket kétvállra fektetni. Ebben az évben Jordan-nek olyan dolgot is sikerült elérnie, amit játékos az 1969-70-es szezon óta nem tudott végrehajtani. Willis Reed után a második játékos lett, aki egy szezonban nyerte el az alapszakasz, a döntő és az All Star meccs legjobb játékosának járó díjat is. Paul Westphal, a neves tréner a nyilatkozta sokoldalúságáról: Az 1996-97-es szezonban 69-13-as mutatóval repítették magukat a rájátszásba. Új ellenfél tűnt fel a színen, a John Stocktont és az az évi MVP-t, Karl Malone-t is a soraiban tudó Utah Jazz. A nagydöntő végül hat meccsen dőlt el, 4-2-es Bulls sikert hozva. Jordan két meccsen is az utolsó percekben hozta az eredményt csapata számára. Az első meccsen egy, a dudaszó pillanatában elengedett középtávoli dobással szerezte meg a győzelmet. Az ötödik meccs, mikor a párharc 2-2-es döntetlennel állt, a „flu-game” {„influenzás-játék”} néven vált ismertté. Ekkor Michael gyomorbántalmakkal és magas lázzal küszködve dobott 38 pontot, és az eredményről döntő hárompontos kosár is az ő nevéhez fűződik. A mérkőzésről ő maga nyilatkozott így: 1997-98-ban 62-20-as alapszakasz után megismétlődött a Jazz elleni csata. A négy győzelemig tartó párharcban 3-2-re vezetett a Chicago, mikor a pályaválasztói jog visszaszállt a utahi alakulatra. Ezt maximálisan kihasználva három ponttal vezettek az utolsó perc elején. Phil Jackson időt kért, majd Michael egy ziccerrel 1 pontosra olvasztotta az előnyüket. Ami most következett, az az NBA történetének egyik legizgalmasabb jelenetsorává vált: A Jazz hozta fel a labdát, a legbiztosabb helyet keresve, ahol a labda lehet, így Karl Malone-nak passzolták a játékszert. Ő kizárta Dennis Rodmant, és, mikor már a kosárra fordult volna, megérkezett a háta mögül Jordan, és elcsente a kezéből a labdát. Nem siette el az akciót, lassan fölvitte a labdát, a szemét végig a visszaszámláló órán tartotta. Mikor már csak tíz másodperc volt hátra, jobbra kezdett cselezni, majd egy gyors mozdulattal a bal oldalra indult. Ma is vitáznak azon, hogy ekkor meglökte-e a rajta védekező Byron Russellt, aki elvesztette az egyensúlyát, így a dobásra szabad helyzet kínálkozott. Az értékesített kosár azt jelentette, hogy egy ponttal a Chicago nyerte meg a mérkőzést. Az ezen a meccsen elért 45 pontjával ismét vezéregyénisége volt a bajnokcsapatnak. Másodszor nyertek sorozatban 3 döntőt, így a kosártörténelem legnagyobb csapatai közé emelkedtek. ## Washingtonban A következő idény, mint a „lock-out” miatti csonkaszezon vonult be az NBA történetébe. A játékosok képviselői és liga tulajdonosai nem tudtak egyezségre jutni a béreket illetően. Ez a légkör és a csapat széthullásának első jelei (Pippen idény közben elcserélését kérte, Rodman pedig, mint szabadügynök szeretett volna Los Angelesbe igazolni) arra késztették Jordant, hogy a csúcson hagyja abba, így másodszor is bejelentette visszavonulását ezekkel a szavakkal: Ezután a családjának szentelhette idejét, és hódolhatott kedvenc kikapcsolódásának, a golfnak is. A kosárlabdától azonban nem szakadt el teljesen, kis idő múlva a harmatgyenge Washington Wizards csapatánál általános igazgatói tisztséget vállalt. Látván csapata vergődését a veteránok minimum fizetségéért újra játékosnak állt, kétéves szerződést kötött 2001 szeptemberében a fővárosiakkal. Az a furcsa helyzet állt így elő, hogy együtt játszott a saját maga által draftolt és a csapathoz hozott játékosokkal. A fizetségét a Világkereskedelmi Központ ellen elkövetett terrortámadás áldozatainak megsegítésére létrehozott alapnak ajánlotta fel. A 2001-02-es szezonban a sorozatos sérülések miatt csak 60 meccsen tudott pályára lépni, a legkevesebben, mióta 1985-ben eltörte a lábát. Legsúlyosabb a jobb térdének krónikus íngyulladása (tendinitis) volt, amit februárban meg is operáltak. De még így is a csapata legjobbja volt pontban (22,9), gólpasszokban (5,2) és labdaszerzésben (1,42) is. Utolsó szezonját már a negyvenedik éve után fejezte be. Átlagai egy hétköznapi játékos számára már csúcsteljesítménynek számítanának: 20 pontot, 6,1 lepattanót, 3,8 gólpasszt és 1,5 labdaszerzést jegyzett. 2003 februárjában az első NBA játékos lett, aki 40 év felett legalább 40 pontot szerzett egy meccsen. Ebben az idényben lépte át a 30 000 pontos álomhatárt is karrierje során. A csapat Jordan két éve alatt nem jutott be a rájátszásba, de a nézők visszatértek az arénába, és Washingtonnak újra egy erős középcsapata lett. Ebben a szezonban, mikor már mindenki érezte, hogy ez már tényleg az utolsó éve lesz, az összes csarnokban kitörő örömmel fogadták, Miamiban visszavonultatták a mezét is. A nagy sikerei helyszínén, a chicagoi United Centerben hosszú percekig felállva tapsolt a közönség. Az idényfelező All Star gálán Vince Carter tisztelete jeléül lemondott a kezdő ötösben lévő helyéről Jordan számára, és a félidei show-műsor is a karrierje legszebb pillanatait elevenítette fel. A legutolsó pályára lépésére Philadelphiában került sor április 16-án. Az utolsó negyedben már szinte végig a padon ült, mikor a közönség "Mike-ot akarjuk!" kiabálásának engedve edzője újra, utoljára becserélte. Még bedobott két szabaddobást, és az őt éltető rajongók sorfala között végleg levonult a pályáról. Jordan 1993-ban így nyilatkozott: ## A játékospályafutás után Miután visszavonult, a washingtoni csapat tulajdonosa, Abe Pollin nem számított többet a munkájára a szakmai stábban, rövid úton megvált tőle. Később Michael úgy nyilatkozott, ha tudta volna, hogy kirúgják, miután visszavonul, nem jött volna vissza játszani. Újra rengeteg szabadideje lett, jótékonysági golfversenyeken indult, motorozott, és visszaköltözött családjához Chicagóba. 2006-ban a legújabb NBA csapatban, a Charlotte Bobcatsben vásárolt tulajdonrészt, amivel a második legnagyobb részvényesük lett a tulajdonos, Robert L. Johnson mögött. 2010 februárjában már ő lett a részvények többségi tulajdonosa. Felesége, Juanita, akivel 1989-ben kötöttek házasságot, 2002-ben benyújtotta a válókeresetet. Ezt hamarosan visszavonta. 2006-ban, most már közös elhatározással, újra bíróság elé álltak. A 17 évig tartó házasság lezárásaként közel 168 millió dollár (mintegy 30 milliárd forint) összeggel lett gazdagabb Juanita, ezenkívül egy hét hektáros ingatlannal is Chicagóban. A döntés szerint három gyermekük, Jeffrey Michael, Marcus James és Jasmine felügyeleti joga is az asszonyé. 2005 októberében jelent meg első könyve Driven from Within címmel (). A kritikák szerint ez a könyv a Nike egy reklámkiadványa, „ugyanannnyi fotót tartalmaz a cipőkről, mint magáról Jordanről”. A köteteket Mark Vancil szerkesztette, és megszólal benne kilenc, Michaelhez közel álló személy is, köztük az édesanyja, a középiskolai edzője és az ügynöke is. A Nike-val kötött szerződése a mai napig érvényben van, az Air Jordan márkájú termékek még mindig töretlen népszerűségnek örvendenek. 2013-ban az eladások elérték a 2,25 milliárd dollárt, ezzel a piacon minden második eladott kosárlabdacipő Air Jordan volt. Ez minden idők legsikeresebb szponzorációs szerződése. Az eladásból befolyó összeg egy részét az utánpótlásnevelésre fordítják, többek között az észak-karolinai, a cincinnati, a Berkeley, a St. John's és a georgetowni egyetemeken. Pályafutása során rengeteg terméket reklámozott, a teljesség igénye nélkül, üdítőitaloktól kezdve (Coca-Cola, Gatorade) elemeken át (Rayovac) autókig (Chevrolet). Ezen reklámszerződéseinek egy része ma is él, belőlük akkora bevétellel bír, hogy még mindig szerepel a legjobban kereső sportolók ranglistáján. A fizetéséből és a szponzori pénzekből több százmillió dolláros vagyonra tett szert. Reklámértékét jól mutatják a nevével fémjelzett kölni eladási adatai: a piacra dobást követő 2 hónapban 1,5 millió üveggel adtak el belőle. Jordan saját bevallása szerint a pénzügyi sikereiben óriási szerepe volt ügynökének, David Falknak. Évente megrendezik a Michael Jordan Senior Flight School névre keresztelt négynapos edzőtábort kosárlabdát szerető fiataloknak, amelynek fővédnöki tisztségét tölti be. A programban szerepel koktélparty, személyes találkozás vele, és természetesen edzések, 5-5 elleni meccsek és egyéb szabadidős programok. Az eseményt a Las Vegas-i Mirage Hotelben rendezik meg, a részvételi díj 17 500 dollár. 2004 óta vesz részt csapata az American Motorcyclist Association (Amerikai Motorsport Szövetség) által rendezett professzionális versenyeken Team 23 Racing néven. ## Filmszerepei - Michael Jordan: Come Fly with Me – 1989 - Michael Jordan's Playground – 1990 - Voices that Care – 1991 - Michael Jackson – Jam (videóklip) – 1992 - Michael Jordan: Air Time – 1993 - There Are No Children Here – 1993 - Space Jam – Zűr az űrben – 1996 - Michael Jordan, Above and Beyond – 1996 - A játék ördöge – 1998 - Michael Jordan to the Max – 2000 - Ultimate Jordan – 2001 - Bolondos dallamok – Újra bevetésen – 2003 (cameoszerep) - Tiger at 30 – 2006 - Basketball Man – 2007 - The Last Dance – 2020 Sok filmjében csak rövid epizódszerepet vállalt (pl. A játék ördöge, Bolondos dallamok – Újra bevetésen, There Are No Children Here), és kivétel nélkül önmagát alakította. A fel nem soroltakon kívül több televíziós sorozatban is vállalt egy-egy epizódnyi mellékszereplést (pl. 60 percben, Mi a helyzet, Apu?, Almost Live!). A másik nagy csoportot a körülbelül 1 órás dokumentumfilmek alkotják. Már 1989-ben készítettek róla egy bemutató filmet „Michael Jordan: Come Fly with Me” címmel. Láthatjuk Michael Jackson „Jam” című klipjében is, amiben egymást tanítják táncolni, illetve kosárlabdázni. youtube.com videó Egyetlen „igazi” filmszerepe az 1996-os Space Jam – Zűr az űrben volt, amiben főszerepet vállalt. Az IMDb oldalon a film a nézők szavazatai alapján 5,2/10-es értékelést kapott. Magyarországon csak a Space Jam – Zűr az űrben, A játék ördöge és a Bolondos dallamok – Újra bevetésen című filmjeit mutatták be. 1997 áprilisában a Hoop magazinnak így nyilatkozott a filmezésről: ## Játékstílusa Jordan általában dobóhátvédként játszott, de képes volt a kiscsatár és az irányító feladatait is maradéktalanul ellátni. Ami hiányzott belőle magasságból és tömegből, azt pótolta gyorsaságával és hatalmas ugrásaival. A végjátékokban rendszeresen képes volt higgadt maradni és a legjobb megoldást választani. Sokszor vitte csapatát győzelemre az utolsó másodpercekben dobott pontjaival (például az 1998-as bajnoki címet érő kétpontosa, amely ma már mint „A dobás” íródott be a kosárlabda történetébe) Pályafutása elején játéka legfőbb eleme a zsákolás volt, már akkor képes volt 3-4 ember között is kosárra törni. Képességét, hogy szinte minden más játékosnál hosszabb ideig tudott levegőben maradni („hangtime”), úgy használta fel, hogy mire a nála magasabb játékosok már a földre estek, ő akkor indította el dobását. Később kifejlesztette az ún „fade-away jumpert”, amihez hasonlatos fegyver talán csak Abdul-Jabbar égi horga volt. Ekkor a gyűrűnek háttal kezdte meg a mozdulatsort, a mögötte álló védőtől mind vízszintesen, mind függőlegesen a lehető legtávolabbra ugorva, elkerülve annak blokkolásra nyújtott karjait megfordulva a gyűrűbe dobta a labdát. Hubie Brown, az egyik legtapasztaltabb NBA edző egyenesen megállíthatatlannak bélyegezte ezt a mozdulatsort. A hárompontos vonalon túlról fiatalkorában nem volt túl eredményes, de ahogy egyre több évet töltött el a ligában, már innen is megbízhatóan tudott kosarat szerezni. Washingtoni évei alatt viszont már jóval kevesebbet próbálkozott a tripladobásokkal. Támadásban nem ismert akadályt, a legreménytelenebb helyzetekben is kosárra tört, ha nem is sikerült bedobnia a labdát, nagy valószínűséggel szabálytalankodtak ellene. A pályafutása során 8772 alkalommal végezhetett el szabaddobást, amelyeket 83%-os pontossággal értékesített. Ha nem ő maga vette célba a gyűrűt, játékostársait gyakran hozta helyzetbe, imponáló, 5,2 gólpasszos átlaggal zárta pályafutását. Védekezésben szintén maximálisan kihasználta képességeit, gyors kezeivel folyton odaszurkált a labdát felhozó játékosnak, kitűnő kezdősebessége lehetővé tette, hogy a passzsávokat lezárja. Ezeknek köszönheti, hogy minden idők második legjobb labdaszerzőjévé vált 2,5-es átlagával. 6,2-es lepattanóátlaga szintén a legjobb hátvédek közé emeli ebben a kategóriában is. Pszichológiai hadviselésének része volt a nézők számára alig észlelhető, de az ellenfeleket kifejezetten zavaró „trash-talk''”, amikor a játék szüneteiben folyamatosan kisebb-nagyobb heccelésekkel, sértegetésekkel kergette őrületbe a rá bízott játékost. ## Edzésmódszere, rákészülés a meccsekre Minden mérkőzés előtt volt pár rutinja, amiket mindig megcsinált. Egy bizonyos módon fűzte be cipőit, mindig viselte az egyetemi mezének nadrágját, mindig új zoknit és cipőt húzott, és ellenőrizte családját, hogy ott van-e a helyszínen, nem történt-e velük valamilyen baj. Egy interjújában elmondta, hogy pályafutása korai szakaszában a mérkőzések előtt meg szokta nézni a következő csapattal vívott egy előző győztes meccs felvételét, de a későbbiekben már nem. Amikor a Space Jamet forgatták, a film készítői felépítettek számára egy sportcsarnokot, ahol tudott edzeni a forgatások előtt és után. Számos NBA játékos „meglátogatta” őt ott, és játszottak késő estébe nyúló edzőmérkőzéseket. Tiszteletét tette a majdnem teljes Lakers, Patrick Ewing, Muggsy Bogues, Alonzo Mourning, Larry Johnson és Charles Barkley is. Így a forgatás nem jelentett kiesést a következő idényre való felkészülésben. Elmondása szerint ezzel a módszerrel sokkal jobban fel tudott készülni az idényre, mint a hagyományos edzőtáborozással. Azt csak egy újabb esélynek tartotta a lesérülésre. Így viszont, hogy a leendő ligabeli ellenfeleivel tudott készülni, fel tudta térképezni őket, kiismerni gyengeségeiket és erősségeiket. ## Rekordjai, eredményei ### Statisztikai rekordok - 1990\. március 28-án a Cleveland ellen szerezte a legtöbb pontját egy meccsen, szám szerint 69-et. - 1986\. április 20-án a Boston Celtics elleni kétszeres hosszabbítással végződő meccsen 63 pontot dobott, ami ma is playoff csúcs. Ráadásul ezen a meccsen állította be saját lepattanózási csúcsát is, 18-cal. - Csak ő és Wilt Chamberlain volt képes három egymást követő szezonban 3000 pont fölött teljesíteni. - Az 1987-88-as idényben elért 37,1 pontos átlagánál csak Wilt Chamberlain és Elgin Baylor tudott jobbat. Az egy idényben elért pontok számában is csak Wilt Chamberlain előzi meg. - A rájátszások tekintetében ő tartja a rekordot mind 33,4 pontos átlagával, mind 5987 pontjával. - Az alapszakaszban elért 30,1 pontos átlaga szintén rekord. - Ő és Wilt Chamberlain volt a legtöbbször, hétszer, egymás utáni években az alapszakasz gólkirálya. (1986–1993) - Egymás után 886 meccsen dobott legalább kétszámjegyű eredményt, ezzel tartva az NBA rekordját. Az előző rekordtartót, Kareem Abdul-Jabbart 1997. december 30-án előzte meg egy Minnesota Timberwolves elleni meccsen, amikor 33 pontot ért el. - 1989\. február 6-a és 1993. november 5-e között 60, egymást követő rájátszás meccsen dobott legalább 20 pontot, ami NBA-rekord. - A Phoenix elleni 1993-as döntőben elért 41 pontos átlaga a legmagasabb az NBA-döntők történetében. Ebben a párharcban felállított egy másik rekordot is: 4 egymást követő meccsen dobott legalább 40 pontot a döntőben. - Ő dobta a legtöbb pontot egy félidőben (35) egy döntőbeli meccsen a Portland ellen, 1992 márciusában. - 37 meccsen dobott legalább 50 pontot, és 5-ön legalább 60-at. - Egy Cleveland elleni 1990-es meccsen 24 mezőnygólt ért el, ami Wilt Chamberlainnel és John Havlicekkel holtversenyben NBA rekord. - 1992-ben a Portland ellen egy félidőn belül 6 hárompontost dobott. Ezt az eredményt rajta kívül még sokan elérték, de mindannyian rekordtartók. - Háromszor lett a szezon legjobb labdaszerzője (1988, 1990, 1993). Labdaszerzésben az örökranglistán a második helyet foglalja el. - 1987-ben az első olyan játékos lett, aki az idényt legalább 200 labdaszerzéssel és 100 blokkal zárta. - Karrierje során 29-szer ért el „tripla-duplát”. - Az All Star gálameccsek történetének legtöbb labdát szerző játékosa (35). A pontszerzők közt a harmadik 242-es mutatóval. - Ő szerezte az All Star meccsek első tripla-dupláját, 1997-ben Clevelandben. 14 pontja mellé 11 lepattanót szerzett, és 11 gólpasszt adott. - A Bulls történetének legjobbja pontszerzésben, gólpassz-adásban és labdaszerzésben is. ### Díjak - 1984-ben elnyerte a Rupp Throphyt és a Naismith Awardot, a legjobb egyetemi játékosnak járó díjakat. - 1985-ben elnyerte az Év újonca címet. - 1988-ban ő lett az Év védekező játékosa. - 1991-ben a Sports Illustrated az Év sportolójának választotta. - 10-szer lett az NBA gólkirálya, legtöbbször a liga történetében. (1987-1993; 1996-98) - 5-ször lett az Év legértékesebb játékosa. (1988,1991–92, 1996, 1998) - 6-szor választották meg a döntő legértékesebb játékosának. A rangsorban következő Magic Johnsont 3-szor. (1991, 1992, 1993, 1996, 1997, 1998) - Hatszor a playoff legértékesebb játékosa. (1991, 1992, 1993, 1996, 1997, 1998) - Háromszor az All Star mérkőzés legértékesebb játékosa. (1988, 1996, 1998) - Tagja az NBA történetének 50 legjobb játékosának. (1997) - Az AP hírügynökség szerint a 20. század második, a ESPN tv-csatorna szerint a legfontosabb sportolója. - Az év kezdőötösének tagja (1987–1993, 1996–1998) - Az Év védekező csapatának tagja (1987–1992, 1995-98) - 14-szeres All Star kiválasztott (1987–1993, 1998 években a legtöbb szavazatot kapta). - 2009-ben beválasztották a Hírességek Csarnokába (Hall Of Fame) - Az NBA 75. évfordulójának csapata ### Csapatsikerek - 2-szeres olimpiai bajnok (1984, 1992) - 6-szoros NBA-bajnok (1991–93, 1996-98)
7,438	Spanyol nyelv	26,837,256	null	[ "Kezdőlapon szerepelt szócikkek", "Spanyol nyelv" ]	A spanyol vagy kasztíliai nyelv (spanyolul , illetve ) a nyugati újlatin nyelvek egyike, közelebbről az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágán az újlatin nyelvek iberoromán csoportjába tartozik. A legtöbb anyanyelvi beszélővel rendelkező újlatin nyelv, az összes nyelv közül pedig – különböző becslések alapján – az első öt között szerepel a világon. Jelenleg 21 ország államnyelve, valamint az ENSZ és az Európai Unió egyik hivatalos nyelve. A spanyol nyelvű irodalom szintén része a nyugati műveltségnek, s ezért, továbbá az amerikai földrész gazdasági jelentősége miatt sokan tanulják ezt a nyelvet. Történetileg a spanyol nyelv a Római Birodalom Hispania tartományának északi középső területén beszélt latin nyelvjárások folytatása. A gyarmatosítások korában Amerikában is elterjedt, sőt Afrikában és Ázsiában is fellelhetőek anyanyelvi beszélők. A nyelv és a nép neve (español, spanyol) – a provanszálon keresztül – a középkori latin Hispaniolus (’hispániai’) szóból származik. A spanyol kevésbé távolodott el a latintól, mint a francia, a különbség inkább az olaszéhoz hasonló; ugyanakkor mássalhangzórendszerében az ismertebb újlatin nyelvekhez képest kialakított néhány újító vonást. A spanyol – a nyelvterület óriási kiterjedése és a nagy távolságok ellenére – a szakemberek véleménye szerint egységes és viszonylag homogén nyelv. A sztenderd nyelvváltozat Spanyolországban az ó-kasztíliai, Latin-Amerikában a közép-mexikói nyelvjárásra épül. ## Elnevezése ### „Spanyol” vs. „kasztíliai” A nyelv korrekt elnevezésének kérdése régóta foglalkoztat mindenkit beszélői körében, és örökös vita tárgyát képezi. Eredetileg csak a „kasztíliai” (castellano) elnevezést használták, mivel a történelmi Ó-Kasztília tartomány latin nyelvjárásából alakult ki, és e területen találták a nyelvjárás első írásos nyomait is. Ezzel szemben a középkori spanyol királyságoknak önálló nyelvjárásaik voltak, legjelentősebbek közülük az aragóniai és az asztúriai–leóni. Mára e nyelvjárások a kasztíliaival szemben visszaszorultak, csupán néhány ezer beszélőjük van, akik valamennyien „kétnyelvűek”, hiszen mind beszélik a hivatalos kasztíliait. A középkori Spanyolország visszahódítása (Reconquista) idejétől a kasztíliai nyelv egyre nagyobb területet nyert, míg végül a 16. században, I. Károly uralkodásának ideje, azaz a spanyol királyságok egyesítése óta egyre gyakrabban használják a nyelvre az español (azaz ’hispániai’) jelzőt mint általánosítást. A nyelv elnevezése beszélőinek körében máig érzékeny társadalmi és politikai kérdés. A nyelvi kisebbségek (katalánok, galiciaiak, baszkok, asztúriaiak, aragóniaiak) ugyanis a megkülönböztető jellegű castellano elnevezést részesítik előnyben, mondván, hogy nemcsak a kasztíliai, hanem az ő nyelvük is spanyolországi nyelvnek minősül, hiszen Spanyolországban beszélik őket is. Éppen ezért az 1978-ban kiadott spanyol alkotmány (Constitución Española) 3. cikkelyének 1. pontjában a castellano megjelölést alkalmazzák: A spanyol alkotmány – eleget téve mindkét nézetnek – a „kasztíliai spanyol” elnevezést használja, ezzel szemben külföldön mindenütt általános az español megnevezés. A helyzetet bonyolítja még az is, hogy a modern terminológiában a castellano szót a spanyol nyelv mai, Kasztília és León, illetve Kasztília-La Mancha (együttesen a történelmi Kasztília) tartományokban beszélt északi nyelvjárásaira is használják, megkülönböztetésül a déli (andalúz, extremadurai, murciai stb.), szintén kasztíliai nyelvjárásoktól. Egy másféle értelmezés szerint azok a nyelvészek, akik az asztúriait és az aragóniait nem tekintik különálló nyelveknek, csak spanyol nyelvjárásoknak, a „spanyol nyelv” fogalma alatt az aragóniai, asztúriai–leóni és a kasztíliai dialektusok együttesét értik. ### Az akadémiai álláspont A Spanyol Királyi Akadémia és a Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesületének álláspontja, ahogy az a 2005-ben kiadott Összspanyol nyelvhelyességi szótárban megjelenik, a következő: ## Földrajzi elterjedtsége ### Beszélők száma és nyelvi státusz Spanyolországon túl a spanyol gyakorlatilag az amerikai kontinens legtöbb országának hivatalos nyelve – kivétel Kanada (angol és francia), USA (de facto angol, illetve regionálisan spanyol), Brazília (portugál), Suriname (holland) valamint Francia Guyana és Haiti (francia). Az Egyesült Államokban az angol mellett a spanyol a legelterjedtebb nyelv, kivált a déli államokban. Afrikában Egyenlítői-Guinea államnyelve, s egészen az 1970-es évekig a Fülöp-szigeteknek is hivatalos nyelve volt a filippínó (tagalog) és az angol mellett, ahol kreol változata is kialakult (→chabacano nyelv). Összes (anyanyelvi és második nyelvi) beszélőinek száma jelenleg 400 millió körülire becsülhető (az anyanyelvi beszélők száma egy 1986. évi felmérés szerint 322 299 171, második nyelvként használók száma 60 000 000). Ezzel a spanyol a beszélők számát tekintve (a kínai és az angol után) egyes források szerint a harmadik, más források szerint a második helyen szerepel a világ nyelveinek rangsorában. Az alábbi ábrán a spanyol nyelv földrajzi elterjedése és státusza látható. A legnépesebb spanyol nyelvű ország Mexikó, amely közel 100 millió anyanyelvi beszélővel a spanyol ajkúak mintegy negyedét teszi ki; egyúttal fővárosa, a csaknem 20 milliós Mexikóváros a világ legnépesebb spanyol nyelvű városa. Érdekességként megemlítendő még, hogy a nyelvet használóknak mindössze ~10%-a él az anyaországban. ### Spanyol nyelvjárások Mindenekelőtt érdemes tisztázni, hogy a hagyományos dialektológia a spanyol nyelv fogalmába beleérti a történelmi aragóniai–navarrai és asztúriai–leóni nyelvjárásokat is a – művelt irodalmi és köznyelv alapjául szolgáló – kasztíliaival együtt. Szűkebb és modern értelmeben azonban a spanyol nyelv csak a Kasztíliában kialakult nyelvváltozatot jelenti, s ennek nyelvjárásait beszélik Spanyolország legnagyobb részén, valamint a Kanári-szigeteken és Latin-Amerika országaiban is. A szakemberek többsége egyetért abban, hogy a kasztíliai spanyol egységes nyelv, ahogy az elismert spanyol dialektológus és akadémikus, Manuel Alvar is említette a Manual de dialectología hispánica című művében: A spanyol nyelvjárások (dialectos) között – a legszélsőségesebb esetektől eltekintve – a nagy távolságok ellenére sem nagyobbak a különbségek, mint a magyar nyelvjárások között, ami lehetővé teszi, hogy mind a közel 400 millió anyanyelvi beszélő megértse egymást. Spanyolországban az elfogadott felosztás szerint északi (septentrionales), valamint déli nyelvjáráscsoportot (meridionales) különböztetnek meg, míg az Amerikába vitt spanyol nyelv területi változatai nagy mértékben függtek az egykori spanyol hódítók (Spanyolországon belüli) földrajzi származásától. Mivel az első hódítók, akik a Kanári-szigetekre, majd az Antillákhoz érkeztek, Andalúziából származtak, ez a spanyolországi nyelvjárás gyakorolta a legjelentősebb hatást, s adta az amerikai spanyol nyelvhasználat alapját. A hódítók ez után több hullámban is érkeztek az Újvilágba az ország különböző területeiről (északról is), ami az ottani nyelvjárások kialakulását az évszázadok során szintén jelentősen befolyásolta. Így ma, többszöri „nyelvjárási kiegyenlítődést” követően inkább az északi nyelvváltozatokhoz állnak közel Mexikó, Peru, Ecuador, Bolívia és belső Kolumbia nyelvjárásai, míg a déliekhez a Kanári-szigetek, Közép-Amerika és az Antillák, valamint – az előbb felsorolt területeken kívül – Dél-Amerika nyelvhasználata. A spanyolországi sztenderd nyelvhasználat az északi nyelvváltozatokon alapszik. A nyelvjárások főleg kiejtésben és szókincsben (szinte minden országnak megvan a saját szlengje, amelyet spanyolul a jerga ’zsargon’ vagy a modismo szóval illetnek) különböznek egymástól, az alaktani és mondattani eltérések nem jelentősek. A legfontosabb különbségek a két nyelvjáráscsoport között a sziszegő hangok és bizonyos szóközi mássalhangzók (főleg a magánhangzók közötti -d-) ejtésében mutatkoznak. Míg az északi nyelvjárásokban ezeket minden helyzetben „tisztán” kiejtik, addig a déliekben szótag és szó végén sokszor elgyengülnek (azaz alig hallható közelítőhanggá alakulnak) vagy kiesnek. Az egyik legszembetűnőbb sajátossága a déli nyelvjárásoknak a szó- és szótagvégi gyenge hehezetté alakulása, amely a legnépiesebb területeken teljesen elnémulhat, azonban a művelt köznyelvben és a médiában törekednek az teljes értékű kiejtésére. Fontos különbség továbbá, hogy Spanyolország legnagyobb részén az e vagy i előtt a c-vel, illetve a z-vel jelölt hangot az s-től megkülönböztetik: az előbbi zöngétlen interdentális réshangként realizálódik (mint az angol think szó th-ja), míg a másik a magyar sz-hez áll közelebb (északon erősen palatalizált ejtéssel), míg délen a nyugat-andalúziai nagyvárosokban, a Kanári-szigeteken, valamint egész Spanyol-Amerikában mindkettőt egyformán ejtik a magyar sz-hez hasonló hangértékkel; ezt a fajta nem megkülönböztető kiejtést a spanyol szakirodalom seseo-nak nevezi. Mindkét ejtésmód – a megkülönböztető és a nem megkülönböztető – egyaránt helyes és elfogadott. Spanyolország legdélibb területein, a népi nyelvhasználatban él még az ún. ceceo-ejtés is, amely szintén nem megkülönböztető, csak itt az s is -ként realizálódik. Ez utóbbi kiejtés tájnyelvi jellegű és beszélőit sokáig hátrányos megkülönböztetés érte; csak napjainkban kezdik elfogadni és a többi nyelvjárással egyenrangúan kezelni. A déli nyelvjárások között az andalúziai (el andaluz, l’andalú) külön említést érdemel Andalúzia kulturális jelentősége és zenei hagyományai miatt; e nyelvjárásnak nagyobb szerepe volt Latin-Amerika nyelvváltozatainak kialakulásában (bővebben lásd: A spanyol nyelv története). A népies andalúz nyelvhasználatban a legtöbb szó végi mássalhangzót nem ejtik, helyette az előtte lévő magánhangzó változik meg minőségileg vagy mennyiségileg (például cantar , cantas/canta , cantan , español stb.), a mássalhangzó előtti l hangot r-nek ejtik (el mundo , alto stb.), az s hangot csak szó(tag) elején ejtik ki, máskor gyenge hehezetté alakul, vagy egyáltalán nem hangzik; szintén nem ejtik ki sok esetben a szóközi d hangot. Erre a nyelvjárásra épül sok közép- és dél-amerikai spanyol nyelvváltozat is. A dél-amerikai nyelvváltozatok közül figyelmet érdemel az Argentínában és Uruguayban beszélt rioplatense nyelvjárás, amelynek jellegzetessége, hogy az y (magánhangzó előtt) és az ll a sztenderd spanyol , illetve helyett magyar ’zs’-nek vagy ’s’-nek hangzik. A spanyol nyelvjárások között a nyelvtani eltérések szintén nem jelentősek. Az egyik legfontosabb különbség, hogy Spanyol-Amerikában a többes szám második személyű vosotros névmás és az ennek megfelelő igealakok helyett a harmadik személyű ustedes (’önök, maguk’) használatos a ’ti’ jelentésében is (például Spanyolországban vosotros cantáis, szemben a latin-amerikai ustedes cantan alakkal). Ezen kívül Közép- és Dél-Amerika néhány országában elterjedt egyes szám második személyben tú helyett a régies vos névmás használata (a latin vos, ’ti’ alakból), amelyhez (a kijelentő mód jelen idejében, valamint a felszólító mód állító alakjában) külön igealak tartozik (részletes leírás a voseo szócikkben). ## Szabályozása A nyelv szabályozására 1713-ban megalakult a Spanyol Királyi Akadémia (Real Academia Española, RAE), amely az 1951-ben létrejött Spanyol Nyelvi Akadémiák Egyesületének (Asociación de Academias de la Lengua Española, ASALE) keretein belül – az egyes spanyol ajkú országokban később megalakult társakadémiákkal együttműködésben – mint a „változások őre”, munkájával folyamatosan küzd a nyelvi egység fenntartásáért. Az intézmény azzal az eredeti célkitűzéssel jött létre, hogy elkészítse a spanyol nyelv legteljesebb értelmező szótárát – „a legsajátosabb formájában, eleganciájában és tisztaságában rögzítse a kasztíliai nyelv szavait és kifejezéseit” – s legfőbb feladát ma is ez képezi. E célt egy tűzben lévő tégelyt ábrázoló embléma szemléltette a Limpia, fija, y da esplendor („Ápol, rögzít s fényesít”) felirattal, engedve annak az eltökélt szándéknak, hogy megküzdjön a nyelv „eleganciájának és tisztaságának” esetleges változásaival, és rögzítse azt a 16. században elért teljességében. E szabályozás révén a spanyol nyelv világszerte egységes helyesírással rendelkezik, s az írott nyelv befolyásának köszönhetően a nyelvjárási különbségek sem jelentenek nagyobb nehézségeket abban, hogy mind a közel 400 millió spanyol anyanyelvű megértse egymást. ## Történeti áttekintés A mai spanyol nyelv történetileg olyan latin nyelvjárások folytatása, amelyeket az Ibériai-félsziget északi középső területén – a történelmi Kasztília (Castilla) vidékén – beszéltek. A középkori Hispániában még számos beszélője volt egyéb latin (vagy inkább már újlatin) nyelvjárásoknak is, például a leóninak, amelynek változatai az asztúriai vagy bable nyelvként élnek tovább, illetve az aragóniainak, amely mintegy átmenetet képez a spanyol és katalán nyelv között, még néhány ezer (legalább kétnyelvű) beszélővel. A ránk maradt dokumentumok alapján feltehető, hogy Hispániában egészen a 6. századig egységes latin köznyelvet beszéltek; a nyelvjárásokra bomlás az arabok hodítása idején gyorsult fel igazán. Az írott nyelv azonban sokkal konzervatívabb volt, az oktatás is igyekezett a „tiszta”, azaz az aranykori Róma nyelvét megőrizni. Így vált el egyre jobban írott és beszélt nyelv egymástól, míg az előbbit már külön meg kellett tanítani, le kellett fordítani a beszélőknek (az elkülönülés folyamata természetesen több száz évig tartott). A Hispániában beszélt latin tehát alakult a maga útján, míg egyszer csak a Kasztíliában kialakult változatát spanyolnak nevezzük, mégpedig az első nyelvemléktől számítva, tehát akkortól, amikor a beszélt nyelvet bizonyíthatóan elkezdték írásban is használni, s a kettő tudatosan is szétvált (hiszen a korai középkorban még nem tudatosult az emberekben, hogy már más, a latintól eltérő nyelvet használnak, csupán az „írott latin” és a „beszélt latin” létezett). A kasztíliai nyelvjárás vagy óspanyol első írásos nyomai elvétve a 9. század elejéről származó valpuestai okiratokban találhatóak, az irodalomban azonban csak a 12. század végén bukkant fel először, az anonim szerzőtől származó, Cantar de Mio Çid néven ismert eposzban, amely egyúttal az első jelentősebb terjedelmű újlatin nyelvemlék. A latinra természetesen, már kezdettől fogva, az őslakosság (baszkok, ibérek, keltibérek és egyéb kelta törzsek) nyelvei is hatottak, utóbb a vizigótok, arabok nyelve is befolyással volt rá, legfőképpen a szókincsére, majd az amerikai gyarmatosítások során sok indián szó is gazdagította. Az első spanyol nyelvtant 1492-ben írták (Antonio de Nebrija: Grammatica), így a spanyol az első modern európai nyelv, amely írott nyelvtannal rendelkezett, megelőzve ezzel olyan történelmi múltú nyelveket, mint az angol, a francia vagy a német. A kasztíliai nyelvjárás kialakulásának területén a romanizáció előtt feltételezhetően ókelta dialektusokat beszéltek. A középkori muzulmán megszállás során a terület védelme érdekében északról baszkokat telepítettek be, akik – valószínűleg hosszú ideig tartó kétnyelvűségen át – részben feladták saját ősi nyelvüket, beilleszkedve a már romanizált lakosságba. Fejlődéstörténeti szempontból így a spanyol nyelv három fő korszakra osztható: óspanyol vagy középkori spanyol: az első írásos emlékek megjelenésétől, vagyis a 10. század környékétől 1492-ig, az első írott nyelvtan elkészítéséig, Amerika felfedezéséig; középspanyol vagy klasszikus spanyol: a nyelvi változások időszaka és az irodalom virágkora, 1492-től 1726-ig, a Spanyol Királyi Akadémia megalakulásáig, illetve az első akadémiai értelmező szótár megjelenéséig; valamint modern spanyol: 1726-tól napjainkig. ## Hangtan ### Főbb jellemzők A spanyol nyelv néhány fonetikai–fonológiai sajátossága: - A latin hangsúlyos rövid (nyílt) Ĕ-ből ie, Ŏ-ból pedig ue kettőshangzó lett (TENET \> tiene, POPULU \> pueblo). Ez nem kizárólagosan a spanyolra jellemző, hiszen megfigyelhető például az olaszban (pl. VENIT \> viene, NOVU \> nuovo), a franciában (pl. BENE \> bien, FOCU \> feu) és a románban (pl. FERRU \> fier, PORTA \> poarta) is. - A magánhangzó előtti F- az örökölt szavak jelentős részében – ma már nem ejtett – h-vá alakult (FACERE \> hacer, FILIA \> hija), kivétel kettőshangzó előtt (pl. FORTE \> fuerte, FUI \> fui, FESTA \> fiesta) és még néhány szóban (pl. FIDE \> fe). - A CL-, FL- és PL- csoportokból a szavak egy részében jésített l lett (CLAMARE \> llamar, FLAMMA \> llama, PLUVIA \> lluvia; kivételek pl. CLARU \> claro, FLORE \> flor, PLAGIA \> playa). - A latin hosszú -LL- és -NN- palatalizálódott (ILLA \> ella, ANNU \> año). - Egy 16–17. században végbement hangváltozás eredményeként a j és e, i előtt a g a mai spanyolban nem zs-nek vagy dzs-nek, hanem ch-nak hangzik, mint a technika szóban (így például a gente ’emberek’ szónak míg az olaszban „dzsente” , a spanyolban a „chente” kiejtés felel meg). A nyugati újlatin nyelvekkel közös általános jellemzők: - A magánhangzók (illetve a magánhangzó és R) közötti zöngétlen zárhangok zöngésülése (hasonulása) és lazulása (APOTHECA \> bodega, VITA \> vida, PATRE \> padre). - Az előzővel áll összefüggésben a hosszú zárhangok (gemináták) egyszerűsödése (CAPPA \> capa, GUTTA \> gota, VACCA \> vaca). - A szó végi -E lekopása a „nélküle is kiejthető” végződésekben (PACE \> paz, NORMALE \> normal, CANTIONE \> canción, CANTARE \> cantar, MENSE \> mes, CIVITATE \> ciudad). - A szó végi -S megtartása (DEUS \> Dios, MAGIS \> más, SEX \> seis, TRES \> tres, VIVIMUS \> vivimos; vö. olasz Dio, ma, sei, tre, viviamo). ### Magánhangzók A magánhangzók rendszerében a sztenderd nyelvváltozatban öt – minden helyzetben tisztán ejtett – fonéma ismert, amelyeket írásban hat betű: a, e, i, y, o, u jelöl; vagyis tulajdonképpen megegyezik a latin magánhangzókkal. A leggyakrabban előforduló magánhangzók az e és az a. A nyílt és hangoknak a sztenderd nyelvváltozatban nincs jelentésmegkülönböztető szerepe (ellentétben az olasszal vagy például a portugállal), csupán az és allofónjaiként fordulnak elő bizonyos hangkörnyezetekben. Léteznek ezenkívül kettőshangzók (diptongos), illetve – ritkábban – hármashangzók (triptongos) is, amelyek mindig egy hangsúlytalan (rövid) i vagy u és egy másik magánhangzó szétválaszthatatlan kapcsolatai; ezekben az esetekben az i és az u félhangzóként – , – valósulnak meg. A magánhangzók hosszúságának a latinnal ellentétben – akárcsak a legtöbb újlatin nyelvben – nincs fonológiai szerepe, de a hangsúly valamennyire megnyújthatja őket, főként nyílt szótagban és a szó végén. ### Mássalhangzók A mássalhangzó-fonémák száma – területtől függően – 17~19, amelyek között találhatóak: - Zöngétlen és zöngés zárhangok: és . Az utóbbiak – az abszolút szókezdő helyzetet, valamint az [mb], [ld], [nd], [ng] csoportokat kivéve – „zöngésebbek” magyar párjaiknál, azaz réshangokként valósulnak meg, főként magánhangzók között. - Folyékony hangok (likvidák): , (jésített l, a nyelvterület legnagyobb részén egybeolvadt a -vel), valamint . - Nazális hangok: , és palatális . - Zöngétlen réshangok: , valamint a csak Spanyolországban használatos . - Zöngés palatális réshang vagy zár-rés hang: . - Zöngétlen posztalveoláris zár-rés hang (affrikáta): . Az hangokat külön fonémaként tartják számon, lévén az egyetlen olyan mássalhangzó, amelynél a hosszúság magánhangzók között jelentésmegkülönböztető szereppel bír: például caro ’drága’ / carro ’autó’ (az egyértelműség érdekében az hang a továbbiakban -ként, míg az hang -ként szerepel az átírásban). ### Szótagszerkezet A megengedett legbonyolultabb szótagstruktúra CCVCC vagy CCDC, ahol a C mássalhangzót, a V magánhangzót, a D pedig kettőshangzót jelöl (részleteiben lásd a spanyol hangtan szócikkben). A spanyol nem szereti a mássalhangzó-torlódásokat, szó elején legfeljebb két mássalhangzót tűr meg, és az is csak zárhang vagy f-, és likvida kapcsolata lehet (bl-, cr- stb., a tudományos szavakban szereplő gn-, ps-, x- első tagja nem hangzik); szó végén is csak réshang (-s, -z, néhány szóban -j is), likvida (-l, -r), valamint -n és -d jelenhet meg (az utóbbi valójában alig hallatszik). A hanyag kiejtésben – főként Spanyolországban – még bizonyos szóközi mássalhangzócsoportok is leegyszerűsödnek (például az éxito gyakran csak -nak hangzik). ### Hangsúly A szóhangsúly helye változó, de legtöbbször az utolsó előtti szótagra esik; ezenkívül jelentésmegkülönböztető szerepe is lehet. A hangsúlyos magánhangzót ékezettel jelölik, kivéve az alábbi (leggyakoribb) esetekben: - az utolsó előtti szótagon hangsúlyos (másodéles) szavakban, ha azok magánhangzóra, magánhangzó+s-re vagy magánhangzó+n-re végződnek, illetve - az egyéb mássalhangzó végződésű, véghangsúlyos szavakban. Az ékezet ezenkívül jelentésmegkülönböztetésre is használatos, általában olyan azonos alakú szópárok esetében, amelyek közül az egyik hangsúlytalanul mást jelent: például tú – ’te’ és tu – ’a te...-d’ (birtokos melléknév). ## Helyesírás A többi újlatin nyelvhez hasonlóan a spanyol a latin ábécét használja. A latinban meg nem lévő (vagy írásban nem jelölt) hangok jegyzésére két digráfot (CH és LL), valamint egy mellékjeles betűt (Ñ) alkalmaznak (ez utóbbi lényegében a latin NN-ből alakult ki: a középkori szövegmásolók egyszerűsítési szándékkal a hosszú n-t egy fölé helyezett vízszintes vonallal jelölték, amelyet később hullámvonal váltott fel). A helyesírás nagyjából fonetikusnak (kiejtés szerintinek) tekinthető, bár történetileg őriz olyan betűket (például H, LL, V), amelyek a nyelvterület legnagyobb részén ma már nem jelölnek külön hangokat. Ezek közül az LL eredeti ejtését – – még őrzik néhol Spanyolországban, valamint Latin-Amerikában (Bolíviában, Közép-Kolumbiában stb.). A spanyol helyesírás (Ortografía) különlegessége az újlatin nyelvek – és általában a latin betűs nyelvek – írása között, hogy a felkiáltó- és a kérdőjelet a vonatkozó mondatrész elé is kiteszik, mégpedig 180 fokban megfordítva: ¿Qué hora es?, preguntó. ’Hány óra van? – kérdezte.’ ¡¡¡Cuánta gente!!! ’Mennyi ember!!!’ ### Az ábécé A hivatalos spanyol ábécé (abecedario vagy alfabeto) 27 betűből áll. A K és W betűket a latinhoz és a többi újlatin nyelvhez hasonlóan csak idegen szavakban használják. Ñ betűvel – néhány indián vagy idegen eredetű, illetve hangutánzó vagy hangfestő szótól eltekintve – nem kezdődik szó. A Q csak az u-val együtt állhat és csak a que, qui csoportokban, melyek hangértéke [ke], [ki] – nem pedig \[kve], \[kvi]. A betűk neve nőnemű: la a, la be, la ce, la equis, la zeta stb. A betűk előfordulási gyakoriságát illetően a legtöbbször használt magánhangzók az E és az A, a mássalhangzók közül pedig az S, az R és az N. A legritkábban előforduló mássalhangzók (a K és W betűket nem számítva) a Z, az Ñ és az X. ## Nyelvtan ### Nyelvtipológiai leírás Morfológiai típusára nézve a spanyol – sok indoeurópai nyelvhez hasonlóan – flektáló nyelv (lengua flexiva), ami röviden azt jelenti, hogy a ragozás, szóképzés (flexió) során egyetlen morféma több jellemzőt is hordozhat, s nemegyszer a szótő is megváltozik: például sabemos (’tudunk’) és supimos (’tudtunk’). Ennek megfelelően szintetikus nyelv, bár – a többi újlatin nyelvhez hasonlóan – sokkal több analitikus megoldást használ, mint őse, a latin, amely fejlett névszóragozással rendelkezett. Mint az indoeurópai nyelvek többségében, a spanyolban is megvan a nyelvtani nem (hím-, nő- és bizonyos esetekben semlegesnem) és az elöljárószók használata. Általánosságban véve nyelvtanilag nem tér el a többi újlatin nyelvtől. ### Alaktan A spanyol alaktan (Morfología) általánosságban nem tér el a többi újlatin nyelv alaktanától. A névszóragozás (a spanyol személyes névmás kivételével) csaknem teljesen leépült, így helyette az esetek kifejezésére elöljárószók használatosak (ahogy az a legtöbb indoeurópai nyelvben mára bekövetkezett). A főnevek hím- és nőneműek lehetnek, jellemző sajátosság viszont, hogy a névelők és bizonyos névmások megtartották a semlegesnemű alakot is (el, la, lo; él, ella, ello; este, esta, esto; stb.). A latinban határozott névelő nem létezett, a harmadik személyű személyes névmásoknak pedig szintén nem voltak önálló alakjaik: a mutató névmások közül kölcsönözték őket. A spanyol határozott névelők, valamint a személyes névmások harmadik személyű alakjai a latin ILLE, ILLA, ILLUD mutató névmások folytatásai. A főnevek neme legtöbbször a végződésből megállapítható. Így általában hímneműek az -o-ra vagy a mássalhangzóra, míg általában nőneműek az -a-ra végződő – viszont mindig nőneműek a -ción, -sión, -xión, -dad, -tad, -tud végződésű – szavak, vannak azonban kivételek (pl. la mano, la labor, illetve el día, el planeta stb.). A melléknév nemben és számban egyezik a jelzett főnévvel. A főnevek és melléknevek többes számának képzése – a nyugati újlatin nyelvekhez hasonlóan – általában -s vagy -es hozzáadásával történik, bizonyos esetekben azonban a többes számú alak megegyezik az egyes számúval. A személyes névmás kitétele a mondatban mindig opcionális (ahogyan a magyarban is), csak hangsúlyos esetben használatos, mivel az ige ragjából pontosan kiderül a szám és a személy. Az igék egyik legjellemzőbb sajátossága a többféle létige használata. A tulajdonképpeni ser létige (a latin ESSE – vulgáris latin \ESSERE – ’lenni’, valamint az eredetileg ’ülni, tartózkodni’ jelentésű SEDERE igék összeolvadásából) eleve meglévő vagy annak vélt – inherens, állandó, maradandó – tulajdonságot (így például származást, mesterséget, anyagjellemzőt, időpontot stb.) fejez ki; az estar (a latin STARE ’állni, fennállni’ igéből) pedig valamilyen cselekvés, folyamat, változás eredményeképpen szerzett jellemzőt, átmeneti állapotot, helyzetet jelöl; ebből is következik, hogy bizonyos melléknevekkel – jelentésükből adódóan – csak a ser, vagy csak az estar használható, egyéb esetben – ugyanazon melléknévvel – állandóság–időlegesség (pillanatnyi állapot) jellegű ellentét áll fenn. Továbbá annak kifejezésére, hogy valami valahol ’létezik, van’ (vagyis a létezés puszta tényének rögzítésére) egy harmadik igét használnak: az haber (a latin HABERE, eredetileg ’birtokolni’ jelentésű) ige személytelen alakját, az hayt, amely csak harmadik személyekben fordulhat elő (például Hay dos alumnos en el aula. ’Két tanuló van a teremben.’). A birtoklás kifejezésére szintén külön ige használatos, mégpedig a tener (a latin TENERE ’tartani’ igéből): Tengo una casa. ’Van egy házam.’ (Több újlatin nyelv ezzel szemben csak egy létigét, és egy birtoklást kifejező igét használ, amelyek általában a latin ESSE, illetve HABERE folytatásai.) Az igeragozás rendszere a spanyol alaktan legösszetetteb és talán legbonyolultabb területe. Az ige szótári alakja a főnévi igenév, amely alapján három ragozási csoport létezik. Három igemódot (modos): kijelentő mód, kötőmód, felszólító mód, három igenevet (formas no personales): főnévi igenév, melléknévi igenév, határozói igenév, valamint egyszerű, illetve összetett igeidőket különböztetnek meg. A szabályos igeragozások végződései az alábbi táblázatban láthatóak összefoglalva. ### Mondattan A mondattan (Sintaxis) a mondatot alkotó szófajok kapcsolatának szabályszerűségeit írja le. E fejezet keretein belül a spanyol szórend sajátosságairól, az egyszerű és összetett mondatok legfőbb jellemzőiről szólunk tömören. #### Egyszerű mondatok és a szórend A spanyol szórend (orden de las palabras) viszonylag szabad, azonban – a hiányos névszóragozás miatt – a latinénál kötöttebb. Bizonyos esetekben, akárcsak a magyarban, az egyes mondatrészek helye az értelmi hangsúly szerint változhat. Az egyenes szórend általában alany (sujeto) – ige (verbo) – tárgy (objeto directo), majd a többi mondatrész. Az alábbi példamondat (’Három szép tanulólány kijött a teremből’) hat egyformán lehetséges változata jól szemlélteti a spanyol szórend változatosságát: 1. Tres bellas alumnas salieron del aula. (alany–ige–határozó) 2. Del aula salieron tres alumnas bellas. (határozó–ige–alany) 3. Salieron del aula tres bellas alumnas. (ige–határozó–alany) 4. Salieron tres alumnas bellas del aula. (ige–alany–határozó) 5. Del aula tres bellas alumnas salieron. (határozó–alany–ige) 6. Tres alumnas bellas del aula salieron. (alany–határozó–ige) Tárgy nélküli mondatokban az „állítmány – alany – többi mondatrész” szórend a gyakoribb (lásd a 4. változatot). A jelző állhat a jelzett szó előtt és mögött is. Bizonyos esetekben a sorrend jelentésmegkülönböztető szerepet tölt be; a főnév előtt álló jelzőnek általában nincs új információtartalma, szemben a mögötte állóval. Vannak azonban olyan melléknevek (például a népnevek), amelyek csak a jelzett főnév után állhatnak. A névelők, és általában a melléknévként használt mutató névmások a főnév előtt állnak; a főnév mögött álló mutató névmás sokszor rosszalló értelmű kiemelést jelöl: este hombre ’ez az ember’, szemben az el hombre este ’az ilyen ember’ alakkal. A főnevek a deiktikus (rámutató, kijelölő, magyarázó) szerkezeteknél a névelővel helyettesíthetők: el libro que está a la derecha (’a könyv, amely a jobb oldalon van’) → el de la derecha ’az ott, jobb felől’, María la del barrio ’María, az [a lány] a külvárosból’. A személyes névmások hangsúlytalan (tárgyesetű, részes esetű, visszaható) alakjai mindig közvetlenül az igét megelőzik, illetve bizonyos igealakokhoz (imperativo, infinitivo és gerundio) simulószóként tapadnak. E névmások kombinált használata esetén a sorrend kötött, amitől eltérni nem lehet: [se]–[te/os]–[me/nos]–[lo(s)/la(s)/le(s)], vagyis mindig a se névmás áll legelöl, azt követi a második, majd az első, végül a harmadik személyű névmás. Példák: Te lo hago. ’Megteszem neked (azt).’ ¡Pregúntaselo! ’Kérdezd meg tőle (azt)!’ ¡No te me caigas! ’Nehogy elessél nekem!’. #### Összetett mondatok Az összetett mondatok (oraciones compuestas) a magyarhoz hasonlóan lehetnek mellérendelőek és alárendelőek: ennek megfelelően a tagmondatokat mellérendelő, illetve alárendelő kötőszókkal kapcsolják össze (a kötőszavak csoportosítását lásd az alaktanról szóló szócikkben). Az alárendelő összetett mondatok (oraciones compuestas subordinadas) jellegzetessége, hogy a bizonytalanság, kívánság kifejezésére, valamint a jelen és múlt idejű feltételes mondatok ’ha’ utáni főmondataiban a többi újlatin nyelvben is jellemző kötőmódot használják: például No creo que vengan (nem pedig \vienen) ’Nem hiszem, hogy eljönnek’. Példa feltételes mondatra: Si hubieses/hubieras estudiado bien, no habrías (vagy hubieses/hubieras) recibido mala nota. ’Ha rendesen tanultál volna, nem kaptál volna rossz jegyet.’ Érdemes említést tenni még a mondatbeli időviszonyokról is. A spanyol a magyarral ellentétben abszolútidő-viszonyítású nyelv, ami annyit jelent, hogy az igeidőket az elbeszélés abszolút jelen idejéhez is kell viszonyítani, nem csak a történésen belüli idősíkok számítanak. Ennek megfelelően a spanyolban több igeidő szükséges, például egy adott múltbeli cselekvést megelőző cselekvés kifejezésére. Például a magyarban az ’azt mondta, hogy olvas’ mondatban az ’olvas’ automatikusan az elbeszélés múlt idejében értendő, vagyis az időviszonyítási alap átugrik a múltra a múlt idejű főmondatnak köszönhetően. A spanyolban ezzel szemben nem állhat jelen időben formailag sem az állítmány ilyenkor, mivel az alany nem a jelenben mondta azt, hogy olvas: ilyen esetekben az ún. folyamatos múlt használandó: Dijo que leía. A jelenség gyökere a latin consecutio temporum (’az idők egymásra következése’) felettébb összetett hagyományaiban keresendő. ## Szókincs Egy nyelv szókincsének eredet szerinti összetételét nehéz pontosan meghatározni; megközelítő adatokat csupán egy behatárolt referenciaszókincs (ún. corpus) ismeretében lehet szolgáltatni. Ha a nyelvterület bármely részén használt, illetve megértett alapszókincsből – passzív szókincsből – indulunk ki, akkor ennek mintegy 90~95%-át latin, a maradékot főleg germán, görög, illetve – a középkori arab megszállás, majd a Reconquista miatt – sok arab kölcsönszó alkotja, míg az amerikai nyelvváltozatot indián elemek is gazdagították. Más nyelvek hatása a szókincsre nem volt jelentős, bár napjainkban egyre nő az angolból átvett szavak száma. A latinból örökölt spanyol szókincs a franciáéhoz és az olaszéhoz mérten archaikusnak tekinthető, aminek fő oka az ún. periféria-elmélet szerint, hogy a szélső területek – így Hispania is – hagyományőrzőbbek, mint a dinamikusan fejlődő központ. Ennek köszönhetően a spanyolban máig fennmaradtak olyan latin szavak, amelyeket a többi újlatin nyelv már egy későbbi, népiesebb alakkal helyettesített: comer (\< lat. COMEDERE ’enni’), hermoso (\< lat. FORMOSUS ’szép’, eredetileg ’formás’), cuyo (\< lat. CUIUS ’akié, amié’), nunca (\< lat. NUNQUAM ’soha’) stb. Amennyiben a teljes szókincset – vagyis a Spanyol Királyi Akadémia értelmező kéziszótárában szereplő összes szót – vesszük alapul, úgy az arab jövevényszavak alkotják a legnagyobb idegen réteget, amely mintegy 1400 szót jelent az élet minden területéről, a mindennapi életben azonban az arabizmusok túlnyomó többségét nem használják (például a legalapvetőbb szókincset tartalmazó 207 szavas spanyol Swadesh-listán egyetlen arab eredetű szó sincs), Latin-Amerikában nagy részüket meg sem értik. Ehhez még hozzátartozik, hogy a klasszikus korszakban, a mórok kiűzése után nagyon sok arab jövevényszó kiveszett a használatból, helyükbe (új)latin szavak léptek. A nyelvtani segédszavak között is mindössze kettő arab eredetű: az hasta (\< arab hattá + latin AD ISTA) ’-ig’, ’sőt, még’, és az ojalá (\< arab lau sa-llá) ’bárcsak’. ## Nyelvi példák ### Számok ### Társalgás
25,329	Miguel de Cervantes	26,298,546	null	[ "1547-ben született személyek", "16. századi katonák", "1616-ban elhunyt személyek", "Barokk költők, írók", "Spanyol drámaírók", "Spanyol katonák", "Spanyol költők, írók" ]	Miguel de Cervantes Saavedra (spanyol kiejtése: ; Alcalá de Henares, 1547. szeptember 29. – Madrid, 1616. április 23.) kalandos életű spanyol regény- és drámaíró, költő, Don Quijote figurájának megalkotója, a spanyol irodalom talán legismertebb képviselője. Sok irodalomtörténész a Don Quijotét tartja az első, mai értelemben vett regénynek, illetve a spanyol arany század irodalmi csúcspontjának. Először Cervantes írt (olasz mintákból kiindulva) mai modern értelemben vett novellákat spanyolul. Cervantes egész életében sikeres színpadi szerző szeretett volna lenni, a regényt alacsonyabb rendű műfajnak tartotta. Ennek ellenére a korabeli színházak rendre visszautasítottak a műveit, mondván: azok unalmasak és nehézkesek. Az korabeli színházak sikerszerzői Lope de Vega, Calderón de la Barca és Tirso de Molina voltak. Költőként sem volt annyira jelentős, kortársai nem is tartották igazi poétának. Egész életművét átszövik az önéletrajzi elemek, írásaiban gyakran megnyilvánult a bukolikus reneszánsz költészet iránti vonzalma is. Alcalá de Henares városkában született. Iskolai tanulmányait Córdobában kezdte, majd Sevillában és Madridban folytatta. Ott ismerkedett meg kora spanyol színházával. 1570-ben párbajban megsebesített egy építőmestert, ezért menekülnie kellett Spanyolországból. Itáliába utazott, ahol Giulio Acquaviva szolgálatába állt, akiből hamarosan bíboros lett, Cervantes pedig az ő asztali felszolgálója. A következő évben katonai pályára lépett, és részt vett a lepantói csatában. Bal karja a harcokban megsebesült, majd lebénult. 1575-ben elhatározta, hogy visszatér Spanyolországba, de a hajót, amelyen utazott, berber kalózok támadták meg. Miguel és öccse, Rodrigo Cervantes az algíri pasa fogságába esett. Rodrigót hamarosan ki tudták váltani, de Miguel csak öt évi rabság és több sikertelen szökési kísérlet után térhetett haza. Ezután hivatali munkákat vállalt Spanyolország különböző városaiban, ennek során gyakran került összetűzésbe a helyi hatóságokkal, többször be is börtönözték. 1605-ben kiadta a Don Quijote első, 1615-ben második kötetét. A regény nagy sikert aratott, és hamarosan elterjedt egész Európában. ## Életrajza ### Gyermek- és ifjúkora Cervantes családjáról folyamatosan vitatkoznak a tudósok. Néhányuk szerint ókeresztények voltak, míg mások azt állítják, hogy újkeresztények. Américo Castro történész szerint Cervantes anyja újkeresztény (tehát mór vagy zsidó) volt. Mivel erre semmiféle bizonyíték nincs, Cervantes converso (áttért) származását a műveiben található idézetekkel, motívumokkal igyekeznek alátámasztaszi, azonban az irodalomtörténészek nagy része ezt nem tartja elegendőnek, így nem is foglalkoznak komolyabban az üggyel. Az mindenesetre biztos, hogy Cervantes nehéz és kalandos élete Alcalá de Henares kisvárosában, egy kisnemesi családban kezdődött. Születése pontos idejét nem tudni, csak annyit, hogy 1547. október 9-én keresztelték meg a Santa María la Mayor-templomban. A hagyomány szerint szeptember 29-én, Mihály (Miguel) napján született. Édesapja anyai részről orvoscsaládból származott, de ő gyermekkora óta süket volt, ezért nem végezhette el azokat a szükséges stúdiumokat, amelyek abban az időben valakit orvossá tettek. Így aztán ugyan gyógyszerész és sebész volt, de nem számított igazi orvosnak . Cervantes édesanyja, Leonor de Cortinas hét gyermeknek adott életet, akik közül Miguel volt a negyedik. 1551-ben a család Valladolidba költözött. A következő évben Miguel édesapja, Rodrigo de Cervantes ellen adósság és fizetési kötelezettség elmulasztása miatt szomszédjai pert indítottak. Rodrigót először bebörtönözték, de végül nemesi jogán szabadlábra helyezték. 1553-ban egy rövid időre visszatért családjához, majd édesapjához, Juan de Cervanteshez költözött Córdobába. Az író nagyapja városi jogász volt, 1556-ban halt meg. Miután Rodrigo apja segítségével munkát szerzett az inkvizíció börtönében, családját is magához hívta Córdobába. Miguel Córdobában, Alonso de Vieras akadémiáján kezdte meg iskolai tanulmányait. Tanárainak hamar feltűnt az irodalom iránt tanúsított nagy érdeklődése. Valamivel később a jezsuiták iskolájában folytatta tanulmányait. Ezekben a hónapokban találkozott először Lope de Rueda drámaíró színpadi műveivel. Lope de Rueda, a spanyol arany század színházának előfutára, nagy hatással volt az ifjú Cervantesre. Miután Rodrigo de Cervantes szülei meghaltak (édesanyja Leonor de Torreblanca 1557-ben hunyt el), a Cervantes család ismét útra kelt. Először Granadában, majd Sevillában telepedtek le. Miguel Sevillában is a jezsuiták iskolájában tanult. Tanára Acevedo atya volt, aki komédiáival szórakoztatta a diákjait. Az atya nagy hatással volt Miguel későbbi drámáira. Az ifjú író ekkor kezdte el írni első színházi darabjait. 1564\. október 30-án Rodrigo de Cervantest kinevezték a város Szent Mihály Egyházközségének seborvosává. Még aznap írásos meghatalmazást adott feleségének a család ügyeinek intézésére. Ebből arra lehet következtetni, hogy Leonor de Cortinas Alcalában maradt gyermekeivel, Rodrigo csak Miguelt vitte magával Sevillába. 1566-ban a család Madridba költözött, amely nagy fellendülésben volt II. Fülöp uralkodása alatt. Cervantes ebben az időben írta első verseit. Egy évet tanult az Estudio de la Villa iskolában, amelyet a kor híres humanistája, Juan López de Hoyos vezetett. Juan López de Hoyos így emlékezett Cervantesre:" nuestro caro y amado discípulo" (szeretett és kedves tanítványunk). Ezután Rómába utazott, ahol Giulio Acquaviva d'Aragona (aki 1570-ben bíboros lett) szolgálatába állt. Cervantesnek egy utcai összetűzés miatt kellett Madrid városát elhagynia. Az Archivo de Simancasban talált dokumentumok szerint Miguel de Cervantes 1569-ben egy párbajban megsebesítette Antonio de Sigurát. E tette miatt a bíróság egyik kezének levágására és tíz év száműzetésre ítélte az írót. Cervantes előbb Sevillába, majd Rómába menekült. Még ez év decemberében megjelent López de Hoyos gyászkötete Erzsébet királyné haláláról és temetéséről Relación (Historia y relacion verdadera de la enfermedad, felicissimo transito, y sumptuosas exequias funebres de la Serenissima Reyna de España Doña Isabel de Valoys, nuestra Señora... Compuesto y ordenado por el Maestro Iuan Lopez [de Hoyos], Cathedratico del Estudio desta villa de Madrid) címen. A kötetben Cervantes négy gyászverse is szerepelt. Ezek az első nyomtatásban megjelent művei. ### Katonai pályán Itáliában Acquaviva kardinális asztali felszolgálója lett, ebben a minőségében járta be egész Itáliát. 1571-ben Miguel öccse, Rodrigo de Cervantes Itáliába érkezett Diego de Urbina századával, amelyhez Miguel is csatlakozott. Ezt bizonyítja Mateo de Santisteban Rodrigo de Cervantesről 1578-ban írt jelentése. Október 7-én az író is részt vett a lepantói csatában, a Marquesa nevű gálya katonájaként. A harc során két helyen is megsebesült: „két muskétalövés által a mellkasán és a bal kezén”. Ennek következtében bal keze lebénult. Cervantes nagyon büszke volt a dicsőséges győzelemben vállalt szerepére, innen kapta ragadványnevét: el Manco de Lepanto (Lepanto rokkantja). A csata több művében is szerepelt. A győzelem után hat hónapig Szicília szigetén, Messinában lábadozott, majd 1572 áprilisában folytatta katonai karrierjét. 1573-ban a Nápolyban állomásozó Don Manuel Ponce de León századában szolgált. Még ebben az évben rész vett Don Juan de Austria bizertei, korfui és tunéziai expedícióiban. Mindegyik expedícióban Manuel Ponce de León kapitány alatt szolgált. ### Az algíri fogság Nápolyban Miguel és Rodrigo hajóra szállt, és az El Sol (A Nap) fedélzetén elindult Barcelona felé. A gályát azonban 1575. szeptember 26-án, Arnaut Mami vezetésével kalózok kerítették hatalmukba Costa Brava környékén, és a fivéreket Algírba szállították. Akkoriban ez bevett szokás volt, hogy az elrabolt személyekért búsás váltságdíjat kérjenek. 1576 áprilisában Cervantes apja megtudta, hogy fiai Algírban vannak fogságban, ezért pénzt kezdett gyűjteni a kiváltásukra, kevés sikerrel. A Királyi Tanácstól () és a Kasztíliai Tanácstól (Consejo de Castilla) kért segítséget, de visszautasították. Ekkor Cervantes anyja, Leonor, felkereste a Keresztes Tanácsot (Consejo de la Cruzada), akik készségesen segítséget is nyújtottak neki, de az összegyűlt összeg nem volt elég a két testvér kiváltására. A mórok ugyanis úgy gondolták, hogy Miguel értékesebb fogoly, mivel fontos személyiségek (köztük Don Juan de Austria, a lepantói győztes) ajánlóleveleivel büszkélkedhetett, és 500 escudót kértek érte. Így 1577-ben csak Rodrigót tudták kiváltani, Miguelt pedig megpróbálták megszöktetni. Algírban a szökést halállal büntették. Cervantes négyszer próbált megszökni, és a kutatók azóta is azon vitatkoznak, hogyan tudta megúszni a kivégzést. Rodrigo de Cervantes szeptemberben már Valenciában volt, ahol sikerült elérnie, hogy Valencia és Mallorca kikötőjéből indítsanak el egy-egy felfegyverzett fregattot Miguel és társai megsegítésére. Ezen felbuzdulva az író több keresztény társával együtt ismét megkísérelte a szökést. A mallorcai fregatt sikeresen el is jutott az algíri partokig, de a szökés végül nem sikerült, mert Cervantest egy áruló feljelentette. Miguelt elfogták, és az algíri pasa elé vitték. Az uralkodó előtt Cervantes minden felelősséget magára vállalt. Az író 1578 márciusában titokban Oránba küldött egy mórt egy Don Martín de Córdobának címzett levéllel, de a küldöncöt Orán kapujában elfogták, és Hasszán pasa karóba húzatta. A következő év októberében Cervantes, egy vezeklő renegát és Onofre Exarque, egy valenciai kereskedő segítségével, felfegyvereztetett egy tizenkét evezős fregattot, az akció azonban nem járt sikerrel, mert ismét feljelentették a kitervelőket. Ezúttal egy orvos, Juan Blanco de Paz jelentette a pasának a szökési kísérletet. Miguel, amint tudomást szerzett erről, azonnal megjelent Hasszán pasa előtt, és mindent magára vállalt. Ennek következtében ismét öt hónapnyi börtönre ítélték. Végül 1580-ban, öt évi rabság és több sikertelen szökési kísérlet után, a trinitárius atyáknak sikerült kiváltaniuk Cervantest a fogságból. Rabsága később két művében is megjelenik: El trato de Argel és a Los baños de Argel. Cervantes még hazatérése előtt megírta jelentését az Algírban történtekről. December 18-án apja kérésére tájékoztatót adtak ki az író algíri fogságáról Madridban. Cervantes ekkor már több hónapja Valenciában tartózkodott. ### Kalandok Spanyolországban Az 1580-ban 500 escudóért szabadon engedett Cervantes visszatért Madridba, ahol felkereste a Kasztíliai Tanácsot. A tanács hivatali munkához juttatta. Apja ekkor már hatalmas adósságot halmozott fel. Rodrigo Alba hercegének, a Portugália ellen induló hadvezérnek szolgálatába állt. Miguel a királytól kért anyagi segítséget. II. Fülöp spanyol király május 21-én Tomarban két alkalommal is parancsba adta, hogy Cervantesnek száz dukátot adjanak, az összeg felét pedig előlegként fizessék ki neki. Ezután május végén és júniusban Miguel Cartagenán át Oránba utazott.1584-ben feleségül vette a nála 18 évvel fiatalabb Catalina de Salazar y Palaciost, egy jómódú paraszt leányát. A frigy gyermektelen maradt, de Cervantesnek már volt egy Isabel de Saavedra nevű lánya egy kocsmárosnéval (Ana Franca de Rojas vagy Ana de Villafranca) fennálló korábbi viszonyából. Isabel először az édesanyja férjének a családnevét kapta meg, majd anyja halálakor Cervantes nővérénhez, Magdalenához került. Isabel csapodár életmódjával sok gondot okozott apjának. 1585-ben Alcalá de Henaresben jelent meg első nagyobb terjedelmű prózai műve, a Galatea, melynek kiadását Blas de Robles finanszírozta. A Galatea nagy sikert aratott, és öt évvel később újra kiadták. 1587-ben Cervantes ismeretlen okokból különvált feleségétől, majd Sevillába költözött, ahol terménybehajtó lett Antonio de Guevara udvari beszállító megbízásából. Ilyen minőségében lefoglalta néhány écijai javadalommal rendelkező kanonok gabonáját, amiért Sevilla fővikáriusa kiátkozta. A következő két évben újabb hivatali megbízásokat teljesített Écijában és más vidéki városokban. 1590-ben kérvénnyel fordult II. Fülöphöz, amelyben felsorolta szolgálatait, és arra kérte az uralkodót, hogy juttassa őt valamilyen tisztséghez az Indiákon, de kérvényét az Indiák Tanácsa elutasította. 1591-ben Granadában teljesített szolgálatot, majd decemberben Montillában élt. 1592. szeptember 19-én Castro del Ríóban bebörtönözték, amiért lefoglalta a helybéli kanonokok búzáját. A börtönből december 15-én óvadék ellenében szabadulhatott. Az 1590-es években több színtársulat is játszotta már drámáit. Drámaíróként Cervantes is jelentősen hozzájárult a mai értelemben vett színház kialakulásához. 1590-ben ismét megpróbált a Nyugat-Indiákra utazni, de kérvényét megint elutasították. Ekkor írta több ismert novelláját, a Don Quijote közvetlen előzményeit. 1593-ban meghalt Cervantes anyja, Leonor de Cortinas. Az író még ugyanebben az évben megjelentette Los celos (A féltékenység) című románcát, amelyre később is büszke volt. 1594-ben adószedő lett. Nem sokkal ezután ismét Granadában dolgozott, majd visszatért Sevillába. Adóbeszedőként Simón Freire kereskedőnél helyezte letétbe a beszedett adókat, aki hamarosan csődbe ment. Ezután Cervantest megvádolták, hogy ellopta a beszedett pénzt, a hatóságok börtönbüntetésre ítélték. Nem tudni pontosan mikor szabadult, csak azt, hogy 1597-ben börtönözték be, és 1598-ban már szabadlábra helyezték Sevillában. A Don Quijote első részét ezekben az években írta a városban, amelyet 1600-ban hagyott el, és Toledóban élt két évig, majd Esquiviasban telepedett le, ahol újabb két évet töltött. 1604-ben Valladolidba, III. Fülöp udvara közelébe költözött, 1606-ban pedig végleg letelepedett Madridban. ### Utolsó évei Cervantes utolsó éveiben is pénzügyi nehézségekkel küszködött, és a hatóságok is sok kellemetlenséget okoztak neki. Amikor ugyanis egy Gaspar de Ezpeleta nevű nemesembert halálosan megsebesítettek a valladolidi háza előtt (itt ma Cervantes-emlékház működik). Akkoriban ez nem lakóház volt, hanem egy kültelki fogadó, ahol az író és nőrokonai szállást béreltek. Cervantest megvádolták, hogy köze volt a gyilkossághoz. Akkoriban lánytestvéreivel, unokahúgával és törvénytelen lányával élt együtt. Valószínűsíthető, hogy a nőknek lehetett valami köze ehhez a halálesethez, de az írót emberölésért börtönbe zárták. 1604 december végén adta ki a Don Quijote első kötetét, amely hamar nagy sikert aratott. 1605 márciusában kiadták a regényt Portugáliában és Aragóniában, majd nem sokkal később Kasztíliában is. Portugáliában három kiadást ért meg a könyv. Még a Nyugat-Indiákon is volt érdeklődés Cervantes új regénye iránt, az álarcosbálokon az emberek Don Quijoténak és Sancho Panzának öltöztek. 1607-ben Quijote címen Brüsszelben adták ki a Don Quijotét, egy évvel később pedig Madridban. 1612-ben Thomas Shelton angolul jelentette meg a regényt. César Oudin 1611-ben francia nyelvre kezdte el fordítani, amelyet 1614-ben fejezett be. A könyvet csak 3 évvel később, 1617-ben adta ki a fordító. Cervantes 1608 februárjában visszatért Madridba, ahol először a Magdaléna utcában lakott, majd a León utcába költözött, amelyet akkoriban a múzsa utcájának is neveztek. Itt élt Lope de Vega, Francisco de Quevedo és Vélez de Guevara is. 1612-ben az Uertas utcába költözött, majd három évvel később a León és a Francos utca sarkán lévő házba tette át a székhelyét. Az író utolsó éveiben Madridban tartott fent állandó lakhelyet, de néha Alcalába és Esquiviasba is elutazott. 1610 tavaszán Lemos grófjával akart találkozni Nápolyban, de ez végül nem sikerült. Ezekben az években családi tragédia is érte az írót: 1609 októberében meghalt nővére, Andrea, hat hónappal később unokája, Isabel Sanz és 1610 januárjában másik lánytestvére, Magdalena is. Cervantes ezután elhatározta, hogy vallásos életet fog élni. 1609-ben tagja lett a Congregación de los Esclavos del Santísimo Sacramento szervezetnek, annak ellenére, hogy eleinte semmit sem tudott arról, hogy milyen kötelezettségei vannak a tagoknak (napi lelki gyakorlatok, énekek, kórházi gyógyítások). 1613 júliusában, néhány évvel a halála előtt novícius lett. Ebben az időben fejezte be a Novelas ejemplares novellakötetét. A kötet néhány darabját, mint a Rincót, a Cortadillót vagy a Szerelmes Extremandurát, valószínűleg utazásai során írta. Valladolidban írhatta a Beszélgetés a kutyákkal, a Cigánylány () című műveket. Az utóbbiban az intoleranciára hívta fel a figyelmet. Novellás kötetét Juan de la Cuesta nyomdájában adta ki 1612-ben. A kötet hamar nagy sikert aratott. Tíz hónappal az első kiadás után már negyedszer adták ki, összesen 23 kiadást élt meg a század végéig, François de Rosset és Vital d'Audiguier 1615-ben lefordította franciára, és francia nyelven a kötet még további nyolc kiadást élt meg a 17. században. 1613-ban kezdte el írni az Utazás a Parnasszusra című művét, amelyet az utókor a legjelentősebb költői alkotásának tart. II. Fülöp halála után a színházakat bezáratták, és amikor III. Fülöp újra kinyittatta őket, a spanyol színjátszás nagy fellendülésnek indult. A fiatal drámaírókat több híres író és művészetpártoló csoportosulás is támogatta, többek között Lope de Vega, aki 1609-ben kiadta az Arte nuevo de hacer comedias című, a fiatal kollégái műveit tartalmazó kötetet. A Don Quijotéban Cervantes bírálta Lope de Vegát, ezért a két író kapcsolata ezekben az években megromlott. Minden bizonnyal ez is közrejátszott abban, hogy a madridi színházak elutasították Cervantes drámáinak bemutatását. Az Utazás a Parnasszusra függelékében Cervantes elmondja, hogy komédiái csak könyvben jelenhetnek meg, színházban nem játszották őket. Vígjátékainak gyűjteményét 1615 szeptemberében adta ki 8 komédia és 8 új közjáték címmel, Juan de Villarroel nyomdájában. Még a Don Quijote első kötetében megemlíti, hogy folytatni fogja a történetet, aztán végül csak tíz év múlva jelentette meg a Don Quijote második részét, miután a tordesillasi Alonso Fernández de Avellaneda kiadta az első kötet folytatását. Martín de Riquer nem sokkal megjelenése után részletesen elemezte a szöveget. Elemzésében többek között azt állapította meg, hogy a hamisítványban szereplő Jerónimo de Pasamonte a Don Quijote első kötetének 32. fejezetében Jines de Pasamonte néven szerepel. A hamis Don Quijotét sokáig Lope de Vegának tulajdonították, amiért Cervantes bírálta őt a Don Quijote első részében. Cervantes a Don Quijote második részének előszavában megemlítette, hogy értesült róla, hogy már más valaki megírta helyette a nemes lovag történetének folytatását, ezért a történet második része a főhős halálával fog végződni. Ezzel kívánta elejét venni annak, hogy valaki ezután is továbbírja a történetet. A második kötet elején Sancho Panza hírül viszi gazdájának, hogy egy spanyol író már megírta hőstetteiket. Aztán a regény közepén van egy jelenet, ahol Don Quijote értesül arról, hogy valaki már megírta kalandjaik folytatását is. Beleolvas történetük második részébe, és kikel magából, amiért valaki meghamisítva merte papírra vetni hőstetteit. Cervantes Don Quijotéjének második kötete 1615 novemberében jelent meg. Az író a következő évben hunyt el, három nappal azután, hogy befejezte a Lemos grófjának ajánlott regényét, a Persiles és Sigismunda hőstetteit (Los Trabajos de Persiles y Sigismunda). 2015 márciusában egy kutatócsoport bejelentette, hogy megtalálták Cervantes temetkezési helyét, mely addig ismeretlen volt az utókor számára. A madridi Trinitarias kolostor kriptájában több különböző személy csontját is megtalálták, akiket vele együtt temethettek el. ## Irodalmi munkássága Cervantes költő, drámaíró és prózaíró volt egy személyben. Életműve átmenetet képez a reneszánsz és a barokk között. Művei a spanyol barokkot a legmagasabb színvonalon képviselik, de az itáliai reneszánsz írók is nagy hatással voltak munkásságára. ### Költői munkássága Cervantest a kortársak nem tartották számon költőként, annak ellenére sem, hogy első alkotói korszakában szinte kizárólag verseket írt. Ma is csak középszerű költőnek tekintik. Költőként Petrarca, Boccaccio és Ariosto voltak a példaképei. Verseit két nagy csoportba lehet osztani, ezekben keverednek a barokk és a reneszánsz stílus jegyei: - olasz minták nyomán írt versek, - hagyományos versek. Tematikus csoportosítás szerint verseinek felosztása: - pásztor és szerelmes versek, - alkalmi versek, - nemzeties érzelmű versek, - versek a költészetről és költőkről. A verseiben és a prózai műveiben is megfigyelhetőek a bukolika jellemzői. Pásztori költeményei általában szerelmi történeteket dolgoznak fel. Alkalmi verseiben a kortársakról és az akkori eseményekről írt. Cervantes költőként elsajátította a korabeli európai versformák szinte mindegyikét: írt szonetteket, verselt oktávákban és tercinákban, de a nyugat-európai időmértékes verselést is alkalmazta. #### Pásztor- és szerelmes versek Cervantesre nagy hatást gyakoroltak az olasz költők a Galatea írása közben is, majd később a Don Quijote első részének írásakor. Bukolikus verseiben a pásztorfiúkon és lányokon keresztül mutatta be érzelmeit, gondolatait. A pásztorversekben az idealizált pásztorok és pásztorlányok világát egyfajta szerelemkultusz hatja át. A Galateának az alaphangulatát a viszonzatlan szerelem miatt érzett harag, féltékenység, aggodalom, kétségbeesés, bizonytalanság és remény határozza meg. A kötet verseiben a pásztorlányok és ruháik a szépséget, a szűziességet és a tökéletességet szimbolizálják. A Don Quijotéban is találhatók pásztorversek. A Griostom versekben az olasz reneszánsz hatása érezhető, amely motívumait az ókori művekből és mitológiai történetekből vette. Cervantes archaizáló költői nyelvet, holt nyelvekből vett szavakat használt, így bővítve a spanyol szókincset. #### Alkalmi versek A korabeli spanyol irodalomban az alkalmi vers egy olyan reprezentatív műfaj volt, amely jeles eseményeket örökített meg, illetve híres vagy nemes emberek tetteit, személyiségét foglalta versbe. Cervantes is írt ilyen típusú költeményeket, amelyeket Juan Rufnak, Lope de Vegának és több más személynek ajánlott. Voltak köztük szatirikus darabok is, mint az Al túmulo del rey Felipe en Sevilla vagy az A un valentón metido a pordiosero. Az önéletrajzi témájú Epístola a Mateo Vázquez című verset Mateo Vázqueznek, II. Fülöp titkárának írta az algériai fogság idején. A költeménnyel az volt a célja, hogy megnyerje II. Fülöp támogatását ő és több társa kiszabadítása érdekében. A vers két különböző stílusban íródott. Az egyik hivatalos, a másik hétköznapi, amilyet Cervantes is használt. A versben az író kifejezi hűségét a spanyol udvar és hadsereg iránt. Nemzeti, hazafias verseit prózai műveibe illesztette bele. Például a Cigánylány () című műben a nemzeti karaktereket mutatta be néhány versen keresztül. E versek versformáit az általa jól ismert népi költészetből kölcsönözte. Cervantes költői életművében jelentős helyet foglalnak el a költőkről szóló költemények. Ezek közül kettő emelkedik ki: a Kalliopé éneke, amelyet a Galateaba illesztett bele, illetve az Utazás a Parnasszusra. A Kalliopé éneke egy dicséretes, szertartásos, lírai-epikus vers, patetikus hangvételben. Calliope nimfa egy eszményített pásztori környezetben és egy másik, idealizált pásztor és pásztorlány társaságában van, akik dicsőítve énekelnek Cervantes költőtársairól. Versformája ottava rima: nyolcsoros jambikus, abababcc rímképletű stanzákból áll, szám szerint 111-ből, 11 nagyobb egységre osztva, tiszta rímekkel. A mű nem Cervantes kézírásában, hanem a kortársak másolataiban maradt fenn (Lope de Vega, Luis de Góngora y Argote). Cervantes három évtized múlva egy témájában hasonló verset írt, amelynek a címe az Utazás a Parnasszusra. #### Utazás a Parnasszusra Cervantes egyik legjelentősebb verses alkotása a Viaje del Parnaso (Utazás a Parnasszusra) című allegória (1614), amelyben jóindulatú, ám meglehetősen unalmas áttekintést nyújtott kortársai művészetéről. Ez a szatirikus-didaktikus, nyolc fejezetből álló vers tercina formában íródott, és a Kalliopé énekéhez hasonlóan a kor költőit és költeményeit kritizálta. Ebben a versben, több spanyol költő Merkúrral Apollónhoz siet, aki a Parnasszus hegyén várja őket. A költeményre a szatirikus hangvétel jellemző, és kritikával él Merkúr kísérőivel szemben, akik „költő” név alatt haszontalanságokat írnak. Cervantes sokszor említi az érmét, amelynek két oldala van, amit ő poetambrének említ. A poetambre egy összetett szó, annyit tesz, mint költői éhség. Ebből a költeményből egyértelműen kivehető, hogy Cervantes csalódott a költőkben, de a költészetben nem. A önéletrajzi elemek ebben a versben különösen fontosak, bár Cervantes teljes életművére jellemző az önéletrajzi fogantatás. Egyes szám első személyben, de visszafogott és szerény módon írta a Parnasszust, hogy elhelyezze magát a sok költő között, de egyúttal ki is tűnjön közülük. ### Drámai munkássága Cervantes 1580 és 1587 között nagy munkabírással írta színpadi műveit, a színházak rendre be is mutatták darabjait. Ebből az időszakból két színpadi műve maradt fenn: a mórok fogságában szerzett élményeit feldolgozó Algériai kaland () című vígjáték és a Numantia bukása () című tragédia. 1587 után felhagyott a drámaírással, noha Lope de Vega színre lépésével, és az új stílusú komédiák bemutatásával a színházi élet felvirágzott. Hosszú szünet után, 1615-ben jelentkezett ismét színpadi művekkel. Ekkor jelentette meg a 8 komédia és 8 új közjátékot, amelyeket Lope de Vega ötletei alapján írt. Saját közlése alapján Cervantes mintegy húsz-harminc drámát írhatott, de ebből csak tíz darab maradt fenn, a többit csak címről ismerjük. ### Az Algíri kaland és a Numantia bukása Az Algíri kaland teljes címe: Komédia az algíri kalandról Miguel de Cervantestől, aki hét évig volt rab ott (). Az irodalomtörténészek úgy gondolják, hogy 1580 nyarán, algíri rabságát követően írhatta ezt a saját élményeiből építkező művet. A Numantia bukása az antik drámaírási hagyományokat követő, klasszikus tragédia, amely az i. e. 2. században játszódik a római fennhatóság alatt álló Ibériai-félszigeten. A mű jóval a keletkezése után, első megjelenésekor, 1784-ben lett népszerű. Numantia lakosai, miután legyőzték őket a Scipio vezette rómaiak, öngyilkosságot követtek el, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére. Ezt az eseményt több krónika is megörökítette, Cervantes előtt már számos irodalmi alkotás is feldolgozta a történetet, de ő az egyes emberek sorsán keresztül mutatta be a várost ért megpróbáltatásokat. A tragédiának nincs főhőse, Numantia mint kollektív hős jelenik meg. A cselekmény a város ostromának utolsó napjait mutatja be, ahol a bizonytalanság és az éhínség döntésre kényszeríti a lakókat: megadás vagy dicsőséges halál. Cervantes az egyes embereken keresztül mutatja be az ostrom idején elszenvedett megpróbáltatásokat. A mű tetőpontja, amikor Marcino, a mágus megjósolja a jövőt, Numantia pusztulását, ezért a közösség öngyilkos lesz, és a rómaiak egy halott várost vesznek be, amelyet aztán lerombolnak. Ekkor Cervantes ismét visszatér az ostrom történetéhez, és bemutatja a Bariat gyerekeket, akik a falakon harcolnak. Scipio szabadságot és gazdagságot ígér nekik, ha megadják magukat, mert neki elég egy rab is, hogy győztesként kerüljön ki a csatából, azonban a gyerekek inkább megölik magukat, mintsem elárulják városukat. Ebben a tragédiában is megjelennek az ún. erkölcsi alakok, a háború, az éhínség, a becsület és Spanyolország dicsősége. Cervantes Numantiát olyan ősi hős városnak írta le, amelynek példáját követni kell Spanyolországnak is. Sok kritikus szerint ez a mű minden idők legjobb spanyol tragédiája. A Numantia ostromát nem adták ki nyomtatásban Cervantes életében. Első kiadása 1784-ben jelent meg, majd százötven év múlva, 1937-ben adták ki újra Párizsban. Azóta pedig Saguntban 1949-ben, Franciaországban 1952-ben, 1953-ban és 1955-ben, Madridban 1956-ban és 1966-ban, Párizsban 1958-ban és 1965-ben. ### 8 komédia és 8 új közjáték Élete végén Cervantes fejet hajtott Lope de Vega új stílusa előtt, és utolsó vígjátékait a nagy kortárs esztétikai előírásai szerint vetette papírra. De a madridi színházak ezeket a darabokat sem voltak hajlandóak bemutatni, így Cervantes végül könyvalakban jelentette meg utolsó színpadi műveit. Az 1615-ben kiadott 8 komédia és 8 új közjáték műveinek nagy része valószínűleg az író korábbi munkái közül került ki, amiket hozzáigazított az új drámai eszményekhez. A darabokban több közös motívum figyelhető meg (rabság, szerelem stb.). Három színdarab témája kapcsolódik az író algíri fogságához. Az algériai börtönök témája a vallás megóvásáért vívott harc, a szerelem a különböző felekezetű emberek között, illetve a rabok és a fogvatartóik között. A bátor szívű spanyol című komédia is egy önéletrajzi mű, amiben a drámai hatás fokozása kedvéért áltörténeti elemeket alkalmazott. Erős olasz hatás alatt születtek A féltékenység háza és a Szerelmi labirintus című darabok. A Pedro de Urdemalas című pikareszk komédia az egyik legsikeresebb Cervantes-vígjáték. A sok alantas munka után Pedro úgy dönt, hogy színész lesz, mert úgy tűnik neki, hogy az az egyetlen hivatás, amiben megtalálhatja a boldogságot. A Szerencsés bukott ember a szentek komédiájának műfajához tartozó darab (). A főhős, Cristóbal de Lugo történelmi alak, aki szerzetes lesz és Amerikában, a mai Mexikó területén éli le az életét. A főhős, miután hátrahagyja bűnös életét, megküzd annak kísértéseivel, hogy aztán a hit, az erény győzedelmeskedjen a bűn felett. A Vicces komédia az egyetlen intrikus vígjáték a gyűjteményben. A Lope de Vega által felállított szabályok szerint írt műben két azonos nevű hölgy miatt tör ki a konfliktus. Az intrikus komédiák egyik jellemzőjeként a mellékszereplők többet szerepelnek és többet tesznek a cselekmény előre mozdításáért, mint a főhősök. Végül azonban Cervantes a szokásokkal szemben nem esküvői jelenettel fejezte be darabját. Cervantes többször szerepeltetett entremést, rövid, vidám közjátékot a komédia első és második része között. Közjátékai a maguk korában Spanyolország-szerte nagy népszerűségnek örvendtek, de e művei nagy része nem maradt fenn az utókor számára, illetve a fennmaradtak ma nem tartoznak az író ismertebb művei közé. Ezekre a darabokra Lope de Vega rövid nemzeti művei, a pasók hatottak. Cervantes entreméseinek főhőseit a valós életből választotta, akiket olykor ironikusan, olykor szatirikusan, olykor keserűen írt le. Vallási témát dolgoz fel a Polgármester-választás Daganzóban (), házassági vitákról szól a Válások bírója (), a féltékenység, az öregember és a fiatal lány házassága a témája Az öreg féltékenysége című műnek (). A város őre egy exkatonáról szól, aki nem tud visszailleszkedni a normális életbe (). De Cervantes entremései pikareszk témákat is feldolgoztak: ilyenek a Bűnös özvegy () és a Salamanca barlangja című darabok (). ### Prózai művek Cervantes 1580-ban Andalúziában kezdett el prózai műveket írni, és elsősorban prózaíróként sikerült beírnia a nevét a világirodalom történetébe. Őt tartják az első modern regényírónak Európában. Korai költeményei után a reneszánsz bukolikus irodalom felé fordult, és megírta a Galatea (1585) című pásztorregényét. #### Galatea A Galatea volt Cervantes első regénye, az 1585-ben írt kötet kiadását Blas de Robles finanszírozta és Juan Gracián jelentette meg. A pásztorregény műfajához tartozó mű a szerelmes pásztor, Elisia szemszögéből mutatja be Galatea szép és erényes gondolkodásmódját. Ezek a tulajdonságok a reneszánsz tipikus filozófiai témái. A regényben a neoplatonista szerelmi koncepció jelenik meg, amelyet Cervantes Judah Leon Abravaneltól vett át, és a Szerelmi párbeszéd műben is alkalmazott. #### Novelas ejemplares A Novelas Ejemplares (1613, Válogatott novellák, magyarul Példás elbeszélések címen jelent meg) című kötet Cervantes legjobban sikerült tizenkét kisprózai művét tartalmazza. A novella kisprózai műfaját Cervantes honosította meg a spanyol irodalomban. Elbeszéléseit olasz minták alapján írta, a legnagyobb hatással Giovanni Boccaccio Dekameronja volt rá. A Novelas Ejemplares írása közben a Dekameront használta mintának a kötet szerkezetének kialakítása során, ezenkívül témákat és párbeszédeket is átvett Boccaciótól, de az olasz író idézeteit és a megjegyzéseit minden átemelt részben elhagyta. Olasz hatásra alkalmazott moralizáló elemeket is, de a műveiben mindig spanyolokat szerepeltetett. A reneszánsz idealizálás helyett a Cervantes-novellákban a történet a fontos. Nem az idealizált lényeket keresi, inkább az erényeket idealizálja. A 12 novella: <table> <tbody> <tr class="odd"> <td width="50%"><ol> <li>Cigánylány (La Gitanilla)</li> <li>Nagylelkű udvarló (El amante liberal)</li> <li>Rinconete y Cortadillo (Rinconete y Cortadillo)</li> <li>Az angliai spanyol lány (La española inglesa)</li> <li>Az üvegdiák története (El licenciado Vidriera)</li> <li>A vér ereje (La fuerza de la sangre)</li> </ol></td> </tr> </tbody> </table> A Nagylelkű udvarló, a Két lány, a Cornélia Di Bentivoglio története, A vér ereje és Az angliai spanyol lány műfaja novella, amelyekben a szerelmi téma dominál (kifinomult vagy brutális csábítás, viszonzatlan vagy titkos szerelem, féltékenység, szépség és erény stb.). A szerelmi témán kívül több, – a korabeli prózai művekre jellemző – cselekményelem is megjelent a novelláiban: hajótörés, mérgezés, árulás, párbajozás, rabszolgaság stb.). A történetek Törökországban, Spanyolországban, Itáliában, Angliában játszódnak. Minden elbeszélés azzal ér véget, hogy a szerelmesek házasságot kötnek. A Rinconete y Cortadillóban, A csalás házasságában és a Kutyák beszélgetésében a pikareszk regény elemei dominálnak. A gyűjtemény legjobbjának a Rinconete y Cortadillot szokták tartani az irodalomtörténészek. A novella két ember életének egy rövid időszakát mondja el előzmény és következmény nélkül. Cselekménye Sevillában játszódik. A történet pikareszk regény felé közelíti a munkanélküliek, tolvajok, orgyilkosok és prostituáltak szerepeltetése. Cervantes a novella vidám alaphangulatát pikareszk zsargonszavakkal fejezte ki. Komikussá tett bizonyos helyzeteket azáltal, hogy rosszul tanult és használt idegen szavakat alkalmazott, amivel kigúnyolta kortársait. A csalás házassága (El casamiento engañoso) és a Kutyák beszélgetése (El coloquio de los perros) című műveket társnovelláknak tekintik az irodalomtörténészek. Az első rész, A csalás házassága, olyan emberekről szól, akik csalással próbálnak anyagi haszonra szert tenni. A két főszereplő a szegény katona és a szegény hajadon álnéven mutatkoznak be egymásnak, majd összeházasodnak. A katona mindig első szám első személyben beszél, maga az elbeszélés igen részletes. Ezek a pikareszk regény jellemzői. A második rész, a Kutyák beszélgetése egy kórházban játszódik, ahova egy ifjú a rövid házasságából származó betegsége miatt került. Egy éjszaka nem tud aludni, ezért két kutya beszélgetését hallgatja. Berganza kutya a saját életéről mesél, amelyen keresztül a spanyol társadalom jelenik meg. A Cigánylányban és a A nevezetes mosogatólányban hasonló témák jelennek meg: az elsőben a szegény lányok, akiket gazdag nemesek szeretnek. Szeretőik álruhában keresik fel a címszereplőket, és mindkét fél tudja, hogy nem házasodhatnak össze. A szerelemféltő aggastyánban egy közkedvelt reneszánsz téma jelenik meg: egy öregember házassága egy fiatal lánnyal. A címszereplő Amerikából érkezik haza, majd szerelemre lobban egy fiatal lány iránt. Azonban, miután megszerezte magának a lány szerelmét, minden elővigyázatossága ellenére sem tudja bezárva tartani a négy fal között feleségét. A történet váratlan fordulatot vesz a befejezés előtt, amikor kiderül, hogy a feleség hűséges volt férjéhez, ennek ellenére a férfi abban a tudatban hal meg, hogy az asszony megcsalta. Férje halála után a fiatal özvegy kolostorba vonul. #### Don Quijote A hagyomány szerint a Don Quijotét (teljes címén: Az elmés nemes Don Quijote de La Mancha) Argamasilla börtönében írta Cervantes La Mancha grófságban. Az író szándéka az volt, hogy minél egyszerűbb nyelvezetű regényében képet adjon kora társadalmáról. A Don Quijote nyelvezetét egyesek példaértékűnek tartották, míg mások erősen kritizálták. A mű témája és a formája a lovagregény, amelyet pikareszk, szerelmes, pásztor és olasz regény elemeivel ötvözött az író. A több évszázados korábbi művekben, tanulmányokban, Don Quijote alakja csak mellékszereplő volt, Cervantes regényében azonban főszereplőként jelenik meg, ezáltal egy teljesen új értelmet kap a történet. Amikor a regény első része 1605-ben megjelent, Cervantes nagy elismertségre tett szert – ami azonban csak kevéssé látszott meg anyagi helyzetén –, de a kor legnagyobb befolyással bíró drámaírója, Lope de Vega ezután is kárhoztatta. A könyv második részét 1615-ben adta ki annak hatására, hogy egy író már megalkotta a népszerű első rész folytatását. Mindezt bele is írta az első modern regénynek tekintett művébe. A Don Quijote témája meglehetősen filozofikus. A főhős nem tud élni a merev társadalomban, ezért inkább azt teszi, amit szeret, és ezért a körülötte lévő emberek elmeháborodottnak tekintik. Ez lehetővé teszi számára, hogy a társadalom ne ítélje el azért, amit tesz. Cervantes így tudta kritizálni a társadalmat. A 19. században a romantikusok fedezték fel újból Don Quijote alakját, mivel szabadság-, filozófia- és szeretetképük hasonló volt. #### Persiles és Sigismunda hőstettei A Persiles és Sigismunda hőstettei () az utolsó Cervantes-mű, amelyet 1617-ben, halála után adtak ki. A regényt még 1609-ben kezdte el írni. A tematikáját és a szerkezetét tekintve a 16. századi kalandregényekhez hasonlít, azonban a 17. században már divatjamúlt volt e műfaj. Cervantes Héliodórosz regényét, a Sorsüldözött szerelmeseket használta alapként. A mű főtémája a dicsőséges és sorsdöntő szerelem, amelyet nem lehet megsemmisíteni. Két csodálatos és bátor fiatal elindul Nyugat-Európából a céljai megvalósítására. A számtalan kaland után, amelyekben a becsületet képviselik, elérkeznek Romába Portugálián, Spanyolországon és Franciaországon keresztül, ahol házasságkötésükkel érnek véget a kalandjaik. A regény négy könyvre van osztva. Az első két része a hideg északi királyságokban játszódik, ismeretlen országokban, ahol a természet és az emberek is nagyon különböznek a mediterrán országok embereitől és tájaitól. A másik két könyv azokban az országokban történt kalandokat meséli el, amelyeket Cervantes jól ismert, bemutatja ezen országok földrajzát és társadalmi valóságát. A kalandok történetei elkülönülnek egymástól. Tartalma és formája szerint a könyv követi az európai kultúra hagyományait. A regény története a neoplatóni szerelmi koncepcióra épül, míg maga a regény fantasztikus, természetfölötti és váratlan elemekkel van díszítve. A jó és a rossz tulajdonságok is megjelennek, de végül a jók győznek. ### Cervantes elkallódott művei Cervantesnek több műve elkallódott, nem maradt fenn az utókor számára. Mivel azonban általában még elkészülte előtt beharangozta egy-egy újabb műve várható megjelenését, így számos olyan művének a címét ismerjük, amiknek a szövege nem maradt fent. A Persiles és a Sisimunda hőstettei mű végén például említést tesz egy befejezetlen művéről, amelyet a mai napig nem ismerünk. Ez a Galatea második része, a Dicsőséges Bernardo, amely valószínűleg regény volt, főhőse pedig Bernardo del Carpio. Út a Parnasszoszra című művében Cervantes számos drámai műnek megemlíti a címét, amelyek valószínűleg az ő darabjai voltak, de ma már nem ismerjük a szövegüket. Ezek a következők: - A nagy török (La gran Turquesca) - Tengeri csata (La batalla naval) - Jeruzsálem (La Jerusalén) - Az Amaranta vagy az a május (La Amaranta o la del Mayo) - Szerelmi erdő (El bosque amoroso) - Az egyetlen (La única) - A bátor Arsinda (La bizarra Arsinda) Cervantes további művei, amiknek csak a címét ismerjük: - A Hamis nagynéni (La tía fingida) egy prózai mű, a novelas ejemplares stílusában. A művet a 18. században mutatták be, és valószínűleg 13 novellát tartalmazott. - A Guadalupe-i Szűz rendelete (Auto de la soberana Virgen de Guadalupe) című mű arra utal, hogy abban az időben több képet találtak a Guadalupe-i Szűzről. Manapság nincs bizonyíték arra, hogy létezett volna ez a mű. - A Romantikus közjáték (Entremés de los romances) az emberről szól, romantikus stílusban. A műben hasonlóságok vannak a Don Quijotéval, néhányan úgy gondolják, hogy ez lehetett a Don Quijote első vázlata. - A Selanio és Cilenia párbeszéde (Diálogo entre Selanio y Cilenia) című mű a feltételezések szerint Sevillában játszódik. ## Magyarul megjelent művei ### 1919-ig - A bőkezű szerető; ford., bev. Lukács Móric; Hartleben, Pest, 1843 (Külföldi regénytár) - Don Quichotte de la Manche. Nagyobb gyermekek számára...; ford. Karády Ignác; Heckenast, Pest, 1848 - Don Quichotte, a' híres manchai lovag, 1-2.; franciából ford. Horváth György; Szilády, Kecskemét, 1850 - Don Quichote kalandjai. Az ifjúság számára mulatságos olvasmányul; Heckenast, Pest, 1870 (Mese-könyv) - Az elmés nemes, Don Quijote de la Mancha, 1-4.; ford. Győry Vilmos; Kisfaludy-Társaság, Bp., 1873–1876 - Don Quixote a híres manchai lovag élete és kalandjai; ifjúsági átdolg.; Lauffer, Bp., 1883 - Bologna gyöngye. Spanyol elbeszélés; ford. Dominkovich Mária; Fülöp, Bp., 1888 - Don Quijote de la Mancha; ifjúsági átdolg. Radó Antal; Lampel, Bp., 1895 - Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha; ford. Győry Vilmos, átdolg., bev., jegyz. Huszár Vilmos; Athenaeum, Bp., 1900 - Don Quichote kalandjai. Az ifjúság számára mulatságos olvasmányul; 3., átdolg. kiad.; Franklin, Bp., 1905 - A híres neves Don Quijote lovag kalandjai. Az ifjuság számára átdolgozott legújabb magyar kiadás; Athenaeum, Bp., 1906 - Don Quijote kalandjai; ifjúsági átdolg. Baróti Lajos; Rozsnyai, Bp., 1918 k. ### 1920–1944 - Preciosa. Egy cigányleány története; ford. Gáspár Endre; Kosmos, Bratislava, 1921 (Kosmos könyvtár) - A felszarvazott aggastyán. Elbeszélés; ford. Franyó Zoltán; Új Modern Könyvtár, Bécs, 1922 (Új modern könyvtár) - A nemes, istenfélő és szépséges bolognai kisasszony Cornélia di Bentivoglio szomorú és vidám története, mint lőn Alfonso d'Este hitvese. Elbeszélés; ford. Király György; Kner, Gyoma, 1922 (Monumenta literarum) - Az elmés, nemes Don Quiote la manchai lovag élete és kalandjai; ifjúsági átdolg.; Afra, Bp., 1926 - Elbeszélések; ford. Balogh Barna, bev. Pekár Gyula; Franklin, Bp., 1930 (Élő könyvek. Külföldi klasszikusok) - Don Quijote; átdolg. Mándy Iván; Vigilia, Bp., 1943 (Az ifjúság klasszikusai) - Don Quijote; átdolg. Radnóti Miklós; Cserépfalvi, Bp., 1943 - Sevillai kutyák; Aurora, Bp., 1943 - Kuckó és Kacor / A nevezetes mosogatólány; ford. Pál Endre; Bibliotheca, Bp., 1943 (Írástudók) - Két kutya beszélget; ford. Gáspár Endre; ABC, Bp., 1944 ### 1945– - Preciosa, a szép cigánylány története; ford. Gáspár Endre; ABC, Bp., 1946 - Az üvegdiák története; ford. Gáspár Endre; Budapest Irodalmi Intézet, Bp., 1948 (Új könyvtár) - Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha, 1-2.; ford. Győry Vilmos, átdolg. Szász Béla, bev. Benyhe János; Csehszlovákiai Magyar Kiadó, Bratislava, 1955 (A világirodalom klasszikusai) - Don Quijote, 1-2.; szöveg Cervantes nyomán Gordon Éva, ill. Zórád Ernő; Ifjúsági Lapkiadó–Junge Welt, Bp.–Berlin, 1957 [ifjúsági képregény] - Példás elbeszélések; ford. András László et al., bev., jegyz. Benyhe János; Európa, Bp., 1958 (A világirodalom klasszikusai) - Rinconete és Cortadillo; ford. Benyhe János; in: Imposztorok tűköre. Spanyol kópé-regények; vál., bev., jegyz. Honti Rezső; Európa, Bp., 1957 - A csodaszínpad; ford. Gáspár Endre; in: Klasszikus egyfelvonásosok; átdolg. Illyés Gyula, rendezői utószó Molnár G. Péter, díszlettervek Bojár Iván; Gondolat, Bp., 1960 (Játékszín) - Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha; Győry Vilmos fordítását és Szász Béla szerkesztői javításait átdolgozta Benyhe János, versford. Somlyó György, jegyzetek Benyhe János; Bp., 1962 - Szószátyárok / A buzgó őrszem / A válóperes bíró / A féltékeny öreg férj / A salamancai barlang; in: Szószátyárok. Klasszikus spanyol komédiák; ford. Végh György, rend. utószó Dániel Ferenc; NPI, Bp., 1971 (Színjátszók kiskönyvtára) - Don Quijote de la Mancha, 1-3.; ford. V. Pánczél Éva; Elektra Kiadóház, Bp., 2003 - Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha, 1-2; Győry Vilmos fordításának és Szász Béla szerkesztői javításainak részleges felhasználásával ford. Benyhe János, versford. Somlyó György, előszó Milan Kundera, utószó, jegyzetek Benyhe János; Európa, Bp., 2005 - Don Quijote de la Mancha. 4. szint; átdolg. María Asensio, ford. Rusznák György; Napraforgó, Bp., 2016 (Olvass velünk!) ## Cervantes emlékezete A Cervantesről szóló első életrajzi művet Gregorio Mayáns y Siscar írta, és 1738-ban jelentette meg. Ezt követően a benedekrendi szerzetes, Fray Martín Sarmiento, az Aedovoi topográfiában úgy írt Cervantesről, mint egy spanyol hidalgo Alcalá de Henaresből, azaz szerinte Cervantes ebben a városban született. Mindezt dokumentumok alapján állította, mivel megtalálták a keresztelési időpontot. Ezt a művet 1753-ban adták ki. A 18. század végén, a 19. század elején újabb dokumentumok kerültek elő az író életével kapcsolatban. A 19. század folyamán a romantikus írók megpróbálták a Don Quijotét autentikus keretben bemutatni. A restauráció kezdetén, 1876-ban, Ramón León Mainez elkezdte írni Cervantes életrajzát, de a munka sikertelennek bizonyult, mivel nem álltak rendelkezésre megfelelő források. Nem sokkal később Cristóbal Pérez és Francisco Rodríguez Marín is írtak egy-egy Cervantes-életrajzot. Az író első jelentős, még ma is használható életrajza azonban a Miguel de Cervantes példás és hősies élete () című könyv, Luis Astrana Marín tollából. A szerző 1410 és Cervantes élete közötti dokumentumok alapján írta művét, ami 1948 és 1958 között jelent meg. A művet nem árt kritikusan olvasni, mivel túlságosan is dicsőítő hangnemben íródott. Cervantesről egyetlen hiteles festmény sem maradt fenn, az író ma ismert arcképeit leírások alapján készítették. A 20. század végén díjat neveztek el róla, továbbá 1991-ben pedig megnyitotta kapuit a Cervantes Intézet, amelynek a fő feladata a spanyol nyelv tanítása, valamint a spanyolországi és a spanyol nyelvű kultúra terjesztése. Az intézmény központja Madridban és Alcalá de Henaresben található. A spanyol 10, 20 és 50 eurócentes érmék hátoldalán Cervantes képe látható. ## Cervantes hatása Cervantes – és főképpen a Don Quijote – óriási hatást gyakorolt a világirodalomra. A Don Quijote több mint 700 kiadást élt meg, több nyelven. A „búsképű lovag” alakját a világ minden táján ismerik. Rengeteg alkotót megihletett a mű, hatása kimutatható többek között Walter Scott, Charles Dickens, Flaubert, Herman Melville, Dosztojevszkij és James Joyce művészetében. Jorge Luis Borges novellát írt egy Pierre Menard nevű íróról, aki gondos előtanulmányok után szóról szóra megírta a Don Quijotét. A Don Quijotén kívül más Cervantes-művek is hatással voltak a későbbi korok irodalmára. A Cigánylányt Victor Hugo is felhasználta A párizsi Notre-Dame című regényében. Izrael alapítója, Dávid Ben-Gúrión csak azért tanult meg spanyolul, hogy eredetiben olvashassa a Don Quijotét. ## Fordítás
36,114	Hagia Szophia	26,705,948	null	[ "Bizánci művészet", "Kulturális világörökségi helyszínek", "Ortodox templomok, kolostorok", "Törökország muszlim vallási épületei", "Törökország múzeumai", "Törökország világörökségi helyszínei" ]	Az Hagia Szophia (ejtsd: ajía szofía, görög betűkkel: Ἁγία Σοφία; ; ; újgörögösen: Ajía Szofía; a név jelentése: Szent [= isteni] Bölcsesség) bizánci építésű hajdani ortodox bazilika Isztambulban, Törökországban. 1453-tól, Konstantinápoly oszmán kézre kerülésétől kezdve 1934-ig mecsetként használták, 1934 és 2020 között múzeumként volt látogatható, 2020 júliusa óta azonban újra mecsetként funkcionál. Neve kezdetben Nagytemplom (Megalé Ekklészia; Ecclesia Magna) volt. Az akkori általános közvélekedés szerint nem volt hozzá fogható méretű templom az egész korabeli „keresztény világ”-ban. Az utolsó jelentős alkotása a késő ókori építészetnek és egyben az első képviselője annak a specifikusan bizánci architektúrának, melynek szellemében az épület domináns eleme a kupola. Ezt a fő stílusjegyet fejlesztette tovább az oszmán építészet Mimar Szinán építészzseni vezetésével a 16. században. ## Az Hagia Szophia leírása ### Építészet Építészetileg az Hagia Szophia úgy jellemezhető, mint az összes akkor ismert építészeti elem tökéletes szintézise. A templom különlegessége a többszörös kupolamegoldás, ami első pillantásra rendkívül instabillá teszi. Az újdonságot az épület óriási méretei: a 31 méter átmérőjű és 55,6 méter magas főkupola, valamint a megtámasztását biztosító rendszer jelentik. (Összehasonlításképpen: a magyar Országház kupolacsarnoka belül 27 méter magas, a kupola a toronnyal együtt 96 méterre magasodik. A szegedi fogadalmi templom kupolája belül 33,4, kívül 53,6 méter magas.) Előcsarnokaival együtt a alapterületű épület a sevillai katedrális megépítéséig (1196) a legnagyobb egyházi építmény volt. A birodalomból összegyűjtött 100 építőmester alá beosztott 10 000 munkás 532-ben kezdte építeni és 5 év alatt fejezték be. A templom elődjeinek sorozatos tűzesetei miatt építésénél fát nem használhattak. Annak ellenére, hogy az építőanyag többsége a tartományok ajándékaként került a fővárosba, az építés költsége rendkívül tetemes volt. A kupola támasztékát félkupolák adják, amelyek harántívű dongáit kívülről a narthex, illetve az apszis boltozata támasztja meg. A kupola súlyát a kupolatér sarkaiban négy masszív pillér hordja (2-2 észak-dél irányban kinyúlva), amelyeken a négy csegely nyugszik. Két kisebb pillér található még rejtve az átlós-konkhé és a harántdongák között is. A fő tartópilléreket habarcs nélkül, homokkő hasábokból, ón kötőelemekkel illesztették egybe és mindegyike megközelítőleg -es felületen támaszkodik a talajra. A pillérek között árkádos függönyfal tölti ki a teret. A pillérek belülről nem láthatók, belesimulnak a fal síkjába, azonban az épület külső részén vaskos támpillérként jelennek meg. A templom belsejét negyven félköríves ablak árasztja el fénnyel. Ez az ablaksor kettős szerepet játszik: jelentős statikai szerepe van a gyűrőfeszültségek feloldásában (haránttámaszként), az árkádsoron át bejutó ellenfény pedig a kupola súlytalanságának benyomását kelti. A keleti (liturgikus) és a nyugati (bejárati) boltívek félkupolákban folytatódnak, melyek ismét kisebb félkupolás, félig nyitott termeken nyugszanak, így tágítva tovább a már így is lenyűgöző méretű belső teret. A templom középhajója 38,07 méter széles, az oldalhajók egyenként 18,29 méter szélesek. A belső tér 81,8 méter hosszú. A középhajó oszlopsorát zöld, thesszáliai márványoszlopok alkotják, míg a hat vörös porfíroszlop a libanoni Baalbekből, Jupiter templomából származik. A földszinti kisebb tartóoszlopok epheszoszi, athéni, déloszi, héliopoliszi (Egyiptom) templomokat díszítettek. A felhasznált anyagokat szinte minden, akkoriban ismert márványlelőhelyről szállították. A padlót szürke és fehér erezetű zöld márvány, vörös porfir, valamint solnhofeni litográf pala borítja. A falburkolat zöld márványlapjait sárga, a vörös mezőket zöld keretek ékesítik. A kívülről dísztelen, tömegében meglehetősen nyomasztó hatású épület – különleges építészeti megoldásainak köszönhetően, belül rendkívül légies benyomást kelt. I. Justinianus udvari történésze, Prokopiosz írja: „Kupolája mintha aranyláncon az égboltról függne – lebeg a tér fölé”. Belső terében bizánc fénykorában alkalmazott díszítőeljárások teljes arzenálját felvonultatták, hogy az uralkodó hatalmának méltó hirdetője legyen. A kifinomult, cizelláltan faragott oszlopfők szórták, az aranyozott mozaiklapocskák százezrei pedig visszatükrözték az esténként meggyújtott, mintegy negyvenezer mécses ragyogását. Ebbe a pompás belső térbe nappal színes üvegablakokon keresztül hatolt be a fény. (A jelenlegi csiszolt üvegablakok török kézművesek munkái.) A belső és a külső tér kontrasztja tudatos tervezés eredménye. A vele azonos korszakban épült templomok külseje, az Hagia Szophiával ellentétben, gazdagon díszített volt, az Hagia Szophia építőinek elképzelésében azonban az a puritán felfogás tükröződött, hogy a tökéletesség belülről fakad. A belépő megilletődötten áll a súlytalan görbületű boltozatok alatt, átérezve a tér szakrális jellegét. Nem csoda, hogy amikor I. Iusztinianosz császár 537 karácsonyának előestéjén (december 27.) először lépett a templomba, felkiáltott: „Áldott legyen az Úr, ki nekem megadá, hogy e nagy művet megalkossam! Salamon, legyőztelek!” Természetesen a bizánci korban a szabad nézelődés csak kivételes személyeket illetett meg. A főhajóba a császár közvetlen környezete és a papság léphetett be. A narthex északi végén lépcső nélküli feljárat vezet a karzatra, és feltehetően a hordszékes közlekedés megkönnyítése érdekében, nem építettek lépcsőfokokat a körkörös feljáróhoz. A bizánci korban a császári család és a nők foglaltak helyet a galérián . Az Hagia Szophia építészeti megoldásai több évszázadon keresztül jelentettek kihívást a legnagyobb építészeknek. A neves török építész, Szinán (Mimar Koca Sinan), amikor 80 éves korában, 1569-ben elkezdte az Edirnei Selimiye dzsámi építését, teljesítményét az Hagia Szophiához mérte és büszkén jelentette ki, hogy sikerült annak kupolaátmérőjét 4, magasságát 6 rőffel túlszárnyalnia ### Díszítés és mozaikok A templom bejáratául szolgáló bronzkaput 880-ban készítették. Ez vezet a külső előcsarnokba (exonarthex), ahonnan két ajtó nyílik a tulajdonképpeni előcsarnokba (narthex). Az egyik ajtó fölött látható, a már török hódítók által is épen hagyott mozaik, amely Máriát ábrázolja a gyermek Jézussal, jobbján Konstantin császár a város makettjével, balján a templomépítő I. Justinianus császárt az Hagia Szophia másával. A császár részére fenntartott középső kapu felett látható a 9. században készült Jézus pannó. Ez a mozaik a pantokrátor Jézust ábrázolja Máriával és Gábor arkangyallal. A déli karzat díszítései közül először a 12. századi Deészisz-mozaik tűnik fel, amely Jézust, Máriát és Keresztelő Szent Jánost ábrázolja. A töredékében fennmaradt alkotás a bizánci mozaikművészet remeke. A rendkívül kis darabokból összeállított kép olyannyira aprólékos, hogy Mária arcpírja és János ráncai is kivehetők. A mozaikkal szemben, az 1205-ben itt nyugovóra helyezett Enrico Dandolo velencei dózse sírlapja található. Két jelentős mozaik látható a császár részére fenntartott területen, mindkettő különleges történelmi értékkel bír. A karzat bal oldalán a Pantokrátor Jézus mellett Zoé császárnét és harmadik férjét, IX. Konstantin Monomakhosz (1042–1055) császárt láthatjuk. Monomakhosz arcképe a mozaik többszörös átrakásáról tanúskodik, összhangban a történelmi leírásokkal, mely szerint Zoé császárnő előző két férjét húgával közösen gyilkolta meg, majd tette meg férjéül (egyúttal Bizánc császárának) a szenátor Monomakhoszt. Monomakhosz azonban már túlélte Zoét, és még két évig uralkodott a birodalmon. A másik mozaik a magyar történelem szempontjából jelent érdekességet. A mozaikon Mária mellett II. Ióannész bizánci császár és felesége, Eiréné császárné (1088?–1132?) látható. Eiréné I. László magyar király (1077–1095) lánya és Könyves Kálmán király (1095–1118) unokatestvére volt, eredeti neve Piroska (régiesen Priszka). ### Nevezetességek Jeles pont a templom keleti oldalánál, a padozaton egy különleges kövekből kirakott padlódarab. Ez az omphalos, a „világ köldöke”, amelyen az egykorú leírások szerint a bizánci császárokat koronázták. A templom ugyanakkor jelentős zarándokhely is volt. A korabeli leírások szerint itt őriztek szilánkot Krisztus keresztjéből, Mária leplét, de a Krisztust megsebző lándzsa hegyét is itt tekinthették meg a zarándokok. Sajnos a kegytárgyak nagy részének az évszázadok során nyoma veszett, de nem elsősorban a török hódítás következményeként (hiszen ezek a tárgyak bizonyos értelemben a muzulmán hit ereklyéi is), hanem a velencei hódítás és fosztogatás következtében. A templom egyik érdekessége az „izzadó oszlop”. A kőzet ugyanis az alatta elterülő víztározóból folyamatosan nedvességet szív fel, amely az oszlop oldalán kiütközik. A babona úgy tartja, hogy aki az oszlopot megérinti, annak kívánsága teljesül, ezért bronzzal fedett oldalán már kisebb lyuk keletkezett a másfél évezred során itt megérintett területen. A bazilika mellett négy síremlék (türbe) található: - II\. Szelim türbéje (öt fiával együtt nyugszik itt, akiket III. Murád fojtatott meg), - III\. Murád türbéje (21 fiának társaságában van eltemetve, akiket III. Mehmed öletett meg), - III\. Ahmed türbéje (itt I. Ahmed 3 fia, 14 lánya és 6 lánytestvére nyugszik), - I. Musztafa türbéje a bazilika volt keresztelőkápolnájában, ahol I. Ibrahim szultán is helyet kapott. ## Története Az első nagy templomot II. Constantius – a városalapító Nagy Konstantin fia – itt építtette egy IV. századi, kisebb (pogány) templom helyén. Az építkezés 360-ban ért véget és az épületet Eudoxius pátriárka szentelte templommá. Az épületegyüttes eredeti elrendezésére az átrium egy részét és az oszlopfolyosót feltáró ásatásokból, illetve korabeli kéziratok utalásaiból alkothatunk képet. A feltételezések szerint hosszházú bazilika lehetett, mely a végén ívesen záródott. Mellékhajói fölött empórium zárta a teret. 404-ben megsemmisült, amikor június 20-án, az Aranyszájú Szent János püspök száműzésén felháborodott tömeg felgyújtotta. 415-re II. Theodosius bizánci császár építette újjá. Ennek mértékéről keveset tudunk, a feltárásokat a jelenlegi épület műszaki állapota csak korlátozott mértékben teszi lehetővé. Az 1935-ben végzett ásatások alapján valószínűsíthető, hogy az újabb templomnak nem volt kettős előcsarnoka, a keleti részen kialakított narthex folyosójáról tárult fel a feltehetően öthajós belső tér. A Nika-felkelés 532-ben ismét lerombolta a bazilikát, melyet I. Justinianus felügyelete mellett, 5 év alatt az alapoktól kezdve teljesen újjáépítettek. A matematikus tralleszi Anthemiosz és az építész milétoszi Iszidórosz nagy képzelőerővel és tudományos pontossággal dolgozott együtt az új terveken, hogy egy évszázadokon át páratlan remekművet hozzanak létre. 532\. február 3-án indultak meg a munkálatok a lerombolt templom maradványainak elhordásával. A középtérben, a nyugati konkhé egyik oszlopfőjének monogramja szerint 534 augusztusáig már elérték az új templom első emeleti szintjét. Az ekkor épített központi teret még 8,2 m magas baldachin-kupola zárta le, amelynek falvastagsága a teher csökkentése érdekében mintegy 70 cm (a római Pantheon kupolájának 140 cm a vastagsága). Ez a templom 537-ben készült el, 537. december 27-én Menas pátriárka szentelte fel. 557-ben a kupola egy földrengés hatására beomlott. Az újjáépítés azonnal elkezdődött az ifjabb Izidóroszként ismert építőmester irányításával, aki már félgömb kupolát helyezett a pillérekre bordázatos tartóelemekkel. Ezzel egy időben a támasztószerkezet megerősítése is megtörtént. 563 december 24-én szentelték fel az elkészült épületet. A következő évszázadokban a politikai és pártharcok, a gazdasági nehézségek okozta pénzhiány hagytak nyomot az épület állagában, így például a belső díszítés és a mozaikok megsínylették a képrombolás (ikonoklaszmosz, 725–843) időszakát is. A megbékélés időszakában, 867–886 között helyreállítási munkálatok indulhattak, amelyeket földrengés zavart meg 869-ben. A 7. századtól a 15. századig huszonhárom természeti csapás okozott kárt az épületben. A 10. század utolsó éveiben kupolája ismét beomlott, 989-ben Tiridatész örmény származású építész építette újjá. Mintegy ezer évig az Hagia Szophia volt a konstantinápolyi patriarchátus székhelye. A Latin Császárság (1204-1261) idején a keresztesek kifosztották és római katolikus templommá alakították át. Ebben az időszakban az Hagia Szophiát komoly károk érték, díszeit elszállították, többek között pompás bronz főkapuját is. Statikai megerősítését már a velenceiek is elkezdték. A templom nyugati oldalán támíveket emeltek, illetve építettek egy harangtornyot a nyugati homlokzat elé. Ez mára már elpusztult, bár korabeli források szerint a 18. század elején még fennállt. 1261-ben a bizánci birodalom restaurálásának nyitányaként a görög seregek visszafoglalták Konstantinápolyt, és a nikaiai Mikhael Palailogoszt VIII. Mikhaél néven az Hagia Szophiában koronázták meg. 1317-ben az épület állagát a szakértők aggasztónak találták, és szükségesnek látták a boltozatok oldalnyomását hatalmas támasztékokkal kívülről ellensúlyozni. 1344-ben, egy újabb földrengés során repedések jelentek meg a kupola keleti részén, majd a kupola mintegy kétharmada beszakadt. Az oltár felé eső oszlopcsarnokot Anna császárnő hozatta helyre, a kupolát a császár, Kantakuzénosz János (1347–1354). 1391-ben, ugyancsak földrengések hatására hatalmas károk keletkeztek az épület statikai rendszerében, bár a kupola épen maradt. A török hódítók által veszélyeztetett városnak ekkor már nem volt elég anyagi erőforrása a helyreállításokra, és a hosszú távú állagmegóvásra. Fénykorában a templomot 80 pap, 150 diakónus, 60 aldiakónus, 160 olvasó, 25 kántor és 75 kapus szolgálta. Amikor II. Mehmed, a „Hódító” (Fatih) 1453. május 29-én elfoglalta Konstantinápolyt, már aznap elrendelte az Hagia Szophia muszlim imaházzá (dzsámi) való átalakítását, és június 1-jén már részt is vett az itt tartott istentiszteleten. Fa minaretet, minbart építettek és helyreállították a háborúban megsérült falrészeket. A hosszabb távú állagmegóvási munkálatokat a város elfoglalása után százhúsz évvel Szinán felügyelete és tervei szerint 1573-ban kezdték el. Szinán új támpillérekkel erősítette meg a boltozatrendszert, illetve kialakította az iszlámra jellemző kötelező épületegyüttest a templom körül (medreszék, minaretek, népkonyhák). A templombelső átalakítása már a 15. században megkezdődött. A templom tengelyére ferde szögben Korán-olvasó pultokat építettek, a padozatot pedig keleti irányba futó szőnyegekkel borították be és gondosan letakarták az ember alakot ábrázoló szobrokat is. Mésszel, illetve gipsszel fedték le a mozaikokat, kivéve az előcsarnok (narthex) bejárata felett lévőt, amely kívül esett a tulajdonképpeni imatéren. A templomot fokozatosan egészítették ki a dzsámira jellemző melléképületekkel, azaz kúttal, időjelző épülettel és népkonyhával. A padlóburkolatot helyenként litográf palával újították fel. A főbejáratnál III. Murád (1574–1595) idejében Pergamonból ideszállított alabástrom víztartó vázák a rituális mosakodás kellékei. Az imafülke mihráb két oldalán két hatalmas bronz gyertyatartó áll, amelyeket I. Szulejmán (a „Törvényhozó”, Kánuni) 1526-ban Buda első török megszállásakor több más, a budai várban és a templomokban található értékekkel együtt Konstantinápolyba szállíttatott. Ezek a gyertyatartók több mint 450 éve ugyanazon a helyen állnak, ahova I. Szulejmán annak idején állíttatta őket. Oldalukon török feliratok hirdetik I. Szulejmán nagyságát. A magyarországi reneszánszkutatás szempontjából értékes műtárgyakat Karácson Imre azonosította. A feltehetőleg olasz mesterek által, de magyarországi öntőműhelyben készített alkotásokról 2005-ben másolat készült, amelyeket 2006. szeptember 2-án, Buda töröktől való visszafoglalásának 320. évfordulója alkalmából helyeztek el Budán, a Mátyás-templom oltárának két oldalán. A 16. században a kupolacsúcs köré szulusz kalligráfiával korán idézeteket írtak. A feliraton a biszmillah fordulaton túl a Koránból A világosság szúrájának egy részlete (24,35) olvasható. A templom Mekka irányába eső keleti falánál, a 18. század elején márvány imafülkét (mihráb) és a szultán számára díszes rácsozattal ellátott imahelyet (Hünkar Mahfili), majd szószéket (minbar) építettek. Az Hagia Szophia már az iszlám hódítás kezdetétől, évszázadokon keresztül a főváros (már Isztambul) vezető imaházává vált. A 19. században nyolc hatalmas, fából készített pajzsot (átmérőjük 7,5 méter) függesztettek fel a kupola alatti térben, amelyen a kor híres kalligráfusa, Mustafa Issad Effendi látott el Allah, Mohamed és az első prófétákat (Abu Bakr kalifa, I. Omár kalifa, Oszmán kalifa, Ali kalifa, Hasszán, Huszajn) dicsőítő feliratokkal. Összességében elmondható, hogy a török uralkodók nemzeti kincsüknek tekintették a templomot, és annak megfelelően ápolták, karbantartották. 1934-ben, már a Török Köztársaság idején Kemal Atatürk alatt az épületet szekularizálták és 1935-ben megnyitották, Ayasofya Múzeumként. A bazilika több ortodox templom mintájául is szolgált, bár a szláv világban (főleg Oroszországban és Ukrajnában) kicsit módosítottak a stíluson: keskenyebb, de magasabb kupolákat emeltek a templomaik fölé (ilyen például a kijevi Szent Szófia-székesegyház). A templom több mecset építőjét is megihlette, ilyen például Isztambulban a Szulejmán-mecset és a Rusztem Pasa-mecset is. ## Az Hagia Szophia ma ### Rekonstrukciós munkálatok Az épület restaurálása, szinte fennállása óta, folyamatosan zajlik. A várost több ízben földrengések rázták meg, amelyek labilissá tették az amúgy is érzékeny szerkezetet. A török hódítás után nagyszabású átalakítási munkálatok is kezdődtek: II. Mehmed és fia II. Bajazid két minaretet építtetett a falak mellé, amelyeket Mimár Kodzsa Szinán, a templom átépítésével egy időben, még további kettővel bővített (1573). 1847–1849. között I. Abdul-Medzsid szultán megbízta a svájci Gasparre Fossattit a templom restaurálásával. Ő tárta fel elsőnek, teljes egészében a templom mozaikjait, amelyeket gondosan megtisztított, majd később, mivel az épület imaház jellege nem szűnt meg, gipszréteggel fedett le. 1927-től Kemal Atatürk utasítására újabb restaurálási periódus következett, amelynek során ismét felfedték a mozaikokat (1931), de most már nem fedték be őket, mivel az épületet 1935-ben múzeummá nyilvánították. Bár az évek során számtalan tudós tanulmányozta az Hagia Szophiát, az épület teljes körű felújítási és restaurálási tervdokumentációja soha nem készült el. Ennek ellenére a felújítás különböző intenzitással, de állandóan folyik. Az idők során még új leletek is napvilágra kerültek. Az 1990-es években, a sürgősségi javítások során, a kupola belső felületén 10. századi falfirkát találtak, valószínűleg az építők hagyhatták ott könyörgésüket, ahogy 46 méter magasságban az állványokon dolgoztak: „Kirie, voithi tó szu duló, Grégorió”. 1985 óta az UNESCO világörökség része. 1993-ban egy UNESCO bejárás alkalmával hulló vakolatot, betört ablakokat, piszkos márványburkolatokat, beázást és hibás tetőt jegyeztek fel a helyszínen. Azóta a hibák nagy részét kijavították, de a kupola továbbra is részben felállványozott maradt. A falfelületről néhol hatalmas darabok peregnek le, a beszivárgó esővíz az értékes freskódíszítéseket folyamatosan rongálja. A stukkókat több száz négyzetméteren renoválni, a betört ablakokat javítani, újra üvegezni, míg a megvetemedett kereteket cserélni kell. Több száz márványlap elkoszolódott, azok megtisztítása is szükséges. Több neves restaurátor szerint, a mozaikok állagmegóvására hosszú távú megőrzési tervet nem lehet készíteni. Az Hagia Szophia jövőjébe tehát az állandó felújítás szinte kódolva van. Az 1993. év óta tartó renoválási időszakot 2010-ben, amikor Isztambul Európa egyik kulturális fővárosa lett, átmenetileg befejezték, és a kupolatérben elhelyezett, több száz tonna tömegű fém állványt eltávolították. Ekkor végre teljes egészében áttekinthetővé vált a csarnok monumentális szépsége és architektúrája. A 2014-ben folyó feltárási munkák során az eredeti mozaikburkolatot fedő réteget eltávolítják, hogy a mozaikdíszítések rekonstruálhatók legyenek. ### Hagia Szophia – vallás és politika Az épület a 20. század eleje óta áll a vallási és politikai csatározások középpontjában. Szimbólumként tekintenek rá mind a keresztények, mind a muzulmánok és Atatürk világi követői is. A muszlim ideológusok szemében az Hagia Szophia az iszlám végső győzelmének szimbóluma a keresztény világ felett. Ez a felfogás nem új keletű. Már jóval Konstantinápoly elfoglalása előtt, az oszmán törökök az Hagia Szophia által képviselt vallási és politikai hatalom megszerzését tűzték zászlajukra. Nem véletlen, hogy II. Mehmed első útja nem a császári paloták és közigazgatási központok felé vezetett, hanem egyenesen a templomba. II. Mehmed, minden kegyetlensége ellenére nem volt fanatikus. Tudta, hogy a templom elfoglalásával a Bizánci Birodalom feletti hatalmat szerezte meg. Ismerte az Hagia Szophia spirituális jelentőségét. Tény, hogy a törökök az Hagia Szophiát mindig is tisztelettel kezelték, szemben más meghódított keresztény templomokkal, amelyeket később átalakítottak mecsetté. Az Hagia Szophia nevet is megtartották, csak a török helyesírásnak megfelelően átírták Ayasofyára. Amikor a 20. század első évtizedeiben, a Török Köztársaság születésének időszakában, a felvilágosult Mustafa Kemal Atatürk elrendelte a vallási iskolák (medreszék) bezárását és megtiltotta a nők fátyolviselését (ezzel együtt szavazati jogot is adva nekik), az Hagia Szophiáról kijelentette: „Az emberi civilizáció emlékműve kell hogy legyen”. Az 1930-as évekből származó török törvények megtiltják az épületben a nyilvános imádságot. Ebben az időszakban erősödtek fel a konstantinápolyi ortodox egyház részéről azon követelések, hogy az új Török Köztársaság megszületésével az egyház első templomát újra felszentelhessék. A több mint 1700 éve konstantinápolyi székhelyű Görögkeleti Patriarchátus ez irányú erőfeszítéseit az épület múzeummá alakítása hiúsította meg. Atatürk lépése nem csak a keresztény világot, hanem az iszlám hívőket is megrázta. Amikor 1934-ben felszedték a szőnyegeket és a kegytárgyakat is eltávolították az épületből, tüntetések sorozata kezdődött. A hívők már akkor erőteljes hangon sérelmezték Isztambul, sőt, az egész iszlám világ egyik vezető mecsetjének megszüntetését. A vita időről időre fellángol és hol az egyik, hol a másik fél kap politikai támogatást. A radikális török hívők az 1990-es években, az akkor még isztambuli polgármester Recep Tayyip Erdoğan programjára támaszkodtak, aki vissza akarta állítani az épületben az iszlám imát. 2006 novemberében XVI. Benedek pápa látogatást tett Isztambulban, és megtekintette az Hagia Szophiát is. Sok török fundamentalista ezt úgy értelmezte, hogy a pápa ezzel a látogatással az Hagia Szophia keresztény újraszentelésére tett szimbolikus lépést. Mondanivalójukban utaltak XVI. Benedek egy korábbi beszédére, amelyben a bizánci császárt idézve, az Iszlámot erőszakos vallásnak nevezte. Az Hagia Szophia erőteljes szimbóluma a Görögkeleti Egyháznak, a görögöknek és az amerikai görögöknek is. 2007-ben Chris Spirou, a Szabad Hagia Szophia szervezet vezetője meghallgatást kért és kapott az amerikai kongresszustól, ahol megvádolta a török államot az emberi szabadságjogok nevében, hogy – mint fogalmazott – az Hagia Szophiát a törökök „foglyul ejtették”. Nemzetközi fórumokon kérte, hogy állítsák vissza a „világ összes keresztényének Szent Imaházát”, az „ortodoxia első bazilikáját” és azt az állapotot, amilyenben az épület az oszmán törökök általi elfoglalása előtt volt. Spirou szerint: „Az Hagia Szophia a legnagyobb bizonyíték az uralkodók és hódítók kegyetlenségeire, érzéketlenségére és barbár magatartására az emberiséggel és annak jogaival szemben”. Ez a retorika táplálta egyes török fundamentalisták aggodalmát, mely szerint az épület, a „Nyugat" valamilyen titkos tervének részeként, a templomban vissza akarja állítani a kereszténységet. A szekularizált török államban a mecsetté való újraszentelést sokan ellenzik. Számukra az Hagia Szophia jelképezi a világi köztársaságot. Ennek ellenére 2020. július 10-én Recep Tayyip Erdoğan elrendelte az épület mecsetté alakítását, miután az Államtanács semmissé nyilvánította azt az 1934-es rendeletet, amellyel az Hagia Szophiát múzeummá nyilvánították. A nemzetközi tiltakozás ellenére a világörökség részét képező épület aktív mecsetként funkcionál tovább. ## Képgaléria ## További Szent Szófiák (Αγία Σοφία) a világban - Szent Szófia-székesegyház, Kijev, Ukrajna - Szent Sophia katedrális, Velikij Novgorod, Oroszország - Hagia Szophia (Monemvassia) keresztény templom, Monemvassia, Görögország - Hagia Szophia (Szaloniki) a legnagyobb bizánci templom Szalonikiben, Görögország - Hagia Sophia (Szófia) keresztény templom, Szófia, Bulgária - Kis Hagia Sophia, Szt. Sergius és Bacchus temploma, Isztambul, Törökország - Az Ayasofya múzeum, egy volt keresztény templom, Trabzon, Törökország - Orosz ortodox katedrális, Harbin, Kína - Egy mecset, volt keresztény templom, Nicosia, Ciprus - Ortodox katedrális, Polatszk, Fehéroroszország fő temploma. - A Fő Ortodox katedrális, Tobolszk, Oroszország - A Fő Ortodox katedrális, Vologda, Oroszország
440,478	Majungasaurus	26,443,448	null	[ "Ceratosaurusok", "India és Madagaszkár dinoszauruszai", "Kréta időszaki dinoszauruszok" ]	A Majungasaurus (nevének jelentése 'Mahajanga gyík') az abelisaurida theropoda dinoszauruszok egyik neme, amely Madagaszkáron élt 70–66 millió évvel ezelőtt, a kréta időszakban. Csak egyetlen faját, az M. crenatissimust azonosították. Az eredetileg Majungatholus néven leírt példányról később kiderült, hogy valójában a Majungasaurushoz tartozik, így ez a név a Majungasaurus szinonimájává vált. A többi abelisauridához hasonlóan a Majungasaurus rövid pofával rendelkező, két lábon járó húsevő volt. Habár a mellső lábai nem teljesen ismertek, nagyon rövidek lehettek, míg a hátsó lábai hosszúak és zömökek voltak. Nagyon durva felületű, felül megvastagodott csontokból álló pofarésszel, valamint felül egy lekerekített tülökkel (melyet kezdetben összetévesztettek a pachycephalosaurusok fejtetőjével) ellátott széles koponyája révén megkülönböztethető más abelisauridáktól. További megkülönböztető jegyek az alsó és felső állcsontokban levő fogak, melyek száma meghaladja a többi abelisauridáét. A Majungasaurus a számos jól megőrződött koponya és csontváz hatására jelenleg az egyik legjobban ismert déli félgömbön élt theropoda dinoszaurusz. Úgy tűnik közelebbi rokonságban állt az indiai, mint a dél-amerikai vagy afrikai abelisauridákkal, ami biogeográfiai szempontból fontos. Ökoszisztémája csúcsragadozójaként főként a Rapetosaurushoz hasonló sauropodákra vadászott, és ez az egyetlen ismert dinoszaurusz, amelynél létezik közvetlen bizonyíték a kannibalizmusra vonatkozóan. ## Anatómia A Majungasaurus egy közepes méretű, a farkával együtt 6–7 méteres hosszúságú theropoda volt. A nagyobb példányok töredékes maradványai arra utalnak, hogy az egyes felnőttek hossza meghaladta a 8 métert is. A tudósok a közepes méretű felnőttek tömegét több mint 1100 kilogrammra becsülik, a legnagyobb példányok ennél nehezebbek lehettek. Rokona, a 8–9 méteres hosszúságú Carnotaurus ennek tömegét 1500 kilogrammra becsülték. A Majungasaurus koponyája a legtöbb theropodáéhoz képest kivételesen jól ismert, általánosságban hasonlít a legtöbb abelisauridáéra. A többi abelisauridához hasonlóan a koponya hossza a magasságához viszonyítva aránylag rövid volt, de nem olyan rövid, mint a Carnotaurusé. A nagy példányok koponyája elérte a 60–70 centiméteres hosszúságot. A pofa hegyét alkotó magas premaxilla (a felső állcsont elülső része) a család többi tagjára jellemzően nagyon tompa volt. A Majungasaurus koponyája azonban más abelisauridákéhoz képest feltűnően kiszélesedett. Minden abelisaurida durva felületű pofacsonttal rendelkezett, és a Majungasaurus sem kivétel ez alól. A mintázat az orrcsont külső részén helyezkedett el, ami a Majungasaurusnál rendkívüli módon megvastagodott és középen egybeforrt, az orrnyílások közelében egy alacsony kiemelkedést hozva létre. A koponya tetején egy egyedi, boltívszerű szarv állt ki az összeforrt frontális csontból. Az élő állatokon ezeket a struktúrákat valamilyen kültakaró, feltehetően keratin fedte. A koponyán végzett komputertomográfiás (CT) vizsgálat kimutatta, hogy mindkét orrstruktúra és a frontális szarv üregeket tartalmazott, feltehetően a tömeg csökkentése érdekében. A fogak az abelisauridákra jellemzően rövid koronával voltak ellátva, viszont a Majungasaurus felső állcsonti és alsó, dentális csonti részén 17 fog helyezkedett el, ami a Rugopst kivéve meghaladja a többi abelisauridánál található fogak számát. A Majungasaurus koponya alatti (posztkraniális) csontváza közeli hasonlóságot mutat a két teljes csontváz alapján ismert abelisauridáéval, a Carnotauruséval és az Aucasauruséval. A Majungasaurus két lábon járt, fejét és felsőtestét hosszú farka tartotta egyensúlyban, a tömegközéppontja a csípője felett helyezkedett el. A robusztus nyakcsigolyákban számos lyuk és üreg volt, emellett nagy méretű tapadási pontokat tartalmazott a nyakizmok számára, a megerősítésére pedig összekapcsolódott bordák szolgáltak. A nyaki bordákhoz elcsontosodott inak kapcsolódtak, amitől a kinézetük villaszerűvé vált, ahogy az a Carnotaurusnál is megfigyelhető. E jellegzetességek eredményeként a nyak igen erőssé vált. A Majungasaurus nyaki bordáit egyedi módon hosszú, oldalsó bemélyedések tették könnyebbé. A mellső láb csontjai közül még csak a felkarcsontról készült leírás, ami szerint rövid és görbe volt, igen hasonló az Aucasaurus és a Carnotaurus hasonló testrészéhez. Ez arra utal, hogy a Majungasaurusnak is rövid, négyujjú mellső lábai lehettek. Az abelisauridákra jellemzően a hátsó lábak a testhez viszonyítva rövidek és zömökek voltak. A térdnél feltűnően kiemelkedő sípcsontja zömökebb volt, mint rokonáé, a Carnotaurusé. A boka és a sarokcsont összeforrtak, a lábfejen pedig három működő ujj nőtt, a kis méretű első lábujj nem érintkezett a talajjal. ## Osztályozás és rendszertan A Majungasaurust az Abelisauridae theropoda klád tagjaként sorolták be, amely a Linné-i rendszertan szemszögéből egy család. A Noasauridae család mellett az abelisauridák is az Abelisauroidea öregcsaládba tartoznak, ami a Ceratosauria alrendág része. Az abelisauridák többek között ismertek széles pofarésszel rendelkező magas koponyájukról, az arccsontjaikon levő kiterjedt mintázatról (ami a carcharodontosauridákkal való konvergens evolúció eredménye), valamint nagy mértékben megkisebbedett (elsorvadt és a tyrannosauridákkal konvergens) mellső és zömök hátsó lábaikról. Sok más családhoz hasonlóan az Abelisauridae rendszertana (evolúciós kapcsolatrendszere) is zavaros. Míg számos kladisztikai tanulmány arra utal, hogy a Majungasaurus közeli rokonságban áll a dél-amerikai Carnotaurusszal, vannak olyanok is, amelyek képtelenek meghatározni a pontos filogenetikai helyét. A legújabb keletű elemzés a legteljesebb információk alapján készült, és a Majungasaurust az indiai Rajasaurusszal és Indosaurusszal közös kládba helyezte el, de kizárta az olyan dél-amerikai nemeket, mint a Carnotaurus, az Ilokelesia, az Ekrixinatosaurus, az Aucasaurus és az Abelisaurus, illetve az afrikai Rugopst. Ez nyitva hagyja azt a lehetőséget, ami szerint a Gondwana nyugati és keleti részén élt abelisauridák külön kládba tartoztak. Az Aucasaurushoz hasonlóan ismert, valamint a későbbiekben felfedezésre kerülő abelisauridák részletes leírása segíthet tisztázni a filogenetikai képet. ## Felfedezés és elnevezés 1896-ban a francia őslénykutató Charles Depéret írta le a Madagaszkár északnyugati részéről előkerült első theropoda maradványokat. Az Université Claude Bernard Lyon 1 gyűjtemény részeként ismert leletek között két fog, egy karom és néhány csigolya található, melyeket egy francia katonatiszt fedezett fel a Betsiboka folyó mentén. Depéret a fosszíliákat M. crenatissimus néven a Megalosaurus nemhez sorolta be, amely ekkortájt szemétkosár-taxonként szolgált, és több egymáshoz nem kapcsolódó, nagy méretű theropodát tartalmazott. Ez a fajnév a latin crenatus ('bemetszett') szóból és az -issimus ('leg-') utótagból származik, és a fogak első és hátsó élén levő bevágásokra utal. Depéret később átsorolta a fajt egy szintén alig ismert taxonba, az észak-amerikai Dryptosaurus nembe. Az elkövetkező 100 évben francia gyűjtők számos töredékes maradványra találtak az északnyugat-madagaszkári Mahajanga tartományban, melyek közül sok a párizsi Muséum National d'Histoire Naturelle gyűjteményébe került. 1955-ben René Lavocat leírást készített egy theropoda fogazatáról, amely a Maevarano-formációból került elő, arról a területről, ahol az eredeti maradványt megtalálták. A fogak megegyeztek azokkal, amelyeket Depéret írt le, de az erősen hajlított állcsont nagyon eltért a Megalosaurusétól és a Dryptosaurusétól. Lavocat a Mahajanga régi névváltozata és a görög σαυρος / szaürosz ('gyík') szó felhasználásával átnevezte a nemet Majungasaurusra, az (MNHN.MAJ 1 jelzésű) állcsontot pedig típuspéldánnyá tette. 1979-ben Hans-Dieter Sues és Philippe Taquet egy kupola formájú (MNHN.MAJ 4 jelzésű) koponyatöredéket új pachycephalosaurus nemként (Majungatholus atopus néven) írt le, Ez volt az első beszámoló egy déli félgömbről származó pachycephalosaurusról. 1993-ban a State University of New York at Stony Brook és a University of Antananarivo tudósai megkezdték a Mahajanga Medence Projektet (Mahajanga Basin Project), a Mahajanga tartománybeli Berivotra falu közelében levő késő kréta kori üledék geológiájának és fosszíliáinak átvizsgálására szánt expedíciósorozatot. Az első expedíció során több száz theropoda fog került elő, melyeket a Majungasaurus maradványaiként azonosítottak, egy részük egy különálló premaxillához tartozott, amiről 1996-ban készítettek leírást. A további hét felfedezőút során tízezer fosszíliára bukkantak, melyek közül sok még ismeretlen fajhoz tartozott. A Mahajanga Medence Projektnek köszönhetően a terület fosszilis taxonjainak száma megsokszorozódott. Az 1996-os terepmunka során egy meglepően teljes és sok részletet megőrzött theropoda koponyát fedeztek fel (az FMNH PR 2100 jelzésű leletet). A koponya tetején egy kupola formájú kiemelkedés található, ami nagyjából megegyezik azzal, amit Sues és Taquet Majungatholus atopus néven írt le. A korábban pachycephalosaurusként ismertté vált Majungatholusról 1998-ban abelisauridaként új leírást készítettek. Habár a Majungasaurus crenatissimus név korábbról származik, mint a Majungatholus atopus, a szerzők úgy ítélték meg, hogy a Majungasaurus típuspéldányának fogazata túl töredékes ahhoz, hogy biztosan ugyanahhoz a fajhoz sorolhassák be, amihez a koponya tartozik A következő évtizedben elvégzett terepmunka során további hiányos koponyákat és tucatnyi részleges csontvázat tártak fel, melyek fiatal és felnőtt példányokhoz tartoztak. A projekt tagjai emellett több száz különálló csontra, és ezernyi elhullajtott Majungasaurus fogra bukkantak. E maradványokkal együtt szinte a csontváz valamennyi része előkerült, de a mellső lábak, a csípő és a farok végi csigolyák ismeretlenek maradtak. A terepmunka egy 2007-es monográfiával érte el a tetőpontját, melynek hét tudományos cikke a Society of Vertebrate Paleontology Memoirsban (A Gerinces Őslénytani Társaság Emlékeztetői) jelent meg, és az állat biológiáját minden lehetséges szempontból megvizsgálja. A cikkek angol nyelvűek, de mindegyikük tartalmaz malagaszi nyelvű összefoglalót. Ebben a kötetben a Lavocat által készített fogazatleírást újraértékelték és a fajra vonatkozóan diagnosztikusnak találták. Emiatt a Majungatholus nevet lecserélték a régebbi Majungasaurusra. A monográfia széles körű, de a szerkesztők szerint csak az 1993 és 2001 között felfedezett anyagokat tartalmazza. 2003-ban és 2005-ben jelentős mennyiségű példányt, köztük teljes csontvázakat fedeztek fel, melyek még preparálásra és leírásra várnak. ## Ősbiológia ### Koponyadíszítés A Majungasaurus talán legmegkülönböztetőbb jellemzői a koponyadíszek, köztük a megnagyobbodott és összeforrt orrcsontok és a frontális szarv. Más ismert ceratosaurusok, köztük a Carnotaurus, a Rajasaurus, és a Ceratosaurus fején is találtak kinövéseket. Ezek a részek talán a fajtársak közti versengésben játszottak szerepet, de pontos funkciójuk még nem tisztázott. A Majungasaurus frontális szarvának üres mélyedése gyengíthette a testrész szerkezetét, és megakadályozhatta a közvetlen fizikai harcra való használatát, de a szarv alkalmas lehetett a párválasztás során történő pózolásra. Bár az egyedek közötti díszítés eltérő volt, nincs bizonyíték a nemi kétalakúságra (ivari dimorfizmus) ### Táplálkozás A tudósok állítása szerint a Majungasaurus és a többi abelisaurida egyedi koponyaformája arra utal, hogy ragadozó viselkedésük eltér a többi theropodáétól. Amíg a legtöbb theropodára a hosszú, alacsony, keskeny koponya jellemző, az abelisauridáké magasabb, szélesebb és gyakran rövidebb is. Más theropodák szűk koponyái jól ellenálltak egy erőteljes harapás során fellépő függőleges nyomásnak, de a torziós (csavaró) erőhatásnak kevésbé. A modern ragadozó emlősökkel való összehasonlítás alapján a legtöbb theropoda valamelyest hasonló stratégiát követhetett, mint a hosszú, keskeny orrú kutyafélék, több harapással gyengítve a zsákmányt. Az abelisauridák és főként a Majungasaurus rövid és széles orrával a mai macskafélékhez hasonló táplálkozási stratégiához adaptálódhatott, egyszer ráharapva a prédára, melyet a legyőzésig fogva tartott. A Majungasaurusnak szélesebb orra volt a többi abelisauridáénál, és az anatómiája más szempontokat tekintve is támogatja a „harapás és tartás” elméletét. A nyak súlyos csigolyákkal, összekapcsolódott bordákkal, és elcsontosodott inakkal, valamint a gerinc és a koponya hátsó részén levő megszilárdított izomtapadási pontokkal volt megerősítve. A nyakizmok képesek lehettek mozdulatlanul tartani a fejet a zsákmány vergődése ellenére. Az abelisauridák koponyáit a bőr felett több helyen is mineralizálódott csont erősítette, amitől a koponya felszíne jellegzetesen durvává vált. Ez különösképp igaz a Majungasaurusra, melynek orrcsontjai összenőttek és megvastagodtak. Emellett a Majungasaurus állkapcsának oldalain a Ceratosaurusokéhoz hasonló nagy méretű nyílások (fenestrae-k) voltak, egyes csontjai között pedig ízületek helyezkedtek el, nagy mértékben rugalmassá téve az állkapcsot, bár nem annyira, mint a kígyók esetében. Ez az adaptáció megelőzhette az állkapocs törését, amikor az állatnak a vergődő prédát kellett megtartania. A felső állcsont első fogai erősebbek voltak a többinél, rögzítési pontot biztosítottak a harapásnál, a fogak koronáinak magassága pedig megakadályozta, hogy kitörjenek, amikor a zsákmány menekülni próbált. Az Allosaurus és a legtöbb egyéb theropoda elöl és hátul egyaránt hajlított fogaitól eltérően az abelisauridák, és köztük a Majungasaurus, fogai elöl hajlottak, hátulsó (vágó) élüknél pedig egyenesebbek voltak. E felépítés megelőzte a vágást, a fogak inkább a harapásnál történő fogva tartást szolgálhatták. A Majungasaurus volt a legnagyobb ragadozó a környezetében, a legnagyobb növényevők közé pedig az olyan sauropodák tartoztak, mint a Rapetosaurus. A tudósok szerint a Majungasaurus és talán a többi abelisaurida is a sauropodák vadászatára specializálódott. A fejet és a nyakat erősítő, a „harapás és tartás” típusú támadást szolgáló adaptációk nagyon hasznosak lehettek a hatalmas és erőteljes sauropodákkal szemben. Talán ezt az elméletet támogatják a Majungasaurus rövid, zömök mellső lábai is, melyektől eltérően a hátsó lábak a legtöbb theropodáéhoz viszonyítva a leghosszabbak és legkarcsúbbak közé tartoztak. Bár a Majungasaurus nem mozgott olyan gyorsan, mint a legtöbb hasonló méretű theropoda, nem jelenthetett számára problémát, hogy lépést tartson a lassú sauropodákkal. A hátsó láb súlyos csontjai erőteljes lábszárakra utalnak, melyek kisebb hossza miatt az állat tömegközéppontja alacsonyabbra került. A Majungasaurus ezáltal feláldozhatta a sebességét az erő érdekében. A Rapetosaurus csontokon levő Majungasaurus fognyomok igazolják, hogy legalább ezekkel a sauropodákkal táplálkozott, függetlenül attól, hogy vadászott-e rájuk vagy sem. ### Kannibalizmus Habár a sauropodák szerepelhettek a Majungasaurus lehetséges zsákmányai között, az újabb keletű madagaszkári felfedezések egy másik, meglepő élelemforrást jeleznek: más Majungasaurusokat. Sok Majungasaurus csonton felfedezhetők ugyanazok a fognyomok, amik a sauropodák ugyanarról a lelőhelyről származó csontjain is megtalálhatók. A nyomok távolsága azonos a Majungasaurus állcsontjaiban levő fogakéval, így a méretüknek is meg kellett egyeznie, emellett az apró bemetszések is összeillenek a fogak recéivel. Mivel a Majungasaurus az egyetlen ismert nagy méretű theropoda a területen, a legegyszerűbb magyarázat az, hogy a fajtársak megették egymást. Jelenleg nincs bizonyíték arra az állításra, ami szerint a triász időszakban élt Coelophysis bauri kannibál volt, így a Majungasaurus az egyetlen röpképtelen theropoda, melynél a kannibalizmus bizonyított, azonban van némi bizonyíték arra, hogy a kannibalizmus más fajoknál is előfordulhatott. Nem tudni, hogy a Majungasaurus aktívan vadászott-e a fajtársaira, vagy csak dögevőként fogyasztotta el a tetemeket. Egyes kutatók megjegyezték, hogy a mai komodói sárkányok néha végeznek egymással az elhullott állatokért folyó versengés során. A gyíkok ezután el is fogyasztják vetélytársaik maradványait, így feltételezhető, hogy a Majungasaurus és a többi theropoda is hasonlóan járt el. ### Légzőrendszer A tudósok egy sor, a Maevarano-formációban talált, rendkívül jó állapotban megőrződött csigolya (a University of Antananarivo UA 8678-as számú lelete) alapján rekonstruálták a Majungasaurus légzőrendszerét. E csigolyák többsége és a bordák egy része üregeket (pneumatikus forameneket) tartalmazott, amik a madárszerű tüdőkhöz és légzsákokhoz kapcsolódhattak. A madaraknál a nyakcsigolyák és a bordák bemélyedései a nyaki légzsáknak, a felső hátcsigolyák a tüdőnek, az alsó hátcsigolyák és a keresztcsonti csigolyák pedig a hasi légzsáknak biztosítanak helyet. A Majungasaurus csigolyáinak hasonló jellemzői e légzsákok jelenlétére utalnak. Ezek a légzsákok lehetővé tehették egy alapszintű, madárszerű légátáramoltató szellőztetés működését, melynél a levegő a tüdőkön keresztül egy irányban halad át, így a belélegzett, oxigéngazdag levegő sosem keveredett a szén-dioxiddal telített kilélegzett levegővel. Habár ez a módszer bonyolult, igen hatékony. A pneumatikus foramenek felismerése a Majungasaurusnál lehetővé teszi az állat légzőrendszerének megértését, és nagy mértékű betekintést enged az evolúcióbiológiába. A ceratosaurus fejlődési vonal szétválása, ami a Majungasaurus és a tetanurán csoport megjelenéséhez vezetett, a theropodák történetének nagyon korai szakaszában ment végbe. A madárszerű légzőrendszer mindkét vonalon megtalálható, így a szétválás előtt kellett kifejlődnie, jóval a madarak megjelenése előtt. Ez további bizonyítékkal szolgál arra, hogy a madarak a dinoszauruszoktól származnak. ### Az agy és belső fül szerkezete Egy teljes Majungasaurus koponya (FMNH PR 2100 jelzésű lelet) komputertomográfiás (CT) vizsgálata lehetővé tette az agy és a belső fül szerkezetének durva rekonstrukcióját. Az agy a testhez viszonyítva nagyon kicsi volt, de egyébiránt hasonlított a többi nem coelurosaurus theropodáéra, meglehetősen konzervatív formája közelebb állt a modern krokodilok, mint a madarakéhoz. A Majungasaurus agya abban tért el a többi theropodáétól, hogy a kisagy egyik része, a szem és a fej mozgását koordináló flocculus kisebb volt. Eszerint a Majungasaurusnak és a többi, szintén kis flocculusszal rendelkező abelisauridának, például az Indosaurusnak, nem volt szüksége gyors fejmozgásra a zsákmány megfigyelése és elfogása során. A belső fül vizsgálatából viselkedésre utaló következtetéseket is le lehet vonni. A belső fülben levő félkörös ívjáratok segítettek az egyensúly megtartásában, és az oldalsó félkörös ívjárat rendszerint párhuzamosan állt a talajjal, mikor az állat figyelő helyzetben tartotta a fejét. Ekkor a Majungasaurus koponyája nagyjából vízszintesen helyezkedett el, ami különbséget jelent sok más theropodához képest, melyeknél a fej nagy mértékben lefelé állt megfigyelés közben. A Majungasaurus oldalsó félkörös ívjárata jóval hosszabb is volt, mint bazális rokonáé, a Ceratosaurusé, ami azt jelzi, hogy a fej oldalra való mozgatása nagyobb érzékenységgel történt. ### Kórtan Egy 2007-es beszámoló a Majungasaurus csontjain található betegségek leírását tartalmazza. A tudósok legalább 21 példány maradványait vizsgálták meg, és négynél kóros elváltozások nyomaira bukkantak. A nagy tetanurán theropodák, például az allosauridák és a tyrannosauridák esetében már tanulmányozták a témát, de az abelisauroideáknál ez volt az első hasonló vizsgálat. A tyrannosauridáktól eltérően, melyeknél néha borzalmas arcsérülésekre bukkantak, a koponya részei sértetlenek voltak. Az egyik példány lábujj csontja azonban nyilvánvalóan eltört, majd meggyógyult. A legtöbb elváltozás a gerincen fedezhető fel. Például egy fiatal példány egyik dorsalis (hát-) csigolyájának alsó részén egy elcsontosodott kinövés (exostózis) látható. A kinövés feltehetően egy kötőszövet vagy ínszalag átalakulásával jött létre, de az elcsontosodás oka nem tisztázott. Az A-hipervitaminózist és a csontkinövést kizárták, az osteomát (jóindulatú csontdaganatot) pedig valószínűtlennek ítélték. Egy másik példány farokcsigolya nyúlványán egy kis méretű abnormális, felfelé álló kinövést találtak, amihez izmok kapcsolódhattak. Egyes Allosaurus és Masiakasaurus példányok csigolya nyúlványain hasonló kinövésekre bukkantak, melyek talán a nyúlványok közötti vagy feletti ínszalagok elcsontosodásával jöttek létre. A legsúlyosabb kóros elváltozást öt egymás mellett levő nagy farokcsigolyán fedezték fel. Az első két csigolyán, a csontok bal oldalán levő nagy barázda kivételével csak kis rendellenességek láthatók. Viszont a következő három csigolya több különböző ponton is teljesen összenőtt. Nincs jele annak, hogy az öt farokcsigolya után továbbiak következtek, azaz a farok hirtelen ért véget. Az utolsó csigolya mérete alapján a tudósok úgy ítélték meg, hogy körülbelül tíz csigolya elveszett. Az elváltozás egyik magyarázata egy súlyos, a farok végének elvesztését okozó fizikai sérülés, melyet a megmaradt utolsó csigolyák csontvelőgyulladása (fertőzése) követett. Egy másik lehetőség, hogy a fertőzés előbb következett be, ami a farok végének elhalásához és lehullásához vezetett. Ez az első ismert példa egy röpképtelen theropoda dinoszaurusz farkának megcsonkulására. ## Ősökológia A Majungasaurus összes példányát az észak madagaszkári Mahajanga tartományban levő Maevarano-formációban találták meg. A többségük, köztük a legteljesebb csontvázak az Anembalemba tagozatból származnak, de a Majungasaurus fogai a lentebb levő Masorobe és a fentebb levő Miadana tagozatokban is megtalálhatók. Bár ezeken az üledékeken nem végeztek radiometrikus kormeghatározást, biosztatigráfiai és paleomagnetikus bizonyítékok arra utalnak, hogy a 70–66 millió évvel ezelőtti maastrichti korszakhoz tartoznak. A Majungasaurus fogai a maastrichti korszak legvégéig, a röpképtelen dinoszauruszok kipusztulásáig megtalálhatók. Ekkor, ahogy napjainkban is, Madagaszkár sziget volt, amely az Indiai szubkontinenstől különült el kevesebb, mint 20 millió évvel korábban. Észak felé sodródott, de még 10–15°-kal délebbre helyezkedett el, mint jelenleg. Ebben az időszakban az éghajlat többnyire félszáraz volt, amit eltérő hőmérsékletű és csapadékmennyiségű évszakok jellemeztek. A Majungasaurus homokos folyómedrek által szabdalt partmenti ártereken élt. Komoly geológiai bizonyíték létezik arra vonatkozóan, hogy az esős évszak kezdetén a folyómedrekben hordalékáradat érkezett a területre, amely eltemette a száraz évszak során elhullott élőlények tetemeit, és kivételes állapotban megőrződött fosszíliákat hozott létre. A terület tengerszintje emelkedett a maastrichti korszak idején, és ez a jelenség folytatódott a paleocén időszakban is, így a Majungasaurus feltehetően az árapályövi síkságokhoz hasonló partmenti környezeteket is uralta. A szomszédos Berivotra-formáció megőrizte az időszak tengeri környezetét. A Maevarano-formációból a Majungasaurus fosszíliái mellett halak, békák, gyíkok, kígyók, hét crocodylomorpha, öt vagy hat emlősfaj, a Vorona és még hétféle madár, a feltehetően röpképes dromaeosaurida, a Rahonavis, a noasauridák közé tartozó Masiakasaurus és két titanosaurus sauropoda, köztük a Rapetosaurus maradványai is előkerültek. A Majungasaurus messze a legnagyobb húsevő volt a területen, és feltehetően domináns ragadozó lehetett, de az olyan nagy méretű crocodylomorphák, mint a Mahajangasuchus és a Trematochampsa a vizek közelében versenyre kelhettek vele. ## Fordítás
890,759	Ózdi Kohászati Üzemek	26,784,238	null	[ "Borsod-Abaúj-Zemplén megye gazdasága", "Magyarországi kohászati cégek", "Technika Magyarországon", "Technikatörténet", "Ózd" ]	Az Ózdi Kohászati Üzemek (rövidítve: ÓKÜ) az észak-magyarországi iparvidék egyik legjelentősebb kohászati üzeme volt. Gömörben a kohászat hagyományai sok évszázados múltra tekintenek vissza, amit a térség vasérc- és szénbányái, illetve a fában gazdag erdőségek magyaráznak. Az iparszerű vaskohászat az 1700-as évek elején, a Rákóczi-szabadságharchoz kapcsolódóan indult fejlődésnek. Az első fontos vaskohászati egyesülések a Murányi Unió és a Rimai Coalitio voltak, amelyek az 1800-as évek első évtizedében alakultak meg. A kis vállalkozások azonban ezután sem voltak igazán életképesek, és ez a termelőerők további koncentrációját igényelte. Némi késedelmeskedést és szervező munkát követően 1845-ben jött létre a Gömöri Vasművelő Egyesület, a két korábbi egyesület és néhány más vasiparos részvételével. Az új társulás Ózdon épített új gyárat, és lényegében ezzel született meg az ózdi vasgyártás. Az iparágban fokozatosan kibontakozó verseny, a hatékonyság és egyéb okok miatt szorosabb fúzióra volt szükség, és 1852-ben, immár az ózdi gyár részvételével, megalakult a Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesület. A szervezetben az ózdi gyár fokozatosan egyre hangsúlyosabb szerepet kapott. A társaság tevékenysége felvirágzott, komoly műszaki fejlesztéseket hajtottak végre, és tiszta nyeresége pár év alatt megtöbbszöröződött. Az Ózd környéki eseményekkel hozzávetőleg párhuzamosan Salgótarjánban is hasonló törekvések valósultak meg, és 1868-ban megalakult a Salgótarjáni Vasfinomító Társulat. Az idők folyamán többször felvetették a két gyár koalícióját, amire azonban csak 1881-ben került sor: ekkor alakult meg a „Rima”, azaz a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt., a kor vaskohászati mamutvállalata. 1898–1900-ban az rt. gyárai az ország nyersvastermelésének közel 44%-át, az acélgyártás 44%-át, a hengerelt acéláru 44%-át adták. Az első világháború és a trianoni békeszerződés miatt a társaság is nehéz helyzetbe került, de – a jelentős nyersanyagproblémák ellenére – viszonylag rövid idő alatt helyreállt a termelése. A folyamatos műszaki fejlesztés, korszerűsítés és új termelő egységek beállítása révén egyre sikeresebben termeltek, amit a második világháború előtti fokozódó megrendelések is erőteljesen segítettek. A „Rimát” 1946 végén államosították, majd az ózdi gyárból nemzeti vállalat (ÓNV) lett, az Ózdi Kohászati Üzemek nevet pedig a gyár 1950-ben vette fel. Az erőltetett iparosítás évei következtek, és Ózd helyzetét meghatározta a közeli diósgyőri Lenin Kohászati Művek, de különösen az új beruházásként épülő és fejlődő Dunai Vasmű léte. Az 1960-as évek elején nagy műszaki fejlesztéssorozat történt a gyárban, ami kiterjedt a metallurgiai (nyersvas- és acélgyártás) és a hengerlési vonalra, de a kiegészítő tevékenységekre is. Később, az 1970-es évek elején tovább folytatták az új beruházásokat: korszerű folyamatos öntőművet (FAM) és modern rúd- és dróthengerművet (RDH) építettek. Az ÓKÜ a rendszerváltást követő éveket nem tudta eredményesen kezelni, a privatizáció csak az RDH esetén volt sikeres (a gyár többi részét lebontották): az Ózdi Acélművek Kft.-t a német Max Aicher GmbH & Co. vette meg, amely miniacélmű telepítésével viszi tovább az ózdi acélgyártó hagyományokat. ## A kohászat előzményei Gömörben A gömöri vasipar története több évszázados múltra tekint vissza. A magyar kohászat az Árpád-kortól virágzott a térségben, ahol a kohók működését a környékbeli vasérclelőhelyek és az erdőségek által biztosított faszén tette lehetővé. Ezt erősíti az a tény, hogy Ózd egyik legrégebbi városrésze az Árpád-korban a Vasvár nevet viselte, és valószínűleg már ekkor a vasfeldolgozás egyik központja volt. A hosszú ideig csak jobbágyok, parasztok által művelt „kohászkodás” után 1585-ben már működött Jolsván egy vashámoros céh, amely a vasat tót- és parasztkemencékben állította elő. Az első komolyabb technológiai változás akkor következett be, amikor a légbefúvást és a kalapácsok meghajtását vízerővel oldották meg. A térség vasiparának fejlődése az 1700-as évek elején lendült meg, amikor II. Rákóczi Ferenc Lányi Pál Gömör megyei birtokost nevezte ki vasipari prefektusnak, aki a megyében több olvasztókemencét, Dobsinán kardgyárat és bombaöntő műhelyt létesített, és Szászországból hozott be mestereket. Ugyanakkor a nemesség érdeklődését is felkeltette az iparág, és vasgyártó üzemek sorát hozták létre, amelyeket általában kereskedelmi vállalkozóknak adtak ki. Nem véletlen, hogy ebben az időben, és utána még jó darabig, Gömör számított a hazai vaskohászat legfontosabb országrészének. A 18. század második felében már álltak azok az fontosabb üzemek, amelyek későbbi egyesülésével az ózdi gyár magját alkották (a Malvieux Lajos György kezelésébe került rimabrézói vasolvasztó és likéri hámor, a Kubinyi család nyustyai vasolvasztója, valamint a Sturman család több vasércbányája, olvasztója és hámora). Az elmaradott technikával dolgozó, jobbágymunkára alapozott üzemek termelése azonban egyre kevésbé volt gazdaságos. A napóleoni háborúk okozta konjunktúra fellendülést hozott a kohászatban is, és a fokozódó igények arra késztették a gömöri vasgyárosokat, hogy egyesítsék erőiket, így korszerűsítsék a termelésüket. E törekvések mentén jöttek létre a Murányi Unió és a Rimai Coalitio nevű kohászati egyesülések. A Murányi Unió megalakításának mozgató ereje Sturman Márton (máshol Sturmann, Sturmán) (1757–1844) volt. Sturman, maga is vasgyáros, érdekelt volt a vaskohászat fejlesztésében. Az Unió alapszerződését 1808. március 13-án írták alá a részt vevő Murány környéki vasgyárosok (Sturman Márton, Sturman András, valamint a Czékus, a Petróczy, a Barthó, a Bartóffy, a Benkár, a Clementis és a Czibur nemesi családok, és csatlakozott még Nagyrőce városa is). Az Unió üzemeiben eleinte 5000–6000 bécsi mázsa (1 bécsi mázsa=56 kilogramm) nyersvasat, 3000–4000 bécsi mázsa bucavasat és 3000–4000 bécsi mázsa kovácsolt rúdanyagot állítottak elő. A korszerűsítések után (új kohók, frisstüzek) a gyártási kapacitás komoly mértékben megnövekedett, gondot jelentett azonban a faszénhiány, ami miatt a Rima-völgyben kellett megoldani a szénfaszükséglet biztosítását, és ugyanitt két hámort és egy frisstüzet is telepítettek. A Rimai Coalitio 1810. február 16-án alakult meg, és érdekesség, hogy ennek létrehozásában is Sturman Márton játszotta a vezető szerepet. A Coalitio részvényesei – a Murányi Unióval ellentétben – elsősorban nagybirtokos arisztokraták voltak (báró Luzsénszky János, gróf Forgách Antal, gróf Forgách Alajos, báró Prónay Gábor, gróf De la Motte Károly és báró Prónay Krisztina), de érdekeltséget vállalt még Sturman Márton, a Kubinyi család és a Murányi Unió is. Az egyesült gyárak termelése 7000–8000 bécsi mázsa nyersvas és 4000–5000 bécsi mázsa kovácsoltvas volt. A Coalitio kezdettől fogva eredményesen működött, nyereségesen termelt, az 1829–30-as üzleti évben bécsi mázsa nyersvasat és 9104 bécsi mázsa kovácsoltvasat állított elő, nyeresége pedig meghaladta a forintot. Az egyesület szakmunkásai főleg morva, cseh és német származásúak voltak, a segéd- és szállítási munkákat jobbágyok végezték kötelező robotjuk keretében. A kohászati vállalkozások további koncentrációjának a gondolata már 1828-ban felmerült, amikor Andrássy György gróf, nagybirtokos és maga is vasgyáros, javasolta az összefogást az egyre fontosabb kérdéssé váló szakképzés ügyében, több technológiai és szociális kérdésben. Ez akkor nem valósult meg, nem kis részben a Coalitio ellenkezése következtében. Ebben a történelmi időszakban erősödött fel a reformellenzék harca, amit az 1839–40-es országgyűlésen folytatott a magyar ipar védelme és fellendítése érdekében. A gömöri vasiparosak lelkesen üdvözölték a kezdeményezést, és 1843. szeptember 6-án, a várhosszúréti Andrássy-kastélyban tartott tanácskozásukon memorandumot fogalmaztak meg az országgyűlési bizottság számára, amelyben összefoglalták az iparág legfontosabb problémáit, sürgették a bányatörvény megalkotását, műegyetem és reáliskolák létesítését, utak és vasutak építését. Ezen a tanácskozáson többen felvetették, hogy közös erővel építeni kellene egy vasúti sín-, gép- és szerszámgyárat Sajópüspöki térségében. 1843-ban másik fontos esemény is történt: szeptemberben a Coalitio új tisztfőnökévé Rombauer Tivadart (1803–1855), a Schönborn grófság munkácsi vasműveinek igazgatóját nevezték ki, aki az ózdi gyár létrehozásában is fontos szerepet fog betölteni. Rombauer azonnal komoly korszerűsítésekbe fogott, többek között cilinderfúvókákkal látta el a gömöri kohókat, új közutakat építtetett Nyustya és Vashegy között, új „vaskő”-jogosítványokat szerzett stb. Tevékenysége nyomán az egyesülés rövid időn belül megtöbbszörözte gyártását (1845–46: bécsi mázsa nyújtott vas, 5108 bécsi mázsa vasöntvény, forint nyereség). ## Az ózdi vasgyár létrejötte Az ipari forradalom az 1840-es évek elején lassan megérkezett Magyarországra, és ebben az időszakban – közel egy időben – az ország több vaskohászati üzemében is jelentős lépéseket tettek a nagyipari értelemben vett vasgyárak létesítésére, komoly fejlesztéseket hajtottak végre az újszerű kavaró-hengerlő acélgyártási eljárás bevezetésével. Gömörben sem feledkeztek meg a „nagyobb szabású vaspályasín- és hengergyár” építéséről, és előkészítés gyanánt Szathmáry Király Pál, Gömör vármegye főszolgabíráját, a Murányi Unió elnökét és Rombauer Tivadart tanulmányútra küldték a faszén kőszénnel való kiváltása és a modern kavarókemencék tanulmányozása ügyében (Stájerország, Csehország, Belgium, Anglia). A tanulmányút és a technológiai kísérletek sikeresek voltak, és az egyesület a közös vasfinomító gyár létrehozására szólította fel Gömör kohászati vállalkozásait. E felhívás hatására jött létre 1845. május 14-én a Gömöri Vasművelő Egyesület. Az alapító ülést Rimaszombatban tartották meg, az aláírók: a Murányi Unió, a Rimai Coalitio, Andrássy Károly gróf, a két egyesület tizenöt részvényese és Szitányi Ullmann Móric pesti nagykereskedő. Az új egyesület alaptőkéje forint volt, és a forintos részvények közül az Unió és a Coalitio 10–10-et, Andrássy és Szitányi 2–2-t, Szathmáry Király, Draskóczy Sámuel, Ragályi Ferenc, Nagyrőce és Rimaszombat városa 1–1-et jegyzett (töredékrészvénnyel maga Rombauer is részvényes lett). A társulásnál a tőke egészében hazai volt, a résztvevők is magyarok, így az egyesület teljes mértékben magyar vállalkozásnak számított. A gyárat először a Mátra térségében akarták felépíteni, de végül az Ózd nevű jelentéktelen falura esett a választás, amely a nádasdi, a hangonyi és az uraji völgyek találkozásában feküdt. A megfelelő terület, a szénkutatási és a bányanyitási jogok megszerzését követően utat és hidat építettek, majd 1846 áprilisában elkezdődött a gyár építése. Az egyesület pénztárkönyvéből ismertek a pontos dátumok: 1846. március 28.: „Áldomás az alapok kijelölésekor 40 kr” (krajcár), 1846. április 20.: „Áldomás az első kövek fundamentumba betételekor, 5 Ft”. A terveket S. Dobbs angol mechanikus készítette, aki az épületeket U alakban helyezte el. A kinevezett igazgató Fohn Kajetán, a kavaró acélgyártási technológia kiváló ismerője volt, akivel tanulmányútja során Mauternben ismerkedett meg Rombauer. Fohn szeptember 19-től tartózkodott a helyszínen, felügyelte az építkezést, intézkedett a nyersvas és a nyújtott vas, a gépek beszerzése és az alkatrészgyártás ügyében. A gyár épületei 1847 közepén már álltak, a szakértő szerelő munkásokon kívül segédmunkások, napszámosok és jobbágyok dolgoztak, a gyár állandó szakmunkásait pedig júliustól kezdték szerződtetni. Források alapján már 1845-től a gyár dolgozója volt Hoffmann Rudolf svájci származású esztergályos, Lorencz Ignác cseh eredetű hámoros, Balyi János kavarászsegéd, Vincze József gépőr és Baly József nyersvasmázsáló, ózdi lakos, Árvay József hengerész, nagyrőcei, Bilnicza Pál pléhmelegítő, berdárkai, Brosák János hengerész és Kupcsák András kavarászmester, betléri és Bary János kavarászsegéd, várkonyi lakos. Az üzem induló munkáslétszáma száz alatt volt, a tisztviselők 4–5-en voltak. A próbaüzem – megváltozott profillal, a sínhengerlés helyett lemez- és profilgyártással – 1847 végén megkezdődött. A gyárban tíz kavaró kemencét helyeztek el (Magyarországon először itt jelent meg az akkoriban világszínvonalat képviselő technológia), működött még egy gőzhámor és egy lupasorozat, amely a hengersorok előtermékét állította elő, a négy forrasztókemencét és a hengersorokat (lemezsor, finomsor, középsor) a két szárnyépületben helyezték el. Az első nehézségek leküzdése után az üzem működése az 1848-as márciusi forradalom után gyakorlatilag megbénult, mert a külföldi munkások többsége elhagyta a gyárat, ráadásul – nem csak az ózdi gyárnál, de az Unió és a Coalitio egységeiben is – gondot jelentett az úrbéri kötelezettségek eltörlése, a jobbágyság felszabadítása. A gyár jobbágy és zsellér munkásait fellelkesítették a forradalmi események, pénzt gyűjtöttek és levelet írtak a Pesti Hírlap szerkesztőségéhez: > „Igen tisztelt Szerkesztőség! > Ide tsatolván küldünk édes magyar hazánk segélyezésére mi is egy tsekélyke összeget, 78 Ft-ot és 38 krajcárokat. Nehéz keresményünkből krajcáronként raktuk össze. Bár adhatnánk többet, de mi tsak szegény munkások vagyunk. Ám, ha vagyont nem áldozhatunk, felajánljuk a hazának erős, edzett karjainkat és szabadságunkért lángoló vérünket, elhatározván, hogy valamennyien beállunk honvédnek > Ózd, 1848. május 27. > a vasgyár munkásai.” A helyzet tovább súlyosbodott, amikor a Coalitio mindenese, Rombauer Tivadar, a Batthyány-kormány Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztériumában iparügyi osztályvezető lett. A távozásával előálló nehéz helyzetet kezelendő az Unió közgyűlése 1848. március 10-én azt javasolta a Coalitiónak, hogy egyesítsék vasműveiket. A válasz pozitív volt, de a döntést az őszi közgyűlésre hagyták. Közben, Jelačić támadásának terveire reagálva Kossuth Lajos utasítására Rombauer megkezdte a fegyvergyártás előkészítését. Gyors vizsgálatot végeztek ennek lehetőségeiről, a gépek beszerzéséről. Már a harcok után a kormány szerződésben bízta meg a Gömöri Vasművelő Egyesületet puskacsövek gyártásával, és az ózdi fegyvergyártás irányítását Rombauer vette át. Novemberben a Coalitio is parancsszerű állami megrendelést kapott. Az állami fegyvergyár berendezéseit és munkásait Rombauer Ózdra szállíttatta, majd az ózdi gyárat 1849. március 1-jétől állami kezelésbe vonta. A megfelelő szintű gyártás ennek ellenére nem indult be, ezért a gépek egy részét Pestre szállították. Az ózdi fegyvergyártás kudarcba fulladt, és az egyesület megrendelés nélkül maradt (ebben többek között a német igazgató felelőssége is felmerül). Ugyanakkor a Rimai Coalitio sikeresebb volt e téren, ők darab gránátot gyártottak le 1849. február 11. és július 11. között. A szabadságharc bukása után szlovák szabadcsapatok szállták meg Felső-Magyarországot, így Ózdot is. A gyárban a fegyvergyár gépeit keresték, miközben teljesen kirabolták a vasgyárat: 520 bécsi mázsa hengerelt lemezt szállítottak el, a pénztár teljes tartalmát (5535 forint 30 krajcár) elvitték. Hasonlóan járt a másik két társaság is. A gömöri cégek egy része vezető nélkül maradt: Rombauer Amerikába emigrált, szeptemberben Fohn Kajetán igazgató is lemondott, egyedül az Uniónak volt műszaki vezetője, Benkár József személyében. A vállalkozások rendkívül nehéz, szinte csődhelyzetben voltak, amiből az egyesületet csak 1850 októberében segítette ki a bécsi Lechner-Heinrich kereskedőházzal kötött megállapodás, aminek értelmében kötött áron átvették a gyár termékeit, és forint kölcsönt is adtak nekik. ## A Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesület A három vasmű csak 1850 végére lett úrrá a nehézségeken, és ekkortól kezdtek folyamatosan termelni, az azonban jól látszott, hogy az elkülönült termelésnek egyre csekélyebb a jövője, és csak az erők koncentrációjával lehet eredményesen működni. A Rimai Coalitio 1852. február 26-i választmányi ülésén Heintz Ádám választmányi tag felelevenítette a Murányi Unió korábbi egyesülési eszméjét. Az Unió kedvezően fogadta a kezdeményezést, és május 10–11-ei közös tanácskozásukon egyetértettek abban, hogy az egyesülésre szükség van a vasiparban kibontakozó verseny, a hatékonyság és több más ok miatt. A vagyoni kérdések tisztázását további egyeztetésekre hagyták. Ugyanebben az időben a Gömöri Vasművelő Egyesületben is lépéseket tettek az eredményes gyártás érdekében és megfelelő forgótőke biztosítására (a bécsi Heinrich bankár ugyanis időközben felbontotta a gyárral kötött szerződést). Az 1852. május 19-én megtartott rendkívüli közgyűlésen ők is a fúzió mellett döntöttek, és küldöttséggel képviseltették magukat a másik két cég 1852. július 6-i rimabrézói ülésén. Ezen az ülésen megtörtént az Unió és a Coalitio egyesülése Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesület (RVE) néven. Az ülésen az ózdiak kérték, hogy az egyesülést velük is ejtsék meg. A fogadtatás pozitív volt, és bizottságot küldtek ki a cég helyzetének felülvizsgálatára. Ennek ismeretében 1852. augusztus 13-án megtörtént a fúzió. Az igazgató választmány elnökének Fáy Gusztávot választották, tagjai Máriássy Béla, Kubinyi Rudolf, Heintz Ádám, Szontágh István, Plachy Zsigmond, Czibur János, Benitzky Márton és Bodon Antal lettek. Az egyesülésnek hamar meglett az eredménye, az ózdi gyár egyre fontosabb szerepet töltött be az új vaskohászati egyesületben, mert a hengerelt árukat sokkal jobb áron lehetett eladni, mint a hámorok termékeit. Ennek megfelelően alakították ki az RVE gyártási profilját, a távoli bányákat eladták, a régi hámorokat pedig leállították, egyúttal a vasfinomítás súlypontját Ózdra helyezték át, sőt az egyesület központját is ott alakították ki. 1854-ben üzembe helyeztek egy nagy gőzkalapácsot, a hengersorokhoz új gőzgépeket állítottak be, és bővítették a nyustyai nyersvastermelést. Bővítették a munkáslétszámot is, még a környező országokból is szerződtettek szakmunkásokat, de sokan jöttek Gömör és a környék más vasgyáraiból is. A munkáslétszám 1859 elején 1229 fő volt. Az új munkások miatt erőteljes munkáslakás-építésbe fogtak. Az 1854-ben meghozott osztrák bányatörvény miatt a cégnek bányatársasággá kellett alakulnia, és 488 <sup>2</sup>/<sub>6</sub> darab részvényét 115 <sup>10</sup>/<sub>100</sub> bányakuxára váltották át. 1856-ban Volny József kohómérnök lett az egyesület főfelügyelője, akinek tevékenysége nyomán a társaság tevékenysége felvirágzott. Megindult a vasművek fejlesztése, a nyersvasgyártás fokozása, és számos területen korszerűsítéseket hajtottak végre. 1860-ban felvették a kapcsolatot a Tiszai Vasút Társasággal, és megállapodtak a síngyártásról. Nádasdon forintból új hengerlő gyárat építettek, amely az 1864-es próbaüzemet követően 1865 tavaszától működött üzemszerűen (nyolc kavaró kemencével, három hengersorral, négy forrasztó- és két lemezfrissítő kemencével). Ezzel egy időben a rásztocsnói és császárpataki frisstüzeket és a hlinaneci hámort felszámolták, csak a rimócai és a málnapataki hámort működtették továbbra is. Az RVE az 1853–54-es és az 1866–67-es üzleti év között a hengereltáru-termelését megötszörözte, az évi tiszta nyeresége pedig közel kétszeresére nőtt. Az osztrák–magyar politikai kiegyezést komoly gazdasági fellendülés követte, ami természetesen érintette a vasipart is. Sorra korszerűsítették a kohászati vállalatok termelését, Diósgyőrben új, állami kohászati üzem telepítését határozták el, Resicán bevezették a Bessemer-féle acélgyártást. Ezt tervezték az ózdi gyár vezetői is, de minthogy híre ment, hogy Vítkovicében kudarccal zárult a próbagyártás, letettek az új beruházásról, és inkább a meglévő technológiát fejlesztették. Új kavarókemencét építettek, korszerűsítették a „vastag hengersor”-t, még új munkáslakásokat is építettek. A nádasdi gyár termelése több mint másfélszeresére emelkedett, így a két hengermű mázsányi készterméket állított elő. A nyersvasszükséglet biztosítása érdekében fejlesztéseket hajtottak végre a nyustyai nagyolvasztónál. Volny piacszerző körútra indult Dél-Európában, és ennek nyomán sikerült betörni a bukaresti piacra, ahol az angol termékek versenytársává vált az ózdi gyár. Ugyancsak ebben az időben, 1868-ban alakult meg Andrássy Manó vezetésével a Salgótarjáni Vasfinomító Társulat, amely a térség néhány vasgyártó érdekeltségét fogta össze egy finomító gyár létesítése ügyében. A salgótarjáni építkezést az indokolta, hogy ekkorra készült el a Pest–Hatvan–Salgótarján vasútvonal, ami a szállítási feladatoknál döntő fontosságú volt. A Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesület azonnal megkísérelte a veszélyesnek ígérkező versenytárssal való fúziót, de a kezdeményezés elutasításra talált. 1869-ben lemondott Volny József, és helyére Kubinyi Manó került. Az egyesületnek komoly gondot jelentett, hogy legjobb szakmunkásai a magasabb bérek miatt Diósgyőrbe és Salgótarjánba távoztak. Ezért a meglévő munkásokból, illetve főleg azok fiaiból képeztek szakmunkásokat. Így állhatott elő az a kedvező állapot, hogy az új ózdi hengersor indulásakor a teljes forrasztó és hengerész személyzet saját nevelésű munkás volt. Közben új helyzet állt elő Salgótarjánban: immár veszteségesen termelt, csak két nagy bank segítségével sikerült a szanálást megoldani, a működőképesség helyreállítására pedig leszerződtették Volny Józsefet. Ekkor már egyes „salgótarjáni” részvényesek támogatták volna a rimamurány-völgyiekkel való koalíciót, most azonban az RVE utasította vissza a közeledést. Kezdeményezték a Gömöri iparművasút létesítését, majd a Bánréve–Ózd–Nádasd vasútvonal megépítését. Az előbbi végül állami beruházásban, utóbbi pedig az egyesület saját beruházásában valósult meg 1872 körül. Az 1872–73-as üzleti évben érte el az RVE működése legmagasabb szintjét, de ezt követően – az 1873-ban kezdődő gazdasági válság hatására – nehézségek jelentkeztek, amik fokozódni kezdtek, és a cég termelési volumene pár hónap alatt a harmadára csökkent. Ettől komolyabb negatív hatás érte azonban a salgótarjániakat, a támogató bankok helyzete is nehézzé vált, és ismét felvetették a Rimamurányvölgyi Vasmű Egyesülettel való fúzió lehetőségét. ## A Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű ### Az óriásvállalat létrehozása, működése 1875 augusztusában Andrássy Manó kezdeményezésére a gömöri vasiparosok – köztük az RVE – is elvi egyezséget kötöttek egy új egyesület alakítására vonatkozóan. A gondolat azonban csak évek múlva, a kiéleződő ipari verseny hatására került ismét előtérbe. A többször is kezdeményezett fúzióra végül 1881. július 4-én került sor, a Wiener Bankverein tőketámogatásával. Az egyesült cég neve Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. („Rima”, RMST) lett, alaptőkéje forint volt. Ebben a tekintetben az RMST 1900-ban az ország, és egyben az iparág harmadik legnagyobb vállalata volt. Az új vasipari egyesüléssel Magyarország legkorszerűbb kohászati cége, egy igazi vasipari óriásvállalat jött létre, ami megvalósította a bányászat, a kohászat és vasipar koncentrációját. A „Rima” létrejötte új korszakot nyitott az iparág történetében, és ezzel jócskán a többi hazai iparág előtt járt, gyakorlatilag a nyugat-európai törekvésekkel tartott lépést. A részvénytársaság elnöke Lackó Antal, majd annak 1892-ben bekövetkezett halála után Tisza István, a Magyar Ipar- és Kereskedelmi Bank elnöke lett, alelnöke pedig Loisch Eduárd volt. Tisza 1902-ig, miniszterelnöki kinevezéséig maradt az elnöki pozícióban. A Műszaki Igazgatóság 1900-ban Salgótarjánból Budapestre, a már ott működő kereskedelmi vezetés mellé költözött. Az egyesülés idején Salgótarjánban tíz kettős kavaró- és hét forrasztókemence, Ózdon tizenegy, illetve hat működött. Telepítettek négy 25 mázsás gőzkalapácsot és két hengersort is, az egyik négy duóállvánnyal, a másik három trióállvánnyal működött. Salgótarjánban – Borbély Lajos (1843–1923) kezdeményezésére – 1888–89-ben kezdték a Thomas-féle konverteres acélgyártást, Ózdon pedig 1895–96-ban a Siemens–Martin-féle acélgyártást. Ehhez négy Batho-rendszerű SM-kemencét telepítettek. Három martinkemence 1895-től termelt, a negyedik a következő évben állt üzembe, összességében mázsa/év (1 mázsa=100 kilogramm) kapacitással. Ezzel Ózdon a már elavultnak számító kavarókemencés gyártás mellett megjelent a sokkal termelékenyebb SM folytacélgyártás, ami által lehetővé vált a vashulladékok felhasználása is. A durvahengerművet 1904-ben univerzális tartó- és durvalemezsorral egészítették ki. 1895-ben épült a gigantikus kombinát szimbólumának számító Gyár utcai kéménysor kilenc darab, eredetileg 40 méter magasságú kéménye, amelyeket 1965-ben 80 méteres magasságúra újítottak fel. (Az ezredforduló után lebontott látványos kéménysor helyén a 2010-es években épült a Ózdi Muzeális Gyűjtemény és Gyártörténeti Emlékpark parkolója.) 1898–1900-ban a részvénytársaság gyárai az ország nyersvastermelésének 43,5%-át, az acélgyártás 44%-át, a hengerelt acéláru 44%-át, bányái a széntermelés 6,1%-át adták. A cég vállalatai között tervszerű munkamegosztást hajtottak végre. Salgótarjánban leállították a félkésztermék-gyártást, kovácsolt kéziszerszámokat gyártottak, majd 1908-ban vasöntödét létesítettek. Itt gyártották az egyes berendezésekhez szükséges vasöntvényeket, az acélműi kokillákat, a hengerműi hengereket stb. Zólyomban is leálltak a félkésztermék-gyártással, és Ózdra és Korompára telepítették át. Az új területek miatt Ózdon komoly fejlesztésekre volt szükség, így a profilok átcsoportosítása az ózdi gyárnak kedvezett. Ózdon első ütemben 1895 és 1907 között bővítették a martinacélművet és az acélhengerművet, majd 1908 és 1915 között nagyolvasztóművet és finomhengerművet létesítettek. Az SM-acélmű csarnokában 1903-ban újabb négy martinkemecét állítottak üzembe, hogy pótolni tudják a Salgótarjánban leállított Thomas-konverter kieső termelését. Ezzel a martinacélmű évi millió mázsás kapacitással rendelkezett. Az újraprofilírozás, a korszerűsítések és az új telepítések következtében Ózd a „Rima” nyersvas-, acél- és hengereltáru-központja lett, Salgótarjánban és Borsodnádasdon az ózdi félkésztermékeket dolgozták fel. Az RMST 1900-ban megvette a zólyomi Union Vas- és Bádoggyárat, a Hernádvölgyi Vasipari Rt-t és az Andrássy-féle sajóvölgyi vasérc-, bánya- és kohóműveket. A részvénytársaság betléri kohóját leállították, emiatt Ózdon kezdtek nagyolvasztó építésébe. A két új nagyolvasztó 1908 elején kezdte meg a termelést, napi 2200–2500 mázsás kapacitással, amit azonban folyamatosan sikerült fokozni. A kohó üzembeállítása szükségtelenné tette a gazdaságtalan alsósajói, oláhpataki és dernői nyersvasgyártás fenntartását, így ezeket a kohókat leállították. Borbély a nyersvastermelés fokozása érdekében újabb két nagyolvasztót építtetett, amelyek közül az első 1913-ban kezdte meg az üzemszerű termelést. Az új ózdi nagyolvasztók beállásával a napi nyersvastermelés 5000–5600 mázsára nőtt, ami összességében évi 2,5 millió mázsának felelt meg (öt évvel korábban a „Rima” nyersvasgyártó kapacitása még csak 1 millió mázsa volt). ### A két világháború között Az első világháború kitörése eleinte kedvezőtlenül befolyásolta a cég működését, mivel vasérctermelés 1915-re 30%-kal csökkent, emellett szénhiány is fellépett. A nyersvastermelés komoly veszélybe került, a vállalat nyersanyagkészletei 1917-re kimerültek. A „Rima” vállalataitól sok munkást besoroztak, így a kihasználtság csak kicsivel volt 50% fölött. Sokat javított a helyzeten, amikor 1916-tól a vállalat hadiüzemként vasérchez jutott a boszniai Prijedorból, de a nagyolvasztómű még így is csak 2⁄3-os, a martinacélmű 85%-os kapacitással üzemelt. Az ózdi vasgyárban 1916 júliusában 218 fő (az RMST egészét tekintve 876 fő) munkaereje hiányzott, ekkor a gyárban 1012 munkás és 94 hadifogoly dolgozott. A háború alatt átalakult a termékek piaca, polgári célra csak a legszükségesebb mértékben termeltek. Az RMST gyáraiban hadi rendelésre gyártottak csákányt, gyalogsági ásót, lópatkót, tüskéshuzalt, a sokkal jövedelmezőbb lőszert azonban nem. A háború után a Tanácsköztársaság és az azt követő zavaros idők, a trianoni döntés miatt a rendes munkamenet lehetetlenné vált, amit még súlyosbítottak a sztrájkok (ezek hatására a gyár vezetősége módosított a munkaidőn). A rendkívül jelentős területeket elvesztő országban a nyersvasgyártás 30%-a, a vasérctermelés 20%-a maradt az új határok között. Ez a tény különösen érintette a részvénytársaságot, mert a korábbi vasércvagyon 57%-át adó szepes–gömöri ércbányák is Csehszlovákiához kerültek. Az ózdi vasgyár megmentése országos érdekké vált, mivel csak itt folyt nyersvasgyártás, a Diósgyőri Vas- és Acélgyárban sem készültek még el a tervezett nagyolvasztók (Diósgyőr addig a román kézbe került Vajdahunyadi Állami Vasgyárból szerezte be az alapanyagot). Az Ózdi Vasgyárban végül – 27 havi szünet után – 1921 februárjában indult be a termelés egy nagyolvasztóval és három martinkemencével. A kettes kohót és a négy másik martinkemencét 1921 őszén sikerült üzembe helyezni. Ezt követően sikerül elérni, hogy az ércszükséglet 30%-át rudabányai ércből fedezzék, és 1924–25-re, jelzáloggal biztosított hitel segítségével (The New York Trust Company, 3 millió dollár) pénzügyileg is talpra állt a gyár. Ebben az időben kezdődött Magyarországon az ipari termelés fokozódása, részben az önálló vámrendszer bevezetése és a finánctőke által biztosított új pénzügyi források következtében. Az ipar egészén belül a hazai vas- és acélgyártás termelési volumene az import visszaszorítása és a Csehszlovákiával kötött szerződések révén erős emelkedésnek indult. A hazai vaskohászat 1929-ben több mint tonna nyersvasat és tonna acélt termelt, és nyersvastermelésével a világon a 19., acéltermelésével a 17. helyet foglalta el. Az acéltermelés terén megelőzte Hollandiát, a dél-amerikai országokat, Kínát, Ausztráliát, és kétszer annyit termelt, mint Norvégia, Románia, Finnország és Jugoszlávia együttvéve. A „Rima” 1926-ban tagja lett a Nemzetközi Nyersacél Szövetségnek, és ezzel megszilárdította a helyzetét az osztrák és cseh vállalatokkal szemben. A gyors fejlődést mutatja, hogy 1930-ra a nyersvastermelése 130%-kal, készárueladása pedig 56%-kal volt több az előző évi szinteknél, és a gyár 1927-ben még mindig csak teljesítőképességének 80%-át érte el. 1929-re a nyersvastermelése tonna volt, a háború előtti szintet 33%-kal meghaladva. Kivitelének legfontosabb területe a Balkán (Románia, Jugoszlávia, Bulgária) és Olaszország volt. A balkáni és az olasz export összesen 2,3 millió mázsát tett ki. A nagy gazdasági világválság a termelés és a jövedelmezőség felfutása idején érte el a vállalatot. A válság egyébként is a kohászatban éreztette legerőteljesebben a hatását: a nyersvastermelés 80%-kal, az acélgyártás 90%-kal zuhant. A válság mélypontján az acélmű tizenkét martinkemencéjéből csak három, legfeljebb hét üzemelt. A hengermű féltermék-termelése 35,8%-kal, készárutermelése pedig 25,4%-kal volt kevesebb az előző évétől. Az áruértékesítés területén 1932–33 volt a mélypont, amikor az 1928–29-es üzleti évhez viszonyítva 61,1%-kal csökkent az eladott termékek mennyisége. Az ezt követő időszak már a megélénkülés szakasza volt, annyira, hogy az 1935–38-as években Ózd már csak hosszabb határidőre tudott megrendeléseket vállalni. Az RMST ezért nagyarányú beruházási, illetve korszerűsítési munkálatokat tervezett, és erre 1931 és 1939 között több mint 20 millió pengőt fordított. A ráfordítási költségek megoszlása: vasgyári üzemek 47,6%, olvasztók 26,5%, bányászat 26,8%. A gyárban folytatták a villamosítást, illetve annak korszerűsítését, 1936-ban új abroncshengersort helyeztek üzembe, és bővítették a finomhengersort. Az 1938-as első bécsi döntéssel visszakerült Magyarországhoz Rozsnyó, Dernő és Luciabánya 50 millió mázsás ércvagyona, így Ózd ércszükségletének 93%-a már a „Rima” tulajdonában lévő bányákból került ki. A harmincas évek végétől bekövetkező keresletnövekedés miatt fokozódott a speciális acélféleségek iránti igény, ezért két ívkemencét állítottak üzembe. A keresletet jelzi, hogy a hengersorok 12 órás műszakokban, éjjel-nappal dolgoztak. A vasiparban a hadigazdálkodásra való átmenet már Magyarország tényleges hadba lépése előtt kezdetét vette. A „győri program” meghirdetését követően elindult a szinte minden ágazatra kiható militarizálódás, és az állami megrendelések hatására már 1938 második felétől komoly konjunktúra bontakozott ki. A gyárban a hagyományos termékek mellett gránátbugát, harckocsilemezt, töltényhüvely-anyagokat, rohamsisakokhoz való lemezeket stb. állítottak elő. Sokat költöttek a szükségessé váló fejlesztésekre, 1942-ben az ózdi gyárra 5,7 millió, a nagyolvasztókra 2,8 millió pengőt fordítottak. 1943-ban átadták a termelésnek a Schloemann-tervek alapján készült II. számú finomhengersort. A műszaki fejlesztések mellett növekedett a foglalkoztatottak létszáma is, a „Rima” üzemeiben 1944-ben már közel munkás dolgozott. Mindamellett adódtak nehézségek is: romlott a vasérc minősége, drágult a koksz, bizonytalan volt a ferroszilícium-ellátás, és gondok voltak az ócskavas-beszerzéssel is. A termelési költségek emelkedtek ugyan, de a gyár 1938–38-as üzletéve kedvező mérleggel zárult. A második világháború harci eseményei során az Ózdi Vas- és Acélgyár valódi háborús károkat nem szenvedett, de – a termelés megbénítása céljából – fontos berendezéseket, alkatrészeket szállítottak el előbb Győrbe, majd Németországba, ezen kívül gyári vasúti pályákat, hidakat robbantottak fel, elektromos és telefonvezetékeket tettek tönkre. Ez a kár mintegy 13%-os volt, a termelés ennek ellenére komolyan visszaesett, elsősorban az ellátási nehézségek miatt. 1945 júniusában például a kilenc martinkemence közül csak három működött ( tonnás havi termelés helyett csak 4850 tonna/hó). Ózdra 1944. december 20-án érkezett meg a Vörös Hadsereg, és a gyár szovjet parancsnoka, Ivan Popkov, maga is mérnök, a helyben maradt mérnökök közül Kovách Antalt bízta meg a gyár vezetésével. A helyreállítási munkálatok a vasút és a hidak helyreállításával kezdődött, és már 1945. január 8-án használni tudták a vasút egy részét, lassan helyreállt az elektromos ellátás is, ha csökkent energiával is, mert csak egy kis teljesítményű gőzturbina állt rendelkezésre. Február 1-jén már egy nagyolvasztót is üzembe tudtak helyezni. A Győrben maradt ózdi berendezések február 12-én visszaérkeztek, így ezeket is beépítették, illetve használatba vették. A nyersanyagellátás enyhítésére Diósgyőrből kaptak 860 tonna nyersvasat, de a kokszhiány változatlanul súlyos gondot jelentett. A termelés viszonylagosan gyors beindulásában szerepet játszott az a tény is, hogy Ózdnak komoly szerepe volt a jóvátételi szállításokban. A magyar jóvátételi kötelezettség 300 millió dollár volt, aminek a nagy része a nehéziparra hárult, és az RMST a Ganz, a Láng Gépgyár, a MÁVAG, a Weiss Manfréd, a Standard és az Orion cégekkel együtt alkotta a jóvátételi szállítások vas- és gépipari munkaközösségét. ## 1945 után ### A tulajdonviszonyok változása A szovjet katonai parancsnokság 1946 júniusáig felügyelte a gyárat, ami ezt követően visszakerült a Rimamurány-Salgótarjáni Vasmű Rt. kezelésébe. 1946. december 1-jén azonban államosították a céget. Ekkor a „Rima” gyárai közül már állami tulajdonban volt az Ózdi Martinmű, a Durva- és finomhengermű, az Ózdi Vasolvasztók, a Borsodnádasdi Lemezgyár és a Salgótarjáni Finomítóművek. Az állami kezelésbe vett gyárak a Nehézipari Központ (NIK) irányítása alá kerültek, de a közvetlen operatív vezetést a Rima-kirendeltség látta el. A gyár 1949. január 1-jétől korlátolt felelősségű nemzeti vállalat (Ózdi Nemzeti Vállalat, ÓNV) lett, majd 1950-től (ekkor vette fel az Ózdi Kohászati Üzemek, ÓKÜ nevet) 1968-ig a Kohó- és Gépipari Minisztérium felügyelete alá tartozott. ### A gyár működése a rendszerváltásig Az Ózdi Vasolvasztóban 1946-ra sikerült biztosítani a nyersvastermelést, hónapról hónapra fokozatosan javultak a termelési eredmények. Ugyancsak folyamatosan javultak az acélmű öntött acéltuskóinak és a durvahengermű hengerelt termékeinek gyártási adatai is. Az eredmények további javulását döntő módon segítette a nyersanyagellátás (koksz, érc, ötvözők, ócskavas stb.) javulása. A további termelésbővítéshez azonban szükség volt a termelőerők fejlesztésére is. A hároméves terv keretében – többek között – érctömörítőt, ércosztályozót, egy új martinkemencét építettek, összesen 24,5 millió forint értékben. A termelési adatok folyamatos emelkedést mutattak, de még 1947 közepén sem érték el az 1939-es év számait. 1949-től 1953-ig a termelés gyors ütemben nőtt, egyúttal megemelkedett a foglalkoztatottak létszáma is (9523 főről főre). Az első ötéves terv keretében előirányozták a nyersvasgyártás 4,5%-os növelését (10%-os kokszmegtakarítás mellett), az acélgyártás 10%-os fokozását, a finomhengermű termelésének 7%-os növelését stb. Elhatározták az öntőcsarnok bővítését és a durvahengermű fejlesztését is. 1951-ben az ÓKÜ acélnyersvas-termelése az előző évhez viszonyítva 19,6%-kal, a martinacélgyártás 22,6%-kal, a hengereltáru-kibocsátás pedig 31,7%-kal nőtt. A mennyiségi eredmények kiválóak voltak, de a minőség területén elmaradások mutatkoztak, sőt a következő évben tovább nőtt a selejt mennyisége. Az acélmű Siemens–Martin-kemencéiben 1952-ben bevezették az olajtüzelést. Az 1953-as évtől már visszaesés mutatkozott a termelésben, amit a korábbi rendkívüli tempó, az energia- és anyaghelyzet problémái, a rablógazdálkodást idéző intézkedések okoztak. Mindazonáltal már ekkoriban meghoztak bizonyos, a kiegyensúlyozott és biztonságos gyártásra vonatkozó műszaki jellegű intézkedéseket. 1954-ben millió forintos, 1955-ben millió forintos ipari beruházást valósítottak meg. Az 1956-os forradalom idején komoly problémák adódtak az üzemmenetben, gyakorlatilag megbénult a gyár működése. November 19-én azonban – már a szovjet csapatok jelenlétében – intézkedéseket hoztak a termelés újraindításáról. Másnap a dolgozók 70%-a jelent meg a munkahelyén, de a termelés megindítását több dolog is akadályozta: az anyaghiány, a berendezések állapota, a megfelelő tervek hiánya. A tényleges termelés január 1-jén indult meg, de csak a második negyedévtől lehet többé-kevésbé elfogadható szintről beszélni. A stabilizációt követően a második hároméves terv beruházási javaslata szerint nőtt a nehéziparra szánt összeg. Ennek jelentős hányadát a Dunai Vasmű kapta, 1958 és 1960 között 762 millió forintot, míg a Lenin Kohászati Művek 264 millió, az Ózdi Kohászati üzemek pedig 238 millió forintos beruházással számolhatott. Fontos feladatként megoldották a nyersvas kéntelenítését, kísérleteket folytattak a dunaújvárosi koksz felhasználására, a martinacélműben az oxigénes acélgyártási technológia bevezetésére vonatkozóan, a finomhengerműben megoldották néhány új, korszerű anyagfajta hengerlését stb. Mindezek ellenére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ÓKÜ gyártó egységei immár elavultnak számítanak, és így elkerülhetetlen egy átfogó, nagy rekonstrukció megvalósítása. Az acélmű rekonstrukciós munkálatai 1960-ban kezdődtek, amelynek keretében először átépítették a csarnokot, majd fokozatosan, a régi kemencéket egyenként lebontva, a helyükre összesen nyolc darab 100 tonnás, olajtüzelésű Maerz-kemencét és egy 800 tonnás körkeverőt telepítettek. Mindezeket a munkálatokat úgy végezték, hogy a termelés a régi szekcióban még, az új részben pedig már folyt. Az acélműi rekonstrukció 1962-ben fejeződött be. 1973-ban az acélmű kapacitása már 1,4 millió tonna/év volt. Az ÓKÜ acélművének rekonstrukciójával kapcsolatban sok vita folyt már a tervezés szakaszában, és a kritikai hangok nem hallgattak el a megvalósulást követően sem. Sokak szerint a fejlett kohászattal rendelkező országokban már elterjedten alkalmazott oxigén-ráfúvásos (LD-konverteres) acélgyártási eljárást kellett volna bevezetni, mások szerint az ózdi acélgyártást fel kellett volna számolni, és a Dunai Vasmű acélművében, annak kapacitásbővítésével kellett volna az acélgyártást megoldani. A választás azonban a Siemens–Martin eljárás továbbvitelére esett, ám az eltelt évtizedek inkább az ellenzők véleményét látszottak igazolni. A nagyolvasztói rekonstrukciót a régi típusú, páncélköpeny nélküli, már elavult és elhasználódott kohók indokolták. Ezek korszerűsítése már az ötvenes évek közepén elkezdődtek, és 1963-ig a négy nagyolvasztón 80–100%-os rekonstrukciót hajtottak végre. Az új kohókat páncélzattal látták el, automatizálták az adagolást, bővítették az öntőcsarnokot, modernizálták a léghevítőket, gépesítették az elegyteret stb. A metallurgiai rekonstrukciókhoz tartozik, hogy az ércporféleségek darabosítására 1969-ben ércelőkészítő mű épült Sajókeresztúron (Borsodi Ércelőkészítő Mű, BÉM), amely Dwight-Lloyd-féle technológiával dolgozott, és évi 3 millió tonnás termelésével ellátta az ózdi és a diósgyőri nagyolvasztókat is. A minőségjavítás érdekében korszerűsítették az anyagvizsgáló laboratóriumot, 1967-ben színképelemző és gázelemző készülékeket állítottak be. A hengerművekben 1960 és 1965 között 700 millió forintnyi beruházást irányoztak elő, ennek nagy részét egy folytatólagos finomdrótsor telepítése tette ki. A durvahengerműben a blokksor már az ötvenes évekre elavult, és bár 1961-ben korszerűsítették, már ekkor felvetődött a megszüntetésének is a lehetősége, egy folyamatos öntőmű építését követően. A szintén rendkívül korszerűtlen lemezhengersort megszüntették, a helyére tervezték folyamatos öntőmű telepítését. A finomhengerműben a tolókemencéket, a csévélőket és a karikarendezőket korszerűsítették. Az üzemmenet anomáliái és már a rekonstrukciók előkészületei, végrehajtása is bizonyították, hogy 1963-ra az ÓKÜ szervezeti felépítése elavult, elsősorban a hatékony műszaki fejlesztés-kutatás mechanizmusai hiányoztak. A változtatást az akkor kezdődő ózdi nagyberuházásokkal, a folyamatos öntőmű és a rúd- és dróthengermű létesítésével összhangban hozták meg. A folyamatos öntőmű (FAM) beruházási költsége 380 millió forint volt. Építését 1971-ben kezdték, a gyártást 1973-ban kezdték meg, tonna/év kapacitással. A folyamatos öntési technológia számos előnnyel rendelkezik a hagyományos tuskóöntéses technológiával szemben. A folyamatos öntés kihozatala 97% körüli, szemben a hagyományos technológia legfeljebb 82%-ával, ugyanakkor szükségtelen volt kokillaparkot, öntőcsarnokot, mélykemenceparkot stb. fenntartani, és nem volt szükség blokkhengersorra sem. A rúd- és dróthengermű (RDH) nem a törzsgyárban, hanem Ózd határában, a centeri térségben épült, 2 milliárd 432 millió forintos beruházás keretében. Mindkét egység (FAM, RDH) révén igazán korszerű, nemzetközi viszonylatban is magas színvonalú technológia került a gyári struktúrába, és az előállított termékek minősége is kiváló volt. ### A végjáték Az üzem gazdaságossága körüli problémák már a nyolcvanas években jelentkeztek. A termelés folyamatosan veszteséges volt, 1987-ben 8 milliárd forintnyi adósságát rendezte az állam, amely két év alatt gyűlt fel. Már ekkor felröppentek hírek egy 5000-es nagyságrendű létszámleépítés szükségességéről. Míg az ÓKÜ-nél ebben az időben nagyjából 12 ezer fő dolgozott, hasonló termelési volumenű vasgyárak a tőkés országokban átlagosan 2–3 ezer embert foglalkoztattak. A létszámleépítéssel járó konfliktust végül a pártállam nem vállalta fel, annak ódiuma a rendszerváltást követően demokratikusan megválasztott kormányokra hárult. Az 1990-es évek elején az Ózdi Kohászati Üzemek főbb termelő berendezései: négy nagyolvasztó, kilenc martinkemence, folyamatos acélöntőmű és a hengersorok: blokksor, bugasor, rúd- és dróthengermű, tartósor, triósor, középsor, finomsor, gyorssor és abroncssor. A magyarországi rendszerváltás gyökeres változásokat hozott az ÓKÜ életében. A KGST megszűnésével kapcsolatban összeomlott a keleti piac, pedig a termékek jelentős részét ez vette fel, és így a termelés erősen lecsökkent. Az import liberalizációja és az állami támogatás leépítése következtében a hazai ipar gyakorlatilag kiszolgáltatott helyzetbe került, több vállalat csődbe jutott. Nehéz helyzetbe került az ÓKÜ is; 1992 márciusában megszűnt az acélgyártás, egyes más termelő egységek önálló kft-kké alakulva igyekeztek fennmaradni. Privatizációs, illetve reorganizációs céllal 1992. január 1-jével létrejött az Ózdi Acélárugyár Kft., amiből 1995. január 1-jén Ózdi Acélművek Kft. (ÓAM Kft.) lett, és vagyona lényegében mindössze az RDH-ból állt. Az ÓAM Kft-t 1997. május 23-ai dátummal megvásárolta a Max Aicher GmbH & Co. nevű német vállalatcsoport, amely 2000-ben egy miniacélműt helyezett üzembe, a rúd- és dróthengermű kiszolgálására. Az acélmű egy elektrokemencéből, egy üstkemencéből és a négyszálas folyamatos öntőműből áll. A gyárban többek között melegen hengerelt betonacélt, köracélt, hengerhuzalt és hidegen nyújtott betonacélt gyártanak. A város közepén fekvő törzsgyár építményeinek legnagyobb részét időközben már lebontották, és egy ipari parkot terveztek a helyén kialakítani. Az egykori gyár területén létrejött a Digitális Erőmű, a volt fúvógépház területén pedig a Nemzeti Filmtörténeti Élménypark működik. ## Emlékezete A város történetével szorosan összefüggő vaskohászat és nehézipar dicső múltjáról, majd pedig a rendszerváltáskori leépüléséről az Ózdi Muzeális Gyűjtemény és Gyártörténeti Emlékpark kiállításai mellett Almási Tamás filmrendező 1987-2006 között forgatott, összesen nyolc darab dokumentumfilmjét megtekintve kaphatnak mélyebb ismereteket az érdeklődők.
6,772	Arany János (költő)	26,898,699	null	[ "1817-ben született személyek", "1882-ben elhunyt személyek", "19. századi magyar irodalom", "A Fiumei Úti Sírkertben eltemetett személyek", "Arany János", "Az MTA főtitkárai", "MTA-tagok", "Magyar Shakespeare-fordítók", "Magyar költők", "Magyar műfordítók", "Magyar poliglottok", "Magyarok, akikről kisbolygót neveztek el", "Nagyszalontaiak", "Református magyarok", "Tüdőgyulladásban elhunyt személyek" ]	Arany János (Nagyszalonta, 1817. március 2. – Budapest, 1882. október 22.) magyar költő, tanár, lapszerkesztő, a Kisfaludy Társaság igazgatója, a Magyar Tudományos Akadémia tagja és főtitkára. A magyar irodalom egyik legismertebb és egyben legjelentősebb alakja. A legnagyobb magyar balladaköltő, ezért nevezték a ballada Shakespeare-jének, vállalt hivatala miatt a szalontai nótáriusnak, de szülővárosában – vélhetően természete miatt – a hallgati ember titulussal is illették. Fordításai közül kiemelkednek Shakespeare-fordításai. Szegény református családba született. Szüleinek kései gyermeke volt, akik féltő gonddal nevelték, hiszen a tüdőbaj miatt kilenc testvére közül nyolcat előtte elvesztettek. Ő azonban igazi csodagyerek lett, már tizennégy éves korában segédtanítói állást tudott vállalni és támogatta idősödő szüleit. Az anyagi javakban nem dúskáló családi háttér ellenére olyan nagy és sokoldalú szellemi műveltségre tett szert, hogy felnőttkorára a latin, a görög, a német, az angol és a francia irodalom remekeit eredetiben olvasta, és jelentős fordítói munkát is végzett. A magyar nyelv egyik legnagyobb ismerője, és ennek megfelelően páratlanul gazdag szókinccsel rendelkezett. Pusztán kisebb költeményeiben mintegy 23 ezer szót, illetve 16 ezer egyedi szótövet használt. Irodalmi pályafutása 1845-ben Az elveszett alkotmány című szatirikus eposszal indult, de igazán ismertté az 1846-ban készült elbeszélő költeménye, a Toldi tette. Már pályája kezdetén is foglalkozott a közélettel, és politikai tárgyú cikkeket írt. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharcban nemzetőrként vett részt, majd a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumban volt fogalmazó. A bukást követően egy ideig bujdosott, ám végül elkerülte a megtorlást, és Nagykőrösre költözött, ahol 1851 és 1860 között tanári állást tudott vállalni. Az élete teljesen megváltozott, amikor a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, és Pestre költözött. Itt szerkesztette és adta ki két hetilapját: a Szépirodalmi Figyelőt (1860–1862) és a Koszorút (1863–1865). A kiegyezés idején a magyar irodalmi és a politikai élet kiemelkedő és meghatározó képviselője volt. Irodalmi munkássága kihatott a talán addig kevésbé ismert történelmi szereplők ismertségére is, hiszen a műveiben megformált alakok közül több neki köszönhetően vált igazán halhatatlanná. Petőfi Sándor kortársa és barátja is volt egyben. Költészetükben nagy különbség, hogy a gyorsan érő és rövid életű Petőfivel szemben az övé lassabban bontakozott ki. Halála is összeköti őket, hiszen egy meg nem erősített városi legenda szerint, a már egyébként is gyengélkedő népi költőfejedelem 1882. október 15-én a pesti Petőfi téri Petőfi-szobor avatásán fázott meg, és az azt követő tüdőgyulladásban hunyt el, 65 éves korában. ## Élete Az Arany család ősi fészke Köleséren volt, onnan költöztek előbb Szilágynagyfaluba, majd Szalontára; első földjüket és nemességüket Bocskai Istvántól kapták, címerüket I. Rákóczi György adományozta 1634-ben, de ezt elvesztették, amikor Mária Terézia 1745-ben herceg Esterházy Pál Antalnak adományozta a hajdúvárosokat. A nemeslevél birtokában a család 1778-tól pereskedett jussáért, de nemességüket jogi úton sem sikerült visszaszerezniük. 1817\. március 2-án született, egy kis házat és kevés földet birtokló család tizedik gyermekeként. (Kilenc testvére közül csak a legidősebb, Sára maradt életben.) Szülei, Arany György (1762 – Nagyszalonta, 1844. január 2.) és Megyeri Sára (1772. november 2. – Nagyszalonta, 1836. augusztus 20.) földművesek voltak. Szüleinek késői és egyetlen fiúgyermeke volt. Születésekor nővére már régen férjhez ment, már gyermeke is volt. Szülei hívő reformátusok voltak. János fiatal korától tisztes szegénységben, de békés és csendes környezetben nőhetett fel. Egészen korán, három- négyéves korában megtanult olvasni, hamuba írt betűk segítségével. Apja rengeteget mesélt neki a Toldikról, megszerettette vele a magyar népköltészetet és az irodalmat. Tanulékonysága korán feltűnt: mire hatévesen iskolába került, már nemcsak tökéletesen olvasott, hanem bibliai történeteket, énekeket és a könnyű irodalom termékeit is ismerte. Csodagyereknek tartották, és már iskolai évei alatt városszerte ismertté vált verseiről. Páratlan szókincsre tett szert, és a régi magyar nyelv nagy hatást gyakorolt költészetére. A későbbiekben talán emiatt idegenkedett a nyelvújítás és a romantika magyar nyelvre gyakorolt hatásaitól. ### Iskolaévei Szalontai iskolaéveinek (1823–1831) végén, hogy szülei anyagi helyzetén könnyítsen, a tanulás mellett tanított is, és az iskolában lakott. 1833-ban a költészeti osztályba lépett, majd novembertől a Debreceni Református Kollégiumban tanult. Mivel reményei nem váltak valóra, és pénze is kevés volt, 1834 márciusában Kisújszállásra ment egy évre segédtanítónak, „praeceptornak”, hogy pénzt szerezzen tanulmányai folytatására. Kisújszálláson Török Pál, a későbbi református püspök volt a rektor, aki megnyitotta jeles könyvtárát Arany előtt, és ennek köszönhetően éjjel-nappal olvasott. A német és francia nyelvben is elmélyült, és latinból, németből fordítgatott, sőt a költészettel is kísérletezett. Egy év múlva visszament Debrecenbe, ahol tanárai is felfigyeltek rá. Kisújszállási ajánlóleveleivel és szorgalmával hamarosan az osztály élére került, és a tanítás folytán anyagi helyzete is tűrhetővé vált. Magántanítványai közé tartoztak többek közt Erdélyi József tanár lányai. Az iskolai egyhangúságot megunó Arany azonban ekkoriban nem tanító, hanem festő vagy szobrász akart lenni, így 1836 februárjában önként elhagyta a kollégiumot. Ez a kilépés azt eredményezte, hogy középfokú tanulmányait nem fejezte be, és emiatt nem kaphatott végbizonyítványt sem. ### Vándorszínészi kitérő Gyakran járt színházba, hiszen Debrecenben erre bőven volt lehetősége. 1836-ban önéletrajzi vallomásai szerint minden erkölcsi és anyagi kényszerítés nélkül hagyta el az iskolát, és élete válaszút elé került. Ferenczy István szobrászatának híre vonzotta nagyon, aki az 1830-as évek ünnepelt zsenije volt. A szobrászat gondolatával titokban foglalkozó Arany megingott, és inkább Thália zászlaja alá állt be, ha rövid időre is. Az alig húszéves ifjú 1836 februárjában Debrecenben a Fáncsy Lajos és László József igazgatása alatt működő színtársulathoz szegődött egy évre. A társulat azonban a korra oly jellemző módon pár hónap múlva feloszlott. A rövid időszak ellenére is több darabban játszhatott. A Bolond Istók című elbeszélő költeményének második énekében életrajzi említésnek tudható be, amit saját színészi pályájáról írt. Első fellépése valószínűleg – Bolond Istókéhoz hasonlóan – a színpad mögött történt, és ennek során a színpad átrendezésekor székeket pakolt. Lépésről lépésre szoktatták ugyanis hozzá a színpadi léthez. A debreceni színlap először 1836. március 3-án említette meg a nevét Ernst Raupach népszerű regényes színjátékában, az Ördög Róbertben, ahol a tanácsnokot alakította. Ezután több darabban feltűnt, hol a második favágó vagy éppen a jövendő századbeli inas epizódszerepében. Nem jelentős színészi megnyilvánulások, de azért arra is lehetősége adódott, hogy énekes szerepkörben szép basszus hangját is megmutassa. Talán legjelentősebb színészi szerepét kapta március 26-án, amikor Babocsay Istvánnak 1805-ben nyomtatásban is megjelent Vígkedvű Mihály című drámájában Biczó István városi tanácsnokot alakíthatta. A társulat felbomlásáról a Bolond Istók című elbeszélő költeményében így írt Arany: Egy reggel – épen a bolondok napja, Az ő nevenapja, april elseje Volt, hogy fülét a hír oldalba csapja, Hogy társaság nincs, már csak hült helye. Arany személyes levelezése szerint Debrecenben Fáncsy Lajos és László József igazgatása alatt működő színésztársulat 1836. április 1-jén föloszlott. Az egyéb fennmaradt iratok tanúsága szerint május 1-jén szűnt meg a társulat, de valószínűleg voltak ennek előzményei, és ezért kötötte a költő a bolondok napjához a felbomlást. Egyébként egész áprilisban színpadon volt, de továbbra sem jutott nagyobb szerephez. ### Hazatérése, hivatalt vállalása, szüleinek elvesztése, házasságkötése és gyermekeik megszületése Ezután egy Hubay nevezetű színész által toborzott és részben a feloszlott társulat romjaiból szervezett vándorszínész csapathoz csatlakozott. Vándorlásuk során Nagykároly, majd Szatmár, végül pedig Máramarossziget lett a célállomás. A néhány hónapig tartó sanyarú hányattatás során megtapasztalta az egyre érezhetőbb nyomort, továbbra sem jött a nagy színészi szerep. Kialudt a színészet iránti rajongó fellángolása. Egy éjszaka, álmában halottnak látta édesanyját, ezért elhagyta a társulatot, és gyalog hazaindult. Németh László megfogalmazása szerinti „vak kiruccanása”, színészkora véget ért. Otthon megtudta, hogy apja megvakult, anyja pedig haldoklott és két héttel később, hazaérkezése után kolerában megbetegedve elhunyt – ennek hatására egy ideig még a költő is elhallgatott benne. Egyháza és a város részvéttel tekintett a fiú sorsára, és megválasztották őt konrektornak. Szülőhelyén a grammatikai osztályokat tanította 1839 tavaszáig, majd egy évig írnokként helyezkedett el a városnál, végül rendes aljegyző lett Nagyszalontán. Az 1836-tól 1840-ig terjedő időszakban is sokat olvasott: Shakespeare-t (német fordításban), elővette Homéroszt is, a francia irodalomból pedig François Fénelon Télemakhosz kalandjai című regénye és Florian művei után Molière-t kezdett olvasni, illetve Crébillon rémdrámáit forgatta. Ez időszakban találta meg élete párját is, és fontos lett számára, hogy házasságához biztos anyagi hátteret teremtsen, így kevesebb ideje maradt az irodalom tanulmányozására. Nagyszalontán 1840. november 19-én vette feleségül Ercsey Juliannát, egy ügyvéd törvénytelen és vagyontalan leányát. Úgy döntött, hogy az esküvő után már nem foglalkozik annyit olvasással és különböző művek tanulmányozásával, hanem helyette minden szabadidejét szeretett feleségével töltötte. Munkájában szorgalmas és kiegyensúlyozott volt, kisebb peres ügyekben segédkezett, passzusokat (marhalevél) állított ki, és a hivatali életben kiválóan teljesített, még a megyei táblabírák is elismerték tevékenységét. Ekkoriban új ismeretekkel is gyarapodott, hiszen munkájából adódóan kitanulta a földmérést. Házasságukból 1841-ben született Juliska lánya és 1844-ben László fia, aki később ismert bankár, népköltészetgyűjtő, Arany hagyatékának gondozója, kitűnő költő és irodalomtudós lett. Gyermekeinek sikereire Arany mindig nagyon büszke volt. Halála után fia rendezte sajtó alá Arany hátrahagyott iratait és levelezését négy kötetben. Hagyatékának azon része, amely személyes vonatkozással bírt (például családi magánlevelezésének nagyobb része), fia özvegyénél Szalay Gizellánál (1857–1945) maradt. Ezt csak ő és második férje Voinovich Géza (1877–1952) irodalomtörténész kutathatta, aki háromkötetes művet szentelt Arany János életrajzának. A gellérthegyi villájukban őrzött kéziratok, családi magánlevelezés és egyéb relikviák 1945 januárjában belövések és bombázások következtében teljesen megsemmisültek, mivel a közelben német ágyúállások voltak. Levelezésének fennmaradt része Arany László végakarata szerint a MTA Könyvtárának Kézirattárában található. ### Elismert költővé válása: az Elveszett alkotmány és a Toldi 1842 tavaszán Arany egykori tanulótársa, Szilágyi István Szalontára érkezett rektori minőségben, és a költőt az irodalmi munkásság folytatására buzdította: elsősorban a görög tragédiaszerzők fordítását javasolta neki. Szilágyi István inspirálására, teljesen egyedül tanult meg angolul. Beszélni nem tudott, csak az írásképet ismerte. Az angol szövegeket összevetette a német fordítással, és így kezdett el nyelvtankönyv segítségével lépésről lépésre haladva egyre jobban elmélyülni az angol nyelvű irodalomban. A nyelv olvasásában jártasságot szerezve Shakespeare-t kezdte tanulmányozni és fordítgatni. 1845 nyarán írta az Elveszett alkotmány című szatirikus eposzt, amelyet beküldött a Kisfaludy Társaság vígeposzpályázatára. A mű meg is jelent a Kisfaludy-társaság Évlapjai VII. kötetében, és vele a 25 arannyal járó pályadíjat is elnyerte, bár Vörösmarty nem volt teljesen elragadtatva, és bírálta hexametereit. A kritikai kifogások azonban nem vették el a kedvét, hanem inkább további munkára inspirálták Aranyt. 1846-ban az Életképekben (I. évfolyam 13. sz.) jelent meg tőle egy falusi beszély Egyszerű beszélyke, Úti tárczámból és egy másik Hermina címmel (II. évf. 9. sz.). Az 1846. március 28-án megjelent Egyszerű beszélyke volt Arany első nyomtatásban is megjelent írása. 1846-ban a Kisfaludy Társaság ismét irodalmi pályázatot írt ki. A feltételeket Erdélyi János állította össze és az ő utasítására került be a követelmények közé a népies forma. A pályázat szövege: „Készíttessék költői beszély, versben, melynek hőse valamelyt, a nép ajakin élő történeti személy, például: Mátyás király, Toldi Miklós, Kádár vitéz stb. A forma és a szellem pedig népies legyen. Beküldés határnapja: 1846. november 26. Jutalma 15 db arany.” A Toldi már egyöntetű siker volt, és olyan győzelmet aratott, hogy nemcsak a pályadíjat nyerte meg (1847. február 6-án, amikor a társaság a kitűzött 15 aranyat kivételesen húszra emelte), hanem bírálói ámulatát is. Egyszerre ünnepelt költő lett, és jeles írók figyelme fordult feléje. Petőfi volt az egyik első, aki üdvözlésére sietett, és ismeretlenül is levélben köszöntötte őt. Szilágyi István találóan azt írta Aranynak, hogy a „Toldinak nagy máj adatik”. Ez időtől kezdve folyamatosan írt az Életképekbe és a Pesti Divatlapba kisebb költeményeket. 1847-ben készítette el a Toldi estéjét és a Murány ostromát. 1847. június 1. és 10. között Petőfi meglátogatta Szalontán, és ettől kezdve szoros barátság szövődött köztük, és rendszeresen leveleztek egymással. Ez a levelezés jelentős kor- és irodalomtörténeti emlék is egyben. Úgy írt és fordított ez időben, hogy közben napi tíz órai hivatali munkáját is ellátta, és családjára is odafigyelt. 1848-ban a Kisfaludy Társaság felvette tagjai közé. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt néhány verset és kisebb elbeszélést írt a folyóiratokba és néhány közéleti helyzetdalt is. Ilyen például a Nemzetőr-dal, de nem hozott létre jelentős esztétikai értéket, mivel az akkori közösségi hangnem távol állt az ő líraiságától. A kormány által megindított Nép Barátja című lap szerkesztését nem vállalta el, csak nevét kölcsönözte hozzá, míg a tényleges szerkesztő Vas Gereben volt. Arany eleinte több költeményt és népszerű politikai cikket írt a lapba, de 1849. március 10-től már a neve sem fordult elő a lapon. Nemzetőrként részt vett a szalontai századdal az aradi várostrom körüli katonai szolgálatban, mintegy 8-10 hétig. Az ostromról így írt a Bolond Istókban: „Oh láttam én (hisz ott is voltam egyszer, / Tenni kevés – de halni volt esély)” Jegyzői hivatalát 1849 tavaszáig megőrizte, de a város nem tudta fizetni a tisztviselőit, ezért a Szemere Bertalan által vezetett belügyminisztériumnál vállalt fogalmazói állást. Hivatalával összefüggésben Debrecenbe, majd Pestre költözött. Mindeközben családja végig Szalontán maradt, ahol otthont adott Petőfi családjának 1849. január végétől májusig. Június végétől megkezdődött a cári csapatok előli menekülés. Nagyszalontán keresztül vonultak vissza Görgei tábornok egységei. Néhány napig nála húzta meg magát menekülő és bujdosásra kényszerülő írótársai közül Vörösmarty Mihály és Bajza József. Nemsokára ő is menekülni kényszerült, és egy ideig bujdosott. Erdőkben töltötte napjait, és később, amikor visszamerészkedett otthonába, éjszakákat töltött felöltözve, arra várva, hogy hátha őt is letartóztatják. A félelem mellett legalább ilyen teherként jelentkezett, hogy „csaknem földönfutó valék”, ahogy írta később, mert az 1849-es év a teljes anyagi ellehetetlenülés szélére sodorta családját. ### A szabadságharc után A világosi fegyverletétel után nem tartóztatták le, rövid bujdosás után közéleti szerepet nem vállalva visszatérhetett Szalontára. Időközben Tisza Lajos meghívta Gesztre, hogy fiát, Domokost költészetre oktassa. Szemléletének ellentmondásaira jellemző, hogy az elbukott magyar szabadságharcot kétféleképpen tudta értékelni: elégikusan és ironikusan is. Arany a bukás után sem pártolt el a szabadságharc eszméitől. Évnapra című versében (1850) 1848. március 15. megtagadását a Megváltót eláruló Péter gyengeségéhez hasonlítja; a Szondi két apródja a szabadságharc dicsőítése. S ha a Nagyidai cigányokban torzképet rajzol is a szabadságharcról, a gúny csak a vezéreket éri, mert Arany másképp ítélte meg a vezetőket és másképp a népet. 1850-től kezdve megint írhatott, és folyóiratokban leginkább lírai költeményeket publikált. A Bach-korszakban lassan azért hozzákezdett anyagi helyzetének rendezéséhez, a Nép Barátja tiszteletdíjaiból nádfedeles, rozzant, kétszobás parasztházat tudott vásárolni, melyhez volt egy apró gyümölcsöse is. Az 1851. év második felében a nagykőrösi református egyház hívására a Nagykőrösi Református Gimnáziumban a magyar és latin nyelv és irodalom tanárává választották, és az év őszén egész családjával Nagykőrösre költözött. A hely mezővárosi létéből fakadó parlagiasságával feloldhatatlan ellentmondásba került tehetsége, tíz éven keresztül mégis lelkiismeretes és pontos tanár volt. Folyóiratokban rendszeresen publikált, és ebből az időszakból származnak nagyobb művei is. Nagykőrösi tanárként rendszeresebben tanulmányozta a magyar nyelvet és az irodalmat, illetve a világirodalom nagyobb eposzait is újraolvasta. Ez időben néhány értekezést írt az Uj Magyar Museumba is (1854, 1857). ### A Magyar Tudományos Akadémia tagjaként A Magyar Tudományos Akadémia tízévi szünet után megtartott nagygyűlésén, 1858. december 15-én előbb levelező, majd még aznap rendes tagjává választotta. Székét 1859. október 31-én Zrínyi és Tasso című értekezésével foglalta el. Ekkoriban sokat betegeskedett, gyomorbántalmak kínozták. Hívták többfelé is tanárnak, de nem vágyott új állásra, mert sokkal mozgalmasabb életet szeretett volna. 1860. július 15-én a Kisfaludy Társaság igazgatójává választotta, így Pestre költözött, és még az év november 7-én megindította a Szépirodalmi Figyelőt, amelyet 1862. október 30-ig szerkesztett. Szalay László elhunytával a Magyar Tudományos Akadémia titkára lett 1865. január 26-tól, majd az új alapszabályok kihirdetése után, 1870. január 17-én a közgyűlés főtitkárrá nyilvánította. Toldy Ferenc halála után 1875–ben egyetemi tanszék vezetésére kérték fel Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter felajánljotta a budapesti egyetemen megüresedett magyar irodalomtörténeti tanszéket. A nagy megtiszteltetés ellenére ezt egészségi állapotára való hivatkozással, nem tudta elvállalni. A főtitkári teendők alól is megromlott egészsége miatt több ízben is kérte felmentését. 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról, de ezt az akadémia nem fogadta el, hanem egy évre szabadságra küldték. Miután ez letelt, megismételte lemondását, amit az akadémia szintén nem fogadott el, hanem megint egy évre szabadságolták. 1879-ben harmadszor is kérte a felmentését, és ezt már elfogadták. A döntéshozóknak közben az is feltűnt, hogy főtitkári fizetését, melyet egyébként az alapszabályok életfogytig biztosítottak neki, már az eltelt két évben sem vette fel. Arany ki is jelentette, hogy végleges visszalépése után sem fogja azt elfogadni. Ezért arra kérték, hogy legalább az akadémia palotájában levő főtitkári lakást használja a továbbiakban, és – hogy senkiben se merülhessen fel kétely – a nagygyűlés tiszteletbeli főtitkári címmel ruházta fel, és igazgatótaggá választotta őt. ### A walesi bárdok keletkezése és leánya halála jobbra\\|bélyegkép\\|250px\\|Zichy Mihály: Illusztráció A walesi bárdokhoz 1857-ben, Ferenc József és Erzsébet királyné magyarországi látogatása alkalmából a kormánypárti Budapesti Hírlap főszerkesztője – mások mellett – felkérte Arany Jánost egy üdvözlőbeszéd megírására. Az alkotást akadályozó tartós betegségre hivatkozva tért ki a felkérés elől. Mindezek ellenére az utókor a 2000-es évek közepéig azt gondolta, ekkor írta, saját fiókjában tartva, A walesi bárdok című balladát. Milbacher Róbert irodalomtörténész szerint a vers valójában csak négy évvel később, 1861 körül született, részben Széchenyi István Ein Blick című pamfletjének hatására, részben pedig mert megtudta, hogy egy másik költő, Tóth Endre Ötszáz gael dalnok címmel ugyancsak megírta a walesi bárdok történetét. Például „a koronád legszebb gyémántja” szófordulatot szó szerint Széchenyitől vette át Arany. Hász-Fehér Katalin A walesi bárdok keletkezés- és közléstörténete című elemzésében azt a megállípítást tette, hogy az Arany-filológia mai állása szerint nincs közvetlen bizonyíték a keletkezés pontos időpontjára. Ebben az „óangol” balladában Eduárd angol király látogatásra indul újonnan leigázott tartományába, Walesbe. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Edward maga Ferenc József, a walesi bárdok pedig a magyar költők. 1863-ban az általa ugyanebben az évben indított Koszorú című lapban jelent meg először A walesi bárdok. A verset a cenzúra miatt nem sajátként, hanem egy óangol ballada fordításaként írta alá.[^1] A Koszorú folyóirat 1865 júniusának végén szűnt meg. Arany számos cikket, írói arcképeket, valamint bírálatot és értekezést írt a magyar verselésről. Lelkének belső feszültsége jót tett költészetének, mert versek írására ösztönözte. Lírája ebben az évtizedben bontakozott ki legsokoldalúbban. Mélyen átélte a polgárosodó világ elidegenedését. 1865-ben leánya, Juliska, méhgyulladást kapott – szervezete legyengült, majd a tüdőbaj végképp legyőzte, fél évvel azután meghalt, hogy Szél Kálmántól kislánya született, Szél Piroska. Szeretett leányának váratlan halála mélyen megrendítette Aranyt, olyannyira, hogy amikor verset kezdett írni lánya emlékére, a negyedik sor után megakadt, és ezt írta füzetébe a folytatás helyett: „Nagyon fáj! nem megy!” A családi életben bekövetkezett tragédia hatására több mint egy évtizedre a költő is elhallgatott benne. 1868-tól Aranyék nevelték Juliska kislányát, aki 21 éves korában ugyancsak a tüdőbaj áldozata lett. ### Betegsége, halála és temetése Deák Ferenc és a kiegyezés híve volt, de A walesi bárdok című művében is kifejezte, hogy a leigázott tartomány urát nem szíveli. A költőfejedelem emblematikus alakja volt korának, és ezt az uralkodó, Ferenc József felismerte. 1866-ban elismerve érdemeit és fejet hajtva költői munkássága előtt, Arany Érdemkereszttel tüntette ki. A Belügyminisztériumból az MTA címére kiküldött érdemkeresztet a költő nem akarta elfogadni, ezért értesítette a belügyminisztert, hogy visszautasítja azt. A megkeresésére hamar választ kapott, hogy nem teheti meg, mert a Hivatalos Lap már leközölte a kitüntetést. Ezután nem tehetett egyebet, minthogy a kitüntetés mellé írt egy fricskát, és a fiókjában felbontatlanul őrizte, a kettőt együtt halála után találták meg. Ferenc József koronázása alkalmával újabb, immáron fejedelmi kitüntetést adományozott a magyar nemzet akkor élő legnagyobb költőjének, 1867-ben a kiváltságosak közé emelte, és a Szent István-rend kiskeresztjével tüntette ki. Arany ezt az uralkodói kegyet is megpróbálta visszautasítani, de báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszternek írt tiltakozására azt a választ kapta, hogy: „...neked jogodban áll e rendjelt nem hordani, s ezt alkalmasint tenni is fogod, de azt visszaútasítani, ahhoz bizony, barátom, nincs jogod. Nemcsak a fejedelem iránti tiszteletet, de más érdekeket sértenél meg...” Közben az újságból értesült, hogy a belügyminiszter „Budán folyó év és hó 11-én 2366. elnöki szám alatt kibocsátott” rendelete az ő kitüntetéséről szól. Ekkor tiltakozásul írt báró Wenckheim Béla belügyminiszternek is. A két miniszter személyesen is felkereste, és végül hosszas kapacitálás és levélváltások után írta e sorokat: „– Én tartottam magamat, míg lehetett, de végre belátván, hogy nagy demonstrationalis látszat nélkül (mitől mindig irtóztam) a visszautasítás meg nem történhetik, beleegyeztem...” 1865-től 1876-ig eredeti művein alig dolgozott valamit. Miután megvált főtitkári hivatalától, a visszavonulás jót tett irodalmi munkásságának, mert számos lírai költeményt és balladát írt ez időben. Művei a Margit-sziget tölgyfái alatt, egyfajta őszi virágzásképpen születtek. 1879-ben készült el a Toldi szerelme című elbeszélés tizenkét énekben, melynek első kiadása két hónap alatt elfogyott. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság is jutalmával tüntette ki. A Társaság ötvenaranyos jutalmából alapítványt hozott létre. Élete végén Arany nagyobb vállalásai közül a Toldi szerelmét tudta befejezni. Irodalmi tevékenységét ekkor már az is nehezítette, hogy megrendült az egészsége: 1868-ban veszélyes máj- és bélgyulladást állapítottak meg nála, emiatt rendszeres gyógyfürdőzést írtak elő neki. Évente látogatta a karlsbadi fürdőt, de megfordult Szliácsfürdőn is. 1870-ben korának legnevesebb sebésze, Kovács Sebestény Endre operálta meg, és több epekövét is eltávolította. Hallása és látása is romlani kezdett, de felesége gondoskodásának és a megfelelő étrendjének köszönhetően néha-néha megint elláthatta hivatalát, és még az irodalommal is foglalkozhatott. A fulladozó, nehéz légzése azonban napközben is gyakran jelentkezett, de különösen a reggeli és a hajnali órákat nagyon megszenvedte. Az 1870-es évek során befejezte a Hamlet és a János király fordítását, lefordította Arisztophanész összes művét, elkészült a Bolond Istókkal, valamint megírta az Őszikék című ciklusát, és bevégezte a Toldi-trilógia középső részét, a Toldi szerelmét. Régi betegsége, a heveny hörgőgyulladás 1878 áprilisában újra kitört rajta, de a szokottnál súlyosabban. Végül – egy városi legenda szerint – a pesti Petőfi téri Petőfi-szobor 1882. október 15-i avatásán meg is hűlt, és tüdőgyulladást kapott. Ettől kezdve állapota fokozatosan romlott, és egy héttel később, október 22-én déli 12 órakor elhunyt Budapesten, a Magyar Tudományos Akadémia palotájában lévő szolgálati lakásában, élete 66., házasságának 42. évében. Temetése október 24-én, délután 3 órakor a Kerepesi temetőben a református egyház szertartása szerint zajlott. Végső nyughelyére az akadémia tagjai testületileg kísérték. Ravatalánál Gyulai Pál, Szász Károly és Török Pál református püspök tartott gyászbeszédet. Később a Margit-szigetről áttelepített tölgyeket ültettek a sírja fölé. A Kisfaludy Társaságban 1883. október 24-én, Gyulai Pál a Magyar Tudományos Akadémián, az 1884. június 8-i ülésen pedig Szász Károly tartott fölötte emlékbeszédet. ## Arany jelentősebb költeményei A magyar irodalom legkiemelkedőbb epikus költője és az egyik legnagyobb magyar népi költőfejedelem. Majdnem fél évszázados költői munkássága során folyamatosan, de mennyiségileg és minőségileg egyenetlen eloszlásban születtek költeményei, ám mégis tökéletes irodalmi művek sokaságát alkotta meg. Jelentős vers minden költői szakaszában található. Pályakezdésének ideje az 1845–1849 közötti időszak. A következő a szabadságharc utáni költészete (1849–1866), azután a hazáját és a családját ért csapások miatt hosszú ideig tényleg hallgatag ember lett, és a „szünetelt korszak” követett, amikor egyáltalán nem írt verseket. Pályafutása végén azonban rövid időre megint visszatért költőként, és ekkor született sorrendben a harmadik költői korszaka, az Őszikék (1877–1880), amikor viszonylag rövid idő alatt nagyon sokat alkotott. Remekbe szabott balladái miatt kortársai „a ballada Shakespeare-jeként” tisztelték, és az írók közül kiemelkedett páratlanul gazdag magyar szókincsével is. Hogy mennyire gazdag volt ez? Összehasonlították az irodalmi műveiben használt egyedi szavakat Vörösmarty Mihály, József Attila, Petőfi Sándor, Babits Mihály és Ady Endre hasonló műveiben előfordulókkal. Arany igen jelentős, 60 ezer körülit, a második Vörösmarty 44 ezer körülit, míg a közülük sereghajtó Petőfi 20 ezer körüli egyedi szót használt. Ilyen ma már ritkán használt köznyelvi szavak például a műveiben előforduló olyan állatnevek, mint a toportyán (aranysakál, Toldi – Negyedik ének)) és a pitypalaty (fürj, Télben című vers). ### Elbeszélő költeményei Arany elbeszélő költemények, más néven verses vagy költői elbeszélések, illetve az ő idejében használatos elnevezéssel költői beszélyek formájában írta meg már az első komolyabb irodalmi alkotását is. Ez volt Az elveszett alkotmány. Ezzel a Kisfaludy Társaság pályázatát elnyerte, de Vörösmarty Mihály még fenntartással fogadta Arany János bemutatkozását. A későbbi irodalmi szempontból sokkal jelentősebb költeményei azonban már meghozták a költői hírnevet és az általános elismerést. A legjelentősebb – és mind közül kiemelkedik terjedelmében is – elbeszélő költeménye a Toldi-trilógia, mely a Toldi (1847), a Toldi estéje (1854) és a Toldi szerelme (1879) részekből áll össze. A művekben szereplő Toldi Miklóst sokáig kitalált személynek gondolták. Bebizonyosodott azonban, hogy Arany által a magyar hősök közé emelt, valóban kivételes fizikai adottságú bihari birtokos nemes valós személy volt. A trilógia nagy része történeti tényekkel is alátámasztható, azonban vélhetően vannak kitalált részek is benne, ilyen lehet például a testvérével kialakult konfliktusa, harca a farkasokkal vagy a cseh vitézzel vívott sajátos párbaja. Ez a trilógia azonban nemcsak Toldi nevét emelte magasba, hanem a szerzőét is halhatatlanná tette. Érdekesség, hogy a trilógia három része három különböző időpontban – teljesen más történelmi korszakokban – született, és nem a történések időrendjében készült el. Hasonló nagyszabású munka lehetett volna a hun eredettörténetből vett Csaba-trilógia de ennek csak az első része, a Buda halála készült el teljesen. Aranyt nemcsak szépíróként foglalkoztatta a verses elbeszélői forma, kortárs és klasszikus eposzértelmezéseiben, kritikáiban is írt a műfajról. Visszatérő elvárásként fogalmazta meg a „vérré válás” normáját. Ez alatt azt értette, hogy az eposz hitelét, értékét a közösségi befogadás biztosítja, a népi szájhagyományba való visszaépülés ugyanolyan műfaji követelmény, mint az eposzi kellékek. Takáts József irodalomtörténész hívta rá fel a figyelmet, hogy ez az eposzelmélet Arany szokásjogi gondolkodására vezethető vissza. Lehetséges forrásként Arany másodjegyzőként szerzett jogi tapasztalatára hivatkozik, de meggyőző példákat hoz Arany nyelvészeti témájú írásaiból is. Mindkét esetben egy alulról érkező, gyakorlatból és közhasználatból építkező szabályrendszer érvényesül egy kívülről előírottal szemben. Innen jól látható, hogy Arany egyedi eposzfelfogása a korban jellemző szokásjogi gondolkodáson alapszik. Jelentősebb elbeszélő költeményeinek rövid bemutatása: - Toldi (1847): A Kisfaludy Társaság pályázatára készített, műfaját tekintve elbeszélő költemény, melyet vélhetően az előző pályázaton díjnyertes Az elveszett alkotmányt ért Vörösmarty bírálat is inspirált. A történet ihletét vélhetően Ilosvai Selymes Péter Az híres nevezetes Tholdi Miklósnak cselekedeteiről és bajnokságáról való história című krónikája adta. A kiírt pályázaton a mű nemcsak a díjat nyerte meg, hanem példátlan módon a kitűzött tizenöt aranyat kivételesen húszra emelték. Arany ezzel az alkotásával ünnepelt költővé vált, és jeles írók figyelme fordult felé. A tizenkét énekből álló költemény költői képekben gazdag, melyek közül az egyik legszebb az álom-allegória: „Majd az édes álom pillangó képében / Elvetődött arra tarka köntösében...” - Toldi estéje (1854): A Toldi váratlanul nagy sikere ösztönözte az újabb mű megírására. Levelében értesítette barátját, Petőfi Sándort, hogy „Egy Toldit akarok még írni, Toldi Estéjét...” A kéziratot 1848. április 1-jén elküldte Petőfi Sándornak, de a forradalmi események miatt csak 1854 tavaszán jelent meg. A mű az irodalmivá emelt népnyelven íródott. Fogadtatása a késedelem ellenére lelkes volt. Eötvös József rögtön a megjelenés után Aranynak küldött levelében így írt: „Ha valaha művet láttam, mely minden követeléseimnek megfelelt: Toldi Estéje az...” Gyulai Pál, az egyébként rettenthetetlen kritikus nem kevesebbet állított, minthogy: „Arany Jánosé az első hely a magyar költészetben.” - Buda halála (1863): Arany a kiegyezés előtti években írta Pesten. A mű a tervezett hun-trilógia egyedül befejezett része, melynek műfaját nem lehet egyértelműen meghatározni. A történetben Buda király megosztja hatalmát öccsével, Etelével. Ez a lemondás vezet aztán a király későbbi halálához. A tragikum kifejezése, a metaforákban gazdag fordulatok, nagy művészi hatású és korszerű alkotássá tette a költeményt. - A nagyidai cigányok (1851): A vers az 1848–49-es szabadságharc egyfajta ironikus értékelése, műfaja szatirikus eposz. A magyar nemesség azon liberális álláspontjával értett egyet, amely hitt a lassú, de szerves fejlődésben. Kossuth Lajos nézeteit nem fogadta el maradéktalanul, és álmodozónak gondolta. Ironikus szatírájának és világképének változásában Kemény Zsigmond Forradalom után című 1850-ben írt röpiratának volt nagy szerepe. A versben a groteszk hangvételt nagy nyelvi igénnyel szedte versbe, például ilyen, akár már komikusnak ható fordulatokkal: „Ló, három, szilajok, valamint a csiga, ... Dicsőségünk nem fér papirosomra, Nohát nem is bántom. ... Lenyakazva egymást, szépen megbékéltek. ...Köröskörnyül immár meg van rakva sebbel, Mint az ángol ember kaputrokja zsebbel;” Reviczky Gyula szerint ez volt Arany legtöbbet vitatott és legzseniálisabb műve is egyben. - A Bolond Istók első éneke 1850-ben, míg a második 1878-ban készült el. A műfaja elbeszélő költemény, a cselekmény pedig Arany vándorszínészi élményein alapult. A vers a szerencsétlen sorsú alsó néposztályok életét mutatja be. - Toldi szerelme (1879): Élete vége felé a költő nagy vállalkozásai közül befejezett mű. Jóval terjedelmesebb és meséjében is bonyodalmasabb, mint bármelyik másik Arany-költemény. Nagy sikert aratott alkotás, első kiadása két hónap alatt elfogyott. A Magyar Tudományos Akadémia és a Kisfaludy Társaság is a jutalmával tüntette ki. ### Lírai költeményei Arany pályája több korszakra is felosztható, azonban lírai költészetének darabjai minden egyes alkotói szakaszában megtalálhatóak. A majdnem fél évszázados költői tevékenységében ezek mennyiségileg és minőségileg is egyenetlen eloszlásúak. Jelentős és kiemelkedő korszak a nagykőrösi időszak. Az 1860-as években a lírai költészet a Bach-korszak bukásával talaját vesztette, és Pestre költözésétől ez nála is megfigyelhető, hiszen költészete másként bontakozik ki. Az 1861–1877 közötti időszakban átélt élmények lírai megörökítése ugyan elmaradt, de egyfajta kárpótlásként lírai szövegek azért előfordulnak az Őszikék versciklusában. A szabadságharc utáni időkben a vallás szerepe a természettudományok fejlődésével a korábbiakhoz képest bizonyos mértékben visszaszorult. A túlvilágba vetett hit és a földöntúli élet léte megkérdőjeleződött, és így megrázó élménnyé vált a halál véglegessége. Arany átérezte korának nagy világnézeti válságát és lélektani hatását, és költészetére az is hatott, hogy az európai szabadságküzdelmek mind sorra elbuktak. A magyar szabadságharc elvesztése miatt érzett kiábrándultság és az elvesztett remény lírai költészetére is jelentős hatást gyakorolt. Korai darabjai között két igazán kiemelkedő vers van: A rab gólya (1847) és a Nemzetőrdal (1848). - A rab gólya (1847): Az 1847-ben írt népies költeménye a lírai kisepika szép példája. A versben szerepló rab madár egy fehér gólya. A madarak általában a szabadságot jelképezik, de itt a törött szárnyú gólya vélhetően a költő lelkiállapotát jeleníti meg. Ő ez időben Szalontán élt egyfajta vidéki elszigeteltségben, és valószínűleg ennek az érzésnek ad hangot a költemény. - Nemzetőrdal (1848): A forradalmi lelkesedés és a népies dalköltészet egyesülése, mely a katonatoborzók hangulatát idézi meg. Első sorában mindjárt előtör a nemzeti büszkeség is: „Ne félj, babám, nem megyek világra: / Nemzetemnek vagyok katonája.” Ez a költemény megzenésítését követően népdallá is vált. A későbbi és az ötvenes évek első felének lírája javarészt Nagykőröshöz köthető. A Letészem a lantot (1850) ugyan még a költözés előttire datálható, de ezeket a költeményeit a szabadságharc bukása érlelte lírikussá. E korszak (1849–1866) jelentősebb versei az alábbiak: - Letészem a lantot (1850): A mű fél évvel a szabadságharc leverése után íródott. A műfaja elégia, és már a címe is beszédes, hiszen a költő tart a megtorlástól, és arra készül, hogy felhagy az írással. Két létállapotot állít szembe, egy értékben gazdag múltat és egy értékszegény világot, a jelent. A versszakok végén refrénként tér vissza a fájdalom: „Hová lettél, hová levél, Ó lelkem ifjúsága?” - Családi kör (1851): Arany lirizált kisepikájának egyik legismertebb és méltán népszerű verse. A benne lévő bensőséges idill teljesen más, mint az ötvenes évek más ilyen jellegű lírai költeményeié. Olyan képi ábrázolást alkotott meg, amely a nép egyszerű fiának is eligazodást ad a nehéz időkre, és buzdít is egyben. Apaközpontú világával a Toldit idézi meg, és egyfajta hangulatos életképben ünnepi megvilágítást kap a család mindennapos együttléte, ahova a vendégként fogadott „béna harcfi” képében betör a történelmi valóság is. - Kertben (1851): Pesszimista életszemléletű irásainak egyikke. A mű szavait idézve: „Közönyös a világ... az élet – Egy összezsúfolt táncterem, ... Nagy részvétel, ha némelyikünk – Az ismerőst ... megismeri.” A költeményben feltör a szabadságharc leverése miatt érzett elkeseredés, amelyet a költő iróniával fejez ki. A fegyverletétel után ugyan fejlődésnek indult a tőkés rendszer, de az elsősorban nem magyar érdekeket szolgált. A polgárosodástól a magyarság többsége csak hátrányokat szenvedett. Az Alexander Bach nevével fémjelzett korszak tönkretette a személyes kapcsolatokat, úrrá lett sokakon az elidegenedés, hiszen ez a rendszer egyfajta gépnek tekintette az embereket. Ez a vers ennek a fásultságnak egyfajta bemutatása. - Visszatekintés (1852): A versben megjelenik az illúziók köddé válása, a céltalanság, a kiüresedés, az idill elérhetetlen messzesége, és az is, hogy már a halál sem megoldás. Stílusában kevert hangnemű, egyszerre elégikus és ironikus, a puritán életvitelt kudarcként ábrázolja. A mű befejezésében a költő a „Hit – Remény – Szeretet” hármasságnak a biedermeier almanach-költészet bibliai hagyományához nyúl vissza. - A lejtőn (1852–57): Ez a költeménye is elégikus hangnemben íródott dalszerű vers. Két olyan irodalmi műre utalnak első és utolsó sorai, amelyek fontos szerepet töltöttek be a szerző élményvilágában. A vers kezdete Edgar Allan Poe A holló című híres költeményét idézi fel. A záró rész azokra a sorokra emlékeztet, amelyek a Hamletben Ophelia halálának körülményeit mutatják meg. ### Balladái A ballada (a provanszál balada, azaz „tánc” szóból eredeztetik) a szépirodalomban meghatározását tekintve az epikának egy lírai jegyeket is mutató költői műfaja. Greguss Ágost szerint „tragédia dalban elbeszélve.” Arany elsősorban lírikus költő volt, de a gondolatibb líra felé vonzódott. A Toldi estéje és a balladái jó példák erre. 1853 után kezdett rendre balladákat írni, főleg nagykőrösi tanársága idején, és kétségtelenül ezek a legjobban szerkesztett költemények életművében. Végigkomponáltságuk egyedülálló, és ilyen típusú balladákkal a magyar irodalomban majd Ady Endrénél lehet megint találkozni. Már 1847-ben is kísérletezett a balladával, de ezen verstípusait a nagykőrösi években emelte igazán magas színvonalra. Közel állt hozzá a történetet kihagyásokkal, párbeszédekkel dramatizáló ballada, amelyet a skót és a székely népköltészetből ismert meg. Nem úgy, mint a történetet lassabban adagoló románcot, melyet a latin népek (elsősorban spanyolok) költészetéből és még talán a németektől ismerhetett meg. Jól bizonyítható ez a Hunyadi-balladakör két megírt részének: az V. Lászlónak (1853) és a Mátyás anyjának (1854) összehasonlításakor, mivel az előbbit lényegesen nagyobb igénnyel írta meg. Balladatípusai három szerkezeti megoldást tartalmaznak. Az elsőt egyszólamú, vonalszerűen előrehaladó balladának lehet nevezni. Ez áll legközelebb a románchoz, nevezik még népies balladának is. Ide tartoznak első balladakísérletei: A varró leányok (1847), Az egri lány (1853) és két nagy vers: Zách Klára (1855) és A walesi bárdok (1857). Korai balladái közül a fontosabbak: - Mátyás anyja (1854): A vers arról szól, hogy az aggódó Szilágyi Erzsébet levélben próbál hírt kapni Prágában raboskodó fiáról. A műben allegorikus a hírvivőként szerepel a holló, a Hunyadi-család címerállata. - Zách Klára (1855): A magyar történelem egyik leghírhedtebb merényletét Záh Felicián követte el, akinek családját különös kegyetlenséggel I. Károly Róbert parancsára kivégezték. Többek közt Zách lányát, Klárát is. Arany a tömbszerűen szaggatott történetmondással lelassítja az elbeszélést. A lépcsőzetes szerkezetet a bosszúálló királyné szavainak idézése zárja le, és az utolsó sorokban a magyar haza kilátástalan helyzetén kesereg a költő. - A walesi bárdok. (1861 körül) Versformája az úgynevezett skót ballada. Több versében a bűn és bűnhődés gondolatát állította középpontba, és ezekhez tartozik a walesi bárdok is. A szakaszos tördeltség benyomását erősítő belső ismétlések itt is uralkodó szerepet játszanak, mind az elbeszélésben, mind a párbeszédben, sőt közöttük is. Történeti tények egyébként nem támasztják alá, amit Arany ebben a balladában megénekelt. A második csoportba sorolható balladáit történelminek lehet nevezni. Ezeknek a balladáknak távolibb a rokonsága a románccal. Történelmi balladái politikai célzatosságot hordoznak magukban. Az 1850-es években fel kellett rázni a nemzetet fásultságából, és Arany ebben nagy szerepet vállalt. Az V. László végszavaival – „De visszajő a rab...!” – vélhetően az osztrák császár börtöneiben raboskodó magyar hazafiak hozzátartozóiba próbált lelket önteni, a Zách Klára Haynau táborszernagy kegyetlen bosszúját idézte fel, a Szondi két apródja és A walesi bárdok arra emlékeztetett, hogy a nemzetét szerető magyar költőnek nincs miért dicsőítenie Ferenc Józsefet. Arany a nemzeti önrendelkezést akkor állította középpontba, amikor a magyar függetlenséget eltörölték, és történeti példázataival egyszerre tanított a megalkuvás elutasítására és a sorssal szembeszegülő kemény próbatételre is. Két jelentős verse sorolható egyértelműen ebbe a balladatípusba, az V. László és a Szondi két apródja, de ide köthető még az Ágnes asszony (1853) és Az örök zsidó (1860) is: - V. László (1853): Történelmi tárgyú, Nagykőrösön írt ballada. A Hunyadi-balladakör elsőként megírt része. Több szálon fut a történet , melynek írásmódja töredékes mondatszerkesztésű. A költemény tördeltsége fokozódik attól kezdve, hogy a foglyok megszöknek, a király pedig elmenekül Prágába. A bűn és bűnhődés motívum kiváló példája, amikor a menekülő király hűsítőt kér hű szolgájától, aki e szavakkal adja át neki a kelyhet: „Itt a kehely, igyál, Uram, László király, Enyhít... mikép a sír!” - Szondi két apródja (1856): Történelmi ballada, melyben vezérmotívum a kétszólamúság. A történet alapja Drégely várának 1552-es török ostroma. Az apródok a múltat idézik fel, míg Ali szolgája a jelent. A költemény arra keres válaszokat, hogy a bátor és hős várvédők tragikus bukásából milyen erkölcsi tanulságokat lehet levonni. - Ágnes asszony (1853): Nagykőrösön írt balladáinak egyike, műfaját tekintve keretes szerkezetű ballada. Az erősen lirizált versnek a megalkotásakor az egyén sorsának egyetemes kérdései foglalkoztatták a költőt. Arany e művében a bűnt teszi kérdésessé, a mű témája a lelkiismereti konfliktus. A férjgyilkost bírái szabadon engedik, mert elmebajos. - Az örök zsidó (1860): A legjelentősebb alkotói korszakát lezáró nagy verse. Műfaját tekintve elégikus líra és tragikus ballada ötvözete. Az örök zsidó (ismertebb nevén a bolygó zsidó) legendájáról szóló történet Párizsi Máté angol szerzetes 13. századi krónikájából ismert. Ez a történet másokat, például Vörösmartyt is foglalkoztatta, de erről írt költeménye töredékben maradt csak fenn. Arany új verstípust alakított ki ebben a művében, ami csak a 19. század közepén jelent meg az európai költészetben. Az örök zsidó reménye szerint egyszer talán megáll a végtelen rohanás. Harmadik típusú, nagyvárosi balladái a késői korszakának „Őszikék”-balladái. E korszakban előtérbe kerültek misztikus babonás motívumok, felerősödött költészetében az erkölcsi szigor, és megjelent a nagyváros-ellenesség. Ezekben az 1877-ben keletkezett balladákban kevesebbnek tűnik a drámai rész, és a párbeszédeket magánbeszédekkel helyettesíti a költő. Erre a korszakra az is jellemző, hogy pár hónap alatt több költeményt ír, mint előtte hosszú évek során. Az Őszikék korszak fontosabb balladái: - Tetemre hívás: Késői korszakának egyik legnépszerűbb és talán legtöbbet vitatott balladája. A középkori kis faluban játszódó történetben egy apa keresi késsel megölt fia gyilkosát úgy, hogy segítségül hívja az istenítéletet. Az olvasót magával ragadja a sajátos ritmika és a misztikus történet. A hatás nem maradt el, hiszen Gyárfás Jenőt oly módon megihlette, hogy megfestette a Tetemrehívást. A képére nézve és Arany sorait olvasva „...döbbenet által a szív ere fagy...”, ki lehet jelenteni, hogy tapintható a drámai feszültség. A néphit szerint ugyanis a halott sebe gyilkosának jelenlétében újra vérezni kezd. A műből 1909-ben zenekölteményt írt Würtzler Béla. - Tengerihántás: A műben két elbeszélő szerepel. Egyikük csak a keretnek tekinthető első és utolsó versszakban szólal meg. A kereten belüli történet folyamán az ellenszólam egyaránt olvasható a keretként szolgáló helyzet betű szerinti leírásának és a kereten belüli történet metaforikus értelmezésének: „Dalos Eszti a mezőre kiment ő, / Aratókkal puha fűvön pihent ő; / De ha álom ért reájok, / Odahagyta kis tanyájok. / – Töri a vadkan az „irtást” – / Ne tegyétek, ti leányok!” Még az utolsó előtti versszak sem kivétel: a jelen betű szerinti leírása itt is a múlt metaforája. - Híd-avatás: Egy évvel a Margit híd zászlódíszes avatása után írta, amely időközben az öngyilkosságra készülő emberek egyik lehetséges helyszínévé vált. Áll az új híd, és sorban emberek érkeznek hozzá. Éjszaka és csend van, azonban egyszerre tömeg gyűlik a hídhoz mindenféle kor- és társadalmi osztályból, és mintegy önmagukból kikelve, bűvölet alatt, avatásként a mélybe vetik magukat. Valójában ők a modern nagyváros elesettjei, a pénz világának áldozatai. Felbukkanni látszik az a régi, középkori babona is, amely szerint az elmúlás előtt a halál egy utolsó táncra viszi a haldoklót. Az egész abszurd helyzet egyfajta tánc könnyedségével zajlik a költeményben. - Vörös Rébék: A késői balladái közül talán ez a legeredetibb. Egy népmondai töredék alapján íródott, mely a vers első két sorában idézetként szerepel. A varjú és a boszorkány azonosítása népi hiedelmen alapul. A cím egy asszonyra, Rebekára utalhat, akinek vörös haja van. Ez a ballada a paraszti életet és a misztikumot idézi, és egy sajátságos kapcsolatra mutat rá. - A kép-mutogató: A vásári képmutogatásról szól a költemény, mely Arany János utolsó balladája. A történet két fontos szereplő és két polaritás köré szerveződik. Az egyik ilyen szövegalkotó tényező Petőfi Sándor, a másik pedig vélhetően Széchenyi István. ## Arany és a zene Arany János már gyermekkorában gitározott és zongorázott. Saját elmondása szerint, amikor Debrecenben felcsapott színésznek, szép, csengő hangja volt. Értett a kottaíráshoz is, de nem tudni, kitől tanulta. Életének utolsó éveiben, az 1870-es évek elején névnapjára gitárt kapott ajándékba a barátaitól. Emlékezetből leírta ifjúkorának mindegy 150 kedvelt dalát. Gitározás közben Petőfi Sándor, Kölcsey Ferenc, Amade László és a saját verseire született, kíséret nélküli melódiákat papírra vetett, és azzal adta át Bartalus István barátjának, hogy csak halála után hozhatja nyilvánosságra. Bartalus 1883. január 31-én a Kisfaludy Társaság ülésén jelentette be az Arany hagyatékából maradt dalokat, és Láng Fülöp operaénekes előadásában, Bartalus zongorakíséretében tízet elő is adott közülük. Jakab István zenésítette meg a Nemzetőr-dal (1848) című versét, mely népdallá vált. Arany Jánosnak az 1874–82 közötti évekből 19 saját dala maradt fenn, ezek közül tíz megjelent nyomtatásban 1883-ban Bartalus István zongorakíséretével. Arany néhány dalszöveget is írt. 1849-ben Festetics Leó zenéjére írta a Kondorosi csárda mellett című versét. 1856. április 17-én küldte el Hej iharfa, juharfa című versét Simonffy Kálmán zeneszerzőnek. Ugyancsak 1856-ban írta Volt nekem egy rigószőrű paripám kezdetű versét, melyet Egressi Samu zenésített meg. Pázmán lovag című vígballadájának témája ifj. Johann Strauss egyedüli operájának volt témája, Dóczy Lajos átírásában. ## Műfordításai Kezdetben latin, görög és német nyelvű munkákból fordított, de ahogy haladt előre az angol nyelvben, úgy ért oda élete legjelentősebb fordításaihoz. Műfordításainak eredménye, hogy nevéhez köthető a magyar műfordítás-irodalom fellendítése. 1860-ban lett a Kisfaludy Társaság igazgatója, és az ő irányításával alakult meg a társaság Shakespeare-bizottsága. Ez indította meg a legnagyobb arányú magyar műfordítási vállalkozást, a teljes Shakespeare-kiadást. Tizenkilenc kötetben, 1864 és 1879 között jelentek meg a sorozat részei, melynek kiadási költségeit Tomori Anasztáz vállalta magára. Arany a már régebben megkezdett János királlyal és a Szentivánéji álommal szerepelt, illetve a sorozathoz készítette el a klasszikussá vált Hamlet-fordítását. Jelentősebb műfordításai: ### Versek - Sir Patrick Spens (skót ballada); kínai népballadák (angolból) - néhány vers, ballada, epigramma Horatiustól, Ludwig August Frankltól, Robert Burnstől, Goethétől, Byrontól (Az új görög dalnok – a Don Juan című elbeszélő költemény részlete), Thomas Moore-tól. ### Színművek - Arisztophanész vígjátékai - Shakespeare - Hamlet, dán királyfi - János király - Szentivánéji álom ### Prózafordítások - Nyikolaj Gogol: A köpönyeg (német nyelvű kiadás alapján) ## Egyesületi, testületi tagságai - A Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli főtitkára, igazgatója és rendes tagja - A Kisfaludy Társaság igazgatója és rendes tagja - A Concordia budapesti jótékonysági egylet tiszteletbeli tagja - A bölcsészhallgatókat segítő egyesület bizottságának tiszteletbeli tagja ## Emlékezete Műveinek teljes gyűjteményét a költő halála után csakhamar kiadta régi kiadója, Ráth Mór; összes munkáit nyolc kötetben 1884–1885-ben, hátrahagyott iratait és levelezését pedig fia, Arany László szerkesztésében és jegyzeteivel, négy kötetben 1887 és 1889 között. 1895 és 1898 között jelentek meg négy kötetben a Zichy Mihály által illusztrált Arany-balladák. Ezt a sorozatot hasonmás kiadásban a 2017-es Arany János-emlékév nyitányára ismét kiadták. Arany János bronzszobrát a költő műveiből vett alakokkal (Toldi, Rozgonyi Piroska) Strobl Alajos mintázta, a Magyar Nemzeti Múzeum előtt állították fel, és 1893 tavaszán leplezték le. Tiszteletére portrészobrot avattak a szegedi Nemzeti Emlékcsarnokban, a Dóm tér keleti oldalán. (A szobor szintén Strobl alkotása.) Szintén szobrot állított tiszteletére szülővárosa, Nagyszalonta is, és itt található a helyiek által Csonkatoronynak nevezett Arany János Emlékmúzeum. Szalontai szülőháza nem maradt meg, de a helyére a város önkormányzata építtetett egy tájjellegű épületet. A benne kialakított, néprajzi jellegű helytörténeti kiállítást 2010 júniusában adták át. Erdélyben emlékezete külön figyelmet kap, és évfordulós megemlékezéseket, ünnepi eseményeket és koszorúzásokat szerveznek. 1903–1948 között Temesváron működött az Arany János Társaság, mely a költő emlékének ápolását és az irodalom- és a nyelvművelést tűzte ki célul. 1955-ben Nagyszalontán az anyanyelvi kultúra ápolására és a magyar irodalom terjesztésére alakult meg az Arany János Irodalmi Kör. Nagykőrösön nevét viseli az Arany János Református Gimnázium, Szakközépiskola és Kollégium, az Arany János Közérdekű Muzeális Gyűjtemény, és a városban működik az irodalmi, tudományos és művészi tevékenységgel foglalkozó Arany János Társaság. A magyarországi települések többségében lehet találni róla elnevezett utcát, teret – például Arany János utca metróállomás, Arany János tér (Debrecen). - Magyarország több pontján iskola viseli a nevét (például: Budapesten, Szegeden, Bonyhádon, Nyíregyházán, Dunaújvárosban), Gyöngyösön (Arany János Általános Iskola), Százhalombattán (Arany János Általános Iskola és Gimnázium), továbbá a környező országokban is (például: Arany János Líceum, Nagyszalonta, Arany János Alapiskola, Ekecs, Arany János Általános Iskola, Oromhegyes,) de még a tengerentúlon is, Kanada Hamilton városában és az Amerikai Egyesült Államokban, New Yorkban. - 1985–1994 között működött Arany János Színház néven a Budapesti Gyermekszínház társulata a Paulay Ede u. 35. sz. alatti épületben. - Kisbolygót neveztek el róla: a 89973 Aranyjánost. Az apró, 1–2 km átmérőjű, 3,29 éves keringési idejű égitestet, melyet 2002. szeptember 8-án fedezett fel Sárneczky Krisztián. - Számos későbbi klasszikus költő elevenítette fel versében Arany János alakját vagy stílusát, a legismertebb Weöres Sándortól a Negyedik Szimfónia és Babits Mihálytól az Arany Jánoshoz. Paródiák is születtek: Varró Dánieltől a Változatok egy gyermekdalra Arany János-i változata, a Lőwy Árpád néven alkotó Réthy Lászlónak tulajdonított trágár átdolgozás és Kőrizs Imrétől a Toldi éjszakája. - 2001-ben a Magyar Nemzeti Bank emlékpénzérme-sorozatot jelentetett meg ifj. Szlávics László tervei alapján, A magyar ifjúsági irodalom alakjai címmel. A 200 forintos címlettel készült emlékérmék egyikén Arany János Toldi című művének illusztrációja látható. - Az 5000 fő alatti kistelepülésen, tanyán élő, tehetséges és szociálisan rászoruló gyermekek támogatására hozták létre a nevét viselő Arany János Tehetséggondozó Programot. - A Magyar Tudományos Akadémia külföldi magyar tudósok jutalmazására hívta életre az Arany János-díj a tudományos kutatásért kitüntetést és az Arany János-érmet. - A Magyar Írószövetség Arany János Alapítványának kuratóriuma által 1996 és 2003 között kiosztott irodalmi díj volt az Arany János-jutalom, és 1996 óta adományozzák az Arany János-díjat. - A Magyar Posta emlékére 1932-ben és 1957-ben adott ki portréképével ellátott 2 filléres, illetve 2 forintos bélyeget. - A Dalriada soproni folkmetal-együttes Arany János balladáit zenésítette meg 2009-ben kiadott Arany-album című lemezén. - 2017-ben, a költő születésének bicentenáriumának alkalmából Arany János-emlékévet rendeznek. - 2017\. március 2-án, Arany János születésének 200. évfordulóján Eric Fairbrother, a walesi Montgomery polgármestere a Freeman of Montgomery címet adományozta A walesi bárdok szerzőjének. - 2018\. március 28-án leplezték le tűzfalportréját; az Alkotás és Márvány utca sarkán. ## Dalainak adatai ## Szakirodalom - Gyulai Pál: Arany János balladái - Riedl Frigyes: Arany János, Budapest, 1887 (Online elérhetőség) - Péterfy Jenő: Arany János Őszikéi, Budapesti Szemle, 1888. május, 54. köt. 137. sz. / P.J. Válogatott Művei, Budapest, 1983. 632–638., mek.oszk.hu - Szinnyei Ferenc: Arany János, Budapest, 1909 (Online elérhetőség) - Haraszti Gyula: Arany János, Budapest, 1912 (Online elérhetőség) - Négyesy László: Arany, Budapest, 1917 (Online elérhetőség) - Keresztury Dezső: így élt Arany János, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974 - Németh G. Béla: Arany János, in: Uő, Mű és személyiség, Budapest, 1970, 7–41. - Dávidházi Péter: Hunyt mesterünk.'' Arany János kritikusi öröksége, Argumentum Kiadó, Budapest, 1994 - Keresztury Dezső: Arany János, mek.oszk.hu - Arany János – Szakirodalom, magyar-irodalom.elte.hu [^1]:
45,503	George Best	26,762,006	null	[ "1946-ban született személyek", "2005-ben elhunyt személyek", "A Fulham labdarúgói", "A Hibernian labdarúgói", "A Manchester United labdarúgói", "A San Jose Earthquakes labdarúgói", "Aranylabdások", "BEK-győztes labdarúgók", "Belfastiak", "Tüdőgyulladásban elhunyt személyek", "Északír labdarúgók" ]	George Best (Belfast, 1946. május 22. – London, 2005. november 25.) aranylabdás, BEK-győztes, kétszeres angol bajnok északír válogatott labdarúgó, aki támadó középpályásként vagy szélső támadóként szerepelt csapataiban. A World Soccer Magazine által összeállított 20. század 100 legnagyszerűbb játékosa listáján a Puskás Ferenc utáni előkelő 8. helyet kapta. Pályafutása legnagyobb részét, és egyben legsikeresebb éveit a Manchester United csapatánál töltötte. Amikor az angolok játékosmegfigyelője 1961-ben felfedezte, táviratot küldött Matt Busbynek, ami a következőképpen szólt: „Azt hiszem, találtam egy zsenitǃ” A klub színeiben tizenegy idény alatt minden tétmérkőzést figyelembe véve 470 összecsapáson 179 gólt szerzett, és egymást követő hat idényben volt a klub házi gólkirálya. 1968-ban Bajnokcsapatok Európa-kupáját nyert, és megkapta az Aranylabdát. Generációjának kiemelkedő játékosai közé tartozott, a labdarúgás történetének egyik legjobban cselező, legtechnikásabb játékosa. Játékstílusa ötvözte az ügyességet, a cselezőkészséget és a gyorsaságot. Best 1974-ben váratlanul bejelentette, hogy megválik a Manchester Unitedtől, és ezt követően több, többnyire tehetségéhez méltatlan együttesnél játszott, legfeljebb két szezont. Pályafutását végleg 1984-ben, 37 évesen fejezte be. Az északír válogatottban 37 mérkőzésen kilencszer volt eredményes, azonban sohasem játszhatott világ, vagy Európa-bajnokságon. Best volt az első mai értelemben véve is sztár labdarúgó, egyfajta playboy, akiért rajongtak a nők és a férfiak is egyaránt, 1966-ban kapta az „El Beatle” becenevet, viszont később ez az extravagáns életmód vezetett a problémákhoz, legfőképp alkoholizmusához, amelytől élete végéig szenvedett. Életének ezen kettőssége a mai napig ellentmondásossá teszik megítélését. Karrierjéről egyszer így nyilatkozott: „Rengeteg pénzt költöttem piára, nőkre és gyors autókra. A többit egyszerűen csak elherdáltam.” Visszavonulása után egy ideig televíziós szakértőként dolgozott, de életvitele és egészségi problémái ekkor már nagyban hátráltatták. 2002-ben májátültetésen esett át, de alkoholfüggőségét nem tudta legyőzni. 2005-ben, 59 évesen halt meg tüdőfertőzés és többszervi elégtelenség következtében. Best kétszer nősült meg, két korábbi modell volt a felesége: 1978-tól Angie Best (Angela MacDonald-Janes), akitől 1986-ban vált el, majd 1995-ben Alex Bestet (Alex Pursey) vette feleségül, 2004-ben ez a házasság is felbontásra került. 1981-ben egy gyermeke született, Calum Best televíziós műsorvezető és modell. Még életében, 1999-ben a 20. század 100 legnagyszerűbb játékosa közé választotta a World Soccer magazine, a nyolcadik helyen, a Nemzetközi Labdarúgás-történeti és -statisztikai Szövetség a 16. helyen, és 2004-ben a brazil kiválóság, Pelé is helyet adott neki a FIFA 100 nevű listán. Ekkor a „Fekete Gyöngyszem” kijelentette: „George Best volt a világ legnagyobb játékosa”, amit maga az érintett úgy kommentált: "Pelé, a világ legnagyobb labdarúgójának nevezett, ez az életművem előtti végső tisztelgés." Mark Garnett és Richard Weight így vélekedett Bestről: „Egy csodálatos játék csodálatos képviselője volt." ## Családja és gyermekkora George Best Richard "Dickie" Best (1919–2008) és Anne Best (szül. Withers; 1922–1978) elsőszülött gyermeke volt. 1946. május 22-én született Cregaghban, Kelet-Belfast területén. Fiatal korában presbiteriánus neveltetésben részesült. Best, akinek négy húga, Carol, Barbara, Julie és Grace, és egy öccse, Ian (Ian Busby Best) volt, többször hangsúlyozta, hogy milyen sokat jelentett számára az otthoni környezet. Apja 2008. április 16-án, 88 éves korában halt meg a dundonaldi Ulster Kórházban, Észak-Írországban. Anyja, Anne alkoholizmussal összefüggő szív- és érrendszeri betegségek következtében hunyt el 1978-ban, 55 éves korában. 1957-ben 11 évesen a Grosvenor High School (általános iskola) tanulója lett, ám hamar iskolakerülővé vált, és inkább rögbizett. Amikor a Lisnasharragh Gimnáziumba került, akkor adódott lehetősége először, hogy komolyabban foglalkozzon a labdarúgással. ## Pályafutása ### Manchester United Tizenöt éves volt amikor Bob Bishop, a Manchester United játékosmegfigyelője felfedezte, majd táviratozott Matt Busbynek: „Azt hiszem, találtam egy zsenitǃ” Korábban az északír Glentoran elutasította a jelentkezését, mondván túl kicsi és vékony. Eleinte honvágy gyötörte, két nap múlva már hazautazott Belfastba. Két évet töltött a United tartalékcsapatában, a manchesteri hajócsatornákban dolgozott kifutófiúként, ez némi pénzzel és heti két hazalátogatási lehetőséggel járt. 1963\. szeptember 24-én debütált a felnőttek között az élvonalban, mindössze 17 évesen a West Bromwich Albion elleni bajnokin (1–0). December 28-án a Burnleynek rúgta első gólját, azonban ebben a szezonban többnyire még a tartalékok között kapott lehetőséget, Busby 26 bajnokin küldte pályára az ifjú Bestet, aki hat találattal hálálta meg mindezt. A csapat második lett a bajnokságban, az FA-kupában pedig az elődöntőben búcsúztak. Best az FA Youth Cup elhódításával vigasztalódhatott. Bár ellenfelei gyakran durva játékkal megpróbálták megfélemlíteni, Busby biztosította, hogy a „heves, néha brutális” edzések még hasznára válnak, hogy megbirkózzon a kemény kihívásokkal. Az 1964–65-ös idény volt az első teljes szezonja a felnőttek között, és egyből bajnoki címet ünnepelhetett. Az összes tétmérkőzést figyelembe véve 59 mérkőzésen 14 gólt lőtt, és fontos találatot szerzett a Liverpool FC elleni szuperkupa mérkőzésen is, valamint a nagy rivális Leeds United elleni 1–0-ra megnyert bajnokin az Elland Roadon. thumb\\|upright\\|A United Trinity, a három aranylabdás: (balról) George Best, Denis Law, és Bobby Charlton közös szobra az Old Traffordon Akkor vált hirtelen egy csapásra sztárrá, amikor az SL Benfica elleni Bajnokcsapatok Európa-kupája negyeddöntőben két gólt szerzett az Estádio da Luzban 1966. március 9-én. A portugál média nevezte el „O Quinto Beatle”-nek, azaz „az ötödik Beatle”-nek, majd Angliába visszatérve Bestet lefényképezték egy sombreróban, a másnapi címlapokon pedig ez állt, „El Beatle”. Mindössze 19 évesen lett a média és a közönség nagy kedvence, becézték még „Belfast Boy”-nak, vagy egyszerűen csak Georgie-nak, Best azonban egy jelentős trófeát sem nyert az 1965–66-os idényben. Március 26-án megsérült a térde, több mérkőzésen így lépett pályára, majd hosszú kihagyás és otthoni kezelések vártak rá, végül 1966. április 13-án léphetett ismét pályára. Az 1966–67-es szezon végén ismét bajnoki címet ünnepelhetett, négy ponttal előzték meg a tabella élén a legfőbb rivális Nottingham Forestet, Best 45 mérkőzésen tízszer talált az ellenfelek hálójába. Ezt követően a Tottenham ellen is góllal járult hozzá a Charity Shield megnyeréséhez. "Minden évben bajnok akarok lenni, mindent megnyerni a hazai porondon, ez tesz boldoggá" nyilatkozta később. A Liverpoolnak kétszer, a Newcastlenek háromszor talált be. Az ezt követő 1967–68-as idényben a United és Best is felért Európa csúcsára. Az 1967–1968-as bajnokcsapatok Európa-kupája sorozat második körében szinte egymaga verte a bosnyák FK Szarajevót, majd a következő körben a lengyel Górnik Zabrze ellen is nagyszerű teljesítményt nyújtott. A Real Madrid elleni elődöntőben a madridi visszavágón főleg az ő és a kapus Alex Stepney teljesítményének köszönhette a United a továbbjutást, Best a mérkőzés hajrájában adott gólpasszt Bill Foulkesnak. A döntőben a portugál SL Benfica ellen a Manchester United sima 4-1-es győzelmet aratott, nagyban a gólt szerző és gólpasszt adó Best produkciójának köszönhetően. Ez volt a csapat addigi legnagyobb sikere, valamint az első nemzetközi kupagyőzelme, pontosan tíz évvel a müncheni légikatasztrófa után. Egy nappal a Real Madrid elleni elődöntő után kapta meg az év játékosa díjat, majd megkapta az Aranylabdát is. A szavazáson Bobby Charltont, Franz Beckenbauert és Dragan Džajićot előzte meg. Ezzel mindössze 22 évesen a futballvilág három jelentős elismerésével rendelkezett, (Aranylabda, Bajnokcsapatok Európa-kupája, év játékosa díj) azonban innentől teljesítményében folyamatos hanyatlás következett. Az 1968–69-es idényben a United mindössze a 11. helyen zárta a bajnokságot, az idény végén Matt Busby bejelentette a visszavonulását. „Egyre inkább az volt az érzésem, hogy időnként én vittem a csapatot a vállamon a pályán.” nyilatkozta erről Best, aki 55 tétmérkőzésen 22 alkalommal volt eredményes a szezonban. Az Interkontinentális kupa döntőjében alulmaradtak az Estudiantes de La Plata csapatával szemben, azonban a párharc az argentinok durvaságáról maradt emlékezetes. Címvédőként a BEK-ben az AC Milan állította meg őket, miután addig viszonylag könnyebb ellenfeleket búcsúztattak. Wilf McGuinness irányításával a következő bajnokságot a nyolcadik helyen zárták, Best 23 bajnoki gólt termelt, valamint a Northampton Town ellen hat gólt rúgott az FA-kupában 1970. február 7-én. 2002-ben egy brit közönségszavazáson ezt a Best-féle teljesítményt a 26. helyre tették a 100 legnagyobb sportpillanat listáján. 1970 decemberében Busby visszatért a csapathoz, ennek ellenére az 1970–71-es szezont is trófea nélkül zárták, és Best magatartásával is egyre több probléma akadt. Frank O’Farrell vezetésével a nyolcadik helyen fejezték be a következő idényt, Best sorozatban hatodik szezonjában lett csapata házi gólkirálya, 54 mérkőzésen lőtt 27 góljával. Mesterhármast szerzett a West Ham és a Southampton ellen, a Sheffiel United elleni bajnokin pedig négy védőt cselezett ki mielőtt a hálóba lőtt. Egyre többször mulasztott edzéseket, volt, hogy hetekig nem jelent meg egyetlen edzésen sem, majd az idény végén bejelentette visszavonulását. A United hanyatlása folytatódott az 1972–1973 szezonban, miután az utánpótlásból alig, vagy csak kevésbé tehetséges játékosok érkeztek. Best decemberben ismét eltűnt, majd Londonban tűnt fel az éjszakai életben, és miután Tommy Docherty vette át a csapat irányítását másodszor is bejelentette visszavonulását, majd áprilisban újra edzésre jelentkezett. Utolsó mérkőzése a Manchester Unitedben 1974. január 1-jén a Queens Park Rangers elleni bajnoki volt a Loftus Roadon. Három nap múlva nem jelent meg a klub edzésén, majd azzal vádolta Tommy Dochertyt, hogy többször is ellenségesen viselkedett vele. Később lopás vádjával letartóztatták, nélküle a United pedig kiesett az 1973-74-es szezon végén. George Best a csapatnál töltött tizenegy év alatt 470 tétmérkőzésen 179 gólt szerzett, távozása után azonban hanyatlásnak indult karrierje és már csak alkalmanként tudta megvillantani kivételes képességeit. ### Kései évek 1974-ben öt mérkőzés erejéig játszott a dél-afrikai Jewish Guild együttesében, ez idő alatt pályára lépéseivel ezreket vonzott a lelátókra. 1975 decemberében a Cork Celtic, majd a következő év januárjában az ír Drogheda United csapatában tűnt fel. Mindössze három bajnokin lépett pályára, és annak ellenére, hogy itt is jelentős közönséget vonzott, teljesítménye elmaradt a várttól, így a szerződését nem hosszabbították meg. Az 1976–77-es idényt az akkor másodosztályú Fulhamnél töltötte, és felvillantott valamit képességeiből. 1976. szeptember 25-én emlékezetes teljesítményt nyújtott a Hereford United ellen. Best később úgy nyilatkozott, hogy élvezte az itt töltött időt, annak ellenére is, hogy semmilyen trófeát nem nyert a Craven Cottagen. Az Egyesült Államokban három klubban játszott, a Los Angeles Aztecs, a Fort Lauderdale Strikers és a San Jose Earthquakes mezét viselte hosszabb-rövidebb ideig. Az Aztecnél töltött első idényében 24 mérkőzésen 15 gólt szerzett. Menedzserével, Ken Adamsszel a hetvenes években pubot nyitott a kaliforniai Hermosa Beachen, a "Bestie Beach Club" pedig még az 1990-es években is működött. Nagy feltűnést keltett amikor 1979-ben visszatért a skót Hibernianhez, főleg azért, mert a klub abban az időben a kiesés elől menekült. Bestnek sem sikerült megmenteni a „Hibs”-et, azonban első mérkőzésén újra hatalmas érdeklődés övezte a játékát, abban az idényben megnégyszereződött a klub mérkőzéseinek látogatottsága. Itt történt az a híres eset amikor egy hétre eltűnt egy francia rögbicsapat tagjaival akik éppen ott játszottak mérkőzést, majd egy hét masszív ivászat után jelentkezett ismét edzésre. 1982. augusztus 20-án 20 percet játszott egy amatőr csapat mérkőzésén, a meccs bevételeiből pedig köztartozásait fizette. Visszatért a San Jose Earthquakeshez, majd miután itt remek teljesítményt nyújtott, (25 mérkőzés 33 gól) új együttes után nézett. 1981-ben részt vett a Bolton nem hivatalos túráján, majd három mérkőzést játszott a hongkongi Sea Bee és Hong Kong Rangers színeiben is. 1982 decemberében aláírt az akkor harmadosztályú Bournemouthhoz, az 1982-83-as szezonban még pályára lépett, majd az idény végén 37 évesen visszavonult, pontosan húsz évvel azután, hogy bemutatkozott a Manchester Unitedben. thumb\\|upright\\|Best Ausztráliában 1982-ben 1983-ban barátságos mérkőzéseken még pályára lépett. 1988. augusztus 20-án búcsúmérkőzést rendeztek a tiszteletére, az ünnepi hangulatú találkozón megjelent többek közt Matt Busby, Jimmy Murphy, Bob Bishop, Pat Jennings és Liam Brady. Best kétszer talált a hálóba, először egy tizenhatoson kívüli lövés után, majd a mérkőzés hajrájában büntetőből volt eredményes. ### Válogatott szereplése Első válogatott szereplése az északír válogatottban 1964. április 15-én volt, amelyben pályafutása során 37 alkalommal lépett pályára, és kilenc gólt szerzett. 1971. május 15-én szerezte talán a legemlékezetesebb találatát a nemzeti együttesben, amikor az angolok elleni mérkőzésen a kirúgáshoz készülődő Gordon Banks kezéből kirúgta a labdát, majd a felperdülő labdát az üres kapuba továbbította. Alastair McKenzie játékvezető érvénytelenítette a gólt. „George Best! Ő csodálatos volt. Hihetetlen! Harminc évvel megelőzte a korát. Az a fickó ha ma játszana pppphhhhwwwww ..."– José Mourinho. Egyre inkább ingadozó formája elején még az 1970-es években is rendszeresen meghívót kapott a válogatottba, Billy Bingham az 1982-es világbajnokságra is nevezte volna, azonban akkor már egészségi állapota ezt nem tette lehetővé, és már 36. életévében járt. 2005-ben, nem sokkal halála előtt kijelentetteː „Én mindig hittem, hogy az adott korban Észak-Írországnak volt néhány nagyszerű világklasszis játékosa. Még mindig remélem, hogy még az én életemben ez újra így lesz.” ## Játékstílusa A statisztikák is érzékeltetik manchesteri pályafutásának jelentőségét, azt hogy miért tekintette hősnek, és rajongott érte egy egész nemzedék, arról inkább filmfelvételek árulkodnak. Kiismerhetetlenül cselezett és mikor megindult a kapu elé, többnyire szabálytalanul sem tudták megállítani, a szélvész gyors Best pedig többnyire csak akkor lőtt a hálóba, ha már a kapust is kicselezte. ## Magánélete Nagyon fiatalon a Manchester Unitedhez került, eleinte mint egy félős tinédzser úgy viselkedett, és erős honvágy is kínozta. Később éppen extravagáns megjelenése, életstílusa, hosszú haja miatt lett híres, olyannyira, hogy 1965-ben bekerült Top of the Pops tévéműsorba. 1973-ban Manchesterben, a város egyik előkelő kerületében a régi Waldorf Hotel helyén saját éttermet, majd Mike Summerbeevel társbérletben butikot nyitott. Unokatestvérét, Gary Reidet az 1974-es belfasti utcai zavargások során lelőtték. 1978\. január 24-én feleségül vette Angela MacDonald-Janest. Ez idő tájt pályája csúcsa után már az amerikai félprofi bajnokságban játszott a Los Angeles Aztecs csapatában. 1981-ben született egyetlen gyermekük, Calum, majd a következő évben szétköltöztek és 1986-ban véglegesen is elváltak. 1995-ben újra megnősült, ezúttal Alex Purseyt vette el, azonban 2004-ben tőle is elvált, gyermekük nem született. „Bestie" című, 1998-ban kiadott önéletrajzi könyvében Alex azt állította, hogy Best több alkalommal is ököllel verte. Később kiderült, korábban is előfordult, hogy bántalmazta a barátnőjét, 1972 novemberében pedig őrizetbe vették miután egy bárban eltörte Stevie Sloniecka pincérnő orrát. 1973 januárjában felmentették a vádak alól, miután arra hivatkozott, hogy erősen ittas állapotban követte el tettét. Pályája csúcsán, 1960 és 1970 között reklámarca volt a Cookstown kolbásznak és több reklámban is szerepelt a tévében. 2007-ben a sertéshús gyár emléktáblát helyezett el Tyrone városában a tiszteletére. Az 1971-es Percy című brit vígjátékban saját magát alakította. 1974-ben Mary Stävinnel készített egy fitness albumot. Halála után Brian Kennedy és Peter Corry kiadott egy emlékalbumot George Best - A Tribute címmel. 2007-ben a GQ magazin beválasztotta az elmúlt ötven év ötven legstílusosabb férfia közé. Szerepelt az Electronic Arts népszerű futball szimulációs játékában a FIFA 16 Ultimate Team Legends-ben. Pályafutásuk csúcsán is töredékét keresték a játékosok a mai labdarúgókénak, azonban Best így is jelentős vagyonra tett szert, de élete során az egészet elveszítette. Amikor megkérdezték tőle mi lett azzal a rengeteg pénzzel, így felelt: „Rengeteg pénzt költöttem piára, nőkre és gyors autókra. A többit egyszerűen csak elherdáltam." ### Alkoholizmusa „Nagy ajándékot kaptam a sorstól, hogy ilyen tehetséggel születtem. Én mindig győzni akartam a pályán, mint ahogy már gyerekként a faluban, ahol felnőttem, a srácok között." – Best a pályán és azon kívüli viselkedéséről. Már befutott játékosként így nyilatkozottː „1969-ben lemondtam a nőkről és az alkoholról. Életem legrosszabb húsz perce volt". Nem véletlen, hogy már manchesteri időszaka alatt is kezelhetetlen magatartásúnak tartották, állandó problémái adódtak az éjszakai életben, és súlyos alkoholista lett. Botrányai évtizedeken át olvashatóak voltak az újságokban. 1981-ben az Egyesült Államokban pénzt lopott a mellette ülő nő táskájából. „Ültünk a bárban egy strandon és amikor kiment WC-re én odahajoltam a táskájához és kivettem az összes pénzét." – vallott később az esetről. 1984 karácsonyán börtönbe került ittas vezetésért, így az ünnepeket is rács mögött töltötte, viszont a legendával ellentétben sohasem futballozott a börtöncsapatban. 1990-ben a BBC-n futó Wogan talkshowban élő adásban erősen ittasan jelent meg, majd közölte a műsorvezetővel, hogy: „Terry, szeretek dugni." Később bocsánatot kért tettéért. Megpróbálkozott az anonim alkoholisták segítségével is a leszokáshoz, de személyiségétől távol állt az, hogy idegenek előtt megnyíljon, inkább tettette, hogy kontrollálni tudja függőségét. Egy évben többször is elment különféle klinikákra, hogy méregtelenítse magát, de egy-egy ilyen alkalom után rosszabbul érezte magát és volt olyan is, hogy egy ilyen kezelés közben is ivott. Több alkalommal is hosszabb időre letette a poharat, de ezek az időszakok mindig több napos italozással értek véget, előfordult, hogy azért ivott, hogy megünnepelje egy éves önmegtartóztatását. Megpróbálta a legkorszerűbb leszoktató segédleteket, a gyomrába alkoholtaszító tablettát ültettek, leszokást segítő gyógyszereket szedett, és bár tisztában volt vele, hogy iszonyatos fájdalmakat fog átélni, ezekre is ráivott. Szenvedett az elvonási tünetektől, napokig reszketett, remegett a keze, izzadt és a szívverése is heves lett. „Ha alkoholista vagy, az ital jelenti az egész életed. Semmi más sem számít. Mielőtt bementem volna a kórházba, vagy ittam, vagy éppen az iváson gondolkodtam. De nem hittem el, hogy ez nagy probléma, mert egészen normális életet éltem, és jól is kerestem." 2000 márciusában súlyos májkárosodást diagnosztizáltak nála, 2002-ben májátültetéssel mentették meg az életét, azonban az ivást nem tudta abbahagyni és tönkrement szervezete a 2005. novemberi tüdőgyulladását már nem bírta ki. ## Halála Best műtétje után egyre romló egészségi állapota ellenére is tovább ivott, azonban 2005. október 3-án elismerte, hogy kezelésre szorul, ezért már súlyosan leromlott egészségi állapotban a londoni Cromwell kórházba szállították. Szenvedett a veséjét ért fertőzés miatt kapott immunerősítők mellékhatásaitól, folyamatosan gyógyszerezték, hogy alkalmas legyen egy újabb májátültetésre. Október 27-én újságírók már azt írták, elbúcsúzott a családjától, valamint Bobby Charlton és Denis Law, a legendás manchesteri trió másik két tagja is meglátogatta. November 20-án, néhány nappal a halála előtt, kérésére az egyik angol újságban, a News of the Worldben megmutatták a sárgaságtól megkínzott haldokló fényképét „Ne halj meg úgy, mint én" címmel, ezzel próbálva hatni az alkoholizmusba sodródó fiatalokra. 2005. november 25-én a kezelések abbahagyása után tüdőfertőzés és többszervi elégtelenség miatt 59 éves korában meghalt. ### Temetése 2005\. december 3-án délelőtt tíz órakor a Cregagh Roadról, a családi házból indult utolsó útjára a Belfastban található Roselawn temetőbe. A Best család utcájának végében kifeszítettek egy drapériát a következő felirattal: „Maradona good, Pelé better, George Best". Koporsóját régi klubtársak és a családtagok vitték és tízezrek kísérték (a rendőrségi jelentés szerint és körüli tömeg volt jelen) az öt kilométerre lévő északír parlament elé. A gyászszertartáson megjelent az akkori miniszterelnök Billy Bingham, egykori csapattársai közül pedig többek közt Derek Dougan, Peter McParland, Harry Gregg, Gerry Armstrong és Denis Law. Délelőtt 11 órakor kezdődő temetését a BBC One és sok más tévétársaság élőben közvetítette. George Best földi maradványait később elhamvasztották, majd édesanyja mellé temették egy privát családi szertartás keretében. ## Emlékezete Halála után a belfasti városi repülőteret a család jelenlétében, ünnepélyes keretek között a tiszteletére átnevezték, így az Best 60. születésnapja, 2006. május 22. óta az ő nevét viseli. Egy közvélemény kutatás szerint az emberek 52%-a támogatta a megemlékezés ilyen módját. Peter Robinson, aki a Demokratikus Unionista Párt színeiben a város ezen részén képviselőként dolgozott amondó volt, hogy inkább a nemzeti stadion vegye fel az északír legenda nevét. „A lába olyan technikás volt és érzékeny, mint egy zsebtolvaj keze, ahogy a legnagyobb nyomás alatt is irányította és birtokolta a labdát, az döbbenetes volt. A technikai tudása és gyorsasága zavarba ejtő volt ... és az egyensúly érzéke, akár Isaac Newton és az alma ".- Hugh McIlvanney sportújságíró. 2006 júniusa óta a George Best Alapítvány támogatja a fiatalokat az egészséges és sportközpontú élet elkezdésében, valamint segítséget nyújt a drog- és alkoholfüggőségben szenvedőknek. Halálának első évfordulóján az Ulster Bank egymillió darab ötfontos bankjegyet adott ki a képmásával. 2006 decemberében gyűjtést kezdtek szervezni hazájában, hogy életnagyságú bronzszobrot emelhessenek a tiszteletére. A szobor végül elkészült, a belfasti városházán állították fel. Több későbbi, a világ labdarúgásának legnagyobbjai közé tartozó futballista, így Pelé, Johan Cruijff, Diego Maradona és Éric Cantona is a valaha volt legnagyobb labdarúgónak nevezte. „George játéka inspirált fiatal koromban. Játéka színes és izgalmas volt, képes volt magával ragadni a csapattársakat. Azt gondolom nagyon hasonlítottunk egymásra, képesek voltunk varázsolni a pályán." - Diego Maradona „Szeretném ha George helyet szorítana nekem ott fent a csapatában." - Éric Cantona „A Manchester Unitednél Éric Cantona példáján tanultuk meg, hogy egyeseket máshogy kell kezelni, engedményeket kell tenni nekik. Lehet, hogy ha nem ellenségesen közeledtünk volna George-hoz – miként például én tettem –, és inkább segítettünk volna egyengetni az útját, ma más lenne a helyzet. Ki tudja?" - Bobby Charlton „1964 és 1969 között George volt a legkitűnőbb játékos az országban. Pokolian fájdalmas ezt kimondani, de a legjobb énjét nem is láthattuk." - Denis Law 2006 novemberében jelentették be a Manchester United vezetői, hogy szobrot emelnek a Charlton, Best, Law trió emléke előtt tisztelegve az Old Trafford bejárata előtt. 2010-ben Best relikviáit, emlékérmeit, köztük az 1968-as bajnoki címért kapott aranyérmet és az Év játékosa díjat elárverezték. 2020 decemberében egy árverésen tizenháromezer fontért (ötmillió forint) kelt el az első válogatott mérkőzésén viselt meze. ## Statisztika ## Sikerei, díja Manchester United: - FA Youth Cup: 1964 - Angol bajnok: 1964-65, 1966-67 - Charity Shield-győztes: 1965, 1967 - Bajnokcsapatok Európa-kupája-győztes: 1968 Egyéni: - Aranylabda: 1968 - Angol bajnokság gólkirálya: 1967-1968 - Az év angol labdarúgója (PFA): 1967-68 - FIFA 100 - A 20. század legjobb labdarúgója választás 8. hely - A brit labdarúgók halhatatlanjainak tagja (Hall of Fame): 2002 - Golden Foot: 2005 ## George Best: The Movie 2000-ben Best, 2015-ben pedig George Best:The Movie'' címmel készítettek filmet az életéről. Előbbi alkotás inkább játékos pályafutására, míg az újabb, John-Paul Davidson által rendezett film Best pályán kívüli életét mutatja be. A film bemutatóját 2016-ra, Londonba tervezték, végül 2017. február 27-én mutatták be.
661,353	Ragusa	26,532,588	null	[ "A Val di Noto barokk városai", "Az év szócikke 2010 verseny jelöltjei", "Kiemelt cikkek", "Ragusa megye települései" ]	Ragusa (szicíliai nyelven Raùsa) város (közigazgatásilag comune) Olaszországban, Szicília déli részén. Az azonos nevű megye székhelye. A város az Iblai-hegység déli részén fekszik, szurdokvölgyek által tagolt dombvidéken. Az antik Hübla Héraia helyén kialakult várost 1693-ban egy súlyos földrengés elpusztította. Az újjáépítés során két nagyobb városrész alakult ki: Ragusa Ibla (az antik város helyén) valamint ettől nyugatra Ragusa Superiore. Politikai és vallási különbözőségek miatt a két városrész 1926-ig önálló volt. Elsősorban az újjáépített Ibla arculatára jellemző az egységes barokk stílus, aminek köszönhetően a Val di Noto többi barokk városával együtt 2002 óta az UNESCO Világörökségének része. ## Fekvése Ragusa dombos vidéken fekszik, az Iblai-hegység déli részén. A dombokat és fennsíkokat szurdokvölgyek tagolják. A régi város két negyede, Ragusa Ibla és Ragusa Superiore, két meredek szurdokvölgy közé ékelődő dombokra épült. Ezeket északról a San Leonardo-völgy (Cava San Leonardo) határolja, délről pedig a Santa Domenica-völgy (Cava Santa Domenica). A két városrészt egy dombnyereg választja el egymástól. Az óvárost, Ragusa Iblát, keletről a San Cono domb határolja, amelytől az Irminio folyó völgye választja el. Ez természetes akadálynak bizonyult a város terjeszkedésekor. Ragusától északkeletre található a Santa Rosalia-tó, amelyet az Irminio felduzzasztásával alakítottak ki 1976 és 1983 között. Ragusa Ibla tengerszint feletti magassága 385 és 440 méter között változik. Az óvárostól keletre fekszik Ragusa Superiore, azaz Felső-Ragusa, a Patro és Cucinello dombokon. Az 1693 után felépült városrész napjainkban nyugat felé nyúlik a Corrado, Pendente és Selvagio dombokra. Ragusa Superiore felszíne laposabb, magassága 502 és 608 méter között változik. A Santa Domenica-völgyön átívelő hidak megépítésével a város déli dombokra is kiterjedt (Ragusa Sud). Ragusa legmagasabb pontja a Monte Arcibessi (906 m). Ragusa területe délnyugati irányban a Földközi-tenger partjáig tart. Marina di Ragusa, üdülőhely és kikötő közigazgatásilag a városhoz tartozik és tőle 20 kilométerre fekszik a tengerparton. A tengerparton a község területébe ékelődik Santa Croce Camerina község területe. ### Geológiája Ragusa területének kialakulása az Iblai-plató kialakulásához köthető, amely Málta szigeteivel együtt a miocén során emelkedett ki. A ragusai vidék mai arculata a pliocénben lezajlott mélytengeri vulkanizmus által segített orogén mozgásoknak köszönhetően alakult ki. A pliocén tenger transzgressziója során a vidék nagy része víz alá került, ekkor rakódtak le a vastag karbonátos üledékes rétegek. Tengeri regresszió során a pleisztocénben ezek a rétegek a felszínre kerültek. Az egységes karbonátos fennsík felszínébe a gyorsfolyású vizek mély szurdokvölgyeket vágtak, valamint számos karsztformát hoztak létre. Ennek az eróziós tevékenységnek köszönhetően nyerte el a vidék mai arculatát. Szicília keleti partjain a középső triászban kezdődött el az időszakos vulkanizmus, aminek eredményeként sok máfikus (kevés szilíciumot tartalmazó) láva és tefra ömlött, illetve hullott a felszínre. A legtöbb kitörés mélytengeri volt. Termékeiket a pliocén és pleisztocén kori lemeztektonikai mozgások következtében kiemelkedett Iblai-plató vidékén találták meg. Az erupciók központja a miocéntől a pleisztocénig észak felé vándorolt. Ebben a periódusban a vulkáni tevékenységek rövidek voltak (néhány évtől néhány száz évig), így nagyobb vulkáni kúpok sem alakultak ki. Az Iblai-plató vulkáni rétegeit ma pleisztocén korú üledékek borítják. A szubdukciós árok feltöltődésével alakult ki a Cataniai-síkság. ## Éghajlata A városnak tipikus mediterrán éghajlata van: enyhe telekkel és forró nyarakkal. A legtöbb csapadék a téli hónapokban hullik. A Köppen-féle éghajlatosztályozási rendszer szerint a C és D osztályokba sorolható, míg a városhoz tartozó tengerparti Marina di Ragusa az A osztályba. ## Történelme ### A város alapítása előtt Ragusa vidékének történelme évvel ezelőttig nyúlik vissza. A Fontana Nuova városrészben feltárt barlangban pattintott kőből készült kezdetleges eszközöket találtak, amelyek egyértelműen emberi tevékenységre utalnak. A város területén számos neolitikumi régészeti leletet találtak, valamint feltárták egy ősi település nyomait is, amelyet valószínűleg a szikánok laktak. Az úgynevezett castelluciói kultúra egyik jellemzője az intenzív bányászat volt, ennek nyomait a mai város területén is megtalálták. I. e. 1000 környékén a vidéket a sokkal fejlettebb szikulok hódították meg. ### Görögök I. e. 736-ban görög telepesek érkeztek Szicíliába, akik számos szikul várost gyarmatosítottak, de új városokat is alapítottak. A legendák szerint egy Hüblon nevű szikul alapította a mai Ragusa ősét, egy másik legenda szerint a várost a titokzatos szikul istennőről, Dea Hübláról nevezték el. A szikulok számos görög szokást átvettek, így a város nevét is Hübla Héraiara változtatták Héra istennő tiszteletére. A várost a görögök többször is megostromolták, de sikertelenül. Az i. e. 491-es ostromban életét veszítette Hippokratész, Gela türannosza is. I. e. 450-ben Phalarisz, Akragasz türannosza többször is fenyegette a város lakosságát, de a szikuloknak Kamarina segítségével sikerült visszaverniük a támadó seregeket. Ezen győzelmek után a város megkapta az „audax” jelzőt: Hübla Audax (jelentése a bátor Hübla). A város az i. e. 3 századig őrizte meg önállóságát. Testvérvárosa, Kamarina azonban áldozatul esett a sorozatos görög támadásoknak és fosztogatásoknak. Lakosai Hüblába menekültek. ### Rómaiak I. e. 409–406 között a karthágóiak pusztítottak Szicília területén, egy évszázaddal később pedig a rómaiak érkeztek a szigetre. I. e. 264-ben a rómaiak a mamertinusok segítségével legyőzték a szürakúzaiakat, a karthágóiakat és elfoglalták Akrágaszt. A rómaiak megostromolták Kamarínát is. A várost kifosztották, a lakosság egy részét rabszolgaként elvitték. A megmaradt lakosság egy része ismét Hüblába menekült, a másik része megalapította Kaukanát (i. e. 255). Hübla Héraia lakossága harc nélkül megadta magát a rómaiaknak. Cicero feljegyzéseiből ismert, hogy Hübla és Mótuka tizedet (decima) fizetett a rómaiaknak a megtermelt mezőgazdasági javak után. Vespasianus császár uralkodása idején adófizető várossá nyilvánították Hüblát, Traianus császár idején pedig évente egy meghatározott összeget kellett Rómának fizetnie. A város ekkor Heresium néven volt ismert. A hagyományok szerint a kereszténységet Pál és Lukács apostolok hozták be a szigetre, akik a mai San Pieri település (az egykori Kamarína területe) partjainál álltak meg Máltáról Rómába vezető útjuk során. Noha a kereszténység gyorsan terjedt Szicíliában, Ragusában az első keresztény templomot csak 576-ban alapították meg. ### Bizánci és arab fennhatóság A Római Birodalom felosztása után, 395-ben Szicília a Nyugatrómai Birodalom fennhatósága alá került. A védtelenül maradt városokat az észak és dél felől érkező barbárok (a gótok, a vandálok, később a vizigótok) foglalták el. A bizánciak 535-ben léptek fel a barbárok ellen: Flavius Belisarius meghódította a szigetet, az általuk Rogosznak nevezett várost is megerősítették. Az új név valószínűleg az ősi szikeloi rak szóból ered, amely vöröset jelent. A név utal a város körüli magas vastartalmú, vöröses színű, agyagos talajra. Az új nevén először 538-ban említik. Az arabok betörései Szicília szigetére 827-ben kezdődtek. A nagyobb városok egymás után estek el. Ragusát először 844-ben ostromolták meg. A legendák szerint az ostromgyűrű alá vont és kiéheztetett ragusai lakosok anyatejből készítettek sajtot és ezt dobták le az arab ostromlóknak bizonyítékként, hogy még bőven van táplálékuk. Ezt látva, az arabok feloldották az ostromot és elvonultak a város falai alól. A 848-as ostromot a ragusaiaknak már nem sikerült kivédeniük, így a város arab fennhatóság alá került. 866-ban a Genovai Köztársaság és a Bizánci Birodalom seregeket küldött a sziget felszabadítására. Ragusa lakosai is fellázadtak az arabok ellen, akik viszont győzedelmeskedtek és kegyetlenül megtorolták a lázadást. Egy rövid időre, 868–878 között sikerült azonban az arabokat kiűzni a városból. Az arabok fennhatósága alatt a város gazdasági élete fellendült, és ebben nagy jelentősége volt a meghonosított gyapotnak, amelyet itt termesztettek és itt is dolgoztak fel. Az araboktól származik az öntözéses mezőgazdaság bevezetése is. ### A normann Szicília A városból 1061-ben sikerült véglegesen kiűzni az arabokat egy nagy lázadás után. A ragusaiakat I. Roger (olaszul Ruggero) normann csapatai segítették. Harminc évvel később a normannok az egész szigetet ellenőrzésük alá vonták. I. Roger halála után fia, Gotfrid (olaszul Gofreddo) lett Ragusa grófja, aki egy helyi, Donna Rogasia nevű nemes hölgyet vett feleségül, és e kötődésének köszönhetően a város számos privilégiummal rendelkezett. Gotfrid átépíttette a város erődjét, és királyi palotákhoz méltóan díszítette. A Ragusai Grófságot VI. Henrik német-római császár számolta fel, aki megdöntötte a normannok uralmát a szigeten. 1093-ban cosenzai menekültek telepedtek le a városfalakon kívül, jelentősen hozzájárulva a népesség növekedéséhez. A város neve akkoriban változott Ragus alakról Ragusára. ### A Modicai Grófság részeként Miután 1194-ben VI. Henrik német-római császár meghódította a normann Szicíliai Királyságot, a Ragusai Grófságot királyi birtoknak nyilvánították, a grófok viszont megtarthatták címüket. I. Frigyes uralkodása idején Ragusa visszakapta a normann időkben szerzett kiváltságait, így saját választásokat szervezhetett, saját címere volt. A Stauf-ház uralmát I. Anjou Károly döntötte meg, aki francia fennhatóság alá vonta a királyságot. Az uralmuk ellen 1282-ben az egész szigetet felölelő lázadás tört ki, a szicíliai vecsernye. Ebben Ragusa lakossága is kivette a részét. 1282. április 5-én a város lakossága Giovanni Prefoglio vezetésével megostromolta a francia helyőrséget, és az összes ott állomásozó katonát meggyilkolta. A szicíliaiak hivatalosan behívták uralkodójuknak Manfréd lányát, Konstanciát és férjét, III. Péter aragóniai királyt, a Stauf-ház törvényes leszármazottjait. A hatalmas aragón sereg és flotta hamarosan megszállta a szigetet és elűzte a franciákat. 1287-ben az utolsó ragusai gróf, Federico Prefoglio fiúörökös nélkül halt meg, a grófi cím pedig húgára szállt, aki 1296-ban férjhez ment Manfredo Chiaramontéhoz, a szomszédos Modicai Grófság urához. Ekkor a két grófságot egyesítették Modicai Grófság néven. A grófi rezidencia ugyan Ragusában maradt, viszont a grófság adminisztrációját Modicából intézték. A Chiaramonte család Franciaországból származott, s még a normannok idején érkeztek Szicíliába és számos lovagi feladatot láttak el a II. Frigyes udvarában. A grófok 1390-ben lázadást szítottak I. Mária királynő ellen, akit a montblanci hercegnek ígértek feleségül, és nem a ragusai grófnak. A felkelést Bernardo Cabrera seregei verték le 1392-ben. Az utolsó Chiaramonte grófot, Andreát, Palermóban lefejezték. A Chiaramonték helyét a Modicai Grófságban a Cabrerák foglalták el, akik emellett számos más területet is megszereztek, így Pozzallo kikötőjét is, amelyik az egyik legjelentősebb volt Szicília déli részén. A Chiaramontékhoz hűséges ragusaiak azonban fellázadtak új hűbéruruk ellen, aki a város felé emelkedő kastélyban rendezte be rezidenciáját. Lázadásukat vérbe fojtották. A Cabrerák nagy befolyással rendelkeztek a királyi udvarban, ezért a kis királyi titulussal is emlegették őket. Az egykori grófság magába foglalta a mai Ragusa megye területét: Ragusát, Modicát, Sciclit, Ispicát, Pozzallót, Santa Crocét, Comisót, Biscarit, Chiaramontét, Giarratanát és Monterossót. Bernardo Cabrera I. Márton hűséges vazallusaként állt a grófság élén, és uralkodása végére már a ragusaiak is megkedvelték új urukat; erről tesz tanúbizonyságot az emlékére emelt hatalmas síremlék is a San Giorgio-katedrálisban. Fia, Giovanni Cabrera azonban nem bizonyult rátermett uralkodónak, a város lakói 1447-ben fellázadtak ellene, és felégették a kastélyt, benne az antik és középkori város összes dokumentumával. A gróf Modicába menekült, de a lázadó város lakossága arra kényszerítette, hogy scudót fizessen, valamint bocsánatot kérjen az uralkodása alatt elkövetett atrocitásokért. Miután fizetett, Giovanni Cabrerát a király 1457. február 25-én ismét megerősítette grófi méltóságában. A gróf intézkedései közé tartozott a hűbéri birtokok felosztása a haszonélvezők között, akik ágyúkkal vagy pénzzel támogatták. Ezeket a kis birtokokat emfithévineknek hívták, és lényegében megszabott határidőre bérbe adott földek voltak. A következő évszázadokban az ezek után beszedett adók képezték a grófság fő bevételi forrását. A grófság utolsó ura (úrnője) Anna Cabrera volt, aki 1481-ben házasságot kötött Federico Enriquezzel, a spanyol király unokatestvérével. A pár 1486-ban Valladolidba költözött, ahol II. Ferdinánd király Federicót Kasztília admirálisává nevezte ki. Ezt követően a modicai grófok csak ritkán látogattak el hűbérbirtokukra. II. Lajos modicai gróf 1564-ben két évre visszatért, visszaállítani az időközben szétzilált grófságon belüli tulajdonviszonyokat. A család következő tagja, aki visszatért Szicíliába, Giovanni Alfonzo Enriques volt, aki 1643-ban megszerezte a szicíliai alkirályi címet. Ez alkalommal ellátogatott Ragusába. Az esemény tiszteletére épült meg a Porta Walter díszkapu. Utódja, Gaspare, 1692-ben Giovanni Tomasónak juttatta tovább a grófságot, aki a spanyol örökösödési háborúban az osztrákok pártjára állt. Ezért V. Fülöp spanyol király halálra ítélte, vagyonát és birtokait elkobozta, a grófságot pedig királyi birtokká nyilvánította. A spanyol örökösödési háborút lezáró, 1713-as utrechti békében a Szicíliai Királyság II. Viktor Amadé savoyai herceg fennhatósága alá került, de V. Fülöpnek sikerült a Modicai Grófságot megtartani, mint saját hűbérbirtokot. 1718-ban a Szicíliai Királyságot V. Fülöp spanyol király csapatai elragadták a Savoyaiaktól, 1720-ban a grófságot felszámolták. 1729-ben azonban rövid időre, 1740-ig, visszakerült Pasquale Enriquez Cabrera birtokába. Ezt követően a spanyol Bourbon-ház uralkodói léptek trónra Nápolyban és Szicíliában, és a grófság már csak nevében élt tovább. A bécsi kongresszus után, 1816-ban névlegesen is megszűnt, ekkor számolták fel a feudalizmust az egyesített Két Szicília Királyságában. ### Az 1693-as földrengés A város történetek fordulópontja az 1693. január 11-én bekövetkezett földrengés volt. A Val di Notó-i földrengés Szicília történelmének egyik legpusztítóbb földmozgása volt, amely során Ragusa mellett számos más város romba dőlt. A Mercalli-skála szerinti 11-es fokozatú (a Richter-skála szerint 7,4 fokra becsült) földrengés 45 lakott települést döntött romba, összesen km2-es területen pusztított, és megközelítőleg életet követelt. A földrengés teljesen elpusztította Ragusát, a városban ötezren veszítették el életüket – szinte a lakosság fele. A földrengés után a lakosság hozzálátott a romok eltakarításához és a város újjáépítéséhez. Az építkezések koordinálására egy tanácsot állítottak fel. Az első probléma az új város helyszínét illetően merült fel, ugyanis a lakosság egyik része a régi város (Ibla) helyén akarta újjáépíteni Ragusát, míg a másik az Iblával szemben fekvő dombon (Ragusa Superiore). Egy harmadik frakció a várost az Iblától délre fekvő részen kívánta újjáépíteni. A harmadik változattól hamar elálltak, mivel a lankás vidék kevésbé bizonyult védhetőnek. A lakosság két pártra szakadt: a konzervatív értékeket vallók és a nemesség hozzálátott Ibla újjáépítéséhez, míg a másik frakció hozzálátott az új város kiépítéséhez. A történészek szerint valószínűleg nem csak a nemesség döntése, és nem is csak a hagyományokhoz való ragaszkodás okozta ezt a törést, hanem a századok óta fennálló, különböző családok közötti versengés a város vezetéséért. Mivel a grófok már nem Ragusában székeltek, több család is megpróbálta magához ragadni a város vezetését. A két részre szakadt lakosságot a templomaik, a San Giovanni és a San Giorgio után nevezték sangiovannariknak és sangiorgianiknak. Ez ugyanakkor bizonyítja a klérus befolyását is a város politikai és gazdasági életében. 1693-ban a grófság ügyintézője Don Antonio Romeo y Anderas meglátogatta Ragusát és beleegyezését adta az új város megépítéséhez. Az építkezés 1694. április 13-án kezdődött a San Giovanni-katedrális alapkövének letételével. Az építkezéseket Mario Leggio Schininà és Ignazio Garofalo vezették. Az új város 1702-re nagyjából állt, mintegy személynek biztosított lakhatási lehetőséget. A városképet Catania mintájára alakították ki, központi terekkel, széles sugárutakkal, négyzethálós alaprajzzal. Ibla, azaz a régi város újjáépítése sokkal lassabban haladt, csak 1738-ban döntöttek a San Giorgio-katedrális újjáépítése mellett. A templom mellett újjáépültek a régi nemesi paloták is. Utolsó lépésként a 19. század végén épült meg az egykori vár helyén a katonai körzet, a Distretto militare. ### A 19. század Ragusa gazdaságának alapját a mezőgazdaság képezte. A nagyon kevés, és rövid életű ipari kezdeményezés közül a legnagyobb a fonoda volt, amelyet Arezzo di Donnafugata gróf alapított a város környékén termesztett gyapot megmunkálására. 1861–1901 között Ragusa lakossága gyorsan növekedett, -ről -re emelkedett a lélekszám. Ehhez hozzájárult, hogy a Ponte Vecchio megépítésével sikerült könnyű megközelítési lehetőséget biztosítani a várostól délre fekvő fennsíkhoz, amelyen egy újabb városrész épült ki. A közigazgatási reformokból Ragusa vesztesen került ki, ugyanis a megye székhelye Modica lett, követve a hagyományt, mivel a Modicai Grófság idején is az volt az adminisztratív székhely. A vasút az 1880-as években érte el a várost, és ez szintén hozzájárult a lakosság számának növekedéséhez. Az 1800-as évek végén, Dél-Olaszország többi részéhez hasonlóan, Ragusát is súlyos gazdasági válság sújtotta, amit elsősorban az amerikai kontinensről beáramló olcsó élelmiszerek okoztak. Mivel Ragusában a mezőgazdaság volt a gazdasági húzóágazat, ez különösen nagy hatással volt rá. A válsághoz hozzájárultak a Franciaországgal folytatott kereskedelmi háborúk valamint a filoxéra-járvány, ami megtizedelte a szőlőültetvényeket. A gyors népességnövekedés és a gazdasági válság eredményeként egyre inkább mélyült a szegénység, ami nem egy esetben véres összetűzésekhez vezetett a lakosság és az állami hatalom képviselői között. Az 1900-as évek elején Amerikából származó tőkékkel sikerült újraéleszteni a szőlőtermesztést, majd az intenzív öntözés bevezetésével javítottak a mezőgazdaság feltételein. ### A 20. század Az első világháború idején ismét visszaesett a termelés, ami a háború befejeződése után szintén társadalmi villongásokhoz vezetett. Ezek a megnyilvánulások az Olaszországban kibontakozó fasizmus terjedését segítették elő. A 20. század elején Ragusában, a többi szicíliai várossal ellentétben, elvetették a szocialisták politikáját. 1921. január 29-én egy fasiszta csoportosulás megostromolta a vittoriai szocialisták székhelyét, meggyilkolva egy embert. Két nappal később Ragusában gyilkoltak meg négy embert. Ragusa lett az első szicíliai város, amely a fasisztákat támogatta, ennek emlékére emeltette Benito Mussolini a Torre Littoriát. 1926-ban egyesítették az addig különálló Ragusa Ibla és Ragusa Superiore községeket, az új várost pedig 1927-ben immár Ragusa néven megyeszékhellyé tették meg. A második világháborúban több bombatámadás érte a közeli comisói hadirepülőtér miatt. A szövetségesek 1943-ban foglalták el a várost. 1945 januárjában lázadás tört ki Maria Occhiponti vezetésével. A város asszonyai a fiaik behívása ellen tiltakoztak, hozzájuk csatlakoztak a mezőgazdászok is, akik azt követelték, hogy a népnek juttassanak az elkobzott gabonából. A lázadást hamar elfojtották. A második világháború után az ipar is fejlődésnek indult, az első nagy létesítmény a cementgyár volt, amely a környéken bányászott mészkövet dolgozta fel. 1953-ban kőolajat találtak a vidéken, és ezáltal Ragusa az olasz gazdasági élet figyelmének központjába került. A nagy iparosítás azonban elmaradt, helyette kis- és középvállalkozások jöttek létre, amelyek elsősorban az intenzív (üvegházas) mezőgazdaságra összpontosítottak. ## Népessége A város lakossága 2008. január 1-jén 72 511 fő volt, ebből 35 023 férfi és 37 488 nő. A lakosság kor szerinti megoszlása: - 0–14 év között: fő (ebből férfi, nő), - 15–64 év között: fő (ebből férfi, nő), - 65 év felett: fő (ebből férfi, nő). A népesség számának alakulása: Ragusában és a megyében él a legtöbb bevándorló, a teljes lakossághoz viszonyítva, számszerűleg fő. Ebből fő él Ragusa városában. A legtöbben a következő országokból érkeztek ### A szicíliai nyelv Ragusában a szicíliai nyelvet beszélik. Az indoeurópai nyelvcsalád itáliai ágába tartozó újlatin nyelv, legközelebbi rokonai a nápolyi és az olasz nyelv. A szicíliait és dialektusait együttesen italiano meridionale-estremo csoportnak hívják. Ezeket a nyelvváltozatokat Szicílián és a körülötte lévő szigeteken, illetve a szárazföldön Dél- és Közép-Calabriában, Puglia néhány részén, Salentóban és Campaniában beszélik. A nyelvészek szerint a szicíliai eléggé különbözik az olasztól ahhoz, hogy önálló nyelvnek nevezzék. A nyelvet napjainkig rendszeresen, a mindennapi életben használja a szicíliai őslakosok túlnyomó többsége. ## Közigazgatás Az 1693-as nagy földrengés előtt a város három negyedre volt osztva: San Rocco, Santa Maria és San Paolo. Az újjáépítési munkálatok során két nagy, önálló városnegyed alakult ki, mégpedig Ragusa Inferiore és Ragusa Superiore. A két negyed a lakosságon belüli ellentétek miatt 1926-ig külön községet alkotott. Az egykori Ragusa Inferiore a mai Ibla területét foglalta magába, míg Ragusa Superiore az 1693 után épült új várost. A város ma hat kerületből áll, és ezek a lakosság számától függően delegálnak jelölteket a városi tanácsba. ## Városkép ### A barokk város Ragusa városának két része különíthető el: az ókori város helyén épült Ragusa Ibla (vagy ahogyan korábban nevezték Ragusa Inferiore, azaz Alsó-Ragusa) valamint az ettől nyugatra, az 1693-as földrengés után kiépült Ragusa Superiore, azaz Felső-Ragusa. - Ragusa Ibla az egykori Hübla Héraia helyén épült fel egy kelet-nyugat irányban lejtő meredek domb tetejére. Labirintus-szerű, keskeny, kanyargó utcákból áll, központja a San Giorgio-templom előtti tér a Piazza del Duomo. Ibla magasabb, keleti részét az egykori vár helyén kiépített Giardino Ibleo (Iblai-kert) park foglalja el, amelynek közepén a világháborúk áldozatainak emlékműve áll. A két városrész közötti nyeregből, a Piazza della Republicától induló Via del Mercato visz fel Iblába. A legszebb barokk épületek a Via di Stefano - Piazza del Duomo - Corso XXV Aprile mentén sorakoznak. - Ragusa Superiore az 1693 után kialakult városrész, a nyereg felől a kanyargós Corso Mazzinin keresztül közelíthető meg. Egy fennsík jellegű dombra épült, területe sokkal laposabb, ami részben befolyásolta a négyzethálós utcaszerkezetet. Központjában áll a San Giovanni Battista-katedrális. Ez a negyed rengeteget veszített erős barokk jellegéből a 20. századi átépítések során, amikor is a műemlékvédelem helyett inkább az egyéni érdekeket tartották szem előtt. Ragusa Superiorét kelet-nyugat irányban átszeli a Corso Italia, amely egyben a város bevásárlóutcája is. Mivel tudatos városépítésről volt szó, ezért a barokk, a kor domináló építészeti irányzata, teljes mértékben rányomta bélyegét az épületek és közterek jellegére. Az 1693-as földrengést megelőzően Szicíliában csak kevés barokk építményt emeltek, ezek többsége pedig értelemszerűen vallási épület volt, hiszen a barokk Rómából indult. A szigeten kialakult stílusirányzat azonban nem követte a római barokk építészek hagyományait, hanem ötvözte azokat a helyi stíluselemekkel. A földrengés után számos Rómában tanult építésznek megadatott, hogy bizonyítsa képességeit, s ez bizonyos versengést szült, amelynek eredménye egy sokkal kifinomultabb művészi jegyekkel bíró stílus lett. A szicíliai barokk számos sajátos stílusjegyet visel magán. Ilyenek például az erkélyeket tartó vagy párkányzatot díszítő groteszk maszkok és puttók. Az erkélyeket és az ablakokat rendszerint finoman megmunkált vaskorlátok és vasrácsok díszítik. Számos nemesi épület esetében a lépcsőházak kikerültek az udvarokra a bejáratok mögötti gangból. Tipikus jellemző a szicíliai barokk épületeken a konkáv, konvex vagy enyhén megdöntött főhomlokzat, valamint az erre ráépített harangtorony. A belső kialakításban előszeretettel használtak színes márványlapokat intarziák alkotására. A templomhajók között pedig, a római barokktól eltérően, nem egy oszlopcsoport, hanem mindössze egy oszlop tartotta a boltíveket. Ez a korábbi szicíliai normann építészet egyik hatása. Ragusa városát 2002-ben a Val di Noto más városaival együtt felvették az UNESCO Világörökség listájára, köszönhetően egységes, barokk városképének, amely az 1693-as földrengés után alakult ki, és amelynek legkiemelkedőbb építménye a San Giorgio-katedrális. Az építkezésekhez helyi mészkövet és lávakövet használtak a mesteremberek, akik Sebastiano Serlio, Andrea Palladio és Domenico Fontana építészeti tanulmányaiból inspirálódva tervezték újra a várost. A legnevesebb építész a siracusai születésű Rosario Gagliardi volt. A legszebb épületek, a San Giovanni Battista-katedrálist, valamint néhány 18. századi nemesi palotát kivéve a régi városrészben, Ragusa Iblában találhatók. A földrengés előtti városból kevés építmény maradt fenn: egy rövid falrészlet, egy Stauf-kori portál, valamint a San Francesco all’Immacolata-templom harangtornya, a San Giorgio-templom portálja, a Porta Walter (az egykori bizánci erőd része) és más emlékek. A templomokban is számos földrengés előtti síremléket és szobrot őriznek. Az UNESCO tizennyolc műemléképületet helyezett védelem alá: - San Giovanni Battista-katedrális - San Giorgio-dóm - Santa Maria dei Miracoli-templom - San Giuseppe-templom - Santissime Anime del Purgatorio-templom - San Filippo Neri-templom - Santa Maria dell’Idria-templom - San Francesco all’Immacolata templom és kolostor - Santa Maria del Gesù templom és kolostor - Santa Maria delle Scale-templom - Palazzo Zacco - Palazzo Sortino Trono - Palazzo Cosentini - Palazzo Battaglia - Palazzo Bertini - Palazzo La Rocca - Püspöki palota - Kancellária palota További látnivalók Ragusában, amelyek részben más stílusok jegyében születettek, de szervesen illeszkednek a városképbe: - Portale di San Giorgio – a katalán-gótikus stílusban, a 12. században megépült, majd az 1693-as földrengés során elpusztult San Giorgio-katedrális egyetlen fennmaradt részlete. - San Vincenzo Ferreri-templom – a 15. század elején épült. Az 1693-as földrengés nem okozott benne különlegesebb károkat, de később újjáépítették. Érdekességei a többszínű kőlapokkal burkolt harangtornya valamint a főhajót díszítő és a középkori Ragusát ábrázoló festménysorozat. - Palazzo Schininà di Sant’Elia – a 18. század végén épült rokokó stílusban Mario Leggio Schininà báró, Ragusa első polgármestere számára. - Circolo di conversazione avagy a Társalgási kör neoklasszicista épületét 1850-ben építették. Eredetileg kávéház működött benne, a Caffè dei cavalieri. Az egyszintes épület arányos homlokzata egy gazdagon díszített szalont rejt, amelyet Tino Del Campo ragusai művész festett ki a 19. század végén. Az épületben korabeli bútorok láthatók: díványok és kávézóasztalok, valamint a termet beragyogó kandeláber. - Porta Walter vagy Porta Vattiri az egykori városfal egyetlen fennmaradt kapuja. A 17. században épült Giovanni Alfonso Enriquez de Cabrera szicíliai alkirály látogatása alkalmával. Az öt méter magas és három méter széles kapu egy diadalívhez hasonlít. Az egykori díszítőelemeinek nagy része az idők során elpusztult. A kapu a Santa Domenica völgyre, a modicai útra nyílt. ### A déli városrészek A két negyedet délen a Santa Domenica mély szurdokvölgy határolja, amelyen hidak ívelnek át, így biztosítva az összeköttetést a déli városrészekkel (Ragusa Sud), amelyek a 19–20. században alakultak ki. A déli városrész központja a Piazza del Popolo, ahol a vasútállomás és a buszpályaudvar is található. A természeti adottságok miatt Ragusa nyugat és dél felé terjeszkedett, a szomszédos dombokra. A déli városrészeket három híd köti össze Ragusa Superioréval: - Ponte Vecchio – 1843-ban épült a római vízvezetékekre hasonló stílusban. Nevezik még Ponte dei Cappucini-nek (Kapucinusok hídja) is, mivel építését először egy kapucinus szerzetes, Gianbattista Occhipinti Scopetta javasolta. - Ponte Nuovo – 1937-ben adták el. - Ponte Papa Giovanni XXIII – 1964-ben adták át. ### Régészeti emlékek Az elmúlt évtizedekben számos régészeti kutatást végeztek, amelynek során feltárták – többek között – a Fontana Nuova városrészben a neolitikumi barlangokat, amelyekben emberi tevékenységre utaló leleteket találtak. A régészeti leleteket a ragusai múzeumban őrzik. - Kamarína romjai – Hübla Héraia egykori testvérvárosának romjai a mai Santa Croce Camerana frazione mellett láthatók. Az egykori városból falrészletek maradtak fenn, Pallasz Athéné egykori templomának romjai, valamint az úgynevezett Oltáros-ház, ami nevét a benne talált házioltár után kapta. Ezen kívül láthatók még az egykori Kamarína egyéb épületeinek, mint például az agorának az alapjai is. Nem messze Kamarínától láthatók az egykori Kaukana romjai. - Hübla Héraia romjai – Az antik város romjait a Ragusa Ibla területén végzett ásatások során tárták fel. Noha az egykori épületek eltűntek a későbbi korok építkezései során, a számos feltárt eszközt és tárgyat a régészeti múzeumban állították ki. - Grotta delle Trebacche – Római és bizánci nekropolisz a város közelében. - Castiglione di Ragusa – Ókori szikul-görög település romjai Ragusától nyugatra. Az ásatások során utcarészletek, erődítmények valamint egy görög nekropolisz került napvilágra. A legjelentősebb lelet, az úgynevezett castiglionei harcos egy mészkőbe vésett lovagló harcos alakja, ami az ókorból származik. ### Természeti látnivalók Ragusa területén számos park és védett terület található. - Giardino Ibleo – 1858-ban alakították az egykori vár területén. Ma itt található a két világháborúban elesett lakosok emlékműve, valamint egy ásatási terület az ókori Hübla Héraia romjaival. - Irminio macchia-erdeje természetvédelmi terület – az Irminio folyó völgye, amelyet 1985-ben nyilvánítottak védett területté, az itt található nagy kiterjedésű mediterrán macchia miatt. - Cava Randello természetvédelmi terület – Vittoria és Ragusa városok között húzódó természetvédelmi terület. - Calaforno erdő - Ragusa és Monterosso Almo területén fekvő kiterjedt erdőség. ### Marina di Ragusa Marina di Ragusa egy tengerparti üdülőhely Ragusától 20 kilométterre délre, a Földközi-tenger partján. Közigazgatásilag Ragusa része. Lakossága közel fő, nyáron viszont jóval többen választják ideiglenes lakhelyül. Délkelet-Szicília legnagyobb tengerparti üdülőhelye, 2009 óta pedig kikötő is. ### Donnafugata A Donnafugata-vár (Castello Donnafugata) Ragusától 15 km-re délnyugatra található. Neve ellenére nem vár, hanem egy 19. századi nemesi palota. A legendák szerint a kastélyban raboskodott Navarrai Blanka királyné Bernardo Cabrera gróf foglyaként, aki Blanka férjének, I. Márton szicíliai királynak a halála után szerette volna magának megszerezni a trónt. Az építmény neve is tükrözi ezt a legendát, ugyanis a donna jelentése nő, a fugata pedig menekülőt jelent. Valójában a jelenlegi építmény a 19. század második felében épült egy korábbi, 14. századi épület helyén, amelyet Modica grófjainak parancsára építettek. A 15. században Bernardo Cabrera rezidenciája is lehetett. 1648-ban az Arezzo-La Luca család birtokába került, akik vadászlaknak használták. Többször is gazdát cserélt, az évszázadok során többször is átépítették. 1982 óta a város tulajdona. A „várat” restaurálták, látogathatók a 19. századi lakosztályok, valamint a nyolc hektáros, angol hagyományok szerint kialakított parkja. ## Kultúra ### Oktatás Ragusában 1993 óta működik a Cataniai Tudományegyetem (Università degli Studi di Catania) kihelyezett tagozata. 1995 óta a városban egy egyetemi konzorcium is működik, amelyet a ragusai megyei tanács hozott létre, annak érdekében, hogy a városnak saját egyeteme jöjjön létre. Jelenleg idegen nyelvi és irodalmi, agrártudományi, államigazgatási és jogi karokkal működik. Az orvostudományi és sebészeti kar 2009-ben megszűnt. Ragusában három főiskola működik még: - Accademia di Belle Arti Mediterranea (Mediterranea Szépművészeti Akadémia) – művészeti főiskola, - Istituto di scienze e tecnica della produzione di animali (Állattenyésztési Intézet) – agrártudományi főiskola, - Università popolare di Ragusa (Ragusai Népfőiskola). ### Múzeumok A Ragusa területén feltárt régészeti leletek többsége Siracusában látható. A helyi régészeti múzeumot az 1950-es évek végén alapították, napjainkban ez a város legjelentősebb kiállító tere. Ragusában a következő múzeumok működnek: - Iblai Régészeti Múzeum (Museo Archeologico Ibleo) – A Ragusában és környékén feltárt régészeti leletek bemutatása céljából hozták létre. A leghíresebbek a neolitikumi leleteket valamint a castelluciói kultúrát és az ókori görög emlékeket bemutató gyűjtemények. Itt helyeztek el számos Kamarínában feltárt leletet is. - Kamarínai Regionális Régészeti Múzeum (Museo Archeologico Regionale di Camarina) – Kamarínát i.e. 589-ben alapították szürakuszai görög telepesek, és az ókor során Hübla Héraia legfontosabb szövetségese volt. Az első évezred első felében elnéptelenedett város romjait a 19. század első felében tárták fel. Ma szabadtéri múzeum, az itt talált műtárgyakat a ragusai múzeumban őrzik. - Carmelo Cappello gyűjtemény (Civica Raccolta Carmello Capello) – A gyűjtemény a neves művész 15 szobrát és 20 grafikáját mutatja be, amelyeket a városnak adományozott. Carmello Capello tizenhét évesen távozott Rómába, majd onnan Milánóba, ahol világhírnévre tett szert. - Olaszország Afrikában Múzeum (Museo Civico L'Italia in Africa) – A múzeum Olaszország egykori afrikai gyarmatainak mindennapjaiba nyújt betekintést: Szomália, Etiópia, Líbia, Eritrea. - Egyházmegyei Múzeum (Museo Diocesano) – A San Giovanni Battista-katedrális értékes kegytárgyait mutatja be, valamint rövid áttekintést ad az egyházmegye történetéről. - Dóm-múzeum (Museo del Duomo) – A San Giorgio-dóm értékes kegytárgyait mutatja be, valamint annak történetét. - Aszfaltmúzeum (Museo Naturale e delle Miniere d'Asfalto di Tabuna e Castelluccio) - A vidéken található bitumenes kőzetek bányászatának történetét mutatja be. ### Tudományos intézmények Ragusában, a környék mezőgazdasági jelentőségére jellemző módon, az agrárkutatás dominál. A legfontosabb kutatóintézetek: - CORFILAC (Consorzio Ricerca Filiera Lattiero-Casearia): tejipari kutatóállomás - IZSS (Istituto Zooprofilattico Sperimentale della Sicilia A. Mirri): állattenyésztési regionális kutatóállomás - Feliciano Rossitto tanulmányi központ ### Színház A város egykori színháza (1977 óta moziként üzemelt), a Teatro Concordia, 2007 óta átépítés miatt zárva van. Az 500 férőhelyes ház felújítása után ismét színház működik majd az épületben. Ragusa leggazdagabb polgárainak adományaiból épült fel, 1844. augusztus 15-én nyitotta meg kapuit. A város 2007-ben vásárolta meg, és ugyanebben az esztendőben láttak hozzá restaurálásához. Ragusában még két kisebb színház működik, a Teatro Donnafugata és a Teatro Tenda. ### Hagyományok A hagyományok szerint az 1063. évi cerami csatában I. Roger, Szicília grófja isteni segítséggel győzte le az arabokat. A legenda szerint maga Szent György érkezett a normann csapatok megsegítésére. Ezen esemény tiszteletére építtette fel Roger fia, Gotfrid Ragusa katedrálisát, a San Giorgiót. Ragusa Superiore védőszentje azonban Keresztelő Szent János. Kultusza valószínűleg a 6. századra nyúlik vissza, de a tiszteletére épült első templomot Gotfrid uralkodása idején építették Ragusa falain kívül, a városban menedékre lelő cosenzaiak. Részben e megosztottság volt az 1693 utáni újjáépítési munkálatok sarkalatos pontja is. Noha 1926-ban egy településsé vált Ragusa Ibla és Ragusa Superiore, a két városrész a mai napig külön ünnepli a két szentet. Ragusa Iblában május utolsó hetében rendeznek nagy ünnepséget Szent György tiszteletére, Ragusa Superioréban pedig augusztus 29-én ünneplik Keresztelő Szent Jánost. Az utóbbi évtizedben azonban megpróbálták áthidalni ezeket a hagyománybeli különbségeket, így legújabban a felvonulásokat rendszerint a két templom közötti útvonalon tartják. A ragusai katedrális ereklyéje Szent János egyik foga. Ragusa Superiore társ-védőszentje a Csodás érmű Szent Mária, míg Ragusa Ibláé Szent Gaudenzia. ### Média A város heti hírlevelet is üzemeltet, amelyre a város honlapján lehet feliratkozni, és amely tájékoztatást nyújt Ragusa főbb híreiről. ## Konyhaművészet A ragusai konyha, akárcsak Szicília többi részének szakácsművészete, a szigetet uraló, különböző kultúrájú népek keveredésének eredményeként alakult ki. Mivel Ragusa és környéke nagyrészt mezőgazdasági jellegű vidék, az ételek az itt megtermelt zöldségekből és gyümölcsökből, valamint az itt tenyésztett háziállatokból készülnek. A ragusai konyha ízvilága változatos, a legédesebb ételektől a legfűszeresebbekig mindent magába foglal. Jellegzetes helyi étel az úgynevezett pastieri, ami tulajdonképpen bárány- vagy marhahússal töltött tészta sajttal és tojással elkészítve, borssal fűszerezve. A szomszédos vidékeken impanate ragusane néven ismerik (magyarul nagyjából ragusai zsemlemorzsaként lehetne nevezni). Ennek egy másik formája a scaccia, amikor hús helyett spenóttal, ricottával, brokkolival, paradicsommal, padlizsánnal vagy egyéb zöldséggel töltik. A húsfélék közül a sertés is nagyon népszerű. Általában kolbász és egyéb füstölt termékek formájában kapható. Gyakori a kocsonya is, ami azonban a szomszédos Chiaramontéra jellemző. A coniglio a partuisa csicseriborsós körettel készült sertéshús, a macco ennek babbal készült változata. A főételek között megtalálható még a ricottás vagy sertéshússal töltött ravioli. Ragusában készítik tehéntejből a caciocavallo nevű sajtféleséget. Ez jellegzetesen paralelepipedon alakú. Jellegzetes ragusai étel még a cuddura is, egy kevés vízzel és durumbúzából készült kenyér. A desszertek között nincsenek kimondottan Ragusára jellemző ételek. Ez annak tudható be, hogy a szomszédos Modicában a középkor során, sőt napjainkban is csokoládémanufaktúrák működtek, így az édességek nagy része innen származott. A borok közül a szomszédos településeken termelt Cerasuolo di Vittoria, Ambrato di Comiso, Albanello a legnépszerűbbek. ## Sport A városban számos sportegyesület működik: - ASD Ragusa – A labdarúgócsapat elődje, az Unione Sportiva Ragusa 1949-ben alakult. Rendszerint a negyedosztályban játszottak (Serie D), mindössze kétszer jutottak fel a C osztályba (1977, 2001). A csapat 2007-ben csődbe ment. Utódja az ASD Ragusa, amely jelenleg az olasz D osztályba való bejutásért küzd - Nova Virtus Ragusa – kosárlabda-csapat. Elődje az 1950-ben alapított Virtus Ragusa volt, amely általában az A2 osztályban játszott. A csapat 2001-ben visszaesett a B1 osztályba, majd 2005-ben csődöt jelentett. Utódja a Nova Virtus Ragusa, amelyik napjainkban a C1 osztályban játszik. - Oncoibla Padua Rugby – rögbicsapat. Az országos másodosztályban játszik. - Over Ragusa Rugby Clan – rögbicsapat - AS Dilettantistica Tamburello – tamburello-csapat. Az országos első osztályban játszanak. - Tambeach Kaukana – a tambeach-csapat szintén az országos első osztályban játszik. A város stadionja a 3200 férőhelyes Aldo Campo, amely 1972-ben épült. ## Gazdaság A gazdaság fejlettségét tekintve Ragusa illetve Ragusa megye az 51. a 110 olasz megye közül, messze elmaradva az országos átlagtól (64,8%). A városban a munkanélküliség a déli országrészhez viszonyítva alacsony, mindössze 9%. A megyében a foglalkoztatottság az előző öt évre vetített éves növekedése 2003-ban 3% volt, a hozzáadott érték növekedése 6%, míg a teljes országé 4%. Egész Olaszországhoz viszonyítva Ragusa megyében a legmagasabb a foglalkoztatottság a mezőgazdasági szektorban. ### Ipar Az ipar jelentős szerepet tölt be a város életében, az aktív lakosság 15%-ának biztosít munkahelyet. A környéken kitermelt aszfaltnak és kőolajnak köszönhetően fejlett vegyiparral rendelkezik, aminek fő képviselője az Eni Polimeri Europa. A kőolajat a Marina di Ragusához közeli Vega kőolajfúrótorony szolgáltatja, amelyik a legnagyobb a Földközi-tengeren, napi hordós termeléssel. A fúrótornyon számos baleset történt, melyek során a tengerbe került kőolaj került elérte Marina di Ragusa partjait is. Az olasz környezetvédő egyesületek rendszeresen tüntetnek a létesítmény bezárása érdekében. Az amerikai Panther Oil metán kitermelésével foglalkozik a város környékén feltárt gázmezőkön. Jelentős iparág továbbá a cementgyártás, amely a helyi mészkövet használja, illetve az aszfaltgyártás, ami a helyi bitumenes kőzeteket dolgozza alapanyagként. Szintén fejlett az élelmiszeripar, amelynek főbb termékei a konzervek és a tejtermékek. Ragusa ipari zónája az egyik legnagyobb Dél-Olaszországban. Az ipari termelés nagyobb részét mikro-, kis- és középvállalkozások adják, amelyek az élelmiszeriparban, építőanyagiparban, műanyaggyártásban érdekeltek. A mezőgazdaság számára szükséges műanyagtermékek 60%-át helyileg gyártják. Olaszország szintjén Ragusa a harmadik a díszkőkitermelésben, Verona és Carrara mögött. Márványt, gránitot és más köveket is fejtenek. Megyei szinten, Ragusa mellett, Modica és Pozzallo rendelkeznek jelentősebb iparral. ### Mezőgazdaság A mezőgazdaság továbbra is Ragusa, valamint az egész megye vezető gazdasági ágazata. Országos szinten Ragusa áll az első helyen a piacképes mezőgazdasági termelés bruttó értékét illetően. A gyümölcsök, zöldségek és virágok 47%-a melegházakban terem. Ragusában állítják elő Szicília tejtermékeinek 60%-át, valamint a város adja a régió hússzükségletének 65%-át. A szarvasmarhafélék tenyésztésének kifejezetten kedveznek a Ragusa és Modica között húzódó, kiterjedt legelők. Neves ragusai sajtféleség a Ragusano. Az Iblai-hegység lejtőin olajbogyót (olívabogyót) termesztenek. A méhészet is jelentős, hagyományai az ókorig nyúlnak vissza. Ragusai borféleség (habár inkább Vittoria városára jellemző) a Cerasuolo. ### Építőipar A megye építőipara a többi ágazathoz képest kevésbé járul hozzá a gazdasághoz. 2003-ban a megtermelt hozzáadott érték 2006-os árakra számítva millió euró volt (Olaszország egészére nézve millió euró), amelyből az építőipar 8,4%-ot teljesített. A foglalkoztatottság is ebben a szektorban volt a legalacsonyabb, mindössze 10% a megye teljes foglalkoztatottságához képest. Ennek ellenére az építőipar munkaerő-felvevőképessége számottevő, ami az országosnál kedvezőbb – bár még mindig magas – munkanélküliségre további kedvező hatással van. ### Szolgáltatások A tercier gazdasági szektor kevésbé fejlett. A szektor jövedelmének nagy részét a Banca Popolare di Ragusa adja, amelyik a negyedik olasz népbank. Jelentős szerepe van még az informatikának is, azon belül a szoftverfejlesztésnek. Regionális szinten a Fiera Agricola Mediterranea a legjelentősebb mezőgazdasági vásár. ### Turizmus Bár a turizmus kevésbé jelentős gazdasági ágazat, az utóbbi évtizedekben jelentős fejlődésnek indult, köszönhetően a számos itt forgatott mozifilmnek, illetve a város felvételének a Világörökség listájára. 2006-ban a régióba, azaz Szicíliába érkező turisták közel 6% kereste fel Ragusát. Marina di Ragusa Délkelet-Szicília egyik legjelentősebb nyaralóhelye. A szicíliai városok között Ragusában könyvelték el a turisták számának leggyorsabb növekedését, amellyel Siracusát előzi meg. A városban a turisták egy főre vetítve 4,2 napot töltöttek 2007-ben. ## Közlekedés ### Távolsági közlekedés Ragusa a természetföldrajzi adottságai miatt nehezen volt megközelíthető, a megfelelő infrastruktúra kiépítése pedig rengeteg időt és pénzt emésztett fel. A dombokra épült város közúton három országos, valamint egy megyei jelentőségű úton keresztül közelíthető meg. Ezek a következők: - SS 115 – Sud occidentale sicula (Délkeleti szikul út) – Siracusát köti össze Gelával, és áthalad Ragusa megye fontosabb településein, így a megyeszékhelyen is. - SS 194 – Ragusana – észak-dél irányú út, amely Pozzallót köti össze Modicával, Ragusával, Lentinivel és Cataniával. - SS 514 – Strada Statale di Chiaramonte (chiaramontei út) – Ragusától észak felé halad, érinti a repülőteret, majd Vizzini mellett csatlakozik az SS 194-hez. - SP 25 – a megyeszékhelyet köti össze a 20 kilométerre fekvő tengerparti frazionéval, érintve a város ipartelepeit, valamint a szomszédos Scicli városát. A városhoz legközelebb lévő autópálya az A18-as, amely Rosolinit köti össze Siracusával, majd Szicília keleti partjával párhuzamosan halad tovább Catania és Messina felé. Az autópálya 35 kilométerre van a várostól. Ragusa vasúton a Caltanissetta Xirbi–Gela–Siracusa-vasútvonalon közelíthető meg. A vasútvonal, még mielőtt beérne Ragusa vasútállomására, a várostól délre egy hurkot ír le, ezáltal küzdve le a szintkülönbséget. A vonalon a szerelvények kis sebességgel közlekednek, elsősorban az elöregedett pálya miatt, másrészt a szintén felújításra váró tereptárgyak és létesítmények (hidak és viaduktok) miatt. A Ragusa–Vizzini vonalat 1949-ben zárták be. A vonalon a forgalom elenyésző a sokkal gyorsabb közúti szállítás miatt. A város pályaudvara a Ragusa Centrale. A Ragusa Ibla tövében álló megállót az 1990-es években bezárták, napjainkban vendéglőként üzemel. A városnak a Marina di Ragusa nevű frazionén keresztül van kijárata a Földközi-tengerre. Egy kikötő megépítését már az 1980-as végén tervezték, azonban csak az Európai Unió által nyújtott pénzügyi segély biztosított lehetőséget annak megépítésére, 2006–2009 között. Az első hajó 2009. július 3-án kötött ki. A várost rendszeres járat köti össze a 80 kilométerre fekvő Máltával. A város repülőtere a comisói vagy Vincenzo Magliocco repülőtér, amely a várostól 15 kilométerre fekszik. Az 1970-es évek végéig volt kereskedelmi használatban, a hidegháború végéig pedig NATO bázisként működött. Hosszas felújítási munkálatok után 2009 végén ismét megnyitották. A tervek szerint Ragusa, Siracusa és Caltanisetta megyéket szolgálná ki, ugyanakkor az Etna esetleges kitörése, és a cataniai repülőtér lezárása esetén ide irányítanák át a légiforgalmat. Az első menetrend szerinti járatokat várhatóan 2011-ben fogadja majd a felújított légikikötő. Ragusa közelében még két aszfaltozott leszállópálya működik: a Giubiliana, amely 700 méter hosszú, és a várostól délnyugatra fekszik; valamint Marina di Ragusa mellett, az Elpy Fly által üzemeltetett, 320 méter hosszú pálya. ### Tömegközlekedés Ragusa közösségi közlekedése gyengén fejlett. Azon olaszországi városok közé tartozik, ahol a legnagyobb az egy főre jutó üzemanyag-használat. A városban több autóbusz járat üzemel, amelyet az AST (Azienda Siciliana Transporti) üzemeltet. A buszvonalak a város peremnegyedeit kötik össze a központtal, pontosabban a főpályaudvarral. E közlekedési csomópont neve Nodo Zama. A 15 vonal közül három éjszaka (1 óráig) üzemel. Turistaidényben Marina di Ragusát az A és B vonalak kötik össze a várossal. A tömegközlekedés javítása érdekében egy metróvonalat terveznek, amely részben felszín felett haladna, a meglévő vasúti pályán. A vonal teljes hossza 18 kilométer lenne, 15 állomással. Ragusát különböző autóbusz-társaságok kötik össze Szicília nagyobb városaival. ## Híres ragusaiak A város híres szülöttei: - Vann’Antò, költő - Teodoro Belleo, orvos - Damiano Caruso, kerékpáros - Carmelo Cappello, szobrász - Santo Coppa, kosárlabdaedző - Giovanni Battista Hodierna, csillagász - Giorgio Lucenti , labdarúgó - Giorgio Occhipinti, zongorista, zeneszerző - Mariannina Schininà, boldoggá avatott apáca - Deborah Iurato, énekesnő ## Ragusa a mozivásznon Köszönhetően a környék természeti szépségeinek, illetve az óváros barokk hangulatának, Ragusa számos film háttereként szolgált: - 1934: Frasquita - 1948: Nehéz esztendők (Anni difficili) - 1961: Válás olasz módra (Divorzio all’italiana) - 1967: Assicurasi vergine - 1975: Tisztes honpolgárok (Gente di rispetto) - 1984: Kaos - 1992: A gyermekrabló (Il ladro di bambini) - 1995: A csillagos ember (L’uomo delle stelle) - 1997: A polip 8. (La piovra 8) - 2004: Sara May - 2004: L'iguana - 2004: Tre giorni di anarchia - 2007: Toccattè - 2010: Auguri Don Gesualdo ## Testvérvárosok - Little Rock, Amerikai Egyesült Államok - Oise, Franciaország - Dubrovnik, Horvátország - Mosta, Málta - Milánó, Olaszország - Asunción, Paraguay - Radóc, Románia 2004-ben tárgyalások folytak Trieszttel is a jövőbeli testvérvárosi együttműködés kialakításáról.
51,288	Ligeti György	26,783,713	null	[ "1923-ban született személyek", "20. századi zeneszerzők", "2006-ban elhunyt személyek", "A Román Akadémia tagjai", "A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagjai", "A Wiener Zentralfriedhofban eltemetett személyek", "Az 1956-os forradalom leverése miatt emigrált személyek", "Az év szócikke 2011 verseny jelöltjei", "Bartók–Pásztory-díjasok", "Budapest díszpolgárai", "Dicsőszentmártoniak", "Elektronikus zene", "Kiemelt cikkek", "Kiotó-díjasok", "Kossuth-díjasok", "Magyar egyetemi, főiskolai oktatók", "Magyar emigránsok Ausztriában", "Magyar operaszerzők", "Magyar zeneszerzők", "Wolf-díjasok", "Zsidó származású magyarok" ]	Ligeti György Sándor (Dicsőszentmárton, 1923. május 28. – Bécs, 2006. június 12.) Kossuth-díjas magyar zeneszerző, a 20. század második felének egyik legnagyobb hatású komponistája és a modern magyar zeneművészet kiemelkedő személyisége. Tanulmányait a kolozsvári zenekonzervatóriumban, majd a budapesti Zeneakadémián végezte, Farkas Ferenc, Bárdos Lajos, Járdányi Pál és Veress Sándor tanítványaknt. Végzése után népzenekutatással foglalkozott. Ösztöndíjasként Romániában több száz erdélyi magyar népdalt gyűjtött. 1950-től a budapesti Zeneművészeti Főiskolán zeneszerzést és ellenpontot tanított. Az 1956-os forradalom leverése után disszidált, s a kölni rádióhoz került külső munkatársként. Itt megismerkedett Karlheinz Stockhausennel, aki nagy hatással volt művészetére. 1959-ben Bécsben telepedett le, és 1967-ben megkapta az osztrák állampolgárságot. Állandó résztvevője volt a darmstadti nyári mesterkurzusoknak, vendégtanárként oktatott a stockholmi Zeneművészeti Főiskolán. Tanított Berlinben és a kaliforniai Stanford Egyetemen is. 1973-ban Hamburgban telepedett le, ahol a helyi zeneművészeti főiskolán zeneszerzéstanári állást vállalt. Stockhausen hatására szerezte 1958-ban első elektronikus művét, az Artikulationt. Ez a műve és a nagyzenekarra írt, 1961-es Atmosphères azonnal meghozta számára az ismertséget a nyugat-európai zenei életben. Ligeti azonban hamar kiábrándult az elektronikus zenéből, és ismét a hangszeres zene került figyelmének középpontjába. Zenéjének leginkább felismerhető vonása valamiféle neodadaista érzékenység a humor és az abszurd iránt, ami kendőzetlenül mutatkozik meg olyan darabokban, mint a Poème symphonique, amelyben száz metronóm ketyeg egyszerre, mindegyikük más tempóra beállítva, míg végül csak egy marad. Másik jellemzője Ligeti zenéjének a meccanico mozgástípus, ami azt jelenti, hogy a zene gépszerű, hangzásában mechanikus és precíz. A zene lényege: a zenész úgy játszik a hangszeren, mintha az egy gép lenne. Az elektronikus zenével végzett kísérleteinek eredményeképp szakított ama felfogással, hogy a zenét diszkrét hangokból összerakott dallamokból-akkordokból állítsa össze, ehelyett egy képlékeny hangmassza mozgatására koncentrált. Ennek leírására vezette be a mikropolifónia fogalmát. Élete kései szakaszában zenéjében megjelent a metrika, majd a harmónia is. Egyetlen operáját – amely világhírűvé vált – 1978-ban írta Le grand macabre címmel, ősbemutatója 1978-ban Stockholmban volt. A Hieronymus Bosch festménye nyomán komponált művet azóta bemutatta a világ számos jelentős operaháza. Műveit a nyugati avantgárd zene mellett a magyar muzsika is jellemzi. 1978-as Hungarian Rock és Passacaglia ungherese című műveiben magyar hangzást idéz modern eszközökkel. Számos művét (Lux aeterna, Lontano, Requiem) mozifilmekben is felhasználták (2001: Űrodüsszeia, Ragyogás stb.). ## Élete ### Származása Ligeti felmenői budapesti zsidók voltak. Ligeti apai ágon a világhírű hegedűművész és tanár, Auer Lipót leszármazottja, másod-unokatestvére Heller Ágnes magyar filozófus volt. Az Auer családot nagyrészt a nagyapa, Auer Soma (1805–1889) tartotta fenn, aki neves festőként számos templom freskóját készítette el. A halál is munka közben érte: leesett az állványról, és halálra zúzta magát. Természettudományos beállítottságú fia, Sándor ekkor arra kényszerült, hogy matematikai tudását kamatoztatva egy budapesti banknál helyezkedjen el. Az első világháborúban harcolt, és súlyosan megsebesült. A kórházban ismerkedett meg jövendőbeli feleségével, Somogyi Ilona (Ligeti Ilona, 1893–1981) elismert szemészorvossal. Házasságuk után rövid ideig Budapesten tartózkodtak, majd Dicsőszentmártonba költöztek, ahol a helyi bankfiók igazgatója lett. Az apa családi nevét a könnyebb érvényesülés érdekében 1904-ben Auerről Ligetire változtatta. A trianoni békeszerződés értelmében Erdélyt Romániához csatolták, de a bank többi alkalmazottjával ellentétben a Ligeti család úgy döntött, hogy helyben marad, annak ellenére, hogy egyikük sem beszélte a román nyelvet. Ligeti György Sándor 1923. május 28-án született Dicsőszentmártonban. 1929-ben a család Kolozsvárra költözött, ahol apját egy bank igazgatójává nevezték ki. A nagy gazdasági világválság miatt azonban a bankot felszámolták, így arra kényszerült, hogy sorsjegyek árusításából tartsa fenn családját. Ligetí Kolozsváron ismerkedett meg a komolyzenével és az operával tíz évvel idősebb unokatestvérének köszönhetően, aki elvitte a Borisz Godunov és a Traviata előadásaira. A rádió gyors elterjedésével a gyermeknek lehetősége nyílt szimfonikus koncerteket is hallgatni. Elemi iskolái végeztével apja román iskolába íratta, remélve, hogy így jobban tud majd boldogulni. ### Tanulmányai Kolozsváron 1936-ban, apja tiltakozása ellenére, György testvére, Gábor, hegedűórákat vett, miután az egyik családi barát felfigyelt abszolút hallására. Ezen felbuzdulva, 1937-ben a fiatal György is beiratkozott zongoraórákra. Zenei tanulmányaiban gyorsan haladt, de ekkor már túl idős volt ahhoz, hogy fejlett zongoratechnikát sajátítson el. Első szerzeménye egy bécsi keringő volt Grieg stílusában. Zongorát csak azután kapott, hogy a család átköltözött egy új lakásba, Kolozsvár központjába. Az iskolában románul, németül és franciául tanult, ami a későbbiekben nagy hasznára vált. Kitűnő nyelvérzékének bizonyítéka, hogy az 1960-as években a svéd, az 1970-es években pedig az angol nyelvet is megtanulta. Időközben kitört a második világháború, és Észak-Erdély, így Kolozsvár is visszakerült Magyarországhoz, ez azonban nem befolyásolta tanulmányait, mindössze annyi változott, hogy az addig románul folytatott líceumi tanulmányai végén magyar nyelvű záróvizsgát kellett tennie. A fiatal Ligeti mindeközben rengeteget zenét szerzett (legjelentősebb műve ebből az időszakból a Kis zongoradarabok). Tizenhét évesen üstdobon játszott egy zenekarban. Ebben az időszakban ismerkedett meg Bartók, Kodály és Stravinsky zenéjével. 1941-ben kiadták egyik mezzoszoprán hangra írt dalát, a Kineretet, amely egy budapesti zsidó szervezet által szervezett versenyen elnyerte a fődíjat. Gimnáziumi tanulmányai befejezése után (1941) a kolozsvári egyetemen szerette volna tanulmányait tovább folytatni fizika és matematika szakon, de a sikeres felvételi vizsga ellenére sem nyert felvételt, hiszen az akkori törvények miatt szakonként csak egy zsidót lehetett felvenni, és nála volt sikeresebb zsidó felvételiző is. Ekkor úgy döntött, hogy a zenei karrierjét építi tovább. Összeállította zenei műveinek portfólióját, amit elküldött Molnár Antalnak, a budapesti Zeneakadémia tanárának. Noha elismerték tehetségét, mégsem felvételizhetett Budapestre, hiszen a zsidótörvények miatt a Zeneakadémia kapui zárva voltak a zsidó diákok előtt. A család ekkor úgy döntött, hogy a fiatal Ligetit a kolozsvári zeneakadémiára íratják be, amelynek igazgatója, Vaszy Viktor nem alkalmazta a zsidókra vonatkozó számbeli korlátozásokat. Farkas Ferenc vezetésével zeneelméletet és zeneszerzést tanult. Tanárának köszönhetően Mozart, Bach és Couperin stílusában kezdett el komponálni, de figyelme hamar Stravinsky és Hindemith munkásságára terelődött. Úgy érezte, hogy elméleti tanulmányai mellett gyakorlatra is szüksége van, így megtanult a zongora mellett orgonán és csellón is játszani. Zenei tanulmányai mellett egy magániskolában matematikát és fizikát tanult. Lankadatlan érdeklődésének és megfeszített életvitelének azonban ára volt: idegösszeomlást kapott. 1942 és 1943 nyarán egy budapesti pszichiátriai íntézetben kezelték. A budapesti utazásokat is kihasználta saját szellemi fejlődése érdekében: megismerkedett Kadosa Pállal, akitől órákat vett, és aki megismertette vele Bartók és a nyugati avantgárd zeneszerzők művészetét. ### A háború idején Ligeti 1943-ban ismerkedett meg Brigitte Löwvel, jövendőbeli feleségével, egy Kolozsváron élő német zsidó üzletember lányával. Azok lakásán zongoraesteket szerveztek, ami csak jobban ösztönözte a zeneszerzésre. Ekkor kezdte komponálni latin nyelvű szöveg alapján a Tenebrae factae sunt kantátát. 1944 elején a háború kilátástalanná kezdett válni. A fiatal fiúk legtöbbjét az ukrán frontra küldték. Január 20-án kapta meg a behívót, Szegeden munkaszolgálatra kellett jelentkeznie. Márciusban a német csapatok bevonultak Magyarországra, és a náci-párti kormány hozzálátott a zsidók deportálásához. A szegedi zászlóalj zsidó munkásait egy szerbiai rézbányába küldték kényszermunkára, Ligeti azonban szerencsés volt, mert a deportálás előtt néhány nappal áthelyezték Nagyváradra. Itt értesült arról, hogy családját elhurcolták. A koncentrációs táborokat csak az édesanyja élte túl – foglalkozásának köszönhetően. Szeptemberben már a szovjetek álltak a város alatt, Ligeti négyszer is fogságba esett, de minden alkalommal kiszabadult, kihasználva a fronton uralkodó zűrzavart. A szovjet fogságból menekülve Kolozsvárra ment, ahol egyetlen közeli barátja Brigitte volt. Egybekelésüket azonban a lány apja ellenezte. Időközben Ligeti befejezte kantátáját, majd megkomponálta a Dereng már a hajnal című kórusművét, amelyet Kolozsváron és Budapesten, utóbb 1947-ben Londonban is kiadtak. Kolozsvári tanulmányai alatt különböző kórusokban énekelt, elsősorban egyházi ünnepeken. Mivel nem érdekelte a vallás, szerzeményeinek témáit inkább a klasszikus magyar költők munkásságából válogatta, illetve egyre gyakrabban fordult népzenei motívumokhoz, Kodály stílusában. Ilyenek az 1946-ban komponált Magos kősziklának, valamint az 1945–1946-ban íródott Idegen földön, amelyet Balassi Bálint verseire komponált. Ligeti mindkettőben egyszerű, ismétlődő frázisokra és lendületes ritmusra épülő módszert alkalmazott. ### Tanulmányai a Zeneakadémián Miután Észak-Erdély újra román fennhatóság alá került, Ligetit ismét behívták, ezúttal a román hadseregbe, hogy a szovjet és román csapatok oldalán harcoljon a magyarok és németek ellen. A sors úgy hozta, hogy tüdőgyulladás miatt három hónapra kórházba került, s mire felgyógyult, a háborúnak vége lett. Édesanyja is visszatért Kolozsvárra, Ligeti számára pedig megnyílt a lehetőség a továbbtanulásra Budapesten a Liszt Ferenc Zeneakadémián. Az Akadémiára 1945 szeptemberében felvételizett, a jelentkezők között ott volt Kurtág György is, akivel hamarosan összebarátkozott, közös hátterüknek köszönhetően (mindketten zsidók voltak, mindketten Erdélyből származtak). Tanárai a zeneakadémián Veress Sándor és Járdányi Pál voltak, majd a Kolozsvárról idekerült Farkas Ferenc is. Budapest ostroma után hamar újjáéledt a budapesti kulturális élet, az Operaház is megnyitotta kapuit. Ekkor volt alkalma Stravinsky műveit is hallani, még mielőtt a neves zeneszerző munkáit a kommunista hatóságok tiltólistára tették volna. Ekkor mutatták be Bartók fő műveit is, többek között A csodálatos mandarint. Budapesten matematika tanításával pótolta bevételeit, és amikor csak tudott, hazalátogatott az akkor már Romániához tartozó Kolozsvárra, ahol édesanyja és Brigitte éltek. Az 1947-es év nagy része azzal telt el, hogy megpróbált magyar állampolgárságot szerezni, mivel csak így maradhatott tovább Budapesten. 1948–49-ben a kommunisták átvették a hatalmat Magyarországon, és a modern művészet tagadásának lázában nemcsak modern festményeket és szobrokat távolítottak el a múzeumokból, és könyveket tiltottak be, hanem olyan rangos zeneszerzők munkáit is tilos volt játszani, mint Debussy, Ravel, Britten, Schönberg, Stravinsky, vagy akár Bartók, akiknek művészete nagy hatással volt Ligetire. Ligeti a háború után, nagyrészt tanárainak ajánlására, látszólag a kommunista ideológia híve lett. Ennek jegyében született meg első jelentős szerzeménye, az Ifjúsági kantáta, amelyhez 1948-ban kezdett hozzá, és ezt szánta vizsgaművének. Mivel egyre inkább elhatárolódott a radikalizálódó kommunistáktól, e művének stílusát és szövegét vállalhatatlannak tartotta, és még az ünnepélyes keretek között, az Operaházban megtartott bemutató sem tudta meggyőzni, hogy ne fordítson hátat a szocialista realista zenei felfogásnak. Farkas Ferenc tanácsára azonban továbbra is egyszerű, alapjában véve populáris zene szerzésével foglalkozott, nem észlelve a kompromisszum hiábavalóságát. Klasszikus magyar szerzők műveit zenésítette meg, kerülve a kortársak műveit, megfelelve a propaganda elvárásainak. Sikerének bizonyítéka, hogy felkérték egy kantáta írására Rákosi Mátyás tiszteletére. A felkérés visszautasítása katasztrofális következményekkel járt volna, de szerencsére éppen akkor adódott egy romániai ösztöndíj, így Ligeti egy évre elhagyta Budapestet. Visszatérése után a felkérés elfelejtődött. Romániai ösztöndíjának köszönhetően tanulmányokat folytathatott a Bukaresti Folklór Intézetben, illetve ennek kolozsvári társintézményénél. A háború után 1949 októberében tért vissza először Kolozsvárra, ahol feleségül vette Brigittét. Innen Bukarestbe ment, ahol Emilia Comișel neves etnomuzikológus vezetésével megismerte a Constantin Brăiloiu, Bartók egyik munkatársa által alapított intézet gazdag zenei anyagát. 1950 januárjában, egy Arad megyei zenegyűjtő utat követően, Kolozsvárra települt át, ahol Jagamas János vezetésével járt a környékbeli falvakba zenei anyagot gyűjteni. Augusztusban visszatért Budapestre, de román állampolgárságú feleségét nem vihette magával. ### Kapcsolata Kodállyal Az idős Kodály tudomást szerzett Ligeti zenegyűjtő munkásságáról, és meghívta, hogy társuljon az általa felügyelt nagyszabású népzenei gyűjtemény szerkesztéséhez. Ligeti azonban vonakodott, hiszen komponálni szeretett volna, és úgy érezte, az átiratok elkészítése nem neki való. Kodály ezzel szemben úgy vélte, hogy csakis abból lehet kiváló zeneszerző, aki részletekbe menően megismerkedik a népzene vonásaival. Ennek ellenére az ő támogatásával lett Ligeti a Zeneakadémia zeneelmélet, összhangzattan és ellenpont tanárává 1950 szeptemberében. Az akadémia dékánja, Molnár Antal azonban a titkosrendőrség emberét látta Ligetiben: nem értette, miképp válhat valakiből ennyire fiatalon és diploma nélkül tanár, arról nem volt tudomása, hogy Ligeti Kodály támogatásával nyerte el tanári állását. Molnár úgy döntött, hogy a soron következő vizsgákon próbára teszi az új tanár képességeit. Éles hallásának köszönhetően Ligetinek sikerült kijavítania a diákok hibáit, ezáltal bizonyítva hozzáértését, így Molnár Antal is megváltoztatta hozzáállását. Egy évvel később Ligeti megszerezte diplomáját, és tovább folytatta tanári tevékenységét, óriási népszerűségnek örvendve a diákok körében. Az 1950-es évek elején gyakran segített Farkas Ferencnek filmstúdiók számára zenét szerezni. Ez meggyőzte Ligetit arról, hogy soha ne vegyen részt zeneszerzőként olyasmiben, amit ő „zenei prostitúciónak” tartott. Ligeti kedvenc költője a kortárs Weöres Sándor volt, akinek verseiből először 1946–47-ben merített (Három Weöres-dal). Röviddel ezután, Farkas Ferencnek köszönhetően, aki a költő barátja volt, Ligeti személyesen is megismerkedett vele. Az 1950-es évek elején jelentős szemléletváltáson esett át. Musica ricercata művén már érződik, hogy elégedetlen a bartóki örökséggel, és megpróbálja a zenei anyag újabb lehetőségeit kiaknázni. Ő saját maga úgy vallott erről az időszakról, hogy ekkor született meg benne a statikus, önálló zene fogalma, amely független mindenféle hagyományos ritmikus konfigurációtól. Mindezen elképzeléseit csak nehezen tudta megvalósítani, elsősorban bátortalansága miatt. Ez magyarázza azt is, hogy első ilyen próbálkozása, a Musica ricercata két éven át készült. ### Második házassága 1951 végén Brigittének sikerült elintéznie papírjait és Budapestre költözött, de az egy éves távollét miatt kapcsolatuk kihűlt, és a következő év tavaszán elváltak. Budapesten új baráti társaságba került, és közülük legközelebbi barátja, a szintén zsidó Spitz Veronika (Vera) volt. Mivel a második világháború előtt Vera családjának jelentős vagyona volt egy nagy gabonamalom révén, a kommunista vezetés az előző rendszer kiszolgálójának tartotta, és deportálásra ítélte őket Budapestről. Ligeti eközben azon gondolkodott, hogy feleségül veszi Verát, ezáltal megmentve őt a kitelepítéstől. Ligeti a Zeneakadémián tartott sok tanórája miatt megerőltette hangszálait, orvosai szabadságot javasoltak neki, pihenést a Fekete-tenger partján. Egy adminisztratív hiba miatt Ligetit azonban nem a bulgáriai tengerpartra küldték, hanem a Balti-tenger partjára. Útja Kelet-Berlinen vezetett keresztül, s azt fontolgatta, hogy átszökik Nyugat-Berlinbe. Végül azonban úgy döntött, hogy visszatér Budapestre, ahol 1952. augusztus 8-án feleségül vette Verát. Sztálin halálát követően a körülmények javultak, ennek ellenére Ligeti második házasságának is vége szakadt, de Veraval válásuk után is jó barátok maradtak. Időközben édesanyja is áttelepült Kolozsvárról Budapestre, ideiglenesen, amíg Ligetinek nem sikerül lakást biztosítania számára Bécsben. ### Cenzúrázott munkássága 1949-től kezdődően minden zeneszerző köteles volt szerzeményeit felülvizsgálatra benyújtani a frissen megalapított Zeneszerzők Egyesületének, amelynek élén Szabó Ferenc állt. Az egyesület feladata a modern tendenciákat mutató zeneművek kirostálása volt. Mindez jelentősen csökkentette a művészek alkotókedvét és újításra való hajlamát. Mint a Zeneakadémia fiatal tanára, Ligeti is kénytelen volt műveit ellenőrzésre benyújtani, így történt ez csellószonátájával is, amelyet „túl modernnek” bélyegeztek meg és betiltottak. Későbbi műveivel, így a zongorára és női hangra írt Táncokkal már sikeresebb volt, mert ezeket a Magyar Rádió is bemutatta. Az újító Ligeti műveit azonban, akárcsak Weöres Sándor verseit, betiltották. A cenzúra eredményeként Budapesten az újításra törekvő művészek csak baráti körüknek, saját otthonukban tudták bemutatni új műveiket, ezért jelentős részük az emigráció mellett döntött. A vasfüggöny miatt az országban nem sok mindent tudtak a nyugati zene fejlődéséről. Ligeti 1949-ig levelezett egy Angliában élő nagybátyjával, tőle tudott meg egyet s mást, de egy idő után a nyugaton tartózkodókkal való levelezés egyre veszélyesebbé vált, így kapcsolatuk is megszakadt. A szerializmusról és az elektronikus zenéről szóló híradások csak ritkán érték el Budapestet. Ligeti egyik legjelentősebb szerzeménye ebből a sötét időszakból az 1953–54-ben megírt Vonósnégyes (Metamorfózisok) műve (Metamorphoses nocturnes). A Zeneszerzők Egyesületének jóváhagyásával 1955-ben elküldte az Erzsébet belga királyné által támogatott zenei versenyre. Művét azonban középszerűnek, túlságosan is hagyományosnak tartották a versenyen, és Ligeti is úgy látta, technikája messze elmarad nyugati kortársaiétól. A Vonósnégyes komponálása után és a levont konzekvenciáknak köszönhetően (úgy látta, radikálisabb újítások kellenek, a magyar zenei élet lemaradóban van) kezdett olyan új zenei kísérletekbe, amelyek a hangi anyag hajlékonyságára építenek, nem a motivikus logikára. A hagyományokról azonban nehéz volt lemondani. Belefogott addigi műveinek átdolgozásába, és 1955-ben szinte semmi mást nem szerzett. ### Menekülése Magyarországról Bartók halálának tizedik évfordulóján egyre hangosabbá váltak azok a hangok, amelyek a cenzúra megszüntetését követelték Magyarországon. Közöttük volt Lakatos István író is, aki a Magyar Írók Szövetsége nevében követelte a művészi szabadság biztosítását. Ligeti támogatta Lakatos kezdeményezését, de amint értesült róla, hogy a volt ÁVH-sok befurakodtak a szövetség soraiba, távolságtartóbb lett. Ez okos döntés volt, hiszen Lakatost később hat év börtönbüntetésre ítélték. 1955–1956 telén enyhítettek a korlátozásokon, így az akkor éppen Svájcban élő Vera révén, postán keresztül, hozzájuthatott Stravinsky, Webern, Berg, Schönberg műveihez. Ligeti további információit a BBC román nyelvű adásaiból nyerte, amelyeket Magyarország területén nem zavartak (a magyar nyelvű adást igen). Harminchárom évesen kezdte megismerni nyugati kortársainak művészetét. 1956 nyarán levelet írt Karlheinz Stockhausennek és Herbert Eimertnek, a kölni rádió munkatársainak, valamint a Második bécsi iskola (Zweite Wiener Schule) kiadójának, friss kivonatokat kérve. Mindezek új impulzust szolgáltattak Ligeti alkotókedvének, aki átvette a dodekafon zene és az atonalitás technikáját. 1956\. október 23-án Budapesten kitört a forradalom. A harcok már javában zajlottak, amikor Ligeti választ kapott Stockhausentől, aki felhívta figyelmét új műve, a Gesang der Jünglige rádióbemutatójára. Saját bevallása szerint Ligetinek az volt az egyik legmegrázóbb élménye, amikor robbanó lövedékek zajában hallgatta végig a művet. A forradalom leverése után Verával együtt úgy döntött, hogy Nyugatra menekülnek. December 10-én vonatra ültek, és bár a szerelvényt szovjet katonák Sárváron megállították, de mivel kevesen voltak, sok utasnak sikerült elmenekülni, köztük Ligetiéknek is. A város postahivatalában húzták meg magukat, majd másnap egy postavagonban, a zsákok között meghúzódva folytatták útjukat a határig, s az éjszaka leple alatt gyalogosan átszöktek Ausztriába. Élete ekkor 180 fokos fordulatot vett: a sötét, elszigetelt világból az avantgárd zene egyik fellegvárába, Bécsbe került, ahol elővehette azokat a műveit, amiket a Zeneszerzők Egyesülete sohasem engedett volna bemutatni. Bécsben Hanns Jelinek fogadta, ő mutatta be a kissé kétkedő zenei elitnek. ### Letelepedés Bécsben Ligeti, a többi emigránshoz hasonlóan, az Amerikai Egyesült Államokba vagy Kanadába akart továbbutazni, ez azonban elveszett papírjai miatt meghiúsult. A körülmények következtében közelebb került Verához, és 1957-ben, a josefstadti polgármesteri hivatalban ismét feleségül vette. Vera pszichológusi állást kapott a Bécsi Egyetemen, Ligeti a zenéből élt. Szerencséje volt, hiszen bérelt lakásukban egy Steinway zongora is volt, amin kedvére dolgozhatott. Annak ellenére, hogy Bécs vált új otthonává, Ligeti nem szerette a várost, mert a nácik második világháborús tetteire emlékeztette. Kirekesztettnek érezte magát, és mihamarabb tovább akart állni. Mivel emigráns volt, más nyugati országokba is csak vízummal utazhatott, amit viszont körülményesen adtak ki. 1961–1963 között évi két-három alkalommal Stockholmban tartott előadásokat, így jövedelme révén nagyobb lakásba költözhettek. Miután 1966-ban megszületett fia, Lukas, úgy döntött, hogy osztrák állampolgárságért folyamodik. ### Ismerkedése az elektronikus zenével Menekülése közben műveinek többségét hátrahagyta Budapesten. Bécsben először a Metamorphoses nocturnest mutatták be 1958. május 8-án. Még 1957-ben ellátogatott Kölnbe, a modern zene egyik fellegvárába, az ott székelő WDR rádiónak köszönhetően, amely az elektronikus zene egyik fő propagátora volt. Kölnben találkozott Herbert Eimerrel, akivel már régóta levelezésben állt, és akinek segítségével négy hónapos ösztöndíjat kapott. Megismerkedett továbbá a neves olasz karmesterrel és zeneszerzővel, Bruno Madernával, valamint végre találkozhatott Karlheinz Stockhausennel is. Stockhausen kölni villája olyan nemzetközi hírnévnek örvendő zenészek, költők, festők, kiadók találkozóhelye volt, mint például Herbert Brian, Earle Brown, Pek Namdzsun. Ligeti különösen kedvelte a római Franco Evangelistit és a fiatal német zeneszerzőt, Gottfried Michael Königet. Ez az intellektuálisan élénkítő miliő különös energiákkal hatott Ligeti alkotókészségére. Hat hétig tartózkodott Stockhausen villájában, és eközben megismerte házigazdájának komponálási technikáját. Ligeti nagy tiszteletnek örvendett a helyi művészeti életben, maga Stockhausen is elismerően nyilatkozott munkásságáról. Ösztöndíjának lejárta után Eimert munkát szerzett számára a WDR stúdiójában. Új élményeinek köszönhetően ő is elektronikus zenével kezdett foglalkozni. Első ilyen műve a Glissandi, amelyen még König hatása érezhető, sem technikailag, sem pedig művészileg nem kiemelkedő, és érezhető rajta a kor műszaki behatároltsága, ami révén meglehetősen primitívnek tűnhet. Ennek ellenére a Glissandi mégis jelentős alkotás, mert ez volt az első műve, amelyben Ligeti megmutatta: képes amorf zenét írni, ritmus és ütem nélkül. Ez a vonás meghatározó lett későbbi munkásságában is, amikor visszatért az instrumentális zenéhez. Második elektronikus zenei kompozíciója, az Artikulation 1958-ban készült el. Ez már sokkal kifinomultabb, és a hangok manipulációja révén egy kvázi-verbális beszédet szimulál. A zeneszerzés során ismerkedett meg a bonni egyetem fonetika intézetének vezetőjével, Werner Meyer-Epplerrel, akinél fonetikai és pszichoakusztikai előadásokat hallgatott. Stockhausen mellett Meyer-Eppler volt a legnagyobb hatással Ligetire, ami a hang és zene összetételét, képzését illeti. A művet Kölnben és Darmstadtban is bemutatták, nagy sikerrel. Az Artikulationt követően Ligeti a kor más zeneszerzőihez képest radikálisabban elvetett minden motivikus és tonális technikát, hasonlóképpen Iannis Xenakishoz és Krzysztof Pendereckihez. Nyugat-Németországi tartózkodása alatt nagy lehetőség volt számára a részvétel a darmstadti Internationale Ferienkurse für Neue Musik című előadás-sorozatban, amelyen Európa progresszív zeneszerzői és zeneteoretikusai osztották meg egymással tapasztalataikat. Ligeti 1957-ben látogatott el a rendezvényre, ahol Luigi Nono és David Tudor, előadásait hallgatta. Ligeti is nagy elismerésnek örvendett, és 1959-ben már előadóként tért vissza. Már az Artikulation előtt hozzálátott következő művének, az Atmosphères megkomponálásának, azonban hamar rájött, hogy negyvennyolc rétegű, tiszta szinuszhullámokból álló mű bemutatására nem volt technikai lehetősége. Csak 1996-ban, a számítástechnika fejlődésével sikerült a művet megszólaltatni Kees Tazelaar és Johan van Kreij jóvoltából a hágai hangtani intézetben. Ekkor tudatosult benne, hogy az, amit ő meg szeretne valósítani, az instrumentális zene révén sokkal könnyebben megvalósítható, mint az elektronikus zene által. Ligeti a Die Reihében, 1960-ban megjelent összefoglaló tanulmányában, a Metamorphoses of Musical Formban összegezte mindazt, amit németországi tartózkodása alatt tanult. Ez a mű ugyanakkor összefoglalója a nyugati zene metodológiájának, és egyben Ligeti egyik legjelentősebb zeneesztétikai műve, az 1950-es évek fő zenei irányzata, a szerializmus kritikája. ### Első nagy sikerei Ligeti első nagy sikere zeneszerzőként az Apparitions volt, amelyet 1960. június 19-én mutattak be a WDR koncerttermében, Kölnben. Eredetileg Mauricio Kagel egyik művét kellett volna bemutatni a Világzenei Napok keretén belül, de mivel a zeneszerző nem kapta meg országának, Argentínának a támogatását, a megürült helyre Ligeti műve került be. A közönség rajongott az 1950-es évek szerializmusától eltérő műért. Kevesebb mint egy évvel később bemutatták Ligeti második nagy zenekari művét, az Atmosphères-t. A donaueschingeni bemutató szintén óriási hírveréssel járt. A bemutató lehetősége szintén a szerencsén múlott, ugyanis eredetileg Luciano Beriót kérték fel egy zenemű megírására, ő viszont nem tudta vállalásait időben teljesíteni, így ismét Ligetire esett a szervezők választása. Mindkét mű már magán viseli Ligeti jellegzetes stílusjegyeit, amelyek majd a következő húsz év munkásságát is meghatározzák. Ligeti művészete azonban nem aratott osztatlan sikert, a müncheni bemutatón például kifütyülték. Az Atmosphères bemutatóját követően Ligeti nemzetközi hírneve megnőtt, zenéjét például a BBC folyamatosan műsoron tartotta. Az Egyesült Államok hatásának növekedésével, valamint a nemzetközi utazás egyre nagyobb térhódításával a kölni és a darmstadti avantgárd zenei iskolák jelentősége megcsappant, ezt az is bizonyítja, hogy Stockhausen is átköltözött egy időre New Yorkba, megismerni az ottani zenei életet. Ligeti zenéjét Leonard Bernstein ismertette meg az amerikai közönséggel, amikor 1964-ben New Yorkban bemutatták az Atmosphères-t, bár nem ez volt a legelső bemutatója, hiszen egy évvel korábban a kubai származású Aurelio de la Vega, bemutatta a San Franciscó-i egyetemen. A Bécsben letelepedett Ligetit 1959-ben kérték fel, hogy tartson előadásokat a Svéd Királyi Zeneakadémián Stockholmban Bartók és Kodály művészetéről. Noha Seiber Mátyás javasolta állandó tanári állásra, ezt a kinevezését csak 1961-ben kapta meg, addig vendégtanárként tevékenykedett és zeneszerzési szemináriumokat vezetett. ### A Fluxus köreiben Ligeti művészetére mély benyomást tett az amerikai John Cage, akivel Darmstadtban ismerkedett meg. Cage Concert for Piano and Orchestra című zeneműve nagy hatással volt rá, nem csak a zenei megvalósítást, hanem a rendezést és a képi megjelenítést illetően is. Noha Cage művészetét mindvégig nagyra tartotta, szoros barátság nem alakult ki kettejük között, elsősorban Cage nehéz természete miatt. Cage, Yoko Ono és a lett Almus Maciunas Fluxus név alatt egy kulturális magazint alapított, amit Maciunas galériája támogatott. A kezdeményezés komoly ráfizetéssel járt, és a galéria csődje miatt a tervezett avantgárd Fluxus antológia is megrekedt a terv szintjén. Maciunas Wiesbadenbe költözött, ahol az amerikai hadseregnél kapott állást, építésztervezőként. Németországi tartózkodása alatt felvette a kapcsolatot az európai avantgárd zene képviselőivel, miközben Stockhausen az Originate bemutatójára készült. A kölni bemutató Pek Namdzsun agresszív előadásának köszönhetően (többször is beverte fejét a zongorába, körberohanta a színpadot és a termet) óriási botrányt keltett. Manciunas egy Fluxustársat látott Pekben, és együtt rendezték meg 1962-ben az első wiesbadeni Fluxus Fesztivált, melyre Ligetit is meghívták. Erre az alkalomra írta meg Trois Bagatelles című zongoraművét, amelyet nagy sikerrel a következő évek fesztiváljain is bemutattak. Ennek ellenére Ligeti nem tudta komolyan venni a mozgalmat és nem tudott azonosulni elveikkel, annak ellenére, hogy 1963-ig folyamatosan műsoron tartották műveit. 1961-ben Ligeti egy újabb kompozícióval állt elő: a Fragmentet bécsi kiadójának, Alfred Schleenek ajánlotta. Ligeti neheztelt rá, mert Schlee egyetlen zenekari művének bemutatóján sem vett részt. A kiadót, saját bevallása szerint nem érdekelte különösebben Ligeti munkássága, hiszen már olyan neves zeneszerzőket tudhatott a portófóliójában, mint Stockhausen és Pierre Boulez (egyébiránt Ligeti mellőzéséről később úgy nyilatkozott, hogy tévedés volt). Ligeti további műveit a Peters, majd a Schott kiadó publikálta. A Fragment bemutatója 1962. március 23-án azért is volt emlékezetes, mert egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor Ligeti színpadra állt vezényelni. Életében mindössze háromszor vezényelt, utoljára 1963-ban Münchenben, az Atmosphères bemutatóján. Kénytelen volt, ugyanis a bemutató előtt néhány nappal hunyt el a karmester, a neves Karl Amadeus Harmann. Ligeti nem rendelkezett karmesteri képzettséggel, és úgy nyilatkozott, hogy megrázó élmény volt számára. Ligeti utolsó szerzeménye a Fluxus számára a Poéme symphonique 100 metronómra volt. Ennek bemutatóját megelőzően felkereste őt Hans Otte, a brémai rádió zenei vezetője, és felkérte egy orgonamű megírására a brémai katedrális számára. Ez lett a Volumina. A mű érdekessége, hogy a kottát nem hagyományos módon írta meg, hanem az akkoriban divatos grafikus módszerrel, azaz lerajzolta elképzeléseit a hangjegyek papírra vetése helyett. A mű előadására a svéd Karl-Erik Welint szemelték ki. A próbák során a göteborgi katedrálisban a hangzás miatt túlterhelt orgona elromlott. A hír eljutott Brémába is, és a városi tanács azonnal lemondta a bemutatót. A Voluminát végül a brémai rádióban halhatta először a közönség felvételről, a stockholmi Sankt Johannes templomból. A mű premierjére 1962-ben került sor az amszterdami Westerkerk templomban. A Fluxus számára készült Poéme simfonique for 100 metronomes ötlete nagyjából akkor született meg Ligeti fejében, amikor a japán zeneszerző, Icsijanagi Tosi Wiesbadenben bemutatta hasonló jellegű művét, ami a dadaizmus újjáélesztésének egyik próbálkozása volt. Ez tulajdonképpen egy antiművészeti alkotás, ritmusgyakorlat, melynek révén Ligeti a polifonikus zenei struktúrát vizsgálta. A bemutatóra Hilversumban került sor, a Gaudeamus Zenei Napok keretén belül. Meghívták ugyan az eseményre, viszont nem volt más kész műve, mint a Poéme simfonique. Tudta, hogy ez inkább polgárpukkasztásra való, s nem komoly zenei bemutatóra, ezért ellenkezett, de a holland szervezők ragaszkodása miatt 1963. szeptember 13-án mégis bemutatták a száz metronóm zenéjét. ### Az Aventures és a Requiem Még budapesti tartózkodása idején foglalkoztatta az ötlet, hogy beszédet szimuláló zenét írjon. Kölnben beszélt erről Stockhausennek, aki azt tanácsolta, hogy az elektronikus zene segítségével próbálja megvalósítani tervét. Ez lett az Artikulation. Ligeti azonban többet akart, színészeket, akik elő is adják a művet, a kommunikációt (és a non-kommunikációt), ezért 1962-ben ismét hozzálátott egy ilyen jellegű mű megkomponálásához. Ez lett az Aventures, első stilizált zenés színpadi műve. 1963-ban, Hamburgban mutatták be. Ezt követően hozzálátott a Requiem megkomponálásához, amit a Svéd Rádió rendelt meg tőle. Ennek egyik tétele, a Dies irae, az Aventures stíluselemeit hordozza magán. A Requiem befejezése után hozzálátott az Aventures folytatásához, a Nouvelles aventures-hoz. Mindkét mű mini-operának is tekinthető, hiszen egy sor, címmel ellátott jelenetet tartalmaz. E két mű számos magánéleti és művészeti hatásra jött létre, amint azt Ligeti írja visszaemlékezéseiben. Ilyen élmény, amikor szülővárosában először hallott román beszédet, vagy amikor megismerte a dadaista Kurt Schwitters költészetét és Stockhausen zenéjét. Mivel a bemutató előadásra elkészített forgatókönyv nem nyerte el tetszését, ő maga írja meg azt a zenéjéhez, és ebben leginkább Eugène Ionesco abszurd színházi művészetére támaszkodott. A számos színrevitel során, a rendezői elgondolások váltakozása miatt, az 1970-es években úgy döntött, hogy lemond a forgatókönyvről, és a zenés színpadi alkotásból elhagyja a színpadi részt. Ligetit már korábban is foglalkoztatta egy gyászmise megkomponálása, ennek lehetőségét többször is felvetette stockholmi útjai során, és a Svéd Rádió részéről meg is érkezett a felkérés megírására. 1963-ban kezdett hozzá a komponáláshoz, az utolsó tételt 1965 januárjában fejezte be a Requiemet. Az év közepén már javában zajlottak a próbák, amikor a kijelölt karvezető, Eric Ericson kétségbeesett levélben kérte, hogy menjen el a próbákra, mert a kórus képtelen betanulni ezt a komplex művet. A technikai nehézségeken végül sikerült úrrá lenni, így a Requiemet 1965. március 14-én óriási sikerrel mutatták be. A zenei szaklapok arról cikkeztek, hogy a hatalmas kifejezőerővel bíró kompozíció óriási hatást gyakorolt a kortárs zenei életre. A mű elnyerte a Nemzetközi Kortárs Zenei Társaság (International Society of Contemporary Music=ISCM) első díját. Ligeti a Requeimmel szilárdította meg nemzetközi hírnevét. ### A Lux aeterna és a Lontano Ligeti csak a gyászmise első négy tételét zenésítette meg, de tervezte az ötödik rész, a Lux aeterna megkomponálását is, így amikor 1966-ban a stuttgarti Schuola Cantorum felkérte egy kíséret nélküli kórusmű megírására, e tételt választotta. A felhívás akkor érkezett, amikor egy bécsi kórházban feküdt felépülőben súlyos bélperforáció-műtétje után. Fájdalomcsillapításként akkora morfiumadagokat kapott, hogy függővé vált, és csak három év múlva sikerült a gyógyszerről leszoknia, ennek ellenére a Lux aeterna nem egy drog hatására megírt pszichedelikus zenemű. Az 1966 novemberében bemutatott darab kiemelkedik Ligeti munkásságából tisztaságával és a mikropolifónia kifinomult használatával, egyike Ligeti leghíresebb zeneműveinek. Következő műve, az 1967 májusában bemutatott Lontano tulajdonképpen a Lux aeterna átkomponálása, kibővítése. Ligeti munkásságában is egyedülálló, hiszen a zeneszerző egyik művében sem kombinálta ennyire érzékien és furcsán a zenei utat a definíció hiányával és az eseménytelenséggel. ### Az Űrodüsszeia-eset A Lontano donaueschingeni premierje után Ligeti egy különös helyzettel találta magát szemben: levelet kapott egyik New York-i barátjától, aki gratulált neki Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjében felhangzó zenéjéhez. A meglepett Ligeti Bécsben megnézte a filmet, és valóban felismerte benne a Lux aeterna, az Atmosphères és a Requiem egyes részleteit. Ligeti zenéje nagymértékben hozzájárul a film rejtélyes légkörének felépítéséhez. Ezt a filmet számos kritikus korszakalkotó műnek nevezte, Tony Palmer filmrendező pedig úgy vélekedett, hogy Kubrick előtt a zene, mint hangulatfestő elem vett részt a filmekben, most pedig a narráció, a film szellemi hajtóerejének alapjává vált. Viszont sem Ligetitől, sem pedig a kiadójától nem kértek engedélyt a zene felhasználására. Kubrick eredetileg Alex Northot kérte fel, hogy szerezzen zenét Ligeti művei alapján, North viszont későn készült el a zenével, ezért Kubrick átvette Ligeti műveit. A zeneszerző panaszlevelet írt a filmet kiadó MGM-nek, és felvette a kapcsolatot a legnevesebb berlini jogászokkal. Hat év pereskedés után az MGM 1973-ban mindössze 3500 dollárt fizetett, aminek nagy részét Ligeti kiadói tették zsebre. Az Űrodüsszeiának óriási sikere volt világszerte, és ennek köszönhetően Ligeti munkásságát is széles körben megismerték. Annak ellenére, hogy az MGM-mel való pereskedés megalázó volt, Ligeti jelentős összegeket kapott a filmzene eladásából származó jogdíjakból. Vitájuk ellenére Ligeti zenéje felcsendült Kubrick más filmjeiben, így a Ragyogásban és a Tágra zárt szemekben is. A sors iróniája, hogy míg az 1960-as években vonakodott filmzenét írni, mivel úgy gondolta, az nem valódi zeneszerzőhöz méltó, annak ellenére, hogy óriási haszonnal járt volna, most pontosan a film világa emelte ki a pénztelenségből. 1966-ban a mainzi Schott kiadóval szerződött. Első műve, amely náluk jelent meg, a Lontano volt. 1968-ban írta a Continuum-ot a svájci csembalista, Antoinette Vischer megrendelésére. Ebben a műben sokkal inkább érvényesül a zenéjének úgynevezett meccanico karakterje, azaz Ligeti úgy áll hozzá a hangszerhez, mintha az egy hangokat gyártó gép lenne. Az ötlet König azon megállapításából bontakozott ki, miszerint, ha az egymást követő hangmagasságokat úgy illesztik össze, hogy másodpercenként húsznál több hallatsszon, akkor nem dallamként jelennek meg, hanem akkordokká egyesülnek. ### Vonós hangszerekre írt zeneművek Ligeti maga az egyik legjelentősebb szerzeményének a 2. vonósnégyest tartotta, amelyet 1968 februárja és augusztusa között vetett papírra. A művet Baden-Badenben mutatta be 1969. december 14-én. A mű érdekessége, hogy korábbi műveitől eltérően öt tétele van. Ezt a felépítést későbbi zongora- és hegedűversenyeiben is alkalmazta, noha ez utóbbiakat csak háromtételes változatban mutatták be, ami azt mutatja, hogy az öttételes tervet nem lehetett könnyen megvalósítani. Következő műve a 2. vonósnégyesen is túlmegy, tíz tételes, amit a Stockholmi Filharmonikus Vonósötös rendelt meg. Még mielőtt befejezte volna az utolsó tételt, figyelme az aktuális politikai helyzetre terelődött. 1968. augusztus 21-én a szovjet tankok bevonultak Csehszlovákiába, és véget vetettek a „prágai tavasznak”. Ligeti Bécsben élt, közel az eseményekhez, amelyek az 1956-os magyarországi forradalom során átélt élményeire emlékeztették. A lelkiállapota miatt hetekig képtelen volt komponálni, és csak karácsony előtt sikerült befejezni művét, amelynek bemutatójára 1969. január 20-án került sor Malmőben. A Ramifications egytételes, szintén vonós hangszerekre írt mű. A szerzemény ötlete már 1967-ben felmerült, azonban csak 1968–1969-ben került rá sor. A darab megrendelésre készült, ugyanis 1965-ben megnyerte a Kuszevickij-díjat, ami azt jelentette, hogy záros határidőn belül zenét kellett írni Szergej és Natalja Kuszevickij emlékére. Az 1960 és 1974 közötti műveiben már érződik az eltolódás a zenei masszával való dolgozástól a többdallamúság felé. Ez az érdeklődés érződik a Ramificationsban is. ### Érdeklődésének eltolódása a mikrotonalitás felé Ligeti már korábban, a Requiem „Kyrie” tételében is foglalkozott a mikrotonalitással, annak érdekében, hogy megoldásokat kapjon egyes vokális problémákra, és a Hamburg-Wellingsbütteli lutheránus templom orgonáján kipróbálta annak hangszeres hiányosságait. 1967-ben megírta a Harmoniest, az első orgonaetűdjét, ami egy olyan ellenálló hangszert igényelt, amely képes lecsökkenteni a légnyomást annyira, hogy normális körülmények között nem létrehozható mikrotonális hangközöket produkáljon. Az ősbemutatón a templom papja lekapcsolta az orgona motorját, és egy porszívót kötött az orgona fújtatójának helyére, hogy a hangszer megszólaltathassa Ligeti halvány, idegenszerű, romlottnak tűnő hangjait. A második orgonaetűdöt, a Coulée-t két évvel később írta, de ez már az orgona normális működésére alapozva, és hiányzik belőle a mikrotonalitás. A Melodient 1971-ben írta a nürnbergi városi tanács felkérésére, Albrecht Dürer születésének ötszázadik évfordulójára. A mű kis zenekarra készült, ami lehetővé tette a hangszerelés finomságainak megszólaltatását. A mű nehézségeivel nem tudott megbirkózni a nürnbergi zenekar, ahogy 1972-ben, a darab amerikai premierjén, a Los Angeles-i zenekar sem. Itt Ligeti a neves karmesterrel, Zubin Mehtával is összetűzésbe került a mű rossz értelmezése miatt. ### Első amerikai látogatása Ligeti 1969 és 1973 között sok időt töltött Berlinben mint ösztöndíjas. A Berlini Filharmonikusok több művét is bemutatták, számukra írta a fuvola-oboa kettősversenyt. Az 1960-as években Ligeti egyre keresettebb zeneszerző lett, az egyetemek is szívesen kérték fel előadásokra, mert a klasszikus repertoár egyik legjobb elemzőjének számított, beható ismeretekkel rendelkezett Wagner, Debussy és Mahler munkásságáról. Rendszeres stockholmi és darmstadti látogatásai mellett előadásokat tartott Finnországban, Németországban, Hollandiában és Spanyolországban is. Egyik stockholmi látogatása során találkozott Sosztakoviccsal is, de kerülte a társaságát, mert a szovjet kommunizmus képviselőjének tartotta. Véleményét csak később, Sosztakovics negyedik szimfóniájának meghallgatása után változtatta meg, és sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy lekezelően viselkedett pályatársával. Ez idő tájt hívta meg a Stanford Egyetem előadótanárnak és egyetemi zeneszerzőnek. Ez annál is inkább furcsán hatott, mivel zenéje meg szinte ismeretlennek számított Amerikában. 1972 első felében hat hónapot töltött Kaliforniában, ahol megismerkedett a számítástechnika világával, és felismerte a benne rejlő lehetőségeket. John Chowning révén a stanfordi egyetem számítástechnikai laboratóriuma a világ első számú számítógépes zene központja volt, évekkel azelőtt, hogy Pierre Boulez Párizsban megalapította a Institute de Recherche et de Coordination Acoustique/Musique (IRCAM, 1976) intézetet. Chowning bemutatta neki saját, számítógépen komponált műveit, és a lelkesült Ligeti felajánlotta neki, hogy látogasson el Németországba, és tartson előadásokat a Darmstadti Nyári Egyetemen. A stanfordi stúdiósokkal kifinomultabb hangképzési technikákat tett lehetővé, mint addig a rádióstúdiók, és ez hozzájárult, hogy figyelme ismét az elektronikus zene felé terelődjön. San Franciscó-i tartózkodása alatt írta meg a Clocks and Clouds és a San Francisco Polyphony című műveit. 1972 áprilisában kirándulást tett Mexikóvárosban, ahol megismerkedett több kortárs zeneszerzővel, de Conlon Nancarrow-val akkor nem találkozott, akinek művészete később oly nagy hatással volt rá. Nancarrow komplex, többritmusú zenét komponált. ### Hamburg Hat hónapos stanfordi ösztöndíja után az egyetem dékánja felkérte Ligetit, hogy vállaljon állandó tanári állást az intézményben, mivel úgy tudását, mint személyét nagyra becsülték. Ligeti azonban vissza akart térni Európába, tisztában volt vele, ha marad, neve obskuritásba süllyed, a különböző egyetemi, művészeti központok közötti nagy távolságok miatt. Európában a nagy zenei központok (Párizs, Amszterdam, Berlin) viszonylag közel voltak egymáshoz, másrészt az európai országok sokkal jobban támogatták a művészeteket, mint az Egyesült Államok. Ezért 1972 nyarán Ligeti visszatért Berlinbe. De szükségét érezte egy állandó tanári állásnak, ami állandó jövedelmet biztosít számára. Nagyjából egy időben négy helyről kapott állásajánlatot: Bécsből, Berlinből, Kölnből és Hamburgból. Elsőre valószínűleg Bécset választotta volna, ha kapcsolata Verával (aki ekkor az osztrák fővárosban élt) újra nem romlott volna meg. Kölnbe szeretett volna menni, azonban nem sikerült megegyeznie a bérezést illetően. Második opciója Bécs lett volna, de közben megváltozott az intézet vezetősége, és a meghívó elévült. Berlinben nem szívesen vállalt volna állást, mivel kellemetlenül érezte, hogy a várost a keleti blokk fogja közre, így Hamburg maradt, a Hochschule für Musik. 1973-ban foglalta el tanári állását az intézményben. A következő tizenhat évének nagy részét itt töltötte, de évente több hetet töltött Bécsben a családjával. Később Ligeti többször is hangot adott annak a véleményének, hogy Hamburg választása tévedés volt. Munkásságát ugyan kellőképpen javadalmazták, de a város kulturális élete stagnált, sőt az intézet nem vásárolta meg neki a beígért „óriás számítógépet”, amin az elektronikus zene új perspektíváit szerette volna kipróbálni. Viszont elvállalhatott időszakos külföldi felkéréseket. Így tett 1974-ben, amikor családjával visszatért Amerikába, a lenoxi Berkshire Music Centerbe, mesterkurzusokat tartani. Ezt követően Franciaországba utazott, Avignonba, ahol részt vett egy Pierre Boulez által, az elektronikus zenéről szervezett konferencián. Itt ismerkedett meg Jean-Claude Risset-vel, aki a legnagyobb kortárs számítógépes zenei szakértőnek tartottak. Risset elméleteinek hatása erősen érződik Ligeti későbbi zongoraetűdjein. Avignon után Glasgowba utazott a Musica Nova fesztiválra, ahol bemutatták a brit közönség előtt a kettősversenyét. A következő év nyarán zeneszerzés órákat tartott a sienai Accademia Chigianán. 1976-ban feladta a darmstadti részvételét is, és úgy döntött, kizárólag Hamburgban tanít zeneszerzést. Ezt mindössze egyszer szegte meg, 1979-ben, amikor Aix-en-Provence-ban kérték fel mesterkurzus tartására. Hamburgban előbb az iskolában, majd saját lakásán tartotta óráit. Szemináriumait a diákjai demokratikusként és informálisként jellemezték. ### A nagy kaszás 1978\. április 12-én sor került Ligeti első operájának, a Le grand macabre (A nagy kaszás) bemutatójára Stockholmban. A bemutatót már egy évvel korábban bejelentették, de gondok voltak a nehéz mű betanításával, és a pletykák szerint kifogásolták a librettó pornográf tartalmát is, féltek tőle, hogy a sajtó puritánabb képviselői emiatt kedvezőtlenül fogadják majd. Ebben az operában Ligeti megmutatta, hogy az avantgárd elemeket képes a hagyományos stíluselemekkel ötvözni, és képes zenét komponálni „valódi hangokra”, s ezáltal elkezdődött számára a Magyarországon töltött éveinek a „rehabilitációja”. A bemutatónak nagy sikere volt, annak ellenére, hogy a hosszas, svédül előadott párbeszédeket a nemzetközi közönség nem értette. Már az 1970-es évek eleje óta foglalkoztatta a zeneszerzőt egy opera megírásának a gondolata, ebben nagy támogatója Göran Gentele, neves svéd színész-rendező volt, akinek tragikus halála azonban megakadályozta közös tervük megvalósítását. Még az előtt látta Hamburgban Mauricio Kagel Staatstheater című drámáját, amelynek újszerű instrumentális és mozgásszínházi koncepciója és annak „anti-színházi” jellege magával ragadta Ligetit. Ezt követően egyre világosabbá vált Ligeti számára, hogy képtelen lesz egy „valódi operát” megírni, hiszen elgondolásai a saját Aventures című művében és Kagel drámájában már megvalósultak, így újat nem tudott volna felmutatni. Ekkor döntötte el, hogy „anti-anti-operát” ír. Gentele révén szerződése volt a Svéd Királyi Operával, és az előadás megvalósítói is meg voltak már: a rendező Michael Meschke volt, a Aliute Meczies látványtervező és Elgar Howarth karmester. Amikor a csapat találkozott, Ligeti előállt új tervével, egy kegyetlen és ijesztő „valamit” akart, akárcsak Bruegel és Bosch festményei, vagy Jarry, Kafka és Boris Vian regényei. Meczies ekkor javasolta neki Michel de Ghelderode flamand drámaíró La Balade du Grand Macabre című művét. Ligetinek megtetszett a mű, és eldöntötte, hogy abszurd operát ír, egy színes, képregényszerű musicalt, drámai cselekménnyel. A zenét illetően ragaszkodott hozzá, hogy ne legyen szimfonikus. Gondot okozott a nyelv kiválasztása, a magyar túlságosan is sajátosnak bizonyult, Ghelderode francia nyelven írta, de német anyanyelvű volt. Ideálisnak opera számára az olaszt vagy angolt tartották, ennek ellenére az ősbemutatót svédül tartották meg, mert Ligeti ragaszkodott hozzá, hogy a művet mindig az adott ország nyelvén állítsák színpadra. Csak 1996-ban, amikor átdolgozta a művet, javasolta elsődleges nyelvként az angolt. Az operát az ősbemutató után Európa több neves operaházában is műsora tűzték. Az előadások változó sikereket arattak, elsősorban az eltérő rendezések miatt. A németországi bemutatót Hamburgban óriási polémia kísérte, elsősorban a szado-mazochistiszkus színpadi elemek felvonultatása miatt, s ez a zeneszerző tetszését sem nyerte el. Az egyik legsikeresebb bemutatóra 1979-ben Bolognában került sor. A művet bemutatták Párizsban, Londonban, majd legvégül 1984-ben Freiburgban. Ezután hét évig lekerült a műsorról, s csak az 1990-es évek elején elevenítették fel osztrák és svájci társulatok. Ligeti ekkor úgy érezte, hogy a mű megérett egy átdolgozásra, úgy gondolta, hogy túlságosan szolgaian vette át Michael Meschke dramaturgiai javaslatait. 1995 decemberétől 1996 augusztusáig dolgozott a művén, de egy katasztrófa szinte megakasztotta a mű revízióját. Bécsi lakásának első emeletén tűz ütött ki, és csak Vera gyorsaságának köszönhette, hogy egyáltalán megmenekült, és a tűzben Ligeti számos kézirata is elpusztult. Az átdolgozott Le grand macabre bemutatójára 1997. július 28-án került sor a Salzburgi Fesztivál keretein belül. Az új mű zeneileg sokkal kiforrottabb, és a kihúzott párbeszédek miatt dinamikusabb lett. Időközben Münsterben színre vitték az eredeti verziót, amit Ligeti az opera eredeti változatának egyik legjobb színpadra állításának tartott. ### Alkotói válságban Már operája bemutatója előtt következő művein gondolkodott, de ezek bemutatóit befolyásolta a Le grand macabre sikere, másrészt alkotói válságba is került, nem tudta, milyen irányba folytassa zeneszerzői munkásságát. Ebben szerepet játszott a darmstadti nyári egyetem jelentőségének csökkenése, az addig divatos szerialista dogmák elhalványulása, és nem utolsósorban Ligeti sorozatos egészségi problémái. Ez idő alatt került a zeneszerző kezébe Douglas Hofstadter Gödel, Escher, Bach: An Eternal Golden Braid (a Metaphorical Fugue on Minds and Machines in the Spirit of Lewis Carroll) című műve, amely Bach zenéjét, Escher grafikáit vizsgálta Gödel matematikai téziseinek tükrében. Ligetit magával ragadta Hofstadter könyve és annak folytatása, a Metamagical Themas, úgy érezte, hogy ugyanazok a gondolatok voltak leírva bennük, amiket ő is meg szeretett volna a zenéjében valósítani. 1981 decemberében megpróbálkozott ezen új eszméket beépíteni a készülő zongoraversenyébe, de nem járt sikerrel, így végül a félbe hagyott, hegedűre, kürtre és zongorára írt trióját fejezte be. A következő két évben mindössze két újabb munkája jelent meg, a Drei Phantasien nach Friedrich Hölderlin és a Magyar Etűdök. Ezek a művek arról tanúskodnak, hogy visszatért Ligeti alkotói önbizalma, de ugyanakkor tudatosult a zeneszerzőben, hogy a második opera még várat majd magára, hiszen a zongoraversenye még nem készült el. Ezt csak 1988-ban fejezte be. A mű megírásának hosszas folyamata nem csak Ligeti kemény önkritikájának bizonyítéka, hanem azon képességének is, hogy képes volt a zenéjét megújítani a műszaki és esztétikai alapoktól kezdve. A Le grand macabre-ot időközben számos európai operaházban bemutatták, és ez arra ösztönözte Ligetit, hogy készítse el a mű rövidített, koncertváltozatát. Az ötlet tulajdonképpen kiadójától származott azt követően, hogy egyes német zenekritikusok keményen bírálták az opera színpadképességét. 1987-ben Bécsben készítették elő az opera koncertváltozatának bemutatóját Elgar Howarth vezetésével. Eirian Davies, az egyik főszereplő, az utolsó pillanatban megbetegedett. Eleinte nem találtak megfelelő énekest a helyettesítésére. Végül úgy döntöttek, a svéd trombitaművészt, Håkan Hardenberget bízzák meg a feladattal. Az ötlet, hogy a titkosrendőrség (Gepopo) főnöknője három áriájának szólamát trombitára írják át, összhangban volt a darab humorával és abszurditásával. A bemutató fontos lett volna Ligeti számára, mert az előadásról felvétel is készült volna, de azt Eirian Davies megbetegedése és a darabon tervezett változtatások miatt el kellett halasztani. A trombitaszólót, amelyet később szoprán szólammal egészítette ki a zeneszerző, és Mysteries of the Macabre címen különálló műként is megjelentette. Az opera más részeit is kiadták koncertformában, így az autódudás nyitányt, valamint a befejező passacagliát is. Ezeket Howarth gyűjtötte össze Macabre Collage cím alatt, és 1992-ben a firenzei Maggio Musicalén mutatták be, a zeneszerző születésnapja alkalmából. ### Magyarországi rehabilitációja 1978-ban Ligeti mindössze két csembalóra írt művet komponált. Ezeknek már a címe is azt bizonyítja, hogy ismét feléledt benne az érdeklődés magyar gyökerei iránt. A két mű a Hungarian Rock és a Passacaglia ungherese. Az előzőt Elisabeth Chojnacka, lengyel csembalóvirtuóz számára írta, míg az utóbbit Eva Nordwall számára, Ove Nordwall neves muzikológus feleségének. Időközben értesült arról, hogy Budapesten egy portré-koncertet szerveznek műveiből, 1967 után ugyanis a liberálisabb magyar kormány amnesztiát hirdetett a politikai emigránsok számára. Még abban az évben az édesanyja vízumot kért, és meglátogatta őt. Két évvel később egy zenei vetélkedő zsűrijébe hívták meg Budapestre. Így 1970-ben, tizennégy évvel távozása után, ismét Magyarországon találta magát. Az 1979-es koncert azért is jelentős volt, mert műveit időközben már a Varsói Szerződés több országában is bemutatták, kivéve Magyarországon. A koncert azt bizonyította, hogy Ligetit mint zeneszerzőt Magyarországon is elismerték, ezután megélénkültek a kapcsolatai a kortárs magyar zeneszerzőkkel is. Az 1970-es években hosszan tartó romantikus kapcsolatba került Aliute Meczies német díszlettervezőnövel, aki többek közt operája bemutatójának díszleteit is tervezte. Egy évtizedig éltek együtt Berlinben majd Hamburgban. Vera, akit nagyon bántott az így kialakult szituáció, végül nem tehetett mást, minthogy elfogadta azt. Miután 1980 elején kapcsolatuknak vége lett, Ligeti egy francia énekesnővel bonyolódott szerelmi viszonyba. Ez azonban rövid ideig tartott, hiszen a nő családja nagy nyomást gyakorolt rájuk, hogy házasodjanak össze. Neki azonban volt felesége: Vera. 1981-ben meghalt édesanyja, akivel ugyan távolságtartó viszonya volt, de mindig segítette fiát. Ligeti boldog volt, hogy sikerült anyjának nyugodt körülményeket biztosítania utolsó éveiben, Bécsben. 1982-ben egy újabb dilemmával állt szemben. Meghívták a Párizsi Konzervatóriumba, a Messiaen nyugalomba vonulásával megüresedett állásba. Noha a felkérés óriási elismerést jelentett, mégis úgy döntött, hogy nem fogadja el, mert tartott a francia bürokráciától és a bizottsági gyűlésektől, amelyeken részt kellett volna vennie. Hamburgban maradt, annak ellenére, hogy csalódottnak érezte magát. Az intézet élén megtörtént vezetőváltással az oktatás iránya a kereskedelmi zene irányába tolódott, és kevesebb támogatást kaptak az ő zeneszerzés kurzusai is. 1983-ban Stuttgartban ünnepi koncertet rendeztek Ligeti hatvanadik születésnapja alkalmából. Ezen kellett volna bemutatni a Magyar Etűdöket, de a tervezett három etűdből mindössze kettő készült el, a harmadikat az év második felében mutatták be Metzben. Az etűdöket Weöres Sándor verseire komponálta. Ligeti nagy örömét lelte abban, hogy közel negyed évszázad után ismét magyar szövegre szerezhetett zenét. ### Versenyművei és a madrigálok Ligeti utolsó évtizedeinek kétségkívül egyik legjelentősebb műve a tizennyolc zongoraetűd. A három könyvbe szerkesztett műveket 1985 és 2001 között írta. A kritikusok az egyik legjelentősebb 20. századi zongoraetűd-sorozatnak tartják a darabokat, amelyek virtuóz technikákat ötvöznek kifejező tartalommal, Chopin, Liszt és Debussy etűdjeihez hasonlóan. A másik nagy mű, amivel az 1980-as években foglalkozott, a Zongoraverseny volt. Az első feljegyzések 1980-ból származnak, de csak nyolc év múlva fejezte be, mert többször is elakadt kompozíció-technikai problémák miatt. Megpróbálta alkalmazni az első etűdjeiben (1985) használt úgynevezett lamento-technikát, de ez sem jelentett megoldást problémájára, ami tulajdonképpen inkább stilisztikai volt, mintsem ötlethiányra visszavezethető. A Zongoraverseny kiváló példája a zeneszerző poliritmikus zenével való próbálkozásainak. Saját maga úgy vélte, hogy ez a legkomplexebb és technikailag legigényesebb szerzeménye. A művet kis zenekarra hangszerelte, számos szokatlan hangszerrel, mint például szájharmonika, dzsesszfuvola és okarina. Az első és az ötödik tételben minimalista elemek fedezhetők föl, amelyek kihasználják a zongora extrém regisztereit. A második tétel Bartók Béla éjszaka zenéjét idézi hangulatában. A zongoraverseny első három tételének ősbemutatójára 1986 októberében került sor Grazban a Bécsi Filharmonikusokkal Mario di Bonaventura vezetésével. A teljes művet 1988 februárjában mutatták be Bécsben. A többlépcsős bemutatók innentől szokássá válnak: a zongoraverseny mellett hegedű- és kürtversenyét, a brácsaszonátát, valamint a Nonszensz Madrigálokat is félig készen mutatták be. 1988-ban, hatvanötödik születésnapja alkalmából több európai városban is ünnepi koncertet rendeztek a tiszteletére, többek között Berlinben. Ez alkalommal mutatta be a King’s Singers a Nonszensz Madrigálok első darabjait. A madrigálok megírása lehetőséget nyújtott neki, hogy visszatérjen kedvenc íróinak és költőinek munkásságához. Eleinte ismét Weöres verseit akarta megzenésíteni, de mivel a madrigálok angol együttes számára készültek, angol szövegek: XIX. századi nonszensz gyerekversek mellett döntött Lewis Carroll, William Brighty Rands és Heinrich Hoffmann tollából. A teljes művet 1993-ban, a huddersfieldi Kortárs Zenei Fesztiválon mutatták be. 1984-ben Saschko Gawriloff hegedűművész, aki részt vett a kürttrió bemutatóján is, javasolta Ligetinek egy hegedűverseny megírását. Ligeti csak az 1980-as évek végén kezdett el komolyabban foglalkozni az ötlettel. Mintaképei előbb Paganini és Bach voltak, de az 1980-as évek végén megismerte a tragikus sorsú Claude Vivier művészetét, akinek zenéjében a keleti zenei motívumok ötvöződtek a régi zenei stílusokkal. Ligetinek különösen az tetszett, hogy Vivier minden zenei iskolától különálló, egyéni stílust alakított ki, saját bevallása szerint, nagyon szubjektív, romantikus, dekadens zenét. Bár nyolctételesre tervezte a művet, a végső forma ezúttal is öttételes. Egyike Ligeti legszebb műveinek, és kiválóan reprezentálja késői időszakának stílusát, az avantgárd próbálkozások és a hagyományos melodikus és formális konvenciók szintézisét. A zenében többek között mikrotonalitás, magyar és bolgár népzene, valamint reneszánsz motívumok ötvöződnek. A komponálás négy évig tartott (1989 és 1993 között). Egy első, háromtételes változatot a kölni rádió szimfonikus zenekara mutatott be 1990 novemberében. Ez követően Ligeti átdolgozta művét, az első tételt teljesen átírta, és még írt két újat. Az átdolgozott változatot Pierre Boulez vezényletével mutatták be 1993 júniusában, szintén Kölnben. 1990 nyarán Ligeti díszvendégként részt vett a szombathelyi Bartók Fesztiválon. Az előző évben kétszer is ellátogatott ugyan Magyarországra, de 1983 óta ez volt az első hivatalos meghívása. Itt mesterkurzust tartott, előadást tartott a Zongoraetűdökből, és ismét találkozott Kurtág Györggyel. Visszatérve Hamburgba tovább folytatta a hegedűverseny komponálását. Ebben az időszakban, egyik kölni látogatása során hallotta Tabea Zimmermann kiváló brácsajátékát, s ez adta az inspirációt, hogy írjon egy brácsaszonátát. A mű tételeit külön mutatta be. A teljes darabot Zimmermann az 1994-es güterslohi zenei fesztiválon mutatta be. ### Új opera? A Le grand macabre 1978-as sikeres stockholmi bemutatója után Ligeti újabb opera megírásának a lehetőségén gondolkodott. Az 1980-as évek elején elvállalta, hogy a londoni English National Opera számára komponál egy operát Shakespeare Viharja alapján. 1983-ban Boulez és Nicholas Snowman, a párizsi IRCAM (Institut de Recherche et Coordination Acoustique/Musique) művészeti igazgatója, egy közös vacsorán kérték fel, hogy készítse el a Vihar elektronikus zenére írt változatát, meghívták a párizsi intézetbe, és megnyugtatták afelől, hogy nem kell tökéletesen értenie a számítógéphez, hogy jó zenét komponáljon. A párizsi látogatás adminisztratív okok miatt elmaradt ugyan, de az ötlet tovább foglalkoztatta Ligetit, és első elképzeléseit papírra is vetette. A Vihar azonban sohasem valósult meg, az 1980-as és 1990-es években Ligetit már más művek komponálása foglalta le, többet közt a kürttrió, a Zongoraetűdök valamint a hegedűszonáta. Ezek olyan kompozíciók voltak, amelyeket Ligeti már korábban beígért, így elsőbbséget élveztek, másrészt pedig tovább dolgozott a Le grand macabre új változatán. Egy új opera megírásának ötletét valószínűleg 1997-ben vetette el végleg, a Le grand macabre salzburgi bemutatója után, amikor is kellemetlenül érintette, hogy elgondolásainak nagy része nem valósulhatott meg a rendezői (Peter Sellars) újragondolás miatt. Csalódottan távolodott el az operától. Másrészt saját bevallása szerint nem találta meg azt az alaphangot, ami köré felépíthette volna a Vihart, amit tulajdonképpen nem is operának, hanem grandiózus színpadi költeménynek képzelt el. ### Lemezfelvételei Mindeközben a Londoni Filharmonikus Zenekar közreműködésével egy nagyszabású projektbe vágott bele, mégpedig összes művének (beleértve a Magyarországon írottakat is) felvételébe. 1989-ben a londoni koncertteremben fesztivált rendeztek Ligeti tiszteletére, és kilenc este alatt harmincöt művét mutatták be. Végül 1994 tavaszán a Sony Classical elkezdte a felvételeket. A tervezett 13 lemezből 8 jelent meg 1999-ig, épp a zenekari művek nem. Időközben befejezte hegedűversenyét is, amely azonban nem vált különösebben ismertté a közönség köreiben, annak ellenére, hogy több helyen is bemutatták. 1993 tavaszán Kaliforniában mutatták be a művet a Paul Getty Alapítvány támogatásával. A Los Angeles-i zenekart Ligeti egyik kedvenc karmestere, a finn Esa-Pekka Salonen vezette. Ligeti remélte, hogy megvalósulhat a hegedűverseny CD-felvétele is, de a nagy költségek, valamint a zenekar elfoglaltsága ezt nem tették lehetővé, így ismét a londoniakat kérte fel. Ennek a felkérésnek egy váratlan politikai vonzata is lett, hiszen ugyanebben az esztendőben a Brit Művészeti Tanács felülvizsgálta a támogatandó zenekarokat. A 650 ezer fontnyi támogatástól a zenekar túlélése függött. Következő lépésként Salonen ügynöksége Clocks and Clouds néven egy két évig tartó Ligeti-fesztivált szervezett, amelyet 1996 decemberében, a Sony sorozat első négy CD-jének kiadásával nyitottak meg, és amelynek csúcspontja 1998-ban, a zeneszerző hetvenötödik születésnapján volt. Az ambiciózus tervek megvalósítását azonban gátolták a brit zenekari hagyományok, amelyek a kevés próbára alapoztak. Noha a londoni filharmonikusok már több Ligeti-művet is játszottak, az újak betanítására kevés idő maradt, és ez a tökéletesség kárára vált. Ligeti többször is hangot adott elégedetlenségének, és szerette volna megakadályozni a felvételek elkészülését. Sőt, Hamburgban megpróbálta egy hangmérnök segítségével javíttatni a felvételek minőségét. Vincent Meyer, aki a művek felvételeinek nagy támogatója volt, szintén csalódott az eredményekben, de további anyagi támogatásáról biztosította a zeneszerzőt, és így jött létre a szerződés a Teldec kiadóvállalattal, amely 2001-ben indította el a Ligeti Project-et, hogy a Sony sorozatból hiányzó műveket (és az Aventurest, amivel Ligeti elégedetlen volt) felvegyék, és 2004-re be is fejezték. A Teldec projekt keretén belül két új művét is lemezre vették: a 2001-ben bemutatott Hamburg Concertót valamint a Síppal, dobbal, nádihegedűvel című dalciklusát. Ez utóbbit ugyan a concerto után komponálta, de azt megelőzően mutatták be, 2000-ben. A dalciklust az Amadinda Ütőegyüttes és Károlyi Katalin számára írta. ### Utolsó évei A 2000-es évek elején számos jelentős kitüntetéssel jutalmazták. 1986-ban a zongoraetűdökért megkapta a Grawemeyer-díjat, majd 2000-ben Helsinkiben Sibelius-díjjal jutalmazták, 2001-ben pedig átvette a japán császári család jelenlétében a művészeknek járó Kiotó-díjat. 2002-től egészségi állapota miatt kénytelen volt szüneteltetni a komponálást, ugyanis idegrendszeri problémái akadályozták a mozgásban. Noha utolsó éveiben kerekesszékbe kényszerült, családja kérésére betegségének okát nem hozták nyilvánosságra. 2006\. június 12-én hunyt el Bécsben, 83 évesen. Hamvait a bécsi Zentralfriedhofban helyezték örök nyugalomra, magas rangú magyar és osztrák méltóságok jelenlétében. ## Művészete és öröksége ### Magyarországon A világháború utáni műveinek egy része népdalfeldolgozásokból állt, másik részét az „asztalfióknak” írta. Ez utóbbiak olyan művek, amelyekben már jelentkezik újszerű művészete, ami azonban nem volt „kompatibilis” a magyarországi szovjet mintára szerveződő művészeti kánonnal. A Pápainét például betiltották, annak ellenére, hogy népdalfeldolgozás, feltehetően azért, mivel gyilkosságról szólt, és ezért a kommunista hatalom számára „disszonánsnak” tűnt. Első művei Bartók hatását mutatják. Korai művei közül a legfontosabbak (Musica ricercata, az Első vonósnégyes, Éjszaka-Reggel) útkeresésként is felfoghatók saját nyelv kialakítására, saját eszközök kifejlesztésére tett próbálkozásokként. ### Szerialista útkeresés Nyugatra való távozása után Ligetit két zenei problémakör foglalkoztatta, mégpedig a szerializmus és az elektronikus zene. A szerialista felfogás a legjobban az Apparitions című művében érzékelhető, amelynek első változatát – amely később a darab első tétele lett –, 1956-ban, Budapesten vázolta fel, nem ismerve még a Nyugat-Európában akkorra már teljesen kialakult szeriális eljárást. Amikor 1957-ben Kölnben megismerte Webern, valamint a háború utáni nemzedék zenéjét, átkomponálta a művet, és az új változatban már érvényesültek a szeriális zenéből leszűrt tapasztalatok. A szeriális zenére ugyanúgy reagált, mint a saját korábbi zeneszerzői eljárásmódjaira: egyszerre megtagadva és továbbfejlesztve, vagyis módosítva őket. Amit a szeriális zenének köszönhet, az inkább a strukturális összefüggésekbe való belelátás, valamint az igen finom zenei felosztásokban való gondolkodás iránti érzékenység. Zeneszerzői fejlődésének meghatározó része volt Stockhausen és König személyes megismerése, valamint Boulez műveinek tanulmányozása. Ligeti számára a kezdetektől fogva világos volt, hogy a zeneszerzői útja nem igazodik majd teljesen a szeriális elvekhez, hiszen egészen más kompozíciós feltételekkel és korábbi tapasztalatokkal érkezett a nyugati világba. 1957-ben a szeriális komponálás két aspektusát vizsgálta. Először is azt, hogy a szerialisták egyenjogúvá tették a zene valamennyi elemét, úgymint a hangmagasságokat, az időtartamokat, a hangszíneket és a dinamikai értékeket. Abból, hogy elhasználódtak a hangközviszonyok, vagyis mindenfajta harmónia, és hogy ennek következtében a hangközkarakterek nivellálódtak, arra a következtetésre jutott, hogy mindenekelőtt eltüntette a hangközöket, mint szerkezeti elemeket: szólamszövevényeket komponált, amelyek olyan sűrűek voltak, hogy az egyes hangközök elmerültek bennük, és már nem hangközökként, hanem csak együttesen, hangközhalmazokként funkcionáltak. Ezzel azonban kiiktatta a hangmagasság funkcióját is: a hangmagasságsorok értelmüket vesztették, helyettük a belső mozgásviszonyok és a szólamhálók szövésmintája vált elsődlegessé a struktúra- és a formaépítkezés szempontjából, a hangmagasságoknak és a hangközöknek – mint hangfekvések (regiszterek) és hangsűrűségek viszonyainak – csak globális funkciójuk maradt. A szeriális komponálás másik problematikus aspektusa az volt, hogy a zene valamennyi elemi paraméterét egy egységes séma szabályozza. A szerialisták megkövetelték, hogy ugyanaz az egy alaprend nyilvánuljon meg minden paraméteren belül. Egy olyan tendencia is érvényesült, hogy a hangmagasságsort tekintették a kiindulási rendnek, és ennek analógiájára szervezték a többi elemet is, méghozzá oly módon, hogy a hangoknak a soron belül elfoglalt helyét számokkal jelölték. Ezután a számsort leválasztották a hangmagasságsorról, és az időtartam, a hangszín, a dinamika paraméterére applikálták, később pedig általánosabb meghatározottságú tényezőkre, mint például a sűrűségviszonyokra, az ambitusra, a formarészek arányaira és így tovább. Ligeti szerint fordítva is el lehetett járni: először felállítottak egy számsort, vagy számviszonyokból, például arányokból álló sort, és azután azt alkalmazták a zene minden egyes paraméterére. A szervezés egységessége volt a szeriális zene alapvető dogmája: egy számszerűsíthető alaprendet, egy modulust kellett felállítani, és a komponálás valamennyi részfolyamatának a választott modulusaiból levezethetőnek kellett lennie. Ligeti nem értette, miért kellene ilyen egységesített módon kezelni a paramétereket, sőt inkább ellentmondást érzett abban, hogy ugyanaz a kvantifikáció a különböző paramétereken belül – azzal összefüggésben, hogyan észlelhetők és értelmezhetők a zenei folyamatokat – alapvetően eltérő eredményekhez vezetett, következésképp semmiféle garancia nem volt arra, hogy ugyanaz az alaprend az eltérő észlelési és korrelációs rétegekben analóg struktúrákhoz vezet. Az egységesség így megrekedt a kommentár, a kompozíció verbális magyarázatának szintjén, kívülről volt ráerőltetve a zenei folyamatokra, és pszichikailag hatástalan maradt. Ligeti végül is nem számolta fel teljesen a szerialista elveket, inkább csak módosította azokat. Az olyan ellentmondásos aspektusok mellett, mint az egyenjogúság, az analógiaképzés, illetve az egységesítés, a szeriális gondolkodásnak voltak olyan aspektusai is, amelyek a munkamódszerei továbbfejlesztése szempontjából hasznosnak tűntek. Ilyen volt elsősorban az elemek és eljárások kiválasztásának és rendszerezésének elve, valamint a konzekvencia elve, vagyis hogy a már kialakított feltételeket önmagukban helytálló módon alkalmazta, ám hangsúlyozottan csak azokon a részterületeken, amelyeken azok zeneileg relevánsak. Azaz lemondott arról, hogy valamennyi feltételt egyesítsen és egy heterogén paraméterelemekből építse fel a zenei struktúrát. Egy darab hangszínstruktúrájában például teljesen más rend érvényesülhetett, mint a ritmusstruktúrájában, csak az volt lényeges, hogy a már meghatározott és alkalmasnak talált elemeket és eljárásokat – azon a tartományon belül, ahol használhatónak bizonyultak – hiánytalanul és helyesen alkalmazza végig. Zeneszerzési munkamódszere így tág értelemben véve még szeriálisnak számíthatott, anélkül hogy egyetlen sort is alkalmazott volna. ### A mikropolifónia megalkotása Már magyarországi tartózkodása alatt elkezdett foglalkozni az „álló zene” (statikus zene) gondolatával. Az elképzelése az volt, hogy olyan zenét írjon, amiben látszólag nincsenek szólamok, azaz olyan sűrű hálót alkotnak, hogy az emberi fül számára szétválaszthatatlan, bonyolult zenei massza vehető csak ki. Az álló zene lényege, hogy nincs benne dallam, nincs ritmus, és nincs harmónia sem, csupán egyfajta halmazállapot, kaleidoszkóp-minta, amely lassanként változik. Az „álló zene”-készítés elektronikus stúdióban egyszerű, az ilyen álló zenék, amiből később az úgynevezett „ambient” zenék létrejöttek, voltaképp monoton, egymásba úszó hosszú zúgások. Ligeti esetében azonban már teljesen más a helyzet, hagyományos zenekarra írta őket, de első hallásra elektronikus zenének tűnhetnek. Annyira bonyolult szerkezetűek, hogy egyetlen különálló hang sem emelhető ki a masszából. Az álló zene Ligeti szerint szakítást jelentett a hagyományos szeriális zenével, szakított a hangokat szünettel elválasztó hagyománnyal, és egy kontinuitást alkotott meg. Az első ilyen Ligeti-féle álló zene az 1961-ben, nagyzenekarra írt Atmosphères volt. A darab „fonott” szerkezetével, monotonságával az egy helyben állás érzetét kelti a hallgatóban. Az elektronikus zenével végzett kísérleteinek eredményeképp szakít azzal a fölfogással, hogy a zenét diszkrét hangokból összerakott dallamokból-akkordokból állítsa össze, ehelyett egy képlékeny hangmassza mozgatására koncentrál. Ebben az összefüggésben persze értelmüket vesztik az olyan fogalmak, mint dallam, ritmus, metrum, harmónia; helyettük a massza a hangmagasság, hangerő, hangszín terében: homogén vagy heterogén módon, tágul vagy szűkül, ritkul vagy sűrűsödik, esetleg dinamikus egyensúlyban van (miközben a belső mozgás nagyon is élénk) stb. Egy hangszerre írott mű esetén (Volumina) a kottakép is tükrözi ezt a nézőpontváltást: a nagyzenekari művek lejegyzése a precíz kivitelezhetőség végett hagyományos, de az ütemvonalak nem metrikai rendet szolgálnak, csak az előadók szinkronizációját, az egyes szólamok dallamai nem önállóak, csak a nagy egész részeként léteznek. Ily módon alkotta meg a „hallhatatlan polifóniát”, vagyis a mikropolifóniát, amelyben külön nem észlelhetők az egyes mozzanatok, jóllehet valamennyi momentum hozzájárul az egész polifon háló jellegének meghatározásához. Azaz az egyes szólamok és a szólamokban létrejövő zenei képződmények az észlelési küszöb alatt maradnak, annyiban azonban minden szólam és minden képződmény transzparens a struktúra egészére vonatkoztatva, hogy egyetlen egység megváltozása – még ha csak kis mértékben is, de – a végeredményt is megváltoztatja. Az Atmosphères-ben továbbfejlesztette a mikropolifónia módszerét: kifinomultabbá vált a hálóképződmény, eltűntek az önálló ritmusalakzatok maradványai; a mikropolifóniát a fokozatos hangszín- és szövevénytranszformáció megvalósítására használta. Később, a hatvanas években írott műveiben módosította ugyan a mikropolifónia munkamódszerét, egészében azonban hű maradt ehhez a koncepcióhoz. Az 1966 óta írott műveiben – így például a Csellóverseny második tételében –, és még következetesebben az 1968 óta keletkezett darabokban elkezdte kivilágosítani a sűrű polifon hálókat: bár az egyes szólamok többé-kevésbé továbbra is az észlelési küszöb alatt maradnak, olykor már a közvetlenül észlelhető tartományban is megjelennek zenei alakzatok. Ennek a kivilágosodott, már nem homályos-festői, inkább transzparens-rajzos mikropolifóniának jellemző példája az 1968-ban írott 2. vonósnégyes és az 1969–70-ben komponált Kamarakoncert 13 hangszerre. Az 1971 nyarán készült Melodienben a polifónia már nem „mikro” – a darab faktúrája mégsem jelent visszatérést a korábbi technikákhoz: a mikropolifónia következményét mutatja, anélkül hogy a szövet a szó valódi értelmében véve mikropolifon volna. A helyzet analóg azzal, ami a szeriális zene felbomlását követte: sorok már nem voltak, a posztszeriális zene mégis magában hordozta a sortechnika tapasztalatait, ezért nem visszalépést jelentett a megelőző fázishoz képest, hanem előrelépést egy új stílus és egy új konstrukciós koncepció felé. A mikropolifónia felbomlása után hasonló a zene helyzete: melodikus jellegű szólamszövevények egy polifon szólamhálót alkotnak, amelybe azonban nem olvad bele valamennyi szólam. A melodikusan kifejtett szólamok inkább individuumok, amelyek egyidejűleg különböző sebességgel mozognak, és melodikus-ritmikus duktusuk a többi szólamétól független, eltérő. ### Ligeti expresszionizmusa Ligeti György zenéje expresszionistának is tekinthető, noha a kritikusok többsége szerint stílusa egyedi, kiismerhetetlen. Egyes zenei körökben művészetét túl modernnek, más körökben pedig túl hagyományosnak tartották. Ligeti erről a következőképpen vélekedett: „Nem szeretik, hogy valaki állítólag modern komponista, és valamilyen módon mégis kötődik a hagyományhoz. Hogy mondjam? Vannak a hivatalos zeneszerzők, akik csak szmokingban jelennek meg, és vannak a bohém zeneszerzők, akik csak farmerban járnak. Én pedig nem járok sem farmerban, sem szmokingban.” Az expresszionizmus lényege a szubjektivitás és az érzelem. S noha Ligeti a saját érzelmeit ültette zenébe, mégis távolságtartó maradt, kerülte a túlzott gesztusokat, és az érzelmeket úgy vizsgálta, mintha azok a távolban lennének, vagy hermetikusan lezárva, mintha egy üvegbúrában lennének egy múzeumban. Zenéjének trükkje abban rejlik, hogy hiányzik belőle a pátosz és szenvedély, ennek ellenére kifejezi a zeneszerző élményeit, félelmeit. Teszi ezt úgy, hogy mindezeket feloldja, mint például a Le grand macabre című operájában a félelmet a humorral oldja fel. Ez a távolságtartás a Lontanoban érvényesül leginkább. A zene itt olyan érzetet kelt, mintha távolról szólna. Az érzelmek hideggé és lenyomatszerűvé válnak a távolság miatt, s így feloldódik az expresszió. ### Próbálkozás az elektronikus zenével Az elektronikus zenével való megismerkedése vezette a zenei hang új felfogásához. Új hangzásvilága, amely kölni tartózkodása idején, Stockhausen hatása alatt alakult ki, rendkívül elvont, egyszerre jellemzi valamiféle monumentális mozdulatlanság és a nyugtalanság érzete, amit egymással szemben álló hangzásfolyamok alkalmazásával ér el: ezek állandó kavargásban lévő, sűrű szövésű sokszólamúságra épülnek. Előszeretettel ütköztetett műveiben legkülönfélébb hangszercsoportokat. Műveiben többször használt ellentétes nyelveket, s ez a nyelvi kuszaság szülőföldje színes kultúrájának emléke (például Lux aeterna). Másik jellemzője Ligeti elektronikus zenéjének a meccanico mozgástípus, ami azt jelenti, hogy a zene gépszerű, hangzásában mechanikus és precíz. A zene lényege, hogy a zenész úgy játszik a hangszeren, mintha az egy gép, egy mechanizmus lenne. Ez a fajta „gépzene” a maga monoton érzelemnélküliségével szintén a romantikával és a szentimentalizmussal való szembefordulás. Legjellemzőbb ilyen darabja a Continuum nevű csembalóra írott műve. A meccanico mozgástípus betetőzése már 1962-ben megtörtént Ligetinél, amikor is megírta Poéme Symphonique-ot száz darab metronómra. A mű voltaképp egy zenei tréfa, intellektuális fricska, a gépszerű muzsika abszolút betetőzése, hisz itt voltaképp az alkotói szándék szerint beállított gépek hozzák létre magát a zenét. A száz metronóm kattogása tömbzenét alkot, melyből ugyan kihallhatók az egyes kattanások, ha alaposan fülel az ember, ám mégis egyfajta álló zene jön létre, ami egész tömbként jelenik meg. ### A nyolcvanas évek paradigmaváltása A 70-es évek közepén a kétzongorás daraboktól kezdve hirtelen fontos szerepet kapott Ligeti zenéjében a metrika (általában bonyolult polimetrika; fontos inspirációt jelentett Conlon Nancarrow zenéje és bizonyos afrikai népzenék). A 80-as évektől pedig megjelennek a harmóniák: hagyományos tercépítkezésű hármas- és négyeshangzatok, nem tonális akkordfűzéssel. Legtisztább példa erre a King’s Singersnek írott Nonszensz madrigálok. A nyolcvanas évek folyamán érdeklődése elsődlegesen három területre összpontosult. Először is érdekelte a 14. századi menzurális zene, annak összetett alakzatai, az úgynevezett „ars subtilior”, amely a kései Guillaume de Machaut és a korai Guillaume Dufay közti negyvenévnyi résben fejlődött ki. A menzurális notáció technikája lehetővé tette, hogy nem taktushoz kötött egységek szimmetrikus és aszimmetrikus osztásaiban gondolkodjanak. Lehetőség nyílt arra, hogy olyan nagyon komplex polifon struktúrákat hozzanak létre, ahol az egyes szólamok egyidejűleg különböző sebességgel haladnak. Másodsorban érdekelte Afrika Szaharától délre eső részének zenéje, amit Artur Simon Musik in Afrika című írása révén ismert meg. Ez visszahatott műveire, amelyekben nagyon összetett, az ütemérzetből kilépő polifon és poliritmikus képződményeket hozott létre. Az 1985–88-ban keletkezett Zongoraverseny ritmikailag a legösszetettebb Ligeti-mű. Harmadsorban érdekelték a tértranszformációk és a térbeli modellek. Ez a három terület zeneszerzői elképzeléseiben összekapcsolódott, és összetett zenei struktúrák kidolgozásához vezetett. ### A fekete humor Ligeti műveiben a humornak meghatározó szerepe van. Cizellált, intellektuális humora már a száz metronómra írt szimfonikus költeményben jelentkezik, de a leginkább két rövid zenés színházi művében, az Aventures-ben és a Nouvelles aventures-ben, valamint operájában, a Le grand macabre-ban kap meghatározó szerepet. Az Aventures és a Nouvelles aventures műveiben hosszú szünetekkel dolgozik, s ilyenkor úgy az előadók, mint a közönség a legszigorúbb csöndben várakozik. Műveinek másik jellemzője, hogy sok bennük a jelentés nélküli szöveg; előszeretettel használ csak egymás mellé állított hangokat, illetve szótöredékeket. Humorát jellemzi, hogy az énekesek helyenként kartonpapírból sodort csőbe énekelnek. Műveiben gyakran nyúl szokatlan hangképzési eszközökhöz, mint például kipukkasztandó papírzsacskók, smirglivel dörzsölendő bőröndök vagy éppen a padló vakarászása. Az eredmény egyszerre vészjósló és szellemes, mintha szüntelenül a valamit mondás és a semmitmondás határán egyensúlyoznának. Operája esetében már maga a cselekmény minden logika nélkül egymás mellé helyezett kusza, groteszk jelenetsorozatból bomlik ki; összeolvasztja az apokalipszis világvége-hangulatát a vásári komédiákkal. A zenében előfordulnak hagyományos és avantgárd elemek. Ligeti esztétikummá emeli a banalitást, ezzel a pop-arthoz közelíti művét. A zenei anyagban fellelhetők utalások a barokk, klasszicista, romantikus zenére, valamint az operahagyományra. Ezeket a stílusidézeteket a rikító hangszerelés idegeníti el eredetüktől: egy Schubert-dallamot cseleszta szólaltat meg, egy Monteverdire emlékeztető toccata pedig autódudákon szólal meg. Tizenkét autóduda és egy részeg énekelte Dies irae indítja nem mindennapi operát. Ligeti akusztikai hulladékanyagból, készen talált tárgyakból építkezik, ezeket ágyazza bele avantgárd elemekből megformált sajátosan egyéni stílusába. ## Elismerései Ligeti tagja volt a Hamburgi Művészeti Szabadakadémiának, a Bajor Szépművészeti Akadémiának, tiszteleti tagja a Román Akadémiának, külföldi társult tagja a Francia Akadémiának, emellett pedig számos rangos nemzetközi és nemzeti kitüntetés birtokosa. - Berlin-díj (Requiem) (1965) - UNESCO-díj (1969) - Grawemeyer Award for Music Composition (Zongoraetűdök) (1986) - A monacói szépművészeti akadémia zeneszerzői díja (1988) - Léonie Sonning Zenei Díj (Dánia, 1990) - Balzan-díj (1991) - Rolf Schock-díj (1995) - Ernst von Siemens-díj (Németország, 1993) - Wolf-díj (Izrael, 1996) - Budapest díszpolgára (1998) - Wihuri Sibelius-díj (Finnország, 2000) - Kiotó-díj (Japán, 2001) - Kossuth-díj (2003) - Hamburg városának díja (2003) - Frankfurt városának Theodor W. Adorno-díja (2003) - Polar Music Prize (Svédország, 2004) - A londoni királyi zeneakadémia tiszteleti tagja (1992) ## Jelentős tanítványai - James Horner - Denys Bouliane - Martin Bresnick - Unsuk Chin - Michael Daugherty - Anne LeBaron - Detlev Müller-Siemens - Roberto Sierra - Manfred Stahnke - Sheila Silver ## Filmzene Ligeti számos műve hallható különböző mozifilmekben: - 2010: Viharsziget (Lontano, Két etűd) - 2005: Charlie és a csokigyár (Requiem) - 2005: Lemming (Continuum: Etüde für Klavier) - 1999: Tágra zárt szemek (Musica Ricercata II: Mesto, Rigido e Cerimonale) - 1995: Szemtől szemben (Csellóverseny) - 1991: Kösz, megvagyok (Musica ricercata: Tempo di valse) - 1984: 2010 (Lux aeterna) - 1980: Ragyogás (Lontano) - 1968: 2001: Űrodüsszeia (Atmosphères, Lux Aeterna, Requiem, Adventures'')
467,270	Szekigaharai csata	26,442,768	null	[ "Japán csatái" ]	A szekigaharai csata () 1600. október 21-én (korabeli japán időszámítás szerint Keicsó 5. évének 9. hónap 15. napján) vívott döntő ütközet, mely lehetővé tette Tokugava Iejaszu számára a sógunátus, és ezzel az ország feletti uralom megszerzését. A szekigaharai csatában mindkét oldalon jelentős haderő vett részt, ez a csata volt a japán történelem egyik legfontosabb fordulópontja. Tojotomi Hidejosi, Japán erőskezű, paraszti származású taikója (kormányzó) 1598-ban meghalt, mégpedig a katasztrofális koreai hadjárat idején. Kijelölt utóda ötéves fia, Tojotomi Hidejori volt. Hogy öröklését biztosítsa, egy ötfős régenstanácsot nevezett ki és egy másik ötfős tanácsot Kiotó vezetésére. A két tanács kilenc tagja, hosszú politikai manőverezések után egyesült a legerősebb hadúr, Tokugava Iejaszu ellen. 1600 augusztusában kezdetét vette a fegyveres küzdelem a nyugati és a keleti daimjók között. A két fősereg végül Szekigaharánál ütközött meg egymással. Több daimjó árulása is kellett ahhoz, hogy nagy győzelmet arathassanak a kezdetben hátrányban lévő Tokugava erők. A csata eredményeként 1600-ban véget értek az évtizedek óta tartó háborúk, és befejeződött Japán egyesítése. Sok áldozat és ádáz harc után érték el a békességet, mely előtt a küzdelmet Oda Nobunaga kezdte el, és Tojotomi Hidejosi vitt tovább, és Tokugava Iejaszu teljesített be. A csatát követően hatalomra lépő sztratokrácia, az Edo-bakufu csaknem három évszázadon át fennállt. A kormányzat ellen azonban belső lázadások léptek fel, például Oszaka ostroma (1614–1615) során leszámoltak Hidejorival, Hidejosi örökösével, majd az azt követően kitörő simabarai felkeléssel, mely Japán utolsó nagy fegyveres konfliktusa volt az 1868-as Bosin-háborúig. A Bosin-háború egyben az Iejaszu rendszerének bukását is jelentette, és előkészítette a Meidzsi-restaurációt, melynek során a császár visszavette a hatalmat a sóguntól. ## Előzmények ### Hidejosi halála Tojotomi Hidejosi, a Japán újraegyesítése előtt meggyilkolt Oda Nobunaga paraszti származású tábornoka volt az, aki Nobunaga munkáját befejezve elsőként egyesítette a megosztott Japánt, és 1590-re az egész országra kiterjesztette hatalmát. Mivel nem rendelkezett a császári házhoz visszavezethető származással, a sóguni cím helyett be kellett érnie a kanpaku, a civil kormányzati vezető tisztséggel. Hidejosi elsőszülött fia és örököse, Curumacu 1591-ben meghalt, Hidejosi pedig még abban az évben fogadta fiává, majd örökösévé tette unokaöccsét, Tojotomi Hidecugut, akinek javára lemondott a kanpaku címről, és felvette a lemondott kancellárnak kijáró taikó címet, megtartva azonban a tényleges hatalmat. Mikor fia, Tojotomi Hidejori 1593-ban megszületett, fogadott utódjával megromlott a viszonya, és három évvel később öngyilkosságra utasította őt. Korea ellen indított két sikertelen inváziója (1592–93 és 1597–98 között) jelentősen meggyengítette a Tojotomi család hatalmát és támogatóinak befolyását, valamint egymás ellen fordította a hadsereg vezetőit és a hivatalnokokat. Csak Hidejosi és öccse, Hidenaga voltak azok, akiknek köszönhetően a két tábor között nem robbant ki komolyabb konfliktus. 1598-ban súlyosan megbetegedett, és összehívta legbefolyásosabb vazallusait: Tokugava Iejaszut, Maeda Tosiiét, Ueszugi Kagekacut, Móri Terumotót és Ukita Hideiét, hogy fia öröklését biztosítsa. Régenstanácsot nevezett ki, fia nevelését Tokugavára és Maedára bízva. Egy másik ötfős tanácsot (köztük Isida Micunarit) a főváros, Kiotó ügyeinek intézésével bízott meg. Még elrendelte a visszavonulást Koreából, véget vetve a balsikerű hadjáratnak, majd szeptember 15-én meghalt. A legjobb helyzetben Tokugava volt, aki távoli birtokai miatt szinte teljesen kimaradt a koreai háborúból, így a legnagyobb állandó hadsereggel és mellé 2,5 millió koku jövedelemmel rendelkezett. Tojotomi intézkedéseinek a fő célja tehát az volt, hogy Tokugavát a többiek szemmel tartsák, és megtiltotta nekik, hogy politikai házasságokat kössenek vagy erődöket építsenek a többiek engedélye nélkül. ### Politikai harcok Iejaszu, aki eddig türelmesen várt a hatalom megszerzésével, elérkezettnek látta az időt. Ám ahelyett, hogy maga indított volna támadást, arrogáns viselkedésével provokálta a többieket, azt remélve, hogy egyikük megteszi az első lépést helyette. A fő célpontja Isida Micunari volt, aki saját táborán belül is sok ellenséggel bírt. Isida, a fővárosi tanács egyik tagja hozzálátott, hogy meggyengítse Tokugava pozícióját, és megpróbálta megnyerni Maedát, aki Hidejori felett gyámkodott, ám nem járt sikerrel. Eközben a többi régens többször is felszólította Iejaszut a lemondásra, ő azonban nem tette ezt meg. Mivel a Tokugava család hatalma túl nagy volt, nem mertek szembeszállni vele harcban, így Isida merényletet tervezett Iejaszu ellen, de a Tokugava-tábornokok nem támogatták, sőt vele akartak végezni. Isida Iejaszutól kért védelmet, aki ebbe beleegyezett, és fia, Tokugava Hidejaszu felügyelete alatt hazaküldte Isidát birtokára 1599 tavaszán. Maeda Tosiie nem sokkal később meghalt, örököse, Maeda Tosinaga Iejaszut támogatta, aki pedig beköltözött az oszakai várba mint Hidejori gyámja. Iejaszu éppen hadjáratot szervezett a fellázadt Ueszugi régens ellen, amikor Isida cselekvésre szánta el magát. Az öt fővárosi tanácstag és a három másik régens nevében (Maeda csendben ült a döntés meghozásakor) 13 vádból álló hivatalos panaszt intézett Iejaszuhoz, felróva neki többek között a megkötött politikai házasságokat, amelyek tilosak voltak a régenstanács tagjainak, és az oszakai vár sajátjaként való használata ellen is fellépett. Iejaszu ezt nyílt hadüzenetként értelmezte. Az erőviszonyok már ekkor egyértelműek voltak: Tokugava lett a keleti hadsereg, míg Isida a nyugati hadsereg parancsnoka. ### Tervek és előkészületek Isida titkos szövetséget kötött a birtokaira visszatért Ueszugi Kagekacuval, hogy közösen támadják meg Tokugavát, akinek birtokai kettejük között helyezkedtek el, így két tűz közé szorítva őt. Iejaszu azonban értesült erről a tervről, és titokban értesítette Date Maszamune és Mogami Josiaki daimjókat, szövetségeseit. Kifelé azonban úgy mutatta, mintha nem tudott volna a csapdáról, és előbb Ueszugi ellen indult, majd váratlanul fordult nyugatra, Isida ellen. Utóbbi ezalatt a Tokugavához hű tábornokok feleségeit akarta túszul ejteni. Egyikük, Hoszokava Tadaoki felesége, a keresztény hitre tért Hoszokava Grácia megölette magát egyik szolgájával, ami sokkolta az egész várost, így Isida csak jelképes létszámú őrséget hagyhatott hátra. Ennek következtében a többiek éjszaka megszöktek, és az esemény Isida sok támogatóját elbizonytalanította. Tokugava Iejaszu nyugat felé vonuló seregének az volt a célja, hogy a Tókaidó és Nakaszendó úton felvonulva legyőzzék Isidát és elfoglalják hátországát, Szavajamát, ezzel előidézve a nyugati hadsereg felbomlását. A csatához közvetlenül vezető események 1600 májusában következtek be, amikor az aizui birtokaira vonult régenst, Ueszugi Kagekacut Tokugava felelősségre kívánta vonni katonai jellegű építkezéseiért. Ecsigo urát, Hori Hideharut figyelmeztették arra, hogy Ueszugi munkást dolgoztat várépítésen, és olyan utakat épít, amik nagyméretű seregek mozgatására alkalmasak. Kagekacu helyett főtanácsadója, Naoe Kanecugu válaszolt gúnyosan, azt üzenve, hogy míg a városi szamurájok tealeveleket gyűjtöttek, a vidékiek fegyvereket. Aizu ura megpróbálta megölni Iejaszu egyik üzenetvivőjét is. Amikor utóbbi arra szólította fel, hogy jelenjen meg Oszakában, és magyarázza meg tetteit, nem érkezett válasz. Így Iejaszu július 12-én összehívta tábornokait, hogy megtervezzék az Aizu elleni hadjáratot. Július 22-én vazallusai elindultak Oszakából, hogy hazatérjenek birtokaikra összehívni seregeiket, majd egy kis csapat élén 24-én maga Iejaszu is elindult titokban Edóba. Július 25-én este a fusimi várban szállt meg, régi ismerősénél, Torii Mototadánál, aki Isida első célpontja volt. Utóbbi szintén összehívta a haditanácsát, és augusztus 17-én találkozott a fő összeesküvőkkel. ## Erőviszonyok ### Nyugati hadsereg A nyugati szövetség tényleges vezetője Isida Micunari, Tojotomi taikó régi barátja volt, aki hozzá hasonlóan alacsony sorból származott, és a Fudzsivara családra próbálta visszavezetni eredetét. Nem rendelkezett sem Iejaszu befolyásával, sem vagyonával. Mivel civil volt, nem rendelkezett különösebb katonai képességekkel és oldalán nem harcoltak jelentősebb tábornokok. A névleges vezető Móri Terumoto volt, aki Isidánál nagyobb tekintélynek örvendett. A következő jelentős családok támogatták: Móri, Isida, Ukita, Csószokabe, Konisi, Szanada, Tojotomi és Simazu. A nyugati hadsereget támogatták kezdetben még a Kikkava, Kobajakava, Vakizaka és Ogava családok is, ők azonban a csata során átálltak Tokugava oldalára. Köztük volt a csata egyik eldöntője, Kobajakava Hideaki, Tojotomi Hidejosi egyik örökbefogadott fia, Móri Terumoto unokatestvére, akit Isida még a koreai hadjárat során alázott meg, ám most a kanpaku címét ígérte neki. Nevelőanyja, Hidejosi özvegye azonban meglepő módon a Tokugavához való csatlakozást javasolta neki. ### Keleti hadsereg A keleti szövetség vezetője Tokugava Iejaszu volt, aki a Minamoto családra tudta visszavezetni eredetét. Az ügyét jóval több elkötelezett tábornok támogatta, mint Isidáét. A következő jelentős családok támogatták: Tokugava, Hoszokava, Honda, Kjógoku, Ikeda, Fukusima, Jamanoucsi, Ii, Tódó, Hacsiszuka és Ikoma. Legjelentősebb tábornokai Kató Kijomasza, Kató Josiaki, Kuroda Nagamasza és Ii Naomasza voltak. Közülük Kató Kijomasza nem vett részt a döntő ütközetben, hanem Kjúsún harcolt Iejaszu ügyéért. ## Szekigaharai hadjárat Tokugava Iejaszu szándékosan lassan haladt kelet felé, tudva Isida tervéről, és a harcot inkább két szövetségesére bízta. 40 napos utazás után, augusztus 10-én érkezett meg Edóba, de csak szeptember 1-jén indult meg Kagekacu területei felé katonával, és Ójamába vette be magát. Eközben Kikkava Hiroie, unokatestvére, Móri Terumoto fővezér Oszakában hagyásán felbőszülve titokban üzenet Tokugava két tábornokának, hogy a Móri család katonája nem fog harcolni ellenük a döntő ütközetben. ### A seregek mozgósítása A nyugati hadsereg augusztus 27-én ostrom alá vette a fusimi várat, ami 10 napon keresztül, szeptember 6-ig tartotta magát. A parancsnok, Torii tudta, hogy minél több időt kell nyernie Iejaszu számára. Azonban egy áruló belülről felgyújtotta a várat, a tűzben elégett a védművek nagy része, és csak 200 védő volt már életben. Ők több sikeres kitörést hajtottak végre az ellenség ellen, de a végére már csak 10-en maradtak életben, akik közösen szeppukut követtek el. Isida katonát vesztett az ostromban. Ezután szövetségeseivel az ógaki várnál egyesülve készült a keleti támadásra. Iejaszu szeptember 10-én már ismét Edóban volt katonáival, a nyugati hadjáratot tervezve. A hadjárat kulcsa a fővárost és Edót összekötő két út birtoklása volt, amiket a gifui és a kijoszui vár ellenőrzött. Előbbit Isidához, utóbbit Tokugavához hű katonák birtokolták. Iejaszu először katonát küldött a gifui várat ellenőrző Oda Hidenobu ellen, majd utánuk küldött egy fős sereget is. További katonát indított útnak fia, Tokugava Hidetada vezetésével az ország belsejében. A fős sereg szeptember 28-án támadta meg a gifui várat. A két sereg vezetője, Fukusima Maszanori és Ikeda Terumasza nem tudtak megegyezni, hogy melyikőjük támadjon először, és végül párbajjal akarták eldönteni a kérdést. Ehelyett az a megállapodás született, hogy míg Fukusima elölről támad, addig Ikeda hátulról. Másnapra elfoglalták az erődöt. Oda Hidenobut elfogták, és a hegyen lévő kolostorban helyezték őrizet alá. Iejaszu október 7-én elhagyta Edót katonával, és nyugatra indult. A távolságot ezúttal két hét alatt tette meg. ### Ostromok Hoszokava Júszai, Tokugava tábornokának, Tadaokinak az apja menye, Grácia halála után visszatért a Tanabéban lévő erősségébe, aminek 500 fős helyőrsége Iejaszu oldalára állt. Ueszugi embere Isida zászlói alatt ostrom alá vette a várat. Bár a csata gyors győzelemnek ígérkezett, mégis két hónapos ostrom lett belőle. Ellenfelei ugyanis annyira tisztelték Júszait, hogy szándékosan hátráltatták az ostromot, például nem helyeztek lövedéket az ágyúba, mielőtt elsütötték azt. Júszai hatalmas műgyűjteményét a császárnak ajánlotta fel, hogy megóvja a pusztulástól. A császári követ könyörgött, hogy adja meg magát, és óvja meg az életét. Ez azonban csak a császár személyes utasítására történt meg október 19-én. Júszai Kiotóba vonult vissza. Az ostromban részt vevő katonák már nem értek időben oda a szekigaharai ütközethez. Tokugava Hidetada fős hadseregével eközben ostrom alá vette az uedai várat október 12-én, apja szigorú tiltása ellenére. A várat Iejaszu régi barátja, Szanada Maszajuki védte, akinek egyik fia Isida, a másik Tokugava oldalán harcolt. Négy napig fel tudta tartani a létszámfölényben lévő keleti katonákat. Október 16-án Hidetada végül úgy döntött, hogy visszatér az eredeti tervhez, és az ostromot beszüntetve nyugatra indult. A kitérő miatt ő is késve érkezett meg a csata helyszínére. A harmadik jelentős ostrom szintén a lojalisták nevéhez fűződik, akik a Biva-tó déli részén lévő ócui várat akarták elfoglalni. A fős helyőrséget Kjógoku Takacugu vezette, a fős ostromsereget pedig Móri Motojaszu. Október 13-án kezdődött meg az ostrom a tóból táplált vizesárkok által körülvett vár ellen. Az ostrom a szomszédos Kiotó lakóinak is látványosságként szolgált. Az ostrom hatodik napján Kjógoku egy nindzsát küldött az ostromlók táborába, hogy onnan csapatzászlókat lopjon el. Az akció sikerrel járt, és a belső vár falán másnap reggel már ott álltak kitűzve a lobogók, ami nagy szégyennek számított. Kjógoku azonban elszámította magát, ugyanis Móri egyik szövetségese, Tacsibana Munesige azt hitte, hogy elfoglalták a vár egy részét, és szeretett volna ő is részesülni a dicsőségből. A megalázott Mórik szintén kétszeres erőfeszítéssel indultak rohamra, ami a következő napon sikerrel járt. A győzelem azonban újabb lojalista katonát tartott távol a következő napon lefolyó döntő ütközettől. ### A csata előtt Isida szövetségesei lassan érkeztek meg a kijelölt helyre. Tokugava gyors reakciója még magát Isidát is meglepte, aki igyekezett minél több embert maga köré gyűjteni, attól való félelmében, hogy az elkövetkező csatában a keletiek lesznek előnyben. Üzenetet küldött Móri Terumotónak, hogy azonnal induljon meg Oszaka felé, azonban a küldöncöt az ellenség elfogta, így elindulására csak a második üzenet után került sor. Kobajakava eközben titokban üzent Tokugavának, azzal az üzenettel, hogy ha eljön az összecsapás ideje, őt fogja támogatni. Október 17-én, három nappal az üzenet megkapása után Iejaszu megérkezett a hozzá hű Kijoszuba, majd két nap múlva az elfoglalt Gifuba. Ellenőrzése alatt volt a két nyugati főútvonal, így az Ógakiban gyülekező ellenséget kikerülve egyenesen Kiotóba vagy Szavajamába mehetett, elszigetelve Isidát. Október 20-án délben érkezett meg Akaszakába, egy Ógaki mellett lévő kis faluba, ahol serege másik fele korábban már letáborozott. Nyugatra tőle a Nangú-hegy és Szekigahara volt. Isida tábornokait megosztotta a lépés: egyesek attól féltek, hogy azonnal megtámadják őket, míg a többiek úgy látták, hogy egyelőre nem várható támadás. Sima Szakon és más vazallusai rábeszélték Isidát, hogy küldjön ki egy kisebb csapatot rajtaütést végrehajtani, így felmérve az ellenséges pozíciókat. 500 katona Sima, 800 Akasi Maszataka parancsnoksága alatt indult támadásra. Az összecsapásban megsemmisült a falu melletti folyó hídja. A harcot Iejaszu a tetőről nézte végig, ebédje elfogyasztása után. Isida tudta, hogy a főútvonalakat ellenőrző keletiek elvághatják a hátországától, ezért gyorsan kellett stratégiát választania. Simazu Josihiro váratlan éjszakai támadást javasolt a kimerült keleti erők ellen, amit Isida helyettese, Ukita Hideie is támogatott. Sima Szakon, Isida stratégája azonban ellenezte, mivel a nyugatiak létszámfölényben voltak. Az elutasítás miatt az idős Simazu megsértődött. Isidának ehelyett más ötlete támadt: Kobajakava erői nem sokkal ezelőtt érkeztek meg egy völgybe, az ott található Szekigahara nevű falu mellé, ami közvetlenül a Nakaszendó út mellett volt, így Iejaszu nem tudta volna kikerülni őt. Este hétkor kiadta az utasítást a visszavonulásra, és csak katonát hagyott hátra Ógaki várában. ## A csata ### Csatarend Az ütközet helyszínéül kiválasztott völgyet öt hegy (Szaszao, Tengú, Macuo, Nangú, Momokubari) határolta. Macuót Kobajakava seregei szállták meg. Hajnal egykor, mikor Isida a nyugati hadsereggel megérkezett, meglátogatta őt, és gratulált az elfoglalt pozíciójához, majd megígértette vele, hogy jelére oldalba támadja a keleti hadsereget. Isida a vele szemben lévő Szaszaón állította fel főparancsnokságát, maga alá 6000 embert rendelve, valamint itt állította fel a Simazuk és Tojotomik seregét is, majd elrendelte egy árok ásását és két fasánc felállítását is. A két hegy között lévő Tengút Ótani Josicugu, Konisi Jukinaga és az utolsónak érkező Ukita Hideie katonája foglalta el. A Mórik és Csószokabék serege Szekigaharától délkeletre, a Nangú hegyen foglalt állást. Összesen mintegy katonát tudtak összegyűjteni, akiket a völgy három oldalán állítottak fel, azzal a tervvel, hogy Tokugavát odacsalják, majd bekerítik. Aznap éjszaka esett, így a nagy sár megnehezítette a seregek mozgását, az eső elállta után pedig köd ereszkedett le. A nyugati hadsereg a nehézségek ellenére fél ötre felfejlődött, a katonák pedig aludni mentek. Tokugava Iejaszu nem sokkal éjfél előtt kapott jelentést a nyugati sereg mozgásáról. Utasítást adott a felkészülésre, evett, és hajnali két óra körül a saját katonái is megindultak nyugatra, Fukusima seregével az élen. Mivel közvetlenebb utat választott Isidánál, a két sereg szinte egyszerre érkezett a harcmezőre. Iejaszu a völgytől délre, a Momokubarin állította fel főhadiszállását, és katonát rendelt a közvetlen parancsnoksága alá, arra az esetre, ha a Mórik a szavukat megszegve mégis megpróbálnának a sereg hátába kerülni. Hajnali négykor a sűrű ködben Fukusima emberei összetalálkoztak Ukitáéival, de rövid harc után visszavonultak a köd védelmébe. A többi egységet a Szaszao-hegy és az északnyugatra vezető Hokkoku mellékút között, Isida sáncával szemben állítottak fel. A köd felszálltáig ők is pihenni tértek. A keleti hadsereg mintegy katonája állt csatarendbe, így a szemben álló seregek összlétszáma meghaladta a -et. ### Első órák A köd 8 órakor hirtelen eloszlott, így a két sereg megpillanthatta egymást. A távolság néhol mindössze pár percnyi futás volt, ami meglepte mindkét oldalt. Nem tudni ki adott először parancsot a támadásra, az azonban bizonyos, hogy Ii Naomasza vörös páncélzatot viselő lovasai indultak meg először Ukita állásai felé. Ii a 20 éves Macudaira Tadajosinak, Iejaszu negyedik fiának kísérője volt. Ez azonban visszatetszést keltett Fukusima katonáiban, akik korábban megkapták a vezető sereggé kinevezés dicsőségét, vagyis nekik kellett a támadás élén lenniük. A döntést régi, tábornokok közti viszálykodás vagy az okozhatta, hogy míg ő hűséges Tokugava-vazallus volt, addig Fukusima korábban a Tojotomi család, vagyis a mostani ellenség embere volt. Bár Ii azt kiáltotta vissza Fukusima kapitányának, hogy csak megszemléli az ellenséget, utóbbi nem tehetett mást, mint hogy csatlakozik a támadáshoz. Ii katonáinak első rohama olyan sikeres volt, hogy rövid időre még a Simazuk seregét is elérték. A két fővezér felismerte, hogy korábbi terveik helyett rögtönözniük kell, hiszen nem volt idő új stratégiákat kidolgozni. Fukusima muskétásai eközben tüzelni kezdtek Ukita embereire, komoly veszteségeket okozva, miközben Kjógoku, Tódó és Terazava serege azonnal megindult Ótani állása felé. Iejaszu közelebb mozgatta a főhadiszállását a csatatérhez, alig másfél kilométerre Isidáétól, mialatt embere megtámadta utóbbi katonáit. Véres közelharc bontakozott ki, mivel több keleti tábornok személyesen akart végezni Isidával, mint például Kuroda Nagamasza, aki még Koreában különbözött össze vele. Tokugava muskétásai Isida csapatait is tűz alá vették: Togava és Ikoma katonái oldalról tüzeltek, súlyos veszteségeket okozva. Sima Szakont, az akaszakai rajtaütés vezetőjét puskagolyó találta el, és vissza kellett vonulnia. Később belehalt a sérülésbe. Isida azonban nem vonult vissza, ehelyett öt ágyúval tűz alá vette a támadókat. Mivel Japánban csak az ostromok során használtak ágyúkat, ennek inkább csak lélektani jelentősége volt, ám a terv bevált, és a támadók visszavonultak. Ezután Isida küldött egy nagyobb sereget Tanaka Josimasza megtámadására, de a visszavonult Tokugava-erők újraszerveződtek, és két oldalról támadva visszakergették őket. A főseregtől keletre elhelyezett Aszano Jukinaga, a csata kezdetét látva, támadást indított a Nanbú hegyen lévő Nacuka Maszaie jóval kisebb serege ellen. A Mórik Kikkava Hiroie parancsára vártak, ő azonban nem mozdult, így a mögöttük felállított Csószokabe-katonák sem tudtak támadni. A csatatér eközben egyre kaotikusabbá vált: Ótani Kjógokuval és Tódóval harcolt, míg Fukusima és Ukita csapatai előre-hátra mozogva csaptak össze. Eközben mindkét fél muskétákkal lőtte a másikat. ### Az ütközet folytatása 10-kor, mikor már két órája tartott az ütközet, Iejaszu megint közelebb mozgatta a főhadiszállását, most már kevesebb mint egy kilométerre Isidáétól. A nyugati hadseregből eddig mindössze -en harcoltak: Kobajakava Hideaki tanácstalanul várakozott, a Mórik és a Simazuk nem mozdultak. Utóbbiak akkor sem, amikor Ii támadása fenyegette őket vagy a keleti sereg katonái majdnem elérték Isida állásait. Először üzenetet küldött, azonban a futár megsértette a daimjót azzal, hogy nem szállt le a lóról, mikor átadta azt. Isida végül maga ült lóra, átlovagolt és személyesen követelte Simazu Josihirótól a csatában való részvételt, ő azonban azt közölte, hogy minden egység a saját belátása szerint folytatja a harcát. A döntésben szerepet játszhatott az Ógakiban pár órája történt megbeszélés, ahol Isida burkoltan gyávának nevezte a másikat. A főhadiszállásra visszatérve látta, hogy a nyugatiak Ukita vezetése alatt újraszerveződtek, és lassan visszaszorították a Tokugava csapatokat. Az ellentámadás túl jól sikerült, ugyanis majdnem annyira visszaszorult az ellenség, hogy Hideaki nem tudta volna megfelelően oldalba támadni őket. Konisi eközben folyamatosan visszavonult. 11 órára teljes káosz volt a csatatéren. Isida úgy ítélte meg, hogy eljött a megfelelő idő Hideaki fős seregének a bevetésére, és meggyújtotta a támadási jelként megbeszélt tüzet. Ő azonban nem mozdult, ami megdöbbentette Isidát. Tudtán kívül a Mórik is erre szánták el magukat. A Nangú hegyen felállított katonák is látták a jelet. Ankokudzsi Ekei és Nacuka Maszaie üzentek Kikkavának, hogy indítsák meg a megbeszéltek szerint a támadást, ő azonban azt üzente vissza, hogy éppen ebédel és hagyják békén, így kénytelenek voltak ők is várni. Ótani és Konisi is üzentet küldtek Hideakinak, támadásra sürgetve őt, de nem érkezett válasz. Iejaszu a túloldalon azt látta, hogy bár nem támadják meg Hideaki katonái, a nyugati sereg felé sem indultak meg. Kuroda Nagamasza egyik emberét küldte el Hideakihoz, aki megragadta annak tanácsadóját, és a kardját a hasához nyomta, megfenyegetve őt, hogy ha nem támadják meg Isidát az ígéretüknek megfelelően, megöli. ### Hideaki átállása Több forrás szerint miközben Iejaszu Hideaki táborát figyelte és várta a döntését, idegesen rágta a körmeit. Egy veszélyes döntésre szánta el magát: utasította katonáit, hogy nyissanak tüzet Hideaki állásaira, a háta mögé célozva. A terv sikerrel járt, ugyanis Hideaki, felocsúdva a tétlenségből, támadást vezényelt Ótani serege ellen. A leprától szenvedő nyugati parancsnok abban a pillanatban felkészült az árulásra, amikor Hideaki megtagadta a parancsot, és most katonáinak felét küldte, hogy szembeszálljanak az új fenyegetéssel. Őket azonban már megtámadták a keleti erők, és a hátrányban lévő csapat parancsnokait egyesével vágták le a harcban. Hideakit követve átállt még Vakizaka Jaszuharu, Kucsiki Motocuna, Ogava Szuketada és Akaza Naojaszu is. Ótani látva, hogy a csata elveszett és tudva, hogy az ő állapotában nem tud visszavonulni, utasította egyik szamuráját, hogy segédkezzen a szeppukujában, majd a levágott fejét rejtse el az ellenség elől. A szamuráj eleget tett a kérésnek (a fejet nem találták meg a csata után), majd ő maga is öngyilkos lett. A maradék katonáin keresztülvágva magukat Hideaki emberei hátba támadták Konisit és Ukitát, akik nem készültek fel egy esetleges árulásra. Az árulásnak hamar híre ment a nyugati seregben, és az addig kitartóan harcoló sereg kezdett összeomlani. Ukita személyesen akarta Hideaki fejét venni, azonban tisztjei visszatartották, és biztonságba kísérték a hátvédnél. Ezután Konisival együtt elmenekültek az Ibuki-hegyen keresztül. Eközben a Simazu sereget is elérte a harc: Ii katonái támadták meg őket és a harcban elesett Josihiro unokaöccse, Simazu Tojohisza is. Josihiro 80 fős kísérettel megpróbált visszavonulni, azonban Ii ezt nem hagyta, és ismét megtámadta. Azonban nem tudta megsemmisíteni őket, ugyanis egy Simazu muskétás golyója eltalálta és megsebesítette. A parancsnokok díszes páncélzatuk miatt jó célpontjai voltak az ellenséges lövészeknek. A maradék Simazu sereg elmenekült. Ii Naomasza 18 hónap múlva halt meg a sebe miatt. A Mórik a csata végéig mozdulatlanok maradtak Kikkava taktikázásnak köszönhetően. Bár Ankokudzsi és Csószokabe támadni akart, az útjukban lévő Móri sereg, illetve önmagukban túl kicsi létszámuk miatt mégsem indultak meg. A visszavonuló Simazuk belebotlottak a várakozó Csószokabe seregbe, akik először ellenséges támadást sejtettek. A helyzet tisztázódása után közölték velük, hogy a csata elveszett, és ennek híre gyorsan szétterjedt az egész itt állomásozó haderőben, így elkezdtek szétszóródni. Isida látta, hogy a csata végleg elveszett és legjobb parancsnokai vagy halottak vagy elmenekültek, így délután maga is a visszavonulás mellett döntött. Vazallusaival körülvéve északnyugat felé vonult, és nem sokkal később a maradék nyugati sereg nagy része is követte. ### A csata vége A harcok délután 2-kor véget értek a nyugati sereg maradékának menekülésével. Iejaszu ezután a táborában fogadta parancsnokait és tanácsadóit. Elsőként Kuroda Nagamasza érkezett meg, akinek egy értékes kardot adományozott. Őt követte Honda Tadakacu és Fukusima Maszanori, majd fia, Tadajosi érkezésével együtt behozták a sérült Ii Naomaszát, akinek a sebeit személyesen Iejaszu látta el. Ezt követően érkezett meg Kobajakava Hideaki, aki térdre vette magát, és bocsánatot kért a Fusimi ostromában való szerepéért, majd azt kérte, hogy hadd tegye jóvá ezt, személyesen vezetve az ostromot Isida szavajamai vára ellen, amit Iejaszu engedélyezett. Ezután megszemlélték a levágott ellenséges előkelők fejeit, illetve összeszámolták az összes levágott fejet. Ekkor érkezett meg Iejaszu harmadszülött fia, Hidetada, akit apja először nem akart fogadni. Késlekedése feldühítette Iejaszut, aki majdnem emiatt veszítette el a csatát. Este aztán megenyhült, és fogadta őt, ám sok időnek kellett eltelnie, hogy megbocsásson neki. Becslések szerint míg Tokugava körülbelül 3000 katonát veszített, addig a nyugati hadsereg vesztesége – fő közé tehető. ## Következmények Kobajakava Hideaki október 22-én emberrel vette ostrom alá Szavajamát, amit Micunari fivére, Isida Maszazumi védett. Isida egy nappal később megadta magát és öngyilkosságot követett el. Az ostromló sereg ezután Oszaka felé vonult tovább. Móri Terumoto, a nyugatiak névleges fővezére itt várta Iejaszut. A Mórik távolmaradása a csatától azonban feldühítette Tokugavát, aki szerint nem kellett volna elfogadnia egy fontos pozíciót, ha utóbb nem támogatja annak ügyét. Kiparancsolta Terumotót a várból, majd utasította, hogy adja át legjobb tartományait unokatestvérének, Kikkava Hiroiének, akit megdöbbentett ez a lépés, hiszen az ő célja a Mórik hatalmának megőrzése volt. A Móri család évi jövedelme 1,2 millió kokuról -re csökkent, és csak Nagatót és Szuét tarthatták meg. Simazu Josihiróval, aki végigvágta magát az ellenséges csapatokon a menekülés érdekében, békét kötött. Birtokaikat megtarthatták, és 1609-ben még a Rjúkjúi Királyság meghódítását is engedélyezte nekik. Josihirónak azonban le kellett mondania a családfői pozíciójáról, és átadni azt Simazu Tadacunénak. Konisi Jukinagának felajánlották az öngyilkosság lehetőségét, de keresztény hite miatt nem élt ezzel, így lefejezték. Kuroda nem engedte meg, hogy halála előtt találkozhasson egy pappal. Isida Micunarit és Ankokudzsi Ekeit elfogták menekülés közben. Isidát saját birtoka egyik falujának lakosai adták fel. Kiotó ősi vesztőhelyén fejezték le őket. Ukita Hideie Szacumába, a Simazuk birtokára menekült, és távollétében három tartományból álló birtokát elkobozták. 1603-ban Simazu Iehisza feladta, és először őt is halálra akarta Iejaszu ítélni, majd némi gondolkodás után száműzetésbe küldte, ahol 1655-ig élt. Azonban az alig hatéves Tojotomi Hidejorival korrekten bánt, nem akarva magára haragítani saját szövetségeseiből azokat, akik sokat köszönhettek apjának. Három tartományt és az oszakai várat adta neki, koku jövedelemmel, valamint 1603-ban hatéves lányunokájával házasságot ígért neki. Go-Józei császár ugyanebben az évben, 1603. március 24-én felajánlotta Iejaszunak a sóguni címet. Hidejorival 1615-ben számolt le Iejaszu, aki 1605-ben átadta a sóguni címet fiának, Hidetadának. Ebben az évben került sor a Hókódzsi-harang incidensre, amit indokul felhasználva Tokugava ostrom alá vette Oszakát. Sokan, akik korábban Isidát támogatták, most az ostrom során igyekeztek kitüntetni magukat. A harc Hidejori halálával ért véget. A csata és Hidejori halála tette lehetővé a Tokugava-sógunátus létrejöttét, ami az elkövetkező 260 évben irányította Japánt. Az új kormányzat utolsó jelentősebb konfliktusa a simabarai felkelés leverése volt, amit évszázados béke és gyarapodás követett. Japán 1874-ig nem vett részt külhoni agresszióban, nőtt a mezőgazdasági termelés, a városok fejlettsége, ami a művészetekre is jótékony hatást gyakorolt. Az időszakban a lakosság lélekszáma 18 millióról 30 millióra növekedett. Betiltották a kereszténységet és a hollandok dedzsimai kereskedelmi telepén kívül egyetlen nyugati állammal sem folytattak kereskedelmet. Azonban a vesztesek, különösen a Mórik és a Simazuk, nem törődtek bele a megaláztatásba. 1868–69-ben visszavághattak: a Bosin-háború során ők is részt vettek az egyre gyengébben működő, sürgős reformokra szoruló sógunátus megdöntésében. ### A birtokok újraosztása Iejaszu, hogy támogatóit kielégítse, 90 lojalista család összesen 6,5 millió koku jövedelemmel bíró birtokát kobozta el. Ennek jelentős része a Tokugavákhoz került, de bőségesen juttattak a szövetségeseknek és vazallusoknak is belőle. Támogatóinak termelékenyebb földeket juttatott, míg ellenségeinek rosszabbul termőket. Előbbiek lettek a fudai (belső), utóbbiak a tozama (külső) daimjók. Míg a fudaiok stratégiailag fontos útvonalakon fekvő területeket kaptak, a tozama birtokok nagyobbak voltak. 176 fudai és 86 tozama daimjó volt Japánban az Edo-bakufu uralmának elején. A kormányzatnak joga volt arra, hogy a daimjót felmentse hivatalából, elköltöztesse más birtokra vagy elkobozza a birtokát. A sógunátus első négy évtizedében 71 daimjótól kobozták el a vagyonát büntetésből. Kobajakava Hideaki két tartományt kapott összesen koku jövedelemmel, ám két év múlva, 20 évesen utód nélkül halt meg, így családja kihalt, területeit pedig egy szomszédos család kapta meg. Kató Kijomasza Kjúsún maradt a csata idejére, és itt segítette Iejaszu ügyét. A csata után régi ellensége, Konisi egykori birtokát (Higo tartomány másik felét) kapta meg és ezzel mintegy kokura nőtt a jövedelme. 11 évvel később Iejaszunál tett látogatása során meghalt. Mivel megpróbált közvetíteni Hidejori és Iejaszu között, többen azt gyanították, hogy Tokugava mérgeztette meg, attól való félelmében, hogy hűséges Hidejorihoz, és így veszélyt jelent rá. Maeda Tosinaga támogatásáért cserébe a nyugatiakkal szövetkezett testvére elkobzott birtokát kapta meg, így Iejaszu után a második legtehetősebb daimjó lett. ## A csatatér napjainkban Szekigahara településén a Tókaidó Sinkanszen fut keresztül, így Gifu fél, Nagoja egy óra alatt elérhető. A Nakaszendó út, mely mára már autópálya, szintén érinti a települést. A település pár ezres lélekszáma miatt nem találhatóak itt jelentős épületek. Az egykori csatatér nagy részét napjainkban rizsföldek borítják. Tokugava utolsó táborhelyén, ahol megtekintette a levágott fejeket, ma park található. A parkkal szemben van a Szekigaharai Múzeum, ahol a csatával kapcsolatos tárgyak, dokumentumok, könyvek és térképek tekinthetők meg. Az utolsó és leghevesebb összecsapás helyét egy obeliszk és a csatában harcoló családok jelképével díszített zászlók jelölik a földeken. A csatatér mellett található egy szabadtéri múzeum életnagyságú viaszbábokkal. A település közelében egy emlékhely is van, amit a csatában elesett nyugati szamurájok fejeinek tiszteletére emeltek. ## Kulturális hatás - James Clavell 1975-ös A sógun című regénye a csatához vezető politikai manővereket mutatja be. Toranaga Tokugava Iejaszu, Isido Isida Micunari, Mariko Hoszokava Grácia, Blackthorne pedig William Adams megfelelője a történetben. Mariko és Blackthorne szerelmi viszonyától eltekintve a regény többnyire történelemhűen mutatja be az eseményeket és szinte minden szereplőnek van valós megfelelője, habár Clavell gyakran kiszínezte életüket vagy több személyből hozott létre egyet. Isida könyvben írt halálneme is egy másik személyhez, Oga Jasiróhoz köthető, akit azután ítéltek ilyen kegyetlen büntetésre, hogy el akarta árulni urát, Iejaszut. 1980-ban négyrészes tévésorozatot forgattak a regényből. - A csata újrajátszása szerepelt a BBC 2008-as Heroes and Villains sorozatában. - A csata játszható Iejaszu egyik tábornokaként a 2007-es Age of Empires III: The Asian Dynasties című videójáték japán hadjáratában. - Isida Micunari oldaláról lehet játszani az ütközetet a 2011-es Total War: Shogun 2 videójáték történelmi csatái között. A Tokugavák legyőzése után Kobajakava csapatai ellen kell harcolni, ami különösen nehézzé teszi a csatát. - A szekigaharai ütközet játszható a Samurai Warriors 2 videójátékban is, ahol a játékos több döntése is befolyásolja a csatát (például Kobajakava átállásának a megakadályozása vagy a Mórik harcra kényszerítése). - Az 1999 és 2006 között futó Samurai Deeper Kyo című mangában is szerepet kap a csata. - Az 1998 óta futó Vagabond című mangában is ábrázolják a csatát. - A csata alternatív változatát mutatja be a 2011-ben kiadott Szengoku Basara: The Last Party animefilm, ahol Date Maszamune és Szanada Jukimura harcol az általuk korábban megölt Tojotomi emberével, Isidával. - A csata játszható még a PlayStation 3 és Wii konzolra megjelent Sengoku Basara Samurai Heroes című játékban (több nézőpontból) is.
64,596	Giuseppe Verdi	26,943,515	null	[ "1813-ban született személyek", "1901-ben elhunyt személyek", "Olasz operaszerzők", "Olasz zeneszerzők", "Romantikus zeneszerzők" ]	Giuseppe Fortunino Francesco Verdi (Le Roncole, 1813. október 10. – Milánó, 1901. január 27.) 19. századi olasz zeneszerző, az opera műfajának kimagasló egyénisége. Szülei kocsmárosok voltak. A család szegény volt, de Verdi zenei tehetsége hamar megmutatkozott. 12 éves korára kinevezték a helyi templom orgonistájának, és hamarosan Bussetóba költözhetett, hogy megkezdje zenei tanulmányait. Ezután Antonio Barezzi zenerajongó kereskedő vette pártfogásába, és több zeneművet rendelt tőle a helyi Filharmóniai Társaság számára. Biztatására 1832 májusában Verdi Milánóba utazott, hogy felvételizzen a konzervatóriumba, de megbukott. Milánóban maradt, és magánúton tanult tovább. Idővel karmesteri munkákat is vállalt, és ennek köszönhetően megismerték. 1835-ben visszatért Bussetóba, ahol megpályázta a Filharmóniai Társaság igazgatói posztját. 1836 márciusában megkapta hivatalos kinevezését, két hónap múlva pedig feleségül vette Barezzi leányát, Margheritát. 1838-ban lemondott posztjáról, és visszaköltözött Milánóba, ahol benyújtotta a Scalának első operáját, az Obertót. A sikeres bemutató után az operaház még három opera komponálására kérte fel. 1838-ban azonban meghalt a lánya, 1839-ben a fia, aztán 1840-ben a felesége – Verdi lelkileg összeomlott, és megpróbált kihátrálni a Scalával kötött szerződésből, de sikertelenül. A pünkösdi királyság bukása után felhagyott a vígoperák írásával. 1842-ben megírta a Nabuccót, amelynek politikai felhangjait a szabadságra vágyó olasz nép azonnal felismerte. A következő nyolc évben tizenkettő operát komponált, köztük A két Foscarit, az Attilát és a Macbethet. 1851-ben megírta a Rigolettót, amivel megalapozta világhírét. Az Aida (1871) után tizenöt évig nem írt újabb operát. Eközben beválasztották az olasz szenátusba, ahol öt évig tevékenykedett, átdolgozta több korábbi operáját, és megírta a Requiemet (1874). A Simon Boccanegra átdolgozása közben ismerkedett meg Arrigo Boito költő-zeneszerzővel, akinek szövegkönyveiből született meg a Verdi életművét megkoronázó két utolsó operája, az Otello (1887) és a Falstaff (1893). Élete végén egyházi műveket írt. 1901-ben halt meg agyvérzés következtében Milánóban. Verdi a 19. századi opera Wagnerrel egyenértékű vezéralakja; az olasz zene világviszonylatban egyik leghíresebb képviselője. Művészetének fejlődése a korai 19. század jelentős olasz mestereinek – Rossini, Bellini, Donizetti – művészetéből ágazott ki, áttörte korának bel canto kliséit, és a zenedráma szolgálatába állította az éneket – korabeli kritikusai éppen emiatt zenéjét gyakran nyersnek, csiszolatlannak minősítették. Hatása óriási: a századforduló olasz operaszerző nemzedékére (Puccinire és kortársaira) gyakorolt közvetlen hatásán túl közvetve (Wagnerhez hasonlóan) erősen hatott az opera 20. századi fejlődésére is. Műveit ma is nagy sikerrel játsszák világszerte, és néhány részletük igazi slágerré vált, mint például a La donna è mobile (Az asszony ingatag) a Rigolettóból vagy a Brindisi a Traviatából. ## Élete és munkássága ### Gyermek és iskolaévek Giuseppe Verdi 1813. október 10-én (vagy október 9-én – a rendelkezésre álló adatok pontatlanok) született Le Roncoléban, az akkori Parmai Hercegség Busseto nevű kis vásárvárosától négy kilométerre délkeletre fekvő falucskában. A sors iróniája, hogy ugyanebben az évben, május 22-én született Lipcsében Richard Wagner, aki élete során legfőbb zenei vetélytársa volt. Mivel szülőföldje abban az időben Napóleon Francia Császárságának része volt, ezért a helyi anyakönyvben a gyermek neve – Giuseppe Fortunio Francesco – francia keresztnevekkel szerepel: Joseph Fortunin François. Apja, Carlo Verdi (1785–1867) Bussetóban kocsmát és üzletet tartott fenn, s 1805-ben vette feleségül Luigia Uttini (1787–1851), egy piacenzai fogadós lányát. Noha egy 1832-ben, Bussetóban megjelent népszámlálási jelentés illiteratónak, azaz írástudatlannak nevezi, Carlo Verdinek kellett rendelkeznie annyi képzettséggel, hogy 1825 és 1840 között a roncolei templom pénzügyi titkára legyen. A fennmaradt vaskos levelezés is írástudatlanságát cáfolja. Giuseppe Verdi gyerekkoráról nagyon kevés információ maradt fenn, azok nagy részét egy megíratlanul maradt életrajz közli, amelyet későbbi nagy csodálója, Giuseppe Demaldé vetett papírra. Giuseppének 1816. március 20-án húga született, Giuseppa Francesca, aki azonban 1833. augusztus 9-én agyhártyagyulladásban meghalt. Gyerekkorában az ifjú Verdinek a zene volt a mindene. Legfőbb szórakozása az apja kocsmájába betévedő vándormuzsikusok és a templomból kiszűrődő orgonaszó hallgatása volt. A szájhagyomány szerint, amikor egy alkalommal a Szent Mihály arkangyal-templomban ministrált, annyira belefeledkezett az éneklésbe, hogy a feldühödött pap felpofozta. „Verje meg az Isten”! – kiáltott a papra az ifjú Verdi, akinek az átka a későbbiekben beteljesedett, hiszen évekkel később villám csapott a templomba, és halálra sújtotta a papot és a gyülekezet néhány tagját. A zeneszerző élete során szívesen mesélte ezt a történetet barátainak. Zenei hajlamait állítólag Don Pietro Baistrocchi, a Szent Mihály arkangyal-templom orgonistája fedezte fel, aki egyben iskolai tanítója is volt. A gyermek apját rábeszélte egy ócska spinét megvásárlására, ennek köszönhetően az ifjú Verdi otthon is nyugodtan gyakorolhatott zenélni. Tízéves korában beíratták a bussetói iskolába, így elkerült otthonából. Miután Don Baistrocchi meghalt, őt nevezték ki orgonistának, ami azt jelentette, hogy vásár- és ünnepnapokon gyalogosan kellett megtennie az utat Bussetóból Le Roncoléba. Díjazása jelentéktelen volt, és még otthoni támogatásra sem számíthatott, hiszen családja folyamatos pénzügyi problémákkal küszködött. A bussetói évek alatt az ifjú Verdit kiváló tanárok tanították, sikerült megtanulnia a klasszikusokat, humanista tudományokat és retorikát egyaránt. 1825-ben zeneiskolába került, amelyet a helyi templom orgonistája, Ferdinando Provesi vezetett. Verdit ezekben az években karolta fel Antonio Barezzi gazdag kereskedő, akitől többek közt apja, Carlo is áruját vásárolta. Négy lánya és két fia mellé családtagnak fogadta be. Barezzi maga is jártas volt zenei téren, hiszen a helyi zenekar vezetője volt, amellyel együtt nemcsak templomokban, hanem vásárokon is fellépett. Az ifjú Verdi számos darabot (nyitányok, indulók stb.) komponált a zenekarnak, sőt áriákat és kantátákat is írt templomi és színházi előadások számára. Ebben az időben írt nyitányt Rossini A sevillai borbély című operájához, valamint ekkor zenésítette meg Vittorio Alfieri Saul lázálmait is. 1829-ben megpályázta a közeli Soragna templomának orgonista állását, de tanára, Provesi ajánlása ellenére elutasították. Mivel így megszűnt a kilátása arra, hogy a közelben jól fizető állást találjon, az évek múlásával egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Verdinek több szakmai képzettségre van szüksége, mint amennyi Bussetóban megszerezhető. Időközben beleszeretett Barezzi idősebb lányába, Margheritába és mivel nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy megkérje a kezét, milánói ösztöndíjért folyamodott a helyi segélyegyesülethez, a Monte di Pietàhoz. Noha jelentkezését kedvezően fogadták, az ösztöndíjakat sajnos már két évre előre kiosztották. Barezzi azonban megelőlegezte a pénzt, így Verdi 1832-ben Milánóba ment felvételizni. A felvételi kudarc volt, vizsgáztatói elutasították. Ennek fő oka a konzervatórium zsúfoltsága és Verdi kora (18 éves) volt. A vizsgáztatóbizottság egyik tagja, Alessandro Rolla, a Scala korábbi karnagya azt tanácsolta az ifjúnak, hogy tanuljon Vincenzo Lavigna mesternél, magánúton, aki zeneszerzést tanított a konzervatóriumban, és korábban maga is az operaház zenekarában játszott mint maestro al cembalo. ### Tanulmányok Milánóban Barezzi segítségével sikerült Milánóba költöznie. Mivel túlságosan költséges lett volna magánszállás fenntartása, Verdi Giuseppe Selettinél, a bussetói iskolaigazgató unokaöccsénél, Barezzi barátjánál lakott. Az ifjú tanonc szükségleteiről (kottapapír, operabérlet, ruházat) Seletti gondoskodott, a számlákat Barezzi rendezte. A kapcsolat Verdi és házigazdája között két év alatt megromlott. Ennek pontos okai nem ismertek, tény viszont, hogy Seletti több panaszlevelet is írt Barezzinek. Feltételezik, hogy Verdi esetleges neveletlensége váltotta ki gazdája ellenszenvét, de a találgatások odáig terjednek, miszerint az ifjú zeneszerző bizalmas viszonyba került Seletti lányával. Ez kiváltotta Barezzi haragját is, aki egyik levelében felhánytorgatta Verdinek taníttatása költségeit is. Tanulmányaival jól haladt, tanára rendszeresen dicsérte tanítványa szorgalmát, egyre növekvő bátorságát és kifogástalannak vélt jellemét is. Lavigna mutatta be Verdit a milánói filharmóniánál is, amelynek igazgatója, Pietro Massini hamarosan Verdi legkitartóbb támogatója lett. 1834-ben egy alkalommal Haydn Teremtését próbálták, s a három maestro, akik felváltva szokták a csembalókíséretet játszani, mind hiányzottak. Massini megkérte Verdit, hogy ugorjon be a helyükre, s elegendő, ha a basszust játssza. Verdi annyira fellelkesült, hogy egyszerre játszott a bal kezével és vezényelt a jobbal. A nagy lelkesedés láttán Massini felkérte az előadás levezénylésére, amelyet úri közönség előtt adtak elő a Teatro Filodrammaticóban. Ez volt első nagy sikere a milánói közönség előtt. ### Orgonistaháború Bussetóban 1833 májusában meghalt Provesi, és a bussetóiak azonnal új orgonistát kerestek a helyére. Barezzi és a helyi filharmonikusok szerint a legmegfelelőbb ember Verdi lett volna, amennyiben befejezi milánói tanulmányait, de az egyház képviselői Giovanni Ferrarit, a szomszédos Guastallából látták volna szívesen a megüresedett helyen. Barezzi nem tett semmit Verdi érdekében, hiszen biztosították arról, hogy a megüresedett hely elfoglalására versenyvizsgát írnak majd ki. Novemberben Ferrari és még két muzsikus benyújtotta pályázatát, az egyház pedig vizsga nélkül Ferrarit nevezte ki orgonistának. Ekkor Barezzi haladéktalanul hazahívta Verdit, aki leadta pályázatát, de azt visszadobták, és közölték, hogy elkésett vele. A Monte di Pietà segélyszervezet, amely évekkel korábban elfogadta Verdi milánói pályázatát, szintén az egyház véleményét osztotta. Verdi nagy támogatója Galuzzi volt, Busseto alpolgármestere, akinek érveit azonban rendre letörték olyan állítólagos hírrel, hogy Margherita Barezzi szerint vőlegényének esze ágában sincs letelepedni Bussetóban, hiszen így cserbenhagyná milánói barátait. Később az egyházkerület püspöke is megerősítette Ferrari kinevezését, mondván, egy Ferrari korú emberben mégiscsak jobban meg lehet bízni, mint egy sima arcú ifjoncban, aki ki volt téve egy népes nagyváros bűnös csábításainak. Verdi tiltakozásképpen levelet írt Mária Lujza parmai hercegnőnek, de a válaszra majdnem egy évig várnia kellett. Közben Bussetóban kitört az orgonistaháború. Verdi támogatói, a codinók és ellenzői, a coccardinók között. Mindkét tábor megpróbálta a maga oldalára állítani Francesco Cocchit, Mária Lujza belügyminiszterét, akinek beleszólása volt a kinevezésbe. Verdi 1834 végéig Bussetóban maradt, és részt vett a filharmonikusok tevékenységében, majd visszatért Milánóba, Lavignához. Ekkoriban kérték fel, hogy pályázzon a monzai katedrális orgonista-állására, és tegyen próbát a jelentkezőknek kiírt fúgatémával. Beszámolók szerint Verdi saját kettős kánonjával gazdagította a szerinte soványka témát. 1835 júliusában Verdi visszatért Bussetóba, mert a parmai kormány kompromisszumos megoldást talált problémájára: Ferrarit megtartották orgonistának, Verdinek pedig felajánlották a zeneiskola igazgatói posztját. A versenyvizsga időpontját folyamatosan csúsztatták, így Verdi elkezdett puhatolózni a monzai állás iránt. Amikor kitudódott, hogy valószínűleg megkapja a monzai állást, a város népe felhördült és megfenyegették, ha kell, erőszakkal akadályozzák meg a fiatalember távozását. A versenyvizsga 1836 februárjában volt Parmában. A vizsgabizottság elnökét, Giuseppe Alinovit lenyűgözték Verdi képességei és a legnagyobb elismerés hangján szólt róla. Verdi végre elfoglalhatta helyét Bussetóban. ### Első házassága és zenetanári évei Bussetóban 1836\. május 4-én feleségül vette Margherita Barezzit. Rövid milánói nászútjuk után Verdi elfoglalta a zenei igazgatói helyét. Ebben az időszakban szerezte a Tantum egót, valamint az Alessandro Manzoni Il cinque Maggio című ódájára írt zeneművet, amelynek partitúrája elveszett. Verdi bussetói tartózkodása alatt is folyamatosan kapcsolatban állt milánói barátaival, kiváltképpen Massinivel, aki a Teatro Filodrammaticóban levezényelte az ifjú zeneszerző ódáját. Massinitól még 1835-ben kapott egy operaszövegkönyvet, s ennek zenéjét rövidebb-hosszabb megszakításokkal 1837-re megírta. Ekkor felmerült annak lehetősége, hogy a Rocester című operáját a parmai Teatro Ducale bemutassa, de a színház impresszáriója az utolsó pillanatban elállt az „ismeretlen komponista” művének bemutatásától, ezért Verdi figyelme ismét Milánó felé fordult, eldöntötte, hogy Massininél próbálkozik. 1838\. augusztus 12-én családi tragédia érte: elsőszülött gyermeke, Virginia, tizenhét hónapos korában, négy héttel fiútestvére, Icilio világra jötte után meghalt. Ez a csapás megszilárdította Verdi szándékát: mielőbb távoznia kell Bussetóból. Úgy érezte, hogy operáját sosem fogják bemutatni, ha itt marad és az egyre tartó pártoskodások is lassan felőrölték idegeit. Nem sokkal ezután Verdi és felesége titokban Milánóba utaztak operájának bemutatóját kieszközölni, azonban csak ígéreteket kaptak. A Scala végül elállt az opera színrevitelétől a karneváli időszakban, majd egy másik, Verdi által felkeresett színház is. Elkeseredésében visszavonta a darabot, szereposztását pedig nyomorúságosnak titulálta. Lehetősége nyílt volna a darabot bemutatni a Pio Istituto számára jótékonysági célokra, azonban az egyik énekes, Napoleone Moriani megbetegedése miatt a terv meghiúsult. Végül mégis a Scala impresszáriója, Bartolomeo Merelli sietett segítségére: több lényeges módosítást javasolt és a szövegkönyv javításainak elvégzésére Temistocle Solerát ajánlotta. Noha az opera bemutatójáról még nem született végleges döntés, Verdi felmondta szerződését a bussetói polgármesteri hivatallal és feleségével meg kisfiával Milánóba költözött. ### Kezdeti siker és kudarc Milánóban 1839 nyara a munka jegyében telt: Verdi lázasan dolgozott első operáján. Már javában folytak a próbák, amikor október 22-én fia, Icilio is meghalt. Október végén a Scalában megkezdték a főpróbákat és Verdi, maga is mélyen lesújtva, kénytelen volt egyedül hagyni lelkileg teljesen összetört feleségét, hogy a művészeket buzdítsa, a munkálatokat ellenőrizze. Az Oberto, San Bonifacio grófját november 17-én bemutatták. Az előadás mérsékelt sikert aratott, de ez elegendő volt ahhoz, hogy a Scala műsorán tartsa, sőt az előadások számát is növelje. Verdit további három opera megírására szerződtették le, amelyeket nyolc hónapos időközönként mutattak volna be. Nem tudni, hogy az Oberto, San Bonifacio grófja ugyanaz-e, mint a Rocester. Verdi visszaemlékezéseiből sem derül ki, mert a zeneszerző idősebb korában hajlamos volt összevonni eseményeket. Mindvégig azonban egy operáról beszélt, ami megerősíti azt a feltételezést, hogy a két opera tulajdonképpen egy és ugyanaz. Másrészt a korabeli operák cselekménye többször is változott a helyi cenzúra miatt. A zeneszerző minden szerződésében kikötötte, hogy csak akkor kezd hozzá a hangszereléshez, ha már elkezdődtek a zongorás próbák, ezért valószínűtlen, hogy megíratlan művet tartogatott volna fiókjában. Verdi következő operájaként Merelli a Gaetano Rossi librettista által írt A száműzöttet szemelte ki, azonban később úgy döntött, hogy a Scala repertoárjából leginkább egy opera buffa hiányzik. Így esett választása Felice Romani Az ál-Szaniszló című librettójára. Ezt azonban Adalbert Gyrowetz osztrák komponista 1818-ban már megzenésítette, ezért az olasz szokásoknak megfelelően más címet adtak neki: A pünkösdi királyság. Verdinek sokkal nehezebben ment a komponálás, gyakran torokfájása volt, amely a későbbi években is jelentkezett, zeneszerzés közben. Számos anyagi gondja is volt, egy alkalommal felesége arra kényszerült, hogy ékszereit elzálogosítsa. 1840 júliusában agyvelőgyulladásban meghalt felesége, Margherita. Az összetört Verdit hitvesének apja hazavitte Bussetóba. Megpróbálta felbontani a Scalával kötött szerződését, azonban Merelli nem egyezett bele, így a zeneszerző kénytelen volt visszatérni Milánóba, és színpadra vinni vígoperáját. A mű megbukott, amit Verdi az előadók gyengeségének tulajdonított, hiszen elsősorban drámai szerepekre szakosodott énekeseket alkalmaztak a vígopera szerepeire. A darabot 1845-ben Velencében, 1859-ben pedig Nápolyban Ál-Szaniszló címen is színre vitték, mérsékelt sikerrel. ### Átütő siker: a Nabucco A következő librettót 1840 telén kapta meg Solerától, amit az akkor már nagy hírnévnek örvendő Otto Nicolai visszautasított. Az új opera, a Nabucco (korábbi nevén Nabucodonosor) 1841 őszére készült el, így Verdi lekéste a karneváli szezont és a bemutatóval a következő szezonig várnia kellett volna. Tiltakozása és makacssága meghozta az eredményt: a bemutatót kitűzték 1842. március 9-re. Mivel rövid idő alatt kellett színre vinni, nem volt elegendő idő a díszletek megépítésére, ezért korábbi előadásokból kölcsönzött háttereket használtak. A problémákat tetőzte, hogy az Abigél szerepét éneklő szoprán, Giuseppina Strepponi hangja borzalmas állapotban volt. Ennek ellenére az opera átütő sikert aratott és így Verdi egyetlen lendülettel a korabeli olasz zeneszerzők élvonalába került. Ezzel együtt óriási népszerűségre tett szert a milánói közönségnél, és egyúttal bebocsátást is nyert az arisztokrácia köreibe, így szerezve magas rangú mecénásokat. Az előadást követően Giovanni Ricordi zenekiadó egy összes műveire szóló szerződést ajánlott fel neki, Merelli pedig bianco szerződést egy új operára. Verdi – az asszony tanácsára – 8000 osztrák lírát kért, amennyit Bellini kapott a Normáért. ### Az első összeütközés a cenzúrával Verdi először a Tommaso Grossi költeménye alapján írt, A lombardok az első keresztes háborúban című operája miatt került összetűzésbe a cenzúrával. Mivel Milánó abban az időben a Habsburg Birodalomhoz tartozott, a bécsi kamarilla cenzorai minden eszközzel megpróbálták elejét venni a darabok akár burkolt politikai tartalmának és esetleges forradalmi üzenetének. Carlo Gaetano Gaisruck bíboros, Milánó érseke ellenezte először a keresztes lovagok tömeges megjelenítését az operában, egy pogány keresztelésének ábrázolását és legfőképpen egy Ave Mariával kezdődő ária eléneklését. Verdi hajthatatlan maradt, így librettistája, Solera és a Scala karnagya, Merelli egyezett meg a milánói rendőrfőnökkel, hogy a keresztelés nem a színpadon lesz és az Ave helyett Salvét énekelnek. Az operát végül 1843. február 11-én mutatták be a Scalában. ### Velencei felkérés Az 1843-as karneváli szezonban a velencei La Fenicében is bemutatták a Nabuccót. A siker láttán az operaház egy új opera megírására szóló szerződést ajánlott fel Verdinek. A velencei operaház abban különbözött milánói társától, hogy itt nem az impresszárió, hanem egy háromtagú, nemesemberekből és mecénásokból álló bizottság döntött a műsorpolitikáról. A bizottság elnöke, Alvise Mocenigo és titkára, Guglielmo Brenna is Verdi rajongója és támogatója volt, ezért minden kérését teljesítették: Strepponi tanácsára Verdi nagyobb fizetést kért és továbbra is ragaszkodott ahhoz, hogy a teljes partitúrát csak a hangszerelés megkezdése előtt adja át, és ami igazán fontos: ragaszkodott a téma és a librettista kiválasztásához. Fontosnak tartotta, hogy a téma eredeti legyen olyan, amit még senki sem zenésített meg, de egyúttal szem előtt kellett tartania a La Fenice énekeseinek képzettségét is. Végül Alexandre Dumas Catherine Howardja és George Byron A két Foscarija mellett döntött. Ezek szinopszisát el is küldte a velencei cenzoroknak, akik azonban mindkettőt visszautasították, mondván, hogy a Caterina Howard túl kegyetlen, A két Foscari pedig sértheti a velencei nemesség önérzetét. Brenna ekkor Verdi figyelmébe ajánlotta egy fiatal költő ismerősét, Francesco Maria Piavét, aki éppen Cromwellről írt szövegkönyvet. Verdi véleménye óvatos, de kedvező volt és ezzel az operatörténet egyik leggyümölcsözőbb zeneszerző-librettista párosa született meg. Piave később Verdi irodalmi titkára lett és szövegkönyveit mindig a zeneszerző kívánsága szerint írta meg. A Cromwell-operát Sir Walter Scott Woodstockjára alapozva írta, de Verdi – Mocenigo egy megjegyzésére reagálva – úgy döntött, hogy a cselekményt inkább Victor Hugo Hernanijára alapozza. Piavét kártalanította befektetett munkáért és a librettistának 1848-ban sikerült eladnia a szövegkönyvet Pacininek. Piavét ugyan letörte Verdi döntése, de nem tántorodott el az új opera szövegkönyvének megírásától. Az Ernani bemutatását késleltette, hogy a La Fenicében nem voltak megfelelő kaliberű énekesek, így várni kellett az éppen Spanyolországban éneklő tenor, Domenico Conti visszatérésére. Bár a velencei közönség nem kifejezetten kedvelte Verdi operáit és az énekesek sem teljesítették az elvárt szintet, az 1844. március 9-én bemutatott Ernanit mégis kedvezően fogadták. A nemzetközi zenei világ meglehetősen ellenségesen fogadta Verdit, akinek zenei stílusa nem illeszkedett bele sem a Mendelssohnt követő konzervatívok, sem a Liszt Ferenc és Richard Wagner képviselte új német zeneiskola elvárásaiba. A zenekritikusok egyöntetűen úgy vélték, hogy Verdiből hiányzik az eredetiség és tönkreteszi énekeseinek hangját. ### Itáliai sikerek: Róma, Milánó, Nápoly, Velence, Firenze Következő megbízását Rómából kapta, ahol 1844. november 3-án a Teatro Argentinában színre vitte a Velencében elutasított Két Foscarit. Az előadás (amelyet a szerző mezzo-fiascónak, azaz félkudarcnak nevezett), hűvös légkörben zajlott, amit részben az okozott, hogy a színház impresszáriója az utolsó pillanatban megemelte a belépőjegyek árát, a közönség nagy felháborodására. Ettől eltekintve az előadás sikeres volt és Verdi tiszteletére a színház bérlője, Torlonia hercege fogadást is rendezett. November végén Verdi már új operáján dolgozott, amelyet a milánói La Scala és a Giovanni Ricordi által vezetett kiadó rendelt meg a következő év karneváli szezonjára. A Giovanna D’Arco szövegkönyvét Temistocle Solera írta. Verdi megbetegedett ugyan, de sikerült időben befejeznie új operáját, amelynek premierje 1845. február 15-én zajlott le. A közönségsiker volt, de a kritikusok kedvezőtlenül fogadták. Többen is megjegyezték, hogy az opera ismétli önmagát és hiányzik belőle az igazi ihlet. Verdit nagyon elszomorították a bírálatok és úgy döntött, hogy szakít Ricordival, mert részben őt okolta a sikertelenségért. A szakítással még várnia kellett, hiszen következő operáját már leszerződte vele. Az Alzirát 1845. augusztus 12-én mutatták be a nápolyi San Carlo operaházban. Librettistája Salvadore Cammarano volt, akit Donizetti fedezett fel, és akinek nevéhez többek között a Lammermoori Lucia szövegkönyve is fűződött. Verdi munkáját torokfájás szakította meg, de az operaház impresszáriója, Flauto hallani sem akart a darab halasztásáról és a zeneszerzőt Nápolyba rendelte. 1845 júniusában indult útra riválisának, Mercadanténak hazájába. A közönség nagy lelkesedéssel fogadta az Alzirát, de a korábban megszokott nagy siker elmaradt. Ez volt egyik legkevésbé sikeres operája, élete végén már alig emlékezett rá. Az év végére Verdi visszatért Lombardiába. Házat vett Bussetóban és gazdasági ügyeit intézte. Ekkor kereste fel Lèon Escudier párizsi kiadó és vásárolta fel műveinek franciaországi jogait. A következő operát a velenceiek rendelték meg az 1845-ös karneváli szezonra. Ekkor sikerült Verdinek véglegesen szakítania Ricordival és szerződést kötnie a rivális Francesco Lucca zeneműkiadóval. A 19. században operákat csak királyi engedéllyel lehetett előadni. Giovanni Ricordi 1808-ban megszerezte az engedélyt és egyben kizárólagosságot a zeneműkiadás terén az északi tartományokra, amelyek Ausztria fennhatósága alatt voltak. 1825-ben azonban egykori kottametszőjének, Francesco Luccának is sikerült engedélyt szereznie zeneművek publikálására, így Ricordi monopóliuma megtört. A két zeneműkiadó közel ötven éven át osztozott az olasz zenén, előbb csak az északi tartományokban, majd 1861 után az egyesült Olasz Királyságban is. 1845-ben Verdi Velencébe utazott, hogy színre vigye a Giovanna D’Arcót és A két Foscarit, amely a cenzorok korábbi félelme ellenére nem váltott ki semmiféle ellenséges reakciót a nemesség soraiban. A következő opera témájaként Piavéval közösen Zacharias Werner Attilája mellett döntöttek. Librettistának Temistocle Solerát kérték fel, akinek azonban nem sikerült megírnia a szövegkönyvet, mert Spanyolországba utazott feleségével. A szövegkönyvet végül Piave fejezte be, ezzel kiváltva Solera ellenségességét. Verdi ágynak esett és úgy tűnt, nem sikerül a szezon végéig befejeznie a művet. Kiadója, Lucca unszolására azonban 1846. március 17-én mégis megszületett a darab, amely sikeres lett és népszerűsége nőttön-nőtt, ahogyan körbejárta az olasz operaházakat. Az év végén Lucca mértéktelenül magas bérleti díjat követelt a La Scalától és csak az osztrák rendőrség közbenjárására engedett az árból, ami bizonyítja, hogy mekkora ráhatással voltak a hatóságok a zenei életre is. 1846-ban megérkezett az első külföldi felkérése a londoni Her Majesty’s Theatre-től. A téma a Lear király lett volna, de Byron The corsairje is felmerült. Verdi egyelőre elvetette a tervet, hiszen betegsége alaposan legyengítette. A következő hónapokban egészségi állapotára koncentrált és visszavonult a komponálástól. Időközben Piave megírta A kalóz szövegkönyvét, és Verdi engedélyét kérte az eladásra, a zeneszerző azonban csak egy másik szövegkönyvért cserébe volt hajlandó üzletbe bocsátkozni a fiatal költővel. Verdi következő operáját a kiadó a firenzei 1847-es karneváli szezonra szánta. Az 1846 nyarára felépülő Verdi a felajánlott témák közül Shakespeare Macbethjét választotta, azzal a feltétellel, hogy a darab baritonjának szerepére nagy kedvencét, Felice Varesit szerződtessék le. A szövegkönyvet ismét Piave írta. Az 1847. március 14-én bemutatott opera hatalmas sikert aratott, a művészeket harmincnyolcszor tapsolták vissza. A siker nagyon fontos volt Verdi számára, hiszen karrierje szempontjából elengedhetetlen volt Firenze, azaz Itália Athénjének meghódítása, ahol a kor leghíresebb és legtöbbre értékelt művészei és művészetpártolói éltek. ### „Viva Verdi! Bietifol!” 1847 márciusában Verdi visszatért Milánóba, hogy hozzákezdjen új operájának megírásához a londoni Her Majesty’s Theatre számára. Verdi, aki korábban elutasította a felkérést, ezúttal úgy ítélte meg, nem szabad kihagynia egy londoni felkérést, hiszen Weber Oberonjának 1826-os premierje után ez lett volna a második szigetországi előadás, amelynek komponálására külföldi zeneszerzőt kértek fel. Választása Andrea Maffei A haramiák című szövegkönyvére esett. Május végén indult el London felé, útbaejtve Kölnt, Brüsszelt és Párizst. Időközben Benjamin Lumley, a londoni színház impresszáriója vitába keveredett karnagyával, Michael Costával, aki több énekes társaságában otthagyta őt, és a Covent Gardenben rivális társulatot alapított. E társulathoz több olyan énekes is csatlakozott (mint például Giorgio Ronconi), akik korábban Verdivel jó kapcsolatban álltak. Angliai tartózkodása alatt a zeneszerző távol tartotta magát a két társulat közötti viszálytól és elzárkózva élt, nem fogadta el a meghívást sem, hogy bemutassák a királynőnek. A haramiák bemutatója előtt a rivális társaság azonban tönkrement, így a nagyhírű (elsősorban olasz nemzetiségű) énekesek visszatértek Lumley színházába. Az 1847. július 22-én bemutatott opera ugyan nagy sikert aratott a közönség köreiben, de a kritikusoknál nem aratott osztatlan sikert, hiszen az angol zenei élet a mendelssohni konzervativizmus követője volt, így Verdi nyers stílusát érthetetlennek titulálták. Verdi két előadást vezényelt, majd átadta a karmesteri pálcát Michael Balfének. Az operát még kétszer játszották. Ez volt első és egyben utolsó angliai ősbemutatója. Verdi Párizsba ment, ahol 1847. november 26-án bemutatták új operáját, a Jeruzsálemet, amely tulajdonképpen A lombardok átdolgozott változata volt. Ezzel a darabbal a zeneszerző eleget tett a párizsi Opéra és Léon Escudier zenekiadó egy korábbi, 1845-ös felkérésének. A bemutató hűvös fogadtatásra talált. Még ugyanebben az évben kiadta az opera zongorakivonatát, amelyet Giuseppina Strepponinak, a kiváló énekművésznek ajánlott. Ez Verdi életének egyik fordulópontja, hiszen ekkor kapcsolta össze sorsát Giuseppináéval. ### Giuseppina Strepponi Verdi távollétében a trieszti Teatro Grandéban mutatták be 1848. október 25-én A kalózt, amelyet jó ideje halogatott. A darab megbukott, ami részben betudható a szerző távollétének is, hiszen mint azt Donizetti korábban megjegyezte: „ha egy komponista nincs jelen az ősbemutatón, azt a kritika és a közönség egyaránt sértésnek veszi”. Verdi csak rövid időre tért vissza Itáliába, hogy megvásárolja a Sant’Agata-i birtokot Busseto mellett, ahova kiköltöztette szüleit, majd maga is ide jött lakni. Párizsi tartózkodásának oka a Giuseppina Strepponihoz fűződő viszonya volt, aki a komponista életének legfigyelemreméltóbb asszonya és későbbi felesége lett. Strepponi 1815-ben született a lombardiai Lodiban. A milánói konzervatóriumban tanult énekelni, majd 1835-ben debütált Rossini Matilde di Shabran operájában. Verdi életébe az Oberto kapcsán került be, amikor elvállalta főszerepének eléneklését, abban az időszakban, amikor a zeneszerzőt még nem ismerték. Gyakorlatilag ő protezsálta be akkori szeretőjénél, a főintendánsnál. Karrierje során többször is találkozott Verdivel, akinek hasznos pénzügyi tanácsokat adott. A zeneszerző és az énekesnő kapcsolatának legnyilvánvalóbb bizonyítéka a Jeruzsálem partitúrája, amelyben a szerelmi kettős részben Verdi, részben pedig Strepponi kézírásával szerepel. Tulajdonságaikban kiegészítették egymást: Verdi durva, nyers modorú ember volt, ellentétben Strepponival, aki jó humorú és együttérző. Ugyanakkor a primadonna magasfokú nyelvtudással rendelkezett, aminek bizonyítéka, hogy a későbbiekben férje számára lefordította A trubadúrt és a Simon Boccanegrát. Házasságot azonban csak 1859-ben kötöttek. ### A forradalom szele A forradalom szele elérte az olasz csizmát is: 1848. március 18-án Milánóban felrobbant a puskaporos hordó és öt napig tartó utcai harcok után a lakosság kiűzte az osztrák katonákat a városból. Később Velence is kikiáltotta függetlenségét. Verdi és Strepponi lelkesen támogatták a megmozdulásokat. Az év októberében Verdi himnuszt írt Goffredo Mameli szövegére Suoma la tromba címen, de az Olasz Marseillaise, Mameli másik költeménye, a Fratelli d’Italia lett, amelyet Michele Novaro zenésített meg. Mindezek ellenére az egyesült Itália ügyét leginkább egy operával szerette volna támogatni. Először Guerazzi Firenze ostroma című regényének adaptációjára gondolt, azonban a szövegkönyv megírását besorozása miatt Piave nem vállalta. Időközben esedékessé vált egy Nápolyban bemutatandó operára kötött szerződése is. Mivel az 1848-as események kibillentették a Verdi által utált Flautót az igazgatói székből, felvetette, hogy az új darab szövegkönyvét Cammarano írja meg, ezzel rendezve szerződéses kötelezettségeit. Az új opera (A legnanói csata) arról szól, miként győzi le a Lombard Liga 1184-ben Barbarossa Frigyest. A darab 1848 őszén és telén született meg Párizsban, bemutatójára 1849. január 27-én volt a római Teatro Argentinában. Február 9-én kikiáltották a Római Köztársaságot, így az opera alkalmi siker lett, de a hadiszerencse fordulásával az opera csillaga is leáldozott. Amikor eldöntötte, hogy megírja A legnanói csatát a kiadója számára, azt hitte, hogy azzal nápolyi kötelességének eleget tett. A nápolyiak azonban másként gondolkodtak. A San Carlo operaház élére visszakerülő Flauto számonkérte az elmaradt operát Verdin és mivel a Párizsban tartózkodó zeneszerzőre nem tudott nyomást gyakorolni, megfenyegette Cammaranót, hogy a késlekedésért őt terheli majd büntetés. A családfenntartó Cammarano levélben könyörgött Verdi segítségéért, aki beleegyezett a mű megírásába. Témaként Firenze ostromát javasolta, de a királypárti nápolyi cenzorok visszautasították, ezért Cammarano javaslatára Schiller Ármány és szerelem című darabjához komponált zenét. Az új operát, a Luisa Millert 1849. december 8-án mutatták be. Eleinte hűvösen fogadták, de minden egyes előadással népszerűbbé vált. Nápolyi tartózkodása alatt ismerkedett meg Cesare De Sanctis kereskedővel, aki élete végéig egyik legjobb és legmegbízhatóbb barátja maradt és akinek fiát Verdi és Giuseppina tartották keresztvíz alá. ### Híres hősök időszaka Feleségével együtt házat vásárolt Bussetóban, a Palazzo Dordonit, amivel magára haragította mind a klérust, mind a kisváros lakosságát, hiszen abban az időben elfogadhatatlan volt, hogy bárki is házasságon kívül együtt éljen egy nővel. A problémát tetézte, hogy Giuseppina családi háttere sem volt kimondottan makulátlan, hiszen szerelemgyermeke volt, akit Firenzében neveltetett. 1850-re Verdi már elegendő pénzt keresett ahhoz, hogy annak jövedelméből éljen és ha kedve tartja, visszavonuljon, ahogyan Rossini is tette ennyi idős korában. Ő azonban a munka mellett döntött. Nápolyból új, grandiózus opera tervével tért haza. A Lear király szövegkönyvének megírását Cammarano elvállalta. Ennek híre külföldre is eljutott és többek között felkérték Shakespeare Hamletjének megzenésítésére is, amit elutasított, mondván, „ha a Lear királyt nehéz megzenésíteni, a Hamletet még nehezebb”. Időközben a nápolyiak visszamondták a szerződést, így Verdi a Ricordi zenekiadónak ajánlotta fel a tervezetet. De felkeresték a velenceiek is, akik az 1851-es karneváli szezonra szerették volna leszerződtetni. A téma Souvestre és Bourgeois Stiffelio című darabja volt, amelyet aztán Piave dolgozott át. 1850 júniusára nyilvánvalóvá vált, hogy Cammarano nem tudja befejezni a Lear király szövegkönyvét, így Verdi arra kényszerült, hogy a Stiffeliót ajánlja fel Ricordinak, amelyet végül november 16-án a trieszti Teatro Grandéban be is mutattak. Az opera sikert aratott ugyan, de a kísérő taps érezhetően inkább a jelenlevő szerzőnek, mintsem az operának szólt – vélekedett Verdi, s csalódottan hazautazott. A velencei La Fenice számára Piavéval közösen új darabon kezdtek el dolgozni Victor Hugo Le roi s’amuse című darabja alapján. Az opera a La maledizione (Az átok) címet viselte, majd Verdi megváltoztatta Rigolettóra. A szövegkönyvet elküldték a velencei cenzoroknak, akik december 1-jén tudatták a zeneszerzővel és a librettistával, hogy a témát teljes egészében betiltották. A velencei hatóságokat elsősorban a király kicsapongásainak színpadi megjelenítése háborította fel. Verdi elsősorban Piavét okolta az esetért, aki időközben a király szerepét hercegre cserélte, mert úgy gondolta, nemesemberek nőügyei könnyebben megbocsáthatók, mint a királyéi, illetve kihagyta azt a jelenetet, amelyben az egyik főszereplőt, Gildát zsákba dugják, mivel az énekesek amúgy is tiltakoztak volna ellene. Verdi válaszlevelet írt a velencei operaház presidenzájához, amelyben magyarázatot adott minden kifogásra. Végül sikerült kiegyeznie velük, de a kort és a helyszínt kénytelen volt megváltoztatni, az alaphelyzetek és szereplők nagy része viszont maradt. A zeneszerző februárban utazott Velencébe megkezdeni a próbákat. Az ősbemutató Felice Varesivel a főszerepben 1851. március 11-én volt. Verdi eddigi legmerészebb és legforradalmibb operája minden várakozást felülmúló sikert aratott. Az opera Victor Hugónak is tetszett, aki korábban az Ernanit saját drámája ügyetlen utánzatának nevezte. Különösen a harmadik felvonás négyese ragadtatta el. Rossini pedig kijelentette, hogy a Rigoletto az első opera, amelyben a komponista nagysága megmutatkozott számára. 1851 nyarán Verdi egy másik témát ajánlott Salvadore Cammaranónak, aki még mindig a Lear királyon dolgozott: García Guttiérez El trovadorját, amely a zeneszerző szerint tele van szép és erőteljes jelenetekkel. A művet Strepponi ajánlotta a figyelmébe. Mindeközben Verdi Bussetóban lakott, visszahúzódva a társasági élettől, hiszen a lakosság továbbra sem volt hajlandó elfogadni kapcsolatát Giuseppinával. Decemberben Párizsba utaztak, ahol új szerződést kötött az Operával (A szicíliai vecsernye), ugyanakkor megkapta a francia Becsületrend lovagkeresztjét. Párizsi tartózkodása alatt levelet kapott exapósától, Barezzitől, aki szemére hányta, hogy továbbra is Giuseppinával él. A viszály oka tulajdonképpen az volt, hogy Barezzi úgy gondolta, Verdi eltávolodott tőle, hiszen egyre kevesebb elintéznivalóval bízta meg. Ezen erős hangvételű levélváltás ellenére Barezzi továbbra is szívesen látott vendég maradt Verdi birtokán. Párizsi tartózkodása idején látta a Vaudeville színházban Alexandre Dumas A kaméliás hölgy című darabját, amely nyomban megtetszett neki. Verdit nagyjából ekkortájt megkereste a velencei La Fenice vezetősége is, akik a Rigoletto sikerére építve folytatni szerették volna az együttműködést. A zeneszerző elfogadta a felkérést, de témát még nem választott, mert egyelőre A trubadúr színrevitele foglalkoztatta. Cammarano a szövegkönyv befejezése után, 1852. július 17-én meghalt. Verdi nápolyi jóbarátja, De Sanctis segítségével Leone Emanuele Bardare személyében új librettistát talált, akit megbízott Cammarano szövegkönyvének módosításával. Ekkor dőlt el, hogy Leonora azonos rangra kerül Azucénával, a gróf is új románcot kapott. A partitúra nyomtatott változatán – kegyeletből – csak Cammarano neve szerepelt. Időközben a velenceiek aggódva nézték, hogy Verdi még nem jelentkezett ötlettel a következő karneváli szezonra, ezért megsürgették őt. Verdi megkérte Piavét A kaméliás hölgy átdolgozására és szinte biztos volt abban, hogy a velencei cenzorok ezúttal nem emelnek kifogást darabja ellen. Igaza is lett, a cenzorok csupán a darab címének megváltoztatását kérték Amore et morte-ról (Szerelem és halál) Traviatára (a.m. tévútra került nő). Verdi a továbbiakban párhuzamosan dolgozott a két darabon. A trubadúrt 1853. január 17-én mutatták be a római Teatro Apollóban. Az előadás kiemelkedő sikert aratott. A premier után Verdi visszasietett bussetói birtokára, hogy befejezze a Traviatát. Nyugtalanító híreket kapott a szereplőkről, még Varesiről is, akinek a főszerepet kellett játszania. Szerződésében külön záradék rendelkezett arról, hogy más címszereplőt kereshet, ha Fanny Salvini Donatelli, akit némi vonakodás után felkért, alkalmatlannak bizonyulna. Verdinek azonban kötelessége lett volna 1853. január közepe előtt értesítenie az operaházát kifogásairól, ezt azonban elfelejtette megtenni A trubadúr munkálatai miatt. Levelet írt a La Fenicének, amelyben tudatta a vezetőséggel, hogy a kiválasztott szereplőgárda teljesen alkalmatlan a darabra, illetve, hogy reumája miatt valószínűleg nem tudja időben befejezni a darabot, ezért cserébe felajánlaná A trubadúrt, amely a velencei közönség számára új darab lett volna. A velencei presidenza azonban barátságos, de határozott hangon felszólította a zeneszerzőt, hogy tegyen eleget kötelezettségeinek. „Most kaptam egy üzenetet, hogy ha a tenort és a baritont nem cserélik le, az opera katasztrófa lesz. Tudom, tudom, és be is bizonyítom” – írta egyik levelében Piavénak. Az opera premierje 1853. március 6-án bukás volt, amelynek okát a zenetörténészek a mai napig vitatják. Valószínűsítik, hogy maga Verdi szervezte úgy, hogy megbukjon a darab. A pünkösdi királysággal ellentétben a Traviata minden előadása megbukott. Egy év múlva azonban felújították és a szintén velencei Teatro Gallóban színre vitték. A zeneszerző öt számon változtatott, de a színház tulajdonosának kérése ellenére sem volt hajlandó megváltoztatni az utolsó felvonás végét, ennek ellenére a szegény bűnös, ahogyan Verdi nevezte Violetta Valéryt, a darab főhősnőjét, megbocsátást nyert a világ szemében, és hamarosan elfoglalta helyét a legkedveltebb Verdi-figurák között. Verdi vonakodott Giuseppinát magával vinni a premierekre, mert tartott a közönség esetleges rosszallásától, ami adott esetben az előadott opera bukását is jelenthette volna. Az egyetlen hely, ahová mindig ketten mentek, Nápoly volt, messze Észak-Itáliától. 1853 telét is ott szándékozták eltölteni, de a párizsi Operával kötött szerződése miatt a francia fővárosba kellett utazniuk, ahol több mint két esztendeig maradtak. Verdi kapcsolata Bussetóval tovább romlott, annak következtében, hogy védencének, Muziónak a pályázatát a megüresedett városi zenemesteri posztra visszautasították. „Nemo propheta in patria (Senki sem próféta a maga hazájában)” – ezt Verdi többször is hangoztatta élete során. ### Újabb sikerek, pereskedések és második házassága Verdi és Giuseppina 1853 októberében költöztek be a Rue de Richter 4. szám alá és noha a leszerződött opera kitűzött bemutatójáig még legalább egy év hátra volt, a zeneszerző máris késésben volt, hiszen librettistája, Eugène Scribe nem szállította le a szerződésben kikötött időpontig (1853. június) a szövegkönyvet. Verdi a párizsi szokásokhoz híven grandiózus, történelmi tárgyú operát akart komponálni. Scribe felajánlotta neki a Le Duc d’Albe szövegkönyvét, amelyet eredetileg Donizettinek szánt. Verdi először habozott másodkézből elfogadni a librettót, de végül beleegyezett azzal a kikötéssel, hogy a cselekmény helyszínét Németalföldről Szicíliába helyezik át. A darabot négyről ötfelvonásosra bővítette. 1854-ben Verdi Franciaországban maradt és vidéki házat bérelt, Mandres-les-Roses-ban. Ideje legjavát a politikai helyzet kipuhatolózásával töltötte, mert a franciák nem tekintettek bizalommal a Mazzini-pártiakra. Ez abban is meglátszott, hogy a párizsi világkiállításon az olaszok mindössze egy díjat szereztek, mégpedig a toszkánai Ricasoli báró boraiért, továbbá a francia köztudatban az élt, hogy az egykoron irányadó itáliai művészet hanyatlásnak indult. Verdi ennek megfelelően gőgös, zárkózott és bizalmatlan maradt egész franciaországi tartózkodása alatt. Új operájának előkészítése mellett a régiekkel is foglalkozott. Felújította a Traviatát, amely aztán Velencében a Teatro Gallóban távollétében nagy sikert aratott. Újra színre akarta vinni A legnanói csatát és tovább foglalkoztatta a Lear király. Cammarano halála után Antonio Somma velencei ügyvéd és műkedvelő kapta meg a szövegkönyv befejezésének lehetőségét. 1854 szeptemberére elkészült új operájának négy felvonásával. Októberben megkezdődtek a próbák, de azonnal abba is maradtak, hiszen a főszereplő, Sophie Cruvelli, korának egyik leghíresebb énekesnője eltűnt. Verdi a felmentését kérte szerződéses kötelezettsége alól, hiszen úgy értékelte, az operát nem sikerül időben és kellő minőségben színpadra vinnie. Időközben előkerült Cruvelli, aki saját bevallása szerint menyegző előtti mézeshetekre utazott el, de meghagyta valakinek, hogy értesítse az igazgatóságot távollétéről. Az esetből hatalmas botrány kerekedett, s az operaház intendánsának állásába került. Verdi továbbra is szorgalmazta szerződése felbontását, legfőbb indokként ezúttal azt hozta fel, hogy Scribe nem hajlandó kívánságai szerint módosítani a szövegkönyvet és nem veszi ki a történetből a szicíliaiakra rossz fényt vető jeleneteket. Minden próbálkozása ellenére kénytelen volt megírni a darabot, amelyet 1855. június 13-án bemutattak. Az opera kedvező fogadtatásban részesült és tisztességes számú előadást ért meg, többet, mint amennyi a szerződésben elő volt írva, de nem került be a grand opéra repertoárba, mint Meyerbeer Ördög Róbertje, Halévy Zsidónője vagy Rossini Tell Vilmosa. Az opera bemutatója után is Franciaországban maradt, elsősorban azért, hogy jogainak érvényt szerezzen a Théâtre-Italienben, ahol több operáját is játszották kalózváltozatban. Hosszas és erőteljes hangú levélváltás után sikerült kiegyeznie a színház igazgatójával, sőt beleegyezett A trubadúr színrevitelébe is, ha a színház biztosítja a megfelelő énekeseket. Verdinek nem csak Franciaországban voltak problémái operáinak kalózváltozataival: Portugáliában például a Giovanna D’Arcót Giovanna di Guzman címmel, Németalföldön A legnanói csatát pedig Haarlem ostroma címen játszották. További franciaországi tartózkodása alatt megbeszéléseket folytatott a párizsi Opéra igazgatójával A trubadúr esetleges színreviteléről. Ennek szövegkönyvét Émilien Pacini le is fordította franciára. Megállapodás azonban nem született. Verdi december elején visszatért Itáliába, első ízben úgy, hogy nem volt szerződési kötelezettsége. Hazatérése után is az foglalkoztatta, hogy érvényt szerezzen szerzői jogainak. Először Tito Ricordinak, Giovanni fiának rótta fel, hogy apja előnytelen feltételekkel adta el műveit, másodsorban pedig felkérte Ercolano Balestra ügyvédet, segítsen tető alá hozni egy megállapodást Parma és Anglia között, mert a szigetország sajátos törvényei szerint szerzői jog csak brit állampolgárokat illetett meg. Sőt az is megfordult a fejében, hogy angol állampolgárságért forduljon jogai érvényesítése érdekében. A korábban köztársaság-párti Verdi 1856-ban már a Szárd Királyság alatt egyesülő Itália pártolója lett elsősorban gyakorlati okokból, hiszen II. Viktor Emánuel országa már rendelkezett megállapodással Angliával a szerzői jogokat illetően. 1856. február 9-én megkapta a Santi Maurizio e Lazaro rend lovagkeresztjét a királytól. Idejét Bussetóban töltötte, ahol további telkeket vásárolt. Három munka foglalkoztatta: a Stiffelio átdolgozása Piavéval, A legnanói csata felújítása Bardaréval és a Lear király befejezése Sommával. Bardare szövegkönyve nem nyerte el a zeneszerző tetszését, ezért a tervet félretette. A Stiffeliót nem sikerült befejezni, mert Piavét időközben a La Fenice rendezőjévé nevezték ki. Piave a téli hónapokra Velencébe invitálta Verdit, ő azonban lemondta, mert köztudottan nem szerette a várost téli időszakban, viszont elküldte a fiatal rendezőnek a párizsi Opéra által összeállított segédletet A szicíliai vecsernyéhez, ezzel segítve munkáját. Március közepén Verdi elutazott a lagúnák városába, ahol részt vett a Traviata egyik nagy sikerű előadásán. A nyár folyamán Piave viszonozta a látogatást. A Sant’Agata-i birtokon való tartózkodása ideje alatt megpróbálták tető alá hozni a Stiffeliót. Az őszi bemutatóra azonban nem sikerült befejezniük. Közben Verdi újabb felkérést kapott a La Fenicétől. A májusban aláírt szerződés nem említette a témát, és nem tudni miként esett a zeneszerző választása García Gutiérrez Simon Boccanegra című darabjára. Valószínűleg Giuseppina hívta fel rá a figyelmét. Eközben Párizsban A trubadúr átütő sikere után az igazgató tervbe vette a Traviata és a Rigoletto színrevitelét is. Verdi azonban arra kérte párizsi kiadóját, Escudier-t, hogy tartsa vissza a partitúrákat, mert úgy érezte, ha nem irányítja személyesen az előkészületeket, az opera megbukik. Az igazgató kalózkiadások segítségével mégis színre vitte a darabokat. Verdi ezért beperelte, de veszített. A párizsi események miatt komoly késései lettek a Simon Boccanegra megírásában. Mivel Piave Velencéhez volt kötve, nehéznek bizonyult a gyors és hatékony kommunikáció kettejük között, ezért Verdi úgy döntött, hogy egy helyi fiatalembert, Giuseppe Montanellit kér meg a szövegkönyv véglegesítésére. Az anekdoták tanúsága szerint Verdi leküldte Piavénak a kész szövegkönyvet ezzel a megjegyzéssel: „Itt a Boccanegra szövegkönyve, rövidítve és többé-kevésbé, szükség szerint megváltoztatva. Ráírhatod a neved, vagy sem, ahogy tetszik. Ha sajnálod a dolgot, én is sajnálom, talán még jobban mint te, de újra csak azt mondhatom, meg kellett lennie.” A Simon Boccanegrát végül 1857. március 12-én mutatták be a Teatro La Fenicében. A darab megbukott: a zenetörténészek ezt a cselekmény és a librettó hibáinak tudják be, a zene újdonságát, kísérleti jellegét azonban nagyra tartották. Ez az opera Verdi egyik legsikertelenebb szerzeménye volt: később a firenzei bemutatón kinevették, Milánóban szintén katasztrofális fogadtatásban részesült. 1857 nyarára elkészült a Stiffelio átdolgozott változata, az Aroldo, amelynek premierjét a rimini Teatro Nuovóban kedvezően fogadta a közönség. A sajtó lelkesedése ellenére is, ez a darab még inkább feledésbe merült, mint a Boccanegra. Ma is ez a legritkábban játszott Verdi-opera. Az 1858-as karneváli szezonra új témát keresett. Megtetszett neki Scribe III. Gusztávja, de gondolkodott a Simon Boccanegra és az Aroldo felújításán, valamint A legnanói csata ismételt színrevitelén is. Végül Scribe darabja mellett döntött, amelyet a cenzorok kérésére Az álarcosbál címen íratott meg. A szövegkönyv megírására Antonio Sommát kérte fel. Mivel a librettista nem volt hajlandó Bussetóba utazni, a szövegkönyv hosszas levelezések eredményeként született meg. A nápolyi cenzúra közbeavatkozására a darab szereplőit és a cselekmény színhelyét is meg kellett változtatni. Verdi 1858. január 14-én Nápolyba utazott, ahol részt vett A szicíliai vecsernye átkeresztelt változatának, a Batilde di Turenne előadásán. Az előadás sikerét azonban beárnyékolta a librettó körüli huzavona. A cenzorok és a San Carlo operaház házi librettistája teljesen átírták a szövegkönyvet Adelia degli Animali címen. Verdi két lehetőséget ajánlott fel az operaház igazgatóságának: vagy szabadítsák fel szerződéses kötelezettségei alól vagy pereljék be. Az igazgatóság az utóbbi mellett döntött, de a pert végül Verdi nyerte egy rátermett ügyvéd segítségével, aki bebizonyította, hogy a két librettó különbözik egymástól, így Verdi magával vihette Az álarcosbál partitúráját. A nápolyi per jóformán még el sem dőlt, amikor Verdi már írt a római Teatro Apollo igazgatójának, figyelmébe ajánlva új darabját. Fogadtatását illetően túlságosan is optimistának bizonyult, hiszen a római cenzúra is a nápolyihoz hasonló ellenállással fenyegetett. Verdit Donizetti sógora, Antonio Vaselli ügyvéd segítette a cenzorokkal vívott csatájában. Mivel helyszínként egész Észak-Európa tiltott terület volt, Verdi Észak-Amerikát javasolta az angol uralom idején. A darabot 1859. február 17-én mutatták be. Átütő sikert aratott, és a további előadások egyre zsúfoltabb házak előtt zajlottak. Az előadásra szokatlan módon Giuseppina is elkísérte Verdit. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Giuseppina Strepponi kétes minőségben kísérte utazásán a zeneszerzőt. 1859. augusztus 29-én Collonges-sous-Salève-ben, Annecy mellett egybekeltek. Gyermekük nem született, de örökbe fogadták Verdi egyik unokatestvérének árvaságra jutott gyermekét, Maria Filoménát, így ő lett a Maestro egyetlen örököse a Casa mellett. ### Viva V.E.R.D.I. Az 1850-es évek végére az Itáliai-félszigeten egyre riasztóbban fokozódott a nyugtalanság. Az 1848-as forradalom után Rómában és Nápolyban brutális módszerekkel állították vissza a régi rendet. Nem történt ez másképp a kisebb észak-olaszországi tartományokban sem, amelyek továbbra is a francia, illetve osztrák érdekek ütközőzónájában feküdtek. Mazzini köztársaság-eszménye feledésbe merült, azonban az olaszok egyre inkább egy, Viktor Emánuel, szárd-piemonti király alatt egyesített királyságban bíztak. A háború ideje alatt Verdi tele volt lelkesedéssel. Csodálta a francia császárt, III. Napóleont, aki a piemontiakat támogatta, de elhárította a felkérést, hogy himnuszt írjon dicsőítésére. Viktor Emánuel tiszteletére sem írt himnuszt, de pénzügyileg támogatta annak az ágyúnak az öntését, amelyet a bussetóiak ajándékoztak a királynak. A risorgimento következményeként számos észak-olaszországi kis városállam Piemonthoz csatlakozott, egyedül a Pápai Állam és a Két Szicília Királysága maradtak még az önálló államok táborában, de a Giuseppe Garibaldi vezette seregek véres harcok során, 1861-re mindkét államot meghódították. Verdi 1859-ben, rövid ideig, Busseto képviselője lett a torinói parlamentben, amelynek megnyitóján három általa komponált operarészlet hangzott el. Minthogy Verdi a nép szemében azonos volt Itália szabadságának ügyével, megszületett a híres Viva V.E.R.D.I.! felkiáltás, amely a risorgimento egyik fő jelszava lett. A legendák szerint Nápolyban kapta meg rejtett jelentését: Viva Vittorio Emanuele Re d’Italia, azaz Éljen Viktor Emánuel, Olaszország királya. Rá esett a választás, hogy Busseto lakosságát képviselje a torinói parlamentben. Ezekben a forradalmi években a komponálás csekély szerepet játszott Verdi életében, kedvenc időtöltése a vadászat, kertészet és kéziratok gyűjtése volt. Ebben az időszakban Léon Escudier francia zeneműkiadó a zeneszerzőt az Académie Française tagságára jelölte. Felkereste Temistocle Solera is, aki egy sor kétes szerelmi kaland után tönkrement, és a zeneszerző segítségét kérte. Verdi kisegítette pénzzel, de nem támogatta a torinói Gazzeta Ufficiale szerkesztői állásának megszerzésében. Solera végül Firenzében telepedett le, ahol élete végéig egy antikváriumot vezetett. 1870-ben Verdi meglátogatta, és Solera mindössze azt rótta fel a mesternek, hogy „átpártolt Piavéhoz”. ### Oroszországban A következő felkérés Szentpétervárról érkezett. Verdi jó barátja, Enrico Tamberlick tenorista közbenjárására a Cári Színház felkérte egy opera megírására az 1861-62-es évadra. A téma, amit először választott (a Victor Hugo jegyezte Ruy Blas), a cári cenzorok számára elfogadhatatlan volt. Végül Giuseppina közbenjárásával Angel Saavedra Don Alvaro, o La fuerza del sin drámája mellett döntött. Verdi felvázolt egy forgatókönyvet, amelyet elküldött Piavénak, hogy írjon hozzá librettót. A szövegkönyv rövid idő alatt, 1861 augusztusa és novembere között elkészült, A végzet hatalma címmel. A kiválasztott énekesek megbetegedése miatt azonban a darab színre vitelét végül a következő operaszezonra halasztották. A premierre 1862. november 10-én került sor. ### A Nemzetek himnuszától a Don Carlosig Verdit nem érintette különösebben A végzet hatalmának elmaradása, mert felkérést kapott az 1862-es londoni világkiállításon tartandó nagyszabású koncertre, amelyen Európa négy vezető nagyhatalma egy közös zenei kompozícióval állt a nagyközönség elé. Franciaországot Auber, a Poroszországot Meyerbeer, Angliát Sterndale Bennett, Olaszországot pedig Rossini képviselte volna, aki betegsége miatt visszautasította a felkérést, így a választás Verdire esett, ő pedig egy kantáta megírása mellett döntött. Ennek szövegét Arrigo Boito, egy húszéves milánói költő szolgáltatta. A koncertet végül Verdi darabja nélkül tartották meg, arra hivatkozva, hogy a zeneszerző nem küldte be a darabot és különben is, hangszeres művet kértek, nem vokálisat. A The Timesnak adott interjújában Verdi megvédte magát mindkét váddal szemben, majd James Henry Mapleson közbenjárására május 24-én a Her Majesty’s Theaterben elhangzott az Inno delle Nazioni (Nemzetek himnusza) teljes változatában. Becsületének megvédése után Verdi visszatért Párizsba, majd onnan Szentpétervárra utazott operájának bemutatására. A végzet hatalmának vegyes fogadtatása volt, ami részben magyarázható a külföldiek iránti ellenszenvnek, részben pedig az orosz zenei nacionalizmusnak, amely a hazai szerzőket és a nemzeti témákat preferálta. Verdi továbbutazott Spanyolországba, ahol szintén színre vitték a darabot, majd pedig Párizsba, ahol kevés sikerrel ismét A szicíliai vecsernyét. Két éven át tartó utazgatás után Verdiék hazatértek Itáliába. A milánói élet közben jelentős változáson ment keresztül, felütötte fejét a radikális művészeti mozgalom, a scapigliatura milanese (a kócosak), akik a hagyományos értékek megdöntését tűzték ki célul, és nem utolsósorban a Manzoni-féle keresztény-liberális értékeket. A milánói kócosak egyik kiemelkedő egyénisége Arrigo Boito lett, aki a Nemzetek himnuszának szövegkönyvét írta Verdi számára. Verdi ellenszenvét elsősorban az váltotta ki, hogy a zenekonzervatórium vezetősége támogatta ezt az újító mozgalmat és az egészet csak tetőzte Piave pályázatának visszautasítása a drámaköltészeti professzori állásra, a zeneszerző mindennemű közbenjárása ellenére. A következő évben Verdi ismét a párizsi operaháznak dolgozott. Előbb a Traviata francia nyelvű változatán, majd kedvenc operáján, a Macbeth átdolgozásán. Ez utóbbit jelentősen átkomponálta és a párizsi követelményeknek eleget téve egy balettel is megtoldotta. Az 1865. június 7-i premier azonban nem volt átütő siker. Bussetóban ismét összetűzésbe került a város lakosságával. 1859-ben a városvezetőség elhatározta egy kis színház építését, amely a pénztelenség és háború miatt csak 1865-re lett kész. A város leghíresebb szülöttének tiszteletére Teatro Giuseppe Verdinek nevezték el, azonban elvárták tőle, hogy a megtiszteltetésért cserébe pénzügyileg támogassa az intézményt. Hosszas huzavona után Verdi elfogadta az ajánlatot, és egy tízezer líráról szóló csekket állított ki a nevét viselő színház számára. Noha fenntartottak számára egy páholyt, a zeneszerző soha sem lépett be az intézmény ajtaján. Giuseppina ekképpen ír az esetről: „Coppolának, a szerény képességű, közepes zeneszerzőnek Catania polgárai 1227 frank értékű aranyérmét nyomtattak, hogy kifejezzék afölötti örömüket, hogy tizenöt év távollét után hazatért. Giuseppe Verdit, aki az egész világot betöltötte zenéjével, Busseto polgárai mindenféle aljassággal jutalmazzák meg”. Ez az eset részben hozzájárult, hogy Verdi ismét egy párizsi felkérést fogadott el, hiszen mindvégig úgy tartotta: „az olaszok nem becsülik meg kellőképpen”. Párizsi tartózkodása idején úgy döntött, új operáját Schiller Don Carlos című drámájára alapozza. A szövegkönyvet Camille du Locle írta. Az első felvonást még a francia fővárosban írta meg, majd visszatért birtokára, Sant’Agatára. Időközben az olaszországi politikai helyzet jelentősen megváltozott. Olaszország békeszerződést kötött Poroszországgal és hadat üzent Ausztriának. Noha a poroszok északon folyamatos sikereket értek el az osztrákok ellen, az olaszok nem osztották szerencséjüket. Verdi tanácstalan volt, hogy meneküljön-e Párizsba, vagy tegyen eleget hazafias kötelezettségeinek és maradjon az országban. Miután azonban a poroszok és az osztrákok megkötötték a békeszerződést, amelyben lemondtak többek között Venetóról, Verdi az otthonmaradás mellett döntött. Genovába utazott egy lakásról tárgyalni a Palazzo Sauliban (ez a későbbiekben téli lakhelyük lett). A párizsiak azonban felszólították, hogy mielőbb tegyen eleget szerződéses kötelezettségeinek, ezért kénytelen volt visszautazni a francia fővárosba. A Don Carlost 1867. március 11-én mutatták be. Annak ellenére, hogy a szakmabeliek elismerően nyilatkoztak róla, mondván, új korszakot nyitott a zeneszerző pályafutásában, az opera nem aratott nagy sikert. Verdi a későbbiekben megpróbálta Olaszországban is színre vinni a művet, de az terjedelme (öt felvonás) miatt csekély sikert hozott. 1867 végén a Don Carlos átdolgozott változatát előadták Bolognában is, ahol óriási sikert aratott. 1868 első hónapjaiban a milánói Teatro alla Scalában is bemutatták, de itt csak mérsékelt sikere volt. 1867\. január 15-én meghalt a zeneszerző apja, Carlo Verdi, majd júliusban fiatalkori támogatója, Antonio Barezzi. 1867 decemberében Piavét szélütés érte, aminek következtében élete végéig beszéd- és mozgásképtelen maradt. Verdi azonnal felajánlotta segítségét a költő feleségének és lányának, és a költő javára kiadandó Piave-album érdekében közbenjárt Aubernél, Frederico Riccinél és Mercadanténál is. Sőt kérését Wagnernek is elküldte, aki tudvalevőleg Verdi zenéjének legnagyobb ellenzője volt. ### A Rossini-rekviem Az 1868-as év legnagyobb sikereként könyvelte el, hogy sikerült átdolgoznia A végzet hatalma című operáját, amelyet aztán nagy sikerrel 1869. február 27-én a Scalában színre vitt. Az előadás után Verdi és egyik legodaadóbb barátja, Mariani (az előadás karmestere) viszonya fokozatosan megromlott. Az ok valószínűleg a csehországi születésű Teresa Stolz fiatal szoprán megjelenése volt, akit a karmester 1868-ban feleségül vett. A nő felkeltette Verdi érdeklődését is olyannyira, hogy nem akarta meghívni feleségét, Giuseppinát A végzet hatalma próbáira, amelynek főszerepét a szoprán énekelte. Verdi minden bizonnyal neheztelt a sorsra, hiszen már ötvenes éveiben járt, ezenkívül felesége is korán megöregedett. Teresinában felfedezni vélte az életéből hiányzó vitalitást és a makulátlan vokális technikát. Verdi úgy találta, hogy a szintén idősödő Mariani mellé nem méltó feleség Stolz és irigysége elvezetett a kettejük közötti baráti kapcsolat megromlásához. A legnagyobb nézeteltérés Rossini halálával kapcsolatos, aki 1868. november 13-án halt meg. Temetése évfordulójára szülővárosában, Pesaróban különleges programmal készültek és felkérték Marianit Cherubini d-moll Rekviemjének vezénylésére. Rossini ifjúkorának helyszínén, Bolognában is készültek emlékező ünnepséggel, amelynek szervezésével Verdit bízták meg, aki tervbe vette, hogy rekviemet rendel az összes élő zeneszerzőtől úgy, hogy mindenki egy-egy részletet ad hozzá. A darab a nyár végére készen állt, viszont a bolognai kórus nem bizonyult megfelelőnek. Ekkor Mariani felajánlotta a pesarói kórus segítségét, amit Verdi azonban éles hangú levélben visszautasított. Mariani lemondott a vezénylésről, így a gyászmise terve romokban hevert. Verdi akkori kiadója, Giulio Ricordi felajánlotta, hogy adják elő Milánóban, de a zeneszerző úgy érezte, az nem lenne méltó Rossinihoz. A Mariani és Verdi közötti levélváltás 1870 elején indul újra egy genovai közös barát közbenjárására. Verdi hűvösen fogalmazott, Mariani pedig félénken, alázatosan. 1870 nyarán egy levélben megírta Verdinek, hogy Loretóba megy, a csodatevő Szűzanya segítségét kérni, mert súlyos beteg. A brutális és humoros válasz és egyben utolsó levél azonban nem Verdi, hanem Giuseppina keze írásával érkezett, aki valószínűleg tudott férje vonzalmáról az asszony iránt és valószínűleg a karmestert okolta, hogy a nő betört az életükbe. Teresa Stolz, Strepponi mindenféle közbenjárása ellenére Verdi egyik legjobb barátja maradt, gyakran énekelte operáinak főszerepét, sőt a Sant’Agata-i birtokon is megfordult több alkalommal. ### A Szuezi-csatorna megnyitása: Aida Verdi következő megbízása Egyiptomból érkezett, 1869-ben. Az alkirály színházat szándékozott nyitni a Szuezi-csatorna megnyitásának megünneplésére és mivel nagy rajongója volt a zeneszerzőnek, felkérte a nyitódarab megírására. Verdi először elhárította a felkérést, és csak azután kezdett komolyan foglalkozni az ötlettel, miután elolvasta Auguste Mariette francia egyiptológus és Camille du Locle levelét, amely szerint ha őt nem érdekelné a dolog, talán majd Gounod-t vagy Wagnert érdekelni fogja. Mivel Verdi mindkét zeneszerzőt riválisának tekintette, inkább aláírta a szerződést. A történetet Auguste Mariette írta, majd Antonio Ghislanzoni dolgozta át verses szövegkönyvvé. Du Locle mindvégig közvetített. A szereposztás előkészületei 1870 őszén kezdődtek. A politikai események azonban meghiúsították a terv kivitelezését: Franciaország hadat üzent Poroszországnak és váratlan vereséget szenvedett. Novemberben a francia főváros, benne az Aida jelmezeivel és díszleteivel ostrom alatt állt. Ezt az időt Verdi a darab csiszolására és finomítására használta fel, többek közt ekkor írta hozzá az O patria mia című Radames-románcot is. Figyelmét időközben két zenei esemény foglalta le: Nápolyban meghalt Mercadante, üresen hagyva a helyi konzervatórium igazgatói székét. A komponistát felkérték, foglalja el az állást, de ő visszautasította, mert úgy gondolta, hogy függetlenségét kell majd feláldoznia, hiszen a zeneoktatás folyamatos ottlétet és felügyeletet igényelt volna. A másik esemény Firenzéhez kötődött, amely akkor az Olasz Királyság fővárosa volt. Nem nagy örömmel ugyan, de beleegyezett, hogy részt vegyen abban a bizottságban, amely a konzervatóriumi oktatás megreformálását tűzte ki célul. Verdi úgy vélekedett, hogy a konzervatóriumok nem biztosítanak megfelelő zenei képzést, és az igazi nagyok (Rossini, Bellini) valójában annak ellenére lettek naggyá, amit ott tanultak. Inkább arra buzdította a bizottságot, hogy a színházakat támogassák. 1871 novemberében Milánóban bemutatták a Lohengrint. Verdit bosszantotta az előadást övező reklámhadjárat, mivel zenei körökben is kész tényként kezelték rossz viszonyát Richard Wagnerrel. Ennek ellenére inkognitóban elment az előadásra, és egy ott kapott szövegkönyv oldalára feljegyezte benyomásait. Az előadás tetszett neki, de (már csak büszkesége miatt is) langyosan nyilatkozott róla. Idővel azonban megenyhült a Lohengrin iránt, majd halála előtt egy évvel csodálattal nyilatkozott a Trisztán és Izoldáról, Wagner másik operájáról. 1871 decemberében esedékessé vált az Aida kairói bemutatója, majd februárban a milánói. A kairói szereposztást Drahnet bej szervezte, aki Marianit és feleségét, Teresinát próbálta felkérni a darab vezénylésére és a főszerep eléneklésére. Verdi kezdetben ellenezte az ötletet, de mivel úgy tervezte, nem jelenik meg Kairóban, jóváhagyta azt. Végül Mariani volt az, aki visszamondta a felkérést. Kettejük utolsó, véletlen találkozására a Lohengrin bemutatójának idején, a bolognai vasúti pályaudvaron került sor, ahol Mariani megpróbált segíteni a zeneszerzőnek felpakolni csomagjait, de az kurtán leintette. Az 1871. december 24-én, Kairóban bemutatott Aida nagy sikert aratott, de ennek ellenére Milánó számára a darabot mégis jelentősen megváltoztatta. Az eredeti partitúrát azonban nem semmisítette meg, így azt később elő lehetett adni, ahogyan azt 1940-ben Toscanini tette Amerikában. A milánói előadás is siker volt. A közönség lelkesedett ugyan, de a kritikusok akadékoskodtak, és elsősorban Wagner, Gounod és Meyerbeer Verdire gyakorolt hatását nehezményezték. ### Manzoni halála 1873\. május 22-én, nyolcvannyolc esztendős korában elhunyt Alessandro Manzoni. Verdi nyomban bejelentette kiadójának, Ricordinak, hogy gyászmisét komponál tiszteletére, amelyet az évfordulón való előadásra szán. Június 25-én Giuseppinával Párizsba indult, hogy a Rekviemen dolgozzon. Közben értesült Mariani haláláról is, de a hír hidegen hagyta. A gyászmise szeptember végére készen állt, de a próbák csak 1874 májusában kezdődtek meg. A milánói városi tanács sokallta a megemlékező ünnepségre szánt pénzösszeget és csak Arrigo Boito közbenjárásával (aki szintén tanácstag volt) sikerült a szükséges összeget megszerezni. Az előadás előtt Hans von Bülow egyházi ruhába bújtatott operának titulálta Verdi művét, de erre rácáfolt annak sikere. Az előadást Párizsba is elvitték, ahol szintén nagy sikert aratott. Párizsi tartózkodása alatt néhány napra Londonba utazott, ahol megegyezett arról, hogy a Rekviem 1875-ös bemutatója az akkor világcsodának számító Royal Albert Hallban legyen. Az ezt követő években a művet Olaszország és Európa több jelentős színházában is bemutatták. Ezt követően Verdi komponista-élete háttérbe szorult, mivel inkább pénzügyi problémái foglalkoztatták. 1876-ban a párizsi Opéra Comique Bizet Carmenjének bukása miatt csődbe került, így igazgatója és egyben Verdi barátja, Camille du Locle képtelen volt visszafizetni a zeneszerzőtől korábban felvett 48 000 líra értékű kölcsönt. Pénzének visszaszerzésére Verdi ügyvédhez fordult, de a perre nem került sor, valószínűleg még előtte sikerült megállapodniuk. Francia kiadójával, Escudierrel is felbontotta baráti viszonyát. Azt nehezményezte, hogy a francia hanyagul foglalkozott az Aida és A végzet hatalma párizsi Théâtre-Italien-beli bemutatóival, így azok rendre kudarcot vallottak. A zeneszerzőnek nem sikerült visszaszereznie pénzét, mert a színház a következő évben csődbe ment, Escudier pedig 1881-ben meghalt. Miután halálhíréről értesült, Verdi azonnal pénzt küldött Escudier özvegyének, akivel üzleti kapcsolatuk a színház csődje ellenére fennmaradt. Végül nápolyi barátjával, De Sanctisszal is megszakította a kapcsolatot, miután az is adósa maradt. Ettől kezdve csak Giuseppina látta el a keresztszülői teendőket. Az 1870-es évek végére Verdiből zsémbes, beteges öregember lett. Folyton kételyeinek adott hangot a világ eseményeivel kapcsolatban, nem értette a gazdasági recessziót, kétségbe ejtették a támogatás nélkül maradt színházak bezárásának hírei. Idejét utazással töltötte. Bejárta Németországot, Hollandiát, visszatért Párizsba, majd ellátogatott Monte-Carlóba is. 1878 végén hatalmas tapsvihar követte a milánói Scalában színre vitt Don Carlost, amelyet maga Verdi vezényelt, de a sikert az egyre inkább eluralgó depressziója miatt keserűséggel fogadta.\> ### Az utolsó sikerek: az Otello és a Falstaff Az 1879-es évet Verdi karitatív tevékenységgel kezdte: Milánóban a Rekviemet vezényelte, ennek bevételeit a tavaszi olaszországi árvizek kárvallottjainak megsegítésére költötte. Az előadást követően Verdi kiadója, Ricordi társaságában vacsorázott, aki véletlenül megemlítette neki, hogy Arrigo Boito Shakespeare Othellójának drámáját próbálja szövegkönyvnek átírni. Verdi érdeklődést mutatott a darab iránt, így másnap Ricordi és Boito a zeneszerző birtokára látogattak a szövegkönyv vázlatával. Verdi, aki mindvégig csokoládétervnek nevezte a darabot, ráállt annak megzenésítésére. Boito novemberig befejezte a szövegkönyv megírását. Előtte azonban Verdi felkérést kapott a párizsi operától, hogy vezényelje az Aidát. A balettel megtoldott első előadás 1880. március 22-i sikerével kiérdemelte a francia Idegenlégió tisztje kitüntetést. Ekkortájt Bécsben megválasztották a Gesellschaft der Musikfreunde tiszteletbeli tagjává, Olaszországban a királytól megkapta a Nagykereszt lovagja címet. 1880 áprilisában két jótékonysági koncert keretén belül a milánói Scalában bemutatták Pater noster és Ave Maria kamaraműveit. Mivel időközben Boitót is elszólították szerződéses kötelezettségei, az Otello színrevitele tovább csúszott. Legközelebb 1880 szeptemberében találkoztak ismét, amikor a központi téma az utolsó felvonás fináléja volt. Mielőtt azonban nekiállt volna a darab komponálásához, egy próbamenetet tartott, mégpedig a Simon Boccanegra átdolgozásával és felújításával. Noha az átdolgozott darab zajos sikert aratott, alig lett népszerűbb az eredeti változatnál. Az elkövetkező három évben az Otello ügye kisebb-nagyobb megszakításokkal haladt a megvalósítás felé, részben Boito kötelezettségei, részben pedig Verdi egyébirányú elfoglaltságai miatt. 1881-ben, Escudier halála után Verdinek intéznie kellett Párizsban szerzői jogainak ügyét. Ugyanakkor átdolgozta francia nyelvre A végzet hatalmát, amelyet Force du destin néven 1882-ben mutattak be Antwerpenben. 1883-ban Velencében meghalt nagy zenei ellenfele, Richard Wagner. Verdi a következőképpen írt az eseményről: „Szomorú, szomorú! Egy nagy egyéniség tűnt el! Egy nagy név, amely oly erősen rányomta bélyegét a Művészet történetére”. Verdi következő terve a Don Carlos régóta halasztott átdolgozása volt az olasz közönség számára. A jelentősen megkurtított opera bemutatójára 1884 januárjában volt. A siker mellett az előadás legnagyobb pozitív következménye volt Verdi és Camille du Locle kibékülése. Noha többet nem találkoztak személyesen, baráti hangon leveleztek tovább, és Du Locle a későbbiekben segített Boitónak francia nyelvre átírni az Otellót. Március közepén Boito Nápolyba utazott saját operájának színrevitelére. Egy a tiszteletére adott vacsorán megjegyezte, hogy egy új shakespeare-i szövegkönyvön dolgozik, amelyet akár saját maga is szívesen megzenésítene. Egy helyi lap leközölte a hírt, amelyből első olvasatra az derült ki, Boito sajnálja, hogy Verdinek eladta a librettót. Maga Boito nem tulajdonított különösebb jelentőséget a cikknek és nem is feltételezte, hogy Verdi, messze északon a Sant’Agata-i birtokon tudomást szerez róla. Verdi szóvá tette a dolgot Facciónak, kettejük közös jó barátjának, és felajánlotta, hogy „a harag legcsekélyebb árnyéka nélkül” visszaszolgáltatja a szövegkönyvet. Boito haladéktalanul levelet írt a zeneszerzőnek, és tisztázta magát, azonban úgy döntöttek, a darab megírását az év végéig felfüggesztik. Végül 1887. február 5-én mutatták be. Hatalmas sikere volt, utána pedig záporoztak a kitüntetések: Maurizio- és San Lorenzo-rend nagykeresztje, milánói díszpolgárság és ezen felül rengeteg pénz, amelyet Verdi karitatív tevékenységre fordított. 1888 augusztusában a Gazzetta musicale di Milano zenei lap megjelentetett egy rejtélyes skálát, felszólítva az olvasókat, hogy próbálják megharmonizálni. Verdi úgy döntött, sorompóba áll egy teljes polifonikus Ave Maria kompozícióval. Így jött létre az első a Quattro pezzi sacri (Négy egyházi darab) közül. Időközben egy új opera ötlete csírázott benne Shakespeare A windsori víg nők vígjátéka alapján. Ez lett később a Falstaff. Az opera első felvonása 1890. március 17-re lett kész, a második júniusra, a harmadik pedig szeptemberre. Verdi még a teljes szövegkönyv befejezése előtt, tőle szokatlan módon, nekilátott a hangszerelésnek, mert állítása szerint: „félek, hogy elfelejtek néhány részt és hangszeres megoldást”. 1890-ben megírta a Laudi alla Vergine Mariát, a Négy egyházi darab második részét. Ugyanakkor részt vett Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokok című darabjának premierjén Milánóban (ennek hatása érezhető a Falstaff első felvonásának végén). A Falstaff premierjére végül 1893. február 9-én került sor a Scalában. „A közönség szívélyes volt a Falstaff iránt, ahogyan az Otello iránt is” – jegyezte meg Verdi. Három hónappal később jelentős változtatásokkal Rómában is színre vitte a Teatro Costanziban. Ez az előadás fergeteges sikerrel zárult. A zeneszerző pályafutásának csúcsára jutott. ### Az utolsó évek 150px\\|thumb\\|A Verdi házaspár kriptája Az 1890-es évek végén a zeneszerzőt elsősorban az Otello és a Falstaff olaszországi és nemzetközi bemutatói kötötték le. Az Otello párizsi bemutatójához egy balettet is komponált, így eleget tett a nagy francia operaház ősi hagyományainak. 1895 elején Verdi egy Milánóban építendő idős zenészek otthonának tervei felől kezdett érdeklődni (Casa di Riposo per Musicisti). A kétemeletes épület száz, hatvanöt évnél idősebb muzsikus számára épült volna, akik szűkös körülmények között éltek. Verdi elvetette, hogy az épületnek szegényház jellege legyen és kérésének megfelelően a hálótermek helyett kétágyas szobákat építettek. Az építkezés a következő évben kezdődött el, és Verdi később összes – zenei vagy egyéb – műve közül a legkedvesebbnek nevezte. Operaszerzői pályafutását lezárta, de a komponálást nem tudta abbahagyni. Ebben az időszakban született meg a Négy egyházi darab utolsó két része, a Stabat Mater és a Te Deum. 1897-ben januárjában figyelmeztető jelet kapott. Egy nap Giuseppina az ágyban fekve találta, látszólag megbénulva és beszédre képtelenül. Verdinek sikerült jelekkel papírt és írószert kérnie és reszkető ákombákomokkal leírta, hogy kávé. Pár nap alatt felépült. Még ugyanabban az évben meghalt viszont Giuseppina, akit egy ideje köszvény gyötört. Novemberben súlyos hörghurutot kapott, és pár nappal később, 14-én elhunyt. A gyászszertartást a bussetói katedrálisban tartották, majd a koporsót átvitték a milánói temetőbe. Az utolsó éveiben Verdi egyre több időt töltött Milánóban, hogy közelebb legyen barátaihoz. A Sant’Agatát elhanyagolta, sőt egy gyilkossági eset is beárnyékolta a birtok életét. Ebben az időben ismerkedett meg Arturo Toscaninivel is, a Scala új, karizmatikus karmesterével, akivel élete végéig jó barátságban volt, és aki mindig az operaszínpadról származó friss hírekkel szórakoztatta. 1901\. január 21-én Verdit szélütés érte. Hat nap múlva, január 27-én, vasárnap hajnali három órakor meghalt. Boito a következőket írta: 200px\\|thumb\\|Verdi sírja Temetésekor egy percre megállt az élet Olaszországban, becsuktak az üzletek, megálltak a vonatok. Itália ezzel nem csak a nagyszerű zeneszerző, hanem a hazafi előtt is fejet hajtott, aki egész életében az egységes, szabad Olaszország megteremtésén fáradozott. Huszonnyolcezer ember állt sorfalat azokon az utcákon, amerre a temetési menet elhaladt. Halkan, maguktól kezdték énekelni a Va, pensierót. Először a milánói temetőben temették el, majd az általa alapított és ma is működő Casa di Riposo per Musicisti díszes kriptájában, alig egy hónappal halála után, február 26-án, kedden ravatalozták fel újra az idősotthon aulájában, kívánságuknak megfelelően, Giuseppinával együtt. A ceremóniát Toscanini 900-fős kórussal kísérte a Nabucco Va, pensierójával. Ezután helyezték földi maradványaikat, közös sírban örök nyugalomra. ## Zenéje Verdi karrierjének kezdetét tulajdonképpen a Nabucco bemutatójától számítják, holott ekkor már két opera megkomponálásán is túl volt. Az Obertót ugyan sikerrel mutatták be a Scalában, de hamar feledésbe merült, az ezt követő Pünkösdi királyság pedig nagy bukás volt. Míg az Obertóban, a műfajban tett első lépésként, átlagos színvonalú operát írt a kor olasz operai köznyelvén, addig a Pünkösdi királyság teljes mértékben alatta maradt a kor olasz vígoperai mintáinak. A csalódás miatt közel ötven évig, egészen a Falstaffig nem is próbálkozott vígopera komponálásával. Az átütő sikert a Nabucco hozta meg számára, amiről ő maga is azt vallotta, hogy zeneszerzői pályájának kezdetét jelentette. A siker titka a cselekmény jelképes aktualitásában volt: a bibliai téma a risorgimento törekvéseinek allegóriája volt, de emellett zeneileg is kiemelkedő alkotás: dallamaiban, ritmikájában, nagyvonalú tömegjeleneteiben már művészetének jellegzetes körvonalai bontakoztak ki. Ötvözte a korabeli olasz operai szokásokat a nagy elődök és kortársak hatásával és ennek köszönhetően a 19. századi romantikus zene vezéregyéniségévé vált. Első alkotói korszaka 1850-ig tartott. Ez idő alatt tizenöt operája került színpadra, ami a teljes életművének több mint a fele. Egy része a Nabuccóhoz hasonlóan hazafias, politikai töltetű mű (A lombardok, Attila, A legnanói csata), művészileg nem tartoznak legkiemelkedőbb alkotásai közé. Sikertelen kísérletei ebből az időszakból A kalóz, az Alzira és a Stiffelio. Akkoriban születtek meg első romantikus történelmi operái, az Ernani és A két Foscari, valamint a Schiller-drámák alapján készült Giovanna D’Arco, A haramiák és a Luisa Miller. Kiemelkedő alkotás a Shakespeare drámája alapján készült Macbeth, amely az első lépést jelentette az olasz romantikus zenedráma koncepciója felé. Az életmű második nagy korszaka az 1850-es évtizeddel kezdődött a Rigolettóval, A trubadúrral és a Traviatával, amelyek a mai napig is legnépszerűbb művei, bár a korabeli kritika nem fogadta őket egyhangú elismeréssel. A három mű metodikai gazdagsága és átütőereje, formai és stiláris biztonsága megalapozta Verdi nemzetközi karrierjét. Ezen művekben szembeötlő a főszereplők lélektani ábrázolása, az egyéni drámai portrék, amelyek révén olasz operaszerző-kortársai fölé emelkedett és elindult az úgynevezett jellemdráma, az emberi szenvedélyek drámája felé. Az ötvenes évek közepét a Stiffelio – továbbra is sikertelen – átdolgozása (Aroldo címen, és a párizsi opera számára készült Szicíliai vecsernye töltötte ki. Ez utóbbin érződik először a francia nagyopera hatása, bár a francia operaízlés speciális követelményeinek konkrétan még csak egy alkalommal kellett eleget tennie: a Don Carlos eredeti, első (Párizs számára készült) változatával, a francia operastílus hatása – „olaszossá” asszimilálva, mindinkább a stílusának homogén összetevőjeként – továbbra is fontos és felismerhető szerepet játszik, egészen az Aidáig. Ez a dramaturgiai bizonytalanság, átmenetiség érződik a Simon Boccanegrán is. Az álarcosbál, viszontagságos politikai háttere miatt a szólamszövésével és hangszerelésével emelkedik ki e korszak művei közül, míg A végzet hatalmában vígjátéki szerepekkel oldja fel a dráma hangulatát. A Don Carlos, amit eredetileg a francia közönség számára írt, majd az olasz ízléseknek megfelelően átdolgozott, Verdi történelmi drámáinak csúcspontját jelenti. Nagyvonalú teatralitásán erősen érezhető a francia színházi igény, a francia hatás. A francia dramaturgiához való alkalmazkodási kényszer által okozott bizonytalanságokat remekül ellensúlyozza a zenei ember-ábrázolás, a technika és a zenei nyelv finomodása és választékossága. Második alkotói korszakának szintézise az Aida, amely bizonyos értelemben a legklasszikusabb magaslat életművében. A zárt számos operaszerkesztés belső határai már elmosódnak, az együttesek ebben az operában érik el legmagasabb technikai és drámai fejlettségüket. A zenekar az egyszerű háttérkíséret helyett, a dráma egyik megszólaltatójává válik, a dramaturgia pedig tökéletesen asszimilálja a francia nagyoperás hatásokat. Az Aidával tulajdonképpen megalkotja a zenedráma olasz típusát. Megkomponálása után hosszú időre visszavonult az operaszínpadoktól. Kései korszakának kiváltásában nagy szerepe volt Arrigo Boitónak, aki két utolsó operájának szövegkönyvét írta. Az Otellóban a „zárt szám”-szerkezet végleg átadta a helyét a végigkomponált felvonás egységes folyamatának (a régi „számok” nyomai legfeljebb a színpadi jelenetek váltakozásában érezhetők); zenekarkezelése, szólamszövése, harmóniahasználata kamarazene-szerűen érzékennyé, választékossá válik; zenekarával és harmóniavilágával együtt dallamstílusa is törékenyebbé, differenciáltabbá lesz, anélkül hogy veszítene régi lendületéből, sőt drámai kifejezőereje végletesebbé, szélsőségesebbé fokozódik. A Falstaffban ez a differenciálódás tovább folytatódik. Ebben az operában a típusok fölé emelkedő individuális jellemrajzával és tragikomikus mélységével teljesen új, előzmények nélküli vígopera-típust teremtett, a „lírai komédiát”. Verdi munkájára Rossini, Bellini, Meyerbeer, de leginkább Donizetti és Saverio Mercadante voltak hatással. Az Otello és az Aida kivételével Wagner hatása nem érződik művein. Bár Gounod-t – akit kortársai a legnagyobb élő zeneszerzőnek tartottak – tisztelte, igyekezett nem eltanulni stílusát. Tenoráriáiban csak ritkán használt magas (kétvonalas) c-t, mert szerinte a hang közönség előtti éneklése megzavarja az előadót e hang előtti és utáni részeknél. Ennek ellenére írt magas c-t Gilbert Duprez-nek a Jeruzsálemben és Tamberlicknek A végzet hatalma eredeti változatában. Bár gazdagon hangszerelte műveit, Verdi inkább a dallamra, a zenei kifejezés leghatásosabb eszközére helyezte a hangsúlyt. Sok tételében, különösen az áriákban, az egész zenekar egy dallamot játszik, mintha csak egyetlen hatalmas hangszer szólna. Kritikusai szerint szakképzetlensége miatt nem fordított elég figyelmet a komponálás technikai részleteire. Ezt Verdi is elismerte: „Az összes zeneszerző közül én vagyok a legkevésbé képzett.”, majd hozzátette: „Ezt a legkomolyabban gondolom, de képzettség alatt nem a zene ismeretét értem.” Mindezek ellenére hiba lenne feltételezni, hogy Verdi ne lett volna tisztában a zenekari hangzás kifejező erejével vagy hogy ezt ne használta volna ki. Mi több, az összhangzat és az ellenpont fejlesztése jellemző rá: például Monterone jelenetében, a Rigolettóban a vonósok gyors, mélyülő skálázása fokozza a feszültséget vagy szintén a Rigolettóban hatásosan ábrázolja a közelgő vihar baljós hangját, ahogy a színfalak mögött a kórus egymáshoz kapcsolódó hangokat zümmög. Verdi újításai annyira jellemzőek rá, hogy más zeneszerzők nem is használják. Verdi volt az első zeneszerző, aki nagy hangsúlyt fektetett a cselekményre. Tisztában volt azzal, hogy erőssége az érzelmek kifejezése, ezért együtt dolgozott szövegíróival és minden felesleges részletet, nélkülözhető szereplőt kihúzatott a szövegkönyvből, csak az érzelemdús karakterek és drámai jelenetek maradhattak. ## Verdi szerepe a politikában Az 1815-ös bécsi kongresszus döntésének eredményeképpen Itália északkeleti része, valamint Lombardia és Velence Közép-Itáliával Habsburg, a Pápai Állam és a Nápolyi Királyság pedig francia fennhatóság alá került. A lombardok, de különösen a milánóiak minden lehetőséget megragadtak elégedetlenségük kifejezésére, bár eleinte ezt csak közvetett formában tehették meg. Ilyen körülmények között mutatták be a Nabuccót, ami mondanivalójával belopta magát az olaszok szívébe. A „Szabadság-kórus”, a hazájukról álmodó rabszolgák dala igazi sláger lett, Milánóban az utcákon is énekelték, fütyörészték. Felmerült, hogy az első sora után olaszul Va' Pensiero-nak nevezett dal legyen az olasz himnusz. Hasonlóan hazafias műve volt a A lombardok, az Ernani és A legnanói csata is. A Viktor Emánuel királlyá koronázásáért és Itália újraegyesítéséért küzdők jelszava Viva VERDI lett. Ez a Vittorio Emanuele Re D’Italia (Viktor Emánuel, Olaszország királya) kifejezés első betűinek összeolvasása. Így az elnyomás alatt is bátran éltethették királyukat. Verdi tudott erről, és nem volt kifogása. Ő is támogatta az egyesítést, Garibaldi híve volt. Saját pénzén fegyvereket vásárolt, ezzel támogatta az egységes olasz államért vívott harcot. Aktív politikai szerepet is vállalt, 1859-ben Busseto megválasztotta parlamenti képviselőjévé, majd 1874-ben a már egységes Olaszországban szenátor rangra emelkedett. Verdi a szegényeket és elesetteket is aktívan támogatta. Mintagazdasággá fejlesztett hatalmas birtokán, amelyet műveinek jövedelméből vett, nincsteleneknek adott munkát, s a parasztokat arra tanította, hogyan kell termővé tenni a nehezen művelhető, köves földet. Végrendeletében rokkant zenészekre hagyta vagyonának tekintélyes részét. Egész életművel aktív részt vállalt a nemzete polgári átalakulásáért folytatott küzdelmében. ## Öröksége Verdi a 19. század talán legnagyobb befolyású és legnépszerűbb zeneszerzője. Operáit napjainkban is játsszák a világ minden operaházában, áriái külön-külön nagy sikereket aratnak napjainkban is olyan neves előadóművészek által, mint Maria Callas, Renata Tebaldi, Plácido Domingo vagy Luciano Pavarotti. Noha A trubadúr, Otello, Traviata soha sem kerültek ki az operák repertoárjából, az 1920-as évek után elindult a Verdi-művek újrafelfedezése, az elfeledettnek tartott operák színpadra állítása. Verdi műveinek növekvő megbecsülését jelezte egy mérföldkő jelentőségű esemény, a parmai Istituto di Studi Verdiani (Verdi-tudományok intézete) 1960-as megnyitása, majd 1975-ben testvérintézetének a New York-i Institute for Verdi Studies megnyitása. Verdi nevét viseli a milánói zenekonzervatórium, amelynek egykoron diákja sem lehetett, illetve Olaszország – és világszerte számos zenei intézmény, utca és tér. Életéről és munkásságáról számos könyvet írtak, amelyek közül talán a legteljesebb Frank Walker: The Man Verdi, 1962-es munkája. ## Magyarul megjelent művei - Verdi válogatott levelei; szerk., bev., jegyz. Komár Pál, ford. Vadas László; Zeneműkiadó, Bp., 1956
659,177	Rise Against	26,881,539	null	[ "1999-ben alakult együttesek", "Amerikai punkegyüttesek", "Chicagói könnyűzenei együttesek", "Hardcore punkegyüttesek", "Vegetáriánusok" ]	A Rise Against 1999-ben alakult, chicagói punk-rock zenekar. Jelenlegi tagjai: Tim McIlrath (ének, ritmusgitár), Zach Blair (szólógitár, vokál), Joe Principe (basszusgitár, vokál) és Brandon Barnes (dob). Az együttes az első öt évét a független Fat Wreck Chords kiadónál töltötte, ahol kiadták első két stúdióalbumukat The Unraveling (2001) és Revolutions Per Minute (2003) címmel. Mindkét lemez elfogadható sikereket hozott, így 2003-ban a Geffen (UMG) kiadóhoz kerültek. A Geffennél a Siren Song of the Counter Culture albummal debütáltak, ez hozta közelebb őket a mainstream sikerekhez. Negyedik stúdióalbumuk, a The Sufferer & the Witness 10. helyet ért el a Billboard 200-as listáján, és többségében pozitív kritikákat kapott. Az ötödik albumukat, az Appeal to Reason-t 2008. október 7-én adták ki, ez a Billboard 200-as listáján a harmadik helyen végzett. Mind a három Geffennél kiadott anyag platinalemez lett Kanadában, és aranylemez az Amerikai Egyesült Államokban. 6. albumuk 2011. március 15-én jelent meg Endgame címmel, ez érte el a legnagyobb sikert a Billboard 200-as listáján, ahol második lett. A zenekar hetedik és nyolcadik albuma, a The Black Market (2014) és a Wolves (2017) is nagy sikert aratott, mindkettő a Billboard 200-as lista tíz legjobb helyezettjei közé került. Kilencedik és legfrissebb albumuk, a Nowhere Generation, 2021-ben jelent meg. Az együttes aktívan támogat és képvisel különféle szervezeteket, ilyen például az Amnesty International, amely az emberi jogok elismertetéséért küzd, vagy az It Gets Better Project. Emellett progresszívan támogatják az állatok jogaiért küzdő szervezetet, a PETA-t, és mindannyian vegetáriánusok. ## Története ### The Unraveling és Revolution per Minute (1999–2003) Az együttes megalakulásának ideje 1999-re tehető. A chicagói 88 Fingers Loui zenekar feloszlását követően az együttes basszusgitárosa Joe Principe felkereste Tim Mcilrath-t, a Baxter énekesét, hogy dolgozzon együtt vele és Dan Wlekinski (Mr. Precison) gitárossal néhány új dalon amit ők írtak. Az alakuló zenekar ekkor még Transistor Revolt néven játszott. Az együttes első felállása a következő volt: Tim McIlrath (ének), Joe Principe (basszusgitár, vokál), Toni Tintari (dob) és Mr. Precision (gitár, vokál). Bár ebben a formációban soha nem léptek színpadra, kiadtak egy EP-t 2000-ben Transistor Revolt címmel, amely négy dalt tartalmazott. Mind ez a Fat Wreck Chords kiadóhoz történő leszerződés előtt történt. Rövidesen a felvétel elkészítése után Tintari kilépett a zenekarból, a helyét Brandon Barnes foglalta el a dobok mögött, aki azelőtt egy denveri punkegyüttesben, a Pinhead Circusban játszott. Barnes előtt Dan Lumley dobolt ideiglenesen (Screeching Weasel, Squirtgun). Az együttes 2001-ben nevet váltott Rise Againstre, majd kiadták az első nagylemezüket, The Unraveling címmel. A lemezt 2001. április 24-én adták ki a Fat Wreck Chordsnál. Az album producere Mass Giorgini volt, aki veteránnak számított a punk zenében, miután olyan zenekarokkal dolgozott együtt, mint az Anti-Flag, vagy a The Queers. Az album felvételei 2000 decemberében történtek az indianai Lafayetteben, a lemezhez teljes mértékben felhasználták a Transistor Revolt egyetlen EP anyagát. Ez a zenekar egyetlen olyan albuma, amelyen Tim McIlrath nem játszik gitáron. Az együttes debütáló lemeze viszonylag jó kritikákat kapott, a negatív kritikák többsége a Fat Wreck Chords eddigi kiadott albumai és ezen lemez közötti stílusbeli különbségre hívta fel a figyelmet. A The Unraveling dalainak stílusában meghatározó szerepet játszik a Black Flag és az 88 Fingers Loui hatása, utóbbi zenekar magától értetődő, hiszen Joe Principe és Mr. Dan Precision is a tagja volt az együttesnek. Még 2001 augusztusában Tim McIlrath az együttes weboldalán közölte Mr. Precision távozását a zenekarból, alkotói és személyes ellentétekre hivatkozva. Mr. Precision kilépését követően ideiglenesen, az Unraveling turné idejére a zenekar jó barátja Phillip Hill (The Teen Idols) csatlakozott a Rise Againsthez. Nem sokkal később a zenekar Kevin White gitáros felvételét jelentette be. Alig pár hónap közös munkát követően, White kilépett a zenekarból, helyét Todd Mohney váltotta fel, aki Tim McIlrath mellett a The Killing Tree tagja volt. A zenekar az Unraveling turné után visszatért a stúdióba, hogy rögzítsék második nagylemezüket a Revolutions Per Minute-et. A felvételek 2002 novemberétől decemberig tartottak, az albumot 2003 áprilisában adták ki még a Fat Wreck Chordsnál. Az album producerei Bill Stevenson és Jason Livermore voltak a Blasting Roomban. A lemez dalainak két fő témája a társadalompolitikai problémák és a személyes történetek és kapcsolatok. Mind az Allmusic, mind a punknews.org jobbra értékelte a debütáló albumhoz képest. A punknews.org a következőket írta a lemezről: „A Revolution per Minute könnyen tartozhat a legjobb albumokhoz, amit ebben az évben hallhatunk. Tökéletes keveréke a hardcore és a dallamos punkzenének, a műfajok szokásos sallangjai nélkül.” Az együttes első két albumuk reklámozása gyanánt, a Sick of It All, Nofx, Agnostic Front, No Use for a Name, AFI, és Strung Out zenekarok előtt játszott egy közös turné során, mind ezek mellett a 2003-as Warped Touron is részt vettek. ### Siren Song of the Counter Culture (2004–2005) 2003 decemberében a Dreamworks Recordshoz szerződtek és megkezdték harmadik nagylemezük, a Siren Song of the Counter Culture felvételeit. A Dreamworks rövidesen egybeolvadt a Universallal és az együttes a Geffenhez, az Universal leányvállalatához került. Az album producere Garth Richardson volt, aki azelőtt nem kisebb nevekkel dolgozott együtt, mint a Red Hot Chili Peppers, vagy a Sick of It All. Az albumot két kanadai stúdióban vették fel, a gibsonsi Plumer Mountain Sound stúdióban és a vancouveri The Wharehouse Studiosban. Nem sokkal azután, hogy a zenekar leszerződött a Geffenhez, Mohney elhagyta a zenekart. Helyére Chris Chasse jött, akit a 2001-es Fuck the World Touron ismertek meg, amikor a Reach the Sky hardcore punk zenekarral játszottak. 2004 augusztusában kiadták a Siren Song of the Counter Culture című nagylemezüket a Geffennél. Ezt tekintették az első főalbumuknak, amivel sikeresen betörtek a Billboard 200-as listájára, emellett Amerikában több mint 500 ezres eladással aranylemez minősítést értek el. Az album nagyrészt pozitív kritikát kapott, de bírálták az elérhetősége és a Rise Against eddigi munkáihoz képest melodikusabb hangzásvilága miatt. Az Allmusic hármasra értékelte a maximális ötből, emellett Johnny Loftus kritikus a következőket írta a lemezről: „a The Siren Song of the Counter Culture dallamai néha elvarázsolják az embert”, de azt is megemlítette, hogy „az együttes főalbumaként lehet jobb döntés lett volna az erőteljesebb hangzásvilág használata”. A zenekar dalszövegei ezen az albumon is változatosak maradtak. Amellett, hogy nem hagyták el az éles társadalomkritikával rendelkező dalokat (State of the Union), erős hangsúlyt fektettek a személyes kapcsolatokról szóló dalokra is (Blood to Bleed, Paper Wings). Az albumon lévő egyetlen akusztikus dal a „Swing Life Away” egészen 2006-ig a legsikeresebb daluk volt a Billboard listáján, amikor is a „Prayer of the Refugge” ért el nagyobb sikert nála. Ezen albumon használtak először csellót, rögtön négy dalban is, amely különösképpen jelentős a „Dancing for Rain” hangzásvilágában. A Rise Against Észak-Amerikában, Európában, Ausztráliában és Japánban turnézott az albummal. A legemlítésreméltóbb fellépések közé tartozik az első nemzetközi Taste of Chaos turné 2005-ben a Funeral for a Friend, Story of the Year, The Used, és a Killswitch Engage társaságában, a világkörüli turné Angliában, Németországban, Ausztráliában és Japánban, a Give It a Name turné Angliában, a Reading Festival és Leeds Festival Angliában, az amerikai turné az Alkaline Trióval, és a Warped Tour Észak-Amerikában. Ezenkívül a turnék során több híres zenekarral is együtt játszottak, ilyenek a Tsunami Bomb, a Comeback Kid és az Alexisonfire is. ### The Sufferer & the Witness (2006–2007) A Siren Song of the Counter Culture turnéját követően az együttes 2006 januárjában felvette a negyedik stúdióalbumát. A felvételek 12 héten át tartottak, 2006 januárától áprilisig Az albumot a coloradói Fort Collinsban vették fel a Blasting Room-ban, Bill Stevenson és Jason Livemore producerek segítségével. Az album keverését a kaliforniai Burbankben, a Resonate Sound stúdióban végezte el Chris Lord-Alge. A The Suffer & the Witness 2006. július 4-én jelent meg. A megjelenés hetén összesen 43 897 lemezt adtak el, ezzel az album a tizedik helyezett lett a Billboard 200-as listáján, ami addig a legnagyobb sikerük volt, és 2008 augusztusában aranylemez lett Amerikában. McIlrath az albumcíméről a következőket nyilatkozta: „A szabad információ áramlásának köszönhetően a társadalmunkban, rengeteg szenvedésnek(angolul:suffer) lehetünk szemtanúi (angolul:witness), háborúnak, szegénységnek, éhínségnek és környezeti katasztrófáknak egyaránt.” A The Age újság szerint az együttes a The Suffer and Witnessel „visszatért a saját punk gyökereihez". Azon felül, hogy a Rise Against jó helyezést ért el a slágerlistákon, és magas eladási számmal rendelkezett, az albumot a kritikusok is jól fogadták. Corey Apar az AllMusictól, az albumot négycsillagosra értékelte az ötből, és a következőt mondta: „A zenekar belső ereje találóan jelenik meg a vokálokban és a lázító dalszövegekben,” emellett megjegyezte még, hogy „a Rise Against folytatta radikális szembeszállását a politika terén, és a személyes sérelmeiknek a hangoztatását, azzal a hangzással, amit a váltakozó gitárok, a magabiztos ritmus és Tim McIlrath rekedt hangja alkot". A Fast Forward Weeklynél dolgozó Christine Leonard kritikája viszont negatív volt: „Amilyen gyorsan a „Bricks” című ballasztikus intenzitású dallal visszatérnek a régi énjükhöz, olyan gyorsan vesztik el a varázst az olyan megkérdőjelezhető próbálkozásokkal, mint a „Worth Dying Forral" és a nagyon elcsépelt „Prayer of the Refugeeval.” A lemezről három kislemez jelent meg, ezek közül a legnagyobb sikereket a „Prayer of the Refugee” érte el, a dal 2009 decemberében aranylemez lett Amerikában, emellett a Billboard Alternative Songs slágerlistán hetedik helyezést ért el 2007 májusában. A „Ready to Fall” kislemezhez készített videóklip hűen tükrözi a zenekar álláspontját több etikai kérdésben is, ilyen például a nagyüzemi állattartás, vagy az erdőirtások. A videót az MTV Amerikában letiltatta, mert álláspontjuk szerint túl nehéz felfogni a fiatalság számára. A 2007 júniusában megjelenő „The Good Left Undone” című kislemez volt a legsikeresebb az albumról, ugyanis hatodik helyezést ért el a Billboard Alternative Songs listáján, ezzel a zenekar második Top 10-es kislemeze lett. 2006\. december 5-én kiadtak egy DVD-t a legújabb albumuk népszerűsítésére Genereation Lost címmel. A The Suffer and the Witness albumot 2006 második felében és a 2007-es évben reklámozták. Az együttes 2006-ban a Warped tour egyik fő fellépője volt. 2006 második felében az együttes a Thursday zenekarral turnézott a Circa Survive és a Billy Talent mellett. 2007 elején az együttes a My Chemical Romance előzenekara volt az együttes arénaturnéjának első felében. A turné egészen 2007 decemberéig tartott, ezalatt játszottak Amerikában, Ausztráliában, Japánban és Európában is. 2007. február 23-án a Rise Against bejelentette gitárosuk Chris Chasse távozását: Chris önszántából lépett ki a zenekarból mivel a turné menetrendje „túl sok” volt számára. Chasse egy rég ismert barátja került a helyébe, az Only Crimeból ismert Zach Blair. A turné alatt az együttes felvette második EP-jét Kanadában, This is Noise címmel, amely félévvel később, 2008. január 15-én az Egyesült Államokban is megjelent. Mind az amerikai, mind az európai kiadványokon számos feldolgozás található, olyan zenekaroktól, mint a Black Flag, vagy a Minor Threat. ### Appeal to Reason (2008–2010) A Rise Against május 17-én fellépett a tizenhatodik, évente megrendezett KROQ Weenie Roast koncerten a kaliforniai Irvineben és a hatodik éve megrendezett Download Festivalon június 13-án az Egyesült Királyságban. Ezek mellett szintén felléptek a svájci Greenfield Festivalon és Németországban a Hurricane és a Southide Festivalon. Mint az előző néhány évben is, az együttes újra részt vett a Warped Touron, bár csak a nyugati parton lépetek fel augusztus 6-tól augusztus 17-ig. Az utolsó albumuk turnéját követően az együttes nekifogott a következő lemezük felvételeinek, amelyet 2008. január 7-én jelentettek be a weboldalukon. A lemezt, ahogy a Revolution Per Minute-et és a The Suffer & the Witness-t, ugyancsak a Fort Collins-i Blasting Roomban vették fel, Bill Stevenson és Jason Livermore segítségével. 2008 júniusában egy interjú keretében Luisa Mateus a Gigwise.com szerkesztője a készülő albumról kérdezett McIlrathtől, aki a következőt nyilatkozta: „Az album felvételei többnyire befejeződtek és igazán jól sikerültek.” A Rise Againt ötödik stúdióalbuma, az Appeal to Reason október 4-én jelent meg Ausztráliában, október 6-án Európában és október 7-én az Egyesült Államokban. A lemez egy 1897-es baloldali újságról kapta a nevét, bár tartalmilag semmi köze nem volt az ideológiához. Az első héten az albumból példányt adtak el, ezzel az album a harmadik lett a Billboard 200-as listáján, így ez a Rise Against legmagasabb példányszámban eladott albuma a mai napig. Az album viszonylag jó kritikákat kapott, mindemellett nem értékelték annyira jóra, mint a Suffer and the Witness-t, elsősorban a nagyközönség felé közeledés és a hardcore punktól való eltávolodásuk miatt. Marc Weingarten az Entertainment Weeklytől C+ értékelést adott rá, és azt írta: „Az album tele van olyan protestáló himnuszokkal amik hangulatban inkább közel járnak olyan szorongáshoz, mint ami a New Found Gloryban vagy a Fall Out Boyban található, mintsem, hogy a Green Day eredeti felháborodását tükröznék”, és olyan dalokkal amik „életerősek, de elég üresek, tele power akkord használattal és egy kis fűszerezéssel”. Kyle Anderson a Rolling Stone magazintól kijelentette, hogy az Appeal to Reason dalai „egy örökké élesedő pop hatást mutatnak”. Azt is hozzátette, hogy bár lehet, hogy a Rise Against fél hátrahagyni az underground szintet, olyan kiváló dalokkal, mint ezek, igazán készen állnak a világ többi részére is. Az együttes 2009. március 12-én kiadott egy dalt „Death Blossoms” címmel, letölthető tartalomként a Guitar Hero: World Tour számítógépes játék számára. A játék a „Ready to Fall” és az „Audience of One” című dalokat szintén tartalmazta. Egy másik szerzemény a „Sight Unseen” nagyjából azonos időben jelent meg a világhálón. 2009 május 12-én, megjelentettek egy kislemezt a Fat Wreck Chords segítségével, „Rise Against 7"” címmel, a lemez addig két kiadatlan dalt tartalmazott („Grammatizator” és a „Voice of Dissent”), melyeket az Appeal to Reason munkálatai közben vettek fel. A kiadványból 1010 darab jelent meg 7 hüvelykes színes, és 4008 darab fekete bakelit lemezen. 2009 júniusában és júliusában az együttes belekezdett egy észak-amerikai turnéba, olyan zenekarokkal, mint például Rancid, Billy Talent, Killswitch Engage, és a Riverboat Gamblers. 2009 novemberében az Egyesült Királyságban is adtak egy koncertsorozatot, a Thursdayel és a Poinson the Wellel. Továbbá felléptek a KROQ évenként megrendezett karácsonyi estjén az Afit követően 2009 decemberében. Miután befejezték a turnézást Európában (2009 októberétől novemberéig), majd 2010-ben Ausztráliában (januártól februárig) és a nyári európai turnét, 2010 hátralevő részében belekezdtek a következő albumuk felvételeibe. 2010\. szeptember 7-én a hivatalos weboldalukon bejelentették, hogy 2010. októbert 5-én megjelentetik második DVD-jüket Another Station: Another Mile címmel. Az együttes ezen a DVD-n jobban fókuszált az élő fellépéseikre, amelyek addig kiadatlan felvételekként jelentek meg. A film stílusa egy dokumentumfilméhez hasonlít, ez backstage videókat, útközbeni felvételeket és koncert jelenetek tartalmaz. A film számos jelenetét, valamint jelentős tartalmát Budapesten forgatták, ami az európai turné egyik állomása volt. ### Endgame (2010–2013) 2010 szeptember 14-én az együttes megkezdte hatodik stúdióalbuma, az Endgame felvételeit, több vendégzenész segítségével, amelyet 2011 januárjában fejeztek be. Az album 2011. március 15-én jelent meg. A lemezt a Coloradoi Fort Collins-ban vették fel a Blasting Room stúdióban, Bill Stevenson és Jason Livemore producerek segítségével, akárcsak a The Suffer and the Witness-t. Az album dalszövegei olyan valós eseményeket idéznek fel, mint például a Katrina hurrikán vagy a mexikói olajkatasztrófa. McIlrath szerint, bár a dalszövegeket zord dolgok inspirálták, igazából egy pozitív szemléletet vesznek fel: „Mi van akkor, ha ez egy jó dolog? Mi van, ha ez a groteszk világ, amit létrehoztunk, nem érdemli meg, hogy fennmaradjon? Mi lenne, ha a változás végén egy olyan helyre jutnánk, ahol mindannyian szívesebben élnénk?” Az első kislemez a „Help Is on the Way” január 17-én debütált a KROQ rádióban. Február 15-én a lemez második dala az „Architects” is megjelent az együttes hivatalos weboldalán. Ezt követően az album promóciójának megkezdéseként az együttes Dél-Amerikába utazott egy rövid turné kapcsán, majd márciusban Európábában folytatták a turnét. Miután visszatértek Amerikába egy tavaszi koncertsorozatot adtak a Bad Religionnel és a Four Year Stronggal 2011. május 10-én kiadtak egy közös 7 hüvelykes bakelitlemezt a Face to Face zenekarral, amelyen egymás dalait dolgozták fel. Az Endgame többnyire pozitív kritikákat kapott, legfőképp a zenei stílusuk finomítása miatt az Appeal to Reason után. Thomas Nassiff a következőket írta: „Ahelyett, hogy visszatértek volna a gyökereikhez, a zenekar ezzel az albummal megerősítette a kialakulandó stílusát.” A lemez negatív kritikákat is kapott, főleg a punk stílustól való eltávolodása miatt. Az albumon jelenik meg először a Rise Against álláspontja a homofóbiát illetően, a lemez harmadik dala, a „Make It Stop (September's Children)” kapcsán, amelyet a 2010 szeptemberi homoszexuális tinédzser öngyilkosságok, és egy rajongói levél ihletett, különösen kiemelve Tyler Clementi, Billy Lucas, Harrison Chase Brown, Cody J. Barker, és Seth Walsh halálát. 2011 augusztusában részt vettek a Reading és a Leeds fesztiválon. Ugyanabban az évben több neves zenekarral léptek fel különböző fesztiválokon. Ilyen például a Foo Fighters, akikhez észak-amerikai turnéjuk állomásain csatlakoztak 2011 szeptemberében, vagy a Flogging Molly és a Black Pacific, akikkel 2011 októberében játszottak több Kanadai nagyvárosban. A turné egyik pontja Magyarországon a Sziget Fesztivál volt, a zenekar ott a Flogging Mollyval játszott egy színpadon. A zenekar 2012-es amerikai turnéja első állomásain együtt játszott az A Day to Rembemberrel, majd az év márciusában az Architects és a Touché Amoré zenekarokkal játszottak közösen Európa számos országában. 2012 februárjában az együttes több híres zenekar mellett közreműködött a Chimes of Freedom: Songs of Bob Dylan Honoring 50 Years of Amnesty International válogatásalbum készítésében. A zenekar a lemezre a „The Ballad of Hollis Brown” című Bob Dylan-dalt dolgozta fel saját stílusában. Tim McIlrath a következőt nyilatkozta a dalról: „Egyik nap a »The Ballad of Hollis Brown« megszólalt az öltözőnkben, és azonnal megragadott.” Az albumból származó bevételt az emberi jogok érvényesítésért küzdő Amnesty International szervezet kapta. Tim McIlrath énekes egy a Rolling Stone magazinnak adott interjúban arról beszélt, hogy 2013-ban nem terveznek új lemezt, hanem egy rövid időre visszavonulnak kipihenni a két éven át tartó folyamatos turnézást. ### Long Forgotten Songs és The Black Market (2013–2014) 2013\. május 22-én Joe Principe basszusgitáros az AbsolutePunk.net-nek azt nyilatkozta, hogy a zenekar elkezdett dolgozni a hetedik nagylemezén, amely valószínűleg 2014-ben jelenik majd meg. 2013. szeptember 10-én a zenekar megjelentetett egy válogatásalbumot Long Forgotten Songs: B-Sides & Covers (2000-2013) néven, ami az addig kiadott nagylemezek b-oldalas dalait és több feldolgozást tartalmaz. McIlrath úgy jellemezte a Long Forgotten Songs-t, mint "utazás a múltban" mind a zenekar tagjai, mind a rajongók számára. 2014\. áprilisában a zenekar posztolt a Facebook oldalára egy rövid videót a következő albummal kapcsolatban, "Coming Soon" üzenettel. Június 4-én kiderült, hogy az album címe The Black Market lesz, majd 10-én megjelent az első kislemez az albumról, az "I Don't Want To Be Here Anymore". A The Black Market 2014. július 15-én jelent meg. Az album kiadása után a zenekar elérte a második Billboard's Top Rock Albums első helyezését, a Nielsen SoundScan szerint 53000 eladással. Az első ilyen helyezésüket az ezt megelőző albumukkal, az Endgame-mel érték el. Ez volt a negyedik egymást követő albumuk, amely a Billboard 200 lista tíz legjobb helyezettje között debütált, és tizenegy hétig tartózkodott a listán. A The Black Market nemzetközi szinten is sikeres volt, különösen Kanadában, ahol a Rise Against harmadik egymást követő albuma lett, amely az első helyre került. A kritikusok értékelései nagyrészt pozitívak voltak; elismerték az elmélyült dalszövegeket, de gyakran panaszkodtak a zenére, ami szerintük sablonos és unalmas lett. Az album népszerűsítése érdekében a Rise Against 2014 és 2015 során több más rockzenekarral turnézott, mint például az Emily's Army, a Touché Amoré és a Killswitch Engage. ### Wolves és Nowhere Generation (2017– ) 2017 április 18-án a zenekar közzétett egy új, rejtélyes weboldalt, amelyen titkosítva látszott az új albumon szereplő dalok listája és a lemez címének bejelentési dátuma. 2017. április 20-án a Rise Against bejelentette új albumuk címét, a Wolves-t, amelyet 2017. június 9-én adtak ki a Virgin Records gondozásában. Az album első kislemeze, a "The Violence", szintén 2017. április 20-án jelent meg. Az album népszerűsítése érdekében a zenekar bejelentette észak-amerikai turnéját 2017 őszén, melyen a Pierce the Veil és a White Lung együttesek voltak a társfellépők. 2018\. március 29-én a zenekar Instagram-fiókján egy videót tett közzé, amelyben bejelentette a The Ghost Note Symphonies, Vol. 1 című projektet. Egy későbbi interjúban a következőt nyilatkozták "a dalok letisztult verzióban, alternatív, egyedi zenekari hangszereléssel és egy-két meglepetéssel jelennek meg a lemezen". 2018. július 27-ét tűzték ki a megjelenés dátumaként. A zenekar kiadott egy akusztikus verziót a "House on Fire" című dalból, amely az album kislemeze lett, valamint egy akusztikus verziót a "Like the Angel" című dalból a Revolutions per Minute albumról, 2018. június 8-án. A Wolves turnéját követően az együttes úgy döntött, hogy a következő albumuk megírásához nyugodtabb megközelítést alkalmaznak. Egy Kerrang! interjúban McIlrath elmondta, hogy nem akarják, hogy siettetve érezzék magukat, az albumot akkor adjuk ki, amikor készen van, nem pedig egy határidőt próbálunk betartani." Ezt követően új zenét 2020-ban adtak ki, amikor a zenekar együttműködött a DC Comics-szal a Dark Nights: Death Metal sorozaton. A zenekar egy új dalt adott ki, "Broken Dreams, Inc" címmel, mint a képregénysorozat első kislemezét. A hírek egy új Rise Against albumról 2021 elején kezdtek felbukkanni, amikor a zenekar rejtélyes videókat kezdett közzétenni közösségi média platformjaikon. Ezek a videók végül elvezettek a Nowhere Generation album bejelentéséhez, amely 2021. március 17-én történt. A "Broken Dreams, Inc" dal mellett a címadó dalt is kiadták második kislemezként. További kislemezek, mint például a "The Numbers" és a "Talking to Ourselves", jelentek meg az album megjelenése előtt, amely végül 2021. június 4-én látott napvilágot. A zenekar az albumot népszerűsítő turnéra indult az Egyesült Államokban, nyáron, a Descendents és a The Menzingers előzenekaraként. Ezt követően 2022-ben több turnéra indultak a Billy Talent, The Used, Senses Fail, Pennywise és a Stick To Your Guns társaságában. A Nowhere Generation felvételei során a zenekar összesen tizenhat dalt vett fel, de csak tizenegyet tettek rá az albumra. Az öt megmaradt dalt végül 2022-ben adták ki, Nowhere Generation II címmel, amely egy EP-ként szolgál az album folytatásaként. Az EP-t a "Last Man Standing" című kislemez megjelenésével együtt jelentették be 2022. június 6-án, az EP pedig négy nappal később került kiadásra. ## Politika és etika Az együttes tagjai mindannyian vegetáriánusok, az énekes Tim Mcilrath ezen felül vegán. Brandon Barnes-t kivéve mind követői a straight edgenek, azaz tartózkodnak az alkohol fogyasztástól, a dohányzástól és a drog használattól. A zenekar aktív támogatója a PETA-nak, az állatok jogaiért küzdő mozgalomnak. A „Ready to Fall” című daluk videóklipjében számos felvétel van a nagyüzemi állattartásról, rodeókról, sport vadászásról, ezenfelül az erdőirtásokról, a jégsapkák olvadásáról és erdőtüzekről. A zenekar álláspontja szerint ez a legfontosabb klip, amit eddig készítettek. A videó rendezői változata először a Peta weboldalán jelent meg. 2009-ben a Peta jelölte a zenekart a legnagyobb állatbarát díjra. A tagok több progresszivista eszmét is támogatnak. A 2004-es amerikai elnökválasztáson tagjai voltak a Punk Voters-nek, amelynek a fő célja a punk zene rajongók felkérése a George W. Bush elleni szavazásra. A Rock Against Bush, Vol. 1 album tartalmazta az együttes „Give It All” című dalát. A projekt egymillió dollárral támogatta John Kerry elnökjelöltet. Emellett a zenekar erősen bírálta az Iraki háború kérdését, kitérve a háború közvetlen következményire is: például a katonák állapotára a háborúból való visszatérés után, vagy a háború ábrázolását az Egyesült Államokban a média által. Az Appeal to Reason albumon található „Hero of War” című daluk is hasonló inspirációból született meg 2008-ban. A 2008-as amerikai elnökválasztáson Barack Obamát támogatták. Egy 2011-es interjúban McIlrath a következőket mondta Obama addigi munkásságáról: „Azt hiszem fontos lépéseket tett a törvényhozásban, mint például a »Don’t Ask/Don’t Tell« törvény, a rablóhitel-törvény és a Wall Street reformja. Úgy gondolom ennél többet kell tennünk. Kíváncsian várom az elkövetkezednő két évet. Bízom benne, hogy ezeknek a háborúknak véget vetünk egyszer s mindenkorra.” 2005-ben Joe Principe a következőt nyilatkozta a zenekar politikai nézetéről és a róluk kialakított sztereotípiákról: „A sajtóba legfőképp a politikai nézeteink miatt kerültünk be. Ezért elkönyveltek minket politikai zenekarnak, de nem akarjuk, hogy beskatulyázzanak. Komoly nézeteink vannak, de nem ezt akarjuk a központba helyezni.” A zenekar aktívan támogatja az It Gets Better projektet, amely azokat a tinédzser gyermekeket segíti, akiket rendszeresen zaklatnak homoszexualitásuk miatt. Az internetes projektet számos homoszexuális fiatal öngyilkossága indította el. Az együttes „Make It Stop” című dalához forgatott videóklip is ezt mutatja be. A videó egyik jelenetében McIlrath azon fiatalok nevét sorolja fel, akik ez okból lettek öngyilkosok. Nem sokkal az Endgame album megjelenését követően, a Rise Against rész vett a Chimes of Freedom: Songs of Bob Dylan Honoring 50 Years of Amnesty International album elkészítésében, az ebből származó bevételt az Amnesty International emberi jogokért küzdő szervezet számára ajánlották fel. ## Zenei stílus és hatások A Rise Against hangzását a kritikusok nagy része a dallamos hardcore, a punk rock, valamint a hardcore punk stílusba sorolja. Egy 2006-os interjúban Mcilrath a következőt mondta: „Nem igazán voltunk biztosak abban, hogy milyen stílusú zenekar vagyunk. Mi még csak egy albumot vettünk fel, amire mindannyian igazán büszkék vagyunk és nagyra értékeljük azt, hogy itt tarthatunk.” Az első lemezeik stílusát meghatározta az 88 Fingers Loui zenekarból származó két tag addigi stílusa, amit a gyors punk riffek és lassabb dallamok keveréke jellemzett, emellett Tim McIlrath erőteljes énekére dallamosság és a hörgés minden szegmense jellemző volt. Valamint meghatározó tényező volt zenei inspirációik is, ilyenek például, a chicagói zenekarok (Black Flag, The Smoking Popes). Az együttes több zenekart is megjelölt azok közül, akik hatással voltak zenéjükre. 2004-ben Brandon Barnes a következőt nyilatkozta: „Azt gondolom több olyan hardcore zenekar volt ránk hatással, mint a Cave In, emellett számos olyan punk együttes, mint a Face to Face, Screeching Weasel, vagy a Down By Law.” 2006-ban Tim McIlrath a következőket nyilatkozta a zenekar kezdeti stílusáról: „Mi a Minor Threatet és a Black Flaget utánoztuk. Ki tudja, talán ha Ian MacKaye szeme ki lett volna festve akkor az enyém is.” Tim McIlrath több interjúban is megemlítette, hogy soha nem szeretett volna olyan fajta zenét játszani és életstílust képviselni, mint a Guns N’ Roses vagy a U2. McIlrath zenei stílusára és életére példaképe, Ian Mackaye zenekarai, a Minor Threat és a Fugazi voltak a legjelentősebb hatással, de a Jawbreakert is szintén jelentősen hatott rá. Egy interjú során McIlrath azt mondta: „Ők mutatták meg nekem, hogy nem csak az a zenélés, ha valaki egy bárban zongorázik, vagy egy imázst próbál eladni egy kiadónak, ami utána kontrollálja az egész életét. A zenélés arról szól, hogy azt játszd, amit érzel és ahogy érzed azt.” Ezenkívül számos könyv is meghatározó volt életében, dalszövegeiben és zenei stílusában egyaránt, ilyen például az 1984 George Orwelltől, vagy a Szép új világ Aldous Huxleytól. Zach Blair édesapja rádiós DJ volt, így kezdetben a klasszikus rock és a progresszív rock műfaja, hatott rá leginkább. Egy interjú során számos olyan zenekart megemlített, amelyek hatással voltak zenei pályájára, ilyenek például a The Doors, vagy Jimi Hendrix, de mindenekelőtt Pete Townshend gitárjátéka fogta meg. Életének egyik legmeghatározóbb eseménye az 1979-es Woodstocki fesztivál volt, ahol először látta Townshendet játszani. Gyermekkorában nagy hatással volt rá például a Black Flag és a Slayer. Ezekre az együttesekre mind jellemző volt az energikus és agresszív zenei világ. Townshend mellett még inspiráló hatással volt rá például James Hetfield, Scott Ian és Johnny Ramone, valamint Angus Young színpadi játéka és szólói. Joe Principe zenei játékára nagy hatással volt Karl Alvarez az ALL nevű zenekar basszusgitárosa, valamint Matt Freeman játéka, aki a Rancid világhírű zenésze. Ezenkívül még nagy hatással voltak rá is különböző punk zenekarok, ilyen a Descendents, a NOFX, vagy a Sick of It All, valamint több thrash metal zenekar, mint az Anthrax. Ezek a zenekarok alakították ki a rá jellemző sebességű és kitartó játékot. Brandon Barnes zenei gyökerei nagyapjától erednek, aki chicagói dzsesszdobos volt, tőle kapta első dobszerelését 9 éves korában. Már a középiskolában elkezdett dobolni tanulni, majd a Coloradoi egyetem zenei programjában folytatta a dobolást. Elvin Jones dzsesszdobos és Dave Lombardo, a thrash metal Slayer együttes dobosa, tettek rá nagy hatást. Egyéb zenekarok, akik hatottak még a Rise Against stílusára a Dead Kennedys, a Refused, a Bad Religion, a Social Distortion, a Nirvana, és az Anti-Flag. A zenekarra alapvetően jellemző a nyers hangzásvilág, ez legfőképp élő fellépéseiken nyilvánul meg, ahol nem, vagy ritkán használnak effekteket. Azonban kezdeti stílusukat követően több dalukban is hallható egy kifinomultabb hangzásvilág, ezt például a „Dancing for Rain” című dalban a cselló és a zongora játéka teszi elérhetővé. „Roadside” című dalukban zongora mellett, több hegedűszólamot is hallhatunk. Kevés akusztikus daluk van, azonban ezek rendszerint elérnek valamilyen helyezést a slágerlistákon, ilyen például a „Swing Life Away”, vagy a „Hero of War”. ## Tagok Jelenlegi tagok - Tim McIlrath – ének, ritmusgitár (1999-től) - Joe Principe – basszusgitár, vokál (1999-től) - Brandon Barnes – dob (2000-től) - Zach Blair – szólógitár, vokál (2007-től) Korábbi tagok - Toni Tintari – dob (1999–2000) (csak a "Transistor Revolt"-ban) - Dan Lumley – dob (2000) - Mr. Precision (Dan Wleklinski) – szólógitár, vokál (1999–2002) - Todd Mohney – szólógitár, vokál (2002–2004) - Kevin White – szólógitár, vokál (2002) - Chris Chasse – szólógitár, vokál (2004–2007) ### Idővonal ## Diszkográfia ### Nagylemezek ### Válogatásalbumok - Long Forgotten Songs: B-Sides & Covers (2000–2013) (2013) - The Ghost Note Symphonies, Vol. 1 (2018) ### EP-k - This Is Noise (2007) - Rise Against 7" (2009) - Grammatizator (2009) - Join the Ranks (2011) - Satellite EP (2012) - Live From The Honda Center (2012) ### Split albumok - Rise Against / Anti-Flag (2009) - Rise Against / Face to Face (2011) ### Demók - Transistor Revolt (2000) ### Kislemezek - Give It All (2004) - Swing Life Away (2005) - Life Less Frightening (2005) - Ready to Fall (2006) - Prayer of the Refugee (2006) - The Good Left Undone (2007) - Re-Education (Through Labor) (2008) - Audience of One (2009) - Savior (2009) - Help Is on the Way (2011) - Make It Stop (September's Children) (2011) - Satellite (2011) - Wait for Me (2012) - I Don't Want to Be Here Anymore (2014) - Tragedy + Time (2014) - The Violence (2017) - House on Fire (2018) - Broken Dreams, Inc. (2020) - Nowhere Generation (2021) ### Videóalbumok - Generation Lost (2006) - Another Station: Another Mile (2010) ### Nem hivatalos kiadványok - AOL Undercover (2007) ## Díjak és jelölések ## Fordítás
1,793,026	1914. szeptember 22-ei ütközet	25,727,000	null	[ "1914 hadműveletei", "Az Egyesült Királyság csatái az első világháborúban", "Csaták az első világháború északi-tengeri frontján", "Németország csatái az első világháborúban" ]	Az 1914. szeptember 22-ei ütközet avagy Weddigen nagy tette (Großtat von Weddigen) az Otto Weddigen sorhajóhadnagy parancsnokolta U 9 jelzésű német tengeralattjárónak a holland partok közelében végrehajtott megsemmisítő támadássorozata volt egy brit cirkálóraj ellen az első világháború elején, aminek során az egység három, elavultnak számító páncélos cirkálója megsemmisült nagy emberveszteséggel. A közelben lévő holland és brit kereskedelmi hajók több száz túlélőt tudtak kimenteni a vízből, de a cirkálók legénységének csaknem kétharmada, 1459 fő a hajóikkal együtt odaveszett. Nagy-Britanniában nagy felháborodást keltett a veszteség, ami erősen megtépázta a kormányzatba vetett bizalmat és a Királyi Haditengerészet nemzetközi hírnevét. Az esetet követően a világ minden haditengerészeténél újraértékelték az eddig pusztán védelmi és felderítési feladatok ellátására alkalmazhatónak tekintett tengeralattjárók hatékonyságát. Weddigen sikeréhez számos, részben szerencsés körülmény és a britek mulasztásai is hozzájárultak: a brit cirkálókat nem kísérték rombolók és nem tartották be a tengeralattjárókkal szembeni védekezés legfontosabb előírásait, mivel cikk-cakkban való haladás helyett egyenes vonalban, alacsony sebességgel haladtak és a vízzáró ajtókat nyitva hagyták. Ezen túl az elsőként találatot szenvedett cirkáló megsegítésére a két kísérője megállt, és még akkor sem hagyták el a helyszínt, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy német tengeralattjáró tartózkodik a közelükben, könnyű célpontot kínálva így Weddigennek. A küldetéséről visszatérő U 9 legénységét hősöknek kijáró tisztelettel fogadták Németországban. A tengeralattjáró akciója mindössze 90 percet vett igénybe és ez idő alatt hat torpedó kilövésével nagyobb kárt okozott a briteknek, mint azoknak egy egész flottaköteléke okozott a németeknek egy hónappal korábban a helgolandi csatában. ## Előzmények ### A brit haderő és feladatai A Weddigen által elsüllyesztett páncélos cirkálók az Arthur Christian ellentengernagy vezette Southern Force-hoz (Déli Különítmény; Déli Haderő) tartoztak, mely egység Anglia északi-tengeri partvidékének déli részén rendelkezett támaszpontokkal. Ez a haderő a 7. cirkálórajból (Campbell ellentengernagy), az Amethyst könnyűcirkálóból, az 1. és 3. rombolóflottillákból valamint a 8. (nagy hatótávolságú) tengeralattjáróflottilla 10 tengeralattjárójából állt, mely utóbbi vezérhajója a Fearless könnyűcirkáló volt. A Temze torkolatáról bevetéseire induló 7. cirkálórajt már elavultnak minősülő páncélos cirkálók, a Cressy-osztály négy egysége alkotta: a Bacchante, az Aboukir, a Hogue és a Cressy. A szintén ehhez az osztályhoz tartozó Euryalust Christian ellentengernagy saját zászlóshajójaként alkalmazta. (Az osztály hatodik egysége, a Sutlej a 9. cirkálórajhoz lett beosztva és ekkor az atlanti vizeken szolgált). Ezt a Cruiser Force” C („C” cirkálóraj avagy cirkálókülönítmény) is nevezett egységet H. H. Campbell ellentengernagy vezette. A hajók legénysége a rajt az „öngyilkos rajnak” (suicide squadron) illetve „élő csali rajnak” (live bait squadron) nevezte, egyrészt mert a hajók elavultak voltak és tartalékosokból állt a legénysége, másrészt pedig az a szóbeszéd terjedt el köztük, hogy ezeket a régi hajókat azért cirkáltatják lent a déli vizeken, hogy a német flottát kiküldjék ellenük és így az északon állomásozó brit főerők a visszavonulási útvonalukat elvágva lecsaphassanak a németekre – akár a cirkálóraj elvesztése árán is. Habár egyik páncélos cirkáló sem volt idősebb 15 évesnél és ezzel nem számítottak kimondottan régi egységeknek, a megépítésük óta a hadihajók jelentős technológiai fejlődésen mentek át. Miután kétségek merültek fel e hajóknak a német páncélos cirkálókkal (Prinz Adalbert, Roon) szemben való sebezhetőségét illetően, olyan másodrendű feladatokkal bízták meg őket, amelyek teljesítése közben az ellenséges modern hadihajókkal való találkozás valószínűtlen volt. Ilyennek ítélték meg a harwichi rombolóflottillák (Harwich Force) támogatását. A Harwich Force hajóinak, „az ellenséges torpedónaszádoktól és rombolóktól mentes 54. szélességi körtől délre lévő területen” kellett járőrözniük, ennek során nap közben a „C” cirkálókülönítmény támogatta őket. A harwichi őrjárat (Harwich Patrol) figyelte a Dogger-padot (a Doggerbankot) és az ettől délre lévő Széles Tizennégyesek (Breeveertien) vizeit, hogy a német hadihajók La Manche irányába való esetleges előretörését felderítsék. Az 1914. július 28-ai hadparancsok, melyek a háború előtti doktrína alapján a tengeralattjárók jelentette veszély helyett a rombolók általira helyezték a hangsúlyt, továbbra is érvényben maradtak. Ennek megfelelően a cirkálók nap közben rendszerint közelebb voltak a Dogger-padhoz, míg éjszaka – csökkentve egy rombolók általi támadás esélyét – délebbre hajóztak. A páncélos cirkálóknak a modern rombolóflottillákkal való együttműködése taktikailag azonban nem volt megoldható, ezért ezt a megoldást az admiralitás átmenetinek szánta és az újonnan elkészülő Arethusa-osztályú könnyűcirkálók szolgálatba állításáig tervezték alkalmazni, ami után visszavonták volna őket a térségből. ### A cirkálóraj küldetése bélyegkép\\|jobbra\\|300px\\|Az Északi tenger legdélebbi része, a brit 7. cirkálóraj őrjáratozási területének déli része bélyegkép\\|jobbra\\|300px\\|A Széles Tizennégyesek (Breeveertien) a holland partok előtt egy 1743-as térképen Szeptember 16-án Christian ellentengernagy a 7. cirkálóraj egy részével (Bacchante, Cressy illetve Euryalus) a Dogger-pad környékén cirkált. Eközben az admiralitástól üzenetet kapott, melyben felvetették számára azt a lehetőséget, hogy az egyik cirkálóját a déli területre küldhetné át. Christian azonban nem kívánta az erőit megosztani, hanem azokat együtt tartva a Dogger-padtól délre helyezkedett, ahonnan mind az északi, mind a déli bevetési területet elérhette. Aznap este azonban mindkét rombolóflottillát visszarendelték a rossz idő miatt, így ezek támogatására nem lett volna szükség. Ugyanekkor a Cressy és a Bacchante kiváltak az őrjáratból, mivel előbbinek szenet kellett vételeznie, utóbbinak pedig dokkba kellett állnia. A leváltásukra a Hogue és az Aboukir érkezett a zászlóshajóhoz. Szeptember 19-én délután Doverből útnak indult egy csapatszállítmány Dünkirchenbe, mely egy tengerészgyalogos-dandárt vitt át a kontinensre. Az admiralitás úgy határozott, hogy Christiant délebbre rendeli az általa ideálisnak vélt pozíciójából (a Dogger-pad déli részéről a Hoofdenre), hogy így biztosíthassa a csapatszállítmányt és az újra kifutó rombolóflottillák itt csatlakozhassanak hozzájuk amennyiben az időjárás jobbra fordul. Azzal, hogy délnek tartottak, a brit cirkálók közelebb kerültek a német támaszpontokhoz, így nőtt egyben a tengeralattjárók általi támadás esélye is. Szeptember 20-án Christian cirkálóraja a Maas világítóhajóhoz érkezett, ahol ismét csatlakozott hozzá a szénfeltöltésről visszaérkezett Cressy. Ezt követően Christian az Euryalusszal kivált a rajból, hogy szenet vételezzen és megjavíttassa a vihar által megrongált szikratávíróját Sheernessben. Christian saját elmondása szerint az erős hullámzás miatt eredeti szándékának megfelelően nem tudott átszállni az Aboukirra, így a vezetést annak parancsnokának, John Drummond kapitánynak adta át az alábbi utasításokkal: Fél órával később az ellentengernagy felhívta a figyelmet a tengeralattjárók elleni védekezés betartására: A cirkálórajnak Drummond vezetésével így annak ellenére kellett folytatnia az őrjáratot, hogy továbbra is a tengeralattjárókkal szemben védelmet nyújtó rombolók nélkül volt és a terület sem kínált lehetőséget erős irányváltásokra északon a Königin Luise által telepített aknazár, délen pedig a holland partok közelsége miatt, ami növelte a tengeralattjárók jelentette fenyegetettség kockázatát. Christian úgy vélte, hogy ha a német tengeralattjárók észlelték is eddig a hajóit a Dogger-padnál, az új helyszínen még egy ideig nem találnak majd rájuk. Emellett úgy számolt, hogy a saját rombolói számára is kedvezőtlen időjárás a tengeralattjárók számára teljesen lehetetlenné tenné egy támadás kivitelezését. Az admiralitás üzenetei is azt sugallták, hogy a németek inkább szándékoznak északi irányban hadműveleteket végrehajtani, mint délen. A Christianhoz aznap beérkező egyik jelentés is arra utalt, hogy a dániai Esbjerg előtt északi irányba tartó német könnyűcirkálókat, rombolókat és tengeralattjárókat észleltek. Erre reagálva a brit főerőket tömörítő Grand Fleet a Flamborough Head–Horns Rev vonalig hajózott ki – anélkül, hogy ellenséges erőkkel találkozott volna. Christian távozása előtt részletes útmutatást adott Drummondnak arról, hogy a tengeralattjárók elleni védelem érdekében miképpen kell vezetni a cirkálórajt. Tyrwhitt a cirkálók biztosításához azonnal készen állt a kifutásra, amint az idő jobbra fordult. A kedvező idő beálltával – majd szeptember 22-én hajnalban – a Falmouth-szal és nyolc rombolóval azonnal ki is futott. ### Az U 9 küldetése A brit csapatszállítmány előkészületei rejtve maradtak az Admiralstab előtt és csak szeptember 16-án küldte el a következő üzenetét – téves desztináció megadásával – a Nyílttengeri Flotta parancsnokságához: „Jelenleg nagyobb csapatszállítás zajlik Ostende irányába. Megzavarása nagy jelentőséggel bír a szárazföldi hadsereg vezérkara számára. Megfontolásra ajánlom egy tengeralattjáróval való támadás lehetőségét a nehéz navigáció ellenére.” A flottavezetés kérdésére, hogy honnan indulnak ezek a szállítmányok, az Admiralstab a következő információkat adta meg: „Behajózási kikötő nem ismert bizonyosan, feltehetőleg Portsmouth, Folkestone, Dover. A Temze egyes vízi útjainak az admiralitás általi lezárása a kereskedelmi forgalom elől szeptember 15-től kezdődően a Temze igénybevételére utal.” Ez alapján a tengeralattjárók számára a lehető legjobb kilátások biztosítása érdekében egy a West-Hinder világítóhajó és Ostende közötti várakozási területet jelöltek ki, ami még éppen a kikötő előtti veszélyes homokpadok előtt húzódott és amely területen mind a La Manche felől, mind a Temze felől érkező hajóknak át kellett haladnia. Tengeralattjáró kiküldésére először csak szeptember 19-én kerülhetett sor a kedvezőtlen időjárás miatt és a feladatra Otto Weddigen sorhajóhadnagyot szemelték ki. A 33 éves tiszt a feleségének a soron következő bevetéséről röviden a következőket írta: Helgoland, 1914. szeptember 19. Holnap vasárnap, reggel 5 órakor az „U 9” teljesen egyedül, meghatározatlan időre kifut a tengerre. Egy megtisztelő megbízatást kell teljesítenie. A tengeralattjárókhoz amúgy a német hadvezetés a háború elején nem fűzött vérmes reményeket. Az első hat hét során a fegyvernem 10 egységét küldték ki bevetésre, és kettő veszett oda közülük, miközben sikert a Pathfinder cirkáló elsüllyesztésén kívül nem tudtak felmutatni. Weddigen hajója, az hosszú, alámerülve vízkiszorítású, még petróleum-elektromos meghajtású U 9 1910-ben állt szolgálatba. Négy torpedóvetőcsővel rendelkezett, kettő-kettővel az orrba és a tatba beépítve, ezekhez hat torpedóval rendelkezett. Az U 9-nek először csak 1914 júliusában sikerült víz alatt utántöltenie egy torpedóvető csövet. Összesen 29 fő teljesített rajta szolgálatot. Az U 9 szeptember 20-án 05:15-kor futott ki Helgoland szigetéről, épp akkor, mikor a brit cirkálóraj a Maas világítóhajóhoz ért. Az erős északnyugati szél és hullámzás miatt a tengeralattjáró olyannyira hánykódott még ekkor is, hogy az iránytű használhatatlanná vált és emiatt a délután folyamán már mélységmérő segítségével igyekeztek navigálni. A navigálás bizonytalan volt, ezért Weddigen déli irányba, a szárazföld felé vezette a hajóját, hogy így állapítsa meg merre jár. Szeptember 21-én 08:30-kor pillantotta meg Amelandot. Északról ezután is 7-es erősségű szél fújt és az iránytű sem volt még elég pontos, de a partvonal alapján tudták folytatni az utat a Hoofden felé. Blielandot elhagyva a szél már hátulról fújt, ami jelentősen javított a tengeralattjáró helyzetén. A szárazföldhöz közel haladva 19:30-kor Scheveningen magasságában az U 9 alámerült egy gyanúsnak vélt jármű miatt. Weddigen ezután megpróbálta a tengerfenékre ültetni a hajóját, hogy némi pihenést biztosíthasson a legénységnek a kimerítő út után, de még 25 méteres mélységben is olyan erős volt a sodrás, hogy az U 9-et többször is arrébb vetette. Emiatt ismét fel kellett emelkedjenek és a felszínen a hullámzással szembe haladva töltötték az éjszakát. A német történetírás kiemeli, hogy Weddigen a mostoha körülmények ellenére is kitartott a feladat teljesítése mellett, holott még a brit rombolók is visszavonultak a támaszpontjaikra a vihar elől. ## Az „ütközet” Szeptember 22-én 06:00-kor az időjárás lenyugodott és a három brit hadihajó 10 csomós sebességet tartva cirkált harántvonalban (in line abreast), egymástól két tengeri mérföldes távolságot () tartva a Maas és a Haaks világítóhajók között. Külön őrszemeket állítottak, akiknek a tengeralattjárók periszkópjait és hajók feltűnését kellett jelenteniük. A cirkálók mindkét oldalán egy-egy löveg állt harcra készen, hogy szükség esetén azonnal tüzet tudjanak nyitni. A németek első alkalommal talán már éjfél után észlelték a briteket. Szeptember 22-én hajnali 01:00-kor a szél még mindig 5-ös erősséggel fújt, mikor a sötétben az U 9 egyik oldalán elsötétített hajók tűntek fel, amik elől az gyorsan alámerült. Óvatosságból a tengeralattjáró mélységben haladt tovább nyugatnak, hogy pirkadatkor jöjjön ismét a felszínre Scheveningentől nyugatra távolságra. Az északi szél eddigre alábbhagyott és kitisztította a levegőt. Az U 9 petróleummotorokkal haladva indult meg a Maas világítóhajója felé délnek, mikor 06:00-kor déli irányban árbócokat észleltek. Weddigen azonnal alámerült és periszkópján át állapította meg, hogy hadihajóról van szó, hamarosan pedig a két oldalán, tőle két-két tmf-re lévő kísérőjét is ki tudta venni, melyek mind négykéményes cirkálók voltak. Weddigen előbb úgy vélte, hogy egy nagyobb kötelék kísérői lehetnek és ezt kellene neki megtámadnia, de miután más hajók nem bukkantak fel, az utolsó pillanatban támadáshoz manőverezett. Brit részről később hangsúlyozták, hogy egy külön tengeralattjáró-figyelő őrséget állítottak és mindkét oldalon egy-egy löveg volt harckész állapotban. A német történetírás észrevétele szerint ezek az intézkedések nem voltak megfelelőek. Számukra már az első békebeli gyakorlatok során egyértelműen világossá vált, hogy a torpedónaszádok miatti éjszakai őrséget a tengeralattjárók miatt nappal is mindvégig fenn kell tartani és emiatt a nyílt vizeken az őrszolgálat, a tűzvezetés, a lövegek és a kármentesítés legénységének a fele folyamatosan a helyén volt. A német értékelés szerint a tengeralattjárók miatt megkívánt állandó éberség a legvégsőkig megterhelte a tiszteket és beosztottjaikat, amit tovább fokozott az előző napok rossz időjárása is és mindez hozzájárult ahhoz, hogy a német tengeralattjáró észrevétlenül a brit cirkálók közelébe tudott kerülni. ### Az Aboukir elsüllyesztése Az U 9 07:20-kor (06:20 GMT) lőtt ki egy torpedót a középen haladó cirkálóra, az Aboukirra távolságból és a jobb oldalán közepén találta el azt. A találat következtében víz árasztotta el a géptermet és a hajó hajtóművei azonnal leálltak. A britek gondatlansága miatt az Aboukirt ért robbanás derült égből villámcsapásként hatott. Mivel nem észleltek tengeralattjárót, az Aboukir – és egyben a hajóraj – parancsnoka, Drummond kapitány először azt feltételezte, hogy a hajója aknára futott és a másik két hajóját segítségül hívta a mentéshez. Hamarosan azonban felismerte, hogy torpedótalálat érte, és ezt jelezte a másik két cirkálónak. Az Aboukir a találat után azonnal 20°-kal megdőlt, amit a túlsó oldal megfelelő rekeszeinek ellenárasztásával igyekeztek kompenzálni, de ennek ellenére gyorsan tovább dőlt. Ekkor sípjelekkel kiadták a „Mindenki hagyja el a hajót” parancsot. A két kutter közül csak az egyik maradt ép, a másikat a detonáció összezúzta. A csónakok többségét a háború kitörésekor a repeszhatások elkerülése végett leadták és a megtartott kettőt sem tudták vízre tenni, mivel nem állt rendelkezésre gőz a csörlők működtetéséhez. A legénység ezért úszva igyekezett elhagyni a hajót, ami 25 perccel a torpedótalálat után (07:45 KEI) átfordult és ezután még öt percig gerincével felfelé lebegett, mielőtt végleg elmerült. ### Az Hogue elsüllyesztése Miután Drummond azt jelezte, hogy torpedótalálat érte, Wilmot Nicholson kapitány a Hogue-on hezitált, mi tévő legyen, végül úgy döntött, a becsapódás túloldalára helyezkedik, amitől a saját hajójának megtorpedózására kisebb esélyt látott. Mindeközben Nicholson utasította a Cressy-t, hogy tartsa szemmel a vizet tengeralattjárók után fürkészve, míg maga a hajójával párszáz méterre megközelítette az Aboukirt azzal a szándékkal, hogy lassan a vízbekerült emberek közé manőverez és így próbálja őket menteni. A legénység egyik fele a lövegeket helyezte készenlétbe, míg a másik fele fa és vászontárgyakat készített elő, hogy azokat a vízben lévőkhöz dobják. Amint megállt a hajó, a csónakjait a vízre engedte. Az U 9 a torpedó kilövése után alámerült, majd periszkópmélységig emelkedett, így Weddigen láthatta, ahogy a két másik cirkáló a megsérült társuk segítségére érkezik. A német parancsnok ismét támadáshoz manőverezett és a jobb szélen lévő cirkálóra, a Hogue-ra 07:55-kor (06:55 GMT) két torpedót lőtt ki távolságból. A brit leírások szerint ahogy a torpedók elhagyták a tengeralattjárót, annak hirtelen könnyebbé vált orra kiemelkedett a vízből. Ezt észrevették a Hogue-ról és a célba vett cirkálóról még az előtt tüzet nyitottak rá, hogy alámerült volna. Alig távolodtak el a csónakok a cirkálótól és a gépterem telegráfját épp előre menetbe állították, mikor a két torpedó eltalálta a bal oldalát. A brit állítások szerint a Hogue azonnal heves tüzet nyitott az észlelt támadóra és ez még akkor is tartott, mikor a tatrész már víz alá került. Weddigen ebből semmit nem érzékelt sem ekkor, sem pedig a Cressy elleni támadás alatt, ellenben a brit reakció elmaradását az általános megdöbbentségnek tudta be. A Hogue géptermeinek vízzáró ajtajai félig nyitva voltak, ezért hamar elárasztotta őket a víz, és mindössze öt perccel a torpedótalálatok után, miközben a csónakok a hajótöröttekkel a hajóikhoz visszafele igyekeztek, a Hogue-on felhangzott a „Mentse magát aki tudja!” (Every man for himself) parancs. A páncélos cirkáló átfordult, majd a torpedótalálatok után 20 perccel, 08:15-kor (07:15 GMT) elsüllyedt. ### A Cressy elsüllyesztése bélyegkép\\|jobbra\\|300px\\|A süllyedő Cressy-t ábrázoló rajz (Henry Reuterdahl alkotása) Johnson kapitány a Cressy-vel az Aboukir bal oldalán, előtte két kábelnyire () állt meg miután azt a torpedótalálat érte, és a vízre tette a csónakjait. Az Aboukirhoz közelítő Hogue ekkor jelezte neki, hogy tartsa szemmel a vizet tengeralattjárók után kutatva. Amint a Hogue-ot is torpedótalálat érte, a Cressy-ről bal oldalt elől 300 yardra () egy tengeralattjárót véltek észlelni. Ez egy törmelékdarab lehetett, mivel az U 9 ekkor tőlük nagyjából egy mérföldre volt. A Cressy azonnal teljes sebességre kapcsolt és az észlelni vélt ellenség felé indult meg, hogy legázolja, közben pedig heves tüzet zúdított rá. Johnson kapitány ekkor rádión a koordinátákat megadva jelentette, hogy az Aboukir és a Hogue süllyedőben vannak (Aboukir, Hogue sinking, 52.18 N 3.41 E), majd röviddel rá sürgős segítséget kért. Az üzenet nagyjából a Hogue elsüllyedésekor érkezett az admiralitáshoz. Az idő jobbra fordulásával hajnalban kifutott Tyrwhitt ekkor már úton volt ide, de még távolságra volt. Az admiralitás nyolc rombolót a hozzá való csatlakozásra utasított, továbbá Christian ellentengernagy is az Amethyst fedélzetén ide igyekezett. A német értékelés szerint felfoghatatlan, hogy a Cressy miért nem távolodott el még ekkor sem a helyszíntől, holott nem volt már kétség afelől, hogy ellenséges tengeralattjáró van a közelben. A parancsnoka elmulasztotta megtenni az egyetlen helyes dolgot, éspedig a sebességét növelve és cikk-cakkban haladva elhagyni a helyszínt, tekintet nélkül a vízben maradottakra. A mentőcsónakok között szinte mozdulatlan Cressy jobb oldalára 07:20-kor az U 9 két torpedót lőtt ki a tatban lévő torpedóvető csöveiből távolságból. A cirkálóról, annak jobb oldalán észrevették a periszkópját, majd rögtön rá az egyik feléjük közeledő torpedó buborékjait is észlelték. Azonnal kiadták a „Mindkét hajtómű teljes erővel előre” parancsot, de még mielőtt a hajó elindulhatott volna, egy torpedó eltalálta a hátsó kéménye mögötti részen, egy másik pedig 20 lábbal () a tatja mögött suhant el. A nagy zűrzavarban a túloldalról is egy tengeralattjáró tornyának felbukkanását jelentették és ezután ez az oldal kapott nagyobb figyelmet, sőt a nem létező tornyot eltalálni vélték a tüzérek. A vízzáró rekeszek ajtajait bezárták és az emberek feljöttek a fedélzetre. A hajó gyorsan megdőlt 10 fokkal, de ezt tartani tudta. A másik két hajó túlélőinek mentését ezért tovább folytatta. Eközben Weddigen megfigyelte az elért találat hatásait, de csak némi hosszanti irányú kibillenést állapított meg, ezért az utolsó, orrban lévő torpedó felhasználása mellett döntött, hogy bebiztosítsa a cirkáló megsemmisítését. Ehhez megfordította az U 9-et és az utolsó torpedót is kilőtte távolságból 08:35-kor. Miközben a cirkáló a bal oldalán heves tüzet zúdított a nem létező ellenségre és a tüzérei épp ujjongásban törtek ki az elérni vélt találat miatt, az utolsó torpedó a hátsó híd mögött, a kazánok magasságában eltalálta a Cressy-t. Brit részről azt hitték, ezt már egy harmadik tengeralattjáró lőtte ki, amelyik a Hogue mögött rejtőzött eddig, mivel számukra úgy tűnt, ennek elsüllyedésének helye felett elhaladva érkezett a torpedó. Weddigen vázlata (lásd feljebb) szerint azonban nem volt ilyen átfedés, a Cressy-re kilőtt harmadik torpedót nagyjából ugyanabból az irányból indították útnak, mint az első kettőt, csak éppen jóval közelebbről. A második torpedótalálat után a Cressy a jobb oldalára borult és átfordult, még 15-20 perc hosszan a gerincével felfelé lebegett, mielőtt 08:55-kor (07:55 GMT) végleg elmerült. Ennek a páncélos cirkálónak a túlélői kerültek a legnehezebb helyzetbe, miután számukra már nem maradt mentőcsónak, mivel azokban a másik két cirkáló hajótöröttei ültek már. ### A hajótöröttek kimentése és további sorsa Az eseményeknek szemtanúja volt két holland vitorlás halászhajó, de nem merték megközelíteni a Cressy-t aknáktól tartva. A bajba jutott cirkálók segélykérő rádiójelzéseit fogta Tyrwhitt, aki az időjárás jobbra fordultával ekkor már kifutott Harwichból. 09:30-kor a holland Flora gőzhajó megközelítette a helyszínt és 286 embert mentett ki a vízből. Egy másik gőzös, a Titan újabb 147 túlélőt mentett ki. További túlélőket vettek a fedélzetükre a Lowestoftból kihajózott Coriander és J.G.C. vitorlás halászhajók még mielőtt a rombolók 10:45-kor beérkeztek volna. Összesen 837 tengerészt sikerült kimenteni, de 1459 fő (köztük 62 tiszt) életét vesztette a hajók elsüllyedésekor, köztük Robert Johnson kapitány, a Cressy parancsnoka is. Az Aboukir 527, a Hogue 376 (avagy 378), a Cressy 560 halottat veszített. (Ezen források által az áldozatok számához közölt számainak összege 4-6 fővel több, mint az általánosan elfogadott 1459 fő. A különbség a később elhunyt sebesültekből adódhat.) A nagy emberveszteség, főleg miután családdal rendelkező tartalékos volt az elhunytak többsége, egész Nagy-Britanniát gyászba borította. Az Aboukir egyik tengerésze, Wenman Wykeham-Musgrave (1899–1989) mindhárom cirkáló megtorpedózását túlélte. A lánya az elbeszéléseire így emlékezett vissza: Wykeham-Musgrave túlélte a háborút és 1939-ben ismét csatlakozott a Királyi Haditengerészethez, ahol sorhajókapitányi (commander) rendfokozatig vitte. Diplomáciai viták a hajótöröttek sorsáról A Flora által kimentett 28 tisztet és 258 sorállományút a halászhajó IJmuidenben tette partra. A brit hajótöröttek ügye ezután nemzetközi bonyodalmat okozott. A vitát a hágai tengerészeti szerződés 15. cikkelyének eltérő értelmezési módja szülte, mivel a németek szerint Hollandiának eszerint internálnia kellett volna a brit tengerészeket, míg a brit értelmezés szerint ez csak azokra a személyekre vonatkozhatott volna, akiket egy hadviselő fél hajója szállít a semleges országba. Hollandia végül utóbbi értelmezést támogatta és szeptember 26-án a brit tengerészek visszatérhettek Nagy-Britanniába. A hajóroncsok további sorsa A cirkálók roncsainak pontos helye ismeretlen volt egészen az 1950-es évekig. Fellelésük után 1954-ben a brit kormányzat – nagy felháborodást keltve odahaza – eladta a három cirkáló roncsához fűződő jogait egy német vállalatnak, mely azt később egy holland cégnek adta tovább. A belőlük való értékes anyagok kiemeléséhez 2011-ben láttak hozzá. ## Az ütközet után ### A német tengeralattjáró(k) üldözése bélyegkép\\|jobbra\\|300px\\|Az U 9 egy háború előtti képeslapon Brit részről egy óra alatt nem kevesebb, mint hat torpedó kilövését észlelték, ami alapján arra a téves következtetésre jutottak, hogy öt vagy hat német tengeralattjáró vett részt a harcban. Tyrwhitt 08:07-kor (07:07 GMT) fogta a Cressy segélykérését. A flottilla-vezérhajóként szolgáló Lowestoft könnyűcirkáló két oldalán 4-4 rombolóval szétbontakozva indult meg a Széles Tizennégyesek felé. 08:33-kor vételezték a Cressy koordinátákat megadó jelzéseit. Tyrwhitt a harc helyének elérése után 12:00-kor (11:00 GMT) az 1. rombolóflottillával keletnek, Terschelling szigetének irányába nyomult előre, hogy elkapja a feltételezése szerint erre távozó német tengeralattjáró-flottillát. A keresés irányítását hamarosan átvette a tengeralattjáróknak a Fearless könnyűcirkálóval beérkező parancsnoka (Keyes sorhajókapitány). További erősítések beérkezése után ő már 17 rombolóval rendelkezett a feladathoz. A támogatásukra Jellicoe tengernagy, a Grand Fleet parancsnoka az északi-tengeri blokádban részt vevő 2. cirkálórajt irányította délre támogatásul, de a friss tapasztalatok alapján az admiralitás hamar visszavonta ezt a parancsot. A támadók után kutató brit kötelékek estig nem észleltek tengeralattjárót, ezért ekkor visszatértek a támaszpontjaikra. ### Az U 9 további útja bélyegkép\\|jobbra\\|300px\\|Az U 9 frissen kitüntetett legénysége (az ülő sorban balról a harmadik Weddigen) Weddigen, miután rést ütött a brit blokádon a La Manche felé, a torpedói elhasználása miatt nem folytathatta az útját a csapatszállítmányok megzavarására, ami a küldetésének eredeti célja lett volna. Más tengeralattjárók sem voltak a közelben, melyek torpedókat adhattak volna át neki, emiatt már 08:50-kor a hazatérés mellett döntött, és északi irányt vett fel. Weddigen 16:00-kor a tiszta időben bal oldalon elől brit rombolókat észlelt, melyek meglátása szerint nyilvánvalóan azt a feladatot kapták, hogy elfogják a tengeralattjáróját. Alámerüléssel tért ki előlük, majd 07:20-kor a terschellingi világítótorony közelében ismét észlelt egy brit rombolót, ekkor mélységig merülve északi irányba tért ki. 23:30-kor a tengeralattjáróját a mély tengerfenékre ültette, hogy spóroljon az árammal és a legénységének is pihenőt biztosítson. Másnap reggel, szeptember 23-án 05:00-kor 10 méteres mélységig emelkedett és megvárta, míg a hajnali fényben egyértelműen megállapítható lett, hogy nincs ellenséges hajó a láthatáron. Csak ezután folytatta az útját a felszínen Helgoland felé és egy órával később az Ems folyó torkolatánál őrszolgálatot teljesítő Hamburg cirkálónak a következő üzenetet küldte: „Az U 9 szeptember 22-én de. 6 és 9 óra között a 117 α négyzetben, pótszám 6, három angol hadihajót, vélhetőleg a III. páncéloscirkáló-raj páncélos cirkálóit, hat torpedóval a tengerfenékbe fúrta.” Weddigen a cirkálórajt tévesen azonosította, mivel azok nem a valamivel újabb építésű, de a Cressy-osztályhoz erősen hasonlító Devonshire-osztályú páncélos cirkálókból álló 3. cirkálórajhoz tartoztak, hanem a 7. cirkálórajhoz. A német hatóságok először ennek az üzenetnek a révén szereztek bizonyosságot azon szóbeszédek felől, amelyeket az előző este kikötő Flora és Titan gőzösök fedélzetéről partra tett brit túlélők felbukkanása után járta be a holland partvidéket és amit éjfél körül a brit Reuters hírügynökség már megerősített. Az U 9 szeptember 24-én érkezett meg Wilhelmshavenbe az ott állomásozó hadihajók legénységeinek lelkes hurrá-kiáltásai által fogadva. Az U 9 Németországban hősként ünnepelt legénységének teljes névsorát leközölte a sajtó. Weddigent Vilmos császár személyesen tüntette ki az első osztályú Vaskereszttel, míg az U 9 legénységének minden tagja a másodosztályú Vaskeresztet kapta meg. A német parancsnok jelentésében a következőket írta a brit cirkálók elleni támadásról: Három héttel később, 1914. október 15-én az U 9 a Hawke brit cirkálót süllyesztette el, ami után a Pour le Mérite-tel tüntették ki Weddigent. A személye és hőstettei körüli kultusz olyan nagy lett, hogy azt később csak a vadászpilóta Manfred von Richthofené tudta túlszárnyalni. Weddigen 1915. március 18-án veszítette életét, mikor az Orkney-szigetektől délre lévő Pentland Firth vizein új hajóját, az U 29-et legázolta a brit Dreadnought csatahajó. Az U 29 teljes legénységével együtt veszett oda. Weddigen hírneve – ellentétben von Richthofenével – a háború után erősen megkopott és a haditengerészeti körökön kívül hamar feledésbe merült. ## Következmények ### Az események visszhangja bélyegkép\\|jobbra\\|300px\\|Az Aboukir süllyedőben bélyegkép\\|jobbra\\|300px\\|Az U 9 tengeralattjáró harcban a Hogue, Aboukir és Cressy cirkálókkal (Arthur Thiele alkotása) A katasztrófa megrengette a Királyi Haditengerészet hírnevét a brit közvélemény és a világ előtt. A brit flotta ezen a napon alatt háromszor annyi embert veszített, mint Trafalgarnál, és jóval többet, mint egy hónappal korábban a németek a helgolandi csatában több brit flottilla és cirkálóraj bevetése által. „Weddigen nagy tettének” hatása óriási volt, még a semleges országokban is. A semleges államok sajtója is felidézte az admiralitás első lordjának (haditengerészeti miniszterének) Winston Churchillnek nem sokkal korábban Liverpoolban mondott szavait: „Ha a német flotta nem áll ki harcolni, akkor kénytelenek leszünk azt kiásni, mint egy patkányt a lyukából.” A lapok az U 9 haditettét erre adott gyors és rettentő válaszként értelmezték. Egy norvég tengernagy az esettel kapcsolatban így írt: „Az angoloknak az Északi- és a Balti-tenger blokádjára épülő taktikája halálra van ítélve, mivel egyetlen német tengeralattjáró a teljes angol blokádvonalon áthatolva, távolságra a saját támaszpontjától egészen a [La Manche] csatornáig, az évszázadok óta Anglia által uralt vizekig el tudott jutni. Ami a tegnap tengerfenékbe fúrt cirkálókat elérte, az holnap elérheti az egész angol nyílttengeri flottát. Az Északi- és a Balti-tenger már nem a blokádoló angol páncélos monstrumok birtoka többé. Egy új idő, egy új harcmód érkezett el, ami nagy jelentőséggel bír a kis államok számára, mivel képesek ebből a nem túl drága és félelmetes tengeri fegyverből jelentős mennyiséget beszerezni.” A mindössze vízkiszorítású és 28 fős legénységgel bíró U 9 egyetlen akciója során egy vízkiszorítással bíró páncélos hajórajt semmisített meg, melynek összesen 2265 főnyi legénységének alig több mint harmadát sikerült csak kimenteni. Ez olyan hihetetlennek hatott Nagy-Britanniában, hogy sokáig tényként kezelték, miszerint tengeralattjárók egy nagyobb csoportja vihette ezt csak végbe. Szeptember 25-én a Times például így írt: „Az nagyon is ismert, hogy a német tengeralattjárók hat egységből álló flottillákba tömörülve dolgoznak össze. Ha az igaz, hogy mindössze egy – az „U 9” – tért csak vissza a kikötőbe, akkor számolhatunk azzal, hogy a többi odaveszett.” Az angol sajtó ugyanakkor igyekezett a német sikert az által tompítani, hogy azt a nemzetközi jog megsértésével magyarázta. A Daily Chronicle szeptember 24-én azt állította, hogy az állítólagos tengeralattjáró-flottillát holland zászló alatt közlekedő hajók kísérték, melyeknek felderítési és kémkedési feladataik voltak, és nem tettek semmiféle erőfeszítést a fuldoklók kimentésére. A német történetírás észrevétele szerint több más katonai vereséghez hasonlóan a brit sajtó ekkor is uszítani igyekezett minden angliai lakos ellen, akiket az ellenséggel való együttműködéssel vádoltak. Ennek megfelelően a Times magazin szeptember 23-ai számában a kudarcot a jól működő német hírszerzési tevékenység rendkívüli hatékonyságának tudta be és a hatóságok figyelmébe ajánlotta az angol keleti partok 50 tengeri mérföldes sávjában a gyanús személyek kiszűrését. Ahogy brit részről a német közleményeknek egyre inkább hitelt adtak, a brit sajtó hangneme is megváltozott. A Daily Chronicle például így méltatta Weddigent: „Weddigen sorhajóhadnagy, aki az U 9-cel elsüllyesztette a három páncélos cirkálónkat, nagyon bátor és hozzáértő tisztnek bizonyult. Az angol haditengerészet nem kíván visszafogottnak mutatkozni a dicséretet illetően egy olyan bajtárssal szemben, aki a legutóbbi szerencsétlenségünket okozta. El kell ismernünk, hogy a német tengeralattjárók tisztjei képesek a rendelkezésükre álló gyenge haderőből a lehető legmagasabb teljesítményt kihozni. A német tengeralattjárók olyan valóságos veszélyt jelentenek számunkra, amivel számolnunk kell.” ### A brit vizsgálóbizottság eredményei A három cirkáló elvesztésének okait felderítendő egy vizsgálóbizottságot állítottak fel, ami arra az eredményre jutott, hogy minden vezető beosztású tisztet terhelte valamekkora felelősség. Drummond kapitányt azért, mert nem alkalmazta a cikk-cakkban való haladást és mert elmulasztotta magához rendelni a rombolókat, ugyanakkor a vizsgálat kiemelte az ütközet alatt tanúsított magatartását. Christian ellentengernagynak azt rótták fel, hogy nem tisztázta Drummond előtt, hogy fel van hatalmazva a rombolók kirendelésére. Christian a cikk-cakkban való haladást illetően azt állította, hogy személyes vezetése alatt jó időben 15-20 percenként változtattak a hajói irányt 4 vonással (45°), a tisztjeinek vallomásai alapján azonban ezt nem alkalmazták rendszeresen. Ezen felül a tengernagy azon állításával szemben is kétségek merültek fel, miszerint szándékában állt volna átszállni az Aboukirra, hogy a hajórajával maradhasson és ezt csak a rossz időjárás akadályozta volna meg. A szeptember 20-án hajnalban küldött két üzenete (lásd fent) alapján ezzel szemben úgy tűnt, hogy már korábban úgy határozott, a zászlóshajójával el fogja hagyni a köteléket és az Aboukirra fogja hagyni az egység vezetését. Ennek a részletnek a felelősség megállapításában amúgy nem volt szerepe, mivel nem volt kikötve, hogy egy zászlós tisztnek mindenképpen a hajórajjal kell tartania. Az ellentengernagyot mulasztásaiért megrovásban részesítették. Campbell ellentengernagyot azért marasztalták el, amiért nem tartott a cirkálórajával és a vizsgálat során azt állította, nem tudja mi volt a neki kiadott parancs célja. A kritikák legnagyobb része az admiralitást érte, amiért a tengeren szolgálatot teljesítő magas rangú tisztek tanácsa ellenére is ragaszkodott egy olyan őrjárat fenntartásához, ami korlátolt előnyökkel járt, ugyanakkor veszélyesnek számított. A cirkálók mentőakcióját az admiralitás később a következőképpen kommentálta: „Az „Aboukir” süllyedése szokványos háborús eset volt, ami előfordul őrjáratok esetén; a „Hogue” és a „Cressy” azonban azért veszett oda, mert kitartottak az emberéletek mentése mellett és eközben könnyű célpontot nyújtottak. Az emberiesség természetes érzése ezáltal olyan súlyos veszteségeket okozott, melyek elkerülhetők lettek volna, ha szigorúan a katonai megfontolásokat követték volna. Ez a hiba azonban megbocsátható a modern hadviselés rendkívüli viszonyai mellett.” ### A tengeralattjárók megítélésének változása és hatása a tengeri háború menetére A három páncélos cirkáló elvesztése után a londoni admiralitás jóval komolyabban kezelte a tengeralattjárók jelentette fenyegetést. Az események hatására a többi cirkálót visszavonták a járőrözési feladatokról és parancsba foglalták, miszerint csak romboló méretű hadihajók vehetnek részt hajótöröttek mentésében, az ettől nagyobb hadihajóknak ellenben folyamatosan mozgásban kell lenniük. A Grand Fleet állományába tartozó St. Vincent csatahajó fedélzetén ekkor sorhajókapitányi rangban szolgáló Dudley Pound (a későbbi első tengeri lord) szeptember 24-én a következőket jegyezte fel a naplójába: Az események után a tengeralattjárók szerepét és használhatóságát a világ minden haditengerészeténél átértékelték. Egyesek túlzóan azt vizionálták, hogy az új harci eszköz helyettesítheti a többi hadihajót. A német értékelés szerint csak az eseményeket felületesen értékelők becsülték túl a tengeralattjárók harcban való alkalmazhatóságát. Valójában a sikert az U 9 régebbi építésű hajók ellen érte el, a modern hajókról feltételezhető volt, hogy jóval nagyobb ellenállóképességgel rendelkeznek. A tengeralattjáró alacsony sebessége és a fedélzetéről belátható szűk terület miatt nem lehetett egyenértékű a felszíni hajókkal és nem is pótolhatta ezeket. Weddigen akciója nyomán ugyanakkor a britek felhagytak azokkal a terveikkel, hogy a Csatorna Flotta (Channel Fleet) régebbi építésű csatahajóinak egy részét áthelyezzék északi-tengeri támaszpontokra és a régebbi építésű hajókat az Északi-tenger déli és középső részére egyáltalán nem engedték kifutni. A német értékelés szerint egy a La Manche irányába meginduló német támadást emiatt egyedül a Grand Fleet tudott volna veszélyeztetni, de ezt a taktikai sikerből eredő lehetőséget német oldalról elmulasztották stratégiailag kihasználni. Hasonló volt a brit értékelés is, mely megállapítása szerint a Harwich Force hetekre páncélos támogatás nélkül maradt, ami nagy gondot okozhatott volna, ha a németek ebbe az irányba intéznek támadást. ### Jellicoe tengernagy javaslata a tengeralattjárók elleni harcra Az U 9 sikerének volt egy kevésbé ismert, de annál nagyobb hatással bíró következménye is. Az admiralitás a három cirkáló elvesztése után John Jellicoe tengernagyot, a Grand Fleet parancsnokát állásfoglalásra kérte. Jellicoe meglátása az volt, hogy a németek hasonló tengeralattjárókkal elért sikerek révén is igyekeznek majd a számbeli hátrányukat ledolgozni, ezért a közvélemény által is sürgetett ellencsapástól el kellene tekinteni és a páncélos hajókat inkább nem szabadna kitenni ilyen veszélyeknek. Ehelyett a brit flottának az ellenséges kereskedelem megfojtására és a német tengeralattjárók minden eszközzel való pusztítására kellene szorítkoznia. Utóbbihoz a legmegfelelőbb módnak halászhajóknak álcázott aknarakók által a német bázisok közelébe telepített aknamezőket látta. A német történetírás értékelése szerint ez a felvetés már csak azért is érdekes, mert épp Anglia (Nagy-Britannia) volt az, aki az ilyen jellegű hadműveletek jogellenességét hangoztatta. Annak ellenére, hogy német oldalról halászhajókat nem használtak a brit partok előtti vagy nyílt tengeri aknamezők létesítésére, ennek a gyanúnak Nagy-Britanniában – hivatalos jóváhagyással – hangot adtak és tényként kezelték. A német értékelés szerint ennek épp az volt az oka, hogy a brit flotta főparancsnoka a halászhajókkal való aknatelepítésre tett javaslatot, amit azzal lehetett a világ közvéleményével elfogadtatni, ha előzőleg az ellenséget vádolják meg hasonló eljárással. Ezt a lépést úgy készítették elő, hogy október 1-től Kelet-Anglia összes kikötőjét bezárták a semleges halászhajók előtt és a nyílt tengeren is korlátozták a mozgásukat tiltott zónák kijelölésével. Minden a tiltott vizekre betérő semleges halászhajót előbb fel kellett szólítani a terület elhagyására, ismételt esetben pedig a halászhajót be kellett kísérni és cselekedetét a semlegességet megsértőnek kellett nyilvánítani. Az eljárást „a tengeri hadviselés ősi szokásainak német oldalról való nyomatékos megvetésével” magyarázták. A brit eljárásról a világháború tengeri eseményeit az admiralitás megbízásából feldolgozó Julian Corbett is megállapította, hogy alaptalan jogtalanság volt. A német történetírás itt felhívja a figyelmet arra, hogy német oldalról semmilyen módon nem adtak okot arra, hogy Nagy-Britannia elsőként háborús övezetekké nyilvánítson bizonyos területeket az Északi-tengeren és ezzel a fennálló nemzetközi jogot megsértse. A német meglátás szerint a brit hadvezetéstől távol állt, hogy a nemzetközi jog betartásával viseljen hadat – ezzel szemben a brit politika mindig is nagyon tudja, hogyan hencegjen a nemzetközi joggal, mikor a világ közvéleménye előtt jó színben akarja feltűntetni magát. ## Fordítás
133,130	Tyrannosaurus	26,841,739	null	[ "A Hell Creek élővilága", "Kréta időszaki dinoszauruszok", "Tyrannosauroideák", "Észak-Amerika dinoszauruszai" ]	A Tyrannosaurus (jelentése ’zsarnokgyík’) a theropoda dinoszauruszok egyik neme. A Tyrannosaurus rex faj, melyet gyakran T. rex-ként rövidítenek, az egyik legismertebb dinoszaurusz a populáris kultúrában. Maradványaira a mai Észak-Amerika nyugati részén bukkantak rá, más tyrannosauridákénál nagyobb elterjedési területen, különböző geológiai formációkban, melyek kora a kréta időszak utolsó három millió évére, a körülbelül 68–66 millió évvel ezelőtti maastrichti korszakra tehető; tehát a kréta–tercier kihalási esemény előtt élt utolsó röpképtelen dinoszauruszok kortársa volt. Más tyrannosauridákhoz hasonlóan a Tyrannosaurus is két lábon járó húsevő volt, masszív koponyával, melyet hosszú, nehéz farka tartott egyensúlyban. Hátsó lábai aránylag nagyok és izmosak, a mellsők kicsik, de méretükhöz képest szokatlanul erősek voltak, a két ujj mellett lehetséges, hogy egy elcsökevényesedett harmadikkal is rendelkeztek. Bár más theropodák megközelítik vagy esetleg túl is szárnyalják a Tyrannosaurus méreteit, a tyrannosauridák között ez a legnagyobb ismert nem, és emellett az egyik legnagyobb valaha élt szárazföldi húsevő. Hossza 12,3–12,4 méter, a csípőmagassága 3,66–3,96 méter, a tömegét pedig 8,4–14 tonnára becsülik. Mivel környezetében messze a legnagyobb húsevők közé tartozott, valószínűleg csúcsragadozóként hadrosauridákra és ceratopsiákra vadászott, bár egyes szakértők azt feltételezik, hogy elsősorban dögevő volt. A kérdés, hogy a Tyrannosaurus csúcsragadozó vagy dögevő volt-e, az őslénytan történetének egyik leghosszabb vitáját eredményezte. Több mint 50 példányát azonosították, némelyiket majdnem teljes csontváz alapján. Legalább egy példány esetében lágy szövetek és fehérjemaradványok felfedezéséről is beszámoltak. A fosszíliák nagy száma jelentős mennyiségű biológiai kutatómunkát tett lehetővé, melybe élettörténeti és biomechanikai vizsgálatok is beletartoztak. A Tyrannosaurus fiziológiája, étkezési szokásai és feltételezett mozgási sebessége viták tárgyát képezi. Emellett rendszertana is vitatott, egyes tudósok az ázsiai Tarbosaurus bataart második Tyrannosaurus fajnak tekintik, míg mások elkülönítve, a Tarbosaurus nembe sorolják be. Több észak-amerikai tyrannosaurida fajt is a Tyrannosaurus szinonimájának tekintenek. ## Anatómia A Tyrannosaurus rex minden idők egyik legnagyobb szárazföldi húsevője volt; legteljesebb példánya a chicagói Field Természetrajzi Múzeum által őrzött PR2081 jelzésű, „Sue” nevű lelet, amely 12,3–12,4 méter hosszú és a csípőjénél 3,66–3,96 méter magas. Egykori tömegét illetően a legkésőbbi becslések 8,4 és 14 tonna közötti értékeket valószínűsítenek. Korábban is számos becslés született az évek során, 4,5-től egészen 7,2 tonnáig, melyek közül a legkésőbbiek 5,4 és 6,7 tonna közötti értékeket valószínűsítettek. Egy 2011-es becslésben 9,5 és 18,5 tonna közötti tömegűre becsülték, azonban a szerzők megjegyezték, hogy az alsó és felső becslések nagy hibahatárú modelleken alapulnak, és túl soványnak, túl kövérnek, vagy túl aránytalannak gondolják azokat, és a középső, 14 tonnás értéket tartják a legvalószínűbbnek. Az 1991-ben talált, 2019-ben publikált, minden eddiginél nagyobb, 13 méter hosszú, Scotty becenevű példány tömegét 8,8 tonnában határozták meg. A Tyrannosaurus nyaka S alakú, mint a többi theropodáé, de az átlagosnál rövidebbé és izmosabbá vált, hogy meg tudja tartani a súlyos fejet. Az aránylag kicsi mellső végtagokon mindössze két, karomban végződő ujj található, melyek mellett egy kis kézközépcsont helyezkedik el, egy harmadik ujj maradványaként. Ezzel ellentétben a hátsó lábak a testmérethez viszonyítva a theropodáknál a leghosszabbak közé tartoznak. A farok hosszú és súlyos, néha több mint negyven csigolyából áll, és a nehéz fej, valamint a felsőtest kiegyensúlyozására szolgált. A hatalmas testtömeg csökkentése érdekében számos csont üregeket tartalmaz, így az állat anélkül veszített a tömegéből, hogy a csontváza jelentősen meggyengült volna. A legnagyobb ismert Tyrannosaurus koponya 1,52 méter hosszú. A többi húsevő theropodához hasonlóan nagy koponyaablakok (fenestrae-k) csökkentették a tömegét és biztosítottak helyet az izmok tapadásához. Más szempontból azonban a Tyrannosaurus koponyája jelentősen eltér a nagy, nem tyrannosauroidea theropodákétól. Rendkívül széles hátsó része és szűk pofája szokatlanul jó binokuláris látást tett lehetővé. A koponya csontjai súlyosak, egyes csontok, mint például az orrcsont összenőttek, megakadályozva az egymáshoz történő elmozdulást; ám sokuk légkamrákat tartalmaz, melyek által rugalmasabbá és könnyebbé váltak. E jellegzetességek és más, a tyrannosauridákra jellemző koponyaerősítő tulajdonságok révén ezek az állatok a harapáserő tekintetében könnyedén felülmúlták a nem tyrannosaurida theropodákat. A felső állcsont (maxilla) hegye U alakú (míg a legtöbb nem tyrannosaurida húsevőé V alakot formáz), ami növelte az áldozatból egyetlen harapással kitéphető szövetek és csontok mennyiségét, bár emiatt az elülső fogakat érő nyomás is megnövekedett. A Tyrannosaurus fogazatánál alaki eltérés (heterodontia) figyelhető meg. A felső állcsont elülső részén levő premaxilláris fogak egymáshoz közel helyezkednek el, hátrafelé hajlanak, keresztmetszetük D alakú, hátsó felületük recés, hegyük metszőfog-szerű (véső alakú pengében végződik). A hátrafelé hajló D alak és a hátsó recék növelték annak kockázatát, hogy a harapáskor a fogak beakadnak és eltörnek. A további fogak szilárdak, inkább banán alakúak, mint tőrszerűek, egymástól távolabb helyezkednek el, de ugyanúgy recézettek. A felső állcsontban levő fogak nagyobbak az alsóban levőknél, kivéve az alsó fogsor hátsó fogait. Az eddig talált legnagyobb fog, az egykori gyökerét is beleszámítva körülbelül 30,5 centiméteres, és a legnagyobbnak számít az összes húsevő dinoszaurusz között. A nagy harapásnyomok, melyeket más dinoszauruszok maradványain találtak, jelzik, hogy a fogak képesek voltak áthatolni az erős csontozaton is. Gyakran találnak kopott vagy törött fogakat is, de ezek nem okoztak komoly hátrányt, ugyanis az emlősökkel ellentétben a tyrannosauridák fogazata folyamatosan cserélődött az állat élete során. Emiatt a fogazat mindig különböző méretű fogakból állt, mert a fogváltás folyamatos volt, egyes fogak fiatalabbak és kisebbek, mások öregebbek és nagyobbak voltak. ## Osztályozás A Tyrannosaurus a Tyrannosauroidea öregcsaládban található Tyrannosauridae család Tyrannosaurinae alcsaládjának típusneme; az őslénykutatók viszonyítási alapként használják annak eldöntésére, hogy egy faj ebbe a csoportba tartozik-e. A Tyrannosaurinae alcsaládba tartozik az észak-amerikai Daspletosaurus és az ázsiai Tarbosaurus, melyeket alkalmanként a Tyrannosaurus szinonimájaként említenek. A tyrannosauridákat korábban az olyan nagy theropodacsoportok leszármazottainak tekintették, mint a spinosauroideák és a carnosaurusok, később azonban egy kisebb csoportba, a coelurosaurusok közé sorolták be őket. 1955-ben a szovjet őslénykutató, Jevgenyij Malejev, Mongóliában felfedezett egy új fajt, melynek a Tyrannosaurus bataar nevet adta. 1965-ben a fajt átnevezték Tarbosaurus bataarra. Ennek ellenére több filogenetikus elemzés alapján a Tarbosaurus bataar a Tyrannosaurus rex testvércsoportja, és gyakran a Tyrannosaurus ázsiai fajának tekintik. A Tarbosaurus bataar koponyája a legújabb elemzések szerint jóval keskenyebb volt, mint a Tyrannosaurus rexé, és a harapás során a koponyán belüli nyomáseloszlás nagyon eltérő lehetett, inkább egy másik ázsiai tyrannosauridáéhoz, az Alioramuséhoz állt közel. Az Alioramus a kladisztikus analízise alapján nem a Tyrannosaurus, hanem a Tarbosaurus testvértaxonja, amiből az következik, hogy a Tarbosaurus és a Tyrannosaurus elkülönülnek egymástól. A Tyrannosaurus rex mellett olyan tyrannosauridák fosszíliáit is megtalálták, mint az Aublysodon és az Albertosaurus megagracilis, melyet 1995-ben átneveztek Dinotyrannus megagracilisre. Azonban ezeket a leleteket a későbbiekben a Tyrannosaurus fiatal egyedeinek kezdték tekinteni. Feltehetően kivételt képez egy kisebb, 60 centiméter hosszú, csaknem teljes koponya, amit Montanában találtak. A koponyát 1946-ban Charles W. Gilmore a Gorgosaurus egyik fajaként (G. lancensis néven) azonosította, de később a Nanotyrannus nevű új nembe sorolták be. A vélemények megosztottak maradtak az N. lancensis érvényességével kapcsolatban. Számos őslénykutató szerint a koponya egy fiatal T. rexé. A két faj közti kisebb különbségek, mint például az, hogy az N. lancensisnek több foga volt, a tudósok egy részét arra késztették, hogy a helyzet tisztázásához vezető újabb vizsgálatokig vagy felfedezésekig a két leletet külön nembe sorolják be. ### Manospondylus Az első Tyrannosaurus rex-nek tulajdonított leletet, két csigolyatöredéket (melyek közül az egyik elveszett), Edward Drinker Cope találta 1892-ben, és Manospondylus gigas néven írta le. 1917-ben Osborn felismerte a hasonlóságot az M. gigas és a T. rex között, de a Manospondylus lelet töredékes volta miatt a kettejük rokoni kapcsolatát nem tudta egyértelművé tenni. 2000 júniusában, a Black Hills Institute felkereste az M. gigas dél-dakotai lelőhelyét, és újabb Tyrannosaurus csontokat talált. Úgy ítélték meg, hogy ezek a kövületek ugyanahhoz az egyedhez tartoznak, és T. rex-ként azonosították őket. Az állatok tudományos elnevezéséhez használt Zoológiai Nevezéktan Nemzetközi Kódexe (ICZN) szerint a Manospondylus gigas elsőbbséget élvez a Tyrannosaurus rex-hez képest, mivel korábbról származik. Azonban az ICZN negyedik kiadása, amely 2000. január 1-je óta van érvényben, azt állítja, hogy „az elterjedt névhasználatot fent kell tartani” mikor „a régi szinonima vagy homonima 1899 óta érvényes névként nincs használatban” és „az új szinonimát vagy homonimát egy bizonyos taxonra vonatkozóan érvényesnek tekintik, és legalább 10 szerzőtől származó, legalább 25 mű használta az elmúlt 50 évben...”. E feltételek alapján a Tyrannosaurus rex érvényes névnek tekinthető, és az ICZN alapján (nomen protectum-ként) védettséget élvezne, amennyiben változtatni kívánnának rajta. A Manospondylus gigas elfelejtett névnek (nomen oblitum-nak) tekinthető. ## Ősbiológia ### Élettörténet A tény, hogy számos egyedet fiatal Tyrannosaurus rexként azonosítottak, lehetővé tette a tudósok számára, hogy dokumentálják a faj egyedfejlődési változásait és megbecsüljék az élettartamát, valamint meghatározzák az egyedek fejlődésének ütemét. A legkisebb ismert egyed (a Los Angeles Megyei Természetrajzi Múzeum LACMH 28471-es számú lelete, az úgynevezett „Jordan-theropoda”) becsült tömege 30 kilogramm, míg a legnagyobb (a Field Természetrajzi Múzeumban levő PR2081-es számú lelet, más néven „Sue”) 5650 kilogramm. Az LACM 28471 csontjain végzett hisztológiai elemzés alapján az állat 2 évet élt, míg „Sue” becsült kora 28 év, ami feltehetőleg közel áll a faj maximális élettartamához, bár a „Sue” alsó állkapcsán található lyukak élettel összeegyeztethetetlen fertőzésre utalnak, így az öregségi végelgyengülés nála se valószínű. A hisztológiai elemzés lehetővé teszi más példányok életkorának meghatározását is. A különböző korú állatok tömegének grafikonon való ábrázolásával megrajzolható a tömeg növekedését jelző görbe. A T. rex S alakú növekedési görbéje szerint a 14 év alatti egyedek tömege 1800 kilogramm alatt maradt, az ennél idősebbek viszont drámai növekedésbe kezdtek. A gyors növekedési fázisban a fiatal T. rex évente körülbelül 600 kilogrammal gyarapodott négy éven át. A 18. évnél a görbe újra ellaposodik, ami a növekedés hirtelen lassulását jelzi. A 28 éves „Sue” mindössze 600 kilogrammal nehezebb egy 22 éves egyednél, amely a kanadai Royal Tyrrel Őslénytani Múzeum (Royal Tyrrell Museum of Palaeontology) gyűjteményében található, 81.12.1-es jelzéssel. Egy másik, újabb keletű hisztológiai tanulmány is alátámasztja ezeket az eredményeket, jelezve a 16. életév környékén lelassuló gyors tömegnövekedést. A növekedés mértékében történő hirtelen változás talán a fizikai érettséget jelzi. Ezt az elméletet egy 16–20 év közötti montanai lelet (a Museum of the Rockiesban őrzött 1125-ös számú, úgynevezett „B-rex”) kapcsán állították fel, melynek combcsontjában medulláris szövetmaradványokat fedeztek fel. A medulláris szövet a nőstény madarakban csak költés idején található meg, ami arra utal, hogy a „B-rex” ivarérett lehetett. Egy tanulmány szerint az állat 18 éves lehetett. Más tyrannosauridáknál rendkívül hasonló növekedési görbéket állítottak fel, bár ezeknél a növekedési arány a kisebb felnőttkori mérethez igazodva alacsonyabb. Az ismert T. rex példányok több mint fele hat évvel a nemi érettség elérése után pusztult el, ebben hasonlítanak más tyrannosauridákra, valamint a ma élő hosszú élettartamú madarakra és emlősökre. Ezeket a fajokat magas fiókakori halandóság és aránylag alacsony fiatalkori elhullási arány jellemzi. A pusztulás mértéke ismét növekszik a nemi érettség elérését követően, ami részben a reprodukciós folyamat nehézségeire utal. Egy tanulmány szerint a fiatal T. rex fosszíliák kis számát az alacsony fiatalkori halandóság okozza; mivel ezek az állatok ritkán pusztultak el, kevés a fosszilizálódott példány. Habár a leletek hiányát a fosszilis rekord tökéletlensége is eredményezheti, az a tény is közrejátszhat, hogy a fosszíliagyűjtők inkább a nagyobb, látványosabb egyedeket keresik. ### Nemi kétalakúság A leletek számának növekedésével a tudósok elemezni kezdték az egyedek közti különbségeket, és felfedezték, hogy két különböző testalkat vagy alak létezik, ahogy az más theropoda fajoknál is megfigyelhető. Egyikük a szilárdabb felépítésű, avagy robusztus alak, míg a másik az úgynevezett gracilis, amely karcsú, vékony. Számos morfológiai különbség található a két alak között, melyeken a nemi kétalakúság kapcsán elemzést végezve rendszerint azt állapítják meg, hogy a robusztus alak a nőstényé. A csípő például több robusztus egyednél szélesebbnek tűnik, feltehetően azért, hogy lehetővé tegye a tojásrakást. Emellett a robusztus alakúakra jellemző az első farokcsigolyánál levő tövisnyúlvány megkisebbedése, ami az elképzelés szerint a tojások szaporodási rendszerből való kijutásának megkönnyítésére szolgált, és amiről korábban a krokodilok esetében tévesen számoltak be. A későbbi vizsgálatok meggyengítették a nemi kétalakúságra vonatkozó bizonyítékokat. Egy 2005-ös tanulmány szerint a krokodilok tövisnyúlvány anatómiája téves volt, így kétséges hogy létezhetett-e hasonló a T. rex nemek esetében. „Sue” első farokcsigolyáján is teljes méretű tövisnyúlvány található, pedig rendkívül robusztus egyed volt, ami azt jelzi, hogy ez a tulajdonság nem használható a nemek közti különbségtételre. A Saskatchewantól Új-Mexikóig terjedő területen talált egyedek vizsgálata azt jelzi, hogy ez a sajátosság inkább földrajzi, mintsem nemi kétalakúságra utal. A tulajdonság megjelenése függhet az életkortól is, ez esetben a robusztus példányok talán idősebb állatok lehettek. Csupán egyetlen T. rex egyednél tűnik egyértelműen meghatározhatónak a nemi hovatartozás. A vizsgálatok során a „B-rex” több csontjában lágy szövetek maradványait találták meg. E maradványokat medulláris szövetekként azonosították, ami napjainkban a madaraknál a tojáshéj létrehozásához szükséges kalcium megtermelésére szolgál, a költési időszakban. Mivel csak a nőstény madarak raknak tojásokat, természetes módon a medulláris szövet is csak a nőstények csontjaiban található meg, de ha a hímek szervezetébe női szaporodási hormonokat, például ösztrogént juttatnak, akkor képessé válnak ugyanilyen szövet termelésére. Ez alapján erősen valószínű, hogy a „B-rex” nőstény volt és a tojásrakási időszakban pusztult el. Egy újabb kutatás során megállapították, hogy a medulláris szövet nem található meg a krokodilokban, melyekről úgy tartják, hogy a madarak mellett a dinoszauruszok legközelebbi élő rokonai. A medulláris szövet közös jelenléte a madaraknál és a theropoda dinoszauruszoknál további bizonyítékként szolgál a kettejük közti közeli evolúciós kapcsolatra. ### Testtartás Sok más két lábon járó dinoszauruszhoz hasonlóan a Tyrannosaurus rexet eredetileg a kenguruéhoz hasonló, „háromlábú” pozícióban ábrázolták, a függőlegestől 45 fokban vagy annál kisebb szögben megdőlt testtel és a földön húzott farokkal. Ez az elképzelés Joseph Leidy 1865-ben készült rekonstrukciójával látott napvilágot, amely elsőként ábrázolt egy dinoszauruszt (egy Hadrosaurust), ebben a pozícióban. Henry Fairfield Osborn, a New York-i Amerikai Természetrajzi Múzeum (American Museum of Natural History) egykori vezetője úgy hitte, hogy a lény felegyenesedve állt, és ezt az elképzelést 1915-ben megerősítette az első teljes csontváz felfedezése. A lelet nagyjából egy évszázadon át ebben a felegyenesedett helyzetben maradt, mígnem 1992-ben szétszedték. 1970-ben a tudósok felismerték, hogy ez a póz helytelen, mivel egy élő állat képtelen lett volna fenntartani, ugyanis az ízületek kificamodásához vagy meggyengüléséhez vezetett volna, például a csípő vagy a fej és a gerincoszlop esetében. A pontatlanul összeállított és kiállított lelet számos film és festmény készítéséhez adott ötletet (mint például Rudolph F. Zallinger The Age of Reptiles (A hüllők kora) című freskója, amely a Yale Egyetemen levő Peabody Természetrajzi Múzeumban (Peabody Museum of Natural History) található) egészen az 1990-es évekig, mikor a Jurassic Park bemutatott a nyilvánosságnak egy sokkal pontosabb testhelyzetet. A múzeumokban, a műalkotásokon és a filmekben látható modern reprezentációk a Tyrannosaurust nagyjából a talajjal párhuzamos testtel és a fejet kiegyensúlyozó, a test mögött tartott farokkal ábrázolják. ### Mellső végtagok Az első Tyrannosaurus rex leletnél a mellső végtagból csak a felkarcsontot találták meg. 1915-ben, mikor a csontvázat először mutatták be a nyilvánosság előtt, Osborn a mellső lábakat hosszú, három ujjú, az Allosauruséhoz hasonló végtagokkal pótolta. Azonban egy évvel korábban, Lawrence Lambe leírást készített a Tyranosaurusszal közeli rokonságban álló Gorgosaurusról, melynek rövid kétujjú mellső lábai voltak. Ez a felfedezés valószínűsítette, hogy a T. rex hiányzó végtagjai hasonlóak lehettek, de az elméletet csak az első teljes csontváz, a MOR 555 jelzésű, úgynevezett „Wankel-rex” megtalálása igazolta, 1989-ben. „Sue” maradványai közt is rábukkantak a testmérethez képest nagyon apró, mindössze 1 méter hosszúságú mellső végtagokra. Ezek a testrészek a méretük ellenére nem voltak elcsökevényesedve, a nagy izomtapadási felületek arról tanúskodnak, hogy meglehetősen erősek lehettek. Osborn 1906-os feltételezése alapján a mellső lábakat a párosodás során fogókarként használták. Az is elképzelhető, hogy az állat a mellső lábai segítségével állt fel hason fekvő helyzetből, vagy talán ezeket használta arra, hogy a szájába juttassa a zsákmányt (ezt az elméletet biomechanikai elemzés támasztja alá). A végtag csontjai rendkívül vastag, tömör csontok, ami arra utal, hogy igen nehéz terhet is elbírtak. Egy kifejlett Tyrannosaurus rex bicepsze képes lehetett 199 kilogramm felemelésére; de más izmok (például a felkari izom) együttes használatával ennél nagyobb erőt is kifejthetett. A mellső végtagok mozgása meglehetősen korlátozott volt, a váll és a könyök ízületek egyenként csak 40–45 fokos elmozdulást tettek lehetővé. Ezzel ellentétben például a Deinonychus hasonló ízületei 88 és 130 fokban voltak mozgathatók, míg az ember karjai a vállnál 360, a könyöknél pedig 165 fokkal fordíthatók el. A nehéz csontozat és a különösen erős izomzat, valamint a korlátozott mozgási lehetőség arra enged következtetni, hogy ezek a végtagok a vergődő préda lefogását szolgálták. ### Lágy szövetek 2005 márciusában a Science című folyóiratban a North Carolina State University kutatója, Mary Higby Schweitzer és kollégái arról számoltak be, hogy lágy szövetmaradványokra bukkantak egy 68 millió éves Tyrannosaurus fosszilizálódott lábcsontjának velőüregében. A csontot a szállítás során kénytelenek voltak eltörni, de nem a szokványos módon tárolták, mert Schweitzer azt remélte, hogy lágy szövetekkel kapcsolatos vizsgálatot végezhet rajta. A Museum of the Rockies 1125-ös (avagy MOR 1125-ös jelzésű) példányának maradványai, melyek a Hell Creek-i formációból kerültek elő, rugalmas kettéágazó véredényeket és rostos, de rugalmas csontmátrixszövetet, továbbá a mátrixon és a véredényeken belül vérsejteknek tűnő mikrostruktúrákat tartalmaztak. A struktúrák a struccok vérsejtjeire és véredényeire emlékeztettek. A kutatók nem tudták pontosan, hogy egy ismeretlen, a normál fosszilizációtól eltérő folyamat őrizte meg az anyagot, vagy maga az anyag az eredeti formájában maradt meg, ezért nem nyilatkoztak a konzerválódás módjáról. Ha úgy találják, hogy az anyag eredeti, akkor az esetleg benne megmaradt fehérjéket felhasználhatják arra, hogy indirekt módon próbáljanak következtetni a dinoszaurusz DNS-ének tartalmára, ugyanis minden egyes fehérjét egy adott gén állít elő. Mivel korábban nem fordult elő hasonló eset, a tudósok egy része képtelenségnek tartotta, hogy a szövetek megmaradhattak, így nem is foglalkoztak a lelettel. Időközben azonban két további Tyrannosaurus és egy hadrosaurida szövetszerű struktúrákat tartalmazó maradványai is előkerültek. A szövetek egy részén elvégzett vizsgálatokból azt a következtetést vonták le, hogy a Tyrannosaurus sokkal közelebbi rokonságban áll a madarakkal, mint bármely más ma élő állat. A Science 2007. áprilisi számában megjelent tanulmányban John M. Asara és kollégái úgy összegezték a tapasztalataikat, hogy a megtisztított T. rex csontokban hét kollagén fehérjemaradványt találtak, melyek leginkább a csirkéknél ismert fehérjékhez állnak legközelebb, de nagyon hasonlítanak azokra is, amelyek a békáknál és a szalamandraféléknél találhatók. Az olyan leletek, mint a több tíz millió éves fehérjéket tartalmazó Tyrannosaurus csontok, vagy egy hasonló maradványokat tartalmazó, legalább 160 000 ezeréves masztodon, felforgatják a fosszíliákkal kapcsolatos korábbi nézeteket, és arra késztetik az őslénykutatókat, hogy a csontvadászat helyett a biokémiára összpontosítsanak. Mielőtt ezek a leletek előkerültek volna, a tudósok úgy vélték, hogy a fosszilizáció során valamennyi élő szövet élettelen ásványokra cserélődik. A montreáli McGill University őslénykutatója, Hans Larsson ugyan nem vett részt a kutatásokban, de a leleteket mérföldkőnek nevezte, és kijelentette, hogy a dinoszauruszok „beléphetnének a molekuláris biológia mezejére, és valósággal becsúzlizhatnák az őslénytant a modern világba”. A 2008 áprilisában végzett újabb kutatások igazolták a közeli kapcsolatot a T. rex és a modern madarak között. Chris Organ a Harvard Egyetem posztdoktorális kutató biológusa bejelentette, hogy „Több adat birtokában talán el fogják tudni helyezni a T. rexet az aligátorokat, a csirkéket és a struccokat összekötő evolúciós fán”. Asara hozzátette, hogy „Megmutatjuk azt is, hogy közelebb áll a madarakhoz az olyan modern hüllőknél, mint az aligátorok és a zöld anoliszok”. 2008-ban Thomas Kaye és a Washingtoni Egyetemen dolgozó szerzőtársai vitatni kezdték a feltételezett lágy szövet mibenlétét. Azt állították, hogy a csontban valójában egy nyálkás biofilmréteg helyezkedett el, amit a vérerek és sejtek helyén kialakult üregekben élő baktériumok hoztak létre. A kutatók úgy találták, hogy a vas jelenléte miatt korábban vérsejtmaradványokként azonosított részek valójában vastartalmú mikroszkopikus ásványi gömbök, úgynevezett framboidok voltak. Más, különböző időszakokból származó fosszíliákban, többek között egy ammoniteszben is fedeztek fel hasonló gömböket. Az ammoniteszben talált gömbökben levő vas nem állhat kapcsolatban a vérrel. Schweitzer határozottan bírálta Kaye állításait, és azzal érvelt, hogy nincsenek olyan bizonyítékok, amelyek szerint a biofilm képes előállítani olyan elágazó, üreges csatornákat, mint amilyenek a tanulmányában láthatóak. San Antonio, Schweitzer és munkatársai 2011-ben elemzést tettek közzé arról, hogy a kollagén mely részeit sikerült kinyerni, és megállapították, hogy a kollagén tekercs belső részei maradtak fenn, mint ahogy az várható a hosszan tartó fehérje degradációtól. Más kutatások megkérdőjelezik a lágyrész biofilmként való azonosítását, és megerősítik az elágazó, érszerű struktúrák megtalálását a megkövesedett csonton belül. ### Bőr és tollak 2004-ben a Nature című tudományos folyóiratban megjelent egy beszámoló egy korai tyrannosauridáról, a Dilong paradoxusról, melynek maradványai a híres kínai Yixian-formációból (Jihszien) kerültek elő, sok más theropodáé mellett. A fosszilizálódott csontvázat rostos anyag borította, amit a kutatók a tollak előfutárának véltek. Azt is feltételezték, hogy a Tyrannosaurus és a vele közeli rokonságban álló tyrannosauridák szintén tollasak lehettek. Ennek ellenére a felnőtt tyrannosauridáktól származó bőrlenyomatoknál kavicsszerű pikkelyek figyelhetők meg. Bár lehetséges, hogy a testük egy részét kezdetleges tollak (úgynevezett prototollak) borították, és azok nem őrződtek meg. Ugyanakkor a hőszigetelés hiánya egyezést mutat az olyan ma élő több tonnás emlősökkel, mint az elefántfélék, a vízilófélék és az orrszarvúfélék. Ugyanis ahogy egy tárgy mérete növekszik, egyre több hőt képes megtartani amiatt, hogy csökken a testfelület–tömeg aránya. Mivel a nagy testű állatok meleg éghajlaton fejlődtek ki, illetve terjedtek el, a szőrzet vagy a tollazat elvesztette azt a természetes kiválasztódásban jelentett előnyt, amit a hőszigetelés biztosításával nyújtott, és idővel hátránnyá vált, ugyanis a szigetelés miatt a testből nem tud távozni a hő, amitől az állat túlhevülhet. A prototollak másodlagosan is elveszhettek az olyan nagy tyrannosauridák fejlődése során, mint a Tyrannosaurus, különösen a kréta időszaki meleg éghajlaton. ### Hőszabályozás A Tyrannosaurust, mint a legtöbb dinoszauruszt, sokáig ektoterm anyagcseréjű (azaz hideg vérű) hüllőnek tartották. Robert T. Bakker, John Ostrom és más tudósok azonban az 1960-as évek végén kezdődő „Dinoszaurusz reneszánsz” elején megpróbálták megingatni ezt a nézetet. Azt állították, hogy a Tyrannosaurus rex nagyon aktív életet élt, és így endotermnek (azaz melegvérűnek) kellett lennie. Korábban számos őslénykutató próbált rájönni arra, hogyan volt képes a Tyrannosaurus a testhőmérsékletének szabályozására. A hisztológiai bizonyíték a fiatal T. rex magas növekedési arányára, egybevetve az emlősök és a madarak adataival, a gyors anyagcsere elméletét támogatja. A növekedési görbék azt jelzik, hogy a T. rex növekedése nagyrészt a kifejletlen állatokra korlátozódott, az emlősökhöz és a madarakhoz hasonlóan, szemben a többi gerincesnél tapasztalható meghatározatlan növekedéssel. A fosszilizált csontokban levő oxigénizotópok aránya segítségével meghatározható, hogy hány fokos volt a csont hőmérséklete az üledékbe merüléskor, mivel az izotóp arány és a hőmérséklet között összefüggés áll fenn. A csontok és a test egyéb részei közti izotóp arányok segítségével meghatározható hőmérséklet mindössze 4–5 °C-szal tér el a csigolya és a sípcsont esetében. A test középső és külső részei közti kis hőmérséklet-eltérés Reese Barrick őslénykutató és William Showers geokémikus szerint azt jelzi, hogy a T. rex állandó belső hőmérsékletet tartott fenn, ami az ektoterm hüllők és az endoterm emlősök közti anyagcserét eredményezett. Más tudósok rámutattak, hogy az oxigénizotópok mai aránya nem feltétlenül egyezik meg a múltbeli állapottal, az ugyanis megváltozhatott a fosszilizáció (a diagenezis) alatt vagy azután. Barrick és Showers megvédték állításaikat a későbbiekben megjelent cikkekben, ugyanis hasonlóságokat találtak egy más kontinensen felfedezett, több tíz millió évvel korábbról származó theropoda dinoszaurusznál (egy Giganotosaurusnál). Emellett a madármedencéjű dinoszauruszok is a homeotermia (melegvérűség) jelét mutatják, míg az ugyanarról a területről származó varánuszfélék nem. Habár a Tyrannosaurus rex bizonyítékkal szolgál a homeotermiára, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy endoterm volt. A hőszabályzás magyarázható gigantotermiával is, ami a ma élő tengeriteknős-félék között is előfordul. ### Lábnyomok Két elszigetelt fosszilizálódott lábnyomot ideiglenesen a Tyrannosaurus rex nyomaiként azonosítottak. Az elsőt egy amerikai geológus, Charles Pillmore fedezte fel az új-mexikói Philmont Scout Ranchen, 1983-ban. Eredetileg azt gondolták róla, hogy egy hadrosauridától származik, de a vizsgálatok során találtak egy nagy „sarkat”, ami ismeretlen az ornithopoda lábnyomoknál. Emellett a leleten felfedezhető egy öregujjra emlékeztető lenyomat, ami talán a Tyrannosaurus negyedik lábujjától ered. 1994-ben Martin Lockley és Adrian Hunt a lábnyomot Tyrannosauripus pillmorei néven, ichnogenusként publikálta. Lockley és Hunt azt feltételezték, hogy a nyom a Tyrannosaurus rexé, melytől korábban nem került elő hasonló lelet. A 83 centiméter hosszú és 71 centiméter széles nyom egy egykor növényzettel benőtt sáros, vizenyős területről származik. 2007-ben a brit őslénykutató, Phil Manning a montanai Hell Creek-formációban egy második fosszíliát talált, ami feltehetően szintén a Tyrannosaurus lábnyoma. 76 centiméter hosszú, azaz valamivel rövidebb Lockley és Hunt leleténél. Habár tisztázatlan, hogy a nyomot a Tyrannosaurus hagyta-e, annyi biztos, hogy jelenleg a Tyrannosaurus mellett csak a Nanotyrannus az egyetlen ismert nagy méretű theropoda, amely a környéken élt. A további kutatások célja a montanai és az új-mexikói leletek összehasonlítása lesz (teljes leírás eddig még nem jelent meg). ### Helyváltoztatás A Tyrannosaurus helyváltoztatási képességét illetően két fő elgondolás létezik: az egyik a fordulékonyságával, a másik pedig az egyenes vonalú maximális sebességével kapcsolatos. Mindkettő fontos a vitát illetően, hogy az állat elsősorban ragadozó vagy dögevő volt-e. Ha a Tyrannosaurus lassan fordult, akkor talán csak egy-két másodperc alatt tudott egy 45°-os fordulatot megtenni, míg a függőlegesen álló és farokkal nem rendelkező ember, a másodperc tört része alatt is képes megpördülni a tengelye körül. A probléma oka a tehetetlenségi nyomaték, ugyanis a Tyrannosaurus tömegének nagy része kissé távolabb helyezkedett el a súlypontjától (ami ahhoz a helyzethez hasonló, amikor az ember egy nehéz rönköt cipel) – habár az átlagos távolságot csökkenteni tudta a háta és a farka behajlításával, valamint a feje és a mellső lábai testéhez való közelebb húzásával (ahogyan egy műkorcsolyázó is a testéhez húzza a karjait, hogy gyorsabban pörögjön). A tudósok sok, különböző eredményre vezető sebességbecslést végeztek, melyek többsége alapján a maximális sebesség 11 m/s körül lehetett, míg néhány 5–11 m/s-os, illetve 20 m/s-os sebességet valószínűsített. Az eredmények különféle becslési technikákon alapulnak, mivel sok nagy méretű, sétáló theropodához tartozó csapást találtak, olyat azonban egyet sem, amely futást örökített volna meg, ami talán azt jelzi, hogy ezek az állatok nem futottak. A Tyrannosaurust futásra is képes theropodának vélő tudósok rámutattak, hogy az üreges csontok és egyéb tulajdonságok könnyítették az állat testét, 5 tonna körül tartva a felnőtt egyedek tömegét, valamint, hogy a Tyrannosaurus a struccokéhoz és a lovakéhoz hasonlóan hosszú és rugalmas lábakkal rendelkezett, melyek segítségével lassabb, de hosszabb léptekkel is nagyobb sebességet érhetett el. Azonban vannak, akik vitatják, hogy a Tyrannosaurus a ma élő állatokénál aránylag nagyobb lábizmokkal rendelkezett, amik lehetővé tehették volna számára a gyors (40–70 km/h sebességű) futást. 1993-ban Jack Horner és Don Lessem kijelentette, hogy a Tyrannosaurus túl lassú volt, és valószínűleg egyáltalán nem volt képes a futásra (azaz a lépések között nem volt levegőben töltött fázis), mivel a combcsont és a sípcsont hosszának aránya nagyobb, mint 1, ahogyan az a legtöbb theropodánál vagy a modern elefántoknál is megfigyelhető. Azonban Holtz (1998-ban) megjegyezte, hogy a tyrannosauridáknál és néhány velük közeli rokonságban álló csoport tagjainál a hátsó láb térd alatti részei (a sípcsont, a lábfej és a lábujjak) a combcsont hosszával arányban állnak, ahogy a legtöbb theropodánál. Emellett a tyrannosauridák és közeli rokonaik egy szorosan beékelődött lábközépcsonttal rendelkeznek, ami a korábbi theropodákéhoz képest hatékonyabban vitte át a mozgatóerőt az alsó lábszár és a talp között (a lábközépcsont a lábfej olyan csontja, amely az ujjonjáró állatoknál a lábszár részét képezi). Véleménye szerint a tyrannosauroideák és közeli rokonaik voltak a leggyorsabb theropodák. Per Christiansen (1998-as) becslése alapján a Tyrannosaurus lábcsontjai nem voltak sokkal erősebbek az elefánténál, ami relatív módon lekorlátozza a csúcssebességet és megakadályozza a futást (nincs levegőben töltött fázis), így a dinoszaurusz maximális sebessége 11 m/s körül lehetett, ami nagyjából megegyezik egy futó ember sebességével. Viszont megjegyezte, hogy az efféle becslések számos kétséges feltevésen alapulnak. James O. Farlow és kollégái (1995-ben) kijelentették, hogy egy 5,4–7,3 tonnás Tyrannosaurus súlyos vagy talán végzetes sérülést is elszenvedhetett, ha túl gyors mozgás közben elesett, mivel a felsőtestét 6 g-s lassulás (a földi nehézségi gyorsulás hatszorosa, körülbelül 60 m/s2) érte a talajfogáskor, és a méreteihez képest apró karjai nem lettek volna alkalmasak a becsapódás erejének csökkentésére. Azonban a zsiráfokról ismert, hogy képesek akár 50 km/h-s sebességgel is galoppozni, annak ellenére, hogy ezzel lábtörést vagy ennél súlyosabb sérülést kockáztatnak, ami még egy olyan „biztonságos” környezetben is végzetes lehet, mint egy állatkert. Így elképzelhető, hogy szükség esetén a Tyrannosaurus is gyorsan mozgott, vállalva az ezzel járó veszélyt. A Tyrannosaurus mozgásával kapcsolatos legújabb vizsgálat szerint a sebesség nem haladhatta meg a 40 km/h-t, azaz a lassú vagy a mérsékelt tempójú futás sebességét. Például egy 2002-es, a Nature-ben megjelent tanulmány egy matematikai modellt használt a gyors (40 km/h feletti) futáshoz szükséges izomtömeg felbecslésére (igazolásképpen három mai élőlény, az aligátor, a házi tyúk és az ember, majd a későbbiekben nyolc további faj, többek között az emu és a strucc adatait vették alapul). Úgy találták, hogy a 40 km/h-s csúcssebesség túllépése kivihetetlen volt, mert túl nagy méretű lábizmokat igényelt volna (nagyjából a teljes testtömeg 40–86%-át). Még a mérsékelten gyors tempóhoz is nagy lábizmokra lett volna szükség. Ez a vita nehezen oldható meg, mivel nem lehet tudni, hogy a Tyrannosaurusnak mekkora lábizmai voltak. Kisebb méretűekkel mindössze 18 km/h körüli sétára/kocogásra lehetett képes. Egy 2007-es sebességteszt, melyet egyenesen a fosszíliákból vett adatokon alapuló számítógépes modellek felhasználásával készítettek, 8 m/s-os (28,8 km/h-s) csúcssebességet állapított meg. Egy átlagos profi futballjátékos ennél valamivel lassabb, míg egy rövidtávfutó 12 m/s-os (43,2 km/h-s) sebességet is elérhet. Megjegyzendő, hogy ezek a számítógépes modellek 17,8 m/s-os (64 km/h-s) csúcssebességet valószínűsítettek egy 3 kilogrammos Compsognathus esetében (amely feltehetően egy fiatal példány volt). Egyesek vitatják, hogy a Tyrannosaurus képes lehetett elérni a 17 km/h körüli csúcssebességet, ami még mindig több, mint amennyit legfőbb zsákmányai, a hadrosauridák és a ceratopsiák elérhettek. A ragadozó Tyrannosaurus-elmélet szószólóinak egy része azt állítja, hogy az állat sebessége nem fontos, mert akármilyen lassú is volt, még mindig gyorsabb lehetett, mint a prédája. Vannak, akik azzal érvelnek, hogy a későbbi ceratopsiák elülső lábai egyenesek voltak, így a nagyobb példányok elérhették az orrszarvúk sebességét. A ceratopsia és hadrosaurida fosszíliákon talált begyógyult Tyrannosaurus harapások azt bizonyítják, hogy az állat élő ceratopsiákat is megtámadott (lásd lentebb). Ha ezek a ceratopsiák gyorsak voltak, az kétségbe vonja azt az érvet, hogy a Tyrannosaurusnak nem kellett gyorsnak lennie ahhoz, hogy el tudja ejteni a zsákmányát. Emellett az is elképzelhető, hogy a Tyrannosaurus lesből támadva csapott le gyorsabb áldozataira. `Ezek között mindenféle korú példányok akadtak, így a mozgásvizsgálatot már az egyedfejlődés tükrében is vizsgálni lehet. A fiatal tyrannosaurusok nem a felnőttek kisméretű változatai, hanem testfelépítésükben jelentősen eltérnek azoktól. A változás a hátsó végtagok esetén a legszembetűnőbb. A legfiatalabb példányok lábaiban a lábszárcsont és a lábközépcsontok hosszúak, meghaladják a combcsont méretét. A felnövekvő tyrannosaurusok combcsontjai a többihez képest egyre hosszabbak lettek, végül a sípcsont már nem éri el a lábszárcsont méretének 2/3 részét. Vagyis a fiatalok lábainak arányai a struccokhoz hasonlóak, míg az idősebbeké egyre inkább az elefántokhoz közelítenek, azaz a testtömeg növekedésével az idősebb állatok valószínűleg egyre lassabbak lettek.` A Tyrannosaurus sebességével kapcsolatos viták még távolról sem tekinthetők befejezettnek. ### Táplálkozási stratégiák A vita arról, hogy a Tyrannosaurus ragadozó vagy dögevő volt-e, egyidős a helyzetváltoztatásáról szóló fejtegetésekkel. 1917-ben Lawrence B. Lambe leírást készített a vele közeli rokonságban álló Gorgosaurus csontvázáról, és azt a következtetést vonta le, hogy a Tyrannosaurus dögevő volt, mert a Gorgosaurus fogain alig volt látható kopás. Ezt az érvet már nem veszik komolyan, mert kiderült, hogy a theropodák fogazata elég gyakran cserélődött. Miután felfedezték az első Tyrannosaurust, a legtöbb tudós egyetértett abban, hogy ragadozó volt, bár a mai nagy ragadozókhoz hasonlóan nyilván szívesen elrabolta mások zsákmányát, illetve megette az elhullott állatok tetemeit. A vadászok és dögevők a mai állatvilágban sem különülnek el élesen, minden vadászó húsevő megeszi a dögöt is. Jelenleg a neves hadrosaurida-szakértő, Jack Horner a fő szószólója annak az elméletnek, ami szerint a Tyrannosaurus kizárólag dögevő volt és sosem vadászott. Horner számos érvet hozott fel a dögevő hipotézis alátámasztására: - A Tyrannosaurus karjai rövidek a többi ismert ragadozóéhoz viszonyítva. Horner kijelentette, hogy a karok túl rövidek voltak ahhoz, hogy annyi erőt fejtsenek ki, amennyi a zsákmány megtartásához szükséges. - A Tyrannosaurus szaglógumói és szaglószervi idegei nagyok voltak (az agy méretéhez képest). Ez arra enged következtetni, hogy igen fejlett szaglóérzékkel rendelkezett, amivel képes volt nagy távolságból is kiszagolni a tetemeket, ahogyan a mai keselyűk. A dinoszauruszok szaglógumóin végzett vizsgálat kimutatta, hogy a 21 tesztelt faj közül a Tyrannosaurus rex szaglóérzéke volt a legfejlettebb. A kizárólag dögevő-elmélet ellenzői pont a keselyű példájával próbálják igazukat bizonyítani, mivel napjainkban épp a nagy méretű vitorlázó madarak folytatnak pusztán dögevő életmódot, melyek az éles érzékszervek és az energiatakarékos repülési mód segítségével hatalmas területeket képesek átfésülni. Glasgow-i kutatók megállapították, hogy egy olyan produktív ökoszisztéma, mint a mai Serengeti Nemzeti Park, képes elegendő mennyiségű tetemet biztosítani egy nagy theropoda dögevő számára, azonban a theropodának hideg vérűnek kellene lennie, hogy több kalóriához juthasson, mint amennyit az élelem megszerzésére fordít (lásd a dinoszauruszok fiziológiája). Hozzátették, hogy a Serengetihez hasonló modern ökoszisztémákban azért nem élnek nagy méretű szárazföldi dögevők, mert a vitorlázó madarak annyival hatékonyabban képesek betölteni ezt az ökológiai fülkét, hogy a nagy theropodák nem lennének képesek felvenni velük a versenyt. - A Tyrannosaurus fogai alkalmasak voltak a csontok összezúzására, így annyi élelmet nyerhetett ki a tetemből, amennyit csak lehetséges volt, beleértve a csontvelőt is, ami rendszerint a leginkább tápláló rész. Karen Chin és munkatársai találtak csonttöredékeket tartalmazó ürülékfosszíliákat, melyeket a Tyrannosaurusénak tulajdonítanak, de rámutattak arra is, hogy az állat fogai a szisztematikus csontrágáshoz és a csontvelő kinyeréshez nem voltak olyan mértékben adaptálódva, mint a hiénáé. - A Tyrannosaurus potenciális zsákmányállatai között voltak olyanok, amelyeknél lassabban mozgott, ám a tény, hogy csak járásra utaló bizonyítékok léteznek, futásra utalók nem, ami jelezheti azt, hogy nem üldözte a prédát, mert dögevő volt. Másfelől a legújabb elemzések azt mutatják, hogy a Tyrannosaurus, bár lassabb volt a nagy modern szárazföldi ragadozóknál, elég gyors lehetett a nagy hadrosauridák és ceratopsiák elejtéséhez. Elképzelhető, hogy rejtőzködő taktikát alkalmazott a gyorsabb állatok elfogására. Más bizonyítékok a Tyrannosaurus ragadozó életmódjára utalnak. A kisagyi területe, ami a mozgáskoordinációt látja el, nagy és fejlett, az agy maga is sokszor nagyobb, mint a többi dinoszauruszé. A Tyrannosaurus szemüregei úgy helyezkedtek el, hogy a szemek előre nézhettek, jobb binokuláris látást biztosítva, mint amilyennel a mai héják rendelkeznek. Rámutatott, hogy a Tyrannosaurus fejlődési vonalán egyenletesen fejlődött a binokuláris látás. Nehéz elképzelni, hogy a természetes szelekció során hogyan maradhatott hosszú távon előny a mélység érzékelése és a sztereoszkóp látás, ha az állat dögevő volt. A modern állatoknál a binokuláris látás főként a ragadozóknál található meg. Egy Montanában talált hadrosaurida, egy Edmontosaurus annectens csontvázának farokcsigolyáján egy Tyrannosaurus fog által okozott gyógyult sérülés látható. A tény, hogy a sérülés a gyógyulás jeleit mutatja, arra utal, hogy az Edmontosaurus túlélt egy Tyrannosaurus-támadást, ami azért történhetett, mert a Tyrannosaurus aktív ragadozó volt. Létezik bizonyíték egy Triceratops és egy Tyrannosaurus közötti agresszív kölcsönhatásra, amire az egyik szarvon és a nyakfodron levő Tyrannosaurus fognyomok utalnak; emellett a harapásnyomot viselő szarv el is tört, a csont pedig ezután tovább növekedett. A sérülés körülményei nem ismertek, a támadó bármelyik állat lehetett. Peter Larson, aki vizsgálatokat folytatott „Sue”-n, felfedezte hogy az állat szegycsontja és egyik farokcsigolyája eltört, majd összeforrt, továbbá hegesedés nyomait találta az arccsontokon, és rátalált egy másik Tyrannosaurustól származó fogra, ami az egyik nyakcsigolyába ágyazódott. Ha a felfedezés nem téves, akkor ez egy komoly bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a Tyrannosaurusok agresszívan viselkedtek egymással, meglehet, hogy versengtek az ételért, a párosodás lehetőségéért vagy esetleg kannibálok voltak. A jelentős sérülések további vizsgálata kimutatta, hogy egy részük fertőzéstől és nem sebesüléstől származik (esetleg a fosszília halál utáni rongálódásai okozták), más részük pedig túl általános ahhoz, hogy egyedek közti konfliktusra utaljon. Néhány kutató azt állítja, hogy ha a Tyrannosaurus dögevő volt, akkor másnak kellett a csúcsragadozó szerepét betöltenie a késő kréta kori Amerázsiában. Ekkortájt a legkedveltebb zsákmányállatok a marginocephaliák és az ornithopodák nagyobb példányai voltak. A többi tyrannosaurida annyira hasonló jellegzetességeket mutat, hogy csak a kis dromaeosauridák jöhetnek szóba esetleges alternatív csúcsragadozóként. Ennek fényében a dögevő-elmélethez ragaszkodók azt vetették fel, hogy a Tyrannosaurusok a méretük és az erejük folytán kleptoparazitaként a kisebb ragadozóktól elorzott zsákmányon éltek. A legtöbb őslénykutató elfogadja azt az állítást, hogy a Tyrannosaurus más nagy méretű húsevőkhöz hasonlóan egyszerre volt ragadozó és dögevő. ## Történet Henry Fairfield Osborn, az Amerikai Természetrajzi Múzeum vezetője nevezte el a Tyrannosaurus rexet, 1905-ben. A nem neve a görög τυραννος / türannosz ('zsarnok') és σαυρος / szaürosz ('gyík') szavak összetételével keletkezett. Osborn a latin rex ('király') szót használta a faj megnevezésére. A teljes binomiális név jelentése 'zsarnokgyík király', ami az állat méretét és más fajok feletti dominanciáját igyekszik hangsúlyozni. ### Korai felfedezések 1874-ben A. Lakes a Colorado állambeli Golden közelében olyan maradványokat fedezett fel, amelyeket jelenleg a T. rex fogaiként tartanak számon. Az 1890-es évek elején J. B. Hatcher az állat csontvázának koponya alatti (posztkraniális) részeire bukkant Wyoming állam keleti részén, melyeket eredetileg egy nagy méretű Ornithomimus (O. grandis) fosszíliáinak véltek. 1892-ben E. D. Cope az általa Dél-Dakota területén talált gerincmaradványokat Manospondylus gigas néven azonosította, de ezeket a későbbiekben a T. rexhez sorolták át. 1900-ban Barnum Brown, az Amerikai Természetrajzi Múzeum segédkurátora fedezte fel az első részleges T. rex csontvázat Wyoming keleti részén. 1905-ben írt cikkében H. F. Osborn a csontváznak a Dynamosaurus imperiosus nevet adta. 1902-ben Brown egy újabb hiányos csontvázat talált a montanai Hell Creek-formációban, amit Osborn az 1905-ös, D. imperiosus leírását is tartalmazó cikkében a Tyrannosaurus rex holotípusaként írt le. A hivatalos név a Dynamosaurus lett. Az eredeti „Dynamosaurus” leletanyag a londoni Természetrajzi Múzeumban (Natural History Museum) található. Barnum Brown összesen öt darab hiányos Tyrannosaurus csontvázat talált. 1902-es leletét 1941-ben eladták a Pennsylvania állambeli Pittsburghben levő Carnegie Természetrajzi Múzeumnak (Carnegie Museum of Natural History). Brown negyedik és egyben legnagyobb fosszíliája szintén a Hell Creekből származik, és a New York-i Amerikai Természetrajzi Múzeumban került kiállításra. ### Nevezetes példányok Sue Hendrickson amatőr őslénykutató fedezte fel a legteljesebb, (megközelítőleg 85%-os) és a legnagyobb Tyrannosaurus csontváz fosszíliát a Hell Creek-formációban a Dél-Dakota állambeli Faith közelében, 1990. augusztus 12-én. A felfedezője tiszteletére „Sue” névre keresztelt Tyrannosaurus birtoklási jogáért jogi csata folyt. 1997-ben a lelőhelyet körülvevő földterület tulajdonosa, Maurice Williams javára született döntés. A fosszíliát a Field Természetrajzi Múzeum (Field Museum of Natural History) 7,6 millió dollárért megvásárolta, így ez lett az addigi legdrágább dinoszauruszcsontváz. A múzeum preparátorai 1998 és 1999 között 30 000 órát töltöttek el azzal, hogy eltávolítsák a csontokról a lerakódott kőzetet. A csontvázat ezután átszállították New Jersey-be, ahol összeállították, majd ismét szétszedték, hogy visszaszállítsák Chicagóba a végső összeállításra. 2000. május 17-én mutatták be a nyilvánosság számára a Field Természetrajzi Múzeum nagy csarnokában (Stanley Field Hall). A csontok vizsgálata kimutatta, hogy „Sue” 19 éves korára vált kifejletté és 28 éves korában pusztult el, így ez a példány a legidősebb ismert Tyrannosaurus. A korai feltételezést, miszerint „Sue” egy tarkót ért erős harapásba pusztult bele, nem sikerült igazolni. Egy későbbi vizsgálat során számos kóros elváltozást fedeztek fel a csontvázon, harapásnyomot azonban nem találtak. A koponya hátsó részének sérülését az okozhatta, hogy az elpusztult állatra egy másik rálépett. A legfeltűnőbb deformitások között három törött, később gyógyult borda, két összenőtt és ízületi gyulladásos farokcsigolya, illetve az állkapcsokon látható lyukak vannak. Az utóbbiak a halálát is okozhatták, valamilyen bakteriális, gombás, vagy vírusos fertőzést gyanítanak, ami lehetetlenné tette az állat táplálkozását. 1987 tavaszán, a Dél-Dakota állambeli Buffalo közelében a Hell Creek-formációban egy másik Tyrannosaurust találtak, amely Stan Sacrison amatőr őslénykutató után a „Stan” nevet kapta. 30 000 órával a kiásása és preparálása után kiderült, hogy a csontváz 65%-ban teljes. „Stan” egy nagyobb világkörüli út után a dél-dakotai Hill City-ben levő Black Hills Természetrajzi Múzeumban (Black Hills Museum of Natural History) került kiállításra. Ezen a Tyrannosauruson is számos csontsérülést találtak, többek között törött és begyógyult bordákat és egy (szintén begyógyult) nyakcsigolyát, valamint egy látványos, Tyrannosaurus fog méretű lyukat a koponya hátsó részén. „Stan” és „Sue” fosszíliáján Peter Larson végzett vizsgálatokat. 2000 nyarán Jack Horner öt Tyrannosaurus csontvázat fedezett fel a montanai Fort Peck Reservoir közelében. A példányok egyike, a „C. rex” az addig talált legnagyobb példány volt. 2001-ben az Illinois állambeli Rockfordban levő Burpee Természetrajzi Múzeum (Burpee Museum of Natural History) csapata a montanai Hell Creek-formációban egy fiatal Tyrannosaurus 50%-ban teljes csontvázát fedezte fel. Kezdetben úgy gondolták, hogy „Jane a rockfordi T-Rex” a törpe tyrannosaurida, a Nanotyrannus első ismert példánya, de a későbbi vizsgálatok kimutatták, hogy inkább egy fiatal Tyrannosaurus lehet. Jelenleg ez a legteljesebb állapotban megőrződött fiatal példány. A leletet Jack Horner, Pete Larson, Robert Bakker, Greg Erickson és más elismert őslénykutatók is megvizsgálták, mivel a kora miatt különlegesnek számít. „Jane”-t a Burpee Természetrajzi Múzeumban állították ki. 2006\. április 7-én a Montanai Egyetem (Montana State University) egy sajtókiadványban közzétette, hogy sikerült megtalálniuk a legnagyobb Tyrannosaurus koponyát. Bár a felfedezésére az 1960-as években került sor, csak mintegy 40 év elmúltával rekonstruálták. A hossza 150 centiméter, míg „Sue”-é 141 centiméter, tehát az új lelet 6,5%-kal nagyobb. ## Popkulturális hatás 1905-ben készült első leírása óta a Tyrannosaurus rex a populáris kultúrában a legismertebb dinoszaurusszá vált. Ez az egyetlen olyan dinoszaurusz, amit legtöbbször teljes tudományos nevén említenek, melynek hivatalos rövidítését, a T. rexet is széles körben használják (bár néha tévesen „T-Rex”-ként írják). Robert T. Bakker The Dinosaur Heresies (A dinoszaurusz eretnekség) című művében ezt azzal magyarázza, hogy „a Tyrannosaurus rex név szinte ellenállhatatlan a nyelvnek”. A múzeumok kiállításain a T. rex nagyon népszerű; a chicagói Field Múzeumban, 2003-ban körülbelül 10 000 látogató gyűlt össze, amikor „Sue”-t bemutatták. A T. rex számos alkalommal tűnt fel a televízióban és a filmekben, melyek közül például az alábbiakban szerepelt: Az elveszett világ (The Lost World, 1925), King Kong (1933), a Doctor Who sorozat Invasion of the Dinosaurs (1974) és a Dinoszauruszok egy űrhajón részében, Őslények országa (The Land Before Time, 1988), Jurassic Park (1993), Barney and Friends (1992), Toy Story – Játékháború (1995), Az elveszett világ: Jurassic Park (1997), Toy Story – Játékháború 2. (1999), Dinoszauruszok, a Föld urai (1999), Jurassic Park III (2001), Éjszaka a múzeumban (2006), A Robinson család titka (2007), Jégkorszak 3. – A dínók hajnala (2009), Jurassic World (2015), Jurassic World: Bukott birodalom (2018). Több könyvben és képregényben is felbukkan, mint például a Kázmér és Huba és a Dinosaur Comics, melyekben a Tyrannosaurust általában a valaha élt legnagyobb és legszörnyűbb húsevőként ábrázolják. A Transformers képregényekben mint Mogorva parancsnok tűnik fel a dinobotok csapatában. Később bekerült a rajzfilmsorozatba és annak mozifilmjébe is. A T. Rex rockegyüttes a Tyrannosaurus rex után kapta a nevét. Az állatról számos játékot mintáztak és a videójátékok világában is népszerű. Az ismertségét különböző üzleti vállalkozások is igyekeznek kihasználni, így az állat időnként a reklámokban is felbukkan. A Ram Trucks (Dodge) autómárka egyik modellje a T. Rex után kapta nevét (RAM TRX). ## Fordítás
18,863	Kurt Vonnegut	26,936,183	null	[ "1922-ben született személyek", "2007-ben elhunyt személyek", "A Bíbor Szív kitüntetettjei", "Amerikai anarchisták", "Amerikai sci-fi-szerzők", "Indianapolisiak", "Kezdőlapon szerepelt szócikkek", "Kurt Vonnegut" ]	Kurt Vonnegut (magyar ejtése: [kört vonegut], amerikai angol: IPA ; Indianapolis, 1922. november 11. – New York, 2007. április 11.) amerikai regényíró és esszéista. Pályája kezdetétől 1975-ig Kurt Vonnegut Jr. néven írt. A 20. század második felén átívelő írói munkássága a kortárs amerikai irodalom és ellenkultúra egyik legnagyobb és legnépszerűbb alakjává, kultikus figurájává avatta. A kevéssé termékeny írók közé tartozott: tizennégy regényt, háromkönyvnyi elbeszélést, pár esszékötetet és visszaemlékezést írt, műveinek irodalmi értéke azonban kiemelkedő. Humanista (szekuláris humanizmus) világnézete, bölcs társadalombírálata, kritikus, de a kíméletlenségig őszinte egyénisége, szarkasztikus humora, sajátos hangulat- és világteremtő képzelete (például Kilgore Trout vagy a bokononizmus megformálása) vitathatatlanul a 20. századi irodalom legnagyobb hatású íróegyéniségei közé emelte. Ellenlábasai szerint alapvetően kommunisztikus, Amerika- és kereszténységellenes eszmeisége is felelőssé tehető a 20. század végi amerikai társadalom morális válságáért. Legismertebb és világszerte legtöbb kiadást megért regényei a Macskabölcső, Az ötös számú vágóhíd és a Bajnokok reggelije. Magyarul megjelent valamennyi regénye, továbbá két-két önéletrajzi, elbeszélés- és esszékötete is. Több regényét ő maga illusztrálta hanyag vonalvezetésű, egyéni rajzaival. ## Élete ### Családi háttér és gyermekkor Vonnegut ükapja, Clemens Vonnegut 1848-ban a németországi, vesztfáliai Münster környékéről vándorolt be az Egyesült Államokba, és 1850-ben Indianapolisban telepedett le. Leszármazottai a helyi német polgárság prominens tagjai lettek, Vonnegut apai nagyapja és apja is építész volt. Az önmagát pacifistának és ateistának valló család az első világháborúig eleven kapcsolatot ápolt az anyaországgal: Vonnegut apja mint harmadik generációs amerikai még németországi iskolákba járt és folyékonyan bírta a német nyelvet, akárcsak későbbi felesége, Kurt Vonnegut édesanyja. Az első világháborút – amelyben az Egyesült Államok és Németország szemben állt egymással – követően az amerikaiak gyanakvással tekintettek az amerikai németekre, s bár a Vonnegutok otthonukban továbbra is németül beszéltek egymással, a legifjabb generáció – Kurt Vonnegut és nemzedéke – már meg sem tanulta a nyelvet. Apja, id. Kurt Pilgrim Vonnegut építész (1884–1957), és anyja, Edith Sophia Lieber (1888–1944) – egy gazdag indianapolisi német sörfőzde-tulajdonos leánya – 1913. november 22-én kötöttek házasságot. Vonnegut 1922. november 11-én – az első világháborút lezáró compiègne-i béke negyedik évfordulóján, a fegyverszünet napján – látta meg a napvilágot szülei harmadik gyermekeként. Bátyja, Bernard Vonnegut (1914–1997) később légkörfizikus (nevéhez fűződik az a felfedezés, hogy ezüst-jodid-permet hatására a felhőkből eső formájában csapadék nyerhető), nővére, Alice Vonnegut (1917–1958) pedig szobrász lett. Noha apjuk az 1920-as években még számos indianapolisi épületet tervezett, a nagy gazdasági világválság következtében 1929 után nem kapott megbízást. Visszavonult, és művészi tevékenységgel töltötte idejét. Vonnegut édesanyja súlyos, élete végéig tartó depresszióban szenvedett, végül 1944. május 14-én nyugtató-túladagolással végzett magával. A megélhetési nehézségek miatt 1930-ban Kurtot kivették az Orchard School magániskolából, beíratták a 43. számú köziskolába, majd 1936-ban a Shortridge High Schoolba. Erről a változásról későbbi írásaiban jótéteményként emlékezett meg, mert így „módjában állt érdekes emberekkel megismerkednie”. Az iskolában az ország első naponta megjelenő diákújságja, a Shortridge Daily Echo riportere, utóbb rovatvezetője, majd szerkesztője lett. Később világszerte védjegyévé vált szarkasztikus humora már ezekben a korai években is erőteljesen megmutatkozott. ### Egyetemi tanulmányok és a második világháború Vonnegut 1940-ben leérettségizett és az ithacai Cornell Egyetem biokémia szakára iratkozott be, valamint az egyetemi újság, a Cornell Daily Sun rovatvezetője és felelős szerkesztője lett. Pacifista világnézetének ellenére, miután az Egyesült Államok is hadba lépett a szövetséges hatalmak oldalán, 1943 márciusában önkéntesként belépett a hadseregbe. A Carnegie Institute of Technologyba és a Tennesseei Egyetemre vezényelték, ahol hadmérnöki tanulmányokat folytatott, majd az európai hadszíntéren a 106. Gyalogos Hadosztály felderítője lett, és 1944. december 22-én az ardenneki csata során német hadifogságba esett. Társaival együtt egy drezdai üzembe osztották be munkára, ahol kismamák számára készítettek tápláló malátaszörpöt. Itt – a szállásukul szolgáló vágóhíd pincéjében – lett tanúja és túlélője Drezda szőnyegbombázásának 1945. február 13-án, amelynek során a szövetséges brit és amerikai légierők porig rombolták a várost. Meghatározó élménye és művészi ihlető forrása lett későbbi munkásságának a Drezdában átélt borzalom, az emberi gonoszság előidézte apokalipszis (Az ötös számú vágóhíd című regényének egyik fő motívuma). 1945. május 22-én a Bíbor Szív kitüntetettjeként, őrvezetői rangban leszerelt. ### Regényírói karrier #### Út az elismertség felé (1946–1963) A háborúból hazatérve, szeptemberben összeházasodott gyermekkori szerelmével, Jane Marie Coxszal és Chicagóban telepedtek le. Decemberben beiratkozott a Chicagói Egyetem antropológia szakára, de tanulmányi előmenetele nem volt zökkenőmentes. Egyetemi évei alatt félállásban bűnügyi riporteri munkát vállalt a chicagói városi hírszolgálatnál (Chicago City News Bureau). 1946-ban A Jó és a Rossz váltakozása a természeti népek meséiben (On the Fluctuations between Good and Evil in Simple Tales) című diplomamunkáját visszautasították (negyedszázad elteltével, 1971-ben a Chicagói Egyetem Macskabölcső című regényét disszertációként elfogadva megadta Vonnegutnak a tudományos fokozatot). A csalódott Vonnegut 1947-ben felvételét kérte a General Electric schenectadyi kutatólaboratóriumába, amelynek reklám- és propagandaosztályán dolgozott mint reklámszerző és közönségszolgálati levelező. Az itt eltöltött évek során vegyes tapasztalatokat szerzett: egyfelől csodálta a hatékonyan szervezett, óraműpontossággal működő ipart, másrészt elborzasztotta a már gépiesített, és további gépiesítés előtt álló világ lélekromboló víziója. Munkája mellett és annak hatására tudományos-fantasztikus (science fiction) elbeszéléseket küldött különféle folyóiratokba, mígnem a Collier’s 1950. február 11-én megjelentette első novelláját (Report on the Barnhouse effect, magyarul Beszámoló a Barnhouse-effektusról, Szilágyi Tibor fordítása). Ebben az évben további két elbeszélést sikerült eladnia. Az ezekért kapott összeg messze meghaladta egyévi fizetését, így még abban az évben felmondott munkahelyén, és családjával a massachusettsi Cod-fokra (Cape Cod), Provincetownba, majd Osterville-be költözött. Schenectadyi tapasztalatai alapján minden idejét első regénye megírásának szentelte (Player Piano, 1952, magyarul Utópia 14, Utópia és Gépzongora címen is megjelent). Az autodidakta módon íróvá lett Vonnegut első három regényét (Utópia 14, 1952; A Titán szirénjei, 1959 és Éj anyánk, 1961) nem fogadta siker. Ebben az időszakban abból tartotta el családját, hogy különböző képes magazinokhoz küldte be elbeszéléseit (Collier’s, The Saturday Evening Post, Ladies’ Home Journal, Cosmopolitan, Argosy, Redbook; ezek nagy része a később kiadott novellagyűjteményeiben megtalálható). Az 1950-es évek közepétől azonban – a televízió terjedésének következményeként – a képes magazinok aranykorának bealkonyult. Vonnegut mellékállásban először egy bentlakásos iskolában angolt tanított, később reklámszövegeket gyártott egy bostoni cégnek, majd egy Saab-autókereskedésnél dolgozott. #### Sikerregények és sikerdarabok (1963–2007) Végül az 1963-ban megjelent Macskabölcső hozta meg számára az elismerést, elsősorban irodalmi underground közegben és az egyetemi ifjúság körében. Az áttörést az 1969-ben megjelent, a drezdai élményei köré fűzött történet, a bestsellerré lett és egy darabig az eladási listákat is vezető Az ötös számú vágóhíd című regénye hozta meg, amely nevét ismertté tette a nagyközönség előtt is. A hirtelen jött siker nem vakította el, sőt, 1973-ban megjelent, Bajnokok reggelije című könyvét utolsó regényének szánta, ennek ellenére – a rá jellemző megfontolt és önérlelő munkatempóban – az 1990-es évek végéig további nyolc regényt írt meg. Egyúttal az 1970-es évektől más műfajokkal is próbálkozott: első, háromfelvonásos darabja, a Happy birthday, Wanda June 1972-től 142 off-Broadway előadást ért meg. Később is jelentkezett szín- és hangjátékokkal, azonkívül közreműködött televíziós és filmforgatókönyvek megírásában. A műveiből készült filmadaptációk egyikében-másikában pár pillanatra statisztaként is feltűnt (Between Time and Timbuktu, 1972), de epizodistaként felbukkant a Vissza a suliba (Back to School – rendezte Alan Metter, 1986) című filmben is, ahol a Kurt Vonnegut munkásságáról diplomamunkát író milliomos főszereplőnek maga Vonnegut segített elkészíteni a disszertációt, valamint feltűnt a That Day in November (1988) című filmben is. Rajzaiból 1980-ban New Yorkban egyéni kiállítást rendeztek. ### Tanári működése és elismerései Több iskolában, egyetemen előadott írás- és irodalomelméletet: 1965-ben a sandwichi Hopefields Schoolban angolt, 1965–1967-ben az Iowai Egyetem íróműhelyében, 1970–1971-ben a Harvardon kreatív írást, 1973–1974-ben a New York-i Egyetemen angol prózairodalmat, 2000-től a northamptoni Smith College-ban haladóknak írástechnikát tanított. 1973-ban az Indianai Egyetem, 1974-ben a genevai Hobart and William Smith Colleges tiszteletbeli doktorává avatták (litterarum humaniorum doctor (LHD), honoris causa). 1972-ben a PEN club amerikai szervezetének alelnöke lett, valamint az Amerikai Művészeti és Irodalmi Akadémia (American Academy of Arts and Letters) tagjává, 1975-ben pedig alelnökévé választották. 1981-ben a New York Public Library Irodalmi Oroszlán (Literary Lion)-díját, ugyanabban az évben a politikai példaképéről elnevezett Eugene V. Debs-díjat, 1982-ben a Playboytól és a Chicago Public Library Baráti Körétől elnyerte az „Olvasás szabadsága” díjat (Freedom to Read Award). 1992-ben az Amerikai Humanista Szövetség (American Humanist Association) az év humanistájává választotta, 2001-ben pedig a New York Állami Írók Intézete (New York State Writers Institute) New York Állam Szerzője címet adományozta számára. 1967-ben Guggenheim-ösztöndíjjal hadifogsága helyszínén, Drezdában járt. ### Családi élet Vonnegut és Jane Marie Cox (1922 – 1986. december 19.) házasságából három gyermek született: a későbbi gyermekorvos és író Mark (1947), a képzőművész Edith (1949) és Nanette (1954). Vonnegut nővére, Alice (1917–1958) és annak férje, John Adams (James Carmalt Adams, 1913–1958) 1958-ban pár nap különbséggel 1958. szeptember 17-én, illetve 15-én meghalt, így árván maradt három gyermeküket, James, Steven és Kurt (Tiger) Adamset a Vonnegut család magához vette. Vonnegut 1971-ben különköltözött feleségétől és New Yorkban telepedett le, végül 1979-ben el is váltak. 1979. november 24-én összeházasodott a fényképész Jill Krementzcel, akivel közösen adoptálták Lili lányukat (1982). 1991-ben ugyan válókeresetet nyújtottak be, ezt azonban később visszavonták, és mindvégig együtt éltek a manhattani Keleti 48. utcában; emellett házuk volt a Long Island-i Sagaponackban is. 2000. január 30-án manhattani lakásukban tűz ütött ki – a vizsgálat szerint a láncdohányos író gondatlan cigarettázása miatt –, s a füstmérgezést szenvedett hetvenhét éves Vonnegutot a New York-i presbiteriánus kórházban kezelték. ### Halála Vonnegut 2007. március végén manhattani otthonában elesett, végzetes agysérülést szenvedett, és pár héttel később, nyolcvannégy éves korában, április 11-én az esti órákban meghalt. ## Munkássága Az irodalomban egyetemi szinten nem képzett Vonnegut saját irodalmi példaképeként gyakran hivatkozott Arisztophanészra (Kr. e. 446–388), Henry David Thoreau-ra (1817–1862), a szintén közép-nyugati Mark Twainre (1835–1910), Robert Louis Stevensonra (1850–1894), illetve kortársai közül Ernest Hemingwayre (1899–1961), Jorge Luis Borgesre (1899–1986), George Orwellre (1903–1950), azonkívül John Barthra (1930) és Donald Barthelme-re (1931–1989), az experimentális irodalmi irányzatot követő amerikai írókra is. ### Stílusjegyei Vonnegut munkásságának első szakaszában, az 1950-es, '60-as években, jórészt megélhetési okokból írta elbeszéléseit a népszerű magazinok számára. Sodró lendületű, ötletes, egyszerre kacagtató és elgondolkodtató novellái nagy népszerűségnek örvendtek, ugyanakkor kiváló terepül szolgáltak írói készsége fejlesztéséhez. E korai írásokban kristályosodtak ki azok a jellegzetes vonneguti vonások, témák és írói technikák, amelyeket későbbi regényeiben kamatoztatott. Novelláinak egy része második világháborús élményeiből táplálkozik, de elbeszéléseit döntően a General Electric vállalatnál tapasztalt, az 1950-es évek Amerikájára jellemző technikaimádat kipellengérezésének szentelte, s egy illúzióit vesztett, elidegenedett társadalom jövőbeni képét festette fel. Miután regényíróként is befutott, elbeszéléseket csak elvétve írt az Esquire, Playboy, Galaxy Science Fiction, Magazine of Fantasy and Science Fiction hasábjain.). Élénk képzelete regényeinek egyik állandó szereplőjében, Kilgore Troutban élt tovább. A képzeletbeli Iliumban (Trója alternatív neve az antik mitológiában), a Cohoes városában élő Trout ontja magából a jobbnál jobb sci-fi történeteket, amelyeket aztán pornómagazinokban publikál. Vonnegut képzeletén keresztül, Trout teremtményei az életet és a halált sztoikus nyugalommal szemlélő Tralfamador bolygó lakói. Korai művei, elbeszéléseinek java része és néhány regénye (Utópia 14, A Titán szirénjei, Macskabölcső, Az ötös számú vágóhíd, Börleszk, A második édenkert, Időomlás) a tudományos-fantasztikus irodalmi zsáner sci-fi jegyeit viselik magukon; ezért nevezték – és helyenként még manapság is nevezik – Vonnegutot sci-fi-írónak. Valójában műveinek csak hátteréül és kiindulópontjául szolgált a tudományos-technikai haladás, és ennek elsősorban az egyénekre és a társadalomra gyakorolt hatását igyekezett felmérni. Ebben a tekintetben elbeszélései (és részben regényei) inkább antiutópisztikus társadalomrajzoknak, civilizációkritikának nevezhetőek, s az ún. science fiction elemek voltaképpen a jelenkori társadalom szürreális metafórái, hasonlóan Aldous Huxley írásaihoz. Maga Vonnegut is elutasította a „sci-fi” írói címkét, bár tagadhatatlanul vonzódott hozzá (lásd könyveinek tipikusan tudományos-fantasztikus elemeit, mint a kronoszinklasztikus infundibulum A Titán szirénjeiben, vagy a tralfamadori „emberkert” Az ötös számú vágóhídban). Ugyanakkor világalkotó képzeletének tanúbizonysága – ha nem is technikai szinten – megannyi regénye. Alig található olyan Vonnegut-mű, amelyben ne „alapítana” vallást vagy vázolna fel egy újfajta társadalmi modellt: az Utópia 14 mérnöktársadalma a technikai fejlődést bálványozza; A Titán szirénjeiben a magukra hagyott embereket a „Merőben Közönyös Isten Egyháza” gyűjti felekezetbe; a Macskabölcső San Lorenzo szigetének egyeduralkodó vallása a bokononizmus; a Börleszkben a „Nincs többé magány!” mozgalom szervezi mesterséges nagycsaládokba az amerikaiakat és így tovább. #### Nyelvezete Vonnegut szellemes és lényeglátó szatírája, a nevettetés gyógyírként való alkalmazása bajainkra, szállóigévé váló megjegyzései („Így megy ez”), írói stílusának fő erőssége. Maga Vonnegut makacsul ellenállt a beskatulyázásnak, és elutasította magától a „szatirikus író”, valamint a „fekete humor” bélyegét is. További jellemző stílusjegye nyelvezetének keresetlen, de találó egyszerűsége és plaszticitása, és gyakran a trágárságot is magában foglaló szókimondása. Tanú erre az általa illusztrált Bajnokok reggelijében a „rajzkészsége érettségét érzékeltető”, segglyukról készült illusztrációja, mely utolsó könyve, A hazátlan ember motívumául is szolgált. #### Önéletrajzi vonatkozások A Vonnegut-írások nem szűkölködnek az önéletrajzi vonásokban. A Mesterlövész főszereplője, Rudy Waltz gyermekkora helyenként Vonnegut indianapolisi ifjúságát idézi. A Bajnokok reggelijében maga az író, Kurt Vonnegut is megjelenik, hogy felszabadítsa és szabad akarattal ruházza fel karaktereit. Regényeinek gyakori szereplője, az író Kilgore Trout némileg Vonnegut alteregója, de bizonyos vonatkozásokban édesapjáról mintázta karakterét. 1944-ben öngyilkosságot elkövetett édesanyja alakját idézi többek között a Bajnokok reggelijében szereplő Celia Hoover; műveiben általában szenvtelen, gyermekeiktől és a világtól elidegenedett anyák jelennek meg. Emellett több könyvében, különböző szerepkörökben megjelent második világháborús katonatársa és barátja, Bernard V. O’Hare is. Vonnegutot gyakran érte a vád, hogy karakterrajzai nem eléggé árnyaltak. Ez egyrészt megállja a helyét, hiszen Vonnegut szándéka szerint és szatiristához híven típusokat és magatartásmintákat mutatott be, másrészt regényeiben találkozhatunk mély emberismerettel kidolgozott jellemekkel is, mint például az Éj anyánk Howard W. Campbellje, a Kékszakáll minimalista festője, Rabo Karabekian, és a Börtöntöltelékben szereplő Walter F. Starbuck alakja. #### Társadalomkritika Az 1970-es évektől kezdve regényeiben élesedni kezdett társadalomkritikája, de a közéletben is erőteljesebben hallatta hangját. Szót emelt a vietnámi háború, egyáltalán a militarizmus, a folytonos háborúzás ellen. Megkérdőjelezte a technikai fejlődés őrült ütemét, az amerikai életformát, a rossz értelemben vett amerikai nacionalizmust, kritizálta a Richard Nixon-féle kormányvezetést, majd később Ronald Reagan adminisztrációjának visszásságait: az ország előtt titokban tartott politikai manővereket (mint például az „Irán-kontrák” fiaskója, 1987), a korrupciót és a cenzúrát. Emellett figyelemmel fordult a nemzetközi világ történései felé is. Az 1960-as évek végén ellátogatott az éhínség sújtotta Biafrába, de később is többször megfordult az afrikai kontinensen mint afféle jószolgálati nagykövet. Írótársaival együtt szót emelt a kommunista blokk és a harmadik világ országainak cenzúrája és antidemokratizmusa ellen. Élete vége felé a George W. Bush vezette kormányzat legélesebb hangú ellenzői közé tartozott. ### Jelentősebb regényei #### Utópia 14 / Gépzongora (1952) Vonnegut első regényének központjában a modern technika uralta jövő és az ennek eljövetelét előmozdító, elitista és öntelt mérnöktársadalom áll. A mérnökök minden munkafolyamatot automatizálnak, minden a gépek felügyelete alatt áll, de azt, hogy ezzel az embereket megfosztják a hasznosság érzésétől, már nem veszik figyelembe. Felfogásuk szerint a mérnökökön kívül mindenki felesleges, ugyanakkor mindenkinek hálát kell éreznie az életet „megkönnyítő” mérnökök iránt. E kiváltságos technokraták egyike, az Ilium Művek (valójában a General Electric) mérnöke, Paul Proteus szembesül az egyszerű emberek és önnön boldogtalanságával, egyszersmind a gyárban végzett munka általánosan elidegenítő jellegével. Csatlakozik egy kialakulóban lévő mérnökellenes forradalomhoz, majd a mozgalom egyik vezetője lesz. A felkelők sikeresen elfoglalják Ilium városát, szétverik a gépeket, majd – immár hasznos elfoglaltságot találván maguknak – szép sorban megjavítják őket. Ezzel aztán kezdetét veszi a „szép, új világ” újbóli felépítése: a gépromboló forradalom elbukott. Ebben az első regényében a General Electric embertelen világában tapasztalt élményeit dolgozta fel antiutópisztikus módon, s bár a könyv végkifejlete reménytelenséget, kiúttalanságot sugall, a kezdő író szellemessége, nyelvi fordulatai és antropológián edzett emberismerete, társadalomelemző vénája már itt is megmutatkozik. Vonnegut eredetileg a Player piano (Gépzongora) címet adta regényének, de a kiadók a „science fiction” korábbi népszerűségét kihasználva az Utopia-14 (Utópia 14) címmel látták el. Az első magyar fordítás is ez utóbbi címen jelent meg – a kor paraméterei szerint cenzúrázva –, az első korrekt hazai kiadásig (Gépzongora) még három évtizedet kellett várni. #### Macskabölcső (1963) A történet kiindulópontja: Felix Hoenekker, a munkája következményeivel szemben közömbös, de zseniális Nobel-díjas fizikus feltalálja a szuperjeget, amely bármely tömegű vizet azonnal jéggé fagyaszt. Találmánya hirtelen halála miatt titokban marad, s három gyermeke osztozik az apai „örökségen”. Későbbi életükben a szuperjégért cserébe különféle előnyöket vásárolnak maguknak (szerelmet, gazdagságot, hatalmat). A regény központi váza: mindhárman találkoznak San Lorenzo szigetén, ahol az idősebb fivér, Frank Hoenekker a szuperjégért cserébe a helyi kényúr, Papa Monzano utóda és csodálatos szépségű leányának, Mona Monzanónak a férje lesz. A nyomorban élő szigetlakók vallása Bokonon, a mezítlábas próféta tanításai és versei (kalüpszói) nyomán terjedő bokononizmus, mely a szörnyű külvilág elfeledtetésén, önáltatáson és hazugságokon (bokononi kifejezéssel fomákon) keresztül vél rávezetni a boldogsághoz vezető útra. A Papa Monzano tulajdonába került szuperjég sorozatos baleseteken keresztül a környező óceán befagyásához, ezután a levegő párájának kővédermedéséhez, végül a világvégéhez vezet el. A regény egyfelől ismét társadalomkritika: a lélektelen és világpusztító technikai fejlődésen túl San Lorenzo példáján keresztül a hatalom lélekrajzát is találóan festi meg (erőszak és ideológia kettőse). Másfelől az élet értelmetlenségét és kuszaságát igyekszik megragadni, erre utal szimbolikusan a kötet címe is. A macskabölcső (angolul: cat’s cradle) egy kétkezes-hurkolós játék: az ujjaink köré tekert zsineg ki-be fordításával különféle alakzatokat lehet létrehozni. A regény egyik szereplője, Newt Hoenekker kétségbeesetten figyeli macskabölcsőt játszó apját, s agyában ott tombol a kérdés: „Hol itt a macska?! Hol itt a bölcső?!” #### Az ötös számú vágóhíd (1969) Vonnegut talán legismertebb, háborúellenes regénye, amelyben Drezda személyesen is megtapasztalt, 1945-ös szőnyegbombázásának állított emléket. A történet főhőse, Billy Pilgrim a szerző alteregójaként megjárja a második világháborút, fogságba esik és megéli a drezdai kataklizmát. Később a főhőst elrabolják Tralfamador bolygó lakói, és ennek következtében kiesik az időből, azaz tetszése szerint mozog élete különböző pontjai között, születésétől a haláláig. Mindez a tralfamadoriak idő- és életszemléletére reflektál: életünk nem egymást követő események láncolata, hanem minden egyes pillanata egyszerre létezik – múlt, jelen és jövő egyszerre meghatározott és megváltozhatatlan. Igazából tehát nem halunk meg, hiszen a pillanatok sorozatában továbbra is élünk. Ennek megfelelően a szerző történetkezelése sem lineáris, egyik helyszínről és időből a másikba ugrunk és így követjük végig Billy életét, egészen haláláig. Vonnegut ebben a regényében használta először híressé vált, szarkasztikus, összegző mondatát: valahányszor a halálról esik szó, a szerző hozzáteszi: „Így megy ez” (angol eredetiben „And so it goes”). Mindez a tralfamadoriak a fentebb ismertetett időszemléletét tükrözi: valahányszor valakinek a haláláról hallanak, a tralfamadoriak megvonják vállukat és így szólnak: „Így megy ez.” ## Filmadaptációk
783,278	Hajdúdorogi székesegyház	26,745,251	null	[ "A Hajdúdorogi főegyházmegye templomai, kolostorai", "Az év szócikke 2011 verseny jelöltjei", "Copf építészet", "Hajdú-Bihar megye vallási élete", "Hajdú-Bihar megye építményei", "Hajdúdorog", "Magyarország romantikus stílusú vallási építményei" ]	A hajdúdorogi Istenszülő bevezetése a templomba főszékesegyház a Hajdúdorogi főegyházmegye székesegyháza, a magyar görögkatolikus egyház főtemploma. A történelmi feljegyzések röviddel Hajdúdorog első írásos említése után Dorogegyháza névvel írnak a településről. Ez a névválasztás akkoriban arra utalt, hogy a település templommal rendelkezik. A mai székesegyház 17. századi alapokon nyugszik, és története során többször is átépítették, restaurálták. Legutolsó, teljes körű felújítását 2006-ban fejezték be. A háromhajós bazilikális elrendezésű templomot X. Piusz pápa 1912-ben emelte székesegyházi rangra. A több száz éves múltra visszatekintő katedrális belső terét a görögkatolikus liturgia hagyományai szerint alakították ki. Ennek legszembetűnőbb eleme a szentélyt a főhajótól elválasztó több mint 200 éves képfal, azaz ikonosztázion. A 11 méter magasra törő, 54 képből álló ikonosztázion az ország egyik legértékesebb képfala. Hajdúdorog lakóinak több mint 80%-a görögkatolikus vallású, emiatt a székesegyház a kilencezer fős város mindennapi életében is jelentős szerepet játszik, ünnepek idején pedig a hagyományok és szokások legfőbb színtere. A nagy ünnepekhez kötődő körmenetek, a karácsonyi Szállást keres a Szent Család és talán mind közül a húsvéti pászkaszentelés hagyománya vonzza a legtöbb látogatót a székesegyházba. ## A székesegyház története Hajdúdorog története egészen a kőkorszakig nyúlik vissza. A jelenlegi település elődje körülbelül a 11–12. század körül jöhetett létre, amelynek központja a mai székesegyház környékén lehetett. Az eredetileg Doroch néven ismert falvat 1312-ben Dorogegyháza néven említik újra az írásos emlékek, amely arra utal, hogy a település ekkor már valamilyen templommal rendelkezett. Konkrét bizonyíték híján mindössze feltételezni lehet, hogy ez a templom a jelenlegi székesegyház helyén épült fel. Mind Hajdúdorog, mind a későbbi székesegyház történetében kiemelt szerepet játszik a hajdúk letelepítése. Thurzó György nádor 1616-ban a korponai oklevél értelmében rác vallású hajdúknak adta Dorog birtokait. A település új gazdái tehát ortodox vallásúak voltak, viszont a nádor oklevelében szereplő nevek alapján nagyrészt magyar vagy magyarosodott hajdúkról volt szó. A város vallási közösségéről 1638-ból származnak a legkorábbi feljegyzések. Taraszovics Bazil, munkácsi püspök a királytelki zsinaton ekkor nevezte ki Marinicz Jánost (másként: Marinics Radivojt), Dorog papját, a tiszántúli kerület főesperesévé. Ez a bizánci szertartású közösség erejére, tekintélyére és nagyságára is utal. Dorog új, katonáskodó gazdái erődöt emeltek a város központjában, amelynek falain belül állt a korábbi kőtemplom maradványa (talán éppen azé, amelyről a település a Dorogegyháza nevet kapta). A nemes, katonáskodó településre sok román ajkú bevándorló érkezett, emiatt a településen két parókia alakult ki. Az egyik közösség románul, a másik ószláv nyelven végezte liturgiáját. A magyar nyelv nem volt hivatalos az ortodox liturgiában, ezért azt nem használhatták a szertartások alatt. A két külön parókia 1667-ben egyezett meg a közös templom használatáról. Az erődfal építésével párhuzamosan a hajdúk égetett téglából egy őrtornyot is építettek, amely körülbelül 1640-re készülhetett el. Ez az őrtorony képezi a mai székesegyház tornyának alapját. A háborúkkal sújtotta 17. században a települést is több támadás érte, amelyben a kőtemplom és a torony is súlyosan megrongálódott. A középkori eredetű templom mellé, az őrtorony felhasználásával 1742-ben egy hozzávetőlegesen 24 méter magas tornyot építettek. Az 1747-es templomösszeírás szerint Dorog egy zsindellyel fedett, rossz állapotú kőtemplommal rendelkezett, amelyhez akkoriban új tornyot állítottak. 1646-ban a hajdúk még alig vethették meg a lábukat Dorogon, amikor Ungváron több ortodox püspök és pap elismerte a római pápa primátusát, és ezzel Kárpátalján is megteremtették a görögkatolikus egyház alapjait. A görögkatolikus parókiák Mária Terézia katolizáló uralma alatt egyre jobban megerősödtek, és az egri római katolikus egyházmegye minden erőfeszítése ellenére 1771-ben megalakult a munkácsi görögkatolikus egyházmegye. Ehhez csatolták a hajdúdorogi parókiát is, amelynek ebben a korban igen talpraesett és tettre kész vezetője volt Bacsinszky András személyében. A parókus 1752-ben darab, 1753-ban pedig százezer darab téglát gyártatott le az új templom megépítésére. Ezekben az években összesen 124 családfőt köteleztek arra, hogy meszet szállítson az építkezéshez, amelynek alapkövét Bacsinszky 1764. szeptember 2-án rakta le. A munkálatokat egy Tamás nevezetű munkácsi építőmester irányította. Az építkezés 1772 novemberében fejeződött be. A hajdúk által épített őrtornyot megmagasították, és ekkor készült el a ma is jellegzetes copf stílusú toronysapka. Az immár 48 méter magas toronyhoz 30 méter hosszú és 11 méter széles, egyhajós templomot csatoltak, amelyet késő barokk stílusban építettek meg. A duplájára magasított tornyot többször is meg kellett erősíteni, mert a 17. századi alapok nehezen bírták az új torony terhét. Először 1784-ben sarkadi sóderrel, majd 1791-ben tojással kevert tokaji homokkal kellett megerősíteni a templomtornyot. 1857-ben a torony 14 ölnyi magas, faszerkezetű, rézzel borított toronysisakjából öt ölnyit le kellett bontani a szélkárok miatt. Az új barokk templom belső kiképzésére is nagy gondot fordítottak. Az építkezések elültével a parókia festőket, fafaragókat és aranyozómestereket keresett a görögkatolikus liturgiához illő belső tér kialakításához. Bizonyosan az eredeti barokk templom berendezéseként készült el a püspöki trón, a szószék, az ikonosztázion, az előkészületi oltár és a baldachinos oltár is, amelyek 1790 és 1816 között kerültek végleges helyükre. A 19. század első éveiben festették a Szentháromság című falképet a hajó mennyezetére, amely sokáig az egyetlen boltozati freskó maradt. Az ikonosztázion és a többi bútorzat mesterének kilétét csak a legutóbbi felújítási munkákhoz kapcsolódó levéltári kutatómunka tisztázta. A legtöbb forrás, néhány levéltári töredék és a restaurátori szakvélemény alapján tudjuk, hogy a parókia a kor legmagasabban jegyzett ikonosztázion-készítő mesterét, az egri Jankovits Miklóst bízta meg a fabútorok kifaragásával. Jankovits neve mellett Lengyel László, helyi fafaragó neve is felmerült. Az ikonok festésére a levéltári adatok alapján 1808-ban Hittner Mátyással és Szűts Jánossal szerződtek, megcáfolva egyes korábbi feltételezéseket, miszerint az ikonosztázion a kedvelt munkácsi festő, Mankovics Mihály műve. A munkát körülbelül 1816-ban fejezték be. Időközben a görögkatolikus egyház megerősödött, és a magyar ajkú görögkatolikusok egyre többször emeltek szót a magyar nyelvű liturgia bevezetéséért. Így kerülhetett sor 1821-ben a román parókia megszüntetésére. A városi tanács arra hivatkozott, hogy a település lakóinak nagy része magyar nyelvű, ezért felesleges két idegen nyelvű parókiát fenntartani. Ugyanebben az évben hagyta el a parókiát az ószláv nyelven miséző Tarkovics Gergely a hívek nyomására. Tarkovics a felvidéki szlovák görögkatolikusokat tömörítő Eperjesi görögkatolikus egyházmegye püspöke lett. A magyar nyelvű görögkatolikus misézésért indult mozgalomnak a központjává Hajdúdorog vált, ahol Farkas Lajos hadnagy kezdeményezésére országos zsinat ült össze 1868. április 16-án. A zsinat eredményeként Ferenc József engedélyezte a munkácsi egyházmegye fennhatósága alá tartozó Hajdúdorogi Külhelynökség felállítását. Egyrészt a megtisztelő szerep, másrészt az ügy hangsúlyozása miatt a város a zsinat után újabb nagyfokú építkezésbe fogott. 1868-ban elkezdték a templom átépítését. Az eredeti templom oldalfalait árkádokkal nyitották meg, és mindkét oldalról egy-egy kereszthajót toldottak a barokk templom testéhez. A mellékhajókat kovácsoltvas falkötővassal rögzítették az épület törzséhez, és tetejükön karzatokat alakítottak ki, amelyekhez csigalépcsőket is építettek. A háromhajós bazilikává átalakított templom tornyán megnagyobbították az ablakokat, ami majdnem végzetes beavatkozás volt, mert ekkor átvágták a merevítő anker vasakat is. Az 1876-ra befejezett átalakítással tulajdonképpen a templom elnyerte mai alakját. Az épület külső jegyeiben is megújult, és a korábbi barokk díszeket romantikus, azon belül is eklektikus stílusban újították meg. A teljes átalakítás a belső bútorzatot és a falképeket is érintette. A belső művészeti munkálatokat Révész György és Petrovics Gyula festők, illetve Müller Károly aranyozómester készítették. Révész ekkor festette meg az Utolsó vacsora című képét, amelyet az oltáron helyeztek el, és ő készítette az előkészületi oltár festményét is. A két festő feltehetőleg együtt festette meg a boltozat három új freskóját, a Mennybemenetelt, a Bálványok lerombolását és a Szent István korában című falfestményeket. Az ikonosztáziont nagyrészt Petrovics Gyula és Müller Károly újította meg, akik részben át is festették az eredeti ikonokat, majd azok helyretételénél az ikonosztázion ünnepi sorában néhány képet felcseréltek. A megújult, háromhajós bazilikát 1876-ban szentelték fel. Ekkor kapta az Istenszülő templomba vezetése címünnepét. A magyar nyelvű görögkatolikus liturgia ügyéért küzdő külhelynökség 1900-ban zarándoklatot szervezett Rómába, hogy a pápát jobb belátásra bírják egy független magyar püspökség felállításának ügyében. XIII. Leó pápa ugyan fogadta a küldöttséget, de nem szentesítette a magyar görögkatolikusok kérelmét. A zarándoklat évében a templom toronyszerkezetét és belsejét is megújították. 1901-ben Katona Gábor, nánási ácsmester irányításával visszabontották a templom tetejét a copf toronysisakkal együtt, és azt felújítva építették vissza. A torony tetején, a kovácsoltvas görögkatolikus kereszt alatti gömbdíszbe ekkor helyezték el a római zarándokok névsorát. A belső helyreállítási munkálatokat a Rétay és Benedek Műintézet végezte. A zarándoklat és a hajdúdorogi mozgalom végül 1912. június 8-án ért révbe, amikor X. Piusz pápa a Christifideles Graeci bullájában megalapította a Hajdúdorogi egyházmegyét, amelynek székesegyházává a hajdúdorogi templomot tette meg. Az egyházmegye első püspökét, Miklósy Istvánt 1913. október 5-én szentelték fel a székesegyházban. A püspöki hivatal viszont először Debrecenbe, majd 1914 őszétől kezdve Nyíregyházára helyezte székhelyét. 1938 májusában Budapest rendezhette meg a 34. Eucharisztikus világkongresszust, amely több százezer zarándokot és nagy tekintélyű egyházi méltóságokat vonzott az országba. A világtalálkozó hatására nemcsak a székesfővárosban, hanem az egész országban templomfelújítási láz vette kezdetét. Ennek hatására 1937-ben a székesegyház újabb jelentős belső renováláson esett át. A világtalálkozó kezdetére befejezett átalakítás sajnos többet ártott a bazilika belső műértékének, mint amennyit használt. Az eucharisztikus találkozó nyomán a görögkatolikus belső erős latinizáláson ment át. A korábbi freskókat gyenge minőségű neobarokk falfestményekkel fedték le, a bútorzat pedig egységesen ekkor kapta zöld átfestését. Ekkor készült el a Mária megkoronázása című táblakép, amely 1937-ben az Utolsó vacsorát követte a székesegyház főoltárán. A szakszerűtlen felújításra a háborút követően az Országos Műemlékvédelmi Felügyelet is felhívta a figyelmet, és a barokk bútorokhoz méltatlan falfestmények eltávolítását javasolta. A második világháborút követő években az egyházak elnyomása miatt nem sok változás történt a székesegyház életében. 1980-ban a nedvesedő falakat elektromos vízszigetelő rendszerrel próbálták helyrehozni, azonban ez a megoldás végül nem vezetett eredményre, és a lábazati falak átnedvesedése egyre súlyosabb problémává vált. A Műemlékvédelmi Felügyelet sürgetésére 1989–90-ben átfestették a székesegyház boltozatait, aminek költségeit 80%-ban a város görögkatolikus hívei állták. A korábbi, gyenge művészeti színvonalú, túlságosan latin rítust idéző falfestményeket Puskás László és felesége, Nadia festette át neobizánci stílusban. Az akkori parókus, dr. Kiss Andor megbízására készülő secco ikonográfiai programja, és a belső tér felületének színezése is részletes művészeti és teológiai megbeszélések alapján készülhetett el. A mennyezetképeket több nemzetközi fórum is a kortárs közép-európai keleti egyházművészet egyik magas színvonalú és példaértékű műveként méltatta, kiemelve, hogy az alkotók milyen sikeresen összehangolták a képek bizánci rítusú ikonográfiai témáját és a templom barokk liturgikus terét. A templom új festését 1990. november 21-én, a székesegyház 350. évfordulóján szentelte fel dr. Keresztes Szilárd megyés püspök. A Puskás házaspár mennyezeti freskója látható mind a mai napig a székesegyház belsejében. Az átázott falak, az elhanyagolt állapotba kerülő belső berendezések és a beázó tető miatt dr. Keresztes Szilárd püspök 1999-ben állami és uniós támogatásokból megrendelte a székesegyház teljes körű felújítását. A 2006-ig elhúzódó felújítási munkálatok során kiszárították a templom falait, felújították a homlokzatot, lecserélték a teljes tetőszerkezetet a toronysisakkal együtt, amely 2000-ben került a helyére. A templombelső is teljesen megújult: Károlyi Györgyi és Bedő Csongor restaurátorok úgy újították fel az oltárt, az ikonosztáziont, a püspöki trónt, a szószéket és más bútorzatot, hogy azok a lehető legközelebb álljanak az eredeti barokk állapotukhoz. A templomon kívül ekkor újult meg a kerítés és az épületet körbefutó külső burkolat is. A 2000. év nemcsak a toronysisak helyreállításáról szólt, hanem a római zarándoklat századik évfordulójáról is. Ennek emlékére állították fel X. Piusz pápa szobrát a templomkertben. A felújított székesegyházban közel száz év elteltével, 2008. június 30-án újra püspököt szenteltek. Az új hajdúdorogi püspök, Kocsis Fülöp felszentelésére magas rangú egyházi vezetők érkeztek a székesegyházba. A székesegyház felújítását követően a püspök nekilátott az egyházmegye legfontosabb búcsújáró templomának, a máriapócsi kegytemplomnak a renoválásához. A kegytemplom csodatévő Istenszülő képét a felújítások idején a hajdúdorogi székesegyházban helyezték el. A kegyképet 2009. február 7-én gyalogos zarándoklaton hozták el Máriapócsról Hajdúdorogra. A csodatévő képet a székesegyház amúgy is használaton kívüli szószékén állították ki, amelyet szeptember 5-én ugyancsak gyalogos zarándoklattal vittek vissza eredeti helyére. A felújított máriapócsi kegyhely újraszentelési ünnepségén részt vett Christoph Schönborn bécsi bíboros is, aki a hajdúdorogi püspöknek ajándékozta Szent István vértanú és Hofbauer Szent Kelemen ereklyéit. Fülöp püspök ezeket 2010. november 21-én ünnepi misén a hajdúdorogi székesegyházban helyezte el. Az ereklyék tiszteletére készült el Szent István vértanú festménye. 2012. február 18-án a székesegyház és a közeli általános iskola tornacsarnoka adott helyet a századik évébe lépő Hajdúdorogi Egyházmegye emlékévének ünnepi megnyitójához. December 1-jén pedig, szintén az ünnepi évhez kapcsolódóan, a székesegyházban rendezték meg a IV. Kárpát-Medencei Ökumenikus Nagytalálkozót, több illusztris vendég részvételével. A találkozó másnapján, december 2-án pedig ünnepélyesen felavatták a bazilika új bronz kapuját, amelyet Sallai Géza művész tervezett. ## A székesegyház épülete Az orosz katona feljegyzései pontosan leírják a görögkatolikus templom épületének legfőbb jegyeit a szabadságharc idejében. Az utolsó nagy átalakítás alapvetően nem sokat változtatott a székesegyház szerkezetén. Az oltár a templomépítészeti hagyományokat megtartva ma is az épület keleti oldalán található, a főbejárat és a templom tornya pedig nyugat felé van tájolva. Az épület északi oldalán, a szentéllyel összekötve alakították ki a sekrestyét, a déli oldalon – a sekrestye tükörképeként – egy kegytárgybolt kapott helyet. Ezt a két épületrészt lapostető fedi. A három hajót bádoggal burkolt, faszerkezetű magastető fedi, amelyet az orosz katona feljegyzései is említenek. A tetőszerkezet alatt a főhajót téglából készült csehboltozat fedi, míg a két mellékhajó mennyezetét dongaboltozattal zárták le. A székesegyház mai belterének kialakításánál az volt a fő szempont, hogy a két mellékhajó a főhajó hatását és hangulatát fokozza. Ezért a mellékhajókra karzatokat építettek, amely még jobban kiemeli a templom fő terét, a mise fő színhelyét. A hosszirányú elrendeződésű, háromhajós bazilika minden átalakítása más-más történeti, építészeti korszakhoz köthető. A székesegyház egyes részeinek eltérő eredeti funkciója és különböző építési idejük a falvastagságban mutatható ki a legkönnyebben. A székesegyház legidősebb része a templomtorony alsó része, amely eredetileg hajdú őrtoronyként épült, 190 cm vastagságú téglafallal rendelkezik. A 18. századi építkezés során alakították ki a főhajót és a hozzá csatlakozó apszist a szentéllyel. A három hajót elválasztó boltívek tartóoszlopain is lemérhető, hogy a barokk falak 135–162 centiméter közötti vastagsággal rendelkeznek. A mellékhajók 19. századi falai „mindössze” 80 centiméter vastagságúak. A székesegyház kőből és téglából készített alapokon nyugszik, amelyet az építő munkácsi mesterek minden bizonnyal nem indítottak elég mélyről. Erre utalnak az épület lábazatában a 20. század végén jelentkező súlyosabb alámosások, vizesedések. ### Az épület külső jellemzői Egy régi hajdúdorogi mondás szerint a székesegyház tornyát a város minden utcájából látni lehet. Ezt egyrészt a mindenhol jelenlévő isteni gondviselés jelének tartották, másrészt pedig emlékeztette a városlakókat a görögkatolikus vallásosságra. Ma ez a régi igazság már nem feltétlenül állja meg a helyét, viszont tény, hogy Hajdúdorog városképének legmeghatározóbb eleme a székesegyház homlokzata. A Szűz Mária templomba vezetésének ünnepéről elnevezett katedrális 38 méter hosszú és 21 méter széles. A székesegyház épülete is az úgynevezett keletelt templomok közé tartozik, vagyis a szentély kelet felé néz. Az épület keleti homlokzatát a szentély félkörív alakú apszisa uralja, amelynek falazatában kívülről egy 3,5 méter magas feszület található. A Tokaji út felől látható márvány feszületet 1906-ban építették a székesegyház falába. A dombormű a vésetek tanúsága alapján a hajdúdorogi parókia négy úgynevezett népmissziójának állít emléket, amelyek mindegyike valamilyen fontos eseményhez kötődő, több napos lelkigyakorlatot jelöl. A feszület legidősebb szövege a máriapócsi kegykép harmadik könnyezésének állít emléket. A felirat alapján az 1905 decemberében újra könnyező ikon tiszteletére 1906. március 17–21. között tartottak népmissziót: „Emeltetett az 1906. Év Márcz. 17-21ig Megtartott Szt. Missió Emlékére”. A feszületre vésett második missziót 1930. március 22–30. között tartották a magyar katolikus egyház által meghirdetett Szent Imre év tiszteletére. A harmadik népmissziót 1938. március 26.–április 3. között tartották a budapesti eucharisztikus világtalálkozó alkalmából. A feszületre vésett utolsó dátum 1944. március 12.–19-ét jelöli, amelynek pontos háttere ismeretlen, de feltehetőleg kapcsolatban áll a II. világháború eseményeivel. A bazilika északi és déli oldalhomlokzata néhány részlettől eltekintve ugyanúgy épül fel. Az eredeti barokk templom síkjából mindkét oldalon kiugrik a 15 méter hosszú és 4 méter széles mellékhajó. Ezek tagolásukat és díszítésüket tekintve tipikusan romantikus építészeti jegyekkel rendelkeznek. A robusztus, román stílusú templomokra emlékeztető, ék alakú homlokzat 17 méter magasra emelkedik mindkét oldalon. A mellékhajók épületének szélein fehér pilaszterek futnak fel egészen a tetőpárkányzatig, ahol beleolvadnak az oromra ferdén felfutó, boltíveket formázó frízbe. A pilaszterek végződésénél, a tető párkányzatán eredetileg szobrok álltak, de a 2000-ben befejezett külső felújítás során mind a négy szobrot eltávolították. A féloszlopokat díszítő, mellékhajónként négy kovácsoltvas kereszt és a homlokzatok csúcsán álló feszületek viszont mind a mai napig helyükön maradtak. Az oldalhomlokzatok középtengelyén alakították ki a bejáratokat mind a déli, mind az északi oldalon. A székesegyháznak összesen három bejárata van, az említett oldalsó bejáratok mellett a nyugati oldalon nyílik a főbejárat. A hajdúdorogiak hagyományosan azon az ajtón lépnek be a templomba, amerről otthonuk esik. Mindhárom kaput ugyanolyan díszítő elemek övezik. A kétszárnyú ajtók felett egy-egy ablak található, oldalt két dór oszlopfőben végződő pilaszterrel. Az oldalhajók vastag faajtókat kaptak, míg a nyugati bejárat 2012. december 2. óta díszes bronz kapuval rendelkezik. A kapu Sallai Géza képzőművész tervei alapján készült el a hajdúdorogi hívek és a püspök felajánlásából. A centenáriumi év emlékét a bejárat két felső sávja őrzi egyrészt az 1912 – 2012 évek feltüntetésével, másrészt az ünnepi év jelmondatának vésetével: „Önmagunkat, egymást s egész életünket Krisztus Istenünknek ajánljuk!” A kaput a Biblia tíz fontos történetét elbeszélő kép díszíti. Időrendben a történet a bal szárny alján kezdődik az ember teremtésével, és a jobb szárny tetején végződik Jézus Mennybemenetelével. Az oldalhajók ablakai három szinten helyezkednek el. A kapuval egy szinten két, íves ablak világítja meg a mellékhajókat. Három ugyanilyen ablak nyílik az oldalsó, úgynevezett kórus karzatokról, és legfelül egy kör alakú, nyolc ágú rózsaablak kapott helyet. A mellékhajók mellett az oldalhomlokzathoz építették hozzá északról a sekrestye, délről a kegytárgybolt lapostetős épületét. A sekrestyéből egy ajtó nyílik a székesegyház szentélyébe. Az oldalhajókra épített karzatokhoz is a déli és az északi oldalon nyíló csigalépcsők vezetnek fel. Az északi oldalról nyílik a szentéllyel szemben elhelyezkedő, úgynevezett orgonakarzatra vezető csigalépcső. Az oldalhomlokzatokat két emléktábla is díszíti. A torony északi oldalán található az 1869-es átépítés emléktáblája a következő felirattal: „Isten dicsőségére bővítve kijavíttatott a Hajdu Doroghi közönség által, 1869”. A déli homlokzaton pedig az 1937-es felújítás emlékét őrzi a márványba vésett szöveg: „Külső renoválást végeztette a Kegyúr 1937-ben a Budapesten tartott XXXIV. eucharisztikus világkongresszus emlékére. Az ajtó díszek ugyanakkor készültek az özv. Kömmerling Jánosné úrnő adományából. A munkálatokat készítette ifj. Simon János kép. kőm. mester.” A hajdúdorogi székesegyház leglátványosabb és legjellegzetesebb homlokzata nyugat felé néz. Itt emelkedik a 48 méter magas harangtorony, amelynek csúcsa a kovácsoltvas görögkatolikus kereszttel együtt eléri az 50 méteres magasságot. Az eredetileg 24 méter magas őrtoronynak épült harangtornyot kívülről két övpárkány három részre tagolja. Az alsó rész 12 méter magas, a tornyot a főbejárathoz hasonlóan dór oszlopfős pilaszter díszíti. A torony középső része 5 méter magas. Ezt a szakaszt fehér szegély keretezi, és elsődleges funkciója az, hogy összekösse a timpanonszerűen a toronyhoz csatlakozó főhajó épületét, a tetőzetet és magát a harangtornyot. A torony utolsó szakasza 12,5 méter magas, két díszablaka van, és széleit korinthoszi oszlopfős pilaszterek díszítik. Az égetett téglából emelt torony a toronysisak nélkül tehát 29,5 méter magas. A toronysisak alatt helyezték el a toronyórát, amelynek négy számlapja két és fél méteres átmérővel rendelkezik. A 2000-ben befejezett külső felújítás végére a sokszor kontár karbantartók által újraélesztett óramű megállt. 2010-ben szereltek be egy teljesen új, digitális szerkezetet, amely újra pontosan hajtja a templom óráját. A modern szerkezet mellett a toronyban megtalálható az eredeti óramű is, egy nagy faszekrényben. A székesegyház jellegzetes toronysisakja 2000-ben lett teljesen felújítva. Megújították a copf stílusú sisak faszerkezetét és lecserélték a rézborítást is. A toronysisak alsó része 11 méter magas, magába foglalja a rézből készült díszablakot, és egészen az oszlopos németlábig tart. A két és fél méter magas németláb tartja a sisak csúcsát, amelyre egy 1 méter átmérőjű réz gömbdísz került. Az úgynevezett toronygomb amolyan időkapszulaként is működik, ugyanis ebben a gömbben őrzik például az 1900-as római zarándokok névsorát, a száz évvel később kerékpáros zarándoklatra induló hajdúdorogiak névsorát és a székesegyház felújítását támogatók névsorát is. A gömb 48 méter magasról tekint le a városra, és tetején áll a két méter magas, görögkatolikus hármas kereszt. ### A székesegyház belső tere #### A szentély A székesegyház belső terének legfontosabb szakrális helye a szentély, amelyet a templom épületének keleti oldalán alakítottak ki. A hét méter széles és közel tíz méter magas épületrész keleti fala félkörív alakú apszisban végződik. Ezzel átellenben, nyugatról az ikonosztázion képfalának hátsó része zárja le a szentélyt. A főhajó padlószintjéhez képest tíz centiméterrel megemelt oltártérbe a sekrestye felől nyílik ajtó. Itt tartják a miseruhákat és több liturgikus kelléket is. A főhajóból az ikonosztázion három ajtaján keresztül is be lehet lépni a szentélybe, de azokat csak mise alatt nyitják ki. Három tekintélyes méretű íves ablak világítja meg a belteret. Az egyik az apszis falában, a főoltárral szemben helyezkedik el, a másik kettő pedig az északi és a déli oldalfalakon. Az ablakokat alulról és felülről kiemelt értékű falfestmények keretezik. A hét darab al secco technikával festett képet a templom eredeti barokk bútoraival egy időben készítette Hittner Mátyás és Szűts János. Az ovális keretbe festett seccók közül hat ószövetségi jeleneteket, egy pedig a Szentlelket szimbolizáló Isten szemét ábrázolja. Ez utóbbi festményt az apszis ablaka felett találhatjuk, és egyedül a nyugati, úgynevezett orgona karzatról lehet látni, mivel magasan, az ikonosztázionnal párhuzamos falra festették meg. A hat ószövetségi jelenet közül a felső három festmény témája és kompozíciója az ikonosztázion királyi kapuján is megjelenik. Az északi ablak alatt látható az Ígéret földje című falkép, amely az Ábrahám utódainak ígért bőség földjét ábrázolja. A sekrestye felőli északi fal felső részén lévő secco Káin gyilkosságát dolgozza fel. A déli oldal alsó képe az Érckígyó címet viseli. Ez arra a bibliai történetre utal, amikor a Mózes vezette izraeliták a sivatagi vándorlásuk során könyörögni kezdtek az Úrhoz, hogy védje meg őket a kígyóktól. Mózes az Úr szavára egy botra tekeredett érckígyót készített. Ha valakit megmart egy kígyó, csak rá kellett tekintenie az érckígyóra, és meggyógyult. A történetet később Jézusra vonatkoztatták, hiszen aki a keresztre feszített fiú felé fordult, az megmenekült a haláltól. A déli oldal felső seccója Noé áldozatát ábrázolja. A főoltárral szemben, hangsúlyos helyen lett megfestve az Agnus Dei című secco. A Jézus szimbólumaként ábrázolt bárány a Jelenések könyvéből ismert hétpecsétes könyvön fekszik. A miséző pap közvetlenül efelé a festmény felé imádkozik, amely egyszerre fejezi ki a pap kötelességét, a jó pásztor szerepét; Jézus imádatát és a végítéletet, vagyis az erős hit jelentőségét. Az apszis felső részén az Ábrahám feláldozza Izsákot jelenet seccója látható. A szentély központi eleme a baldachinos főoltár. Az eredeti oltár kifaragására 1799-ben Jankovits Miklóst szerződtették, aki két éven belül végzett a templom bútorzatának elkészítésével. A főoltár az idő múlásával több jelentős átalakításon is keresztülesett. A Jankovits által elkészített eredeti oltár felépítésére csak következtetni lehet. A ma is látható főoltár baldachinja, a lábak kivételével, az egyetlen eredeti darabja Jankovits munkájának. Több mint kétszáz évvel ezelőtt feltehetőleg egy sokkal szélesebb oltárasztal állt a szentélyben. A baldachin alacsonyabb volt, és eredetileg valamilyen nemes textíliával fedhették be. A túlzottan nagy oltárasztal mellett a pap egyszerűen nem fért el, és a helyhiány érzetét a nyomasztóan alacsony baldachin is fokozhatta. Emiatt, esetleg egyszerűen egy beázás miatt, 1870 körül átalakították a főoltárt. A baldachin oszlopainak alsó gallérjai alatt rétegelt bükklemezből egyszerű hasáb alakú oszlopmagasítókat építettek be. A megmagasított baldachin tetejéről eltávolították a nyomasztó textilfedést, és a túlzottan nagy oltárasztalt is lecserélték egy kisebb stipesre. Ehhez az oltárhoz készült el a ma is látható tabernákulum. A hely jobb kihasználása miatt a baldachin felső részéből kifűrészeltek egy darabot, és az egészet kilencven fokkal elforgatták, hogy az oltárasztal hosszabb része párhuzamos legyen az ikonosztázionnal. A megmagasított baldachin alatt még bőven maradt hely, ezért emelvényt is készítettek az oltárasztalhoz. Az 1872-re felújított székesegyház főoltárán helyezték el Révész György Utolsó vacsora című festményét. A 19. századi jelentős átépítés után 1937-ben újabb átalakításokon esett át a templom főoltára. Az eucharisztikus világtalálkozó tiszteletére történő felújításról nagy általánosságban elmondható, hogy a görögkatolikus hagyományokkal szemben a latinizáló megoldások kerültek fölénybe. Így válthatta az oltáron az Utolsó vacsorát a Szűz Mária megkoronázása című festmény. Emellett a tabernákulumhoz két díszes szárnyat is csatoltak, és a főoltár egészét fehér olajfestékkel vonták be. Ezt követően hosszú ideig nem volt mód az oltár megújítására, így nem meglepő, hogy az egyre rosszabb állapotba került. A megcsonkított baldachin lassan szétesett, két vasrúddal az ikonosztázionhoz pányvázták ki a szerkezetet, hogy egyben maradjon. Teljes körű felújítására 2005-ben került sor. A restaurátorok célja az volt, hogy az eredeti Jankovits-oltárhoz a lehető legközelebbi állapotot állítsák helyre. Feltárták és helyreállították az oltár eredeti színezését, a baldachin felső, csonkolt elemeit (az úgynevezett volutákat) újra kiegészítették, és ezzel megváltoztatták az oltár méreteit is. Jankovits más munkáit alapul véve (egri Szerb templom, pesti Petőfi téri ortodox templom, miskolci ortodox templom) készítették el a baldachin új lábazatát és egy új oltárasztalt. Ez utóbbi ma különáll a baldachintól, alakjában robusztus márványasztalra emlékezetet, de tömör tölgyből készült. Egyik festmény sem került vissza az oltárasztalra, egyedül a felújított, oldalszárnyak nélküli tabernákulum áll korábbi helyén. A baldachin méltatlan hasáb lábait egy szakértő testület iránymutatása alapján készítették el. A fenti templomok Jankovits oltárainak analógiájára egy ívelt, stilizált állatkarmokban végződő formát valósítottak meg. A lábak belsejében egy hosszú vastüske fut végig, amely túlnyúlik a baldachin két méter magas oszlopaiba, ezzel biztosítva a szerkezet stabilitását. A bizánci rítusú szentélyekben hagyományosan az északi oldalon helyezkedik el az előkészületi oltár vagy protézisz. A miséző pap itt készíti elő a szent liturgia legfontosabb kellékeit. A hajdúdorogi székesegyház előkészületi oltárát a többi bútorzattal együtt Jankovits Miklós faragta ki a 19. század első éveiben. Az elmúlt kétszáz évben a mellékoltárnak korántsem volt olyan fordulatos története, mint a főoltárnak. A ma látható előkészületi oltár oltárasztal feletti része eredeti faragvány. Az oltárasztalt feltehetőleg az 1870-es években cserélték le, valószínűleg valamilyen beázás miatt. A barokk stílusban faragott díszes oltár tetején ívelt voluták láthatók. A szerkezet teteje az oltár háttámlájával össze van építve. A tetőt elölről két gazdagon díszített korinthoszi oszlop tartja. Az oltárképet Révész György festette 1870 körül, és a Krisztus levétele a keresztről címet viseli, amelyet az alkotó Rembrandt klasszikus festményéről mintázott. Az oltárt Jankovits stílusára jellemző gazdag, aranyozott növényi motívumok díszítik: virágfüzérek, rózsafejek és akantuszlevelek jelennek meg. Az 1937-es latinizáló felújítás során az előkészületi oltárt is fehér olajfestékkel festették be. Legutóbbi restaurálása 2005-ben fejeződött be. Az előkészületi oltár tükörképeként, a szentély déli oldalán van kifüggesztve az egykori oltárkép, Révész György Utolsó vacsorája. #### Az ikonosztázion A székesegyház belső terének legszembetűnőbb és legmonumentálisabb eleme az ikonosztázion vagy ikonosztáz. A képfal rendszerint minden keleti rítust követő egyház templomában megtalálható. Az ikonfal a szentély és a főhajó között helyezkedik el, és a keleti liturgia fontos elemének számít. A bizánci rítus felfogása szerint az ikonosztázion fő célja nem az, hogy elválassza a szentélyt és a híveket egymástól, hanem éppen ellenkezőleg: a szentek ikonjai, a bibliai történetek összekötik a földi létet Isten országával, mintha az ikonok a mennyország ablakai lennének. Teológiailag a képfal szerepét gyakran Jákob lajtorjájához, vagy éppen Jézus életéhez hasonlítják, hiszen mindkettő az evilági életet köti össze a túlvilági léttel. A hajdúdorogi ikonosztázion 11 méter magas és 7 méter széles. Ezzel a mérettel Magyarország legnagyobb görögkatolikus ikonosztáza, és az ortodox képfalak mellett is az ország legjelentősebb alkotásai közé tartozik. Az ötszintes ikonosztázionon összesen 54 ikon látható. ##### Az ikonosztázion története Az ikonosztáz legutóbbi teljeskörű restaurálása és a vele párhuzamosan meginduló levéltári kutatás során több, eddig vitatott részletre derült fény. Az egyházi levéltár adataiból kitűnik, hogy a parókia 1799-ben bízta meg a kor legnevesebb mesterét, Jankovits Miklóst a hajdúdorogi ikonosztázion kifaragásával. A görög származású egri mester két év alatt, 2000 rajnai forintért vállalta a képállvány kifaragását. Egyes források szerint Jankovits munkájában részt vett Lengyel László hajdúdorogi képfaragó mester is. Korábban a Munkácsi Egyházmegye kedvelt művésze, Mankovics Mihály is a lehetséges alkotók között szerepelt. A faállványzat elkészülte után az egyház 1808 augusztusában kérte fel Hittner Mátyást és Szűts Jánost az állvány aranyozására, márványozására és az ikonok megfestésére. A két miskolci mester három évre 12 ezer rajnai forintért vállalta a munkát, de időközben többször is anyagi problémák merültek fel. A város a festőket okolta a megnövekedett költségekért, míg a két mester eleinte az arany drágulására, majd egymás hanyag munkájára fogta az eltérést. A meddő vita idején a munka nem haladt, ezért Hittner Mátyás máshova szerződött el, így a munka befejezése teljes egészében Szűts Jánosra hárult, aki közben családjával együtt Hajdúdorogon telepedett le. Szűts 1816-ban fejezte be az ikonok megfestését, de az utolsó három ikont, a Kálvária-jelenet táblaképeit, addig nem adta ki a városnak, amíg az ki nem egyenlítette a tartozását. Az ikonokat festő két mester munkáját jelenleg lehetetlen elkülöníteni egymástól. Feltehetőleg az alsóbb ikonokat Hittner Mátyás festette, és a felsőbb szintek képei köthetők Szűts János nevéhez. Az 1730-as zamośći zsinaton megtiltották a görögkatolikus templomokban az ikonosztázionok felállítását, és helyettük stipesek, mellékoltárak kihelyezését javasolták. A zsinat döntése mindössze nyolc évig maradt érvényben, és már nem érintette a hajdúdorogi képfal megépítését, de végső kialakulására mégis hatással volt. A hagyományos keleti ikonosztázionok esetében az ikonok egészen a padló szintjétől indulnak, ahol a legalsó képek általában ószövetségi jeleneteket ábrázolnak. Hajdúdorogon ezeknek az ikonoknak a helyére, az ikonosztázion három kapuja közé, stipeseket helyeztek el röviddel azután, hogy Jankovits befejezte az állványzat faragását. A stipesek tehát valószínűleg nem az egri mester keze alól kerültek ki, ugyanis azok ornamentikája mereven formált, és eltér az ikonosztáz többi díszítésétől. Ugyanakkor a stipesek még az eredeti festés nyomait viselik magukon. A 19. század elején felállított képfalat a templom romantikus átépítésének idején felújították. A legutóbbi felújításkor készült restaurátori szakvélemény szerint az 1868-ban indult munkálatok előtt az ikonosztázion egyes részeit és az előkészületi oltárt is átfestették. A részleges felújítás az ikonfal első szintjét érintette, az állványzat kivételével. Az újrafestés okára csak következtetni lehet. Egyrészt feltételezhető, hogy a szertartások során az alsóbb szinteket erősebben igénybe vették, és a megkopott festést pótolták. Másrészt az állványzat elemeiben tűzkár nyomait találták meg, vagyis az első gyors felújítás a tűz okozta nyomokat fedhette el. Az ikonosztázion első teljes renoválására az 1870-es években került sor. Az ikonokat a templom belső átépítése miatt leszedték az állványzatról, amelyeket feltehetőleg Révész György irányítása mellett Petrovics Gyula festő és Müller Károly aranyozómester újítottak meg. Összességében igényes helyreállítási munkát végeztek. A táblaképeket csak kis mértékben festették át. A legtöbb módosítást az első szint ünnepi ikonjain fedezték fel, de ezek is elhanyagolható mértékűek. A felújításhoz a festőmesterek olajfestéket használtak, amit a munka végén lakkréteggel fedtek be. Ez a réteg idővel megsárgult, majd sötétebbé, mattabbá tette a képek eredeti színeit. A párkányzat és az alapdeszkázat szürke márvány színezést kapott, a pilasztereket és az oszlopokat pedig kék márványozással látták el. Ugyanezt a színezést kapta a templom többi bútorzata is, kivéve a vöröses és okkeres főoltárt. A felújítás végeztével a mesterek az ünnepi sor ikonjait rossz sorrendben helyezték fel az állványzatra. Az első képsor bal oldalán Mária életét mutatja be hat ikon, amelynek időrendiségét a felújítás után felborították. Az első táblakép rögtön a szűz menekülését ábrázolta Egyiptomból, a következő képen pedig már Mária elszenderülése volt látható, aztán pedig az Angyali üdvözlet. Csak ezek után következett Mária születésének, Erzsébettel való találkozásának és a templomban való bemutatásnak a jelenete. Az ikonosztázion jobb oldalán Jézus életének hat fontos állomását láthatjuk, amelyek sorrendjét szintén megbolygatták. Itt mindössze két képet cseréltek fel, a Szentlélek eljövetelének és a jeruzsálemi bevonulásnak az ikonjai cseréltek helyet a 19. század végi felújítást követően. Ezt a hibát mára kijavították. A helytelen sorrend pontos okát nem ismerjük, így csak feltételezni lehet, hogy vagy a parókus nem figyelt eléggé a képek felhelyezésekor, vagy a mester nem volt jártas a görögkatolikus hagyományokban, vagy egészen egyszerűen nem volt jelen a képek feltevésénél. Az ikonosztáziont legközelebb 1937-ben festették át. A meglehetősen silány minőségű újrafestéskor az ikonokat nem szedték le. A táblaképeket egyáltalán nem festették át, de az ikonok újabb lakkréteget kaptak, ami még jobban elsötétítette az eredeti színeket. A képfal állványzatát világoszöld olajfestékkel fedték be. A második világháborút követő időszakban a templommal együtt az ikonosztázion is egyre elhanyagoltabbá vált. Az erős szúszennyezettségen 1989-ben xylamonos kezeléssel próbáltak enyhíteni. A jelenleg is látható állapot a 2000–2002 között végzett teljes restaurálásnak köszönhető. Károlyi Györgyi és Bedő Csongor célja a képfal eredeti állapotának a visszaállítása volt. Elsőként paraloid B72 5–10%-os oldatával konzerválták az állványzat fa elemeit, majd a törött vagy hiányzó díszeket pótolták. Feltárták és visszaállították az állványzat eredeti színét, újraaranyozták az ikonosztázion ornamentikáját és eltávolították a hozzátoldásokat is. Az ikonok restaurálásakor is az eredeti színek és kompozíciók helyreállítása volt a cél. ##### A képfal felépítése és díszítése A Magyarországon készült ikonosztázionok nagyrészt valamelyik ortodox ország stílusjegyeit viselik magukon. Jankovits mondható az egyetlen olyan mesternek, aki sajátos, magyaros stílusban dolgozott. Az egri faragó mester három művészeti stílusirányzatot ötvözött munkáiban, így a hajdúdorogi ikonfalon is: mozgalmasságában, díszeiben, formavilágában a késő barokk a meghatározó; a képek és a felépítmény egyes tagozatain látható dúsan faragott, gazdagon aranyozott és áttört díszek a copf stílust idézik; és végül az állványzat függőleges elemei klasszikus hatást kölcsönöznek a grandiózus szerkezetnek. Az alkotó képzettségét és stilisztikai kifinomultságát jelzi, hogy a hársból faragott gazdag copf és klasszicista díszek nem harsogják túl az ikonokat. A Kárpát-medence görögkatolikus ikonosztázai általában kettő vagy három szinttel rendelkeznek. A hajdúdorogi képfal az ortodox ikonosztázionokhoz hasonlóan nagy, ötszintes szerkezettel rendelkezik, bár nem tölti ki teljes egészében a szentélynyílást. A hajdúdorogi ikonosztáz architektúrája leginkább a budapesti Petőfi téri ortodox templom ikonfalával mutat rokonságot. A képfal tartószerkezete négy darab vízszintes, és szintenként változó, általában hat darab függőleges gerendából áll, amelyek négyzetes alakúak és 12 centiméter vastagok. Ezek a masszív alapelemek egy síkban tartják az ikonosztáziont, viszont amennyire csak lehetséges, az ikonfal osztóelemei kiemelkednek a falból. Vízszintesen osztópárkányok választják el a képfal öt szintjét. Ezek vörös műmárvány színezést kaptak, amit néhol zöldes vagy kékes árnyalattal is gazdagítottak. A függőleges tagolást a korinthoszi oszlopok, a lizénák, a pilaszterek és a díszes alátámasztó szerkezetek, a konzolok jelentik. Ezeket sötét, szürkéskék márványozással emelték ki. A barokkra jellemzően az osztópárkányok és a függőleges osztóelemek találkozásánál a párkányzatot sokszorosan kiugrasztották, azaz golyvázták. A gazdag, aranyozott díszek Jankovits egyedi stílusát tükrözik. A hársfából faragott növényi motívumok a copf hatást erősítik, míg a geometriai minták – mint például a kapu rojtjai, vagy az oszlopokon futó szalagok – a klasszicizmus jegyei közé tartoznak. A leggyakrabban használt növényi motívumok közé tartozik az akantuszlevél, amely az egyházi szimbolikában a mennyei kertet, az örök életet jelképezi. Az ikonosztázion tetején, a Kálvária jelenet alatt két nagy olajág húzódik, ami elsősorban a béke szimbóluma, de az Ószövetségben az áldás, a bölcsesség, a bizalom, az Istenbe vetett hit, és Noé történetén keresztül, az isteni megbocsátás jelképe is. A keresztény művészetben az olajfa a paradicsomi élet fája. A Mária-kultuszt kihangsúlyozó bizánci rítusban pedig az olaj a szeplőtelen szűz gyógyító erejének a jele is. Az ikonok körül és az ikonosztáz három kapujának díszítésében szőlőleveleket és fürtöket is felfedezhetünk. A szőlő szimbolikus jelentésére a Bibliában több példát is találhatunk. Egyrészt a szőlő lehet a béke és a jólét szimbóluma, jelképezheti Izráelt, amelyet az Úr Egyiptomból Kánaánba helyezett át, de leggyakrabban a szőlőtőke Jézus szimbóluma, amelynek gyümölcse a tanítványokra utalt. A szőlőtőke ugyanakkor Szűz Máriára is vonatkozhat, akinek gyümölcse Jézus. Az ikonosztázion virágfüzéreiben leggyakrabban a rózsa fordul elő, amely az egyházi művészetben Szűz Mária szimbóluma. A rózsa mellett a tisztaságot, a szűziességet jelképező tulipán is gyakran előfordul. A középső három, egyébként hasonló felépítésű képsor ornamentikája mindössze néhány részletben különbözik. Ennek legszembetűnőbb része a képeket elválasztó pilaszterek díszítése. Az ünnepi sor tartóelemeit egy megcsavart szalag díszíti, a második emelet áloszlopain két, egymást keresztező szalag látható, míg a próféták sorát egy babérfüzérre fűzött rózsafej ékesíti. A képfal díszítésének összképéből kicsit kilógnak a stipesek díszei. A mozgalmas, egymásba fonódó növényi díszek helyett itt füllung ornamentikával keretezett kartusokat láthatunk. A képfal faragványainak aranyozásához két különböző technikát használtak. A polírarany és a mattarany technikák egyaránt 18–60%-os arányban tartalmaznak oldott aranyat, viszont a políraranyat száradás után polírozzák, ezzel fényesebb, kiemelőbb hatást érnek el. A képfalon például polírarany technikával készültek a növényi motívumok szárai, a virágfejek és az erezetek, valamint a képkeretek sík felületei. A levelek felületei és általában a mélyített részek mattarany eljárással készültek. ##### Az ikonosztázion táblaképei A székesegyház 54 ikonját Hittner és Szűts tojástemperával festette meg fatáblákra, amelyeket úgynevezett íves-vállas záródású keretbe foglaltak. A képek festészeti stílusát a nyugati ikonfestészet késő barokk jellemvonásai határozzák meg. A világos, ragyogó színekkel, gyakran mozgalmas jelenetekkel megfestett ikonokra a barokk átmeneti stílusirányzatai is hatottak, amelyek közül a kései manierizmus jegyei, sőt a szarkazmus szellemisége is megfigyelhető. A 2002-ben befejezett restaurálásnak köszönhetően a táblaképeket jelenleg eredeti állapotukhoz közel láthatjuk. Az ikonosztázion képeinek felhelyezését területenként és koronként is változó szabályok határozzák meg. A hajdúdorogi képfal ikonjait öt szinten helyezték el, amely nagyjából a korabeli szláv felépítés hagyományait tükrözi. Az ikonosztázok felépítésében a legalsó sor, az úgynevezett alapsor vagy szuverén összetétele a leginkább szabályozott. Itt kap helyet a képfal három kapuja, az északi és a déli, úgynevezett diakónusi kapu és a középső királyi kapu. A két szélső, egyszárnyas kaput mise alatt leggyakrabban a diakónusok, ministránsok használják. Liturgián kívül viszont ezeket az átjárókat használja az áldozópapság is. Hajdúdorogon a két diakónusi kapu díszítése követi a hagyományokat. Az északi ajtón Mihály arkangyal alakja látható, aki kivont, lángoló karddal védelmezi a templom szentélyét. A déli ajtón Gábriel arkangyal látható az Örömhírvétel jelenetében, jobbjában egy szál fehér liliommal. A királyi kapu közvetlenül a főoltárhoz vezet, két szárnya csak misék alkalmával van nyitva, és csak a felszentelt áldozópapság mehet át rajta. A hajdúdorogi királyi kapu díszes faragványa Jankovits egyedi stílusát is megőrizte. Az egri mester munkáira jellemző volt, hogy a kapu csúcsára valamilyen állatalakot faragott: Egerben ez egy kétfejű sas volt, Budapesten két galamb, Hajdúdorogon pedig két holló. A két madár egy görög kereszttel díszített főpapi koronát tart a magasba. A fekete madár a keresztény szimbolikában különös jelentéssel bír. Egyrészt a sötétség, az alvilág szimbóluma, amelynek átjárása van a holtak és az élők világa között. Másrészt a Bibliában többször is Isten madaraként jelenik meg, és ugyan Noét cserben hagyta, több szentet is holló etetett az Úr parancsára (Illés prófétát, Szt. Benedeket vagy Remete Szent Pált). A királyi kaput négy ószövetségi áldozat jelenete díszíti, amely rendhagyó témának minősül az ikonosztázok között. A kapu bal szárnyán felül látható a Káin megöli Ábelt ikon, alatta pedig Noé áldozata látható. A jobb szárny felső táblaképe Ábrahám és Melkizedek találkozását, a negyedik ikon pedig Izsák feláldozását ábrázolja. A kapuk között négy nagyméretű ikon látható, amelyeket valószínűleg Hittner Mátyás festett meg, mivel ezek stílusa kissé eltér a felsőbb szintek ikonjaitól. Az úgynevezett Alap sor képeit az ikonosztázépítés szabályai szerint helyezték fel. Hagyományosan minden ikonosztázion északi oldalán Szent Miklós alakja látható. Itt görögkatolikus püspöki öltözetben jelenik meg, jobb kezét a tanítók, illetve áldást osztók pózában tartja, bal kezében egy kendőt és pásztorbotját fogja. A királyi kapu balján az Istenszülő, vagy görög nevén a Theotokosz ikonja látható. A kép a gyermek Jézust tartó Szűz Máriát ábrázolja. Az isteni gyermek bal kezében egy kék országalma látható, amely a világ fölötti uralmának, túlvilági királyságának a szimbóluma. Jobb keze a Szent Miklósnál is leírt pózban van. A királyi kapu túloldalán Jézus úgynevezett Pantokrátor, azaz Mindenható ikonja látható, amelyet az ikonfestészetben Krisztus egyik hagyományos ábrázolásának tartanak. A Fiú, hasonlóan a Theotokosz festményhez, bal kezében a mindenhatóságát szimbolizáló országalmát tartja, jobb kezét pedig tanító, áldást osztó pózban láthatjuk. Előtte egy emelvényen nyitott, üres könyv áll. A királyi kapu két oldalán látható ikont érdemes kicsit alaposabban is összehasonlítani. Jézust mindkét képen ugyanazzal a kéztartással festették meg. Nagy különbség, hogy a Theotokosz ikonja Krisztus első eljövetelét örökíti meg, míg a Pantokrátor festménye Jézus második eljövetelére utal. Szimbolikusan tehát a királyi kapu, és vele együtt a szent liturgia legfontosabb eseményei, Jézus első és második eljövetele között helyezkedik el. Mária és Jézus ábrázolásának egy másik érdekes részlete is megfigyelhető a két ikont összehasonlítva. Az Istenszülő és Krisztus öltözékét az ikonográfiában általában úgy ábrázolják, hogy a két szent alak egy kék vagy fehér ruhát visel, amely fölé egy piros kendőt vagy köpenyt terítenek. Ez egészen Jézus kereszthaláláig így is marad, viszont ezt követően a színek megfordulnak, és a piros színű tunikára kerül a kék színű ruhadarab. Ez a színcsere Szűz Mária ábrázolásánál hangsúlyosabban jelen van. A cserét a hajdúdorogi ikonosztázionon is meg lehet figyelni a királyi kapu két oldalán, vagy a képfal tetején, a keresztnél gyászoló Mária öltözékén. Mindemellett a piros és kék öltözetben hagyományosan szerepet játszik az is, hogy a piros színt az isteni származás, a kéket pedig az emberi lét szimbólumának tartották. Jézus öltözéke emiatt gyakran piros, kék köpönyeggel, kiemelve isteni eredetét. Az Alap sor déli ikonja tradicionálisan a templom címünnepét ábrázolja. Hajdúdorogon sincs ez másként, a sort Szűz Mária templomba vezetésének jelenete zárja. Ugyanez a téma megtalálható egy szinttel feljebb, az ünnepek között is. Az északi diakónusi ajtó felett egy kisebb, lóhere alakú ikon Jákob lajtorjáját ábrázolja. Ennek tükörképeként a déli kapu felett az Égő csipkebokor jelenete látható Mózessel és az Úr angyalával. A királyi kapu felett Az utolsó vacsora ikonja látható, amely az Újszövetség legfontosabb áldozati jelenetét köti össze a kapu négy ószövetségi áldozatának ikonjával. Az Alap sor felett, az első szinten a szabályoknak megfelelően a tizenkét nagy egyházi ünnep szerepel. A királyi kapu felett két nagyméretű ikon két részre bontja az ikonosztázion három középső szintjét. Az Ünnepi sor bal oldalán hat Szűz Mária életéhez kapcsolódó ünnep ikonját láthatjuk. Balról jobbra haladva a következő ünnepeket jelenítették meg a képfalon: Az Istenszülő születése, amelynek középpontjában Szent Anna látható a gyermek Máriával, egy széken ülve. Az ikon tetején a Szentlélek áldását és egy dicskoszorút tartó angyal alakját láthatjuk. Szűz Mária születését az egyház szeptember 8-án ünnepli. Az Ünnepi sor második festménye az Istenszülő templomba vezetésének jelenetét ábrázolja, az egyházi kalendáriumban az ünnep november 21-ére esik. A székesegyház címünnepét megjelenítő képen a gyermek Mária, hátrahagyva szüleit, a templom főpapjához, Zakariáshoz lép. A következő kép az Örömhírvétel jelenetét ábrázolja, amikor Gábriel arkangyal, kezében liliommal az imádkozó Máriához lép, és elmondja neki, hogy méhe szeplőtelenül fogant. Gábriel jobbjával az ég felé mutat, ahol annak a kifejezését láthatjuk, hogy az Atya a Szentlelken keresztül tette termékennyé Mária méhét. Az Örömhírvétel ünnepét kereken kilenc hónappal karácsony előtt, március 25-én ünnepli az egyház. A következő ikon Mária és Erzsébet találkozását eleveníti meg, meglehetősen rendhagyó módon. A festményen Erzsébet meg sem jelenik, ellenben a két fehér galambot ajándéknak hozó Máriának bemutatják Erzsébet újszülött gyermekét, Keresztelő Szent Jánost. A látogatás emlékét az egyház március 31-én ünnepli meg. Az Ünnepi sor a Menekülés Egyiptomba című ikonnal folytatódik. Ez a sor egyetlen olyan képe, amely ugyan az ünnepek között szerepel, mégsem kapcsolódik hozzá egyházi ünnep. Az ikon azt a történetet meséli el, amikor Szent József Máriát és a kisded Jézust egy szamár hátán Egyiptom földjére menekítette, mert Heródes király megöletett minden újszülött gyermeket Betlehem városában. Az Ünnepi sor Máriához kapcsolódó részét a Mária elszenderülése című ikon zárja le. A szent szűz haláláról az egyház augusztus 15-én emlékezik meg. A kép középpontjában a gyolcsba csavart Mária látható, akire Jézus a mennyekből fényt vet, a feltámadás és Mária mennybemenetelének szimbólumaként. A képfal középső tengelyétől jobbra Jézus életéhez kötődő hat ünnep ikonja látható. Ezek a képek az ikonosztázion legmozgalmasabb festményei közé tartoznak. Az időrendet követve az első ikon Jézus születését, vagyis a december 25-én ünnepelt karácsonyt ábrázolja. Az ikon középpontjában a kisded Jézus látható a jászolban. A gyermek jobbjában egy kék országalmát tart. Mögötte Mária és József gondoskodó alakja tűnik fel. A jászlat hét pásztor alakja veszi még körül, akik mind hódolatukat igyekeznek kifejezni az újszülött Jézus előtt. A festmény felső részén három angyal dicsőíti az emberré lett Megváltót. A következő ikon a január 6-án ünnepelt Jézus megkeresztelkedését, azaz Vízkeresztet ábrázolja. A festmény előterében Jézus imádságra kulcsolt kézzel áll a Jordánban Keresztelő Szent János előtt, aki egy kagylóhéjból vizet önt rá. A háttérben három nőalak figyeli a jelenetet, és fehér galamb alakjában a Szentlélek is megjelenik a képen. A harmadik kép az augusztus 6-án ünnepelt Színeváltozást eleveníti meg. Krisztus három tanítványa, Péter, János és idősebb Jakab előtt csodálatos átalakuláson ment keresztül. A három apostol szeme láttára Jézus arca és ruhái ragyogni kezdtek, és mellette megjelent Mózes és Illés alakja. A kép Jézus jobbján Mózest, balján pedig Illést ábrázolja, előttük a csodától megrémült három apostol látható. A negyedik ikon Jézus Jeruzsálembe való bevonulását, azaz Virágvasárnap ünnepét ábrázolja. Krisztus szamárháton lép be a szent városba, és az üdvözlésére kivonuló tömeg virágokat szór elé. A következő kép Jézus mennybemenetelét, vagyis Áldozócsütörtök ünnepét festi le, az Ünnepi sor utolsó ikonja pedig a Szentlélek eljövetelét, azaz Pünkösd ünnepét ábrázolja. A fehér galambként megjelenő Szentlélektől lángnyelvek szállnak alá a bizonytalan apostolok bátorítására. A kép középpontjában Mária helyezkedik el, őt veszi körül a tizenegy apostol (Júdás ekkor már nincs a tanítványok között). Érdemes megfigyelni, hogy a következő két szint alakjai nagyrészt mindannyian a képfal közepén látható két Krisztus ikon felé fordítják tekintetüket. Az Ünnepi sor felett a következő szint, ugyancsak a hagyományos ikonosztázépítés szabályainak megfelelően, az Apostolok sora. A szint tizenkét ikonjából automatikusan következne, hogy Jézus tizenkét tanítványának képmása található itt, de ez nem így van. A Mindenható tanítványai közül mindössze nyolcan jelennek meg az apostolok között. Balról a legelső ikon Tamás apostolt ábrázolja. A hitetlen tanítvány eredetileg ács volt, de az ikonon jobbjában egy lándzsát tart, amely indiai mártírhalálára utal. Bertalan apostol a következő a sorban, aki földműves volt, és Örményországban lelte mártírhalálát. A legenda szerint élve megnyúzták, majd fejjel lefelé keresztre feszítették. Ennek emlékeként a festményen Bertalan saját lenyúzott bőrét tartja kezében. Bertalant András apostol követi, aki Péter testvére volt. A hagyomány szerint a görög Pátra városában halt mártírhalált egy X alakú kereszten, amelyet azóta andráskeresztnek neveznek. A festményen ezzel a kereszttel látható. A következő képen egy kicsit elszakadunk Jézus tanítványaitól, ugyanis azon Márk evangélista alakja látható. Jobbjában lúdtollal, baljában pedig saját evangéliumával ábrázolták. Közvetlen mellette áll Máté evangélista, akit Márk alakjához nagyon hasonlóan festettek meg. Öltözékében ugyanúgy a piros és a fehér szín dominál, és Máté is lúdtollat tart jobbjában, baljában pedig saját evangéliumát. A középső Krisztus ikonhoz legközelebb, a tanítványok vezető alakjának, Péter apostolnak a képe látható. A Rómában mártírhalált halt tanítvány egyike azoknak az apostoloknak, akit nem halálának körülményei között festettek meg. Péter a mennyek országának kulcsait tartja kezében. Az Apostoli sor jobb oldalát Pál apostol nyitja, aki szintén nem volt eredetileg Jézus tizenkét tanítványa között. Pál római polgár volt, akit Jeruzsálemben tartóztattak le Jézus tanainak hirdetése miatt. Polgári jogai azonban lehetővé tették, hogy ügyét Rómában bíróság előtt tárgyalják meg. Közel hat évnyi raboskodás után a bíróság végül úgy döntött, hogy római jogait tiszteletben tartva a legkegyesebb mártírhalálban kell elvesznie. Pált Rómában karddal lefejezték, emiatt tart jobbjában kardot, baljában pedig az Újszövetségben olvasható leveleit. Pált követően János evangélista ikonja látható. János baljában tartja saját evangéliumát, amelyen egy üres kehely áll. János az elbeszélések szerint túlélte összes apostoltársát, és igen szép kort megélve halt meg Epheszoszban. Jézus legkedvesebb tanítványa sem kerülte el az üldöztetést. Domitianus császár előtt kellett megvédenie hitét. Amikor a császár azt kérte tőle, hogy puszta szavak helyett tettekkel bizonyítsa Istenének és hitének erejét, János egy erős méreggel teli kupát kért. Az apostol kiitta a méregpoharat, de Jézusba vetett hite életben tartotta őt. Ennek a csodának az emlékét őrzi János ikonján az üres kehely. A következő ikon Lukács evangélistát ábrázolja. A korábbi evangélistákhoz hasonlóan Lukács is jobbjában lúdtollat, baljában pedig evangéliumát tartja. Mellette idősebb Jakab apostol festménye látható, aki bal kezében zarándokokra jellemző vándorbotot tart, jobbjában pedig egy zarándoklevelet és egy úti csomagot. Jakab János apostol testvére volt, akit 44-ben Júdeában lefejeztek. Földi maradványait hívei korábbi térítésének helyére, Hispániába szállították, ahol Nyugat-Európa egyik legelső és legnagyobb zarándokútvonala, a Szent Jakab-út alakult ki tiszteletére. Ezt a zarándokutat szimbolizálja Jakab vándorbotja. Jakabot Simon apostol követi az Apostolok sorában, aki Egyiptom földjén hirdette Jézus tanításait, majd Örményországban mártírhalált halt. Simont az elbeszélések szerint kettéfűrészelték, emiatt ábrázolták fűrésszel az ikonosztázionon. Az apostolok sorát végül Fülöp zárja, aki a mai Törökország területén térített, és halt mártírhalált. A legenda szerint fejjel lefelé keresztre feszítették. Fülöp ennek emlékeként egy hosszú szárú keresztet tart jobbjában . Az ikonosztázion negyedik szintje, szintén a szláv hagyományok szerint, ószövetségi prófétákat és egyházatyákat sorakoztat fel. A Próféták sorában három alak kiléte bizonytalan, ugyanis sem attribútumuk, sem más jelzés nem árulja el kétséget kizárólag, hogy kit ábrázol az adott ikon. A különböző ikonosztázionok, a Próféta sor hagyományos és megszokott alakjai alapján azonban nagy valószínűséggel sejteni lehet, hogy kik szerepelnek a legfelső sor képein. Balról az első festmény is rögtön ezek közé a bizonytalan ikonok közé tartozik. A kép nagy valószínűséggel Dániel prófétát ábrázolja. A fiatal, lányos arcú Dániel egy sziklatömböt tart a kezében, amely egyik látomására utal (Dan. 2:31-45). A próféta Nabukodonozor, babiloni uralkodó álmát fejtette meg, amelyben megjósolta a világ nagy birodalmainak elestét. Az erős birodalmakat szimbolizáló teremtményt az álomban egy sziklatömb zúzza szét, ezt láthatjuk Dániel kezében. A következő ikon Zakariás prófétát ábrázolja, aki a tizenkét kispróféta közül a tizenegyedik volt, és papként vezette népét. Emiatt láthatjuk őt a képen főpapi öltözékben, jobb kezében egy hétágú menórával. A Próféták sorában Ezékiel a harmadik, aki jobbjával egy bezárt kapura mutat. A zárt kapuk Ezékiel egyik próféciájára vonatkoznak (Ez. 44:2-3), amelyet később Jézus születésének ószövetségi előjeleként értelmeztek. A kapu, amely csak az Úrnak nyílik majd meg, Szűz Máriát jelképezi, a zárt kapu mögött ülő fejedelem pedig Jézusra utal. Ezékielt Dávid király ikonja követi, aki kedvenc hangszerét, a lantot tartja a kezében. Dávid ezzel a hangszerrel tudta lecsillapítani a Saul királyban lakozó gonosz szellemet. A következő kép Jákobot ábrázolja, aki lajtorjáját tartja kezében. Jákob egy álmában jelenik meg a földet és a mennyeket összekötő létra, amelyen angyalok lépkednek le és fel. Ez a látomás a túlvilági örök élet, a lajtorja pedig az isteni világot és az embereket összekötő Jézus Krisztus szimbóluma is. A Próféta sor bal oldalát az ikonosztázion közepén Mózes alakja zárja. Az ősatyát kezében a tízparancsolatot tartalmazó kőtáblákkal festették meg, és akár Michelangelo híres Mózes szobrán, itt is felfedezhető a próféta homlokán a két, szarvakra emlékeztető, felfelé álló hajtincs. A reneszánsz mester eredetileg finom fricskának szánta a szarvakat, ami a Héber Biblia félrefordításán alapul. Amikor Mózes lejött a kőtáblákkal a hegyről, a héber nyelvű Kivonulás könyve úgy jellemezte őt, hogy arca ragyogott az Úrral való találkozás élményétől. A ragyogó arcot kifejező héber szónak azonban a szarv a másik jelentése, ami hibásan jelent meg a Biblia első latin fordításában. A képfal jobb oldalán a Próféták sorát Mózes testvére, Áron nyitja meg. Mózes vezetése mellett Áron töltötte be a vallási vezető szerepét, így őt tekintik az izraeliták első főpapjának. Jobbjában egy virágokkal díszített pásztorbotot, baljában pedig egy tömjénfüstölőt tart. Mellette Gedeon képe látható, aki a Bibliában az izraeliták egyik bírája volt. Kezében gyapjút tart, ami ószövetségi történetére utal (Bírák 6:36-40). Az Úr angyala megjelent Gedeonnak, és azt mondta neki, hogy az Úr segítségével ő fogja megmenteni népét a midianiták pusztításától. Gedeon bizonyságot kért az Úrtól, emiatt éjszakára kitett egy darab gyapjút a szabad ég alá, és azt mondta az Úrnak, hogy ha reggelre minden száraz lesz, csak a gyapjú lesz nedves a harmattól, akkor tudni fogja, hogy az Úr valóban mellette áll. Miután reggel valóban csak a gyapjú volt nedves, Gedeon még egy próbát tett, és ezúttal azt kérte, hogy mindent borítson harmat másnap reggelre kivéve a kint hagyott gyapjút. Az Úr ezt a kérését is teljesítette Gedeonnak. Később Gedeon történetét próféciának tartották Mária örömhírvételéről. A későbbi magyarázatok szerint a történetben a gyapjú Máriát, a harmat pedig Jézust jelképezi. A következő képen Salamon király alakja látható. Dávid király gyermeke, Izrael királya egy templom tervrajzát tartja kezében, ugyanis az ószövetségi elbeszélések neki tulajdonítják a jeruzsálemi Első Templom felépítését. A következő ikon feltehetőleg Jeremiás prófétát ábrázolja, azonban erre minden kétséget kizáró bizonyítékot eddig nem találtak. Az idős prófétát az ég felé tárt karokkal ábrázolták. Jeremiás egy földbirtokos gyermeke volt, akinek az Úr azt a szerepet szánta, hogy tolmácsolja haragját a bálványimádó izraelitáknak, és készítse fel őket Jeruzsálem pusztulására, és arra, hogy Izrael népe rabszolgasorsra fog jutni. Jeremiást emiatt gyakran ábrázolják gondterhelt idős emberként, aki az ég felé nézve kérleli az Urat, hogy változtassa meg ítéletét. A következő képen Ézsaiás avagy Izajás próféta látható, akinek ajkait egy angyal tűzzel telíti meg, hogy próféciáit bátorsággal hirdesse népe között. Egy másik magyarázat szerint a tűzzel telített ajkak Ézsaiás könyvére, nevezetesen az Úr fellángoló haragjára utalnak (Ézs 30:27). Az utolsó próféta kiléte szintén bizonytalan. A fiatal, turbános férfiben feltehetőleg Habakuk prófétát ismerhetjük fel. Sajnos ezidáig nem sikerült beazonosítani a kezében tartott tárgyat. Talán ételcsomag lehet az, amelyet Habakuk egy angyal segítségével Dánielnek vitt el az oroszlánbarlangba. A képfalat a királyi kapu felett két nagyméretű ikon osztja fel. Közvetlenül a kapu felett elhelyezkedő Utolsó vacsora ikon felett láthatjuk a Trónoló Krisztus képmását. A kilencvenes évek elején elvégzett állapotfelmérés szerint ez az ikon volt leginkább rovarfertőzött, és a restaurálás előtt a festék a kép meglehetősen nagy részén peregni kezdett. A központi helyen lévő Trónoló Krisztus ikonja fontos szerepet tölt be. Hasonlóan a Pantokrátor képéhez, ez az ikon is Jézus egyik hagyományos ábrázolási formája. A Megváltót a festményen trónon ábrázolták, főpapi öltözékben. Jobb kezét áldást osztó avagy tanító pózban festették meg, baljában pedig nyitott Bibliát láthatunk, amely Máté evangéliumánál van nyitva: „Jöjjetek Atyámnak áldottai, bírjátok a világ már kezdetétől fogva néktek készített országot” (Máté 25:34). Az Újszövetség szerint Jézus ezekkel a szavakkal fogadja majd a benne hívőket az utolsó napon. Mindenképpen fontos megjegyezni, hogy a Trónoló Krisztus ábrázolása elsősorban a nyugati kereszténységben jellemző. A keleti ortodox hagyományokban, az ikonosztázionokon általában az úgynevezett Deészisz jelenik meg, amely sok mindenben hasonlít a trónon ülő Krisztus alakjára. A különbség az, hogy a keleti hagyományok szerint a trónoló Krisztus mellett balról Máriát, jobbról pedig Keresztelő Szent Jánost is megjelenítik az ikonon, akik az emberek üdvözüléséért könyörögnek az ítélkező Jézushoz. A nagyobb Deésziszen több Krisztus felé forduló szent is megjelenhet. A Trónoló Krisztus ikon felett Jézus feltámadásának jelenetét láthatjuk. A képen az őrt álló négy római katona csodálatára megnyílik a szent sír, és abból Krisztus emelkedik fel, kezén, lábán és mellkasán az öt sebbel. Végül az ikonosztázion legfelsőbb szintjén a Kálvária-jelenet három ikonja látható. A Szentlelket szimbolizáló szem felett, középen a keresztre feszített Jézus alakját láthatjuk. A kereszt alakú ikon tetejére az 1870-es évek felújításakor felkerült a JKZsK (azaz Jézus Krisztus a Zsidók Királya) felirat, amelyet az eredeti állapotokhoz visszatérő legutóbbi restaurálás során eltüntettek. A keresztfa mellett két Jézust sirató alak látható. A hagyományok szerint bal oldalon Szűz Mária, jobb oldalon pedig Szent János apostol alakja tűnik fel. #### A főhajó Az 1772-ben épült, 200 négyzetméteres főhajó a székesegyház leghangsúlyosabb és legnagyobb belső tere. Jelenlegi formáját a 2006-os belső restaurálás után nyerte el. A szentélytől az ikonosztázion által elválasztott tér ad helyet a hívők jelentős részének, ezért a főhajó legnagyobb részét padsorok töltik ki. A padok a restaurátori szakvélemény alapján nem azonos korból származnak. A legidősebbek a hajó nyugati részében, a leghátsó sorokban találhatók. 1937-ben minden pad olajzöld festést kapott, amit a 2006-os restaurálás során az eredeti barna színre cseréltek. A legutóbbi felújítás alkalmával a székesegyház padlója is lecserélődött. Az eredeti vörösmárvány-lapokat a korszerűbb padlófűtés miatt könnyebb, fehér kőlapok váltották fel. A vörösmárványt nem száműzték teljesen a bazilika belsejéből, hiszen mind a mai napig ez díszíti a szolea, vagyis az ikonosztázion előtt található, egy lépcsőfokkal megemelt tér peremét. A szolea lépcsője előtt, szélen, mindkét oldalon áll egy hagyományosan bizánci stílusú, homokkal feltöltött gyertyatartó, amelyet manuáliának (μανουαλια) neveznek. A szolea déli végében találhatjuk a rézfedelű, faragott márvány lábazaton álló keresztelőmedencét. A főhajó északi és déli boltívei az eredeti falakat áttörve a mellékhajókba vezetnek át. Mindkét mellékhajó oltár felé eső falán egy-egy fontosabb kisoltár található. A főhajó déli részében látható Szent István vértanú és Hofbauer Szent Kelemen ereklyetartója, előtte egy imapaddal. Az ereklyét tartó pódium, az úgynevezett analógion (αναλόγιον) felett látható Szent István 2010-ben festett ikonja, amelyen a felirat a következőket hirdeti: „Szent István, első vértanú és főszerpap, a Hajdúdorogi Egyházmegye védőszentje.” A vértanú palástjának aranyozott szegélyén a görög αγιος, azaz szent felirat olvasható. Az oltártól számított második déli boltíven látható Jézus vízenjárásának festménye. A kép azt a jelenetet ábrázolja, amikor Jézus Krisztus megjelenik tanítványai előtt a Kineret-tó vizén járva. A Biblia leírása szerint a tanítványok először megijedtek a jelenségtől, de amikor ráismertek Jézusra, Péter apostol a tomboló vihar dacára kiugrott a hajóból, hogy megérinthesse mesterét. De az apostol szívét félelem töltötte el a hatalmas hullámok láttán, és süllyedni kezdett. Jézus mentette meg őt a tenger habjaiból. A főhajó északi boltívében található a máriapócsi kegykép másolata, amelyet 2009-ben helyeztek el a székesegyházban annak emlékére, hogy a máriapócsi kegytemplom belső felújításának idején a hajdúdorogi templom őrizte a kegyképet. A másolatot Monostory Viktória készítette. A kegykép előtt analógiont, mécsestartót és imapadot is elhelyeztek. A második északi boltíven található a Hajdúdorogi Egyházmegye alapítójának, X. Piusznak a festménye. A képet 1957-ben festette Friedlinger Jenő festőművész, amely egészen a 2006-os restaurálásig az északi mellékhajó oltárképe volt. A főhajó északi falán, az ötödik padsor után helyezkedik el az Istenszülő oltára. A bizánci rítusban a gyermekét tartó Szűz Mária alakja kiemelkedő fontosságú, ezért sem meglepő, hogy a gyakran ünnepi díszbe öltöztetett oltár a főhajó közepén kapott helyet. Az Istenszülőt kék ruhában, gyermekét pedig piros stólában láthatjuk. A festmény pontos koráról és alkotójáról nincs információnk, de az bizonyos, hogy az oltárkép már az 1930-as években is a templomban volt. Korabeli fényképeken látható, hogy a virágokkal feldíszített festményt fehérbe öltözött szűz lányok (az úgynevezett Mária-lányok) vitték vállukon körbe Mária napi templomkerüléskor illetve a máriapócsi zarándoklatkor. Az ikonon látható görög betűk a Szent Szűz vallásos címére és Jézus nevére utalnak. A MPΘY egy görög kifejezést takar: Μήτηρ του Θεού, azaz Isten Anyja. Az ICXC rövidítés pedig Jézus Krisztus görög nevét takarja: Iησους Xριστος. A hajó nyugati falán, a bejárat két oldalán nagy méretű festmények láthatóak. A bejárattól északra látható a Szűz Mária megkoronázása című festmény, amelyet 1937-ben festett Petrasovszky Manó festőművész. Elkészültekor a főoltár központi festménye volt hosszú éveken keresztül. A bejárattól délre Szent József a gyermek Jézussal című képet találhatjuk. A kép Józsefet ácsként jeleníti meg, jobbjában az elmaradhatatlan hosszú szárú fehér liliommal. A festményt 1958-ban festette Petrasovszky Manó, festőművész. Közvetlenül a bejáratnál, a torony alatti kis előtérben találhatjuk a szegények perselyét, amely fölött Páduai Szent Antal, a szegények, éhezők és elesettek védőszentjének képe látható. ##### Mennyezeti képek A keleti rítusú egyházakra jellemzően a hajdúdorogi székesegyház mennyezete is értékes falfestményekkel van díszítve. A történeti részben már említésre került, hogy a templom első mennyezeti freskója 1780-ban készült el. Ez a Szentháromságot ábrázoló festmény az épület átépítésekor tűnt el. A ma látható, neobizánci stílusú mennyezeti képet Puskás László és felesége, Nadia készítette el. A munka folyamán a lembergi taníttatású festőművészek nemcsak a templom mennyezeti boltíveit festették át, hanem a teljes belső teret is. Ezeket a falak nedvesedése miatti felújítások során 2006-ban fehérre festették le. A székesegyház 1937-ben egy erősen latin stílusú belső átfestésen esett át, amely a nyolcvanas évekre elég rossz állapotba került. A nedvesedő falak, a beázások azt eredményezték, hogy a falfestmények festékrétege lassan elvált a faltól. 1989-ben az Országos Műemlékvédelmi Felügyelet, Timkó Imre megyés püspök és dr. Kiss Andor parókus elfogadta a Puskás házaspár terveit. A neobarokk stílusú falképek jellegzetes latin témákat dolgoztak fel. Az ikonosztázion előtti boltozaton például Szűz Mária latin stílusú ábrázolása volt látható a négy evangélistával, de a Hajdúdorogi Egyházmegye címere is megjelent a székesegyház boltívei felett. A főhajót fedő három boltív együttesen közel 280 négyzetmétert tesz ki. A három részre tagolható, kiterjedt terület lehetővé tette, hogy a mesterek egy nagy méretű, összefüggő teológiai tartalmú ikonográfiai programot ábrázoljanak a mennyezeten. Mivel a boltozatok az őket tartó oszlopfőktől igen meredeken, szinte függőlegesen indultak, minden boltozatra három jelenet került. A két szélső az oldalfalakra lett orientálva, a középső ábrázolások pedig a főhajó hosszanti tengelyére. Az ikonosztázion előtti boltív a hajó mennyezetének leghangsúlyosabb része. A boltív seccójának központi képét már a bejárattól is jól lehet látni. A bizánci szakrális művészet Krisztus-orientáltságát hangsúlyozza a belső teret meghatározó, félalakos Pantokrátor kép. A tanító Krisztus alakja a mögötte ábrázolt, sötét alvilággal kontrasztban a fényt képviseli. Ezt erősíti a baljában tartott könyv is, amelyben a következő szöveg olvasható: „Én vagyok a világ világossága, aki engem követ, nem jár sötétségben.” (János 8:12) A secco készítői ezt az idézetet azzal is kihangsúlyozták, hogy a szöveg alól indul ki a bizánci rítusú templomokra jellemző örök mécses, vagy fogadalmi mécses tartózsinórja is. A vörös üveg mögött világító lámpás mindig ég, amely azt jelképezi, hogy Jézus, a világ világossága valóban mindig jelen van. A Pantokrátor glóriájában három görög betű látható: ω o N. A betűk a bizánci és a szláv egyházi művészetben a ὁ ὢν (hó on) kifejezést takarják, amely szó szerinti fordításban azt jelenti, hogy Ő az, Jézus isteni mivoltára utalva. A központi Pantokrátor alak körül a négy evangélista szimbóluma látható: Krisztus fejénél János sasa és Máté angyala, míg a félalak aljánál Márk oroszlánja és Lukács ökre látható. A secco déli oldalfalra forduló képe (legalábbis a felirat szerint) Jézus feltámadását ábrázolja. A keleti rítusú egyházakban magát a feltámadás jelenetét nem szokták ábrázolni, helyette Krisztus poklokra való alászállását festik meg. A mennyezeti festmény témája is inkább ez utóbbira utal. Az isteni átalakuláson keresztülment Krisztust fehérben ábrázolták, amint az alvilág kidöntött kapuin áll. A keresztbe fektetett kapuk azt fejezik ki, hogy Jézus kereszthalálával győzte le a halált. Jézus jobbjával Ádámot, baljával pedig Évát támasztja fel, amely utalás arra, hogy az ember saját erejéből nem képes az ősbűntől megszabadulni. Ádám mögött a tömegben felfedezhetjük Salamont, Dávid királyt és több ószövetségi prófétát, míg az Éva mögött látható emberek között glóriával a feje körül Keresztelő Szent Jánosra, illetve bárkájának kicsinyített változatát szorongató Noéra ismerhetünk rá. Az északi falra fordított festmény Krisztus színeváltozását ábrázolja. A jelenet követi a hagyományos bizánci elrendezést. A secco közepén Jézus áll, jobbján Illéssel, balján pedig Mózessel. Az isteni megnyilatkozás szemtanúi, Jézus három legkedvesebb tanítványa ijedten a kép alsó részében kuporog. Illés próféta mögött láthatjuk Jánost és Jakabot, míg Péter Mózes mögött kapott helyet. A következő boltív jelenetei egyfajta átmenetet képeznek az oltár felőli (Jézushoz kötődő), és a bejárathoz közeli (mariológiai témájú) falképek között. A központi kép a Szentlélek eljövetelét, azaz Pünkösd ünnepét ábrázolja. A jelenet középpontjában Szűz Mária foglal helyet a tizenkét apostol körében. A Szentlélekről rájuk, és a secco alján, királyi alakban ábrázolt Világmindenségre áradnak ki a kegyelem sugarai. A déli fal felé fordított secco Jézus születését jeleníti meg. A kép központi részén a Szent Család látható, míg a háttérben a három napkeleti bölcs és az angyalt követő pásztorok láthatók. Az északi seccón az Angyali üdvözlet jelenete látható. A festmény bal oldalán Gábriel arkangyal jelenik meg, amint Máriához lépdel az örömhírrel. A középső boltív három képét összeköti a Szentlélek jelenléte. A secco központi képéből a Szentlélek mindkét oldalsó festményre átsugárzik, egymásba fonva a három ünnepet. A secco festőmestereinek ez a megoldása annyira újítólag és inspirálóan hatott, hogy a Bécsi Egyetem elismert teológusa, Professzor Ernst Christoph Suttner a hajdúdorogi székesegyház mennyezeti képei köré építette fel egyik lelkigyakorlatos előadássorozatát. A főhajó bejárat felőli mennyezeti festménye a kórus takarásában van. A boltív seccói Mária történetéhez kapcsolódó jeleneteket ábrázolnak. A központi képen az Istenszülő elszenderedését és mennybemenetelét láthatjuk. Ezt a jelenetet gyakran találhatjuk keleti rítusú templomok bejárata felett, ugyanis a bizánci teológia szerint az, aki elhagyja a szent helyet, ahol a liturgiát hallgatta, egy új életbe lép át. A kórus takarása miatt ezt a központi seccót a többihez képest fordítva festették meg. A festmény középpontjában Mária fekszik halotti ágyán. Az ágy előtt látható két kisebb alak Jephoniás történetét jeleníti meg. Jephoniás egy zsidó pap volt, aki fel akarta tartani Mária temetési menetét, hogy kirabolja a holttestet. Mihály arkangyal azonban váratlanul megjelent, és levágta a pap kezeit. A történet szerint Jephoniás a történtek után vallást váltott, és csodás módon visszakapta kezeit, miután megkeresztelkedett. Mária fejénél, tömjénfüstölővel a kezében láthatjuk Péter apostolt, vele szemben, az ágy jobb oldalán pedig az összekulcsolt kezű Pál apostolt. A halotti ágy két végében egy-egy vörös szárnyú szeráf látható. A képen hátrébb, Mária ágya körül áll a további tíz apostol, akiket a tömegben négy püspök követ, akiknek glória övezi a fejét. A hagyomány szerint a négy püspök Szent Jakabot, Szent Timótot, Hierotheoszt és Dionüsziosz Areopagitészt ábrázolja. Mind a négy szent foglalkozott műveiben Mária elszenderülésével. A kép bal oldalán, a püspökök mögött láthatjuk Dávid királyt is, amely utal arra, hogy Mária Dávid házából való. A halotti ágy fölött Krisztus áll, kezében tartva anyja gyermekként ábrázolt lelkét. Ez a kép a jellegzetes Istenszülő ikonok megjelenítésére emlékeztet, ahol az emberek közé született gyermek Jézust tartja ugyanígy Mária. A fordított ábrázolás azt sugallja, hogy Mária lelke most lép az Isten országába, vagyis újjászületve érkezik, mint egy csecsemő. Az egész jelenet felett pedig ismét Máriát láthatjuk immár a mennyekben. A déli fal felé fordított kép a székesegyház címünnepét ábrázolja: Mária bevezetését a templomba. A secco azt a történetet jeleníti meg, amikor a hároméves Máriát szülei elvitték a jeruzsálemi templomba, ahol egészen tizenkét éves koráig nevelkedett. A festmény középpontjában a gyermek Máriát látjuk, mögötte édesanyjával, Annával és édesapjával, Joákimmal, valamint kísérő rokonokkal. A templomban Máriát Zakariás főpap fogadja, aki a legenda szerint azonnal meglátta a leányban szent küldetését. A hagyomány szerint a főpap a templom szentélyébe vezette be Máriát, hogy szentségben nevelkedjen. A kép jobb oldalán újra a gyermek Máriát láthatjuk, akinek Gábriel égi eledelt visz. A szentélyben nevelkedő gyermek Mária alakja felett az Istenszülő templomba vezetésének ünnepnapján mondott vecsernye egy részlete jelenik meg: „Az Úr házában mennyei kenyérrel táplált Szűz; az élet kenyerét, az Igét szülted a világnak.” Az északi falra orientált secco az Istenszülő oltamát ábrázolja. A bizánci rítusban kiemelkedő jelentőségű ünnep gyökerei egészen a 10. századig nyúlnak vissza, amikor a legenda szerint Konstantinápoly népe a Blakhernai templomban gyűlt össze, hogy Szűz Mária segítségéért imádkozzanak. Egyes feljegyzések szerint szörnyű járvány, mások szerint ellenség pusztítása miatt kérték ki az Istenszülő közbenjárását. Az elbeszélés alapján a szűz megjelent a templomban, és köpönyegét az imádkozók felé borítva megvédte a bizánciakat a vésztől. Ennek a történetnek a tradicionális ábrázolását láthatjuk az északi mennyezeti festményen. A kép középső részén láthatjuk Szűz Máriát a gyermek Jézussal, amint köpönyegét széttárja az imádkozók felett. Tőle jobbra négy szentet láthatunk glóriával a fejük körül. Máriához a legközelebb Dallamszerző Szent Román áll, aki korának legnagyobb vallásos himnuszköltője volt, és a legendák szerint ezt a képességét Szűz Máriától kapta. Kezében egy papírtekercs látható, amelyen Román Karácsonyi kontakionjának legelső sora áll: „Ma a Szűz a legfelsőbb lényt szüli”. Szent Román ünnepnapja egyébként ugyanúgy, mint az Istenszülő oltalmának ünnepnapja, október 1-jére esik. A sorban a második alak Szent Ananiás, Damaszkusz püspöke, aki meggyógyította Pál apostolt a vakságból. A bizánci kalendáriumban az ő ünnepnapja is október első napjára esik. Az Ananiás mögött álló két alak története összekapcsolódik egymással, és az Istenszülő oltalmának történetével is. A félmeztelenül ábrázolt alak, aki Máriára mutat, Krisztusért balgatag Szent András, aki szent balgasága miatt kiérdemelte, hogy láthassa az Istenszülőt. András látomásáról beszámolt mellette álló tanítványának, Szent Epifániosznak is, aki szintén láthatta a szent szüzet. Mária jobbján Keresztelő Szent János áll, kezében egyik prédikációját tartva: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa.” János mögött apostolokat láthatunk. Az apostolok mögött, a második sorban pedig a három nagy egyházatya tűnik fel: Nagy Szent Bazil, Aranyszájú Szent János és Nazianzi Szent Gergely. ##### A püspöki trón A székesegyház egyik legértékesebb berendezési tárgya a főhajó déli boltíveinél felállított baldachinos püspöki trón. A 2006-ban restaurált trónus a szakvélemény alapján körülbelül 1790 és 1810 között készülhetett. A püspöki trón formajegyei, megmunkálásának minősége, a felhasznált anyagok, a technika és a művészi formavilág is teljes mértékben megegyezik a templom ikonosztázionjának jellemzőivel. Ezek alapján elmondható, hogy a baldachinos felépítmény is Jankovits Miklós fafaragó műhelyéből került ki, noha maga a trónus későbbi eredetű. Az 1937-es templomfelújítás során a püspöki ülőhely sem úszta meg a világoszöld átfestést. Eredeti színeit 2006-ban kapta vissza. A püspöki trón baldachinjának csúcsán egy koronára emlékeztető, aranyozott, hagyományos bizánci püspöki süveg látható. Ez jelképezi az Úr hatalmát, amelyet földi helytartója, a püspök lát el a Hajdúdorogi Egyházmegyében. A lelkipásztor hatalmának isteni származását erősíti a süveg alatt kifaragott Isten szeme is. A háromszög alakú faragvány a Szentlelket szimbolizálja, amelyből a kegyelem sugarai áradnak ki. Az akantuszlevelekkel díszített, aranyozott rojtokkal szegélyezett baldachint két korinthoszi oszlop tartja. Az oszlopok között helyezkedik el maga a trón. A trón háttámlájába egy értékes rokokó stílusú festmény van beágyazva: a Jó pásztor című kép. A festmény készítőjét ezidáig nem sikerült beazonosítani, mindenesetre képzett festőről van szó, akinek munkáján a bécsi iskola jegyeit lehet felismerni. Feltételezhető, hogy a kor egyházmegyei festője, Mankovics Mihály készítette a képet. A tájképbe illesztett jelenet fő alakja a rá bízott nyáj védelmére kel a támadó farkassal szemben. Egyedül a finom vonásokkal rendelkező ifjú feje körül látható glória árulja el, hogy a festmény központi alakja nem egy tájkép névtelen hőse, hanem Jézus. A kép hátterében, Krisztussal kontrasztba állítva más pásztorokat is felfedezhetünk, akik a farkasok támadása elől elmenekülnek, ezzel kiszolgáltatva bárányaikat a ragadozóknak. A kép János evangéliumának tanítását dolgozza fel, miszerint Krisztus a benne hívők nyájának pásztora, ugyanúgy vezeti a benne hívők nyáját, mint ahogyan a püspök a saját híveit. A rózsákkal övezett festmény alatt látható maga a trón, amelyen egyedül a püspök foglalhat helyet. A trón két lépcsőfokkal meg van emelve. Amikor a püspök a trónról feláll, hogy prédikáljon, akkor a két lépcső előtt leterített hímzett, kör alakú szőnyegre, az úgynevezett sasra áll rá. ##### A szószék A keleti rítusú templomok hagyományos berendezése között nem szerepel a szószék, az a latin rítust követő katolikus templomok építészeti sajátossága. A hajdúdorogi székesegyház építésekor erős katolicizáló, latinosító nyomás érvényesült az egyházban a Habsburgok hatására. Emiatt készült el Hajdúdorogon is a fából faragott szószék, amelyet tulajdonképpen sohasem használtak prédikálás céljából. A szószék eredeti színezése megegyezik az ikonosztázionéval, tehát közel egy korból származik a két fafaragvány. A 2006-os teljes restaurálás alapos vizsgálata során kiderült, hogy a szószék formajegyei teljesen eltérnek a többi, Jankovits által készített berendezéstől. A restaurátori szakvélemény szerint a szószék egészen biztosan más műhely munkája, és emiatt művészetileg kicsit falsabb a kivitelezése. Feltételezhető, hogy a szószék kifaragásával azért bíztak meg másik, vélhetőleg helybéli mestert, hogy gyorsabban haladjanak a templom átépítésének munkálatai. A szószék hangvetőjén látható Magvető című festmény a püspöki trón Jó pásztor című képéhez hasonló, kifinomult stílusjegyekkel készült el. Az sem zárható ki, hogy a két ikont ugyanaz a bécsi iskolát járt festő készítette el. A piktor kilétére ezidáig sajnos nem derült fény, de itt is valószínűsíthető, hogy a munkácsi püspökség által szívesen foglalkoztatott Mankovics Mihály volt az. A kép Máté evangéliumának egyik példázatát jeleníti meg. Jézus a magvető példáján keresztül magyarázza el tanítványainak, és a köré gyűlteknek, hogy a szent ige és a hit is ugyanúgy fogan meg az emberek lelkében, mint egy elvetett mag a földben. Van amelyik rossz talajra esik, van amelyiknek gyökere nem nő elég mélyre, van amelyiket elnyomja a gyom, és van amelyik jó földben százszorosát termi. A szószékkosáron négy kisebb ikon látható, amelyek a keleti rítushoz kapcsolódó nagy szónokokat, teológusokat ábrázolják. A képek festőjét és az egyes alakokat sem sikerült eddig minden kétséget kizáróan beazonosítani. A szószékkosár nyugati ikonján két alak látható. Egyikük fekete ruhát visel, és nagy gonddal vizsgál egy szent szöveget. Közel hozzá egy püspöki süveg látható az asztalon. Mögötte egy kék ruhába öltöztetett alak térdel, aki egy falba mélyesztett oltárhoz vagy ikonhoz fohászkodik. Sajnos a két alak kilétét egyáltalán nem sikerült eddig meghatározni. A kosár főhajó felé kiugró oldalát egy püspök, feltehetőleg Nagy Szent Bazil ikonja foglalja el. Mellette egy újabb főpapi öltözetben ábrázolt alak látható, valószínűleg Aranyszájú Szent János. A szószékre felvezető lépcső mellett pedig a harmadik egyházatya, Nazianzi Szent Gergely képét láthatjuk. 2009\. február 7. és szeptember 5. között a szószékre szerelték fel a Máriapócsból gyalogos zarándoklaton Hajdúdorogra hozott könnyező máriapócsi kegyképet. A kegykép és az azt övező textíliák erre az időre elfedték a szószék eredeti festményeit. #### Mellékhajók és karzatok A székesegyház két oldalhajója 1868-ban készült el. Az eredeti, egyhajós templom északi és déli falának áttörésével kialakított két hajó, a kor pontosságához mérten, ugyanolyan méretekkel rendelkezik. A főhajó hosszanti tengelyét követve a mellékhajók kicsivel hosszabbak, mint 13 méter, és valamivel szélesebbek, mint 3 méter. Mindkettőnek körülbelül 42 négyzetméter az alapterülete. A dongaboltozatos mennyezet 5 méter magasra nyúlik. A hajdani főhajó falait két négy méter széles és 4,37 méter magas boltív töri át. A mellékhajók főhajó felőli oldalának körülbelül a közepén egy széles oszlop tartja meg a két boltívet. Mindkét oldalhajó rendelkezik egy bejárattal és két ablakkal. A templom kibővítésekor a mellékhajóknak azt a célt szánták, hogy kihangsúlyozzák a főhajót, és hogy megtartsák a főhajó felé néző karzatokat. Ebből kifolyólag a két oldalhajónak egyszerűbb a díszítése. Falfestmények például sosem díszítették ezeket a hajókat. A székesegyház oldalhajóinak hármas funkciója van, így három különböző részre lehet tagolni őket. A hajók nyugati végében a főhajó padsorainak a meghosszabbítása található, vagyis a mellékhajók padozata nem egy saját mellékoltárhoz kapcsolódik, hanem a főhajó terének kibővítését szolgálja. A hajók közepénél, a boltíveket tartó oszloppal szemben található a bejárat. Az oszlopokon kialakított szenteltvíztartókkal együtt ez a templomba lépés tere. Csak a hajók keleti felében találhatók mellékoltárok, amelyek sajátos funkciót kötnek az oldalhajókhoz. A déli mellékhajó a benne található Szent Kereszt oltárról kapta nevét. Az oltár 1868-ban készült el. Festménye az ikonosztázion csúcsán látható Kálvária-jelenetet dolgozza fel. A keresztre feszített Jézus balján anyja, Mária áll. Öltözete az ikonosztázion hagyományait követve piros alapon kék köpönyeg. A kereszt jobb oldalán Szent János látható. Krisztus feje felett, egy táblán négy betű olvasható: N. J. Zs. K., azaz Názáreti Jézus, a Zsidók Királya. Mindkét mellékoltárra jellemző, hogy eredetileg elég silány minőségűek voltak, emiatt a 2006-ban befejezett restaurálás nyomán tulajdonképpen teljesen új faszerkezetet kaptak. A hajó bejáratával szemben, az oszlopra tolva áll egy kisebb, könnyen mozgatható oltár. Az oltárasztalon az Istenszülő egyik díszes keretbe foglalt ikonja látható. Az oltár mellett, az oszlopon láthatjuk Jézus megkeresztelésének festményét. A kép eredetileg a keresztelőmedence felett függött. A festményt 1879-ben Takács Orina megbízásából festette egy feltehetőleg helyi piktor. A kép jobb oldalán Keresztelő Szent János látható, amint a Jordán vizével megkereszteli Jézust. Szent János kezében egy hosszú szárú keresztet tart, amelyen az Ecce Agnus Dei felirat olvasható, ami latinul annyit tesz: Íme Isten Báránya. A bejárat mögött, a festménnyel szemben egy gyóntatószék kapott helyet, amelyet padsorok követnek. A mellékhajó nyugati falán függ Szűz Mária latin stílusú festménye. A képet 1938-ban festette egy helyi festő, aki a monogramjával jegyezte művét. A P. J. monogram feltehetőleg Pap Jánost takarja. A képen Mária egy fekvő félholdon áll, fejét ragyogó glória övezi. Ez az ábrázolásmód jellemzően a jelenések könyvére utal, amely egy asszonyról ír, „a ki a napba vala felöltözve, és lábai alatt vala a hold”. Az északi hajó oltárképe Mária megkoronázását ábrázolja. A festmény középpontjában a piros alapon kék köpönyeget viselő Istenszülő térdel, mellei fölött keresztbe tett kézzel. Mária jobbján a Fiú, azaz Jézus látható, míg balján az Atya, akinek feje körül háromszög alakú glória látható. A kettejük által tartott korona felett a Szentlelket szimbolizáló fehér galamb jelenik meg. Az északi oltár sorsa szinte mindenben megegyezik a délivel, azzal a különbséggel, hogy ennek az oltárnak a képe 1957-től a 2006-os felújításig X. Piusz pápa festménye volt, emiatt az északi hajót gyakran még ma is Piusz-hajónak nevezik. A bejárattal szemben, a szenteltvíztartó felett láthatjuk Páduai Szent Antal képét. A festményt 1924-ben festette meg egy magát Vidovichként szignáló festő (feltehetőleg nem az ismert horvát piktorról, Emanuel Vidovićról van szó). A képet Gombos István és neje, Módán Teréz rendelte meg a székesegyháznak. A ferences rendi szentet minden jellemző attribútumával együtt festették meg. A barna szerzetesi csuhát viselő Antal jobbjával kenyeret ad egy szalmán fekvő, szegényesen öltözött anyának és újszülött gyermekének. Ez a jelenet arra utal, hogy Antalt nemcsak a szegények gondviselőjeként, hanem a terhes anyák védőszentjeként is tisztelik. Baljában egy könyvet tart, amelyen a gyermek Jézus ül, kezét tanító pózban tartva. Ez Antal teológiai képzettségét és kiváló prédikációit szimbolizálja. A gyermek Jézus ölében pedig Antal állandó attribútuma látható: a fehér liliom szál. A déli hajó tükörképeként a bejárattól nyugatra itt is egy gyóntatószék kapott helyet, amelyet a főhajóhoz csatlakozó padsorok követnek. A mellékhajó nyugati falán a Jézus szíve festmény látható. A töviskoronás szívvel, kitárt karokkal ábrázolt ragyogó Krisztus alakja művészetileg rokonságot mutat a déli hajó Mária képével. Ez a festmény ugyanúgy latinos stílusban készült, és noha nem található rajta festői szignó, feltételezhető, hogy ez is 1938-ban készült el a P. J. monogramú, feltehetőleg helyi festő műhelyében. A két oldalhajó berendezéseinél meg kell említeni a padokat díszítő hat vallásos zászlót is. Mindkét mellékhajóban három-három lobogó van, amelyek alapszíne a magyar zászló egy-egy színét adják. A lobogók közül a fehér hátterűeket készítették a legkorábban. Az egyik fehér zászlónak az egyik oldalán, a mennyezeti képeken is ábrázolt jelenet, Krisztus alászállása a poklokra látható. A kép közepén a fehérbe öltöztetett Megváltó az alvilág keresztbe fektetett kapuin áll. Jobbjával itt is Ádámot, baljával pedig Évát támasztja fel halottaiból. Érdekes megfigyelni, hogy a kép csúcsán három angyal látható, akik egy keleti ortodox keresztet tartanak. Ez is a fehér selyembe varrt képek éltes korára utal. A zászló másik oldalán a Pantokrátor alakja látható. Jézus itt is piros ruhán kék köpenyt visel, ahogyan az az ikonosztázionon és a hagyományos ábrázolásokban is megfigyelhető. Kezében egy nyitott, zöld könyvet tart, amelyen János könyvének 6. verséből olvasható egy részlet: „Én vagyok az élet kenyere, a testem a világ életéért”. A másik fehér zászló egyik oldalát a mennyezeten is ábrázolt pünkösd jelenete díszíti. A Szentlélek bátorító lángja lobog az asztal körül ülő tizenkét apostol feje fölött. Ezúttal Szűz Mária nem jelenik meg, de ugyanúgy az asztalfőn egy koronás férfi ábrázolja a világmindenséget, mint ahogyan a mennyezeti seccón. A fehér zászló másik oldalán az Istenszülő klasszikus ábrázolása látható. A fehér lobogókat időben a piros selyembe varrt zászlók követik. Az egyik piros lobogón Jézus kereszthalálának történetét dolgozza fel a két festmény. A zászló egyik oldalán a keresztre felnéző, kezeit imára kulcsoló Szűz Mária látható, a másik oldalon pedig a keresztjét cipelő, töviskoronás Jézus alakja lett megfestve. A másik piros hátterű lobogó egyik képe a pünkösdi ünnep történéseit fűzi tovább. Az apostolok a Szentlélek lángjától felbuzdulva kimennek a tömegek elé, hogy hirdessék Krisztus tanait. A zászló másik oldalán Szent Miklóst láthatjuk főpapi öltözékben. Jobb kezében a Szentírást tartja, míg baljában a székesegyház kicsinyített mását. Ez az ábrázolásmód, abban az esetben, ha a megjelenített szent nem a templom vagy az egyházmegye alapítója vagy építtetője volt, akkor arra utal, hogy a templomot az adott szent védelmébe ajánlják. Ez a helyzet áll fenn a hajdúdorogi székesegyház esetében is. A zöld alapszínű zászlók a legfiatalabbak, és képeik magyar vonatkozású szentek történetéhez kapcsolódnak. Az egyik zászló az egyik oldalon azt a jelenetet ábrázolja, amikor Szent István az Istenszülőnek ajánlja fel koronáját, és ezzel együtt országát. A zászló másik oldalán látható kép Árpád-házi Szent Erzsébetet ábrázolja, amint kenyeret oszt a szegényeknek. A kötényében látható rózsák egy népszerű Erzsébet-legendára utalnak. Eszerint Erzsébet ura parancsával dacolva kenyeret vitt a szegényeknek kötényében, és amikor megállították őt, azt mondta, hogy csak rózsákat visz. Amikor megmutatta azt, az Úr valóban rózsává változtatta az éhezőknek szánt kenyeret, és ezzel megkímélte Erzsébetet a büntetéstől. Mögötte feltételezett szülővárosa, Pozsony látható. A másik zöld hátterű lobogó egyik oldalán Szent Imre herceg látható, jobbjában egy szál fehér liliommal, a másikon pedig Szent László lovagkirályunk alakja jelenik meg. A székesegyház 1868-as felújításakor három karzatot alakítottak ki. A két oldalhajó két szimmetrikus karzatot tart 5,55 méter magasan. Az úgynevezett kórus karzatokat sokáig nemek szerint is elkülönítették. A két oldalsó karzatra csak férfiak mehettek fel, a nők pedig csak a kántor szeme előtt, a nyugati orgona karzaton foglalhattak helyet. Ma már nincsenek ilyen megkötések, mégis a karzatokat gyakran női és férfi kórusként különböztetik meg a helyiek. A harmadik karzat a főoltárral szemben helyezkedik el. A nyugati, úgynevezett orgona karzatot két korinthoszi oszlop tartja 5,2 méter magasan. Építészeti szempontból ez a karzat a falazott karzatok közé tartozik. Mindhárom karzat gazdagon díszített, arany színezésű, romantikus stílusú öntöttvas korláttal rendelkezik. Összesen öt mellvédkorlát készült a székesegyházba. A leghosszabb korlát a nyugati karzatot díszíti, ez majdnem 10 méter hosszú. A két szimmetrikus, északi illetve déli karzat korlátját megbontja a két boltívet tartó középső oszlop, emiatt mindkét kóruson két-két korlát látható. A korlátok hátulját az 1937-es felújítás során egy feketére festett fatáblával borították. Ez szinte teljesen elfedte a korlát eleganciáját. A katedrális legutóbbi felújításakor, 2002-ben távolították el ezeket a fatáblákat. A két kórus karzat egységesen 13,32 méter hosszú és 3,42 méter széles, vagyis valamivel több, mint 45 négyzetméter. Szerepük, hasonlóan a mellékhajókhoz az, hogy kiemeljék, még inkább központba állítsák a főhajót. Korábban elsősorban a fiatal fiúk foglaltak itt helyet. A karzatok oltárhoz közelebbi végén kórusok álltak fel. Egyik karzat falát sem díszítették festmények vagy seccók. A nyugati karzat 9,6 méter széles és 4,92 méter hosszú, így 47 négyzetméteres alapterületével valamennyivel nagyobb, mint a két oldalsó karzat. Eredetileg a kántor és a képzett püspöki kórus helye volt, de itt kapott helyet a székesegyház orgonája is. A keleti szertartású egyházak liturgiájában hagyományosan az emberi hangra, a kórusművekre helyeződik a hangsúly. A hajdúdorogi székesegyház orgonáját a hetvenes években építették fel a nyugati karzaton, és egészen Kocsis Fülöp püspök felszenteléséig a kántor rendszerint ezen kísérte a székesegyház szent liturgiáit. Fülöp püspök igyekezett visszahozni a bizánci hagyományokat a székesegyházba, emiatt az orgona helyett újra az emberi hang kapja a főszerepet a miséken. Az orgonáról nem sok információ maradt fenn. Méreteit tekintve viszonylag kicsi hangszerről van szó, 63 sípját hét regiszter segítségével és az orgonaszekrényben található elektronikus vezérléssel szólaltatják meg. Több hangszer alkatrészeiből állították össze, emiatt meglehetősen csekély művészeti értéket képvisel. Feltehetőleg úgy került a bizánci rítusú székesegyház nyugati karzatára, hogy a szocialista rendszer nyomására egyes latin templomokból eltávolították vagy kidobták a hangszereket, és a felhasználható részeket a hajdúdorogi parókia befogadta, így megmentve azokat. #### A harangok A hajdúdorogi székesegyház 17. századi alapokon nyugvó harangtornyában 14 méter magasan helyezkedik el a három harang. A harangok közül a legidősebb és a legnagyobb a Szent János harang, amely Keresztelő Szent Jánosról kapta a nevét, akinek az alakja megjelenik a harangon is. Az eredeti harangot 1815-ben öntötte ismeretlen mester. Egy helyi legenda szerint a harang érces hangját Széchenyi István is dicsérte, amikor a városban vendégeskedett. A János harang sokáig a székesegyház egyetlen harangja volt. A hatalmas, 40 mázsás harangot az első világháború idején beolvasztották hadi célokra, valószínűleg új ágyút öntöttek belőle. A hajdúdorogi görögkatolikus hívek adományából a soproni Seltenhofer Frigyes és fiai öntötték újra a harangot 1927-ben. A helyreállított harangot Miklósy István, hajdúdorogi püspök szentelte fel 1927. október 1-jén. A felszentelést követően a 40 mázsás harangot felhúzták a toronyba. A Szent János-harangot legközelebb 1999-ben kellett kimozdítani a székesegyház harangtornyából, amikor elkezdődtek a torony felújítási munkálatai. A harang visszaemelésekor a csigasor nem bírta el a hatalmas súlyt, és félrerántva a felújított toronysisak németlábát, a harang lezuhant és megrepedt. A Szent János harang végül 2000-ben került vissza ismét a toronyba, ekkor már csak 15 mázsát nyomott. A felújítás során a harang díszítése megmaradt, de a feliratot megváltoztatták, és a kevesebb hely miatt át is helyezték azt. Ma a harang oldalán a következő felirat olvasható: „Keresztelő Sz. János tiszteletére s az 1914–18-as világháborúban hadi célokra elszállított János harang pótlására önttették a hajdudorogi gör. kath. egyház tagjai az 1927. évben Öntötték: Seltenhofer Frigyes fiai harangöntő-gyárában Sopronban.” A székesegyház második harangját 1935-ben öntötték. A Szent János harang déli oldalán található Szent Anna-harang Szűz Mária édesanyjáról kapta nevét. Oldalán a felirat a következőt hirdeti: „Szent Anna asszony tiszteletére öntették a hajdudorogi gör. kath. egyház tagjai 1935-ben.” A bazilika harmadik, és egyben legfiatalabb harangja a II. János Pál-harang, amelyet az egyházfő máriapócsi látogatásának emlékére készíttettek 1991-ben. A harangon ez a felirat látható: „II. János Pál pápa máriapócsi zarándoklatának évében a harangot újraöntette Hajdúdorogról Lelesz János és felesége Szalka Anna, Gombos Lajos harangöntő mesterrel Őrbottyánban az Úrnak 1991. évében.” ## A székesegyház kertje A görögkatolikus székesegyház körül elterülő park, amelyet a hajdúdorogiak gyakran csak templomkertként emlegetnek, történetileg és vallási funkciójában is szorosan hozzákapcsolódik az épülethez. A kert eredetileg a két bizánci rítusú fatemplomot és az őrtornyot körbeölelő erődfal által határolt területből fejlődött ki. Ma a kert a templommal együtt körülbelül 5300 négyzetméteren terül el a Tokaji út és az Óvoda út között. A két utcafront felől kettős keresztekkel díszített kovácsoltvas kerítés zárja le a kertet. Északról a középkori erődfal maradványa, délről pedig a Görögkatolikus Általános Iskola kerítése szabja ki a park határait. Az egyházi igazgatású általános iskola 2002-es bővítése miatt az iskolaudvar mérete nem felelt meg a törvényi előírásoknak, emiatt a templomkertből 2003-ban lecsatoltak egy körülbelül 1200 négyzetméteres területet. Ekkor épült fel a déli kerítés, amelyen egy kapu köti össze az iskolát a székesegyházzal. A kertben három feszület látható. A legrégebben emelt keresztet a székesegyház nyugati bejáratától északra találhatjuk. A kelet felé néző betonfeszületet 1902-ben emelték a templom kertjében, és 2000-ben újították fel. Történetéről a márványtáblán olvasható szöveg mindent elmond: Isten dicsőségére állíttatták P. Szabó István és neje Gurbán Juliánna 1902 évben, Ujhelyi Andor lelkész, Végsheő Mihály s. lelkész, Lelesz György és Orosz Péter éneklészek, K. Orosz György és Kiss Antal gondnokok idejében. A főbejárattól délre, az iskola felé is találhatunk egy betonból készített, észak felé néző, szürkére festett feszületet. Ez is igen beszédes felirattal rendelkezik: A te kereszted előtt leborulunk uralkodó, és a te szent feltámadásodat dicsőítjük. Isten dicsőségére és Nagy Szent Bazil tiszteletére állíttatták Papp Antal és neje szül. Fehérváry Mária. 1937. április 29. A harmadik feszületet a Tokaji úthoz közel állították fel. A kovácsoltvasból készült kereszt kelet felé néz. Felállításának ideje ismeretlen, de feltehetőleg a harmincas–negyvenes években készülhetett. A feszület felirata mindössze az adományozó nevét őrizte meg: Isten dicsőségére emeltette özv. Görög Sándorné. A kert északnyugati részében állították fel a Hajdúdorogi Egyházmegye 1912. évi megalapítójának, X. Piusznak a szobrát, amely egyben emléket állít az 1900-ban Rómába zarándokló 42 hajdúdorogi hívőnek is. A szobrot E. Lakatos Aranka készítette. A szobor hátulján olvasható a 42 zarándok listája, illetve a következő szöveg: A 100 éves Római Zarándoklat emlékére állíttatta a millenium esztendejében Hajdúdorog városa 2000. június 10. A kert északkeleti részéből nyílik a parókia kapuja. A parókia épületében található a parókus szolgálati lakása, valamint a székesegyházhoz kapcsolódó irodák és tanácstermek. A ma látható parókia az egyhajós, téglából emelt templommal egyidős lehet, körülbelül 1772-ben építették fel. ### Az erődfal A kert északi oldalát mintegy ötven méter hosszú eredeti, hajdúkori erődfalszakasz zárja le. A fal egykor körbevette a mai templomkert egész területét. Négy sarkán kör alakú, zömök tornyok szolgálták a város védelmét, amelyekből mára sajnos egy sem maradt meg. Az erődfal valószínűleg a 17. század elején épülhetett, amikor Bocskai hajdúit Dorogra telepítették. A török időkben a katonáskodó hajdúk erődített városait a Habsburg császárok is támogatták, hiszen így egy védtelen alföldi területen sikerült létrehozni egy úgynevezett kis végvárrendszert. Ennek volt része a hajdúdorogi erőd is, amely a kisebb, portyázó török seregek ellen valóban eredményesen fel tudta venni a harcot. Az 1660-as Szejdi-járás török túlereje azonban romba döntötte az eredeti erőd nagy részét. Az erődöt barnáspiros égetett téglából építették fel. Fennmaradt szakaszán ma 22 darab körte alakú lőrés látható, amelyeket 1940-ben befalaztak. A Műemlékvédelmi Hivatal közbenjárására a város vezetése 1961-ben felújította a meglehetősen rossz állapotban lévő falszakaszt. Kibontották a befalazott lőréseket, kicserélték a málló téglákat, kiigazították a falazat fugáit, és a megtelepedett bokrokat és gyomokat is eltávolították a több száz éves erődről. A műemlékvédelem azonban minden tiltakozása ellenére sem tudta elérni, hogy a város vezetése lemondjon az eredeti fal megtoldásáról. A hetvenes években körülbelül három méternyi új téglafalat építettek az eredeti erődfalhoz, hogy így teljesen lezárják a városháza területét a templomkerttől. ### A kert természeti értékei A székesegyház kertjét a templom épületével együtt 1958-ban országos műemléki védettség alá helyezték. A park kiemelten védett természeti értékei közé tartozik az a harminc fa, amelyet 1900-ban ültettek a város görögkatolikus lakói a római zarándoklaton részt vett hajdúdorogiak emlékére. Akkoriban Hajdúdorog volt a magyar nyelvű görögkatolikus liturgiáért folytatott harc központja. A századfordulón több száz magyar ajkú görögkatolikus indult el a pápai udvarba, hogy XIII. Leónál megpróbálják elérni egy magyar görögkatolikus egyházmegye felállítását. A zarándoklat ugyan csak tizenkét év múlva váltotta be a hozzá fűzött reményeket, jelentősége viszont vitathatatlan. Ezen a zarándoklaton összesen 42 hajdúdorogi hívő vett részt, és eredetileg ugyanennyi fát ültettek a templomkertben. Az emlékfák között találhattunk gesztenyét, hársat, olajfát, kőrist, tölgyet, szilt és japán akácot is. Mára ezek egy része elpusztult, de a kert gondozói és a hajdúdorogiak igyekeznek pótolni a kiöregedett fákat. Ennek köszönhetően ma a templomkertben és az egykor hozzátartozó iskolaudvarban összesen 58 darab fa áll. A Hajdúdorogi Honismereti és Városvédő Egyesület 2000-ben egy kopjafát állított fel a parókia épületéhez közel, amely ezeknek a fáknak állít emléket. Az úgynevezett zarándokfák emléke Makovecz Imre által felkért, neves fafaragó művészek alkotása. A kopjafa talapzatát Orosz Imre helyi kőfaragó készítette el. Az általa kifaragott felirat összefoglalja a fák történetét: A Magyar Görögkatolikus Püspökség és a magyar nyelvű liturgia megadását kérő római zarándoklaton részt vevő 42 hajdúdorogi hívő emlékére ültették e fákat 1900-ban. Az egyesület a kert északi részén, a kerítéshez közel egy emlékkövet is felállíttatott 2004-ben. Ez a kő a kertben található védett fák lajstromát tartalmazza: tizenhárom vadgesztenye, három kocsányos tölgy, öt szilfa, négy kőris, két közönséges pagodafa és három hárs. Ehhez az emlékkőhöz közel található egy fiatal kocsányos tölgy, amelyet szintén emlékkővel jelöltek meg. A kő felirata szerint a tölgyet 1996-ban ültették a honfoglalás 1100 éves évfordulójának alkalmából, az első városnapi ünnepségek keretében. ## A székesegyház kiemelt hagyományai, ünnepei A székesegyházhoz természetesen számtalan ünnepnap kötődik, az egyházi kalendárium minden napra meghatározza az ünnepeket. A következő sorokban a székesegyházra és Hajdúdorog hagyományvilágára legjellemzőbb egyházi ünnepek kerülnek bemutatásra. A bizánci rítusban az egyházi újév szeptember 1-jével kezdődik, emiatt az Istenszülőt mélyen tisztelő görögkatolikus naptárban Mária születésének napja, szeptember 8-a az első jelentős ünnepnap, amelyet körmenetekkel ünnepelnek a székesegyházban. Az egyházi év következő nagy ünnepnapja a székesegyház szempontjából november 21-ére esik. Ez az Istenszülő templomba vezetésének ünnepe, azaz a székesegyház címünnepe. Minden évben ez a nap a katedrális búcsúnapja, amikor az egyházmegye több településéről is érkeznek zarándokok Hajdúdorogra. A bizánci rítus 40 napot ír elő a karácsonyra való felkészülés, a karácsonyt megelőző böjti időszakra, vagyis az advent jóval hosszabb a görögkatolikusoknál. Hajdúdorogon hagyományosan a püspök gyújtja meg az első adventi gyertyát a város főterén felállított adventi koszorún a karácsonyt hat héttel megelőző vasárnapon. A görögkatolikus adventi koszorún ezért nem négy, hanem hat gyertya látható. A hosszas felkészülés után a karácsonyi ünnepségek ugyanúgy az éjféli misével veszik kezdetüket, mint máshol az országban. Hagyományosan erre a misére érkeznek meg azok is, akik különböző karácsonyi népszokás szerint járták a várost, hogy a kis Jézus születéséről hírt vigyenek a családi házakba. Leggyakrabban az úgynevezett kóringyálással köszöntik a karácsonyt, amikor rokonoknál, ismerősöknél, vagy akár idegen házakban is karácsonyi dalokat énekelnek a ház lakóinak. A kisebb gyerekek papírból készült, forgatható karácsonyi csillaggal is kiegészíthetik a kóringyálást. Ezt a szokást már csillagozásnak nevezik. Természetesen a betlehemezés is népszerű karácsonyi hagyomány Hajdúdorogon. A gyerekek leggyakrabban a máriapócsi kegytemplom hasonmását készítik el, és azzal köszöntik a város lakóit. Sajátos hajdúdorogi népszokás karácsonykor a kecskézés. A fából faragott, mozgatható ajkú kecskeálarcot leginkább felnőttek öltik magukra. A nehezen elkészíthető maszk miatt ez a hagyomány fordul elő a legritkábban Hajdúdorogon. Karácsony első napján, december 25-én a délutáni órákban rendezik meg a Szállást keres a Szent család elnevezésű körmenetet. A székesegyház elől induló menet élén beöltözött hajdúdorogiak haladnak. Rendszerint József megy elöl, és egy szamarat vezet, amelynek hátán Mária ül. Őket követik az angyalok, a három napkeleti bölcs, a pásztorok hada és persze a hajdúdorogi hívek. A menet követi a Szent Családot, akik több útba eső háznál is megállnak a városban, hogy szállást kérjenek. Az első állomás rendszerint a Városháza, az utolsó pedig a székesegyház, ahol végül befogadják a szállást kereső családot. A karácsonyi ünnepek alatt a szolea bal oldalán egy betlehemet is felállítanak a székesegyházban. Karácsony után, január 6-án tartják Vízkereszt ünnepét. Jézus megkeresztelésének emléknapján a székesegyház papjai elindulnak megszentelni a város lakóházait. Ez a hagyományok szerint távol tartja a gonoszt és a balszerencsét a lakástól, és a benne lakóktól is. Hagyományosan ekkor szedik le a karácsonyfát is. A székesegyházhoz kötődő leglátványosabb és legjellegzetesebb ünnep vitathatatlanul a húsvét. A székesegyházban az ünnepet megelőző vasárnap, azaz virágvasárnap tartják a barkaszentelést arra emlékezve, hogy ezen a napon vonult be Jézus Jeruzsálembe. A húsvétot megelőző nagyhéten szigorú böjtöt tartanak, és nagycsütörtökön, Jézus halálának napján elnémulnak a székesegyház harangjai is. A templomban ekkor hagyományosan felállítják Jézus szimbolikus sírját a szolea bal oldalán. A Szent sírt az úgynevezett Krisztus-katonák őrzik, egészen a feltámadásig, azaz a nagycsütörtöki virrasztástól kezdve egészen húsvét vasárnapig. Általában 15 fekete egyenruhás, karddal felfegyverzett katona áll sorfalat a székesegyházban. Ők vigyáznak a templom értékeire, a hagyományok betartására, és segítik a papság munkáját is azzal, hogy helyet tartanak fenn számukra a szertartások akadálytalan elvégzéséhez a húsvéti tömegben. Az egész napos szolgálat nem egyszerű feladat, emiatt a városban nagy megtiszteltetés a Krisztus-katonák sorai közé állni. Katonának bármelyik nőtlen, görögkatolikus férfi önkéntesen jelentkezhet. A húsvéti szertartások közül a húsvét vasárnapi pászkaszentelés hagyománya a leglátványosabb. A hajdúdorogiak már nagycsütörtökön kisütik a szigorú szabályok alapján készülő pászkát, amelyet a reggeli misére egy kosárban visznek el. A húshoz készült kalácsfajta, a pászka mellé a kosárban helyet kapnak más szokásos húsvéti eledelek is, mint a sonka, a tojás, a töltött hús, vagy a bor. A kosarakat a családok a templomkertben rakják le egymás mellé, a székesegyház épülete körül. A kosarak hagyományosan a templom azon oldalára kerülnek, amerre az adott család lakik a városban. A vasárnapi húsvéti mise után a miséző papok a Krisztus-katonákat követve végigjárják a templomkertbe lerakott pászkasorokat, és megszentelik azokat. A húsvétot követő időszakban a legtöbb embert megmozdító ünnepség május végén vagy június elején az elsőáldozás. A 9–10 éves gyermekek ünnepi ruhában áldoznak elsőként a templomban. Pár héttel az elsőáldozók ünnepe után következik pünkösd, amikor a székesegyház kertje ad otthont az úgynevezett Hazaváró ünnepségnek. A hajdúdorogi hazaváró a pünkösdi misék mellett az együttlétről, a főzőversenyekről és a különböző vallásos színpadi programokról szól. Az egyházi év legnagyobb ünnepeinek sorát augusztus 15-én Nagyboldogasszony ünnepe, azaz Szűz Mária elszenderülésének és mennybe menetelének emléknapja zárja. Mária-nap egykor sokkal nagyobb hangsúlyt kapott az ünnepek között, egészen 1945-ig munkaszüneti nap is volt. A székesegyházban fehérbe öltözött szűz lányok vitték vállukon körbe az Istenszülő képét a hagyományos Mária-napi körmenetekben. Ekkor indultak el a zarándokok is a máriapócsi búcsúra.
295,540	Sex Pistols	26,632,763	null	[ "1975-ben alakult együttesek", "1978-ban feloszlott együttesek", "Rock and Roll Hall of Fame beiktatottak", "Sex Pistols" ]	A Sex Pistols egy angol punkegyüttes volt, melyet 1975-ben, Londonban alapítottak. Ők indították el az Egyesült Királyságban a punkmozgalmat, és több későbbi előadót inspiráltak. Annak ellenére, hogy eredeti pályafutásuk mindössze két és fél évig tartott, és ez idő alatt mindössze négy kislemezt, valamint egy albumot, a Never Mind the Bollocks, Here’s the Sex Pistols-t adták ki, a könnyűzene történetének egyik legfontosabb és legnagyobb hatású formációjának tartják őket. Az együttes eredetileg Johnny Rotten énekesből, Steve Jones gitárosból, Paul Cook dobosból és Glen Matlock (később Sid Vicious vette át a helyét) basszusgitárosból állt. Malcolm McLaren menedzser irányítása alatt az együttes olyan botrányokat kavart, amelyek egész Nagy-Britanniát foglalkoztatták. A koncertjeik alatt többször kerültek összetűzésbe a szervezőkkel és a hatóságokkal. 1977-es kislemezüket, a God Save the Queent széles körben támadásnak tekintették a társadalmi elkényelmesedés, a brit monarchia és a nacionalizmus ellen. Ezzel „kitört az utolsó és egyben legnagyobb zenei alapú morális zűrzavar”. Rotten 1978 januárjában, egy féktelen amerikai turné után elhagyta az együttest, és bejelentette annak feloszlását. Az ezt követő néhány hónapban az együttes három másik tagja a The Great Rock ’n’ Roll Swindle filmhez rögzített felvételeket. 1979 februárjában Vicious heroin-túladagolásban meghalt. 1996-ban Rotten, Jones, Cook és Matlock összeállt a Filthy Lucre-turnéra; 2002 után további koncerteket adtak. 2006. február 24-én az együttest – a négy eredeti tagot és Vicioust – beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame-be. A meghívást – a múzeumot „húgyfoltnak” nevezve – elutasították. ## Történet ### Eredet és korai napok A Sex Pistols a Strandből jött létre, ami 1972-ben alakult meg Londonban. Az együttesben Steve Jones énekelt, Paul Cook dobolt, Wally Nightingale gitározott. Jones későbbi nyilatkozata szerint akkoriban ő és Cook is lopott hangszereken játszott. A Strand (amit The Swankers néven is említenek) korai felállásaiban benne volt még Jim Mackin (orgona) és Stephen Hayes, majd rövid ideig Del Noones (basszusgitár). Az együttes tagjai sok időt töltöttek Don Letts „Acme Attractions”, valamint Malcolm McLaren és Vivienne Westwood „Too Fast to Live, Too Young to Die” ruhaboltjaiban. McLaren és Westwood üzlete 1971-ben nyitott ki „Let It Rock” néven, ekkor az ’50-es évek stílusát idéző ruhákat árusítottak. Az üzletet 1972-ben átnevezték, és ettől kezdve más stílusra, a rockra összpontosítottak. A bolt a divatellenességre specializálódott, olyan szöveteket, hasított pólókat, „brothel creeper”-eket árusítottak, amelyeket a punkmozgalom népszerűsített. Ahogy Rotten megfigyelte: „Malcolm és Vivienne zugprókátor páros volt. Bármilyen trendnek képesek voltak árulni.” Az üzlet a punk rock színtér egyik gyújtópontja lett, a mozgalom több kiemelkedő tagja is feltűnt itt: Jordan és Soo Catwoman ugyanúgy, mint Captain Sensible, John Ritchie (később Sid Vicious), Jah Wobble, Gene October, Tony James és Marco Piorri. Jordan, az elárusító nagyban hozzájárult a punk öltözködés kialakulásához. 1974 elején Jones meggyőzte McLarent, hogy támogassa a Strandet. McLaren gyakorlatilag az együttes menedzsere lett, ő fizette első próbatermüket. Glen Matlock, aki alkalmanként a „Too Fast to Live, Too Young to Die”-ban dolgozott, az együttes basszusgitárosa lett. Novemberben McLaren rövid időre New Yorkba költözött, de előtte Westwooddal új irányt szabtak az üzletnek. A boltot átnevezték „SEX”-nek, a retró stílusú ruhákról az S&M által inspirált „divatellenességre” váltottak. Miután néhány hónapig nem hivatalosan menedzselte és reklámozta a New York Dollst, McLaren 1975 májusában visszatért Londonba. Nagy hatással volt rá a Lower Manhattanben feltörekvő punkmozgalom, elsősorban Richard Hell radikális megjelenése. Ennek következtében kezdett jobban érdeklődni a Strand iránt. Az együttes rendszeresen próbált McLaren barátja, Bernard Rhodes felügyelete alatt, és hamarosan megtartották első fellépésüket is. Nem sokkal McLaren visszatérése után Nightingale-t kirúgták az együttesből, a gitáros szerepét Jones vette át, aki nem érezte jól magát frontemberként. Phil Strongman újságíró szerint, aki akkoriban McLaren egyik alkalmazottja volt, az együttes ekkor vette fel a „QT Jones and the Sex Pistols” nevet. McLaren megpróbálta meggyőzni a New York Dolls tagját, Sylvain Sylvaint, hogy költözzön Angliába és vegye át a frontember szerepét. Miután nem járt sikerrel, a környéken kezdtek énekes után kutatni. Ahogy Matlock elmondta: „Akkoriban mindenkinek hosszú haja volt, még a tejesembernek is. Annyit csináltunk, hogyha találkoztunk egy rövid hajúval, megállítottuk az utcán és megkérdeztük, nem akar-e énekes lenni.” Köztük volt Midge Ure, aki akkor a Silk tagja volt. Kevin Rowlandet is meghallgatták (három évvel később ő alapította meg a Dexys Midnight Runnerst), de egyedül Matlockot győzte meg. A keresés eredménytelen volt, McLaren ezután megpróbálta meggyőzni Richard Hellt, de nem járt sikerrel. ### John Lydon csatlakozik az együtteshez 1975 augusztusában Rhodes felfigyelt az akkor tizenkilenc éves John Lydonra, aki egy Pink Floyd-pólót viselt; az együttes neve fölé az I Hate (Gyűlölöm a Pink Floydot) szavakkal, és az együttes tagjainak szemeit kiszúrta. Rhodes vagy McLaren még aznap megkérte Lydont, hogy jöjjön el egy közeli kocsmába, és találkozzon Jonesszal és Cookkal. Jones így írta le a találkozást: „Zöld hajjal lépett be. Érdekesnek találtam az arcát. Elégedett volt a külsejével. Egy olyan 'Gyűlölöm a Pink Floydot' póló volt rajta, amit biztosítótűk tartottak össze. Johnban volt valami különleges, de amikor megszólalt, akkor kiderült, hogy egy seggfej. Tényleg az volt, de okos. Egy okos seggfej”. Amikor a kocsma bezárt, átmentek a SEXbe, ahol Lydont, aki keveset tudott az éneklésről, arra kérték, hogy improvizáljon Alice Cooper I'm Eighteenjére. Bár a produkción az együttes tagjai csak nevettek, McLaren meggyőzte őket, hogy próbáljanak Lydonnal. Lydon így írta le a környezetet, ahonnan az együttes jött: „A korai 70-es évek Britanniája nagyon lehangoló hely volt. Teljesen lepukkadt; szemét az utcákon, teljes munkanélküliség – mintha mindenki sztrájkolt volna. Mindenkit egy olyan oktatási rendszer nevelt fel, ami azt mondta, hogy ha rossz oldalra kerülsz, nincs esélyed karrierre vagy előrelépésre. Abból a semmiből jött a Sex Pistols és aztán egy csomó utánozó köcsög”. Nick Kent – a New Musical Express újságírója – alkalmanként együtt játszott a zenekarral, de Lydon beszervezése után távozott. Lydon ezt így írja le: „Amikor megjelentem, csak ránéztem, és rögtön így szóltam: 'Nem. Rá itt semmi szükség.' Azóta se írt rólam egyetlen jó szót sem.” Szeptemberben McLaren ismét segített egy privát próbaterem bérlésében, az együttes akkoriban kocsmákban gyakorolt. Cook, akinek teljes munkaidős állása volt, amitől nem szívesen vált volna meg, a kilépésről gondolkodott. Matlock későbbi elmondása szerint Cook azt állította, hogy Jones nem elég jó egyedüli gitárosnak. Ekkor feladtak egy hirdetést a Melody Makerben: „Zseni gyerekgitáros. Nem több mint húsz. Nem rondább Johnny Thunders-nél.” (utalás a New York-i punk szcéna egyik vezető személyiségére). A meghallgatottak nagy része nyilvánvalóan alkalmatlan volt, de McLaren szerint ez a folyamat szolidárisabbá tette a négy tagot. Az egyetlen tehetséges gitárost, Steve New-t felvették. Jones azonban gyorsan tanult, de az együttes fejlődő hangzása nem engedte meg a New által képviselt technikás játékot. Egy hónap után kilépett. Lydont Jones Johnny Rottenné keresztelte, valószínűleg rossz dentális higiéniája miatt. Az együttes megállapodott a néven is. Több lehetőség mérlegelése után (Le Bomb, Subterraneans, the Damned, Beyond, Teenage Novel, Kid Gladlove, Crème de la Crème) a Sex Pistols nevet választották, ami akkori nem hivatalos nevük lerövidítése volt. Az együttes saját anyagot kezdett írni: Rotten volt a szövegíró, Matlock az elsődleges dalszerző (habár első közreműködésük, a Pretty Vacant szövegét Matlock írta, Rotten csak belejavított); a szerzői jogokon mind a négyen osztoztak. Az új négyes első fellépését Matlock szervezte, aki a Saint Martins College-on tanult. Az együttes 1975. november 6-án játszott az iskolában a Bazooka Joe nevű pub rock együttes előzenekaraként. A Sex Pistols néhány feldolgozást játszott, köztük a Who Substitute, a Small Faces Whatcha Gonna Do About It és az (I'm Not Your) Steppin’ Stone dalokat. A jelenlévők szerint játékuk zeneileg kifogástalan volt, csak túl hangosak voltak. Mielőtt eljátszhatták volna saját dalaikat, a Bazooka Joe kihúzta az erősítőket, mert úgy gondolták, hogy a felszerelésük tönkremegy. Ezt követően egy kisebb csetepaté alakult ki a két együttes tagjai között. ### A folytatás A Saint Martin-i fellépést több koncert követte, elsősorban főiskolákon és művészeti iskolákon, London környékén. A Sex Pistols rajongóinak magja ekkor kapta meg a Bromley Contingent nevet, mivel tagjainak egy része a Bromley városrészből származott. A csoport tagjai közül később többen saját együttest alapítottak: Siouxsie Sioux, Steven Severin és Billy Idol. Az ő öltözködésüket aztán az együttes friss rajongói is átvették. McLaren és Westwood észrevették, hogy a épp kibontakozó londoni punkmozgalom több csupán öltözködési stílusnál. Mindkettejüket magával ragadták az 1968 májusi párizsi diáklázadások, elsősorban a szituacionisták ideológiájára és Buenaventura Durruti anarchista felfogására figyeltek fel. Érdeklődésüket osztotta Jamie Reid is, aki McLaren régi barátja volt és 1976 nyarától a Sex Pistols reklámanyagát készítette. (Az újságcikkekből kivágott betűkből álló logó és több későbbi design atyja McLaren másik barátja, Helen Wellington-Lloyd.) „Johnnal [Lydon] sokat beszéltünk a szituacionistákról” – mondta Reid. „A Sex Pistols tűnt a lehető legjobb módnak az eszmék terjesztésére.” McLaren megszervezte az együttes első fotózását. Ahogy Jon Savage zenetörténész leírja: „Zöld hajával, görbe testtartásával és rongyos megjelenésével [Lydon] valahol félúton volt a Uriah Heep és Richard Hell között”. Az első Sex Pistols-koncertre, ami szélesebb közönséget vonzott, 1976. február 12-én került sor. Az együttes az Eddie and the Hot Rods vezető pub rock együttes előtt játszott a Marquee-ban. Rotten „ezúttal tényleg az előadásmód határait feszegette: lement a színpadról, beült a közönség közé, keresztüldobta Jordant a táncparketten, a székeket össze-vissza dobálta, majd tönkretette az Eddie and the Hot Rods egyik erősítőjét.” Az együttes első ismertetője az NME-ben jelent meg, egy rövid interjúval, amelyben Steve Jones elmondta: „Valójában minket nem a zene érdekel, hanem a káosz.” A cikket a boltoni egyetem két tanulója, Howard Devoto és Pete Shelley is olvasta, akik Londonban megkeresték a Sex Pistolst. Először McLarennel beszélgettek a SEX-ben, majd elmentek az együttes néhány februári koncertjére. A két barát azonnal elkezdte szervezni a saját Pistolshoz hasonló együttesét, a Buzzcocks-ot. Devoto később elmondta: „Amint megláttam a Sex Pistolst, megváltozott az életem.” A Pistols ezután több fontos helyen is fellépett. Az Oxford Street-i 100 Clubban először március 30-án játszottak. Április 3-án a Nashville-ben debütáltak a The 101ers felvezető zenekaraként. A pub rock együttes énekese, Joe Strummer, akkor éjjel látta először a Pistolst, és felismerte, hogy a punk rocké a jövő. Április 23-án újra a Nashville-ben játszottak, és fejlődő zenei tudásukról tettek tanúbizonyságot. Westwood verekedni kezdett egy nézővel, a verekedésbe McLaren és Rotten is hamar bekapcsolódott. A Pistolst hamarosan kitiltották a Nashville-ből és a Marquee-ból is. Április 23-án megjelent a Ramones debütáló lemeze. Habár a punkrock terjeszkedésének fontos eleme volt, Lydon többször tagadta, hogy az album hatással lett volna a Sex Pistolsra: „A srácok [a Ramonesben] hosszú hajúak voltak, és nem keltették fel az érdeklődésemet. Nem tetszett az imidzsük, se az, amit képviseltek; nem tetszett rajtuk semmi”; „Vidámak voltak, de csak addig juthatsz el a 'tam-bum-bum-tam'-mal. Hallottam őket. A következő. Lépjünk tovább.” Május 11-én a Pistols megkezdte négyhetes kedd esti előadás-sorozatát a 100 Clubban. A hónap többi napjain Anglia északi részén játszottak kisvárosokban, valamint demókat rögzítettek Londonban Chris Spedding producerrel. A következő hónapban megtartották első manchesteri koncertjüket, Devoto és Shelley szervezésében. A Sex Pistols június 4-ei koncertje a Lesser Free Trade Hallban egy punkrock-boomhoz vezetett a városban. Július 4-én és 6-án két újdonsült londoni punkrock együttes, a Clash és a Damned lépett fel a Sex Pistols előtt. A két fellépés közötti napon a Pistols elment a Ramones koncertjére, akárcsak a londoni punk-szcéna legnagyobb része (ezt Lydon később hevesen tagadta). Július 20-án, Manchesterben a Pistols egy új dalt mutatott be, az Anarchy in the U.K.-t. A dalban feltűntek Rotten radikális ideológiájának elemei. Jon Savage szerint „alig kétséges, hogy Lydont Vivienne Westwood és Jamie Reid látta el anyaggal, amit aztán Lydon beépített a saját dalszövegébe.” Az Anarchy in the U.K. egyike volt annak a hét eredeti felvételnek, amit abban a hónapban rögzítettek az együttes hangmérnöke, Dave Goodman irányítása alatt. McLaren egy jelentős eseményt szervezett augusztus 29-re, amikor a Buzzcocks és a Clash játszott a Sex Pistols előtt az islingtoni Screen on the Greenben. Három nappal később az együttes Manchesterbe ment, hogy felvegyék első televíziós szereplésüket Tony Wilson So It Goes műsorában. Bár eredetileg csak egy dalt, az Anarchy in the U.K.-t játszhatták volna, az együttes két további dalt is előadott, mire pánik tört ki az irányítóteremben. A Sex Pistols első Britannián kívüli fellépésére szeptember 3-án került sor a párizsi Chalet du Lac diszkóban. Az együttest elkísérte a Bromley Contingent, és Siouxsie Sioux horogkeresztes karszalagja nagy felháborodást keltett. Másnap adásba került a So It Goes; az Anarchy in the U.K.-t Rotten „Kelj fel a seggedről!” kiáltása vezette fel. Szeptember 13-án a Sex Pistols brit turnéra indult. Egy héttel később ők voltak a 100 Club Punk Special első éjszakájának fő előadói. A McLaren szervezte koncertsorozat (a „fesztivál” szót túl hippisnek találta) volt „az elkövetkező évek katalizátora”. Az általános felfogással szemben, miszerint a punkegyüttesek nem tudtak játszani, a kortárs zenei ismertetők, a koncertfelvételek kritikái és a zenésztársak elmondásai azt bizonyítják, hogy a Pistols kiváló zenekarrá vált. Rotten több vokalizációs technikát alkalmazott, a hangszereken játszók pedig „túlterheléssel, feedbackkel és torzítással kísérleteztek... maximálisan kihasználták a felszerelésüket.” ### Az EMI és a Grundy-botrány 1976\. október 8-án az EMI kiadó kétéves szerződést írt alá a Sex Pistolsszal, és az együttes nem sokkal később stúdióba vonult Dave Goodmannel. Matlock így emlékszik erre: „Az alapötlet az volt, hogy visszaadjuk a koncertek hangulatát. Nyomás alatt voltunk, hogy gyorsítsunk.” Chris Thomast, a Roxy Music producerét és a Pink Floyd The Dark Side of the Moon albumának keverőjét kérték fel producernek. Az együttes első kislemeze, az Anarchy in the U.K. 1976. november 26-án jelent meg. John Robb így írta le a kiadvány hatását: „Steve Jones halkuló akkordjainak kezdő sortüzétől Johnny Rotten fantasztikus, gúnyos énekéig, a dal tökéletes kinyilatkoztatás,... a punk politikájának elképesztően erőteljes darabja,... egy életstílus választása, egy kiáltvány, ami egy új kort jövendöl”. Colin Newman, aki éppen akkor alapította meg a Wire-t, a „generáció harsogó kiáltásának” nevezte. Az Anarchy in the U.K. nem az első brit punk kislemez volt, megelőzte The Damned New Rose-a. A rock 'n' roll tradícióival összeillő dalokkal ellentétben az Anarchy in the U.K. egyfajta politikai hozzáállást adott a punknak – a Pistols hozzáállása egyszerre volt sértődött, eufórikus és nihilista. A kislemez csomagolása és reklámozása is újdonság volt. Reid és McLaren azzal az ötlettel állt elő, hogy a kiadványt tökéletesen szövegmentes fekete borítóban forgalmazzák. A kislemez kapcsán felmerülő kép Reid „anarchikus zászlaja”: az Egyesült Királyság széttépett zászlaja, amit biztostűk tartanak össze. Az együttes neve és a dal címe a zászló közepén tátongó lyuk körül kapott helyet. Ez és más Reid által készített képek a punk szimbólumai lettek. A Sex Pistols viselkedése és zenéje egyaránt hírnevet szerzett az együttesnek. 1976. december 1-jén az együttes és a Bromley Contingent tagjai egy élő esti műsorban káromkodásukkal vonták magukra a figyelmet. A műsorban eredetileg a Queen szerepelt volna, helyettük ugrott be a Sex Pistols. Az együttest és kísérő csapatát italokkal kínálták, amíg várakoztak. Az interjú során Jones a „kibaszott”, Rotten pedig a „szar” szavakat használta. Bill Grundy műsorvezető, aki az állítások szerint ittas volt, szócsatába került Siouxsie Sioux-szal. A nő azt mondta, hogy „mindig is találkozni szeretett volna vele”. Erre Grundy így válaszolt: „Tényleg? Találkozhatnánk a felvétel után?” Ez a következő szóváltást eredményezte Jones és a műsorvezető között: Jones: Te mocskos idióta! Te mocskos vénember! Grundy: Folytasd csak, főnök, folytasd, gyerünk! Van még öt másodperced. Mondj valami gyalázatosat! Jones: Te mocskos rohadék! Grundy: Beszélj csak! Jones: Te mocskos kibaszott! Grundy: Milyen okos fiú! Jones: Milyen kibaszott rohadék! Habár a műsor csak a londoni régióban került adásba, a szócsata napokig foglalkoztatta a lapokat. A Daily Mirror a címlapon hozta az esetet „The Filth and the Fury!” (A mocsok és a düh!) címmel, de a Daily Express („Fury at Filthy TV Chat” – Düh a trágár tv-beszélgetésen) és a Daily Telegraph („4-Letter Words Rock TV” – Négybetűs szavak a tv-ben) is foglalkozott a témával. A Thames Television felfüggesztette Grundy szerződését, és bár később visszakerült a tv-hez, az interjú véget vetett a karrierjének. Az interjú minden háztartásban ismertté tette az együttest, a punk pedig a figyelem középpontjába került. A Pistols elindult az Anarchy Tourra az Egyesült Királyságban; felvezető-zenekaraik a Clash és a Heartbreakers voltak. A média intenzíven foglalkozott a turnéval, a szervezők vagy a hatóságok sok koncertet töröltek, a húsz lekötött koncertből csak hetet tartottak meg. A wales-i sajtó kampányának köszönhetően az együttes caerphilly-i fellépése alatt kisebb tömeg tüntetett az együttes ellen. Az EMI gyárának csomagolói nem voltak hajlandóak becsomagolni az együttes kislemezét. London tanácsosa, Bernard Brook Partridge kijelentette: „A legtöbb ilyen együttest a hirtelen halál javítja meg. A jelenlegi legrosszabb punkrock-együttes azt hiszem, a Sex Pistols. Hihetetlenül émelyítőek. Ők az emberiség antitézise. Szeretném látni, hogy valaki egy nagy, nagyon nagy, rendkívül mély gödröt ás, és az egész bandát beledobja.” A turné december végén véget ért, ezután 1977 januárjában három koncertet adtak Hollandiában. Az együttes másnaposan szállt fel a repülőre január 4-én. Néhány órával később az Evening News így tudósított erről: az együttes „végighányta és -köpte az utat” a gépig. Az EMI képviselőjének tiltakozása ellenére, aki elkísérte az együttest, a politikai nyomás alatt álló kiadó szerződést bontott az együttessel. Amíg McLaren más kiadók ajánlataira válaszolt, az együttes stúdióba vonult Goodmannal. Ez volt az utolsó felvételük vele és Matlockkal. ### Sid Vicious csatlakozik az együtteshez 1977 februárjában kiszivárgott, hogy Matlock kilépett a Sex Pistolsból. Február 28-án McLaren táviratot küldött az NME-nek, melyben megerősítette a kiválást. Állítása szerint Matlock „kirúgva,... túl sokáig beszélt Paul McCartney-ról,... a Beatles túl sok volt.” Egy néhány hónappal később készült interjúban Steve Jones megismételte, hogy Matlockot azért rúgták ki, mert „szerette a Beatlest”. Évekkel később Jones bővebben beszélt az együttes és Matlock közti viszonyról: „Jó író volt, de nem úgy nézett ki, mint egy Sex Pistol, és mindig lábat mosott. A mamája nem szerette a dalainkat.” Matlock azt állította az NME-nek, hogy önszántából hagyta ott az együttest, „közös megegyezés alapján”. Később önéletrajzában a fő okot a Rottennel egyre inkább romló kapcsolatában látta, amit Rotten egójának növekedése okozott, „miután benne volt az újságban”. Lydon szerint a tervbe vett második kislemez, a God Save the Queen volt az utolsó löket: „[Matlock] nem bírta az ilyen szövegeket. Azt mondta, ezzel fasiszták lettünk.” Az énekes nem értette, hogyan függ össze a monarchiaellenesség és a fasizmus, azt mondta „Nem bántam meg, hogy megváltunk tőle.” Jon Savage szerint Rotten szorította ki Matlockot, hogy így demonstrálja erejét és függetlenségét McLarennel szemben. Matlock szinte azonnal megalapította saját együttesét, a Rich Kidst. Matlock helyére Rotten barátja, a Sex Pistols önjelölt „igazi rajongója”, Sid Vicious került. John Simon Ritchie-ként látta meg a napvilágot, később John Beverley-ként volt ismert. Vicious korábban két zártkörű punkegyüttes dobosa volt. Őt tartják a pogo tánc megalkotójának. John Robb állítása szerint a Sex Pistols első rezidenskoncertjén történt, 1976. május 11-én; Matlock meg volt győződve róla, hogy a 100 Club Punk Special második estéjén pogózott először; akkor, amikor a Pistols Walesben játszott. Matlock szerint Rotten azért akarta Vicioust az együttesbe, mert így „ő Steve és Paul ellen helyett lett volna, ő és Sid Steve és Paul ellen. Mindig is ellentétes táborokban gondolkodott.” Julien Temple, akit McLaren azzal bízott meg, hogy egy átfogó audiovizuális felvételt készítsen az együttesről, így látta: „Sid volt John pártfogoltja az együttesben. A többiek egyszerűen bolondnak tartották.” McLaren később azt állította, hogy Vivienne Westwood még korábban szólt neki, hogy „az a John legyen az énekes, aki néha bejön a boltba”. Amikor Johnny Rotten került az együttesbe, Westwood azt mondta, McLaren rosszul fogta fel: „A rossz Johnt választottad.” Ő John Beverley-t, a későbbi Vicioust ajánlotta. McLaren jóváhagyta Vicious megkésett felvételét. Viciousnek ekkor semmi tapasztalata nem volt az új hangszerével, egyedül a reputációja miatt kerülhetett be az együttesbe. Vicious emlékezetes incidensbe keveredett bele a 100 Club Punk Special második estéjén. Letartóztatták, mivel egy üveget dobott a Damnedre. Az üveg összetört, és egy lányt megvakított az egyik szemére. Vicious vizsgálati fogságba került, és sokat tett azért, hogy minden punkegyüttest kitiltsanak a 100 Clubból. Egy korábbi 100 Club-koncerten egy biciklilánccal támadt rá Nick Kentre. McLaren NME-nek küldött táviratában is az áll, hogy Vicious „legjobb megbízólevele az volt, hogy azt adta Nick Kentnek, amit már hónapokkal korábban megérdemelt.” McLaren egy későbbi írása szerint „amikor Sid belépett az együttesbe, nem tudott gitározni, de az őrültsége belefért a zenekar szerkezetébe. Ő volt a csillogó páncélba bújt lovag, jó nagy ököllel.” „Abban mindenki egyetértett, hogy jó a fazonja” – emlékezett vissza Lydon. De a zenei képesség már más kérdés volt. „Az első próbák... 1977 márciusában, Siddel pokoliak voltak,... Sid keményen dolgozott, sokat próbált.” Marco Pirroni, aki a Siouxsie and the Banshees-ben játszott együtt Viciousszel, azt mondta: „Attól kezdve az egésznek semmi köze nem volt a zenéhez. Az egész a szenzációról és a botrányokról szólt. Akkor lett az egészből Malcolm McLaren sztorija.” A Sex Pistols-ban betöltött tagság rossz hatással volt Viciousre. Ahogy Lydon megfigyelte, „Sid egészen addig totálisan gyerekes volt. Mindent viccnek, szórakozásnak tartott, de aztán hirtelen popsztárrá változott. A popsztár-státus sajtónyilvánosságot jelent; a popsztárok lehetőséget kapnak rá, hogy bejussanak a legmenőbb helyekre, ahol csodálják őket. Sid számára ennyit jelentett az egész.” Westwood már akkor irányította Sidet, rengeteg információval látta el, köztük egy Charles Mansonról szóló könyvvel, ami valószínűleg a legrosszabb ösztöneit hozta elő. 1977 elején New Yorkban találkozott Nancy Spungennel, egy érzelmileg zavart drogfüggővel, aki néha prostituáltként szerzett magának pénzt. A legtöbben úgy gondolják, hogy Spungen ismertette meg Siddel a heroint, és kettejük kölcsönös érzelmi függése idegenítette el Vicioust az együttes többi tagjától. Lydon később ezt írta: „Mindent elkövettünk, hogy megszabaduljunk Nancytől. (...) Szép lassan kinyírta Sidet. Meggyőződésem volt, hogy a csaj lassú öngyilkosságot hajt végre. (...) Csakhogy Nancy nem akart egyedül menni. Magával akarta vinni Sidet. (...) Szemét volt, gonosz volt.” ### God Save the Queen 1977\. március 10-én, a Buckingham-palota előtt tartott sajtótájékoztatón a Sex Pistols a nyilvánosság előtt írt alá egy szerződést az A&M Recordsszal (a valódi aláírás az előző nap történt). Ezután – részegen – az A&M irodájába mentek. Vicious összetört egy WC-kagylót és megvágta a lábát (nem tudni biztosan, melyik történt hamarabb). Miközben Vicious vérnyomokat hagyott az irodákban, Rotten szidta a személyzetet, Jones pedig a női mosdóban szórakozott. Néhány nappal később egy klubban verekedésbe keveredtek egy másik együttessel: Rotten egyik barátja az A&M angliai igazgatójának jóbarátját fenyegette. Március 16-án az A&M felbontotta a szerződést a Pistolsszal. A Chris Thomas producer irányítása alatt rögzített God Save the Queen kislemez huszonötezer példánya ekkorra már elkészült; gyakorlatilag mindet elpusztították. Vicious március 28-án debütált az együttessel a londoni Notre Dame Hallban. Májusban az együttes a Virgin Records-hoz szerződött, fél éven belül ez volt a harmadik kiadójuk. A Virgin kész volt a God Save the Queen kiadására, de új akadályokba ütköztek. A kiadó gyárának munkásai sztrájkolni kezdtek a dal tartalma miatt. Jamie Reid borítója, amely II. Erzsébet brit királynőt ábrázolta, szemén és száján az együttes és a kislemez nevével, sértette a munkásokat. Hosszú tárgyalások után a gyártás folytatódott, és a kislemez végül május 27-én megjelent. A durva szövegek – „Isten áldd meg a királynőt/Ő nem emberi teremtés/És nincs jövő/Anglia álmaiban” – széles körű felháborodást váltottak ki. Néhány üzletlánc nem volt hajlandó árusítani a kislemezt. Nemcsak a BBC tette tiltólistára, hanem a többi független rádióadó is, ezzel a dal „a brit történelem legjobban tiltott kiadványa” lett. Rotten azzal dicsekedett, hogy „Mi vagyunk az egyetlen őszinte banda, ami az elmúlt kétezer millió évben ezen a bolygón volt.” Jones mindenre, ami dalban szerepelt, megvonta a vállát: „Nem értem, hogy nevezhet minket valaki politikai zenekarnak. Még a miniszterelnök nevét sem tudom.” A dalt és hatását a nyilvánosságra ma a „punk hírnevének megkoronázásaként” tartják számon. Véletlenül éppen a kislemez megjelenésekor tetőztek az Erzsébet királynő megkoronázásának 25. évfordulója alkalmából tartott ünnepségek. Az évforduló hétvégéjéig, másfél héttel a megjelenés után, több, mint példányt adtak el a kislemezből. Június 7-re McLaren és a kiadó egy hajót bérelt, hogy a Sex Pistols fellépjen rajta, miközben végighajóznak a Temzén. Az esemény, amely a királynő két nappal későbbre tervezett folyón történő felvonulásának kigúnyolása volt, káoszba torkollott. A rendőrség kikötésre kényszerítette a hajót, és körbezárta a hajóállomást. Míg az együttes és a felszerelésük egy oldalsó lépcsőn távozott, McLarent, Westwoodot és az együttes rajongóinak nagy részét letartóztatták. Ahogy közeledett a hivatalos kislemezlista megjelenésének napja az ünnepségek hetére, a Daily Mirror a God Save the Queent jósolta meg number one-nak. Végül a második lett, Rod Stewart négyhetes kislemeze után. Sokan gondolták úgy, hogy valójában a Sex Pistols kislemeze volt az első, de a listát felülbírálták, hogy elkerüljék a látványos sikert. McLaren később azt állította, hogy a CBS Records szerint, amely mindkét kislemezt forgalmazta, a Sex Pistols kislemez kettő az egyhez arányban kelt el Stewart kislemezéhez képest. Bizonyíték van rá, hogy a Brit Lemezkiadók Szövetsége rendkívüli határozatot adott ki arra hétre, ami szerint figyelmen kívül kell hagyni a Virgin által üzemeltetett boltok eladási adatait. Egyre több punkrajongót vertek meg. Június közepén magát Rottent is megtámadta egy késsel felfegyverzett csoport az islingtoni Pegasus kocsma előtt. Az énekes bal karja megsérült. Jamie Reid és Paul Cook más incidensek során sérültek meg; három nappal a Pegasus melletti támadás után Rottent ismét megtámadták. A skandináviai turnét, amelynek a hónap végén kellett volna kezdődnie, július közepére halasztották. A turné során egy svéd riporter szóvá tette Jonesnak, hogy „sokan” McLaren „kreálmányának” tartják az együttest. Jones így válaszolt: „Ő a menedzserünk, ennyi az egész. Semmi köze a zenénkhez vagy a megjelenésünkhöz... csak egy jó menedzser.” Egy másik interjúban Rotten az együttest körülvevő felhajtás iránt érzett zavarának adott hangot: „Nem értem. Csak annyit akarunk, hogy mindent elpusztítsunk.” Augusztus végén sor került a SPOTS-ra – Sex Pistols On Tour Secretly (Titkos Turnén a Sex Pistols) –, egy brit turnéra, ahol az együttes álneveken játszott, hogy megelőzzék a koncertek törlését. McLaren már egy ideje filmet akart a Sex Pistolsról. Julien Temple első komoly feladata volt elkészíteni a Sex Pistols Number 1-t, egy huszonöt perces videót, amely főleg tv-ből gyűjtött felvételekből állt. A Number 1-t több koncert előtt levetítették. A temzei incidens felvételeiből Temple még egy propagandavideót készített, a Jubilee Riverboat-ot (Sex Pistols Number 2). 1977 nyarán McLaren a Who Killed Bambi? című filmről tárgyalt. A film készítése egy forgatási nap után leállt, mivel nyilvánvaló lett, hogy McLaren képtelen volt megoldani a felvételek finanszírozását. ### Never Mind the Bollocks 1977 tavaszától a három régi Sex Pistols tag rendszeresen stúdióba vonult Chris Thomasszal, hogy felvegyék első albumukat. Az album címe eredetileg God Save Sex Pistols lett volna, a nyár alatt terjedt el a Never Mind the Bollocks cím. James szerint „Sid el akart jönni, hogy játsszon az albumon, de mi mindent elkövettünk, hogy ne is jöjjön a stúdió közelébe. Szerencsére akkoriban hepatitisze volt.” Cook később elmondta, hogy a dalok nagy része dobra és gitárra épült, a szokásos dob és basszusgitár helyett. Vicious inkompetenciája miatt Matlockot kérték fel, hogy játsszon stúdiózenészként. Önéletrajzában Matlock elismerte, hogy „besegített”, de elmondása szerint felhagyott ezzel, miután február 28-án McLaren azt nyilatkozta, hogy a Beatles iránti szeretete miatt rúgták ki. Valójában Matlock még március 3-án is játszott a zenekarral. Lydon önéletarjzában azt írja, Matlock munkája kiterjedt volt – sokkal nagyobb, mint azt a legtöbb forrás állítja: „Azt hiszem, én inkább meghalnék, de nem mennék bele semmi ilyesmibe.” David Howard zenetörténész azt állítja, hogy Matlock a Never Mind the Bollocks egyetlen stúdiófelvételén sem működött közre. Jones volt az, aki a felvételek nagy részén basszusgitározott; Howard szerint a kezdetleges, dübörgő megközelítés a Sex Pistols hangzásának „hiányzó robbanásveszélyes alkotóeleme”. Vicious játéka az állítások szerint egyedül a Bodies dalon hallható. Jones erre így emlékszik: „Eljátszotta azt a szaros, ócska basszus szólamot, mi meg hagytuk, hadd csinálja. Amikor elment, egy másik verziót kevertünk be, az övét egészen halkra vettük. Azt hiszem, alig hallható a lemezen, amit csinált.” A God Save the Queent követően két további kislemez jelent meg ezekből a felvételekből: a Pretty Vacant (főleg Matlock szerzeménye) július 1-jén, és a Holidays in the Sun október 14-én. Mindkettő Top 10-es sláger volt. A Never Mind the Bollocks, Here’s the Sex Pistols (amelyen szerepel az Anarchy in the U.K. és egy korábbi felvétel, a No Feelings) 1977. október 28-án jelent meg. A Rolling Stone dicsérte a lemezt, mint „a hetvenes évek legizgalmasabb rock and roll lemezét”. Néhány kritikus csalódott volt, mivel az albumon mind a négy korábbi kislemez szerepelt. Egyesek úgy jellemezték, hogy „egy kicsit több, mint legnagyobb slágerek válogatása”. A Bodies – amelyben Rotten hatszor ejti ki a „baszás” szót – és a korábban cenzúrázott God Save the Queen szerepeltetése, valamint az album címében szereplő „bollocks” szó miatt (gyakori szleng kifejezés a herékre) az albumot a Boots, W. H. Smith és Woolworth’s üzletláncok letiltották. A konzervatív oktatásügyi miniszter „a társadalmi hanyatlás tüneteként” jellemezte, a televízió- és rádiótársaságok sem voltak hajlandóak reklámozni a lemezt. Mindezek ellenére az előrendelések elegendőek voltak arra, hogy a lemez az albumlisták élére kerüljön. Az album címe miatt egy per is indult, ami elég nagy figyelmet kapott. A Virgin Records nottinghami boltjában a kirakatba tették a lemezt, mire büntetőeljárással fenyegették őket „illetlen nyomtatott anyag” megjelenítése miatt. Az ügy akkor ért véget, amikor egy szakértő elmagyarázta, hogy a bollocks egy óangol kifejezés a kis labdákra, és több helységnévben is szerepel. A szó a 19. században a lelkészek gúnyneve volt. Az album címében a kifejezés elsősorban „nonszenszt” jelent. A cím ötlete Steve Jonestól származik. Amikor az együttes arról vitatkozott, hogy mi legyen a lemez címe, Jones kifakadt: „Ó, bazmeg, ne foglalkozzatok a seggfejekkel!” („never mind the bollocks”). Néhány hollandiai fellépés után – ami egy tervezett nemzetközi turné kezdete lett volna – az együttes a brit Never Mind the Bans turnéra indult 1977 decemberében. A nyolc tervezett fellépésből négyet töröltek betegség vagy politikai nyomás hatására. Karácsony napján a Sex Pistols két koncertet adott Huddersfieldben. A szokásos esti koncert előtt az együttes egy jótékonysági matinét tartott „a küzdő tűzoltók, elbocsátott munkások és egyszülős családok” gyermekeinek. Ezek voltak az együttes utolsó fellépései Nagy-Britanniában. ### Amerikai turné és az együttes vége 1978 januárjában a Sex Pistols elindult amerikai turnéjára. Eredetileg Újév előtt néhány nappal kezdtek volna, de az amerikai hatóságok nem akartak vízumot adni a büntetett előéletű zenészeknek. Ezért néhány fellépést törölni kellett. Bár a média és a rajongók nagyon várták, a turnét beárnyékolták a verekedések, a rossz szervezés és a harcias közönség. McLaren később elismerte, hogy szándékosan bérelt fel embereket ellenséges hangulat keltésére. Két hét alatt Vicious, aki ekkor már heroinfüggő volt, felnőtt művészi nevéhez. „Végre olyan közönséget kapott, amely döbbenten, elborzadva reagált a dolgaira” – írja később Lydon – „Sidet könnyű volt az orránál fogva vezetni.” A turné elején Vicious kiment memphisi szállásukról, hogy drogot keressen. A kórházban találtak rá, egy borotvával a mellkasába karcolt „Gimme a fix” (Adjatok egy löketet) szavakkal. Egy San Antonio-i koncerten Vicious „egy rakás buzinak” nevezte a közönséget, majd basszusgitárjával fejbeverte az egyik nézőt. Baton Rouge-ban a színpadon orális szexet játszott meg egy lánnyal, később elmondta: „az ilyen lányokat szeretem.” A heroinelvonás tüneteitől szenvedve a dallasi koncerten vért hányt egy nőre, aki felmászott a színpadra és arcon ütötte. Később az este folyamán kórházba szállították, hogy ellássák a sérüléseit. A színpad mögött állítólag megrúgott egy fényképésznőt, megtámadott egy biztonsági őrt és verekedésre hívta az egyik testőrét. A testőr megverte, mire Sid állítólag azt mondta: „Kedvellek. Most már barátok lehetünk.” Rotten, aki közben influenzával küzdött és vért köpött, úgy érezte, eltávolodott Cooktól és Jonestól, Vicioustől pedig undorodott. 1978. január 14-én a turné utolsó állomásán a San Franciscó-i Winterland Ballroomban Rotten így konferálta fel a ráadást: „Kaptok egy dalt, de csak azért, mert egy lusta rohadék vagyok.” Az az egy dal a Stooges No Fun című dalának a feldolgozása volt. Rotten a dal végén, a színpadon térdepelve egy félreérthetetlen nyilatkozatot tett: „Ez nem buli. Nem buli. Ez nem buli – egyáltalán nem az. Nem buli.” Ahogy az utolsó hang is elhalt, Rotten a közönséghez szólt: „Ah-ha-ha. Voltatok már átverve az életben? Jó éjt!”, majd ledobta a mikrofonját és lement a színpadról. Később elmondta: „Úgy éreztem, átvertek, és nem akartam folytatni; nevetséges komédia volt az egész. Sid teljesen kifordult magából, hasznavehetetlen volt. Akkor már az egész egy rossz viccnek tűnt. (...) [Malcolm] nem beszélt velem (...) Semmit sem akart megtárgyalni velem, Paulnak és Steve-nek viszont elmondta, hogy a bonyodalmakról egyedül én tehetek, mert úgysem egyeznék bele semmibe.” Január 17-én az együttes feloszlott, külön-külön utaztak Los Angelesbe. McLaren, Cook és James Rio de Janeiróba készültek munkaszabadságra. Vicioust, aki egyre rosszabbul volt, egy barátja vitte Los Angelesbe, aztán pedig New Yorkba, ahol kórházba szállították. Rotten később így írta le helyzetét: „A Sex Pistols elhagyott. Partra vetődtem Los Angelesben jegy nélkül, hotelszoba nélkül, egy üzenettel a Warner Bros-nak, hogyha bárki Johnny Rottenként mutatkozna be náluk, az hazudik. Így végeztem Malcolmmal – de nem a többiekkel; őket mindig szeretni fogom.” Rotten New Yorkba repült, ahol egy január 18-ai interjúban jelentette be az együttes feloszlását. Pénztelenül felhívta a Virgin Records igazgatóját, Richard Bransont, aki hajlandó volt kifizetni a repülőjegyét Londonba, Jamaikán keresztül. Jamaikában Branson találkozott a Devo együttes tagjaival, ahova megpróbálta beszervezni Rottent. A Devo elutasította a javaslatot. Cook, Jones és Vicious soha többé nem játszott együtt Rotten kilépése után. Az elkövetkező néhány hónapban McLaren felvételeket szervezett Brazíliában (Jonesszal és Cookkal), Párizsban (Viciousszel) és Londonban; mindhárman olyan dalokat énekeltek fel, amik messze álltak a punk hangzásától. Ezek a felvételek szerepeltek volna a Pistols szereplésével készülő filmben, amit Julian Temple rendezett. Június 30-án megjelent egy kislemez a Sex Pistols neve alatt: az egyik oldalon Ronnie Biggs vonatrabló énekelte a No One Is Innocent dalt Jones és Cook kíséretével; a másik oldalon Vicious énekelte a klasszikus My Way-t. Utóbbin is Jones és Cook játszott egy vonószenekarral. A kislemez a listák hetedik helyéig jutott, az eladott példányok száma minden Rotten tagsága alatt készült kislemezét meghaladta. McLaren újra akarta alapítani az együttest egy új állandó frontemberrel, de Vicious – McLaren első számú jelöltje – megelégelte őt. A My Way elkészítéséért cserébe Vicious azt követelte McLarentől, hogy írjon alá egy papírt, ami szerint többé már nem a menedzsere. Augusztusban Vicious Londonban utoljára zenélt névleges Sex Pistolként: két Eddie Cochran-feldolgozást rögzített. Ezután visszatért New Yorkba, és ezzel véget vetett McLaren terveinek. ### A feloszlás után Miután elhagyta a Pistolst, Johnny Rotten visszatért születési nevéhez, és John Lydonként megalapította a Public Image Ltd-t (PiL) a Clash egykori tagjával, Keith Levene-nel, valamint iskolai barátjával, Jah Wooble-lal. Már debütáló kislemezük, az 1978-as Public Image top tízes lett az Egyesült Királyságban. Lydon beperelte McLarent és a Sex Pistolst menedzselő céget, a Glitterbestet. A vádak között voltak a ki nem fizetett jogdíjak, a „Johnny Rotten” név helytelen használata, a tisztességtelen szerződési kötelezettségek, és „az összes bűntény során okozott kár”. 1979-ben a PiL rögzítette a posztpunk klasszikusának számító Metal Boxot. Lydon az együttessel koncertezett, és más előadókkal is együtt dolgozott. Vicious, immáron New Yorkban, önálló előadóként kezdett tevékenykedni, menedzsere Nancy Spungen lett. Rögzített egy koncertalbumot, amely 1979-ben jelent meg Sid Sings címmel. 1978. október 12-én Spungent holtan találták a Viciousszel közösen bérelt szobában. Spungen testén szúrt sebek voltak, és csak fehérneműjét viselte. A rendőrség kábítószer-fogyasztás nyomait találta a helyszínen, Vicioust letartóztatták és gyilkossággal vádolták. Egy akkori interjúban McLaren elmondta: „Nem hiszem el, hogy bármi ilyesmibe belekeveredett volna. Sid feleségül akarta venni Nancyt New Yorkban. Nagyon közel állt hozzá, és szenvedélyes kapcsolatuk volt.” (A bizonyítékok Rockets Redglare heroindílerhez és egykori színészhez vezettek.) Vicioust óvadék ellenében kiengedték. Sid ezután egy söröskorsót vágott Todd Smithhez, Patti Smith testvéréhez, ezért újra letartóztatták. 1978. december 9-én a Rikers Island-i börtönbe szállították, ahol 55 napot töltött és méregtelenítésen esett át. 1979. február 1-jén szabadult; nem sokkal éjfél után, a szabadulását ünneplő kis összejövetel után, Vicious heroin-túladagolásban elhunyt. Huszonegy éves volt. Az eseményre Lydon így reagált: „Szegény Sid. Az egyetlen módja annak, hogy azzá legyen, akinek látszani szeretett volna, a halál volt. Tragikus, de Sidre vall. Megvette a közvéleményben kialakult képét.” 1979\. február 7-én, öt nappal Vicious halála után, megkezdődtek a tárgyalások Lydon perében. Cook és Jones McLaren oldalán álltak, de ahogy bebizonyosodott, hogy a menedzser minden bevételüket a tervezett filmjébe fektette, átálltak Lydon oldalára. Február 14-én a bíróság a filmet és a filmzenét elvette McLarentől, így az együttes tagjai hozzáférhettek vagyonukhoz. McLaren – jelentős adósságokkal és ügyvédi költségekkel – Párizsba utazott, hogy aláírjon egy szerződést egy lemezre. Egy hónappal később, Londonban elhatárolódott a filmtől, amibe annyi időt és pénzt fektetett. McLaren ezt követően az Adam and the Ants és a Bow Wow Wow együttesekkel dolgozott együtt. A nyolcvanas évek közepén néhány sikeres és nagy hatású lemezt adott ki szólóelőadóként. 1979\. február 24-én megjelent a The Great Rock 'n' Roll Swindle, a még mindig félkész film zenei albuma. Főleg a Sex Pistols dalait tartalmazza, köztük a Jonesszal, Viciousszal, Cookkal, Ronnie Biggsszel és Edward Tudor-Pole-lal készült felvételeket. Néhány dalon maga McLaren is énekel. Az albumon szerepel pár korábban kiadatlan Rottennel készült felvétel is, Jones és Cook később felvett kíséretével. Az együttes utolsó, San Franciscó-i koncertjéről is szerepel egy felvétel. Az albumon hallható néhány Sex Pistols-dal feldolgozása is. Négy top 10-es kislemez jelent meg az albumról, eggyel több, mint a Never Mind the Bollocks-ról. Az 1978-as No One Is Innocent/My Way-t több 1979-es kislemez követte. A Something Else feldolgozása, amin Vicious énekel, a harmadik helyig jutott a listákon, és a legtöbb példányban eladott Sex Pistols-kislemez lett. A Jones által énekelt Silly Thing a hatodik helyig jutott, Vicious másik Cochran-feldolgozása, a C’mon Everybody pedig a harmadik helyet érte el. Két további kislemez jelent meg a filmzenéről a Sex Pistols neve alatt: a The Great Rock 'n' Roll Swindle Tudor-Pole előadásában és Rotten 1976-os felvétele, a (I’m Not Your) Steppin’ Stone; mindkettő épp csak felkerült a legjobb 20-ba. A Sex Pistols-filmet Temple fejezte be, aki a forgatókönyv egyedüli szerzője lett McLaren távozása után. A The Great Rock 'n' Roll Swindle végül 1980-ban jelent meg. A filmen érezhető McLaren hatása: kitalált, abszurd, részben animált film, amely az együttes történetét mondja el – McLarennel a főszerepben, Jonesszal a mellékszerepben, Vicious és Cook közreműködésével. Tartalmazza a God Save the Queen és a Pretty Vacant promóciós videóit és széles körű dokumentumanyagot, főleg Rottenről. A filmben McLaren azt állítja, hogy ő hozta létre a zenekart és ő építette fel a hírnevüket. Cook és Jones vendég- és stúdiózenészekként játszottak. 1980-ban megalapították a Professionals nevű együttest, ami két évig működött. Jones ezután a Chequered Past és a Neurotic Outsiders együttesekben zenélt. Ezen felül két szólóalbumot is kiadott, a Mercy-t és a Fire and Gasoline-t. Jelenleg Los Angelesben él, ahol napi rádióműsora van. Cook az 1980-as évek végén a Chiefs of Relief tagja volt, majd 1990-ben Edwyn Collinsszal zenélt. Jelenleg a Man Raze tagja. A Rich Kids 1979-es felbomlása után Matlock több együttesben játszott, turnézott Iggy Poppal, több szólóalbumot is kiadott. Jelenleg a Slinky Vagabond tagja. Az 1979-es per több kérdést nyitva hagyott Lydon és McLaren között. Öt évvel később Lydon újabb keresetet nyújtott be. Végül 1986. január 16-án Lydon, Jones, Cook és Sid Vicious képviselője kapta meg az együttes öröksége kezelésének jogát, köztük a The Great Rock 'n' Roll Swindle és minden felvételének jogát – összesen több mint 250 órát. Még ugyanabban az évben megjelent egy film Vicious és Spungen kapcsolatáról, a Sid and Nancy, Alex Cox rendezésében. Önéletrajzában Lydon kritizálja a filmet, szerinte az „dicsőíti a heroinfüggőséget”, „lealázza Vicious életét” és teljesen rosszul mutatja be a Sex Pistols London punkmozgalmában betöltött szerepét. ### Egyesülések és az együttes későbbi tevékenysége A Sex Pistols eredeti négy tagja 1996-ban összeállt a hat hónapos Filthy Lucre Tourra, aminek során Európában, Észak- és Dél-Amerikában, Ausztráliában és Japánban léptek fel. Az együttes tagjainak hozzáférése a The Great Rock 'n' Roll Swindle anyagához lehetővé tette a 2000-es dokumentumfilm, a The Filth and the Fury elkészítését. A film –amelynek rendezője ismét Temple volt – az együttes szemszögéből mondja el a történteket, nem pedig McLaren vagy a sajtó szemszögéből. 2002-ben, a királynő megkoronázásának 50. évfordulóján a Sex Pistols a londoni Crystal Palace National Sports Centre-ben lépett fel. 2003-ban megtartották a háromhetes észak-amerikai Piss Off Tourt. 2006\. március 9-én az együttes a Universal Music Group-nak adta el a jogait. Néhányan kritizálzák ezt a megállapodást. 2006 novemberében a Sex Pistols-t beiktatták a Rock and Roll Hall of Fame-be, Vicious-szal együtt. Az együttes a weblapján utasította vissza a kitüntetést. Egy tv-s interjúban Lydon azt ajánlotta, hogy a Hall of Fame „Csókolja meg!” és egy obszcén mozdulatot tett. Jones szerint „Amint múzeumba akarsz kerülni, vége a Rock & Rollnak. Arról nem a rajongók döntenek, hanem azok, akik beiktatnak vagy mások; olyanok, akik már benne vannak.” A Sex Pistols 2007 novemberében újabb öt koncertet adott a Brixton Academy-ben, egyet Manchesterben és egyet Glasgowban. 2008-ban több európai fesztiválon is felléptek a Combine Harvester Tour keretein belül. Augusztusban a Sziget Fesztiválon és a holland Lowlands fesztiválon léptek fel. Később a Hammersmith Apollóban is játszottak. Még ugyanebben az évben kiadták a There'll Always Be an England DVD-t, melyet 2007. november 10-én rögzítettek a Brixton Academy-i koncertjükön. 2010-ben a Fragrance and Beuty Limited kozmetikai cég bejelentette egy Sex Pistols-illat piacra dobását. Az együttes 2012-ben leszerződött a Universal Music Grouppal a Never Mind the Bollocks új kiadására. ## Emlékezete ### Kulturális hatás A Trouser Press Record Guide Sex Pistolsról szóló cikkben ez áll: „Hatásukat – mind a kortárs zenére és a pop kultúrára általában – nehezen lehetne eltúlozni.” A Rolling Stone úgy jellemzi őket, hogy az együttes „szöges ellentétben az 1970-es évek rockzenéjére jellemző csillogással és önteltséggel testesítette meg a popkultúra kevés, igazán kritikus pillanata közül az egyiket – a punk virágzását.” 2004-ben a magazin minden idők 58. legjobb együttesének nevezte a Sex Pistolst. Dave Marsh vezető zenekritikus „a 70-es évek kétségtelenül legradikálisabb együttesének” nevezte őket. Bár nem a Sex Pistols volt az első punkegyüttes, a fennállásuk alatt kiadott felvételeik a punkmozgalom egyedüli katalitikus megtestesülései voltak. Az Anarchy in the U.K., God Save the Queen és Never Mind the Bollocks kiadványokat a popzene történetének legfontosabb kiadványai közé sorolják. A Never Mind the Bollocks a legjobb albumokat felsorakoztató listák állandó szereplője: 2006-ban 28. lett a Q magazin „A legjobb 100 album” listáján, míg a Rolling Stone 1987-ben „Az elmúlt 20 év 100 legjobb albuma” listáján a 2. helyre került. A lemezt a rocktörténelem legnagyobb hatású lemezei közé sorolják. Az AllMusic kritikája „minden idők egyik legjobb, leginspirálóbb rockalbumának” nevezi. A Sex Pistols eredeti, két és fél éves fennállása alatt több punk- és posztpunk együttes stílusát és megalakulását inspirálta. A Clash, a Siouxsie and the Banshees, az Adverts. Vic Godard a Subway Sectből és Ari Up a Slitsből a Pistolst nevezték példaképüknek. Pauline Murray a Penetration durhami punkegyüttesből 1976 májusában látta először a Pistolst Northallertonban. Később így írta le az élményt: „A Pistols nélkül semmi sem történt volna. Valami olyan élmény volt, hogy 'Hú, én hiszek ebben'. Azt mondták: „Ez az egész egy nagy rakás szar. Azt csinálok, amit csinálok, és nem érdekel, mások mit gondolnak.” Ez volt az egész kulcsa. Az emberek elfeledkeztek róla, de számomra ez volt a fő ideológia: nem érdekel, mit gondoltok – úgyis szarok vagytok. Ez volt az a hozzáállás, ami áthatotta az embereket és a zenét.” A Sex Pistols 1976. június 4-ei manchesteri koncertje lett a rocktörténelem egyik legjelentősebb eseménye. Az alig negyven főből álló közönségből sokan a punk és a posztpunk meghatározó alakjai lettek: Pete Shelley és Howard Devoto, a koncert szervezői, akik akkor tagokat kerestek a Buzzcocksba; Bernard Sumner, Ian Curtis és Peter Hook, a későbbi Joy Division tagjai; Mark E. Smith a Fallból és Morrissey, később a The Smiths tagja. Anthony H. Wilson, a Factory Records alapítója július 20-án látta először az együttest. Az Nofx, a The Stone Roses, a Guns N’ Roses, a Nirvana, a Green Day és az Oasis tagjaira is hatott a Pistols. A London College of Music tanulmányi útmutatója így emlékezik meg az „igen nagy hatású” együttesről: „A popzene több műfaja, mint a grunge, indie, thrash metal és még a rap is az úttörő punkegyütteseknek köszönheti az alapjait – közülük pedig a Sex Pistols volt a legjelentősebb.” A Trouser Press Record Guide szerint „a Pistols és menedzserük/provokatőrük, Malcolm McLaren, a modern zeneszerzés minden aspektusát próbára tették, ezzel számtalan együttest inspiráltak arra, hogy az ő nyomukban haladjanak. A róluk kialakult konfrontatív, nihilista kép és nihilista társadalmi-politikai szövegeik meghatározták azt a stílust, amelyet a punkegyüttesek még ma is követnek.” Toby Creswell kritikus másban látja inspirációjuk elsődleges forrását: „a látszat ellenére a Pistols nagyon komolyan vette a zenét. Az igazi lázadó kiáltás Jones gitárjából jött: masszív falak a legegyszerűbb gitárriffekből építve. A Sex Pistols lényegében megerősítette azt, amit a ’60-as évek garage-együttesei bemutattak – nincs szükség komoly felszerelésre a rock & rollhoz. Egy olyan korban, ahol a zene egyre bonyolultabbá vált, a Sex Pistols generációja igazi forradalmat eredményezett.” Óriási zenei hatásuk mellett a Sex Pistols hatása a kultúrára mindenütt fellelhető. Jamie Reid munkái a legfontosabb grafikus dizájnok közé tartoznak, és még a 21. században is hatással vannak a területre. 21 éves korára Sid Vicious már igazi „póló-ikon” volt. Míg halála sokak számára a punk törekvéseinek nyilvánvaló bukását jelentette, Vicious a kudarcra ítélt fiatalság jelképévé vált. A brit punkdivat megteremtőinek Westwoodot és McLarent tartják, de Lydon is nagy hatással volt rá. ### Az alapötlet és a hitelesség kérdése A Sex Pistols-ra jellemző volt, hogy nem csak zenei téren voltak céljaik – McLaren egy alkalommal nyíltan megvetette az együttes zenéjét és a punk rockot: „Krisztus, ha az emberek a zenéért vennék a lemezeket, ez az egész már rég megbukott volna.” A Sex Pistols intézményellenessége máig vita tárgya. McLaren a zene elé helyezte a punk alapgondolatát, amelyet később teljesen kisajátított. A Sex Pistolst később a saját szituacionista stílusú művészi vállalkozásának nevezte: „Úgy döntöttem, embereket fogok használni, ahogy a szobrász használja az agyagot.” Törekvéseinek köszönhetően a Sex Pistols a popkultúra elengedhetetlen részévé vált: „A punk lett a 20. század végének legfontosabb kulturális mozgalma” – jelentette ki McLaren. – „Hitelessége kimagaslik a mai karaoke pótlékkultúrából, ahol minden és mindenki eladó... a punk nem eladó, és sosem volt az.” Egyesek szerint az együttes csak egy cinikus átverés volt. Valami, amivel „nadrágot lehet eladni”, ahogy McLaren 1989-ben fogalmazott. Jon Savage így írja le McLaren alapgondolatát a The Great Rock 'n' Roll Swindle-ből: „gondosan előkészített módja a lehető legtöbb pénz sikkasztására a zeneiparban.” A film többször elismétli: „pénz a káoszból” (a kifejezés McLaren egyik kedvenc szólása volt). Lydon azonban tagadta McLaren befolyását: „A hírverést azzal keltettük, hogy önmagunk voltunk. Bizonyára [McLaren] tisztában volt a fölöslegességével, így túlkompenzált. A punkokat a francia szituacionistákhoz hasonlítani, beszélhettek ról, amennyit akartak, teljes sületlenség. Nonszensz!” Cook ezzel egyetértett: „A szituacionizmusnak semmi köze sem volt a dolgainkhoz. A Jamie Reidhez meg a Malcolmhoz hasonló fazonok beindultak, mert újak, frissek, valódiak voltunk. Szerintem velünk váltak valóra az álmaik.” Lydon szerint „ha volt valami célja, az az volt, hogy a mi saját munkásosztálybeli véleményünket bejuttassa a mainstreambe, mert akkor az ilyen vélemények nem voltak jelen a popzenében.” Toby Creswell állítása szerint „Az egész egy általános lázítás volt, ami a legcsekélyebb ellenőrzés hatására képes összeomlani.” Ian Birch kritikus 1981-ben „baromságnak” nevezte az állítást, miszerint a Sex Pistols „valamilyen politikai befolyással bírt volna... Ha tettek valamit, akkor az az volt, hogy sok embernek megtetszettek, amiért semmik sem voltak. Egész biztosan nem inspirálták a munkásosztályt.” Bár a konzervatívok 1979-es győzelme ezt támasztja alá, Julian Temple megjegyzi, hogy a réteget, amelyre a Sex Pistols hatással volt, „nem a normális munkásosztálybeli családok alkották. Szociális értelemben messzebbre nyúltak. Valójában a munkásosztály peremre került rétegét képviselték.” Egy éven belül az Anarchy in the U.K. széles körben elterjedt: punkegyüttesek százai jöttek létre országszerte – munkásosztálybeliekből és középosztálybeliekből, akik megtagadták saját osztályuk értékeit, és a munkásokkal vállaltak szolidaritást. 1980-ban Greil Marcus így jellemezte McLaren ellentmondásos jellemét: „Lehetséges, hogy az önmagát dicsérő Svengaliuk agyában a Sex Pistols sosem volt több, mint egy kilenc hónapos csoda, egy olcsó módja a gyors pénzszerzésnek, néhány nevetés, a régi épater la bourgeoisie emléke. Lehetséges, hogy a fő terroristájuk és propagandistájuk, az anarchista veterán és szituacionalista művész, McLaren agyában a Sex Pistols egy erő lett volna, ami térdre kényszeríti a világot... és egyesíti a zenét és a politikát. A Sex Pistols mindez volt.” Néhány évvel korábban Marcus felfedte az együttes zenéjének és politikájának gyökereit. Megjegyezte, hogy „egy olyan kultúra gondolatát, amely követeléseket támaszt, amelyet egy kormány sem képes kielégíteni, a reggae-ből és a rasztáktól vették át; egy olyan kultúráét, amely kizárólagos lesz, már-már szeparatista, de egyben messianisztikus, apokaliptikus és sztoikus, és ignorálja vagy megszünteti az ilyen körülmények összetettségének minden ellentmondását.” Sean Campbell kritikus megjegyzi, hogy Lydon ír katolikus származása megkönnyítette bejutását a londoni reggae-mozgalomba, ugyanakkor megnehezítette helyzetét az angol munkásosztályban – ahonnan az együttes többi tagja származott. Bill Wyman kritikus elismeri, hogy Lydon „vad intelligenciája és ámulatbaejtő színpadi karizmája” fontos katalizátorok voltak, de az együttes igazi lényege McLaren provokatív manipulációjában rejlik. Habár a Sex Pistols nyilvános sértegetéseinek egy részét McLaren, Westwood és társaik előre megtervezték, mások nyilvánvalóan spontánok voltak, köztük a Bill Grundy Today showjában történtek, amelyeket McLaren is kulcsmomentumnak tartja, „ami mindent megváltoztatott”. „Malcolm csak kihasználta a helyzeteket” – jegyzi meg Cook – „Nem ő okozta őket; az a mi dolgunk volt.” Az együttes hatása a későbbi manchesteri punkmozgalomra is nehezen elvitatható. Matlock később leírta, távozásakor úgy érezte, hogy McLaren „kezdte azt hinni, hogy mi az ő bábjai vagyunk... Másrészről, azóta rájöttem, hogy még Malcolm sem tudta, hogy mi lesz ebből az egészből.” Matlock távozásával bebizonyította, hogy fontos eleme volt az együttes kreativitásának: a távozása és az együttes feloszlása között eltelt tizenegy hónap alatt a Sex Pistols tagjai csak két dalt írtak. Simon Reynolds zenetörténész megjegyzi, hogy McLaren akkor lett igazán irányító, amikor az együttes feloszlott, ő pedig elkészítette a The Great Rock 'n' Roll Swindle-t és megszerezte Ronnie Biggst énekesnek. A Sex Pistols-ról szóló legtöbb írás készpénznek vette McLaren filmbeli kijelentéseit. Ahogy Dave Thompson újságíró 2000-ben megjegyezte: „a Swindle manapság sokak szerint az igazságot mutatja be.” (Annak ellenére, hogy a film egy analfabéta Steve Jones-t, egy beszélő kutyát ábrázol, Sid Vicious pedig a nézők közé lő, köztük az anyjára is, a My Way klipjének végén.) Temple megjegyzi, hogy McLaren karakterét viccnek szánták: „A bábmester képe, aki agyagból formázta meg Johnny Rottent és létrehozta Sid Vicioust. Egy vicc volt, hogy ők teljesen legyártottak voltak.” (McLaren utolsó jelenetében elmondja, hogy hosszú ideig tervezte a Sex Pistols-t: „Már tízéves korom óta! Mióta Elvis Presley belépett a seregbe!”) Temple elismeri, hogy McLaren egy kicsit „túlzásba vitte a dolgot”. A Sex Pistols turnémenedzsere, Noel Monk, és Jimmy Guterman újságíró szerint Lydon több volt „az együttes szócsövénél. Ő az együttes dühöngő agya. McLaren vagy barátja, Jamie Reid lehet, hogy szóvá tette az „anarchia” vagy „üres” szavakat, amire aztán Rotten támaszkodott, de McLaren nem jelenti azt Rotten számára, amit szeretné, hogy jelentsen. McLaren azt hitte, hogy egy tabula rasával dolgozik, de később rájött, hogy Rottennek vannak saját ötletei.” Kevés kétség van azonban McLaren marketinges tehetségéről és nagy szerepéről az együttes nem sokkal megalakulásuk utáni ikonná válásában . Temple hozzáteszi: „Sok embert megnyert. Rengeteg rendkívüli ötlete volt.” Ugyanakkor Jon Savage hangsúlyozza: „Valójában Steve Jones ötlete volt a zenekar összehozása McLarennel. Ő választotta McLarent, nem pedig fordítva.” ## Tagjai - Paul Cook – dob (1975–78, 1996-tól napjainkig) - Steve Jones – gitár, basszusgitár (stúdióban), háttérvokál (1975–78, 1996-tól napjainkig) - Glen Matlock – basszusgitár, háttérvokál (1975–77, 1996-tól napjainkig) - Johnny Rotten – ének (1975–78, 1996-tól napjainkig) Korábbi tagok - Sid Vicious – basszusgitár, háttérvokál (1977–78) A Sex Pistols énekesei Rotten után Énekesek a The Great Rock ’n’ Roll Swindle albumról: - Ronnie Biggs – No One Is Innocent, Belsen Was a Gas - Paul Cook – Silly Thing (film- és albumverzió) - Steve Jones – Friggin' In The Riggin, EMI (Orchestral), Lonely Boy, Silly Thing (kislemezverzió) - Malcolm McLaren – God Save The Queen (Symphony), You Need Hands - Edward Tudor-Pole – The Great Rock 'n' Roll Swindle, Who Killed Bambi?, Rock Around the Clock - Sid Vicious – My Way, Something Else, C'mon Everybody ## Diszkográfia ### Lemezek Stúdióalbumok - Never Mind the Bollocks, Here’s the Sex Pistols (1977) Koncertlemezek - Anarchy in the U.K: Live at the 76 Club (1985) - Filthy Lucre Live (1996) - Raw and Live (2005) - Live & Filthy (2008) Válogatások - Flogging a Dead Horse (1980) - Sex Pack (1980) - Kiss This (1992) - Jubilee (2002) - Sex Pistols (2002) - Agents of Anarchy (2007) Egyéb kiadványok - Spunk (1977) – korai stúdiófelvételek, demók - The Great Rock ’n’ Roll Swindle (1979) – filmzene - Some Product: Carri on Sex Pistols (1979) – interjúk, rádiós megjelenések ### Kislemezek - Anarchy in the U.K. (1976) - God Save the Queen (1977) - Pretty Vacant (1977) - Holidays in the Sun (1977) - No One Is Innocent/My Way (1978) - Something Else (1979) - Silly Thing (1979) - C'mon Everybody (1979) - The Great Rock 'n' Roll Swindle (1979) - (I'm Not Your) Steppin' Stone (1980) - Who Killed Bambi? (1981) - Anarchy in the U.K. (1992) – (új kiadás) - Pretty Vacant (1992) – (új kiadás) - Pretty Vacant (1996) – (koncertfelvétel) - God Save the Queen (2002) – (új kiadás) - Anarchy in the U.K. (2007) – (harmadik kiadás) - God Save the Queen (2007) – (harmadik kiadás) - Pretty Vacant (2007) – (harmadik kiadás) - Holidays in the Sun (2007) – (új kiadás) ## Fordítás
162,096	Tirpitz (csatahajó)	26,692,998	null	[ "Német csatahajók a második világháborúban" ]	A Tirpitz csatahajó a kéttagú Bismarck-osztály második egysége volt, mely hajókat a Kriegsmarine számára még a második világháború előtt kezdték el építeni. Nevét Alfred von Tirpitzről, a Császári Haditengerészetet (Kaiserliche Marine) kiépítő tengernagyról kapta. Építését 1936-ban kezdték meg, 1939-ben bocsátották vízre és 1941-ben adták át a haditengerészetnek. Testvérhajójához, a Bismarckhoz hasonlóan fő tüzérsége 8 darab 38 cm-es ágyúból, másodlagos tüzérsége pedig 12 darab 15 cm-es ágyúból állt. Az eltérő kaliberű lövegekből álló légvédelmi tüzérségét a háború előrehaladtával többször is megerősítették. A különböző módosítások révén 2000 tonnával vált nehezebbé a Bismarcknál, így a legnagyobb Európában épített csatahajónak számít. A próbajáratok 1941 elején való befejezése után rövid ideig a Balti-tengeren állomásozott, hogy a Kronstadtban lévő szovjet flotta kitörését megakadályozza. 1942 elején Norvégiába helyezték át, hogy elejét vegye egy esetleges brit partraszállásnak. Norvégiai állomásozásakor a Szovjetunióba tartó konvojok elfogására is tervezték bevetni, és ilyen szándékkal 1942-ben két alkalommal hajózott ki. A Tirpitz puszta létezésével hatalmas veszélyt jelentett a hajókaravánokra, ezáltal a Brit Királyi Haditengerészet (Royal Navy) arra kényszerült, hogy folyamatosan erős kíséretet biztosítson számukra a Jeges-tengeren. Winston Churchill ezért 1942-ben a Royal Navy legfontosabb feladatának szabta meg az általa „Szörnyetegként” (The Beast) emlegetett csatahajó elpusztítását. 1943 szeptemberében a Scharnhorst csatahajóval együtt bombázta a Spitzbergákon lévő ellenséges pozíciókat. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a nehéztüzérségét támadó hadműveletben használta. Röviddel ezután kisméretű brit tengeralattjárók intéztek ellene támadást a kikötőhelyére behatolva, majd számos légitámadást hajtottak végre ellene, melyek némelyike kisebb-nagyobb kárt tett benne, de sérüléseit rendszeresen kijavították. 1944. november 12-én egy Avro Lancasterekből álló bombázókötelék 5,6 tonnás bombákkal hajtott végre támadást a legutóbbi akció okozta sérülések után már csak partvédelmi célokra használható csatahajó ellen. Két közvetlen és egy közvetett találat után a Tirpitz a sekély vízben erősen megdőlt, majd az egyik lőszerraktárának a felrobbanása után átfordult. A támadás során elhunytak számát 950 és 1204 közé teszik. A háborút követően, 1948 és 1957 között a hajó maradványait lebontották. A lebontásból hátramaradt, víz alatt található részei 2014 óta műemlékvédelem alatt állnak. ## Tervezés és építés thumb\\|A csatahajó névadója, Alfred von Tirpitz (1849–1930) vezértengernagy A Tirpitzet Ersatz Schleswig-Holstein néven rendelték meg névleg a Schleswig-Holstein régi csatahajó (sorhajó) pótlására. A megbízást a Kriegsmarinewerft Wilhelmshaven hajógyár kapta meg, és a megbízási szerződésben Schlachtschiff G néven szerepelt. A gerincfektetésre 1936. október 20-án került sor, pár hónappal a Bismarck munkálatainak megkezdése után. A terveken időközben azonban módosítottak, és főként a hajótestben lévő üzemanyagtartályok elrendezésén változtattak. Az új felosztás eredményeképpen a Tirpitz több üzemanyagot vihetett magával. A Bismarcknál ezeket a módosításokat már nem lehetett végrehajtani az építés előrehaladott állapota miatt. thumb\\|left\\|300px\\|A Tirpitz vízre bocsátásakor Az elkészült hajótestet 1939. április 1-én bocsátották vízre nagy ünnepség keretében. Keresztelését Ilse von Hassell, Alfred von Tirpitz tengernagy lánya végezte. Adolf von Trotha, a Császári Haditengerészet egykori admirálisa mondott beszédet a vízre bocsátáskor, melynél személyesen Adolf Hitler is jelen volt. Az építési munkálatokkal 1941 februárjára végeztek. Brit bombázók eközben többször támadták a hajógyárat, és bár a Tirpitzet egyszer sem érte találat, a bombázások lassították a munkálatokat. A Tirpitzet 1941. február 25-én adták át a haditengerészetnek a próbajáratok elvégzésére, melyekre a Balti-tengeren került sor. A Tirpitz standard vízkiszorítása , teljes terhelés mellett volt. Teljes hossza , legnagyobb szélessége , maximális merülési mélysége volt. Gerhard Koop és Klaus-Peter Schmolke szerint a módosítások következtében 1944-re teljes terhelés mellett tonnára nőtt a vízkiszorítása. Meghajtásáról három Brown, Boveri & Cie gőzturbina és 12 Wagner-féle magas nyomású kazán gondoskodott, melyek olajtüzelésűek voltak és () maximális teljesítmény leadására voltak képesek, ami 30,8 csomós csúcssebesség elérését tette lehetővé a próbajáratok során. Eredetileg 103 tiszt és 1962 sorállományú tengerész teljesített rajta szolgálatot, de ez szám a háború előrehaladtával fokozatosan bővült 108 tisztre és 2500 besorozottra (főként a hajó légvédelmének megerősítése miatt). A Tirpitzre három darab FuMO 23 típusú radart (németül Funkmessortungsgerät) telepítettek megépítésekor, melyeket a nehéztüzérség távmérő-berendezésein helyeztek el. Ezeket később FuMO 27, majd FuMO 26 típusúakkal cserélték le, melyek nagyobb méretű antennák voltak. 1944-ben az árbóctorony tetején lévő távolságmérőre egy FuMO 30 (Hohentwiel) készüléket telepítettek, a 10,5 cm-es légvédelmi tüzérség főárbóc mögötti 3 méteres bázistávolságú távmérőjének gömbsüvegére pedig egy FuMO 213 Würzburg tűzvezető radarberendezést szereltek fel. bélyegkép\\|300px\\|38 cm-es lövegek A hajó fő fegyverzetét nyolc darab (4×2) 38 cm-es űrméretű, 52 kaliberhosszúságú hajóágyú (38 cm SK C/34) alkotta, elöl és hátul két-két lépcsőzetesen elhelyezett lövegtoronyban. A tornyokat a német szokásoknak megfelelően az ábécé kezdőbetűivel jelölték, melyekhez neveket is párosítottak: elöl az Anton és Bruno, hátul a Cäsar és Dora tornyok helyezkedtek el. A rombolók elleni védekezés céljára telepített másodlagos tüzérségét 12 darab (6×2) 15 cm-es űrméretű, 55 kaliberhosszúságú ágyú (15 cm SK C/28) alkotta, melyek kétoldalt 3-3 lövegtoronyban foglaltak helyet. A légvédelmét 16 darab 10,5 cm-es ágyú, illetve 16 darab 3,7 cm-es és 12 darab 2 cm-es gépágyú látta el, de utóbbiak számát 58-ra emelték. 1942-ben nyolc darab 53,3 cm-es torpedóvető csövet kapott, melyeket a hajó közepén kétoldalt helyeztek el (2×4). A hajó fő páncélöve vastag volt (5 mm-rel vékonyabb, mint a Bismarcké), fedélzetének páncélzata osztott volt: a felső fedélzet páncélzata , a két szinttel lejjebb lévő fő páncélfedélzet vastagsága – vastag volt. A 38 cm-es ágyúk lövegtornyainak elülső merőleges páncéllemeze volt, oldalt -es vastagságúak voltak. (Ábrák a páncélzat elhelyezkedéséről és vastagságairól megtekinthetők itt.) ## Szolgálata bélyegkép\\|300px\\|A Tirpitz útban próbajáratai elvégzésére (1940. szeptember) A próbajáratok elvégzése után a Tirpitz Kielben állomásozott és a Balti-tengeren végzett intenzív gyakorlatokat. Karl Topp, a hajó parancsnoka május 5-én Hitler gotenhafeni látogatásakor – mikor az kíséretével megszemlélte a két elkészült csatahajót – kérvényezte a Führernél, hogy hajója részt vehessen a közelgő Rheinübung hadműveletben, de választ nem kapott. Az 1941 júniusában Rügen sziget közelében végrehajtott lőgyakorlatok során meghibásodások léptek fel, melyek miatt a következő két hónapot a kikötőben töltötte, és csak szeptember 20-ára sikerült lezárnia a lőpróbákat. ### A Barbarossa hadművelet Kieli tartózkodása idején indult meg a Barbarossa hadművelet. A német hadvezetés tartott attól, hogy a Leningrádnál állomásozó szovjet flotta megpróbál kitörni a Finn-öbölből, és ennek megakadályozására létrehoztak egy ideiglenes hadiflottát, melynek a Tirpitz lett a zászlóshajója. A flotta kötelékébe az Admiral Scheer nehézcirkáló, a Köln, a Nürnberg, a Leipzig és az Emden könnyűcirkálók, valamint számos romboló és két aknaszedő-flottilla tartozott. Az Otto Ciliax altengernagy parancsnoksága alatt álló Balti Flotta (Baltenflotte) az Åland-szigetek közelében járőrözött 1941. szeptember 23. és 26. között. Ezt követően a flottát feloszlatták, és a Tirpitz folytatta a gyakorlatozásokat. Újabb lőgyakorlatok során a lövegeit a rádió-távirányítású célhajóvá átalakított Hessen régi csatahajóra irányítva lőtték be. A Brit Királyi Légierő (RAF) folytatta a Kielben állomásozó csatahajót célzó bombatámadásait, de ezek nem tudtak nagyobb kárt tenni benne. ### Áthelyezés Norvégiába thumb\\|300px\\|A Tirpitz a Fætten-fjordban Erich Raeder vezértengernagy (Großadmiral), a Kriegsmarine parancsnoka november 13-án felvetette, hogy a Tirpitzet helyezzék át Norvégiába, ahol támadásokat tudna intézni a Szovjetunióba tartó konvojok ellen, puszta jelenlétével a Royal Navy nagy erőit kötné le, és elrettentené a briteket a Norvégiában való partraszállás gondolatától. A brit admiralitás a Bismarckkal szemben szerzett kellemetlen tapasztalatok után úgy ítélte meg, hogy a Tirpitzcel csak olyan köteléknek szabad szembeszállnia, melyhez legalább két King George V osztályú csatahajó és egy repülőgép-hordozó tartozik. A Bismarck elvesztése után az atlanti bevetéseket megtiltó Hitler beleegyezett a javaslatba. A norvég vizeken való bevetéshez szükséges módosítások idejére a hajó dokkba került. A légvédelmét megerősítették, a katapult melletti 10,5 cm-es ágyúkat kijjebb helyezték, hogy nagyobb területet tudjanak lefedni a tüzükkel. A két négycsövű torpedóvetőt az ekkori átalakítások során szerelték fel. A hajó parancsnoka, Karl Topp sorhajókapitány 1942. január 10-én bevethetőnek jelentette a csatahajót. Másnap a Tirpitz Wilhelmshaven felé hajózott el, az ide való áthelyezéssel a valódi úticélját igyekeztek leplezni. A Tirpitz január 14-én 23:00-kor indult el Wilhelmshavenből Trondheim felé. A brit katonai hírszerzés valójában az Enigma kódjainak megfejtése révén már tudott az indulásáról, de a Britanniában uralkodó rossz idő nem tett lehetővé légitámadást ellene. John Tovey tengernagyot, a brit Honi Flotta (Home Fleet) parancsnokát egészen január 17-ig nem értesítették a Tirpitz áthelyezéséről, mikorra az már rég Norvégiába ért. Január 16-án a brit légifelderítés észlelte a hajót Trondheimben, ahonnan a várostól északra lévő Fætten-fjordba hajózott tovább. A Sarki éj fedőnevű áthelyezési hadművelet (Unternehmen Polarnacht) során a Richard Beitzen, a Paul Jakubi, a Bruno Heinemann és a Z29 rombolók kísérték. A norvég ellenállás megfigyelte és jelentette Londonnak az észlelések helyszíneit. A hajó egy szikla mellett horgonyzott le, mely védte a délnyugatról érkező bombázógépekkel szemben. A legénység fákat vágott ki, és a fedélzeten helyezte el őket álcázás céljából. A fjord körül megerősítették a légvédelmet, és torpedók ellen védőhálókat feszítettek ki a fjord bejáratánál. A legénység számára a norvégiai küldetés meglehetősen egyhangúan telt. A gyakori üzemanyaghiány miatt a gyakorlatozások rövidek voltak, és emiatt a csatahajó és a kísérői főként a védőhálók védelmében töltötték az időt. A legénység ideje főként a hajó karbantartásával és a légvédelmi ütegek folyamatos készenlétben tartásával telt. Rendszeresen sporteseményeket szerveztek, és egyéb elfoglaltságokat biztosítottak a legénység tagjai számára, hogy fizikailag jó állapotban tartsák őket. ### Támadó hadműveletek A Tirpitz bevethetőségét számos tényező korlátozta Norvégiában. A legnagyobb gondot az üzemanyaghiány jelentette, valamint a rombolóknak a Cerberus hadművelet – a Scharnhorst és Gneisenau csatahajók, valamint a Prinz Eugen nehézcirkáló La Manche-on való áttörése Bretagne-ból Németországba – támogatására való átirányítása. Emiatt a PQ 8 jelű konvoj ellen január végére tervezett támadást le kellett fújni. Szintén január végén egy brit négymotoros bombázókötelék támadást kísérelt meg a csatahajó ellen, de az akciót meg kellett szakítaniuk, mivel a rossz látási viszonyok miatt nem tudták megtalálni a célpontot. Hogy a britek figyelmét elvonják a Cerberusról, a Tirpitz február elején kifutott a fjordból. A megtévesztés érdekében a hajó Északi-tengeren való bevetésére is tettek látszat-előkészületeket. Később a hónap során az Admiral Scheer és Prinz Eugen nehézcirkálók, valamint számos romboló csatlakozott a Tirpitzhez. A Prinz Eugent a Fætten-fjord bejáratánál megtorpedózta egy brit tengeralattjáró, és emiatt átmenetileg nem volt bevethető. #### A Sportpalota hadművelet 1942 márciusában a Tirpitz az Admiral Scheer cirkáló, a Friedrich Ihn, a Paul Jakobi, a Hermann Schoemann és a Z25 rombolók, valamint két torpedónaszád kíséretében támadást tervezett végrehajtani a hazafelé tartó QP 8, és a Szovjetunióba tartó PQ 12 jelű konvoj ellen a Sportpalota hadművelet (Unternehmen Sportpalast) keretében. thumb\\|300px\\|A Tirpitz rombolók kíséretében Bogennél (1942 októbere) Az Admiral Scheer 26 csomós végsebességével túl lassú volt ahhoz, hogy a Tirpitzcel együttműködve tevékenykedhessen, és ezért végül nem tartott a március 6-án kifutó kötelékkel. A két torpedónaszád a bevetést megszakítva tért vissza a kikötőbe. Március 5-én a Luftwaffe egyik felderítőgépe észlelte a PQ 12 konvojt a Jan Mayen-sziget közelében, viszont a négy romboló mellett kíséretet adó Duke of York csatahajót és Renown csatacirkálót már nem vette észre. A németek nem tudtak arról sem, hogy Tovey tengernagy a King George V csatahajóval, a Victorious repülőgép-hordozóval, a Berwick nehézcirkálóval és hat rombolóval távoli kíséretet adott a konvojnak. Az Enigma-kódok megfejtése révén a britek ismét előre értesültek a Tirpitz tervezett támadásáról, így újratervezhették a konvojok útvonalát. Tovey március 9-én próbálta üldözőbe venni a csatahajót, de Otto Ciliax tengernagy, a német kötelék vezetője már az előző este a bevetés megszakítása mellett döntött és visszaindult a támaszpontra. Március 9-én 10:15 és 10:24 között a Tirpitzet és a Friedrich Ihn rombolót 12 Fairey Albacore torpedóbombázó támadta meg három csoportban, torpedóikat kis távolságról (-) kioldva. Az elhárításukra a csatahajó 33 darab 15 cm-es, 345 darab 10,5 cm-es, 897 darab 3,7 cm-es és 3372 darab 2 cm-es lövedéket lőtt ki. A német feljegyzésekben kb. 25 gépből álló kötelékből a Tirpitz három – tévesen Swordfishként azonosított – repülőgép lelövését és több másik megrongálását, míg a Friedrich Ihn egy repülőgép lelövését jelentette. A valós brit veszteség 2 Albacore volt a 12 bevetett gépből. Német részről a támadásban mindössze hárman sebesültek meg. A csata után a Tirpitz a Vest-fjord felé vette az útját és onnan hajózott tovább Trondheimbe, ahova március 13-án délben érkezett meg. Március 30-án 33 Halifax bombázó intézett ellene támadást. Találatot nem értek el, a kötelék öt gépe veszett oda. Április végén a RAF két sikertelen támadást intézett ellene. Április 27-28-án 31 Halifax és Lancaster támadta, melyek közül ötöt lőttek le. Másnap éjjel 23 Halifax és 11 Lancaster támadta. A német légvédelem két gépet semmisített meg. #### A Rösselsprung hadművelet thumb\\|300px\\|Amerikai készítésű rajz a Tirpitzről A Tirpitz és a kísérő rombolói március folyamán üzemanyagot használtak fel, ami miatt jelentősen megcsappantak a rendelkezésükre álló készletek. A felhasznált mennyiséget három hónap elteltével tudták pótolni. Az Izlandot június 27-én elhagyó PQ–17-es konvoj volt a következő, mely ellen támadást terveztek végrehajtani. Az akció a Huszárlépés hadművelet (Unternehmen Rösselsprung) fedőnevet kapta. A konvoj kíséretének fő erejét a Duke of York és az amerikai Washington csatahajók, a Victorious repülőgéphordozó képezték. A Medve-szigettől délre a brit és szovjet tengeralattjárók két vonalban helyezkedtek el. A Tirpitz és a Hipper hat romboló kíséretében hagyta el Trondheimet, míg egy másik csoport, a Lützow, az Admiral Scheer cirkálókkal és hat rombolóval Narvik és a közeli Bogen öblének (Bogenfjord) támaszpontjairól indultak bevetésre. A Lützow és három romboló térképen nem jelölt szikláknak ütköztek és kénytelenek voltak visszafordulni. Röviddel azután, hogy a Tirpitz elhagyta Norvégiát, a szovjet K–21 tengeralattjáró jelentése szerint négy torpedót lőtt ki rá és két robbanást észlelt, de valójában egy torpedó sem talált célba. A Tirpitzen a tengeralattjáró jelenlétét nem észlelték. A svéd hírszerzés eközben jelentette a brit admiralitásnak a németek kihajózását, mire elrendelték a konvoj feloszlatását. Miután a németek számára világossá vált, hogy felfedezték a felszíni hajóikat, megszakították a küldetést, és a konvoj támadását a tengeralattjárókra és a repülőgépekre hagyták. A szétszóródott hajókat a kísérőhajók már nem tudták megvédeni, így a németek a 34 kereskedelmi hajóból 21-et elsüllyesztettek több mint hajótérrel. A Tirpitz a bevetésről a Lofoten-szigetek érintésével az Alta-fjordba tért vissza. A Rösselsprung hadműveletet követően a Tirpitzet áthelyezték a Narvik közelében lévő Bogen-öbölbe. Ekkorra a hajón már szükségessé vált jelentősebb karbantartási munkálatok elvégzése. Hitler megtiltotta a Németországba való kockázatos visszatérést a csatahajónak, ezért a munkálatokat Trondheimben kellett elvégezni. Október 23-án a Tirpitz elhagyta a Bogen-öblöt és visszatért a Trondheim előtti Fætten-fjordba. A horgonyzóhely védelmét megerősítették, újabb légvédelmi ütegeket helyeztek el és két torpedófogó hálót telepítettek a csatahajó köré. A javításokat kisebb részletekben végezték el rajta, hogy eközben is minél hosszabb ideig maradhasson bevethető. A tat köré süllyesztőszekrényt építettek, hogy kicserélhessék a hajó kormánylapátjait. A javítások ideje alatt a britek két ember irányította Chariot-torpedóval terveztek támadást intézni ellene (Title hadművelet), de az őket vontató halászhajóról leoldódtak az erősen hullámzó tengeren. December 28-ra végeztek a javításokkal, és a Tirpitz megkezdhette a próbajáratait. 1943. január 4-én a Trondeheim-fjordban végzett lőgyakorlatokat. Február 21-én Karl Toppot ellentengernaggyá léptették elő, és Hans Meyer sorhajókapitány vette át tőle a hajó parancsnokságát. Öt nappal később a Scharnhorst csatahajót a Norvégiában állomásozó flottához irányították át. Az itt állomásozó hadihajók parancsnokságát Oskar Kummetz altengernagy vette át. #### A Szicília hadművelet Mire 1943 márciusára a Scharnhorst megérkezett Norvégiába, a Szovjetunióba tartó szállítmányokat a PQ-17 pusztulása miatt már átmenetileg felfüggesztették. Az Erich Raedert a Barents-tengeri csata után a flotta élén váltó Karl Dönitz tengernagy a hajóknak a Spitzbergákon lévő brit meteorológiai állomás és üzemanyagdepó ellen rendelt el támadást (Unternehmen Sizilien avagy Unternehmen Zitronella), hogy a nagy hajóinak lehetőséget adjon közös hadművelet végrehajtására. A számos létesítményét és harcállását mindössze 152 főnyi norvég katonákból álló csoport védte. A két csatahajó tíz romboló kíséretében szeptember 6-án hagyta el a kikötőt. Másnap a szigethez közeledve a Tirpitz hadicselként fehér lobogót húzott fel. A bombázás ideje alatt a Tirpitz 52 lövést adott le a nehéztüzérségével és 82-t a 15 cm-es ágyúival. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy a fő tüzérségét felszíni célpontok ellen használta. Egy rohamosztag megsemmisítette a part menti berendezéseket és 74 hadifoglyot ejtett. 11:00-ra a csatahajók elpusztították a kijelölt célpontokat és visszaindultak a norvég kikötők felé. A hadművelet csekély jelentőségű volt, és jóval kisebb erőkkel is ki lehetett volna vitelezni, ám a német propagandában a haditengerészet töretlen harcra való készségének példájaként mutatták be. ### Brit támadások a Tirpitz ellen A Tirpitzet már építése közben is számos légitámadás érte, mire 1942-ben Churchill a Tirpitz elsüllyesztését a Royal Navy első számú feladatának szabta meg, és folyamatosan sürgette mind a haditengerészetet, mind a légierőt, hogy bármi áron pusztítsák el. Úgy ítélte meg, hogy a kiiktatása alapvetően változtatná meg a tengeri hadviselés menetét, és ehhez akár 100 bombázó és 500 főnyi repülőszemélyzet feláldozását is elfogadható veszteségnek vélte. #### A Source hadművelet thumb\\|300px\\|Egy X osztályú brit mini-tengeralattjáró (X24) A britek a hatástalan bombázóbevetések és a sikertelen, Chariotokkal (ember által irányítható torpedókkal) tervezett támadások után az újonnan tervezett X osztályú tengeralattjárókkal próbálkoztak. A Source fedőnevű hadműveletnek a Tirpitz mellett a Scharnhorst és a Lützow is a célpontja volt. Az X Craft-eket nagy tengeralattjárók vontatták a német támaszpont közelébe, ahonnan azok már saját erőből a víz alatti hálók alá merülve bejuthattak a kikötőbe, és egy-egy kéttonnás aknát helyezhettek el a hajók alatt a tengerfenékre. Tíz mini-tengeralattjárót készítettek fel az 1943. szeptember 20-25-re tervezett támadás végrehajtására, de közülük csak nyolc ért el a norvég partokig az akció szeptember 22-ei kezdetére. A járművek közül három, az X5, X6 és X7 sikeresen áthatolt a Tirpitzet védő rendszeren, és közülük kettő, az X6 és az X7 sikeresen kioldotta a robbanótölteteket. Az X5-öt 200 méterre a védőhálóktól felfedezték, és a koncentrált ágyútűzben, valamint a rádobott mélységi töltetek következtében elsüllyedt. Az egyik, töltetét sikeresen elhelyező tengeralattjáró legénységét a németek foglyul ejtették, és ők – mivel biztosak voltak abban, hogy a hajó pusztulásra van ítélve – elmondták, mi volt a küldetésük célja, és hogy a tölteteket sikeresen elhelyezték. A hajót megpróbálták elmozdítani az aknák veszélyeztette területről, de ez csak részben sikerült. Az egyik akna a Cäsar torony magasságában robbant, a második 45-55 méterre a hajóorr bal oldalától. Az egyik üzemanyagtartály felhasadt, a páncélzat egy része felszakadt, a hajó alján nagy horpadás alakult ki, és a kettős fenék válaszfala is meghajlott. A bal oldalon lévő üzemanyagtartályokba és torpedórekeszekbe víz tört be, aminek következtében a hajó 1-2 fokkal megdőlt. Ezt ellenárasztással kompenzálták. A beömlő víz a 2-es számú generátorterem összes generátorát megrongálta, és az 1-es számúban egy kivételével az összes használhatatlanná vált az eltört gőzvezetékek vagy elszakadt elektromos vezetékek miatt. A Dora lövegtorony lecsúszott a csapágygolyókról, és emiatt nem lehetett forgatni. Ez nagy problémát okozott, mivel Norvégiában nem volt olyan nagy teherbírású daru, mellyel meg lehetett volna emelni a több mint 1000 tonnás lövegtornyot, és vissza lehetett volna tenni a helyére. A hajó két, katapulton elhelyezett Arado 196 típusú fedélzeti hidroplánját a robbanás okozta rázkódás tönkretette. Németországból, főként Kielből, 400 munkást és a Neumark javítóhajót küldték a Tirpitz javításának elvégzésére. William Garzke és Robert Dulin történészek megítélése szerint ez volt a második világháború egyik legkiemelkedőbb tengerészeti műszaki teljesítménye. A munkálatok 1944. április 2-ig tartottak, másnap sebességpróbákat tartottak az Alta-fjordban. #### A Tungsten hadművelet thumb\\|300px\\|A Tirpitz brit repülőgép-hordozókról indított gépek támadása alatt (1944. április 3.) A britek tudomást szereztek a Neumark áthelyezéséről, és a szerelők márciusi útnak indításáról, amiből arra következtettek, hogy nem sikerült kellően súlyos károkat okozni a Tirpitzben, és az közel van a bevethető állapothoz. A normandiai partraszállás közeledtével Churchill ismét sürgetni kezdte a Tirpitz elsüllyesztését, mivel nem akart semmi esélyt hagyni arra, hogy az megtámadhassa az inváziós flottát. Ezért egy nagy légitámadást terveztek végrehajtani ellene, melyben a Victorious és Furious repülőgép-hordozókról és az Emperor, Fencer, Pursuer és Searcher kísérő repülőgép-hordozókról felszálló gépek támadták volna a csatahajót. A hadműveletet 1944. április 4-én szándékoztak végrehajtani, de egy nappal korábbra tették, miután a dekódolt német rádióüzenetekből kiderült, hogy a Tirpitz április 3-án 05:29-kor hajózik ki Kåfjordból a próbajáratai elvégzésére. A két hullámban végrehajtott támadásban 42 Barracuda zuhanóbombázó és 40 kísérő vadászgép vett részt. 227 és 726 kg-os bombákkal 15 közvetlen találatot értek el, két bomba a hajó mellé becsapódva okozott károkat. Sikerült meglepniük a németeket, és csak az első hullámból veszett oda az egyik repülőgép. 12-14 percbe telt, míg a Tirpitz összes légvédelmi ágyújához odaért az összes kezelője. Az első hullám 05:29-kor csapott le, mikor a vontatóhajók készültek kivontatni a horgonyzóhelyről. A második hullám egy órával később érkezett, röviddel 06:30 után. Bár a hajó légvédelme ekkor már felkészülten várta a támadókat, ezúttal is csak egy repülőgépet sikerült lelőniük. A bombák közül egy sem tudta átütni a fő páncélfedélzetet, de afelett robbanva jelentős károkat okoztak, és számos áldozatot követeltek. Egyes források 122 halottat és 316 sebesültet említenek, mások 132 halálos áldozatról és 270 sebesültről számolnak be. A sebesültek között volt a hajó parancsnoka, Hans Karl Meyer sorhajókapitány is. A bombák két 15 cm-es lövegtornyot tönkretettek, és a négy Arado 196-ost elpusztították. Több bomba is nagy tüzet okozott a fedélzeten, a rázkódás üzemképtelenné tette a jobb oldali turbinát. Az oltáshoz használt sós víz bejutott a kazánokba, elszennyezve így a kazánvizet. Az oltáshoz felhasznált vízzel együtt mintegy került a hajótestbe, melynek nagy része a két közel becsapódó bomba repeszei által ütött lyukakon át hatolt be. Dönitz elrendelte a hajó kijavítását tekintet nélkül a költségekre, bár tudta, hogy mivel a Luftwaffe nem tud számára kellő védelmet biztosítani, a Tirpitzet már nem lehet bevetni a nyílt tengeren. Az újabb javítási munkálatok május elején kezdődtek. A fontos berendezéseket rombolókkal hozatták el Kielből az Alta-fjordba három nap alatt. Június másodikán a hajó már önerőből képes volt haladni, és a hónap végén már lőgyakorlatokat végezhetett. A munkálatok során a 15 cm-es ágyúkat úgy módosították, hogy légi célpontok ellen is bevethetők legyenek. A 38 cm-es ágyúkat speciális gyújtóval ellátott lövedékekkel is ellátták, melyekkel zárótüzet lőhettek a közeledő repülőgép-kötelékek ellen. A károk rendbehozatala után már csak két hidroplánt vehetett a fedélzetre, de a gépei általában a hajó közelében parkoltak, és vízről szálltak fel. #### A Planet, Brawn, Tiger Claw, Mascot és Goodwood hadműveletek thumb\\|300px\\|A Tirpitz Kåfjord falu közelében horgonyozva elrejtésére képzett mesterséges ködbe burkolózva A következő három hónap során egész sor repülőgép-hordozókról végrehajtandó támadást terveztek ellene, de ezeket az időjárás kedvezőtlenre fordulása miatt törölni kellett. A Tungstenhez hasonló Planet hadműveletet április 24-re időzítették volna. A Brawn hadműveletet, melyet a Victorious és a Furious 27 bombázója és 36 vadászgépe kellett volna végrehajtson május 15-re, míg a Tiger Claw-t (Tigriskarom) május 28-ra időzítették, de végül nem került sor ezek kivitelezésére sem. A Victorioushoz és a Furioushoz csatlakozott az Indefatigable repülőgép-hordozó is a július 17-én 62 bombázóval és 30 vadászgéppel végrehajtott Mascot (Talizmán) hadművelet során. Találatot nem sikerült elérniük, de két repülőgépük odaveszett. Az idő augusztus végén tette lehetővé a Goodwood fedőnevű légitámadások végrehajtását. A Goodwood I-et és Goodwood II-t augusztus 22-én indították meg a Furious, az Indefatigable és a Formidable repülőgép-hordozók, valamint a Nabob és a Trumpeter kísérő repülőgép-hordozók repülőgépei. A két támadásban összesen 38 bombázó és 43 biztosító vadászgép vett részt, de nem tudtak kárt tenni a Tirpitzben, a támadók viszont három gépet veszítettek. A Goodwood III-at a nagy repülőgép-hordozókról felszálló gépek hajtották végre augusztus 24-én. 29 vadászgép kíséretében 48 bombázó dobta le a bombáit két találatot elérve, melyek azonban csak csekély károkat okoztak. Az egyik 726 kg-os bomba áthatolt a felső és az alsó (fő) páncélfedélzeten is, és a 4-es számú kapcsolóteremben állt meg, azonban a gyújtó sérülése miatt nem robbant fel. A másik, 227 kg-os bomba felrobbant, de csak csekély felületi károkat okozott. A támadók hat gépét lőtték le ezúttal. A Goodwood IV-re 29-én került sor a Formidable és az Indefatigable fedélzetéről induló 34 bombázó és 25 vadászgép részvételével. A sűrű köd miatt nem tudtak elérni találatot. Egy Firefly-t és egy Corsairt lőttek le a Tirpitz légvédelmi tüzérei. A támadás elhárítására a csatahajó 54 darab 38 cm-es lövedéket, 161 darab 15 cm-es lövedéket lőtt ki, és a rendes légvédelmi ágyúk lőszerkészletének 20%-át használta el. #### A Paravane és Obviate hadműveletek A Royal Navy repülőinek kellő eredményt nem hozó bevetései után a Royal Air Force 5-ös számú csoportja kapta meg a Tirpitz elpusztításának feladatát. A RAF által használt Lancaster bombázók a csatahajó fedélzetének páncélzatát Tallboy bombákkal tervezték átütni. Ezeket a nagy tömegű bombákat speciálisan a német tengeralattjárók betonbunkereinek megsemmisítésére tervezték. Habár azokkal végül nem tudott megküzdeni, egy találattal bármely hadihajó páncélzatát átszakíthatták vele. Súlyából 2358 kg-ot tett ki a nagy robbanóerejű töltet (Torpex), és úgy tervezték, hogy az akár 5 méter vastag betont is át tudja ütni. thumb\\|300px\\|A Tirpitz egyik 1944. október 29-én kilőtt 38 cm-es légvédelmi lövedéke. A fel nem robbant gránátot 1968-ban találták meg Ullsfjord közelében Az első, Paraván fedőnevű hadműveletre 1944. szeptember 15-én került sor, és a Szovjetunió területén, Arhangelszk közelében található Jagodnyik légibázisról indították, mert a Lancasterek hatótávolságuk miatt a Brit-szigetekről nem értek volna el célpontig. A 23 gépből 17 vitt magával egy-egy Tallboyt, 6 pedig 12-12 darab Johnny Walker aknát. A ledobott bombák közül egy Tallboy talált célba, a hajó orrát eltalálva. A hajótestet átütve a bomba a fjord fenekén, kb. 11 méteres mélységben robbant fel, ami 10 torpedó egyidejű találatának megfelelő rombolóerőt fejtett ki a hajó orrára. A hajóorrba 800–1000 t víz tört be, aminek következtében a hajó vészesen előredőlt. A sérülések következtében a Tirpitz nyílt vízen nem hajózhatott, és biztonságos vizeken is csak 8-10 csomóval haladhatott. A rázkódás súlyosan megrongálta a tűzvezető rendszereket. A sérülés súlyossága a haditengerészet parancsnokságát arra késztette, hogy a hajót már csak úszó ütegállásként használják, és ennek megfelelő mértékben javítsák ki. A javítási munkálatok kilenc hónapot vettek volna igénybe, de a lyukakat pár hét alatt is be lehetett foltozni, így a Tirpitz a délebbre lévő Tromsøbe hajózhatott, ahol azonban már a Brit-szigeteken lévő támaszpontokról induló Lancasterek hatótávolságán belülre került. Október 15-én saját erőből megtette a 200 tengeri mérföldes utat Tromsøbe, mely az utolsó útjának bizonyult. bélyegkép\\|300px\\|A Tirpitz Håkøya szigeténél (1944. november) Október 29-én a RAF tett egy második kísérletet, miután a csatahajót lehorgonyozták Håkøya és Grindøya szigetek között, Tromsø előtt. 32 Lancaster támadta meg Tallboy bombákkal az Obviate hadművelet keretében. A Paravane-hoz hasonlóan most is a 9. és a 617. bombázószázadok hajtották végre a támadást, de ezúttal csak egy bomba csapódott be a célpont közelében, ami részben a célterület feletti rossz időnek volt köszönhető. A víz alatt bekövetkező robbanás megrongálta a bal oldali kormánylapátot, és hosszúságban okozott vízbetörést ezen az oldalon. A Tirpitz 38 cm-es repeszlövedékei hatástalannak bizonyultak a nagy magasságban repülő bombázók ellen, egy földi telepítésű légvédelmi ütegnek sikerült csak egy támadó gépet megrongálni. A támadást követően a horgonyzóhelyet jelentősen megerősítették: hatalmas homokpadot kotortak össze a hajó alá és köré, hogy ne borulhasson fel, és torpedóvédő hálókat is telepítettek. A Tirpitz – korábbi sérülései miatt – továbbra is meg volt dőlve egy fokkal a bal oldalára, de ezt nem egyenlítették ki ellenárasztással, hogy szükség esetén minél több lehetőségük legyen a korrekcióra. Az úszó ütegállás szerepkör betöltéséhez méretezték az üzemanyagkészletét is, csak annyit hagyva, amennyivel a turbógenerátorait el tudta látni, és a személyzetét 1600 főre csökkentették. #### A Catechism hadművelet thumb\\|thumbtime=0:10\\|Az Universal Newsreel filmhíradó felvételei a Tirpitz elleni támadásról bélyegkép\\|220px\\|A Tirpitzre ledobott egyik bomba maradványai A Tirpitz elleni légitámadás-sorozatok utolsó felvonása az Operation Catechism volt 1944. november 12-én. A fedélzeti radarok által észlelt bombázókötelékre a Tirpitz nehézlövegeivel már nagy távolságból zárótüzet lőtt, ami ideiglenesen szétszórta a köteléket, de a támadást elhárítani nem tudta. A 9. és 617. bombázószázadok Lossiemouthból induló 32 Lancastere jó látási viszonyok mellett 29 Tallboy bombát dobott le a hajóra, melyek közül kettő találta el, egy pedig mellette csapódott a vízbe. Ezeken kívül még több bomba a torpedók elleni védekezést szolgáló hálókon belül ért vizet, és jókora krátereket hozott létre az öböl fenekén, elmosva a hajó felborulását megakadályozni szolgáló mesterséges homokpad nagy részét. A közvetlen találatok közül az egyik az Anton és a Bruno lövegtornyok között érte a hajót, de ez a bomba nem robbant fel. A másik a hajó közepét érte a katapult és a kémény között, súlyos károkat okozva. A felrobbanó bomba hatalmas lyukat ütött a hajó oldalán és alján, a páncélöv becsapódás melletti része teljesen megsemmisült. Egy harmadik bomba a Cäsar toronytól balra csapódott be. A közepét ért találat jelentős mértékű vízbetörést okozott, és a hajó emiatt hamar megdőlt 15-20 fokkal. Tíz perc alatt a dőlés 30-40 fokra nőtt, és a hajó kapitánya ekkor a hajó elhagyására adott parancsot. 09:50-re a dőlés már 60 fokos volt, és ezen a szinten átmenetileg stabilizálódott. Nyolc perccel később egy hatalmas robbanás 25 méter magasra repítette a Cäsar torony tetejét más forgó alkatrészekkel együtt, és ezek a part felé úszó emberek egy csoportjára zuhantak. Ekkor a Tirpitz hirtelen tovább dőlt, és felépítményét a homokos tengerfenékbe fúrva, csaknem teljesen átfordulva állapodott meg. thumb\\|300px\\|jobbra\\|A csatahajó felborulva, már leszerelt hajócsavarokkal A hajótestben rekedtek közül a hajófenék kivágásával napokkal később 84 embert sikerült kimenekíteni, velük együtt 890-en élték túl a katasztrófát. A halálos áldozatok pontos száma ismeretlen, 950 és 1204 közé teszik. Körülbelül 200 túlélőt helyeztek át a Lützow-ra 1945 januárjában. A Luftwaffénak a Tirpitz védelmében nyújtott teljesítményét erős kritika érte a hajó elvesztése után, Heinrich Ehrler őrnagyot, az 5. vadászrepülőezred III. csoportjának (III./JG 5) parancsnokát vádolták a bombázók elleni bevetések elmaradásáért. Oslóban ezért haditörvényszék elé állították, ahol halálbüntetés fenyegette. Bizonyítékokat hoztak fel arra, hogy nem nyújtott segítséget, mikor a Kriegsmarine erre kérte. Ehrlert végül három év börtönre ítélték, de egy hónap eltelte után kiengedték, és ha lefokozva is, de csatlakozhatott az egyik Messerschmitt 262 gépekkel repülő alakulathoz. Későbbi vizsgálatok arra a következtetésre jutottak, hogy a Kriegsmarine és a Luftwaffe közti gyenge kommunikáció vezetett a csatahajó elvesztéséhez, ugyanis a vadászcsoportot nem értesítették arról, hogy a Tirpitzet két héttel korábban Håkøya szigetéhez helyezték át. Ehrlert ezután felmentették a vádak alól. A Tirpitz roncsa a fjordban maradt a háború hátralévő részében, fontosabbnak ítélt alkatrészeket azonban egészen a háború végéig emeltek ki róla a németek. A háború után a roncsot Nagy-Britanniának juttatták. A britek mindent kiszereltek belőle, ami katonai szempontból fontos vagy értékes volt. Miután végeztek, átengedték a roncsot a norvégoknak. 1947-ben Einar Høvding norvég vállalkozó vette meg a hajó maradványait az újonnan alapított Høvding Skipsopphuggeri hajóbontó cégével. 40 munkással, köztük 15 hamburgi specialistával kezdtek hozzá a még hasznosítható anyagok kimentésének. A munkálatok 1948-tól kezdődően egészen 1957-ig tartottak. A csatahajó egyes darabjait még ma is árulja egy norvég vállalat. ## Emlékezete thumb\\|250px\\|jobbra\\|A Tirpitz elesetteinek emlékére emelt emlékmű Håkøya szigetén - A Tirpitz Múzeum Norvégiában, az Alta-fjord partján lévő Kåfjord faluban található, nyaranta nyitva tartó múzeum, főként a Tirpitzről származó tárgyakat mutat be. - Håkøya szigetén a csatahajó egyik oldallemezdarabjából készítettek emlékművet, mely az egyik bombatölcsér közelében áll. - Wilhelmshavenben egy emlékkő állít mementót a csatahajónak és legénységének. - A sinsheimi Auto- und Technikmuseumban látható a csatahajó fedélzetének egyik lemeze, egy könnyű légvédelmi lövege és az egyik 10,5 cm-es légvédelmi lövege. - A Tirpitz hadilobogója jelenleg a Mürwicki Tengerészeti Iskola kiképzőközpontjában van kiállítva. - 1953-ban az NWDR (Köln) rádió sugárzott egy hangjátékot Sie klopfen noch immer (Még mindig kopognak) címmel, mely a hajó felborulása után a hajótestben rekedt „több mint 1000 ember” gyors kiszabadítására tett hiábavaló próbálkozásokat mutatta be. - 1955-ben került vászonra az Above Us the Waves (Felettünk a hullámok) című film Ralph Thomas rendezésében, mely nagyrészt valósághűen igyekezett bemutatni a mini-tengeralattjárókkal végrehajtott támadást a csatahajó ellen. A szereplők között a kor számos ismert színésze felbukkant. Németországban X-Boote greifen an címmel került vetítésre. - A Tirpitz elsüllyedésének helyén maradt darabjait 2014-ben a Riksantikvar (a legfelsőbb norvég műemlékvédelmi hatóság) műemlékké nyilvánította. ## Érdekességek - A hajó övpáncéljának részeit később a solingeni Böker késgyár vette meg, és zsebkéseket gyártott belőle. - A Magerøy szigetén található Honningsvåg első elektromos erőműve a Tirpitz nevet viselte. A csatahajó egyik segéddízelmotorját állították szolgálatba a létesítményben. - A torpedóválaszfalak egy részét Oslo városa vette meg, és mind a mai napig használják őket a csatorna- és útépítések során fedőlemezekként. ## Mellékletek ### A Tirpitz elleni támadások listája thumb\\|200px\\|jobbra\\|Emlékkő a Tirpitz elesetteinek tiszteletére Wilhelmshavenben ### A hajó parancsnokai ## Fordítás
134,152	Füzéri vár	26,781,448	null	[ "Borsod-Abaúj-Zemplén megye műemlékei", "Borsod-Abaúj-Zemplén megye várai", "Zempléni-hegység" ]	A füzéri vár középkori vár, amely Füzér település közvetlen közelében emelkedő vulkanikus eredetű hegyen áll. Első írásos említése 1264-ből származik, bár valószínűleg már a tatárjárás előtt állt. A feltételezések szerint az Aba nemzetség építtette az Árpád-korban, különlegessége, hogy egyike lehet az első magyarországi magánbirtokú kőváraknak. A 13. században II. András megvette a várat, amely a tatárjárásig a királyi birtoktest részét képezte, majd adományozás útján visszakerült az Abákhoz. A rozgonyi csata után Károly Róbert elkobozta, és Drugeth-, majd Perényi-tulajdonba került. Amikor Perényi Gábor 1567-ben fiúutód nélkül meghalt, a vár előbb a Báthori, majd a Nádasdy családhoz került. A Wesselényi-összeesküvés után a várat elkobozták, majd a császári katonaság felégette és hátrahagyta. Az évszázadokon át omladozó épületegyüttes értékét a romantika idején ismerték fel ismét, és ekkortól kezdve az örökségvédelem látókörébe került. 1977-től régészeti feltárásokat végeztek, 1992-től renoválási munkák kezdődtek, 2014–16 között pedig felépült az úgynevezett alsóvár, megújult a felsővár várkápolnája, palotaszárnya és alsó bástyája is, így ma Magyarország egyik legjobb állapotú középkori vára. A vár felújítása a Nemzeti Várprogram keretében folytatódik, megvalósul a Füzéri Felsővár rekonstrukciójának II. üteme. A várhegy történelmi emlékeinek és természeti szépségének köszönhetően kedvelt kirándulóhely, amelyen áthalad az Országos Kéktúra útvonala. ## Fekvése A vár az Észak-magyarországi-középhegység nagytáj, ezen belül a Tokaj–Zempléni-hegyvidék középtáj, illetve a Hegyköz kistáj területén, a Zempléni Tájvédelmi Körzetben található. A 170 méter magasan Füzér fölé magasodó várhegy geológiailag a vulkanikus Eperjes–Tokaji-hegység része, a hegyet a falu részben körülöleli. A közelében, az egykori Heves és Abaúj vármegyék területén több más vár is épült, melyek feltételezett keletkezési ideje és körülményei hasonlóak. Ezek közül jobb-rosszabb állapotban ma is fellelhető Bene, Sirok, Markaz, Szalánc, Gönc, Regéc és Boldogkő vára. A hegytetőről szép kilátás nyílik a Nagy-Milicre, a Háromhutai-hegycsoport erdő borította csúcsaira és a Felső-Hegyköz medencedombságára. ## Története ### Keletkezése az Árpád-korban A Hegyköz környéke a meredek hegyoldalak és az erdőborítás miatt sokáig csak kis részben volt földművelésbe vonva, korai Árpád-kori történetéről kevés adat áll rendelkezésre. Vidékének első írásos emlékei a 13. századból származnak, ahogy a vár első említése is ekkorról való. Tágabb környezete a középkorban az Abaúj vármegyéhez tartozott. Nem kizárt, hogy a várat az Aba nemzetség egyik tagja építtette (egyes források szerint a Füzéry család őse, Zaránd), de erre csak közvetett bizonyíték ismert, ahogy arra is, hogy a vár a tatárjárást megelőzően már állt. Egy 1264-ben kelt oklevél szerint a vár egykoron a nemzetség Kompolt ágának leszármazottja, bizonyos Vak Andronicus birtokában állt, aki azt II. Andrásnak adta el. Ha elfogadjuk az oklevél hitelességét, akkor ez azt jelenti, hogy András 1235-ben bekövetkezett halála előtt a vár tulajdonosa valóban Aba nemzetségből való lehetett, és hogy a vár 1235-re már mindenképpen állt. Ezt a feltevést erősíti, hogy az egyik gazdasági épület járószintjének 1997-es feltárásakor II. Eberhard salzburgi érsek egy 1200–1246 között vert friesachi dénárja került elő. A feltételezések szerint Füzér vára a legkorábbi földesúri magánbirtokú kővárak egyike volt. Bár az igen költséges kővárépítést kevés nagybirtokos engedhette meg magának, az Aba nemzetségnek valószínűleg módjában állhatott. A 13. század második felében a várhoz tartozó birtok már szinte egész Hegyközt magába foglalta, tizenegy faluval együtt. A vár építési helyének kijelölésekor az országos jelentőség helyett inkább a nagybirtokosi önvédelmi szempontokat, azaz a vár védhetőségét, a várhegy meredekségét vették figyelembe. Fontos útvonalak feletti ellenőrzés fenntartására nem volt alkalmas, ugyanis ezek az útvonalak, például a Zemplén vármegye felől Kassára vezető út, távolabb estek tőle. A vár tehát valószínűleg nem stratégiai fontossága miatt került az Abáktól II. András birtokába. A birtokba vétel viszont abból a szempontból megfelelhetett a király céljainak, hogy ezzel a Füzértől délre eső, jövedelmező erdőispánságra is kiterjeszthette hatalmát. ### A tatárjárás után A vár a tatárjárás évei alatt királyi kézben volt. IV. Béla 1262−1263 körül lányának, Árpád-házi Anna macsói hercegnének adományozta Füzért és a hozzá tartozó uradalmat. Nem sokkal később, 1264-ben Béla király hatalma ellen felkelő fia, István herceg a királyhoz hű Anna számos birtokát, közte a várat is elfoglalta. E konfliktus kapcsán született az az 1264-es pápai intés, amelyben IV. Orbán pápa felszólította Istvánt a vár visszaadására, és amely dokumentumban szerepel a vár első írásos említése. Egy másik, 1270-es oklevélből kiderül, hogy a pápai felszólítás ellenére István nem adta fel a várat. A király megpróbálta ostrommal bevenni, de István várnagya, a Rosd nemzetségbeli Endre fia Mihály visszaverte a támadást. Az 1270-ben V. Istvánként trónra lépő herceg a várat Mihálynak, a vár korábbi várnagyának és az ő testvérének, Demeternek adományozta, korábbi szolgálataik fejében. Demeternek nem voltak fiúutódai, Mihály fiának (aki szintén Demeter) pedig szintén nem volt örököse, ő maga pedig 1282-ben csatában hunyt el, így Mihály birtokai 1285-ben örökös nélkül maradtak. ### Az Abák tartományúri birtoka 1285 után a vár minden bizonnyal Aba Amadé birtokába került, akit IV. László király nádorrá, illetve több megye, köztük Abaúj ispánjává tett. Mivel a tulajdonlásra vonatkozólag az Abák tartományúri birtoka korából nem áll rendelkezésre egyértelmű adat, így nem tudjuk, hogy a vár Amádé kezébe ostrom árán, vagy a fennhatóság egyszerű kinyilatkoztatásával került-e. A növekvő befolyású Amádé hatalmi törekvései miatt ugyan összetűzésbe került a királlyal, de később viszonyukat rendezték. László utóda, III. András újból nádori címet adományozott neki. 1300 körül már Abaúj, Zemplén, Szabolcs, Ung és Bereg vármegye is befolyási területéhez tartozott, melynek székhelyét Göncre helyezte. Amádé halála után utódai ugyan színleg lemondtak a tartománybirtoki előjogaikról, de később mégis több királyi vár ostroma után Kassa elfoglalására indultak. Így került sor 1312-ben a rozgonyi csatára, amely Károly Róbert és támogatói győzelmét és az Abák tartományúri befolyásának végét hozta. Károly Róbert elkobozta Füzér várát, és Drugeth Fülöpöt, az újvári ispánt nevezte ki várnaggyá. ### A vár az Anjou-korban Károly Róbert és Nagy Lajos a feudális várak rendszerét a hatalom fenntartásának eszközeként alkalmazta. A várnagyi tisztre a király a bizalmasait nevezte ki, akik a vár és a falvak ügyeit a király nevében intézték. A korra jellemző volt, hogy a várnagyok a megye ispánjai is voltak, akik a területen a királyi jogokat gyakorolták, bíráskodtak, továbbá feleltek a birtok védelméért és gyarapodásáért. Azonban Károly Róbert, tanulva elődei hibájából, ügyelt rá, hogy a tartományurak ne szerezzenek túlzott befolyást. Ez alól némiképp kivételt képezett az Abák birtokait nagy részben átvevő Drugeth Fülöp, akit a király fontos szövetségesnek tartott. A tartomány várainak egy része Fülöp magánbirtoka lett, más részét a király nevében igazgatta, mely utóbbiak közé tartozott Füzér vára is. A vár karbantartásával és gazdasági igazgatásával kapcsolatos tényleges feladatokat e korban jellemzően kinevezett helyettessel végeztették, aki 1320–1330 között Lampert fia Mihály, más néven Füzéri Mihály volt. A következő évtizedek nem minden várnagya ismert, de tudjuk, hogy 1350 körül Szendi Tamás töltötte be a tisztet. Valószínű, hogy ebben a korban több ízben került sor a vár bővítésére. Vélhetően állt a várudvaron a palota mellett egy épület, amelynek anyagát annak bontása után a később épült várkápolna falazatában alkalmazták. Elképzelhető, hogy ebben a korban keletkezett a kétemeletes kaputorony is. Az új kapu elkészültekor a korábbi, feleslegessé váló szűk kapunyílást befalazták. A trónra lépő Luxemburgi Zsigmond király, hogy támogatóit kifizethesse, 1387-ben – az akkori királyi várak több mint felével együtt – elzálogosította a várat, amely így a Rátót nemzetségbeli Ilosvai Lesták kezére került. Később a király visszaváltotta a birtokot, és 1389-ben Perényi Péter országbíró fiainak (Miklós, János) adományozta. ### A Perényiek birtokán A Perényiek felemelése illeszkedett Zsigmond azon politikájához, hogy az Anjou-kor főurait hozzá hű új nemességgel váltsa fel. A család ősei egykor az Abák illetve a Drugethek hűbéresei voltak, s később a király köreibe kerültek. Perényi Péter előbb Regéc várnagya, majd diósgyőri várnagy és megyeispán lett. 1387-ben adományozta a király a családnak az ő későbbi székhelyüket, a zempléni Terebest is. Füzért hamarosan fiai, Miklós és János kapta meg. Őket Perényi Imre kancellár, a király őszinte híve követte, aki szolgálatai révén a családi birtokot Borsod vármegyei területekkel gazdagította. A család elsősorban Terebest tekintette székhelyének, így Füzér vára, főként földrajzi fekvése miatt, némiképp perifériára szorult. A vár, amely a 13–14. században még korszerű volt, a 15. századra szűkössége és nehéz megközelíthetősége miatt már kevésbé számított alkalmas főúri székhelynek. Mindemellett azt feltételezik, hogy a 15. század második felében a vár hosszabb-rövidebb ideig lakott volt. Valószínű, hogy ekkorról maradt ránk az épületegyüttes egy igen értékes része, a várkápolna. A vár élén az 1420-as években Perényi Pataki Miklós várnagy állt, 1429-es halálával a vár Perényi Imre fiaira, Jánosra és Istvánra szállt. János a király kegyeltje volt, tanácsosi rangig jutott, majd Zsigmond utóda, Albert király is kitüntette. Viszonyuk azonban megromlott, amikor cseh kézre került számos felvidéki várral együtt a Perényiekhez tartozó Sáros vára is. Ekkor János a király ellen fordult, de Pálóczi Simon elfogta őt, amit elhúzódó harcok követtek. A Perényiek és a Pálócziak közti magánháborúk idején Füzér is ostrom alá került, minek következtében az 1440-es években rövid ideig a Pálócziak kezén volt. A háborúskodásnak egy 1446-os kiegyezés vetett véget, s a vár visszakerült a Perényi család birtokába. Perényi János fia, István 1459-ben utat talált magának a Hunyadi Mátyást pártoló főurak körébe, ahol később az új király oldalán harcolhatott a továbbra is huszita kézen lévő egykori Perényi-várak visszahódításáért. 1465-ben testvéreivel együtt adományként kapta Füzér várát is. A Mátyás elleni, Vitéz János-féle 1471-es felkelésben Perényi István és testvére, Miklós is részt vett. Bár a felkelés kudarcba fulladt, és csakhamar visszakozás és békekötés lett a vége, a király kegyelmének köszönhetően birtokaik, Füzérrel együtt megmaradhattak. Az 1470-es évek vége felé a Perényiek magánhatalmuk növelésébe kezdtek, amit a király hamarosan megelégelt, és hadsereggel vonult ellenük. Az 1483 őszére kibontakozó fegyveres összetűzés során Mátyás megostromolt több Perényiekhez tartozó erősséget, elsősorban Terebes várát. Amikor a védelem a roppant királyi haderő alatt megtört és a Perényiek székhelye elesett, a védők több más Perényi-várat is feladtak, feltételezhetően köztük Füzér várát is. Miklós nem sokkal korábban meghalt, István pedig elvesztette birtokait, de Mátyás később végül mégis visszabocsátotta a várat István fia, Perényi Imre rendelkezésére. A magas hegyen épült várak szerepe a 15. század végén és a 16. század elején fokozatosan átalakult. Lakóhelyül egyre kevésbé használták, a főúri igényeknek a jól megközelíthető, kényelmes, tágas kastélyok feleltek meg igazán. A hegytetőn álló várak azonban kiváló értékmegőrzők, börtönök, katonai létesítmények maradtak. A korszakban ez volt Füzér várának szerepe is. Viszont a 16. század hadászati fejlődése, elsősorban a lőfegyverek tekintetében, a korábban igen jól védhető várat ismét támadhatóvá tette. A Perényiek Füzér várára mint utolsó menedékre tekinthettek, ezért több ütemben erődítési munkálatokat végeztek rajta. Ekkor épült a kaputorony elé egy ötszögű bástya, amely ennek védelmét volt hivatott erősíteni. Építése idején ez az olaszbástya igen korszerűnek számított. A várfal megerősítése és a nyugati sziklapad nagyméretű bástyájának felépítése egyrészt a katonai erő, másrészt a főúri tekintély növelésének eszköze volt. A gyenge pontnak számító keleti várfalat a terepviszonyok miatt nem lehetett bástyákkal erősíteni, ezért ezt egy körülbelül egy méter vastag külső köpenyezéssel látták el. Ennek szerkezete korszerű tervek szerint készült, nem a várfal ívét követte, hanem két, egymással tompa szöget bezáró egyenes szakaszra oszlott. Ezen kívül az ágyútűz ellen a fal udvari oldalán földfeltöltést alkalmaztak. Az 1530 és 1567 közötti mestermunkák nagy része az olasz kőműves, Alessandro Vedani tervei alapján valósult meg, illetve 1563-ban Jakab kassai mester is közreműködött. Imre a hazánkban ekkortájt növekvő népszerűségű reneszánsz művészet mecénása is volt, így feltételezhetően ebből az időből való a füzéri vár némely reneszánsz díszítőeleme. Imre nádor fiai, Péter és Ferenc részt vettek a mohácsi csatában, ahonnan viszont csak Péter tért haza élve. Ő, mint a király koronaőre 1526-ban, Szapolyai János koronázása után, ahelyett, hogy szokott helyére, a visegrádi várba vitte volna a Szent Koronát, Füzérre szállíttatta, és legalább egy évig a palotában, vagy a kápolnában rejtegette. Ennek körülményei nem ismertek, az viszont biztosan tudható, hogy a korona Ferdinánd koronázása után ismét visszakerült Visegrádra. Az 1530-as években Perényi Péter a reformáció híve és terjesztője lett. Feltételezik, hogy ezen időszakban lettek eltávolítva a várkápolna korábbi szobrai, bár erről nem áll rendelkezésre biztos adat. Péter fia, Gábor is lelkesen vett részt a reformáció mozgalmaiban. A biztonságot szavatoló Füzér vára ez időszakban Luther követői és a terjedő kálvinista irányzat hívei közötti hitviták helyszínévé vált, Gábor elnökletével például itt zajlott egy nevezetes hitvita az ágostai és a Béza-féle hitvallás vitás kérdéseiről. A következő időszakban a vár tulajdonviszonyait alapvetően megszabták a Perényi család politikai ambíciói. Korábban Gábor, magas tisztekért cserébe (tárnokmester, országbíró, titkos tanácsos) abban állapodott meg a királlyal, hogy ha nincs fiúutóda, birtoka a királyra száll. Ez 1567-ben be is következett, mellyel véget ért a Perényiek kétszáz éves, hat generációt átívelő korszaka a vár történetében. ### A Báthori, majd a Nádasdi család kezén A 16–17. században a vár és környéke nem tartozott a török hódoltság területeihez, és végvári szerepe sem lett. Nincs adat ebből az időből ostromról, csupán gazdasági szerepéről: a várban zsellérek, szakács, sörfőző, kertész, fegyverkovács és sok más mester dolgozott, hozzá több falu tartozott ebben az időben is. 1567-ben, Perényi Gábor halála után hosszú peres időszak következett. Több család is bejelentette igényét a roppant birtokra, és vitatták a királlyal kötött szerződés érvényességét. A helyzet az 1590-es évekre rendeződött, amikor a Báthoryak igen jelentős összegért (55 ezer forintért) adománylevéllel szerezték meg a birtokot. A vár több faluval együtt már korábban, 1569-ben Báthori Miklós országbíró és testvére, György kezére jutott. A 16. század végén a földesúri gazdálkodás szerkezetének átalakulása (az árutermelés, a pénzforgalom megugrása, a majorsági birtokrendszerre való fokozatos áttérés) szükségessé tette a nehezen megközelíthető vár alatt egy udvarház és majorsági épületegyüttes felépítését. A füzéri udvarház valószínűleg fából készült, és szerényebb épület volt, így tárgyi emléke nem maradt ránk. A Báthoriak kora Füzéren hamarosan lejárt, amikor az ecsedi Báthori Györgynek e birtokot élő fiú utód híján leányára, Nádasdi Ferencné Báthori Erzsébetre kellett hagynia, (György fia, István ugyanis 1605-ben meghalt). Amikor Erzsébet 1614-es halálakor gyerekei megosztoztak a birtokon, Füzér vára és falvai Nádasdi Pálhoz jutottak, kinek várbeli udvarbírója Telekesi Török András lett. Később fia, Nádasdy Ferenc vette át a birtokot. Mivel a Nádasdiak kiterjedt, jól jövedelmező, az ország nyugati felén található uradalmaihoz képest Füzér távolinak bizonyult, így a jövedelmek biztosítására a falvak zálogba adása, a jobbágyok felszabadítása látszott a legalkalmasabbnak. Ez ugyan rövidtávon nagy bevételeket, hosszútávon azonban jövedelemkiesést jelentett a család számára. Igen valószínű, hogy a Nádasdiak nem nagyon látogatták Füzért és környékét, az uradalmat zálogba vevők is legfeljebb a vár alatti udvarházban lakhattak. A vár tehát e korban nem volt lakott, kisebb karbantartó javításoktól eltekintve jelentősebb átalakítások sem zajlottak. ### A vár pusztulása Nádasdy Ferenc 1654-ben szerződést köt Mosdóssy Imrével és nejével, hogy ha nevezettek a Dévényi István által a füzéri birtokra adott 6000 arany forinthoz még újabb 6000 forintot adnak, átengedik nékik a birtokot és a várat. Amikor 1659 márciusában Mosdóssyné Réthey Zsófia nagy bevallását tette az egri káptalannál, többek között úgy rendelkezett, hogy Nádasdy Ferenc halála után Füzér vára minden benne lévővel együtt, „lábas jószágaival, arany-ezüst marháival,téli, nyári köntösökkel,kardokkal és lóra-való szerszámokkal egyetemben” Jékey Ferencre szálljon. A következő évben azután Jékey Bulyi Ferenc és Nádasdy Ferenc között barátságos megegyezés jött létre a Jékeyre átruházott füzéri vár és Radvány tárgyában. Nádasdy a Mosdóssy és Jékey-féle megállapodás mellett újabb és újabb zálogokat vett fel reá, így Semsey Györgytől és Hartyányi Andrástól. A többszöri zálogba adás azt is eredményezte, hogy a várhoz a korábbi nagy és egységes birtoktest helyett 1665-re már csak néhány falu tartozott. Ezek 1668-ban Bónis Ferenc birtokába jutottak, évi 3500 forint haszonbér fejében. Váratlan fordulatot hozott a Zrinyi-Frangepán-Wesselényi-féle nemzeti mozgalom leleplezése. Nádasdy Ferenc gróf, aki ebben az időben királyi helytartó volt, szintén részt vett a felkelés tervezésében, és emiatt letartóztatták, majd 1671. április 30-ám vértanú-halált szenvedett, Bónis börtönbe került. Nádasdy halálával életbe lépett a Mosdóssy-Réthey-féle egyezség és Jékey Ferenc Füzér birtokába jutott. Azonban nem sokáig maradhatott a vár Jékey Ferenc kezén, mert Nádasdy összes javait a Wesselényi-összeesküvésben való részvétele miatt a kincstár lefoglalta. A község plébánosa ez időben Csepellény György pálos szerzetes volt, aki a várkápolnában is szolgált. A megtorlás után német őrséget helyeztek a várba, de az erődítmény állapotának fenntartásával nem vesződtek. Később az őrség is hátrahagyta az épületet, melyet a környékbeli falvak lakói kifosztottak. Mivel a vár hadászati jelentőségét elvesztette, de félő volt, hogy a kibontakozó függetlenségi mozgalmaknak mégis bázisául szolgálhat, 1676-ban a császári katonaság több más várral együtt lakhatatlanná tette és elhagyta. Ezután a környék lakossága kőbányának használta a romokat. A várat a közhiedelemmel ellentétben valószínűleg nem robbantották fel. Ennek költségei ugyanis hatalmasak lettek volna, továbbá ha így lett volna, akkor jóval kevesebb maradt volna ránk az egykori épületekből. Valószínűbb, hogy csak a későbbi, hadászati szempontból fontos bővítményeket, például az ágyúbástyákat rombolták le, továbbá felgyújtották a tető faszerkezetét, így lakhatatlanná téve az épületeket. Később, Thököly fejedelemsége alatt Nádasdy István vette birtokba az épületegyüttest, de ekkor már csak a majorság volt lakható. 1686-ban Károlyi László kapta meg a királytól a birtokot, amely utána hosszú időn át romosan állt, kitéve a természet erőinek és a környékbeli építkezők munkás kezeinek. ### Romantikus nosztalgia és örökségvédelem A reformkor idején Füzér várát a többi hazai várromhoz hasonlóan a nemzeti múlt fontos emlékének kezdték tekinteni. Számtalan romantikus rege terjedt el a romokkal kapcsolatban, illetve több művészeti alkotás témájául is szolgáltak. A 19. századból származnak a vár első képi ábrázolásai, melyek közül kiemelkedő Ligeti Antal magyar és Thomas Ender osztrák festő munkája. Ligeti romantikus stílusa ellenére valósághű és hiteles festményein és metszetein felismerhetők voltak olyan épületrészletek, amelyek a 20. században már nem álltak, így a képek a régészeti feltárás forrásául is szolgáltak. A leromlás folyamatos volt: Greguss János grafikus Vasárnapi Újságban 1868-ban megjelent metszetén már nagyjából a 2000-es évek elejének megfelelő képét mutatta a várrom. A tudományos dokumentálás első példái közül kiemelendő Komáromi András 1886-os kiadványa, amelyben a vár egy 1665-ös inventáriumának (várleltárának) szövegét közölte, továbbá fontos források Myskovszky Viktor 1890-es grafikái. A romok iránti megbecsülés és a műemlékvédelem kezdeteinek következménye, hogy a vár anyagát egyre kevésbé hordták el a környékbeli falvakba építési céllal. 1910-ben Wittich Béla erdészeti segédtiszt levélben kérlelte a Műemlékek Országos Bizottságát a vár állagának megóvására. A bizottság hajlott a kérésre, és Lux Kálmán építészt küldte a helyszínre, hogy rajzokat és fényképeket készítsen. 1911-ben Pettkó Béla közölte az 1620-as várleltár szövegét. 1928-ban a Károlyi család felkérésére Láczay-Fritz Oszkár készített felméréseket és vázlatokat a helyszínen, akinek munkája nyomán hamarosan részben rekonstruálták a várkápolnát. 1935-ben Lux Kálmán fia, Lux Géza készített terveket a kápolna és a kaputorony helyreállításához. Fontos forrást jelentenek még Gerő László Füzér várával kapcsolatos könyvei. ### Régészeti kutatás és helyreállítás 1977-től kezdődően Feld István és Juan Cabello kezdte meg a vár szakszerű régészeti feltárását, de az épületegyüttes helyreállítása és az ezt támogató helyszíni kutatás ekkor félbemaradt. A rekonstrukció kérdése 1992-től kezdve ismét napirendre került, amelyben fontos része volt a Füzérért Egyesület és egyéb szakmai szervezetek munkájának. Simon Zoltán régész vezetésével jelentős feltárási és helyreállítási munkákat végeztek a várhegyen, részben középiskolai alkotótáborok keretében, a kispesti Deák Ferenc Gimnázium, az Eötvös József Gimnázium és a Könyves Kálmán Gimnázium diákjainak közreműködésével. A munka során nagy mennyiségű omladékot és feltöltést távolítottak el, illetve felvázolták a várudvaron állt épületek legvalószínűbb elhelyezkedését. A régészeti anyag részletes közlése először a kályhacsempe-leletek tekintetében történt meg Gyuricza Anna monográfiájában. Simon a helyszíni kutatási eredményeit 1999-től régészeti kiadványokban, továbbá 2000 és 2005 között Füzér, Vár kutatási dokumentáció címmel adta közre. 2006-ban A Füzéri Vár 17. sz. állapota az inventáriumok tükrében című munkájában a korabeli várleltárak és a leletanyag összevetését végezte el, melyet rajzi mellékletekkel látott el. Később Szekér Györggyel a várkápolnáról, és annak építészeti részleteiről publikáltak. Simon munkáját 2009-től a miskolci Herman Ottó Múzeum Régészeti Osztályának munkatársa, Gál Viktor régész folytatta. Vezetésével folytatódott a kutak, az alsóvár és egyéb területek feltárása. A részletes régészeti anyagra alapozva Oltai Péter készítette el a rekonstrukció engedélyeztetési terveit, előbb a felsővárra 2004–2006 között, majd 2009-ben a kapubástyára, illetve az alsóvár felvonóhidas kőkeretének rekonstrukciójára. Tervei alapján a várkápolna, a keleti kaputorony, a sütőház és a konyha részleges rekonstrukcióját elvégezték. A palotaszárny nyíláskeretezésének restaurálásához 2005-ben adott szakvéleményt Kovács István kőrestaurátor, 2006-ban a palota kőrestaurátori tervét Osgyányi Vilmos készítette, 2007-ben Lukács Zsófia belsőépítészeti terveket mutatott be. A vár egyes részeinek elméleti rekonstrukcióját 2011-ben Kelemen Bálint és Mehrl Nándor építészmérnökök végezték Oltai Péter, Simon Zoltán és Szekér György közreműködésével, mely munka alapján a vár Árpád-kori, illetve 1676-os állapotáról, továbbá a várkápolnáról animált kisfilm készült. Oltai Péter építész munkájára alapozva 2012-ben Skardelli György és Kelemen Bálint, a Közti Zrt. építészei készítették az alsóvár engedélyezési és kiviteli terveit, a Hadas építészeti stúdió a felsővár felmérési és tanulmányterveit, majd engedélyeztetési terveit. Az egész épületegyüttes engedélyezett tervei 2015-re álltak készen. 2013-ban elindult az alsóvár, 2014-ben pedig a felsővár rekonstrukciójának kivitelezése. 2014–2016-ban 2 milliárd forint európai uniós támogatással rekonstrukciós munkálatokat végeztek, melynek során részben helyreállították a felsővárat, valamint megújult a palotaszárny, a várkápolna és az alsó bástya. A korhű építészeti megoldásokkal történő helyreállítás során a belső berendezést a fennmaradt leírások alapján pótolták. Az épületegyüttes egyes helységeiben a vár egykori védőinek, lakóinak, tulajdonosainak mindennapjait mutatják be interaktív kiállításokon. A felújított Füzéri vár 2016. március 27-én nyitotta meg a kapuit. A helyreállítás az elismerések mellett építészeti vitákat, élesen negatív értékeléseket is kiváltott. Az ICOMOS Magyar Nemzeti Bizottság Egyesület műemlékvédelmi „Citrom-díjat” szavazott meg a felújításnak. Értékelésük szerint ### A vár felújítása a Nemzeti Kastélyprogram és Nemzeti Várprogram keretében Az 1977/2015. (XII. 23.), majd az annak helyébe lépő 1773/2016. (XII. 15.) számú kormányhatározat alapján Füzér Község Önkormányzata és a Füzéri Várgondnokság, valamint a NÖF NKft. konzorciumban valósítja meg a „FÜZÉR REG-ÉLŐ VÁR” című projektet, amelynek támogatás összege . A projekt tartalmának rövid bemutatása: A projekt célja az, hogy az eddigi fejlesztésekre épülő, de azoktól egyértelműen lehatároltan megvalósuló új attrakcióelemek és szolgáltatások eredményeképpen a látogató korabeli környezetben szerezhessen élményeket. Interaktív, korhű, egyedi eszközök, élményelemek és termékek létrehozásával, az állandó és időszakos programok, a jelképes események megvalósításával a Nemzeti Várprogram központi célja, hogy a vár 17. századi hangulatát valóban „életre keltse”. Ezáltal unikális, a versenytársaktól jól megkülönböztethető és a Felső-Magyarországi Várak Egyesületének hálózatba jól illeszkedő, „REG-ÉLŐ” vár turisztikai profil alakul ki. A Nemzeti Várprogramban egyediségét a vár „élővé tétele” alapozza meg. - A projekt keretében kibővül a várparkoló, és megújul a várforrás környezete, újjáépül és interaktív módon működőképessé válik a Deák ház, a konyha, a sütőház, az ecetes ház, a Rimay ház, a Pápai ház. - A feltárások és kutatások eredményeként újjáépül a lőréses bástyafal, a darabont őrházak, a várudvar a várszínpaddal, amely új programhelyszínként is szolgál. - A vizes pincében' létrejön egy 3D-s vártörténelmi filmet bemutató vetítőterem és a vár teljes kiállítási programja élményelemekkel megvalósul az ezeket kiszolgáló infrastruktúrával együtt. - Az Alsó-várban kávézó, illetve egy régészeti kiállítás kerül kialakításra. - Kiépül a megújuló energiaellátás. ## Részei ### Alsóvár A várhegy vulkanikus eredetű, meredek falú tömbje önmagában is jól védhetővé tette a hegyre épült erősséget. A csúcs három oldalról nehezen közelíthető meg, keleti lejtője azonban egy, a Nagy-Milictől húzódó nyereg felől kissé lankásabb, innen sziklába vágott szerpentinen lehet a várba jutni. Kocsiút soha nem vezetett a várba. A várhegy oldalában emelt falak, védművek és épületek összessége, azaz az alsóvár, vagy korábbi nevén a párkány, illetve egyes inventáriumokbeli említés szerint a palánk a korábbi feltételezésekkel ellentétben nagyobb kiterjedésű lehetett, és közelebb volt a felsővárhoz, mint gondolták. Az Árpád-korban az alsóvárat csak faszerkezetű sánc és árok vette körül, melyek nyomait a régészek is fellelték. A területen egy vertfalú vályog darabontház, egy pince és két istálló állt. A kapu közelében kemence maradványaira bukkantak, amely az őröket szolgálhatta. Az 1530-as években épült az alsóvár kőfala. Az alsóvár kapuja a fal délkeleti oldalán nyílt, előtte széles szárazárok állt. Kőépületek is álltak az alsóvár területén, melyek a feltételezések szerint a kőfallal együtt épülhettek. Az alsóvár megerősítése Perényi Péter és a Szapolyaiak ellenségeskedése idején, a kapubástya felépítésével egy időben történhetett. Az alsóvárból a várig lépcső vezet. Ez a sziklába vájt lépcsősor az 1600-as években faburkolatú lépcsőfokokból állt. ### Felsővár #### Várfal A hegytető nagyjából 40×70 méteres területét a vár teljesen elfoglalja. Kerületén a terepet követő, 1,5 méter vastagságú, az udvar járószintjétől mérve jellemzően 5–6 méter magasságú várfal áll, melynek fő tömegét helyszínen kitermelt andezitből, a szerkezetileg fontos részeket nagyrészt füzérkomlósi riolittufából alakították ki. A falak belső oldalán gyilokjárót alakítottak ki fából. Az eredeti, 13. századi falszövet kívülről alig látható: sok helyen fedték későbbi korokból származó köpenyezések, támpillérek, támfalak. A vár bejárata az építés idején egy kis nyílás volt a falon, amely csak gyalogos közlekedést tett lehetővé. Ezt a nyílást a külső szinthez képest magasan alakították ki, ami arra utal, hogy kívülről faszerkezeten át lehetett megközelíteni. Az ilyen kis várkapu az Árpád-kori várak jellemzője, elsősorban a védhetőség volt kialakításának oka. #### Kapubástya 1644–1654 között kapubástyát alakítottak ki, amely előtt fából készült elővédmű állhatott. A bástya felvonóhidas kapujához kis fahíd vezetett. A felvonóhidas kapu mögött közvetlenül egy kétszárnyú kapu, majd egy újabb felvonóhidas kapu következett. Az itt emelt kapubástya az 1530–40-es évekből származik. Ennek belső terét 1644 és 1654 között tömören elfalazták, a felvonószerkezet helyett kétszárnyú kaput építettek be, a bástya tetején ágyúállást, illetve puskapor tárolására alkalmazott ún. porházat alakítottak ki. Ekkor alakították ki a kapubástya tömlöcét is. A kapu mögötti helyiséget a várleltárak „kapu közeként” említik, rendeltetése szerint fűthető őrhely, illetve tárolóhelyiség volt. A vár egy magaslati pontján óraház állt, bár ennek helyéről közvetlen adat nem maradt fenn. Inventáriumi utalások alapján valószínűsítik, hogy a kaputorony udvar felőli oldalán, annak délnyugati sarkán álló faépítményben lehetett, ez a hely amúgy is jól látható a várudvar nagy részéből. #### Várudvar A várudvaron két kút állt, melyek egyikét 17. századi források eleven kútként emlegették, így feltehetően természetes forrás táplálta. A másik kútra a régészeti kutatás során a déli palotaszárny malompincéjének bejárata előtt találtak rá, amely egy 150 cm átmérőjű, tufatömbökkel falazott ciszterna volt. A ciszterna feltárása során derült rá fény, hogy a falazatát egy korábbi, kb. 3,5 méter átmérőjű sziklagödörben alakították ki, a falazás pedig későbbi javítás eredménye. A sziklagödör feltárásakor került elő az a fa csörlőszerkezet, melyet egykor vízvételezésre alkalmaztak. A szerkezet faanyagának korát a kormeghatározó vizsgálat alapján 1633–1645 közé teszik. Valószínűsíthető, hogy a vár 1676-os lerombolásakor kerülhettek a fa szerkezeti elemek a ciszternába: a császári őrség a lebontott faszerkezetek bedobálásával kívánta megszüntetni a vízvételezés lehetőségét. A várudvar körül épületek álltak, kivéve a fal keleti, a kapubástyától délre eső szakaszán, ahol a fal belső oldala felől magas földfeltöltést alkalmaztak az ágyútűz okozta erőhatások jobb elnyelésére. Ez a falszakasz egyébként az 1560-as években komolyabb külső megerősítő köpenyezést is kapott, rajta ferde lőréseket alakítottak ki, amelyek a támadás várható irányába, a kapubástya felé néznek. #### Gazdasági épületek A várudvart körbevevő, falnak belülről támaszkodó épületek jó része a 16. század elején épülhetett, csupán a palotaépületek némelyike és a várkápolna lehet ennél korábbi. A kapubástya közelében állt a szabálytalan ötszög alaprajzú sáfárház, amely tisztviselői lakhelyként szolgált, de a 17. században már csak raktárként alkalmazták. Felette volt az úgynevezett cejtház, amely helyiség a kaputorony emelete felől volt megközelíthető. A cejtház kifejezés valószínűleg a zeughaus, azaz fegyvertár német kifejezésből ered, melyből a helyiség rendeltetése is kikövetkeztethető. A várleltárból tudjuk, hogy az 1600-as évek közepén kb. 80 kő ágyúgolyót és 250 kisebb, taracklöveghez való vasgolyót, továbbá legalább 50 szakállas puskát tartottak itt. A sáfárház mellett állt a sütőház, amelynek nagy, kb. 240×240 cm-es, dongaboltozatos, padkás, 17. századi sütőkemencéje volt. Ebből volt megközelíthető az ecetesház, amit éléskamraként alkalmaztak. Mellettük, kissé nyugatabbra állt a 15. században létesített konyha. Ennek tetején pillérek által tartott kéménykürtő volt, alatta tűzhely. A konyha mellett a deákház, más források szerint secretariusok háza állt, melynek neve valamiféle irodahelyiségre utal. Utóbbi felett volt kialakítva egy kényelmesen berendezett lakóhelyiség, amely a várnagy szállása lehetett. Ez a gerendafödémes helyiség a konyhában induló falépcsőn és egy fából ácsolt függőfolyosón át volt megközelíthető. A várfal ezen pontján árnyékszékeket alakítottak ki, egyet a deákházból, egyet a várnagyi lakásból. A kis helyiségek alatt négyzet keresztmetszetű, függőleges aknákat alakítottak ki, amely a várfal alá, a külső oldalra vezetett, és kis kifolyónyílásban végződött. Az 1530-as évekből származik a virágoskert és a tornác, amelyek a deákháztól délnyugatra következtek. A kb. 9×10 méteres, kőfallal kerített kert egészen a várfalig ért, felette a falon fa gyilokjárót alakítottak ki, amely a várnagyi szoba folyosóján át volt elérhető. Maga a hegytető eredetileg sem volt vízszintes, és a vár építésekor sem egyenlítették ki azt. A várudvar tehát délnyugati-déli irányba lejtett, ezen oldala méterekkel alacsonyabban feküdt. Részben ez okozhatta, hogy az északi palotaszárnnyal nagyjából egy magasságban lévő lakószint alatt a déli oldalon pinceszintet is kialakítottak, a várfalnak a virágoskerttől délebbre húzódó szakaszán az épületek kétszintesek voltak. A kert mellett áll az úgynevezett kőasztalos ház, amelyben legalább 1644-ig állt egy vörösmárvány asztal. A szobát cserépkályhával fűtötték, és innen is nyílt egy árnyékszék. E szoba alatt volt a malompince, amely nevét a benne található három kézimalomról kapta. A fal mentén haladva a következő helyiség a boltíves födémű középső bolt volt, melyet jellemzően lakószobaként használtak, mellette pedig a boltos szenesház állt. Utóbbi két helyiség alatt húzódott a kis pince, melyben bort, mézet és tejterméket, később gyümölcsöt és káposztát tároltak. Ezen helyiségek bejárata közelében állt a kút és a ciszterna. Ezeken kívül további gazdasági szerepű faépítmények állhattak a várudvar északkeleti részén, amelyekről azonban megbízható adat, régészeti emlék nem ismert. Ezekben tárolhatták a birtokról beszolgáltatott terményeket és tűzifát. #### Védművek A várleltárakban több ízben írtak a fokokról, azaz a várfalon körbefutó gyilokjáró folyosókról, és ezek nyomait a régészek is felfedezték a sütőház felett állva maradt falszakaszon. A fokok fából ácsolt, zsindelytetős szerkezetek voltak, és a palotaszárnyak felett is végighúzódtak. A folyosókra két helyen lehetett felmenni: lépcsők a kaputorony mellett, illetve a konyhában voltak. A falu felől, tehát a nyugati várfal egy pontján volt a várfalon egy őrablaknak nevezett nyílás, ahol réztarack állt. A leltárak úgynevezett vigyázó helyeket is említenek, melyek a várfalon kijelölt őrhelyek, valószínűleg a gyilokjárónál némileg szélesebb helyet biztosító faszerkezetek lehettek, melyeken árnyékszéket és darabontházat alakítottak ki. A három inventáriumban is megemlített őrhely a várfal délkeleti, északkeleti, illetve nyugati oldalain állt. A vár más pontjain is álltak egyszerű fa darabontházak, a várleltárak összesen nyolc ilyen építményről tesznek említést. #### Palota A fal délnyugati, mélyebben fekvő szakaszán áll a kétszintes palota, amelynek nagy része a fallal együtt a 13. század elején épülhetett, más részei pedig jellemzően a 15. század elejéről származnak. A síkfödémes épület több helyiségből állt, kétszintes volt. Az alsó szinten pince, a felső emeleten lakóhelyiségek is voltak benne kialakítva. A várnak az Árpád-korban nem volt tornya. A várfal délnyugati kiszögellésében állt a hosszú bolt, alatta a vizes pincével. A falkanyarulat déli oldalán állt a vár építésekor emelt eredeti palotaépület, amelyben későbbi átalakítások alkalmával alakíthatták ki a szenes ház, a kis ház és a tárház helyiségeit. Ez utóbbi, azaz a tárház hagyományos jelentése a középkorban: kincstár. Itt tehát valószínűleg különféle értéktárgyakat, okleveleket tároltak. Ennek megfelelően a helyiség kifejezetten erős, vaslemezzel borított, zárral és háromszoros retesszel ellátott ajtóval volt zárható. A déli várfal helyiségei alatt az összefüggő, több teremből álló, dongaboltozatú öreg pince állt, ahol bort és egyéb élelmiszert tároltak. Ez a pince a vár legkorábbi időszakában, a 13. században keletkezhetett. A vár déli palotaszárnyának legnagyobb földszinti helyisége a kb. 11,5×8 méteres, gerendafödémes öreg palota volt. Ennek fűtéséről egy szenes kandallóval gondoskodtak. Délkelet felé ajtó nyílt a várkápolnára. Az öreg palota északkeleti szomszédja egy szintén nagy helyiség, az ebédlőpalota volt, amelynek két vasrácsos ablaka valószínűleg dél felé nézett. Egykori berendezési tárgyai között említenek egy pohárszéket, amely azonban már az 1600-as évek második felére elkallódhatott. #### Várkápolna A várkápolna keletkezési idejének meghatározása megfelelő forrás híján igen összetett feladat volt, mindössze abban értettek egyet a kutatók, hogy a Perényi család idején épülhetett. A legvalószínűbb elképzelés szerint Perényi Imre nádor építtette valamikor 1490 és 1508 között, támpillérek nélkül, oromfalas módon, kőkeresztrózsás díszekkel. Az épület a várfal déli oldalán állt, egy Zsigmond korában épített kisebb, poligonális szentélyzáródású, ugyancsak gótikus kápolna helyén alakították ki. A keskeny sziklaszélen, egy 10 méter magas dongaboltozatos pince fölé emelték, hogy a palotaszárny padlószintjével egy magasságba kerüljön. A kápolna alatti pincehelyiség megnevezése egyes forrásokban szalonnás pince, és valóban szalonnát, hájat, illetve tüzelőanyagokat tároltak benne, falaiban pedig fellelhetők a korábbi kápolna bontott, beépített kőfaragványai. A pincéből annak keleti oldalán kívülről alig felfedezhető ajtónyílás található, melynek rendeltetése nem ismert. Erről azt feltételezik, hogy menekülőjárat lehetett. A kápolnába a nagytermen át lehetett belépni. A helyiséget kéttraktusos csillagháló-boltozat fedte. A körtetagos, pálcával gazdagított boltozati bordák a hosszanti falak tengelyében, illetve a sarkokból indultak, ahol sokszögű faoszlopokon támaszkodtak. A bordasugarak kiindulási pontjai alatt leveles talapzatú szoborfülkék álltak, felettük díszített baldachinnal. Ma már nem lehet egyértelműen megmondani, hogy a fülkékben voltak-e szobrok, de ha voltak, valószínűleg a protestáns hitre térő Perényiek korában, a 16. században távolíthatták el azokat. A kápolnának a déli falon kettő, az oldalfalakon egy-egy csúcsíves, valószínűleg két osztósudárral tagolt ablaka volt. Az ablakok alatt ülőfülkéket alakítottak ki. A feltáráskor az omladékba került egyes kőtöredékeken festéknyomokat találtak, mely alapján lehetséges, hogy a kápolna falát freskók díszítették. A bejárattól keletre volt az oltár, amelyen Szűz Máriát ábrázoló oltárkép és feszület állt. Nem ismert, hogy eredetileg kinek szentelték, de az oltárkép alapján valószínűsítik, hogy Nádasdy Ferenc rekatolizálása után Szűz Máriának lehetett szentelve. A 17. század második felére a kápolnát már igen keveset használhatták, egyes inventáriumok beszámoltak itt tárolt terményekről, építőanyagokról is. A kápolnának padlása is volt, amely valószínűleg a gyilokjáróról volt megközelíthető. Itt az egyik várleltár szerint egy ideig puskaport tároltak. ## Természeti környezete ### Földtani jellemzői A Felső-Hegyköz medencesíksága fölötti 200 méteres relatív magasságú várhegy természeti szépsége mellett számos földtudományi és egyéb értéket is rejt. A Tokaj és Eperjes között, észak-déli irányban húzódó Eperjes–Tokaji-hegylánc területén a miocénben aktív vulkáni tevékenység zajlott. A réteg- és hasadékvulkánok mintegy hatmillió éven keresztül ontották magukból a különböző vegyi összetételű lávákat, és terítették be környéküket finomszemcsés törmelékanyaggal. A többszöri lávaömlés hozta létre mintegy 13 millió évvel ezelőtt a füzéri várhegyet. Geomorfológiai értelemben a hegy vulkáni kürtőmaradvány, tömegét lényegében szürke dácit alkotja. A kőzetanyag a vulkáni lávacsatornában, még a felszín alatt, fokozatosan hűlt le, így jellegzetes oszlopos szerkezetet vett fel. Ez az oszlopos elválás földtani különlegesség, ugyanis általában a bázikus összetételű bazaltok jellegzetessége, míg dácitnál ritkán fordul elő. A vaskos, függőleges kőzetoszlopok messziről is jól tanulmányozhatók a hegy felső sziklaképződményein. A vulkáni kúp egyéb részeit alkotó puhább, tufás jellegű kőzetek az évmilliók során nagymértékben lepusztultak. ### Növényzete és állatvilága A várhegy a történelmi és kulturális emlékek mellett élővilágát tekintve is értéket képvisel, a terület az 1984-ben kijelölt Zempléni Tájvédelmi Körzet része. A hegy jellemző élőhelyei a nyílt szilikát sziklagyepek, amelyen számos ritka, védett növény- és állatfaj él. Ezek közül kiemelendő a fásodó szárú szegfűféle, a kárpáti bennszülött magyar kőhúr (Minuartia hirsuta), a szirti sziklaternye (Aurinium saxatile), a pongyola harangvirág (Campanula sibirica), a sziklai csenkesz (Festuca pseudodalmatica), valamint az országosan is igen ritka, inkább magashegységi kőtörőfű és a szintén különleges északi szirtipáfrány (Woodsia ilvensis). A hegyoldal déli, keleti kitettségű, ellaposodó gyepein lila, sárga, illetve fehér színben törpe nőszirom (Iris pulmila) nő. Egy kb. 7000 évvel ezelőtti felmelegedés nyomaként fellelhető a kárpáti jellegű, reliktum gyöngyvesszős (Spiraea) növénytársulás. Nyáron jellemző látvány a réti aggófű (Senecio erraticus) mély sárga, a szirti búzavirág (Centaurea mollis) kék és a magyar bogáncs (Carduus collinus) élénk piros virága. A várhegy állatvilágának legnagyobb fajgazdagságban jelenlevő tagjai a rovarok. Jellemző a nagy szarvasbogár (Lucanus cervus), az orrszarvúbogár (Oryctes nasicornis), a havasi cincér (Rosalia alpina). Hüllők közül előfordul a Zemplén más tájaira is jellemző keresztes vipera (Vipera berus). A madarak fajgazdagságának és egyedszámának kedvező a zavartalan, nehezen járható környezet. Megtalálható a fekete harkály (Dryocopus martius), a zöld küllő (Picus viridis), a macskabagoly (Strix aluco), rendszeresen költ a császármadár (Tetrastes bonasia), a fekete gólya (Ciconia nigra). A védett ragadozómadarak közül a Zempléni-hegység belső, zárt erdőségeiben kerecsensólyom (Falco cherrug), uhu (Bubo bubo), parlagi sas (Aquila heliaca) és szirti sas (Aquila chrysaetos) költ. ## Rendezvények A várban több hagyományos, évente ismétlődő rendezvényt tartanak: - Tavaszi Várkapu Tárogató (húsvét vasárnap és hétfő): a Füzéri Várvédő Egyesület és más hagyományőrző csoportok harci, illetve táncbemutatói, előadásai által kísért rendezvény. - Pünkösdi Mulatság (pünkösd vasárnap és hétfő): a programsorozat műsorán történelmi játszótér, középkori táncház, hadi bemutatók, gyermekprogramok szerepelnek. - Vadászat Perényi urasággal (Lov s pánom z Perína, június): nem helyi szervezésű íjászverseny a község központjában. - Szent Iván éji vigasság (június 23-hoz legközelebb eső hétvége): a nyári napforduló idején rendezett, napnyugtától napkeltéig tartó misztériumjáték és programsorozat. - Perényi Péter íjászverseny (július közepe): a Füzéri Várgondnokság által szervezett, zenés programokkal kísért íjászbemutató és sportverseny. - Füzéri Várnapok (minden év augusztusa): utcabáli hangulatú vásár zenés programokkal és várjátékokkal. - Zempléni szabad pálinka nap és Szent Mihály nap (szeptember utolsó, vagy október első hétvégéje): pálinkabemutató és -verseny, kézműves vásár, koncertek. ## Az irodalomban - A vár története ihlette Rozványi Dávid Az álmodó Füzéri vár c. versét. ## Galéria
1,082,571	P. G. T. Beauregard	26,767,119	null	[ "1818-ban született személyek", "1893-ban elhunyt személyek", "Amerikai írók", "Hadmérnökök", "Konföderációs tábornokok az amerikai polgárháborúban", "Louisianaiak" ]	Pierre Gustave Toutant Beauregard (St. Bernard megye, Louisiana, 1818. május 28. – New Orleans, 1893. február 20.) Louisianában született frankofón amerikai katona, politikus, feltaláló, író és közszolga. Általában P. G. T. Beauregard néven említik a források, de valójában ritkán használta Pierre keresztnevét. Levelezését például a G. T. Beauregard szignóval látta el. Az Amerikai Konföderációs Államok első széles körben hírnevet szerző, prominens tábornoka az amerikai polgárháborúban. Mérnöki képesítését a West Point katonai akadémián szerezte, hadmérnökként kiemelkedő teljesítményt nyújtott az 1848-as mexikói–amerikai háborúban. Rövid West Point-i kitérő után 1861-ben, a tizenegy déli állam elszakadása után kilépett az Amerikai Egyesült Államok haderejéből, és hamarosan a Konföderáció első dandártábornoka lett. Ő vezette 1861. április 12-én a dél-karolinai Charleston védőit még a polgárháború kezdetén, Fort Sumter ostrománál. Három hónappal később diadalt aratott a Bull Run-i csatában Manassasnál. A Beauregard parancsnoksága alatt álló csapatok a nyugati hadszíntéren részt vettek a shiloh-i csatában Tennesseeben és Corinth ostromában Észak-Mississippiben. Ezt követőben visszatért Charlestonba és megvédte a várost az Unió 1863-as partraszállási kísérletei és szárazföldi támadásai ellen. Legkimagaslóbb katonai eredménye Petersburg fontos ipari városának megvédése volt az 1864. júniusi csatában, amellyel közvetve a közeli konföderációs fővárost, Richmondot védte a nyomasztó uniós túlerővel szemben. A Konföderáció általános katonai stratégiájára való befolyását csökkentette az elnökkel, Jefferson Davisszel és más vezető beosztású tábornokokkal való rossz viszonya. 1865 áprilisában Beauregard és közvetlen parancsnoka, Joseph E. Johnston tábornagy meggyőzte Davist és a megmaradt kormánytagokat, hogy a háborúnak véget kell vetni. Johnston és a konföderáció megmaradt haderejének többsége, soraiban Beauregard katonáival, letette a fegyvert William Tecumseh Sherman tábornok előtt. Katonai pályafutása végeztével Beauregard hazatért Louisianába és vasúti tisztviselő lett. Később a Louisiana Lottery szerencsejáték népszerűsítésével szerzett vagyont magának. ## Fiatal évei és tanulmányai Beauregard a Contreras nevű cukornádültetvényen született a louisianai St. Bernard megyében, New Orleanstól körülbelül 30 km-re, francia ajkú kreol családban. Édesanyja Hélène Judith de Reggio volt, aki egy itáliai nemesi család tagjaként vándorolt ki Franciaországba, majd azt követően Louisianába. Férje a francia és walesi ősöktől származó Jacques Toutant-Beauregard lett. Összesen négy fiuk és három lányuk született, közülük a harmadik gyermek volt Pierre Gustave Toutant. Beauregard New Orleans-i magániskolákban kezdte tanulmányait, majd a New York-i Francia Iskolába iratkozott be. Tizenkét éves korában, négyéves New York-i tartózkodása alatt tanult meg angolul beszélni. Az Egyesült Államok Katonai Akadémiáján, a West Pointon folytatta tanulmányait. Tanárai egyike az a Robert Anderson őrnagy volt, aki később a Sumter-erőd ostromát követően Beauregard előtt tette le a fegyvert. A West Pointra való jelentkezése idején Beauregard elhagyta a kötőjelet nevéből, és a Toutant-t második keresztnévként kezdte kezelni, hogy beilleszkedjen társai sorába. Ezt követően ritkán említette a Toutant-t, és mint G. T. Beauregard nevezte magát. Osztálymásodikként végzett 1838-ban, tüzérként és katonai mérnökként kitűnve. Barátaitól több becenevet kapott, úgy mint: „Kis kreol”, „Bory”, „Kis francia”, „Felix”, „Kis Napóleon”. ## Az Egyesült Államok hadseregében teljesített szolgálata A mexikói–amerikai háborúban Beauregard hadmérnökként szolgált Winfield Scott altábornagy parancsnoksága alatt. A contrerasi és a churubuscói ütközetekben való részvételért címzetes századossá léptették elő, a chapulteci ütközetben szerzett váll- és combsebesülése után pedig őrnagy lett. Scott egyik haditanácsán meggyőző érveléssel rávette a tábornoki kart véleménye megváltoztatására, miáltal elérte a Chapultec erőd támadási tervének átdolgozását. Egyike volt a Mexikóvárost elsőként elérő tiszteknek. Beauregard a veszélyes felderítési akciókban és a stratégia kidolgozásában végzett tevékenységét jelentősebbnek érezte, mint mérnök kollégája, Robert E. Lee százados teljesítményét, ezért kiábrándultan fogadta, hogy Lee-t és más tiszteket magasabb beosztásokba léptették elő. Beauregard 1848-ban tért haza Mexikóból. A rákövetkező 12 évben a Mississippi és a delta tóvidékének védelmét szervezte Louisianában a hadmérnöki kar utasításai alapján. Jelentősebb hadmérnöki munkát azonban máshol végzett, például Florida és Mobile alabamai partvidékén, ahol régebbi erődöket erősített meg és újakat is épített. Szintén ő erősítette meg a St. Philip és Jackson erődöket a Mississippi mentén, New Orleanstól délre. Részt vett a hadsereg és a flotta mérnökeinek tanácsában, amely a Mississippi deltatorkolatának hajózhatóságát javította. Megtervezett és szabadalmaztatott egy „önműködő mederkotrót”, agyag és homokzátonyok elsimítására. Még mint a hadsereg tagja, segítette Franklin Pierce demokrata elnökjelölt, a mexikói háborúban részt vett egykori tábornok választási kampányát 1852-ben. Pierce-et annak idején lenyűgözte Beauregard Mexikóvárosi teljesítménye, ezért az 1848-ban épített New Orleans-i szövetségi vámház hatalmas gránit épületének főmérnökévé tette. Beauregard fő problémája az volt, hogy a laza louisianai talajon emelt épület dőlni és süllyedni kezdett, ezért renoválási programot kellett indítani. Ebbéli tevékenységét 1853 és 1860 között látta el és végül sikeresen stabilizálta az építményt. New Orleans-i tevékenysége során Beauregard kiábrándult a tisztek békeidőben végzett munkájából. 1856 végén jelentette a hadsereg mérnökkarának, hogy William Walker Nicaraguát meghódító kalandoraihoz fog csatlakozni. Walker saját helyettesévé akarta tenni. Winfield Scott, a hadsereg rangidős tábornoka és más főtisztek azonban meggyőzték Beauregard-t, hogy ne hagyja el az Amerikai Egyesült Államokat. Rövid kirándulást tett a politikai életben is, mint New Orleans polgármesterjelöltje, akinek 1858-as megmérettetését egyaránt támogatta a Whig és a Demokrata párt, de a Semmittudók mozgalom (Know Nothing párti) jelölttel szemben kis különbséggel elvesztette a választást. Sógora, John Slidell politikai befolyását felhasználva 1861. január 23-án Beauregard megszerezte a West Point katonai akadémia szuperintendensi pozícióját. Öt nap múlva, amikor Louisiana elszakadt az Egyesült Államoktól, utasításait visszavonták és elhagyta beosztását. A hadügyminisztériumhoz ment panaszával, miszerint „a hadmérnöki karban betöltött szerepét és tisztességét kedvezőtlen fénybe állították” azzal, hogy déli katonaként bélyegezték meg, még mielőtt az ellenségeskedés kezdetét vette volna. ## Családi élete 1841-ben Beauregard elvette Marie Antoinette Laure Villeré-t (1823. március 22.–1850. március 21.), Jules Villeré, Plaquemines Parishbe való cukornádültetvényes lányát, aki az egyik legismertebb francia ajkú kreol család tagja volt Dél-Louisianában. Marie apai nagyapja Jacques Villeré, Louisiana második kormányzója volt. Szemét kéknek, bőrét világos árnyalatúnak írták le. Három gyermekük született, René (1843–1910), Henri (1845–1915), és Laure (1850–1884). Marie 1850 márciusában, Laure születése közben meghalt. Tíz évvel később az özvegy Beauregard feleségül vette Caroline Deslonde-ot, André Deslonde, St. James Parish-beli cukornád-ültetvényes lányát. Caroline John Slidell louisianai szenátor és később konföderációs diplomata sógornője volt. 1864 márciusában halt meg az unionista megszállás alatt álló New Orleansban. Nem született közös gyermekük. ## A polgárháborúban ### Charleston Beauregard gőzhajóval New Yorkból New Orleansba utazott, és csakhamar katonai tanácsokat adott a helyi közigazgatásnak, beleértve a New Orleansba vezető vízi utakat védő St. Philip és Jackson erődök további megerősítését. Louisiana állam hadsereg-parancsnokságának elnyerésében reménykedett, de csalódására Braxton Bragget nevezték ki helyette. Bragg felismerte, hogy kihívta maga ellen Beauregard-t, és hogy leszerelje ellenállását, ezredesi előléptetést kínált neki. Beauregard ehelyett közlegényként jelentkezett az „Orleans Guards”-ba, a francia ajkú kreol arisztokraták zászlóaljába. Ezzel egy időben, Slidellel és Davisszel egyeztetve, rangidős beosztásért folyamodott a konföderációs hadseregben. Annak kilátása, hogy Beauregard esetleg az egész hadsereg parancsnoka lesz, feldühítette Bragget. Davis ekkortájt aggódott az unionista katonaság Fort Sumterben való jelenléte miatt, és Beauregard tökéletes jelöltnek tűnt az ottani feladatok megoldására: nemcsak karizmatikus déli vezetőegyéniség volt, de egyben hadmérnök is, melynek folytán Davis Beauregard-t nevezte ki a charlestoni véderők parancsnokává. Beauregard lett a Konföderáció első tábornoka, amikor 1861. március 1-jén a Konföderált Államok Ideiglenes Hadseregében dandártábornokká nevezték ki. (A Bull Run-i győzelem kívívásakor július 21-én léptették elő a Konföderációs Hadsereg hét tábornagyának egyikévé; kinevezése időpontja szerint ötödik rangidős lett a tábornagyok közötti szenioritási sorrendben Samuel Cooper, Albert Sidney Johnston, Robert E. Lee, és Joseph E. Johnston mögött.) 1861\. március 3-án Charlestonba érve Beauregard találkozott Francis W. Pickens kormányzóval, és szemrevételezte a kikötő védműveit, amelyeket nagy káoszban talált. Állítólag „igen energikusan és nagy hévvel látott munkához, ... de kevés szakértelmet, vagy tudást mutatva”. Robert Anderson őrnagy az ostromlott Fort Sumter erődjéből azt írta Washingtonba, miszerint 1837-es west pointi diákjának, Beauregard-nak kinevezése garantálni fogja, hogy Dél-Karolina akcióit „szakértelemmel és józan ítélőképességgel fogják kivitelezni”. Beauregard azt írta az első konföderációs fővárosba, Montgomery-be küldött levelében, hogy Anderson „rendkívül lovagias tiszt”. Ennek ellenére nem habozott tüzet nyitni öreg tanárára és barátjára. Több alkalommal kiváló brandyket és whiskey-ket, valamint szivarokat küldött Andersonnak és tiszttársainak az erődbe, de ezeket Anderson visszaküldette. Április elejéig a politikai feszültség egyre nőtt, melyre reagálva Beauregard Fort Sumter megadását követelte, mielőtt az uniós expedíció megérkezhetett volna az erőd számára szánt utánpótlással. Április 12-én kora hajnalban a tárgyalásnak vége szakadt, és Beauregard szárnysegédei, akiket Andersonnal tárgyalni küldött, elrendelték az erőd lövetését. Az amerikai polgárháború első lövéseit a szomszédos Fort Johnsonból adták le. Az ostrom 34 órán át tartott, több ezer lövedéket lőttek ki a kikötő körül álló lövegek, míg Anderson április 14-én feladta az erődöt. Beauregard életrajzírója, T. Harry Williams megörökítette, milyen extravagáns megbecsülésben részesült „Fort Sumter hőse” ezért a győzelemért „ő lett Dél első lovagja”. ### A Bull Run-i csata (1861) A konföderációs főváros, Richmond felé tartva Beauregard-t hősként ünnepelték minden állomásán. Megkapta az Alexandria-vonal parancsnokságát, az Irvin McDowell dandártábornok szervezte uniós haderő a manassasi vasúti csomópont elleni várható támadásának kivédése céljával. Beauregard stratégiai terve szerint Johnston Shenandoah-völgyi hadseregét és a sajátját összevonva nem csak megvédte pozícióját, de támadással fenyegette a Washingtont védő McDowellt. Johnston rangidőssége ellenére nem ismerte a terepet, ezért a küszöbönálló összecsapás taktikai tervezését – szakmai előzékenységet tanúsítva – átengedte Beauregard-nak. Davis elnök Beauregard sok kezdeményezését utasította el kivitelezhetetlenség miatt, melyet a Konföderációs hadsereg 1861-es tapasztalatlan állapota okozott. A háború folyamán Davis és Beauregard folyamatos vitában áll afölött, hogy utóbbi hivatásos hadseregre vonatkozó tankönyvi elvek alapján tervezett háborús stratégiákat. Davis úgy érezte, hogy Beauregard mindennemű gyakorlati logisztikát, felderítést, katonai erőfölényt és -hátrányt, valamint politikai megfontolást sutba vág. A Bull Run (Manassas) mellett vívott első ütközet 1861. július 23-án kora reggel kezdődött, mindkét felet meglepve. McDowell és Beauregard egyaránt azt tervezte, hogy a jobbszárny felől keríti be ellenfelét. McDowell támadott elsőként, egységei átkeltek a Bull Run (Occoquan folyó) folyásán és Beauregard balszárnyát fenyegették. Beauregard egy ideig még a jobbszárnyán, Centreville felé való támadás irányába szándékozta mozgatni hadseregét, de a tizenkét dandár (és számtalan alacsonyabb egység) méretűre növő egyesített hadsereg közvetlen irányítása meghaladta lehetőségeit és törzse irányítóképességét. A jobbszárny dandárai mind Ewell nem mozduló dandárjára vártak, mivel Beauregard a felkészülés után elfelejtette utasítani rá, hogy induljon is el. Johnston sürgette, hogy vele együtt menjen a fenyegetett szárnyon a Henry House Hillre, melyet kis erőkkel védtek. Átlátva az uniós erők támadásának súlyponti jellegét Beauregard ragaszkodott hozzá, hogy Johnston hagyja el a fenyegetett körzetet, és a csata irányítását két és fél kilométerrel hátrábbra eső állásból vegye át. Beauregard eközben felsorakoztatta az ezredeket, soraik közé lovagolva lobogtatta az zászlaikat, lelkesítette a katonákat, és a konföderációs frontvonal kitartott állásában. Amikor Johnston utolsó csapatai is megérkeztek a Shenandoah völgyből, a konföderációs hadsereg ellentámadásba lendült. Ez elsöpörte az uniós vonalakat és megszalasztotta az egész hadsereget, amely visszamenekült Washington felé. William C. Davis történész Johnstonnak tulajdonítja a győzelem érdemének nagyját, mivel a fő taktikai döntést ő hozta meg, míg „Beauregard leginkább olcsó regényhősként játszotta a tábornoki szerepkört: egyik ezredének élére állva vezette annak rohamát, a katonák hurrázását fogadta, miközben ellovagolt előttük és elismerő szavakat mondott nekik válaszként. Taktikai döntéshez leginkább az a lebegtetett szándéka hasonlít, hogy visszavonuljon a Henry Hill vonalból, mikor rövid ideig összetévesztette Johnston erősítésének előrenyomulását friss uniós csapatok érkezésével”. Ennek ellenére Beauregard zsebelte be a sajtó és a közvélemény elismerését. Július 23-án Johnston javasolta Davis elnöknek, hogy Beauregard-t léptessék elő tábornaggyá. Davis jóváhagyta, és Beauregard kinevezésének napját győzelme napjára, július 21-re datálták. A Bull Runi ütközetben elért győzelmet követően a harctéri tévedések elkerülése érdekében Beauregard előterjesztette a Stars and Bars-nak nevezett (vörös háttérben kék andráskereszten a konföderációs államokat szimbolizáló fehér csillagokkal díszített zászló) a szövetségi lobogótól eltérő hadi lobogót. Johnstonnal és William Porcher Milesszal közösen alkotta meg a Konföderációs hadi lobogót. Az első három lobogót Beauregard, Johnston és Earl Van Dorn részére úgy sikerült elkészíteni, hogy déli hölgyek selyemanyag hiányában saját ruhatáruk darabjait áldozták fel, s ezért ezek a zászlók inkább feminin rózsaszínben pompáztak, mintsem harcias vörösben. Beauregard egész konföderációs pályafutása alatt azért fáradozott, hogy lobogóját elfogadtassa; népszerűség tekintetében sikerült is túlszárnyalnia minden más konföderációs szimbólumot. A hadsereg téli szállásra vonulásakor Beauregard jelentős meghasonlást idézett elő a főparancsnokság köreiben. Igen nyomatékosan követelte Maryland megtámadását, miáltal Washington városának oldalait és hátát tudták volna fenyegetni. Amikor a tervet kivitelezhetetlenség miatt elutasították, kérte áthelyezését New Orleansba, mivel aggódott, hogy nem sokkal később uniós támadás fogja érni szülővárosát, de kérelmét szintén elutasították. Hadseregének elégtelen ellátmánya miatt összetűzésbe került Lucius B. Northrop főkomisszárral, Davis személyes barátjával. A közvélemény elé tárta abbéli kétségeit, hogy a konföderációs hadügyminiszter vajon elegendő hatáskört ad-e egy a frontvonalban tevékenykedő tábornagynak. A Bull Runi ütközetről küldött jelentésének sajtóban való megjelenése különösen felmérgesítette Davist, mivel azt sugallta, hogy az elnök beavatkozása akadályozta meg McDowell menekülő hadseregének üldözésében és teljes megsemmisítésében, majd pedig Washington elfoglalásában. ### Shiloh és Corinth Miután Virginiában politikailag terhessé vált az adminisztráció számára, Beauregard-t átvezényelték Tennessee-be, ahol 1862. március 14-én Albert Sidney Johnston tábornagy helyettese lett a Mississippi hadsereg kötelékében. A két tábornok nagyarányú konföderációs csapatkoncentrációt tervelt ki Ulysses S. Grant vezérőrnagy előrenyomulásának megállítása céljából, mielőtt az egyesülhetett volna Don Carlos Buell vezérőrnagy csapataival és a Tennessee mentén fekvő Corinth ostromára vonulhattak volna. A Shiloh-i csatában 1862. április 6-án a konföderációs katonák meglepetésszerű támadást intéztek a Grant által vezetett Tennessee hadsereg ellen, és kis híján legyőzték. Ezúttal egy másik rangidős tábornok, Johnston tábornagy engedte át a tervezést az alacsonyabb katonai rangú Beauregard-nak. Azonban a lendületes frontális támadást gátolta, hogy Beauregard rosszul szervezte meg a csapatokat – kb. 5 km hosszú vonalakban, egymás után támadtak a hadosztályok ahelyett, hogy minden hadosztálynak egymás mellett jelölte volna ki a helyét a vonalban, és vállt vállnak vetve támadhattak volna. Ez a csapatok összekeveredését és a parancstovábbítás káoszát okozta, továbbá nem lehetett a vonal adott részén súlypontot képezni, ami által elérhető lett volna a támadás általános célja. Délután Johnston a front közelében halálos sebet kapott. Beauregard ekkor a hadsereg hátsó vonalaiból küldte előre az erősítést, és átvette a parancsnokságot a hadsereg és Johnston egész katonai hivatala fölött, melyet Department No. 2 (Második minisztérium, vagy hivatal) neveztek. A sötétség leszálltával leállította a támadást Grant utolsó, tömött félkörbe szorult védelmi vonala ellen, melynek hátában már csak Pittsburgh Landing városa volt a Tennessee folyó mentén. Beauregard döntése a háború egyik legvitatottabb katonai momentuma. Számos veterán és történész tanakodott azon, mi történt volna, ha éjjel is folytatják a rohamokat. Beauregard azt gondolta, hogy a csatát lényegében megnyerték, és reggelre kelve katonái felszámolhatják Grant ellenállását. Tudta, hogy a terep – egy meredek lejtő, melyet a Dill Branch nevű patak keresztezett – nagyon bonyolultnak számított és Grant védelmi vonalát erős tüzérség is támogatta. Azt azonban nem tudta, hogy Buell Ohio hadseregének első egységei már aznap délután megérkeztek és Granttel egyesülve április 7-én lendületes ellentámadást indítanak. A nagy hátrányba kerülő konföderációs hadsereg Corinthig vonult vissza. Grant átmenetileg kegyvesztetté vált a váratlan támadás és a kis híján elszenvedett vereség következtében, ami miatt Henry W. Halleck vezérőrnagy átvette mindkét hadsereg fölött a parancsnokságot és egyesítette őket. Halleck óvatosan és lassan közelítette meg Beauregard corinthi erődítményeit; hadműveletét gúnyosan Corinth ostromának nevezték. Beauregard május 29-én visszavonult Corinthból Tupelo felé. Sikeresen megtévesztette Hallecket, aki azt gondolta, hogy a konföderációsok támadni fognak, mert üres vasúti vagonokat járatott ide-oda, nagy füttyögések és zajongás közepette, mintha erősítések érkeztek volna. Beauregard visszavonulásának oka nem csak a nyomasztó uniós túlerő volt, hanem a városbeli víz megfertőződése is. Április és május folyamán a konföderációs hadsereg majdnem annyi veszteséget szenvedett a fertőzött víz miatt bekövetkező halálozás következtében, mint a rendkívül véres shiloh-i csatatéren. Másrészt azonban az igen fontos vasúti csomópont harc nélküli feladása újabb vitatott döntéssé vált. Mikor pedig Beauregard Tupelóból engedély kérése nélkül egészségügyi szabadságra ment, Davis elnök felmentette a parancsnokság alól és Braxton Bragget nevezte ki helyére. Beauregard ezzel kapcsolatban azt írta egy hadsegédjének: „Ha az ország közvéleménye megnyugvást talál benne, hogy a polcra helyez egy olyan ember, aki vagy elmebeteg, vagy árulója a belévetett legmagasabb fokú bizalomnak - ám legyen. Pihenésre van szükségem és eközben tanulmányokkal és tanulságok levonásával fogom magam felvértezni az ügyünkben elkövetkező sötét időkre, melyeket már előre látom közelegni. Ami reputációmat illeti, amennyiben megszenvedi ennek a gőg és gyűlölet megtestesülésének ármányát, akkor nem éri meg a megőrzésébe vetett fáradozást... Vígaszt jelent, hogy a különbség köztem és ezen egyén között az, hogy amennyiben ő ezen a napon elhalálozna, az egész ország ünnepelne, míg ha én tennék így, akkor sajnálkoznának.” ### Újra Charlestonban Beauregard kérésére a Konföderációs Kongresszusban levő politikai szövetségesei petíciót intéztek Davishez annak érdekében, hogy visszakapja a parancsnokságot a nyugati hadszíntéren. Davis azonban továbbra is dühös volt Beauregard eltávozása miatt, és azt mondta neki, hogy akkor is a posztján kellett volna maradnia, ha hordszéken kell vitetnie magát. „Még ha a világ összes embere kérne, hogy Beauregard tábornagyot helyezzem vissza beosztásába, melyet már Bragg tábornokkal töltöttem be, akkor is visszautasítanám.” Beauregard-t Charlestonba vezényelték, hogy lássa el Dél-Karolina és Georgia katonai körzetének parancsnokságát 1862. augusztus 29-től október 7-ig. Ezt követően kibővítették körzetét Dél-Karolina, Georgia és Florida államaira, melyet 1864. április 18-ig igazgatott. Elődjét, John C. Pemberton vezérőrnagyot altábornaggyá léptettek elő és Vicksburg védelmének parancsnoki teendőivel bízták meg. Beauregard nem örült új megbízatásának, mivel azt gondolta, hogy kiérdemelte a Konföderáció egyik nagy hadseregének vezetését. Ennek ellenére sikeresen megakadályozta Charleston elfoglalását, amit az uniós tengerészeti és szárazföldi erők 1863 folyamán megkíséreltek. 1863. április 7-én Samuel Francis Du Pont ellentengernagy, az uniós blokádot kivitelező South Atlantic Blockading Squadron parancsnoka páncélozott csatahajókkal támadást indított a Charlestoni öböl ellen, melyet Beauregard erőinek hajszálpontos tüzérségi csapásai visszavertek. Júliustól szeptemberig Quincy A. Gillmore dandártábornok csapatai támadást támadásra vezettek a Morris-szigeten levő Fort Wagner elfoglalása és a kikötő, valamint a torkolat közelében fekvő erődítések elfoglalása érdekében. Eközben John A. Dahlgren ellentengernagy a kibontakozó második ostromban megpróbálta megsemmisíteni Fort Sumtert. Mivel ez utóbbi hadművelet kudarcba fulladt, a Morris-sziget sikeres elfoglalása már nem tudta fenyegetni Charlestont. Beauregard innovatív tengerészeti védekező módszereket alkalmazott, mint például tengeralattjáró bevetésével kísérletezett, a polgárháború idején torpedónak nevezett tengeri aknákat alkalmazott. Torpedo-ramnek nevezett apró, gyors hajókat is alkalmazott, amelyek az orrból kinyúló rúdra erősített robbanószerkezettel igyekeztek ellenséges hajók vízvonal alatti részét támadni. Más konföderációs tábornokok számára is dolgozott ki stratégiákat. Kezdeményezte, hogy az államok kormányzói találkozzanak az Unió kormányzóival a nyugati államokban (ma ezt az Egyesült Államok középnyugati részének nevezik), és segítsenek egy békekonferencia létrehozásában. A Davis-kabinet elutasította az ötletet, de Davis politikai ellenfelei jócskán ki tudták használni a Kongresszusban folytatott politikai vitákban. Beauregard előterjesztett egy átfogó háborús stratégiát is, melyben Lee hadseregéből elvont egységek segítségével a nyugati hadseregeket erősítette volna meg. A cél a Tennessee-ben levő uniós hadseregek megsemmisítése lett volna, ami egyúttal arra kényszerítette volna Grantet, hogy enyhítse az ostromlott Vicksburgre nehezedő nyomást, és ezáltal olyan helyre vezette volna seregét, ahol az akár megverhető lett volna. A konföderációs hadsereg ezután elfoglalta volna Ohiót, és ez arra ösztönözhette volna a nyugati államokat, hogy szövetségre lépjenek a Konföderációval. Eközben Angliában torpedo-ram hajók flottáját építették volna fel, mellyel visszafoglalták volna New Orleanst, és akár véget is vethettek volna a háborúnak. Nincs arra mutató információ, hogy ezt a tervet valaha is bemutatták a kormányzatnak. A Floridában állomásozó és a Jacksonville-t megtámadó uniós csapatokat éppen visszavert katonáinak meglátogatása közben Beauregard táviratot kapott, miszerint felesége 1864. március 2-án meghalt. Caroline az uniós megszállás alatt levő New Orleansban élt és már két éve súlyosan beteg volt. Egy északi propagandát terjesztő helyi sajtótermék azt a véleményt hangoztatta, hogy férje tevékenysége fölött érzett neheztelése súlyosbította állapotát. Ezzel annyira felkorbácsolta a felháborodást Beauregard ellen, hogy felesége temetésén 6000 ember tüntetett részvételével. Nathaniel P. Banks tábornok gőzöst bocsátott a rendelkezésre, amivel felszállították a holttestet a folyón, hogy szülőföldjén temethessék el. Beauregard később arról írt, hogy hadsereg élén szeretné megmenteni „megszentelt sírját”. ### Richmond és Petersburg védelme 1864 áprilisában Beauregard már csak kevés katonai sikerre látott esélyt, mivel érezte, hogy Charleston ellen nem vezethetnek több támadást, és a hadsereg-parancsnokságra egyre nagyobb nyomás nehezedett. Betegszabadságot kért, hogy felépülhessen kimerültségéből és krónikus torokbetegségéből, de ehelyett parancsot kapott, hogy jelentkezzen az észak-karolinai Weldonban, a virginiai határ közelében azért, hogy fontos szerepet játsszon Virginia védelmében. Új állomáshelye, az Észak-Karolina és Cape Fear katonai körzetéhez tartozott ez volt Virginia államának a James Rivertől délre eső része. A körzetet április 18-án saját kezdeményezésére átnevezte Észak-Karolina és Dél-Virginia körzetére. A konföderációs hadsereg Ulysses S. Grant altábornagy küszöbön álló tavaszi hadjárata ellen készült fel, és aggasztó volt, hogy a Richmondtól dél felé vezető kritikus fontosságú hadtápvonalakat esetleg megszakíthatja ez a támadás, elvágva ezzel a fővárost és Robert E. Lee hadseregét. Mikor Grant megindította 1864-es hadjáratát Lee erői ellen, Benjamin Butler meglepetésszerű partraszállást hajtott végre a James Riveren, a Bermuda Hundred hadjárat keretében. Beauregard a fölfelé, Davis elnök katonai tanácsadójává buktatott Braxton Braggel együtt sikeresen kiharcolta, hogy kis hadseregéből ne küldjenek segítséget a Richmondtól északra levő Lee-nek. Így idejében beavatkozhatott, és Butler inkompetens hadvezetése miatt sikeresen elhárította a Lee utánpótlási vonalának láncszemét képző virginiai Petersburg elleni fenyegetést. Miután ez a térség stabilizálódott, nőtt a nyomás, hogy adjon csapatokat Lee-nek. Beauregard a Cold Harbor-i csatához küldött egy hadosztályt Robert Hoke vezetésével, de Lee sürgősen még több erősítést akart, és felajánlotta Beauregard-nak az Észak-virginai hadsereg jobbszárnyának vezetését az együttműködés érdekében. Beuregard passzívan elutasító modorban válaszolt: „Kész vagyok mindent megtenni a siker érdekében, de katonai körzetemet nem hagyhatom el a hadügyminisztérium engedélye nélkül”. A Cold Harbor-i ütközet után Lee és a konföderációs főparancsnokság nem tudta kiszámítani Grant következő lépését, de Beauregard stratégiai érzéke azt súgta, hogy Grant át fog kelni a James folyón, és megpróbálja elfoglalni Petersburgöt, melyet csak csekély erők biztosítottak. Petersburg kulcsfontosságú vasúti csomópont volt a Richmondba áramló utánpótlási vonalon. Annak ellenére, hogy Beauregard megjósolta Grant műveletét és kitartóan kérte a szektor megerősítését, nem tudta meggyőzni feletteseit a veszéllyel kapcsolatban. Június 15-én az 5400 főt számláló serege, melyben fiatalokat, katonakorból kiöregedetteket és a katonai kórházakból összeszedett járóképes betegeket is felvonultattak, visszaverte az fős uniós hadsereg támadását, melyet a második Petersburgi üközet néven ismerünk. Beauregard sokat kockáztatott a Bermuda Hundredhez vitt véderői kivonásával, de helyesen gondolta, hogy Butler nem fogja kihasználni a lehetőséget. A rizikó vállalása kifizetődőnek bizonyult, mivel sikerült megtartani Petersburgöt Lee hadseregének beérkezéséig, s ezzel élete legkiemelkedőbb hadseregparancsnoki teljesítményét nyújtotta. Beauregard Petersburg ostromának kezdeti fázisában is tovább irányította a védelmet. Az augusztus 18–21-ig tartó Globe kocsma melletti csata eredményeként elvesztett Weldon vasút miatt súlyos kritikák kereszttüzébe került, hogy miért nem támadott lendületesebben és nagyobb erőkkel, ami végül a Lee alatti beosztással való elégedetlenségéhez vezetett. Önálló hadseregparancsnoki poszt elnyerését akarta elérni, de reményeit lelohasztotta, hogy Lee Jubal A. Early altábornagyot választotta a Shenandoah-völgy elleni vállalkozás parancsnokának, mely Washingtont fenyegette, illetve Davis elnök John Bell Hooddal váltotta föl az Atlantát egyre fogyó reménnyel védelmező Joseph E. Johnstont. ### Visszatérés a nyugati hadszíntérre 1864 szeptemberében, Atlanta eleste után Davis elnök fontolóra vette John Bell Hood leváltását, és megkérte Robert E. Lee-t, hogy tudja meg, vajon érdekelné Beauregard-t a Tennessee hadsereg vezetése. Beauregard-t érdekelte, de nem világos, hogy vajon Davis komolyan fontolóra vette-e a leváltást, mert végül annyiban hagyta a dolgot. Davis és Beauregard október 2-án Augustában találkoztak, ahol előbbi felajánlotta utóbbinak az öt déli államra kiterjedő Department of the West adminisztratív hivatal irányítását, benne Hood és Richard Taylor hadseregeivel. Ez azonban hálátlan feladat volt, mindössze logisztikai és tanácsadó kötelezettségeket rótt rá, valódi operatív irányítási hatáskört nem adott, hacsak végveszélyben nem kellett személyesen a hadsereg védelme alá vonulnia. Ennek ellenére, hogy csinálhasson valamit, elfogadta a megbízatást. 1864 őszén a fő katonai műveletek a Hood kezdeményezte Franklin-Nashville hadjáratban folytak. Beauregard azon tanácsa ellenére indította ezt a Tennessee elleni támadást, miszerint annak kevés hadműveleti és logisztikai értelmét látja. Hood nem adta meg a körzet parancsnokának járó tiszteletet Beauregard-nak, terveit csak vonakodva közölte, és hadműveletei során figyelmen kívül hagyta az utánpótlási vonalát fenyegető tényezőket, miáltal Beauregard nem tudta ellátni feladatát. Miközben Hood Alabamán keresztül Tennessee-be indult William T. Sherman vezérőrnagy Atlantától Savannah-ig tört előre, mely Beauregard figyelmét megint Georgiára vonta. Elégtelen mennyiségű, mindössze főre rúgó csapatok felett diszponálva nem volt képes eldönteni, hogy a partvidéket, vagy Augusta környékét védje, és mivel egyiket sem akarta megfosztani védelmétől, ezért csekély erejét nem tudta összpontosítani. Így Sherman előrenyomulását nem tudta sem megállítani, sem hatásosan késleltetni. Emellett Sherman kiváló teljesítményt nyújtva tévesztette meg a Konföderációt közvetlen és végső célja tekintetében. Savannah december 21-én elesett, majd Sherman hadserege északra fordult és januárban elérte Dél-Karolinát. December végén Beauregard tudomására jutott, hogy Hood hadseregét a nashville-i csatában súlyosan megverték, és alig néhány ember maradt fegyverfogható állapotban, akik megállíthatnák Shermant. Beauregard megpróbálta szétaprózódott erőit összpontosítani, mielőtt Sherman elérte volna a Dél-Karolina fővárosát, Columbiát. Richmondba küldött táviratait hitetlenkedéssel fogadták. Davis és a vezérkari főnöknek kinevezett Lee nem tudta elhinni, hogy Sherman működő utánpótlási vonal nélkül nyomul előre, éspedig olyan sebességgel, ahogy azt Beauregard jelentette. Február 17-én Lafayette McLaws feladta Columbiát és Sherman csapatai felégették a várost. Beauregard ekkor a következő táviratot küldte Davisnek: „Amennyiben az ellenség Charlotte-on és Salisburyn keresztül betör Észak-Karolinába, amely majdhogynem bizonyos, határozottan szükségesnek találom főnyi gyalogság és tüzérség összevonását az utóbbi ponton, abból a célból, hogy harcba bocsátkozzunk és megsemmisítsük, majd ezt követően mind erőnket Grant ellen koncentrálva Washington ellen vonuljunk és a béke feltételeit diktálhassuk. Hardee és jómagam körülbelül katonát tudunk összegyűjteni Cheatham és Stewart egységeit nem számítva, mert azok valószínűleg nem érnek oda időben. Ha Lee és Bragg további kb. főt fel tudnak szabadítani, akkor a Konföderáció sorsa biztosítható.” Az elképesztően hurráoptimista és a valódi körülményeket teljesen figyelmen kívül hagyni látszó táviratot Davis továbbította a vezénylő tábornoknak kinevezett Lee-nek, aki azt válaszolta rá, hogy a szándék ugyan dicséretes, de az eszközök nyilvánvalóan hiányzanak hozzá. A katonai, kormányzati körökből szorgalmazni kezdték Beauregard leváltását. Ehhez csatlakozva Lee Beauregard gyenge egészségére hivatkozva azt ajánlotta az elnöknek, hogy váltsa föl Joseph E. Johnstonnal, ami 1865. február 22-én megtörtént. Beauregard együttműködő és udvarias volt Johnstonnal, de keserű kiábrándultságot érzett. A háború hátralevő részében Johnston beosztottja maradt és rutinfeladatokat végzett, harctéri megbízatást nem kapott. Johnston Beauregard társaságában találkozott Davis elnökkel 1865. április 13-án, és a konföderációs hadseregről nyújtott áttekintésük segített meggyőzni Davist, hogy Johnston találkozhasson Shermannal és tárgyalhasson a megadásról. 1865. április 26-án az észak-karolinai Durhamben mindketten letették a fegyvert, és május 2-án Greensboroban kegyelmet kaptak. Beauregard Mobile-ba utazott és egy szállítóhajón visszatért szülővárosába, New Orleansba. ## A háborút követő életút A háború után Beauregard vonakodott kegyelemért folyamodni és hűségesküt tenni, de Johnston és Lee is unszolták, ezért New Orleans polgármestere előtt 1865. szeptember 16-án letette az esküt. 1868. július 4-én Andrew Johnson elnök széles körű kegyelmet adott konföderációs tisztek számára, amely Beauregard-ra is vonatkozott. Az amerikai állampolgársághoz tartozó hivatalviselési jogot 1876. július 24-én kapta vissza Grant elnök aláírásával, miután petíciót intézett a Kongresszushoz, és törvényben rögzítették jogainak visszaadását. Beauregard 1865-ben állásért folyamodott a brazil hadsereghez, de végül elutasította az ajánlatot. Magyarázata szerint Johnson elnök Dél iránt mutatott jóindulata miatt változtatta meg szándékait. „Inkább élek itt, szegényen és elfelejtve, mintsem hogy megbecsültségben és gazdagságban fürödjek egy idegen országban.” Szintén elutasította a román és az egyiptomi ajánlatokat, hogy legyen parancsnoka a hadseregnek. Lévén egész életében a Demokrata Párt támogatója, Beauregard a republikánusok ellenében fejtett ki politikai tevékenységet a rekonstrukció folyamán. A rekonstrukció visszásságai fölött érzett haragjával magyarázhatóak a hazájában maradással kapcsolatos kétségei és az idegen hadseregekkel való kacérkodás, melyet 1875-ben zárt le. Az állampolgári jogok érdekében és a felszabadított rabszolgák szavazati joga mellett érvelő Reform Pártban fejtett ki tevékenységet, remélve, hogy a négerek és a demokraták közötti együttműködés megteremtésével a radikális republikánusokat kiszavazhatják az állami törvényhozásból. Beauregard 1865 októberében a New Orleans, Jackson and Great Northern vasúttársaság főmérnöke és felügyelője lett, 1866-ban pedig a társaság elnökévé nevezték ki. 1870-ben ellenséges felvásárlás következtében elveszítette pozícióit. Emellett viszont a New Orleans and Carrollton Street Railway elnöki tisztjét is betöltötte 1866 és 1876 között, ahol kifejlesztett egy kábelmeghajtású utcai vasúti kocsitípust. Beauregard felvirágoztatta a társaságot, de 1876-ban a részvénytulajdonosok leváltották, amikor a cég menedzsmentje fölött közvetlen ellenőrzést akartak szerezni. A két vasúttársaság igazgatói székének elvesztése után Beauregard civil mérnöki hivatását űzve több más cégnél töltött be különböző állásokat, de egzisztenciáját csak 1877-ben, a Louisiana State Lottery Company, a Louisianai Lottótársaságnál történt munkavállalása biztosította. Konföderációs tábornoktársa, Jubal Anderson Early társaságában elnökölte a lottóhúzásokat és számos nyilvánosság előtti fellépést, mellyel elismertséget szereztek a vállalkozásnak. 15 évig a két tábornok látta el ezeket a feladatokat, de ezt követően a közvéleménynek elege lett a kormányzat által támogatott szerencsejátékból és lottózásból, és törvényileg betiltották ezt a tevékenységet. Beauregard hadászati témájú könyvei az 1863-ban kiadott Principles and Maxims of the Art of War, a Report on the Defense of Charleston, az 1891-ben megírt A Commentary on the Campaign and Battle of Manassas. Barátja, Alfred Roman könyvének, az 1884-es The Military Operations of General Beauregard in the War Between the States-nek fel nem tüntetett társszerzője volt. Szintén hozzájárult a Century Illustrated Monthly Magazine 1884 novemberi kiadásában megjelent The Battle of Bull Run című cikk megírásához. Ezen idő alatt Beauregard és Davis cikkek hosszú sorát jelentette meg, amelyekben egymást okolták a konföderációs vereség miatt. Beauregard 1879 és 1888 között a Louisiana állami milícia szárnysegédje volt. 1888-ban megválasztották a New Orleans-i közmunkák felügyelő biztosának. Amikor 1879-ben John Bell Hood és felesége tíz nyomorgó árvát maga után hagyva meghalt, Beauregard – befolyását kihasználva – kiadatta Hood emlékiratait, és annak teljes jövedelmét a gyermekek számára biztosította. Virginia kormányzója Beauregard-t jelölte Robert E. Lee richmondi szobrának alapkőletételi ünnepségének szervezőjének. Amikor Jefferson Davis 1889-ben meghalt, Beauregard elutasította a temetési szertartás levezetését, mondván „Örök ellenségeskedésben álltunk. Nem tudok úgy tenni, mintha sajnálnám, hogy elment, hiszen nem vagyok képmutató”. Beauregard álmában halt meg New Orleans-ban. A halál oka szívgyengeség, keringési összeomlás és valószínűleg szívizomgyulladás volt. Edmund Kirby Smith, a Konföderáció utolsó életben levő tábornagya búcsúztatta a gyászszertartáson, és földi maradványait a Tennessee hadsereg kriptájába, a történelmi Metairie temetőben helyezték örök nyugalomra. ## Beauregard emlékezete A nyugat-louisianai Beauregard egyházközséget az egykori tábornagyról nevezték el, szintúgy mint a korábban az Egyesült Államok katonai bázisát, Camp Beauregard-t, valamint a Nemzeti Gárda Pineville melletti bázisát Közép-Louisianában. Alabamában, Lee megyében Beauregard-ról neveztek el külterületet. Alexander Doyle lovasszobra Beauregard-t ábrázolja, amely New Orleansban, a Beauregard Circle-nél látható, az Esplanade Avenue és a City Park találkozásánál. Beauregard New Orleans-i lakhelyét ma Beauregard-Keyes háznak hívják, és múzeumházként szolgál. Az amerikai polgárháború történetét számos film feldolgozta már. Beauregard tábornok szerepében játszott Donald Sutherland az 1999-es Hunley – Harc a tenger alatt című filmben, valamint karakterét két epizódban is Chris Mekow alakította a Civil War: The Untold Story (2014) című amerikai sorozatban. ## Fordítás ## Beuregard életével foglalkozó irodalom
56,494	Wiesbaden	26,535,142	null	[ "Hessen települései", "Wiesbaden" ]	Wiesbaden a németországi Hessen szövetségi tartomány fővárosa, és közel lakossal Frankfurt am Main után a tartomány második legnagyobb városa a Majna folyó torkolatának közelében. Szűkebb értelemben vett vonzáskörzetének kb. lakosa van. A hesseni minisztériumok mellett a Szövetségi Bűnügyi Hivatal (Bundeskriminalamt / BKA) és a Szövetségi Statisztikai Hivatal (Statistisches Bundesamt) is a városban található. Egykor 26, ma 15 működő forró és egy hideg gyógyforrása, amelyek már az ókori Római birodalom idejében ismertek voltak, Európa egyik legrégibb gyógyüdülőhelyévé teszik. ## Földrajza ### Fekvése A Rajna jobb partján, Rajna-vidék-Pfalz tartomány fővárosával, Mainz-cal szemben fekvő város, a Rajna-vidék legnagyobb városa. Wiesbaden Mainz-cal ikertelepülést alkot. A belváros tengerszint feletti magassága a Schloßplatznál 115 m, a város legmagasabb pontja a Rheinhöhenwegben található, amely 608 m magas. A város legalacsonyabb pontja 83 m, amely a Schierstein nevű városrészben a kikötőnél található. A város 204 km2-es területe észak-déli irányban 17,6 km-t, nyugat-keleti irányban 19,7 km-t foglal magában. Északon egy terjedelmes erdőterület található, amelynek területe 27,4%-ot, nyugaton a szőlőhegyek és keleten a mezőgazdasági területek 31,1%-ot foglalnak el a város területéből. A Rajna hossza a városban 10,3 kilométer (Schiersteintól Kostheimig), míg a szélessége 491 méter (a Theodor Heuss hídnál). A Majna hossza a városban 2,9 kilométer (városhatártól a Majna torkolatáig), míg a szélessége 150 méter (a Majna-hídnál). A Majna a város Kostheim nevű kerületénél torkollik a Rajnába. ### Geológiája A város geológiai különlegessége a nagyszámú termál- és ásványvízforrása, amelyek nagy mélységből törnek elő a Quellenviertel több pontján. Egyébként is magas talajvízszintre kell számítani a belvárosban, ami többször megnehezítette az építkezéseket. Különösen a földalatti mélygarázsok építését kellett ez ellen biztosítani, például a Dern telephelye és a Bowling Green parkja alatt. 2009 novemberében a Friedrich-Ebert-Allee környékén, a Hesseni Pénzügyminisztérium melletti parkolóban egy geotermikus próbafúrás során magas nyomású artézivíz-réteget találtak 130 méter mélységben. A furatból percenként akár 8000 liter víz is előtört és elárasztotta a környéket. A furat betonnal történő lezárására tett kísérletek eleinte kudarcot vallottak. A tényleges fúrónyílást végül eltömítették, de a víz számos más utat talált a felszínre, mielőtt a teljes lezárás nagyobb mélységben sikerült. Azóta további kár nem történt. Naurod körzetében található egy régi, mára kihűlt vulkán krátere (Kalter Schlott), amelyet később kőfejtőként használtak. ### Természet A Rajna-Taunus Natúrpark Wiesbaden északi szélén kezdődik. Ide tartozik a városhoz közeli mintegy 5800 hektárnyi erdő és erdőszéli terület. A natúrpark az európai vadmacska és az erdei sikló legnagyobb hesseni természetes élőhelyének ad otthont. Az erdő a szarvasbogár számára is az egyik legjobb élőhelyet jelenti, emiatt Natura 2000 védett területté lett nyilvánítva. Ezenkívül becslések szerint 7000 állatfaj, többnyire rovarok élnek az erdőkben vagy az erdőszélen. Maga az erdő elsősorban bükkösökből (kb. 55%), tölgyekből (25%), lucfenyőkből (13%) és erdei fenyőkből (7%) áll. A területet a négy városi erdészeti részleg kezeli a Forest Stewardship Council fenntartható erdőgazdálkodási elveinek megfelelően. További Natura 2000 területek találhatóak a Rajna mentén. A folyó védelme a nagy távolságra vándorló halak, például a folyami ingola a és a lazac miatt fontos. A Rajna-szigetek pihenő- és telelőterületként szolgálnak a vízhez kötődő madarak számára, mint például a barna és a vörös kánya, valamint sirályok, szürke gémek, gólyák, kormoránok, illetve számos kacsa- és récefaj számára. A város beépítetlen területének nagy része a wiesbadeni tájvédelmi körzethez tartozik. A helyi természetvédelmi területek listáján hét helyszín szerepel, valamint az az északra fekvő bükkösök, Goldsteintal, Rabengrund, Rettbergsaue és Theißtal FFH-területté lettek nyilvánítva. A városon belül kiterjedt zöldferületek találhatók, gyakran parkok formájában. Ezeket sokféle állatfaj lakja, például galambok, nílusi ludak, mókusok és nyulak. A Biebrich kastélypark területén örvös sándorpapagájok és nagy sándorpapagájok telepedtek le. A túlszaporodó madaraknak már kevés az élőhely, így már a Rajna túlpartján is megjelentek. Összesen több mint fa áll a városban. A mezőgazdaságilag hasznosított környéken különösen a gyümölcsösök védett és fajgazdag élőhelyeket képeznek. ### Éghajlata Wiesbadenben, a Taunus-hegység déli lába által védett helyen, enyhe éghajlat uralkodik. Az évi középhőmérséklet 9,5 °C, az évi csapadék mennyisége 622 l/m2. A napsütéses órák száma évente kb. 1565 óra, amellyel Wiesbaden a legmelegebb német városok közé tartozik. ## Címere A város címerének leírása: a címerpajzson kék mezőben három sárga liliommal (fent 2, lent 1 liliom). Ezt az összeállítást először a 16. században használták. A liliomok a Bourbon-házra utalnak, a kék és sárga szín a Nassau Hercegség színei voltak. A mai címert 1906-ban fogadták el. ## Története Wiesbaden hőforrásai már a római korban ismertek voltak. A rómaiak a város közelében i. sz. 6 és 15 között erődítményt építettek. A települést Aquae Mattiacorum-nak (Mattiáki vizek) nevezték, ezért látható például az „Aquis Mattiacis” (a Mattiáki vizeknek szentelve) felirat a kaszinó épületén is. A hőforrásokat először Idősebb Plinius említi az i. sz. 77-ben írt Naturalis Historia című művében. Wiesbadent első alkalommal Nagy Károly király krónikása, Eginhard említette Wisibada néven, 830 körül. 1170-ben a Nassau-ház vette birtokba a mai Wiesbaden területét. 1232-ben Wiesbaden a Német-római Birodalom városa volt. 1298-ban Adolf német király megalapította a Klarenthal kolostort. Ugyanebben az évben egy sikertelen ostrom érte a várost. 1609–1610 között épült Wiesbaden legrégebbi, még ma is létező épülete, a régi Városháza. A legtöbb régi épület az 1547-es és az 1561-es tűzvész során megsemmisült. 1744-ben Károly Ágost nassaui herceg beköltözött a Rajna partján fekvő kastélyba, és Biebrich (amely 1926-ig önálló város volt, ma Wiesbaden kerülete) a hercegség fővárosa lett. 1806-ban Frigyes Ágost nassaui herceg átköltözött az előkelőbb Wiesbadenbe, amely így a hercegség székhelyévé vált. 1866-ban a porosz-osztrák háborút követően a város a Nassaui hercegséggel együtt Poroszországhoz került. 1894-től a német császár, II. Vilmos minden évben hosszabb látogatásokat tett Wiesbadenben. Carl von Ibell, aki 1883-tól 1913-ig Wiesbaden főpolgármestere volt, jó kapcsolatot tartott fenn a porosz királlyal. Többek között ez hozott nagyarányú fellendülést a gyógyturizmus terén, és a város „világgyógyüdülőhely” (Weltkurstadt) hírnévre tett szert. Császárok, királyok, hercegek és az orosz cár gyakrabban jártak Wiesbadenbe, mint Berlinbe. Sehol a világon nem lehetett ennyi nemes embert egyszerre látni abban az időben, mint a német császár kedvenc üdülőhelyén. IX. Keresztély dán király például 1882 és 1905 között 24-szer tartózkodott itt gyógykúrán. 1894-ben II. Vilmos császár megbízásából felépült a jelenlegi Hesseni Állami Színház, amelyet a bécsi Fellner és Helmer építészpáros tervezett. 1905-ben a lakosság száma átlépte a -es határt, így Wiesbaden nagyváros lett, az erőteljes népességnövekedés miatt kiterjedt városbővítésre vált szükségessé. Számos új városi terület jött létre és épült be a klasszicizmus, a historizmus és a szecesszió stílusában. Ez idő alatt Wiesbaden lett az a város, ahol a legtöbb milliomos élt Németországban az ott letelepedett milliomos családok és a környező nagyvállalatok miatt. Az első világháború után elmaradt a sok nemes és gazdag látogató. A kizárólag a gyógyintézetekre és turizmusra épülő korábbi gazdasági élet működésképtelenné vált. 1918-ban a francia hadsereg foglalta el, és 1921-ben itt írták alá a wiesbadeni egyezményt a Franciaországnak fizetendő német háborús jóvátételi kifizetésekről. 1925-ben Wiesbaden lett a brit rajnai hadsereg központja, és addig az is maradt, amíg a megszálló hatalmak 1930-ban ki nem vonultak a Rajna-vidékről. A város vezetése a gazdaság talpraállítása érdekében különböző ipari jellegű településeket csatolt Wiesbadenhez, így lett 1926-ban a város része a korábbi hercegségi székhely, Biebrich is. 1937-ben épült a katonai repülőtér Erbenheimben, amelyet a náci Németország légiereje, a Luftwaffe a háború során kiképzőközpontként és légibázisként használt. A második világháborúban, 1940-től 1944-ig a „Nassauer Hof” nevű szállodában tartották a német-francia fegyverszüneti tárgyalásokat. A második világháború alatt Wiesbaden számos kisebb szövetséges bombatámadást élt át. A szövetségesek sok légitámadást intéztek a bázis ellen, amelyet a Luftwaffe 1945 márciusában hagyott el. A várost érő legsúlyosabb, 1945. február 2–3-i éjszakai bombázást a Brit Királyi Légierő hajtotta végre, de a rossz időjárási körülmények miatt elvétették a tervezett célterületet, és így az akció teljesen sikertelen volt. Ennek ellenére 1000 ember meghalt, pedig hajléktalanná vált. 550 épület romba dőlt, további 450 pedig súlyos károkat szenvedett. A légibázist az előrenyomuló amerikai szárazföldi hadsereg elfoglalta, és 1948-ban az USA Légierő Európai Főhadiszállásának (Headquarters of US Air Force in Europe) székhelyévé tették. Dwight D. Eisenhower tábornok alapította meg az amerikai megszállás alatt álló Nagy-Hessen államot, Wiesbaden pedig 1945. október 12-én Nagy-Hessen fővárosává vált, a katonai kormány 1. számú szervezeti rendeletével. Így maradt ez Hessen tartomány megalapítása után is, miután 1946. december 1-jén, a Hessen Állam alkotmányáról szóló népszavazást megtartották, mert az alkotmányban nincs meghatározva annak fővárosa. A berlini blokád idején, 1948. június 26-tól innen is startoltak az úgynevezett „mazsolabombázók” (Rosinenbomber) Nyugat-Berlin felé a lakosság ellátása céljából. 1976-ban a légierő egységeit Ramsteinba telepítették át, de 1983 óta ismét légibázisként működik. Jelenleg itt állomásozik az USA hadseregének 1. Légitámogató Százada (1st Air Support Squadron) és korábban az 1. Páncélos Hadosztálya (1st Armored Division, a.k.a. Old Ironsides). A háború után Wiesbaden újra főváros lett. A tartományi minisztériumok és két szövetségi intézet (Kriminalisztikai Intézet és Statisztikai Hivatal) felállítása miatt sokan telepedtek le a városban. Így a város lélekszáma 1945 és 1955 között kb. lakossal nőtt. A háború utáni évtizedekben a felső tízezer és a burzsoázia hanyatlásával Wiesbaden elvesztette elegáns hangulatát, és ma már társadalmilag alig különbözik más német nagyvárosoktól. ## Népesség ### Népességváltozás a 19. századtól napjainkig Wiesbaden népességfejlődésének tendenciája azt mutatja, hogy a 19. századi népesség, amelynek beköltözését a város Nassau hercegi székhelyévé emelése indított el, körülbelül 20 évente megduplázódott. 1800 és 1905 között a lakosság száma 2239-ről -ra nőtt. Ez volt az első alkalom, hogy Wiesbaden 1905-ben elnyerte a nagyváros státuszt, amelyet 1917 és 1919 között rövid időre elvesztett. Az ekkor bekövetkezett stagnálásnak az első beépítési és expanziós időszak vetett véget 1926-ban és 1928-ban. 1939-ben, a második világháború kezdetekor a város lakossága főre nőtt. Ennek kedvezett a gazdaságilag kedvező elhelyezkedés a Rajnán, valamint a Ruhr-vidék közelsége, amely az ekkoriban létrejövő egységes Németország ipari központja lett. A második világháború után sokan költöztek az azt viszonylag épségben átvészelő városba. Az úgynevezett AKK-körzetek, azaz Mainz jobb parti városrészeinek átcsatolása szintén jelentősen megnövelte a népességet, bár a mai napig feszültséget okoz a két szomszédos főváros között. Wiesbadennek 1947 vége óta megszakítás nélkül több mint lakosa van; 1956-ban ez a szám már volt. A következő 20 évben a népesség csak kismértékben, -re nőtt. Újabb lendületet kapott a növekedés az 1977-es település-hozzácsatolásokkal, és 1980-ban elérte a -et, a város emellett a vendégmunkásoknak köszönhetően is tovább fejlődött. A főleg Törökországból érkező vendégmunkások az elővárosokban telepedtek le. A német nagyvárosokban a népesség csökkenésének tendenciájával ellentétben Wiesbaden 2005-ben lakosával fenn tudta tartani a lakosságszámát. Ehhez hozzájárult az új lakónegyedek építése a városrészekben. 2002-ben a nem német útlevéllel rendelkező lakosok aránya 17,5% volt. Ez az arány 1980-ban 11,3% volt. A Wiesbadenben 2011. december 31-én legálisan nyilvántartásba vett külföldiek legnagyobb csoportja Törökországból (), Olaszországból (3784), Lengyelországból (3765), Görögországból (2614), Szerbiából (2094), Marokkóból (1651), az Amerikai Egyesült Államokból (1296), Horvátországból (1228), Portugáliából (1214) és Romániából (1013) érkezett. A hivatalos statisztika nem tartalmazza a Németországban született honosított személyeket és a külföldi származású gyermekeket. ### Wiesbaden népességének változása ## Városszerkezet A város 26 városrésznek (németül: Stadteil) nevezett egységből áll. Ezek közül a hat belvárosi városrészt kerületnek (Bezirk), a többi huszat pedig elővárosnak (Vorort) nevezik. 1926-ban, 1928-ban, 1945-ben és 1977-ben jelentősebb hozzácsatolások történtek. Biebrich 1926-ig önálló város volt (Biebrich am Rhein). Az első világháború után elmaradtak a gazdag látogatók Wiesbadenből, ezért a település gazdasági életének kiegyensúlyozása érdekében ipari településeket csatoltak a városhoz. Ezek egyike volt Biebrich. Mainz-Amöneburg, Mainz-Kastel és Mainz-Kostheim 1945-ig Mainzhoz tartoztak, de Franciaország és az Amerikai Egyesült Államok katonai közigazgatásának idején, amikor a Rajna Hessen és Rajna-vidék–Pfalz között határfolyó lett, a településeket Wiesbadenhez csatolták. Megtartották azonban korábbi nevükben a „Mainz-“ előtagot. A város legnagyobb kerülete népesség szerint Biebrich ( lakó), terület szerint pedig Dotzheim (1827 hektár). ## Vallás 1543-ban a nassaui uralkodóház bevezette a reformációt. A 18. század végéig a lakosság többsége evangélikus, ezután a betelepüléseknek köszönhetően egyre több lett a református. 1817-ben a Nassaui Hercegségben az evangélikus és a református közösségek unióra léptek, innentől áll fenn a Nassaui Evangélikus Egyház, mely 1934 és 1945–1946 között a Hesseni Evangélikus Egyházzal közös vezetés alatt állt. A 18. század végétől a római katolikusok is újra jelen vannak, akik 1791-től tarthatnak nyilvános istentiszteleteket, és 1801-től rendelkeznek saját imaházzal. A Wiesbaden római katolikus egyházkerület a Limburgi egyházmegyéhez (limburgi püspökséghez) tartozik. A zsidó közösség 1869-ben zsinagógát épített. A Kristályéjszakán a zsinagógát lerombolták, de a második világháború után, 1946-ban újjáépítették. Ma 700 tagja van a közösségnek. A 2011-es népszámlálás szerint a lakosság 28,3%-a protestáns, 22,9%-a római katolikus, 48,8% nem tartozik egy felekezethez sem, más vallási közösséghez tartozott vagy nem válaszolt. 2019 végén a város lakóinak 21,8%-a () protestáns volt, 19,9% () katolikus és 58,4% () egyéb vallást követett, vagy egyet sem, ebbe beleértve a muszlimok körülbelüli 13,6%-át (). A katolikusok és főleg a protestánsok száma tehát csökkent a megfigyelt időszakban, miközben a felekezeten kívüliek aránya nőtt. ### Egyházak a városban - ókatolikus egyház - anglikán egyház - keleti szír keresztények - Asszír keleti egyház - Káld rítusú katolikusok - Wiesbadeni Apostoli Közösségek - Bahái vallás - Baptisták - Testvérközösség - Christian Science - Evangélikus-metodista egyház - Hesseni és Nassaui evangélikus egyház - görögkatolikusok - zsidók - nazarénusok - mormonok - Új Apostoli Egyház - római katolikusok - orosz ortodoxok - Hetednapi adventisták - Szír ortodox egyház - Jehova tanúi ### Wiesbaden jelentősebb templomai ## Politika ### A városi tanács A tanács élén a főpolgármester áll, akit a városi lakosság közvetlen módon választ. Az aktuális főpolgármester 2019 óta Gert-Uwe Mende (SPD). Ő alatta áll a polgármester, valamint a különböző részlegekre felosztott referatúrák (németül Dezernat) vezetői, akiket a városi tanács gyűlése választ. Ezen kívül minden kerületnek van önkormányzata, amelynek élén elnök áll. Ők képviselik a kerületek érdekeit a városi tanácsban, amelyben 81 képviselői hely van. #### A városi tanács összetétele A városi tanács Wiesbaden város önkormányzatában a lakosság képviselője. A polgárok ötévente döntenek a 81 hely kiosztásáról. A 2016. március 6-i helyhatósági választásokon a következő eredmények születtek a korábbi helyhatósági választásokhoz képest: #### Wiesbaden főpolgármesterei ## Gazdaság Wiesbaden a Rajna–Majna terület részeként fontos szolgáltatóközpont, az ipar viszont hanyatlásnak indult az utóbbi húsz évben. A kézműves vállalkozásoktól kezdve a nagyobb vállalatokig bezárólag mintegy vállalkozás székhelye található a városban. A Wiesbadeni Kereskedelmi és Iparkamara felelős a szomszédos Rheingau-Taunus járásban és Hochheim am Main városában működő vállalatokért is. 2016-ban Wiesbaden közigazgatási határain belül 17,144 milliárd euró bruttó hazai terméket állított elő, ezzel a német városok gazdasági teljesítmény szerinti rangsorában a 21. helyet szerezte meg. Ugyanebben az évben az egy főre eső GDP 61 913 euró volt fejenként (Hessen tartományban ez az érték euró, Németország átlaga pedig euró/fő). Az egy dolgozóra jutó GDP euró. Németország vásárlóerejéhez képest Wiesbaden 2012-ben 114 (Németország: 100) indexet ért el, ami egy lakosonként mintegy euró vásárlóerőnek felel meg, ezzel Németország tizedik leggazdagabb városa, és Frankfurt után a második leggazdagabb hesseni város ( euró). Összehasonlításképpen München rendelkezik a legmagasabb értékkel a német nagyvárosok között, lakónként körülbelül euróval. Sonnenberg vásárlóereje a városrészek közül a legmagasabb, lakónként körülbelül euró. 2012\. december 31-én Wiesbaden városa 1,46 milliárd eurós adóssággal rendelkezett (ez lakosonként 5374 eurónak felel meg). Az egy lakosra eső adósság alapján mérve Wiesbaden volt a legkevésbé eladósodott független város Hessenben. ### Gyógyfürdők és gyógyintézetek Az első világháború előtt Wiesbaden fontos gyógyfürdőváros város volt. Ma is több klinikát találunk itt. A városban a 18 kórház és klinika között van a híres DKD-nek (német diagnósztikai klinika, Deutsche Klinik für Diagnostik) a székhelye. Nagyobb kórházak: Dr. Horst Schmidt Klinika (HSK), a Szent József kórház és az Asklepios Paulinen Klinika. A kórházak közül a két legnagyobb az Aukamm Klinika és a Bingerti Klinika. Wiesbaden híres számos magas ásványianyag-tartalmú termálforrásairól, amelyeket különféle gyógykúrákhoz használnak fel. Elsősorban reumás betegségek és légzőszervi problémák esetén javallott a használatuk. A jótékony hatású gyógyvizet főleg fürdőkezelések és mozgásterápiák, valamint ivókúrák és termálvízben történő úszás révén alkalmazzák. A belvárosban még mindig 14 termálforrás található, amelyekből 46 és 66 °C közötti hőmérsékletű víz tör elő. Körülbelül 2 millió literes napi vízhozammal Wiesbaden a második legbővizűbb német gyógyfürdőváros (összehasonlításképpen: Aachen naponta 3,5 millió literrel áll az első helyen). A fürdők már a római idők óta működnek a városban, és néhány akkori forrás még mindig nyitva áll a nagyközönség előtt, például a Kochbrunnen (66 °C), amely a legnagyobb hozamú forrás, napi csaknem literrel. A Kaiser-Friedrich-Therme számára az Adlerquelle szállítja a vizet, (64,4 °C, 167 liter percenként), csakúgy, mint az Aukammtal termálfürdőhöz. Vannak privát fürdőházak is, ma már általában szállodák, amelyek termálfürdőket működtetnek (Schwarzer Bock, Nassauer Hof és Goldenes Ross, az egykori Rose és Bären szállodák). A Kochbrunnen mellett van még néhány nyilvános ivókút, például a Bäckerbrunnen (49 °C, 65 liter/perc) és Wiesbaden 15. forrása, a Faulbrunnen (14–17 °C, 27 liter/perc), amely nevét a benne lévő kéntartalmú vegyületek jellegzetes illatának köszönheti, de alacsony hőmérséklete miatt nem minősül termálvíznek. Az olyan neves látogatók, mint Johann Wolfgang von Goethe, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, Richard Wagner, Johannes Brahms vagy Alekszej Georgijevics Javlenszkij a fürdők és a kaszinó miatt utaztak Wiesbadenbe, és tartózkodtak itt hosszabb ideig, Emil Minlos konzul pedig egészségügyi okokból költözött ide végleg Berlinből. II. Vilmos német császár évente kereste fel a fürdővárost, és mindig huzamosabb ideig tartózkodott ott. ### Vegyipar A külső kerületekben különböző termékeket gyártó ipari cégek találhatóak. Az Agfa nyomdászattal, a Chemagis gyógyszerek előállításával, a Clariant tisztítószerekkel, a SCA Hygiene Products higiéniai papírárukkal foglalkozik. A városban működik a Dyckerhoff cementgyár. ### Szolgáltatások Mióta Wiesbaden 1946-ban Hessen fővárosa lett, számos kiadó- és biztosítási cég települt le a városban, különösen a belső kerületekben, Az AXA, a DBV Winterthur, a Delta Lloyd, a DEURAG, a Interrisk és a R+V Versicherungen biztosítási cégek központja Wiesbadenben találhatók. Ezeken kívül például a Ferrari németországi központja is Wiesbadenben található. ### Bor- és pezsgőtermelés A város nagyon híres a bor- és pezsgőtermeléséről. Több pezsgőmárkát (Adam, Fürst von Metternich, Henkell, Söhnlein) a városban állítanak elő. Wiesbaden azonban inkább a bortermeléséről híres. Dotzheimben, Frauensteinben, Kostheimben, Nordostban és Schiersteinben folyik a bor előállítása. A Henkell & Co. Sektkellerei KG az egyik legnagyobb és legismertebb német pezsgőpincészet, a cég székhelye és termelési egysége is Wiesbadenben található. Emellett mintegy 150 országban van jelen, többek között a cég a Törley és a Hungária tulajdonosa is. A wiesbadeni kulturális és különösen a gasztronómiai életet a bor és a pezsgő erősebben befolyásolja, mint más német nagyvárosokban. A borjog szempontjából a város területe város a rajna-völgyi borvidékhez (Rheingau) tartozik, a legnagyobb hesseni szőlőtermő területhez, amelynek fő területe a várostól nyugatra fekvő Rheingau régió, de Wiesbadentől keletre is állítanak elő rajnai bort. Körülbelül 222 hektárnyi szőlőültetvényen termesztenek szőlőt és készítenek bort Frauenstein (75 hektár), Dotzheim (10 hektár), Schierstein (60 hektár) és Kostheim (73 hektár) kerületekben, valamint a belvároshoz tartozó Neroberg egy elszigetelt területén (4 hektár). Frauenstein a Herrnberg szőlői közvetlenül a Rheingauval határosak. A Dotzheimer bor a Judenkirch elnevezésű helyen nő (néha Judenkirsch írásmódban is megtalálható a palackok címkéin). Schiersteinben található a Hölle nevű termőterület, Kostheimben a szőlőskerteket St. Kiliansbergnek, Steignek és Weiß Erdnek hívják. A szőlőültetvényeket sok közepes méretű borászat műveli. A Neroberget, amelyet Wiesbaden város borászata üzemeltetett, 2005 óta adják bérbe a Hessen Állami Kloster Eberbach Borászatnak. ## Média A város északi részén, Unter den Eichen, egy nagy film- és hangstúdió található. Az 1950-es és 1960-as években számos ismert színésszel, mint például Romy Schneider vagy Hans Albers, filmprodukciók jöttek itt létre. 1964-től 1984-ig a második német televíziónak (ZDF) itt volt a székhelye, 1984 áprilisában azonban átköltözött a szomszédos Mainzba. Napjainkban több mint 70 cég, ezek között a Taunusfilm is, valamint az egyetem médiarészlege talált otthont Unter den Eichen-en. A stúdiókban szappanoperákat forgatnak. Ezen kívül minden fontos televízió (ZDF, RTL, HR,...) és rádió (HR, FFH, RPR,...) fenntart egy stúdiót magának a belvárosban. A Radio Rheinwelle és az AFN Wiesbaden (American Forces Network) amerikai rádióadók székhelye szintén Wiesbadenben van. A város két nagy napilapja a Wiesbadener Kurier és a Wiesbadener Tagblatt volt, ám az előbbi felvásárolta az utóbbit, így a Wiesbadener Tagblatt 2020. január 2-án megszűnt, és beleolvadt a Wiesbadener Kurierba. ## Oktatás A városban 105 iskola található. A Fachhochschule Wiesbaden elnevezésű főiskolára több mint 8000 hallgató jár, és ezzel Németország tizedik legnagyobb szakiskolája. A privát European Business School (EBS) néhány részlege már átköltözött a városhoz közeli Oestrich-Winkel nevű helységből Wiesbadenbe. A tervek szerint az egész akadémia át fog költözni Hessen fővárosába, amennyiben egyetemként akkreditálják. Wiesbaden ad otthont az alkalmazott tudományok főiskolájának, a Hochschule RheinMain-nak. Az intézményt 1971-ben jött létre Geisenheim, Idstein és Rüsselsheim am Main mérnöki iskoláinak és technikumainak, valamint a Werkkunstschule Wiesbaden egyesülésével. A főiskolát 2009. szeptember 1-jén átnevezték Hochschule RheinMain/University of Applied Sciences névre, így egyetemi rangot kapott, 2011-ben pedig hozzácsatolták a Hesseni Állami Könyvtárat. Az intézmény fenntartója Hessen Állam. A főiskola mintegy hallgatóval rendelkezik. A korábban az egyetem fő campusához található közigazgatási főiskola 2011. január 1-je óta a Hessische Hochschule für Polizei und Verwaltung (HfPV) – University of Applied Sciences nevet viseli, és új székhelye a Schönbergstraße 100 Wiesbaden-Kohlheck címen található. ## Közlekedés Wiesbaden hetven szállodájában évente kb. 1 millióan szállnak meg, a városba Összesen kb. 15 millió látogató érkezik évente. Négy autópályából három közvetlenül a város centrumába vezet: A66, A643, A671, az A3 a keleti külső kerületeket érinti. Táv- és közelforgalmi pályaudvar a főpályaudvar, amely naponta több mint 500 vonat kiindulópontja és végállomása, és kb. utassal közlekednek. Az 1906-ban épült főpályaudvar felváltott három régi pályaudvart a belvárosban, amelyek a mai Vásár- és Kongresszusi Centrum területén (Rhein-Main-Hallen) álltak. Ezek a Ludwigsbahnhof, Rheinbahnhof és Taunusbahnhof voltak. A Wiesbadeni repülőteret az amerikai hadsereg légitámaszpontként használja (lásd bővebben a következő fejezetben). A Frankfurti repülőtér a főpályaudvartól az S8-as és S9-es S-Bahnnal kb. 30 percen belül érhető el. A Városi Közlekedési Vállalat (ESWE Verkehr) mintegy 1100 dolgozóval, 889 megállóval és összesen 56 buszvonallal rendelkezik. Ezek évente közel utast szállítanak a város 640 km-es tömegközlekedési hálózatán. A mainzi közlekedési vállalat Wiesbaden területén (az 1945 előtt Mainzhoz tartozó kerületekben Amöneburg, Kastel és Kostheimban) hat autóbuszvonalat tart fenn. A közeli régióból plusz még 11 buszvonal vezet a belvárosba, így összesen 73 buszvonal van a városban. Wiesbaden közlekedésének különlegessége a Nerobergbahn nevű siklóvasút. Az 1888. szeptember 25-én megnyílt, 1000 mm nyomtávú pálya átlagos meredeksége 20%, a 438 méteres utat és 83 méternyi szintkülönbséget 7,8 km/h sebességgel teszi meg. A helyiek büszkesége az átadásának 100. évfordulója alkalmából ipartörténeti műemlék lett, a 125. évfordulón pedig rekord létszámú, több mint utas próbálta ki a siklót. A Nerobergbahn áprilistól októberig üzemel és várja a látogatókat, a negyedórás időközönként induló szerelvények befogadóképessége hegymenetben 40, völgymenetben 50 fő. ## Az USA katonai létesítményei Több városközponthoz közeli külterületet használnak vagy használtak amerikai katonai bázisként. A Lucius D. Clay laktanyában található Amerikai Egyesült Államok Hadseregének Európai Főparancsnoksága, amely 2020. november 20-tól egyesült az Afrikai Főparancsnoksággal, így a wiesbadeni parancsnokságnak új neve lett (United States Army Europe and Africa; USAREUR-AF). A hadsereg 2. Kommunikációs Dandárja, 58. Repülőezrede és az Egyesült Államok hadseregének hírszerző szolgálatának 66. Katonai Hírszerző Zászlóalja a Wiesbaden-Erbenheim katonai repülőtér területén található bázison állomásozik. A repülőtér mellett jelenleg is katonai létesítmények vannak a wiesbadeni Amelia Earhart komplexumban, itt található az Amerikai Egyesült Államok Hadseregének Európai Utász Hadteste. A városban található a Mainz-Kastel raktár és az American Arms Office Tower irányítóközpont is. A repülőtértől északkeletre elhelyezkedő Aukamm, Crestview és Hainerberg Village továbbra is az amerikai fegyveres erők lakóterületeiként szolgálnak az erbenheimi katonai repülőtéren. 1973-ig a wiesbadeni Camp Lindsey volt a központja az Amerikai Egyesült Államok Légierejének Európában állomásozó csapatainak (United States Air Force in Europe, USAFE), akkor azonban a főhadiszállásukat áttették a Ramstein légi támaszpontra. Az amerikaiak 1993-ban kivonultak Camp Lindsey-ből, a dotzheimi Camp Pieriből és a városközponttól délnyugara fekvő amerikai katonai kórházból. Ezeket a volt laktanyákat a várostervezők átalakíttatták a jövőbeni polgári felhasználás céljából. Miután az amerikaiak kivonultak Camp Lindsey-ből, az ottani területen alakították ki a mai Europaviertelt, ahol többek között a Szövetségi Bűnügyi Rendőrség egyik központja, a felnőttképzési központ és számos önkormányzati hatóság székhelye, valamint kereskedelmi egységek és nagyszámú új építésű, modern társasház van. A főiskola diáklakásai a Campi Pieri épületeiben találhatóak. Az egykori amerikai kórház ma már külbiztonsági hatóságok kormányzati központjává vált, mint például a rendőrség, az ügyészség és az alkotmányvédelmi hatóság. 2007 áprilisától kezdve, több mint 60 év után, az 1. Páncélos Hadosztály (1st Armored Division) egységei megkezdték a kivonulásukat Németországból, így Wiesbadenből is, és a texasi Fort Bliss támaszpontra lettek átvezényelve. A csapatkivonások 2011-ben fejeződtek be, az objektumokat az USAREUR vette át. ## Látványosságok A belváros legnagyobb részét a késő 1800-as és korai 1900-as évekből származó pompás klasszicista stílusban épült házak alkotják. A leghíresebb nevezetesség és jellegzetesség az 1907-ben Friedrich von Thiersch által épített Kurhaus (kaszinó), amelyben Európa egyik legszebb hangversenyterme, a Friedrich von Thiersch Saal is található. Közvetlenül a Kurhaus mellett az 1894-ben épült Staatstheater (Állami Színház) áll. A két épület előtt a wiesbadeni lakosság által „Rue”-nak nevezett Wilhelmstraße vezet el. Az út nyugati oldalát gyönyörű házak alkotják, amelyben elegáns butikok, előkelő kávéházak és cukrászdák találhatók. A keleti oldalán egy nagyvonalú park, a Warmer Damm, fekszik. Innen gyalog tíz percen belül el lehet érni a Schloßplatzot, amelyen a belváros legöregebb épülete, a régi városháza 1610-ből, valamint az 1842-ben épült Parlament, az evangélikus Marktkirche (1862), amely 92 méterével Wiesbaden legmagasabb épülete, és az 1884-ből származó új városháza áll. Az 1849-ben épült katolikus Bonifatiuskirche a Luisenplatzon a belváros legöregebb temploma. A Biebrich nevű városkerületben a hercegi kastély, a Schloß Biebrich áll a Rajna partján. 1700-ban nyári kertilak gyanánt kezdték építeni. 1744-ig a kerti lakból az egyik legszebb a Rajna partján fekvő barokk stílusban épült kastély lett. A nassaui hercegnek 1806-ig itt volt a székhelye. A kastély mögött egy hatalmas vad-romantikus park nyúlik el, amelyben egy mesterséges várrom is található. Wiesbadenben számos liget és park van, ezért nevezik Wiesbadent Németország „legzöldebb nagyvárosának”. Egzotikus érdekességnek nevezhető a kb. 1000 vadon élő zöld nagy sándorpapagáj, amelyek a Kurparkban, a Biebrichi kastélyparkban és a Schiersteini kikötőnél élnek. ## Kulturális élet Wiesbaden Németország egyik legfontosabb kulturális központja, amely különösen sokoldalú lehetőségeket ajánl. A leghíresebb és legnagyobb színházi épület az Állami Színház, amely 1894-ben épült. Itt négy különböző helységben vannak előadások. A színházi élet csúcspontját minden évben a nemzetközi májusi színházi játékok jelentik. Európa egyik legszebb hangversenyterme, a Friedrich von Thiersch-terem a kaszinó épületében található. Minden évben júliusban vagy augusztusban a Rheingau Musik Festivalon számos klasszikus és jazzkoncertet tűznek műsorra. A koncertek többek között a kaszinó hangversenytermében és a Rajna-völgyi Johannisbergi kastélyban (Schloß Johannisberg) kerülnek megtartásra. A város legnagyobb múzeuma az Állami Múzeum. Három önálló részleg található az 1913-ban épült házban: a természettudományi, a nasszaui régiségek és a művészeti kiállítás. A képtári részlegben az 1921-től 1941-ig Wiesbadenben élt Alexej Javlenszkitől sok mű látható. A neves művészről képzőművészeti díjat is neveztek el, az azzal járó aranyérmet és jelentős pénzdíjat csak több évente ítélik oda az arra méltó embereknek. További múzeumok a Museum Castellum a Kastel nevű városkerületben vannak, ahol sok tárgy a római múlttal kapcsolatban van kiállítva. A belvárosban található a Német Zsidó Múzeum. A dotzheimi pályaudvartól minden vasárnap és ünnepnapon egy muzeális nosztalgiajárat indul az idillikus Taunus-hegység felé. A vonatot többnyire gőzmozdony húzza. Több fontos könyvtár is található a városban. Az Állami Főarchívumnak, az Állami Könyvtárnak (több mint könyvvel) és a Német Szövetségi Statisztikai Hivatal Könyvtárának Wiesbadenben van a székhelye. Wiesbadenben 14 színház, 11 mozi, 28 múzeum, öt nagyobb könyvtár, 16 diszkó és klub, hét szabadtéri strand, négy fedett uszoda, hat gyógyfürdő, 12 nagyobb park, két állatkert és egy jégpálya található. ### Rendezvények - április: goEast – közép- és kelet-európai filmfesztivál (Belváros) - május: Internationale Maifestspiele / nemzetközi májusi színházi játékok (Belváros) - május: Apfelblütenfest (Äppelblütefest) / almavirág ünnepély (Naurod) - május/június (pünkösd): nemzetközi lovas és ugrató verseny (Biebrich) - május/június: Kranzplatz ünnepély (Belváros) - május/június: éjszakai múzeum és képtár látogatás (Belváros) - június: Wilhelmstraßen ünnepély Theatrium (Belváros) - július: hajókikötő ünnepély (Schierstein) - július: Gibber Kerb / Gibbi népünnepély (Biebrich) - július-augusztus: Skate Nights / skater éjszakák (különböző helyszíneken) - július-augusztus: Rheingau Musik Festival / Rajnavölgy zene fesztivál (különböző helyszíneken) - augusztus: Rheingauer Weinwoche / rajnai borhét (Belváros) - augusztus: Folklore im Garten / rock, pop és rap fesztivál (Freudenberg / Dotzheim) - szeptember: Zusammenkuns / Wiesbadeni múzeumok szezon nyitása (Belváros) - szeptember: Taunusstraßen ünnepély (Belváros) - november: Exground filmfesztivál (Belváros) - november/december: Andreasmarkt / népünnepély az Elszászi téren (Belváros) - november/december: Sternschnuppenmarkt / karácsonyi piac (Belváros) - december: AIDS-bál a kaszinóban (Belváros) - december 31.: szilveszteri ünnepély a kaszinóban (Belváros) ## Sport A városban számos olyan helyi futballklub létezik, amelyek magasabb bajnokságokban játszanak vagy játszottak. Az első helyen ezek közül jelenleg az SV Wehen Wiesbaden áll, amely a 2019/1920-as szezonban a 2. Bundesligában vett részt, onnan azonban visszaesett a harmadosztályba. Amióta a klub a Wiesbadentől mintegy tíz kilométerre lévő Taunussteinből átköltözött, a 2007/2008-as szezon kezdete óta az egyesület az újonnan épült Brita Arénában játssza hazai meccseit. Közvetlenül emellett található a Helmut-Schön-Sportpark, ahol a török SV Wiesbaden otthona van, amely jelenleg a hetedik osztály wiesbadeni csoportjában játszik. Az FVgg. A Kastel 06 az 1963/1964-es, az 1974/1975-ös, valamint 1979 és 1983 közötti szezonokat a harmadosztályú amatőr bajnokságban és a hesseni amatőr felső ligában töltötte. További fontosabb jelenlegi vagy egykori wiesbadeni futballklubok az SG Germania Wiesbaden, az FV Biebrich 02, az FSV Schierstein 08 és a SpVgg Nassau Wiesbaden. A női röplabdacsapat a VC Wiesbaden, a férfi csapat, a TuS Eintracht Wiesbaden a másodosztályban játszik. A Judo Club Wiesbaden 1922 e. V. elsőszámú férfi dzsúdó csapatával több évtizede képviseli magát és a várost a Judo Bundesliga 1. osztályában. A klub Németország első három judoklubjának egyike. A sportegyesület más osztályai, mint például a dzsúdzsucu, országosan és nemzetközileg is nagyon sikeresek. A Német Alpesi Egyesület wiesbadeni tagozata a város legnagyobb sportklubja, több mint 5414 taggal rendelkezik. A helyi egyesületet 1882. március 23-án alapítottak, és így Wiesbaden egyik legrégebbi sportklubja. A helyi tagozat üzemelteti az Alpokban a Wiesbadener Hütte nevű menedéket Silvrettában. ## Híres személyek ### Wiesbadenben született híres személyek - Wilhelm Heinrich Riehl, 1883-tól von Riehl (1823. május 6. – München, 1897. november 16.) író - Wilhelm Dilthey (1833. december 19. – Seis Bozennél, 1911. október 1.) filozófus, pszichológus és tanár - Emil Pfeiffer, dr. (1846. március 1. – 1921. július 13.) gyermekorvos – ő utána lett elnevezve a Pfeifferi mirigyláz - Otto Henkell (1869 – 1929) pezsgőgyártó - Ludwig Beck (1880. június 29. – Berlin, 1944. július 20.) haditiszt és ellenállási harcoló - Toni Sender (1888. november 29. – New York, 1964. június 26.) politikus - Wilhelm Unverzagt (1892. május 21. – 1971. március 17.) német történész - Helmuth Plessner (1892. szeptember 4. – 1985. június 12.) filozófus, szociológus - Dr. Wilhelm Kempf (1906. augusztus 10. – 1982. október 9.) Limburgi püspök 1949-81 - Simone Signoret (1921. március 25.) színésznő - Rudi Arndt (1927. március 1.) politikus - Paul Kuhn (1928. március 12.) bandleader, énekes - Grete Wurm (1929. június 8. – Stuttgart, 2002. március 28.) színésznő - Karin Dor (1936. február 22.) színésznő - Volker Schlöndorff (1939. március 31.) rendező - Hannelore Rönsch (1942. december 12.) politikus - Jürgen Grabowski (1944. július 7.) focista, világbajnok 1974-ben - Eleonore Weisgerber (1948. augusztus 18.) színésznő - John McEnroe (1959. február 26.) amerikai teniszjátekos - Nico Rosberg (1985. június 27.) Formula–1-es versenyző ### További híres személyek - Christian Zais (Cannstatt, 1770. – Wiesbaden, 1820.) építész - Manfred von Richthofen (Kleinburg, 1892. – Wiesbaden, 1918.) vadászpilóta - Carl Remigius Fresenius (Frankfurt am Main, 1818. – Wiesbaden, 1892.) kémikus, 1848-ban ő alapította az Institut Freseniust. - Konrad Duden (Hof Bossigt Wesel, 1829. – Wiesbaden, 1911.) filológus - Alexej von Jawlensky (Torsok (Oroszország), 1864. – Wiesbaden, 1941.) festő - Heinrich Kirchhoff (Essen, 1874. – Wiesbaden, 1934.) művészet gyűjtő - Walter Gieseking (Lyon, 1895. – London, 1956.) zongorista és zeneszerző - Bernard von Brentano (Offenbach, 1901. – Wiesbaden, 1964.) író - Eddie Constantine (Los Angeles, 1917. – Wiesbaden, 1993.) színész - Kaspar Kögler (Molsberg, 1838. – Wiesbaden, 1923.) festő és író - Ernst Litfaß (Berlin, 1816. – Wiesbaden, 1874. december 27.) a hirdetőoszlop feltalálója - Felix August Helfgott Genzmer (Labes/Pommern, 1856 – Berlin, 1929.) 1881-től 1903-ig építőmester Wiesbadenben - Helmut Schön (Drezda, 1915. – Wiesbaden, 1996.) focista és edző - Hans Joachim Fröhlich (Gelnhausen, 1923. – 2008.) tudós - Heinz Schenk (Mainz, 1924. – Wiesbaden, 2014.) színész és showmaster - Gottfried Kiesow (Landsberg an der Warthe, 1931.– Wiesbaden, 2011.) - Eduard Duller (1809 – Wiesbaden, 1853) német író ## Testvérvárosai ## Fordítás
172,187	Léprigó	26,862,271	null	[ "A Kárpát-medence madarai", "Európa madarai", "Madárfajok", "Magyarország madarai", "Turdus", "Ázsia madarai", "Észak-Afrika madarai" ]	A léprigó (Turdus viscivorus) a madarak (Aves) osztályának verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, ezen belül a rigófélék (Turdidae) családjába tartozó faj, valamint a Turdus madárnem típusfaja. Európában, Ázsiában, Észak-Afrikában közönséges és gyakori madár. Előfordulási területének legnagyobb részén állandó, azaz nem vándorforma, azonban a legkeletibb és legészakibb állományai gyakran kisebb csapatokban délebbre költöznek. Nagytestű rigóféle világos szürkésbarna háti résszel, szürkésfehér arccal és torokkal, valamint fekete pettyes világos sárga beggyel és fehéres hasi résszel. A két nembeli madár tollazata közel azonos, továbbá a három alfaja között is csak csekély a különbség. A hím éneke hangos és messze elhallatszó; akár nedves és szeles időjáráskor is hallatja hangját, emiatt az angol nyelvű területeken „stormcock”-nak, azaz viharkakasnak is nevezik. A kedvelt élőhelyei a nyíltabb erdők, parkok, sövények és mezőgazdasági területek, valamint kertek és temetők. Igen változatos az étrendje; számos gerinctelennel, maggal és erdei gyümölccsel táplálkozik. Kedvenc eledele a fehér fagyöngy (Viscum album), a magyal (Ilex) és a tiszafa termései. Ha alkalma adódik, akkor főleg fagyöngyöt fogyaszt; erre a hajlamára utalnak különféle nyelvű elnevezései is, pl. Misteldrossel (német), mistle trush (angol), viscivorus ('fagyöngyevő'; tudományos név), magyar neve pedig abból ered, hogy a fehér és sárga fagyöngyből készült valaha a lép: az e bogyókból főzött ragacsos, kocsonyás masszával bekent vesszőket, a lépvesszőket használták ugyanis egykor a madarászok a különféle kis termetű madarak megfogásához. A fagyöngy, ez az élősködő növény hasznot húz a léprigó táplálkozásából, mivel magvait a madár újabb faágakra juttatja el, ahol azok az anyanövénytől távol csírázhatnak ki, ez pedig elősegíti a növény terjedését. Télen a léprigó hevesen védelmezi a területén levő fagyöngy csomókat és magyalfákat, mivel ezek a növények a legkeményebb időjárásban is táplálékként szolgálnak az énekesmadár számára. Nyitott, csésze alakú fészke a fatörzse mellé vagy egy elágazás közé van építve. A fészket és a fiókákat a két szülő hevesen védelmezi a ragadozókkal szemben; akár az emberre és macskára is rátámadnak. A fészekalj általában 3–5 tojásból áll. A tojásokból 12–15 nap múlva kelnek ki a fiókák; mindkét szülő kotlik, azonban a kotlás nagyobbik részét a tojó vállalja. A fiatal madarak körülbelül 14–16 naposan válnak röpképessé. A felnőtt madarak évente általában két fészekaljat költenek ki és nevelnek fel. A 18. században és a 19. század elején a léprigó elterjedési területe megnőtt, de az utóbbi évtizedekben az állománya kis mértékben csökkenni kezdett, valószínűleg a mezőgazdasági tevékenységek eredményeként. Mivel e rigófaj elterjedési területe hatalmas és példányszáma is jelentős, a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) nem fenyegetett fajnak minősíti a léprigót. ## Rendszertani besorolása és a neve A madarat először Carl von Linné svéd biológus írta le az 1758-ban kiadott „Systema Naturae” című könyvében a ma is használt nevén: Turdus viscivorus. A fagyöngyevésre való hajlamát a tudományos fajneve is és az angol neve is elárulja. A latin „turdus” jelentése rigó, míg a „viscivorus” fagyöngyevőt jelent. Az angol neve „mistle thrush”, ami magyarra fordítva fagyöngy rigót jelent. ### Alfajai Az idők során legalább nyolc alfajt tulajdonítottak e madárfajnak, azonban többségüket csak a pettyezettségük alapján; minél keletebbre megyünk, a madarak annál halványabb színezetűek és kevésbé pöttyösek. Manapság már csak három elfogadott alfaja van a léprigónak: - Turdus viscivorus viscivorus Linnaeus, 1758 – törzsalfaj, - Turdus viscivorus bonapartei Cabanis, 1860, - Turdus viscivorus deichleri Erlanger, 1897. A Krím félszigeten él egy elszigetelt állomány, amelyet néha negyedik alfajként, Turdus viscivorus tauricus néven tartanak számon, azonban ezek a léprigók genetikailag nem alkotnak külön alfajt. Lengyelországban és Szicíliában pleisztocén kori léprigó maradványokat fedeztek fel. ### Rokon fajok A Turdus madárnembe több mint 60 közepes és nagy termetű rigófaj tartozik. E madarak legfőbb közös jellemzői: kerekített fej, hosszúkás, hegyes szárnyvég, valamint a kellemes ének. A mitokondriális DNS vizsgálatok, valamint a tollazatuk hasonlósága azt mutatja, hogy a léprigó legközelebbi rokonai az énekes rigó (Turdus philomelos) és a kínai rigó (Turdus mupinensis), továbbá, hogy az adaptív radiáció következtében e három faj a Turdus nemen belül egy korai elágazás, tehát a léprigó valamivel távolabbi rokona az európai rigónak, azaz a fekete rigónak (Turdus merula) is. ## Előfordulása A léprigó előfordulási területe nagyon nagy. Európa legnagyobb részén és a mérsékelt övi Ázsiában található meg, a fák nélküli messzi északon hiányzik. Délkelet-Európában, Törökországban és a Közel-Keleten az elterjedési területe nem egységes, azaz a különböző állományok között üres területek vannak. Ezeken a melegebb éghajlatú területeken főleg a kellemesebb, magasabban fekvő élőhelyeket, valamint a tengerparti térségeket választja élőhelyül. A T. v. viscivorus típusalfaj Európában és Ázsia Ob folyóig elterülő részén költ; Ázsia további részein ezt az alfajt a T. v. bonapartei váltja fel. A déli T. v. deichleri nevű alfaj Észak-Afrikában, Korzikán és Szardínián honos. Ez a rigófaj csak részben vándormadár, csakis a legészakibb és legkeletibb állományai költöznek télen az enyhébb éghajlatú európai, illetve észak-afrikai területekre. A skandináviai és oroszországi léprigók szeptember közepétől kezdenek délre vonulni; ezek a madarak Európában, Törökország nyugati részén és a Közel-Keleten töltik a telet. Október közepétől novemberig számos léprigó repüli át a Gibraltári-szorost, más madarak pedig a ciprusi útvonalat választják. Az Északi-tengert csak nagyon kevés léprigó repüli át. A Brit-szigeteken és a Nyugat-Európában élő példányok egyáltalán nem vándorolnak, de azok, amelyek mégis költöznek, azok is csak nagyon kis utat tesznek meg. A Himalájában a vándorlás a magasabb élőhelyekről az alacsonyabban fekvő területekre való költözést jelenti. A tavaszi vándorlás általában késő márciusban kezdődik, a Közel-Keleten élő madarak akár egy hónappal azelőtt is elindulhatnak. A legészakibb költő madarak csak késő áprilisban vagy kora májusban érkeznek meg. A léprigó egyaránt vonul nappal és éjjel is; általában magányosan vagy kisebb csapatokba verődve. Ritkán, talán eltévedt madarak felbukkantak az Azori-szigeteken, az Egyesült Arab Emírségekben, Feröeren, Izlandon, Japánban, Kínában, Kréta szigetén, Ománban, Szaúd-Arábiában és az indiai Szikkim államban. A hatalmas előfordulási területe számos, fákkal benőtt élőhelytípust foglal magába, például erdőket, ültetvényeket, sövényeket és városi parkokat. Elterjedési területének a déli és keleti részein főleg a magasabban fekvő fenyveseket kedveli, gyakran a fahatár fölött a közönséges borókásokban (Juniperus communis) is megtalálható. Észak-Afrika hegységeiben, tengerszint fölötti 600 méteres magasságban is költ; ritkán 1700 méter magasban is meg lehet találni a fészkét. Európában főleg 800–1800 méteres magasságok között költ. A nyíltabb mezőgazdasági területeket, a mocsarakat és a füves pusztákat főleg télen, vagy a vándorlás idején keresi fel. Bizonyíték van arra, hogy a léprigó – legalábbis az előfordulási területének egy részén –, megváltoztatta a korábbi természetes élőhelyét. Például Németországban és Közép-Európa egyes részein az 1920-as évek közepéig a léprigó főleg a fenyvesekben élt, de ekkortájt elterjedését kiterjesztette az emberek által létrehozott farmokra, parkokra és kertvárosokra is. Még nem ismert pontosan e terjeszkedés oka. Megfigyelhető az olyan területeken, mint például Anglia keleti része, ahol intenzív mezőgazdaság folyik, a léprigók elhagyják a szántóföldeket és beköltöznek a városokba, hiszen ott változatosabb növényekkel borított élőhelyeket találnak. ### Kárpát-medencei előfordulása Magyarországon elsősorban középhegységi területeken, ritkás, ligetes erdőkben költ. Nyugat-Európában már régóta elterjedt faj a városi parkokban is, ezzel szemben hazánkban csak az utóbbi években tűntek fel az első költőpárok a városi élőhelyeken. ## Megjelenése A legnagyobb magyarországi, illetve európai rigó, közel vadgerle nagyságú. A típusalfaj, azaz a T. v. viscivorus testhossza 27–28 centiméter, szárnyfesztávolsága 45 centiméter. A testtömege 93–167 gramm között van, bár a legtöbb példány körülbelül 130 grammos. Amikor leszáll, a léprigó testtartása felálló, egyenes és egységes. Tollazata a hátán nyáron szürkésbarnás, télre szürkésebb lesz, a hasa pedig szürkésfehér, barna pettyekkel. A begye sárgás és szintén pettyezett. Az arc és torokrész fehéres színezetű. Szárnya alul fehéres árnyalatú. A hosszú faroktollak vége fehér. A szemei sötétbarnák, csőre feketés, a csőr alsó kávájának a töve sárgás színű. A lábszárai és lábfejei sárgásbarnásak. A két nembeli madár között megjelenésben nincsen különbség. A fiatal madár tollazata igen hasonlít a felnőttére. Megfigyelhető különbségek például a világosabb hasi és begyi részek, a tollak krémesebb árnyalatú közepei, valamint az apróbb pontok a sárgás hason. Az élete első telén a fiatal madár már alig különböztethető meg a szüleitől, azonban a korát a hasi részén levő elmosódottabb színek árulják el. A keleti alfaj, a T. v. bonapartei 30 centiméter hosszú, tehát valamivel nagyobb, mint a típusalfaj. A háti része világosabb szürke, a hasi része pedig fehéresebb, továbbá kevesebb fekete petty található rajta. A két alfaj közti átmeneti szín az Ob folyótól nyugatra figyelhető meg, ahol a bonapartei és viscivorus elterjedési területei fedik egymást. A déli, T. v. deichleri nevű alfaj színe nagyon hasonlít a bonaparteira, azonban a mérete inkább a viscivorusszal egyezik meg, továbbá karcsúbb felépítésű a csőre. A kifejlett példányok párzás után teljes vedlésen mennek keresztül. Ez példányonként és az élőhelytől függően késő májusban vagy késő júniusban kezdődik, és október elején fejeződik be. A fiatal madarak csak részben vedlenek, főleg a feji-, a testi- és a fedőtollakat cserélik le. A vedlésük időszakát a tojásból való kikelésük időpontja határozza meg, de többségük októberre már „új ruhát ölt”. A léprigó jóval nagyobb testű, világosabb színű és hosszabb farktollú, mint az énekes rigó. A Himalája nyugati részén összetéveszthető a nepáli földirigóval (Zoothera mollissima) és a Dixon-földirigóval (Zoothera dixoni). Mindkét Zoothera-faj nagyon hasonlít a léprigóra, azonban a nepáli földirigó szárnyain nincsenek szembeszökő sávjai, a háti része rozsdásabb, és a hasi részén nem pettyek, hanem inkább csíkok láthatók. A Dixon-földirigó háti része olíva-zöldes, a begye csíkos és a szárnyain két-két sáv van. A fiatal léprigók első pillantásra a himalájai földirigóra (Zoothera dauma) hasonlítanak, azonban az utóbbi fajnak a tollazata aranysárgás, hasi és begyi része foltos, továbbá szárnyának alsó részén jellegzetes mintázata van. ## Életmódja Az év legnagyobb részében a léprigó magányosan vagy párban él, bár késő nyáron a családok összeállva keresik együtt a táplálékot. A különböző családok összegyűlve, több tízfős, akár 50 példányból álló csapatot is alkothatnak az év ezen időszakában. Az éjszakákat általában fákon vagy nagyobb bokrokon töltik, ezt is csak magányosan vagy párban, bár ősszel a család, azaz a költőpár és az az évi fiókák együtt alszanak. A léprigó előszeretettel tartózkodik a talajon, ahol szökellve jár. A talajon egyenes testtartást mutat, a fejét jól felemeli. Ha izgatott, akkor verdes a szárnyával és billegeti a farkát. A röpte hullámos szárnyverdesésekből áll, amelyeket rövid siklórepülések váltanak fel. ### Éneke A hím léprigó éneke erős és melodikus hangzású, amelybe fuvolaszerű füttyhangok is elvegyülnek. A hangja körülbelül így szól: csevii-trevuu ... truriitruuruu. Ezt az éneket egy ültében, körülbelül háromszor vagy hatszor ismétli el. Az ének lényege a revírterület kijelölése és megvédése, a tojó odacsalogatása vagy a már meglévő párjával való kapcsolat fenntartása, illetve annak megerősítése. Tónusa az énekes rigóéra és a fekete rigóéra hasonlít, azonban ezektől eltérően a léprigóé kevésbé változatos, illetve lassúbb. E fogyatékosságok enyhítésére a léprigó hangja nagyon erős, jó körülmények között akár 2 kilométerre is elhallatszik. Az énekét a hím főleg a fák tetejéről, vagy egyéb, magasra emelkedő tárgyról adja le. Főleg novembertől kora júniusig énekel. Napközben főleg reggel énekel, de az esőzések után, gyakran közben is hallatja hangját, emiatt az angol nyelvű területeken, viharkakasnak becézik. A léprigó éneke az év bármelyik hónapjában hallható, azonban júliustól augusztusig csak kevésbé, mivel ekkor van a vedlési időszaka. Amikor megijed vagy izgatott, akkor száraz, kereplő hangot ad ki; ezt a hangot mindkét nembeli madár hallatja. Amikor két madár találkozik, akkor rövid tuk hanggal üdvözlik egymást. ### Táplálkozása Télen főként a sárga fagyöngy (Loranthus europaeus) és a fehér fagyöngy (Viscum album) bogyóival, hullott gyümölcsökkel, nyáron pedig a talajról gyűjtött gilisztákkal, rovarokkal, pókokkal és csigákkal táplálkozik. Az énekes rigóhoz hasonlóan a léprigó is üllőként használja a köveket a csigaházak feltöréséhez. Ha alkalma adódik, akkor lábatlan gyíkokra (Anguis fragilis), valamint énekes rigó, fekete rigó és erdei szürkebegy (Prunella modularis) fiókákra is vadászik. Növényi eredetű tápláléka főleg a fagyöngy, magyal és tiszafa terméseiből és magvaiból tevődik össze, de nem veti meg a vadszeder, a cseresznye, a bodza, a galagonya, az olajfa és a vadrózsa terméseit sem. Virágokkal, valamint a füvek és más növények friss hajtásaival is táplálkozik. A lehullott almákba és szilvákba is belekóstol. A táplálékát főképp a költőterülete körül és nyílt terepen szerzi meg; néha megosztva a területét a szőlőrigóval (Turdus iliacus) és a fenyőrigóval (Turdus pilaris). A fiatal madarak életük első időszakában főleg gerinctelenekkel táplálkoznak; ezeket a felnőtt madaraktól eltérően nem a nyílt, füves helyeken, hanem a bokrok között és az avarban keresik meg. A felnőtt léprigó a fészektől akár 1 kilométeres távolságra is elrepülhet a megfelelő táplálékszerző helyek eléréséhez. Miután röpképessé váltak a fiatal léprigók, a tél beálltáig a szülők mellett maradhatnak. Télen a magányos vagy párban élő példányok hevesen védelmezik a területükön levő fagyöngycsomókat és magyalfákat. A madarak e két növény termését inkább a szűkösebb napokra hagyják, addig más fák vagy bokrok terméseivel, illetve a talajon talált gerinctelenekkel táplálkoznak. A léprigó a tartalékkészleteit a saját fajtársaitól is félti, továbbá szembeszáll más rigófajokkal, a süvöltővel (Pyrrhula pyrrhula) és a nagy fakopánccsal (Dendrocopos major) is. Az olyan években, amikor bőséges az erdei gyümölcsök termése, a léprigó feladja a fagyöngy védelmezését, és gyakran csapatokba verődik. Más, szegényebb években a léprigó féltett területét ellepik a szőlőrigó, fenyőrigó és a csonttollú (Bombycilla garrulus) csapatok. A léprigó jelentős szerepet játszik a fagyöngy terjedésében. Ennek az élősködő növénynek a magvai a megfelelő ágra kell eljutniuk ahhoz, hogy kicsírázzanak. A nagyon laktató fagyöngyterméseket igen kedveli a léprigó. Megemésztve a termés húsát, érintetlenül hagyja a magot, sőt az ürülékével is hozzásegít a trágyázáshoz. ### Ragadozói és élősködői Ennek a rigófélének a legfőbb ellenségei a következő ragadozó madarak: gatyáskuvik (Aegolius funereus), szirti sas (Aquila chrysaetos), vörös vércse (Falco tinnunculus), héja (Accipiter gentilis), vándorsólyom (Falco peregrinus) és a karvaly (Accipiter nisus). A tojásokat és a fiókákat főleg a macskák és a varjúfélék pusztítják, de ezek ellen hevesen szembeszállnak a léprigó szülők. Néha még az emberre is rátámad. Csak ritka esetben neveli fel a kakukk (Cuculus canorus) fiókáját. E madárfaj külső élősködői közé tartoznak a következő bolhák (Siphonaptera) és kullancsok (Ixodidae): a Ceratophyllus gallinae, a Dasypsyllus gallinulae, a közönséges kullancs (Ixodes ricinus) és a Trombicula autumnalis. Jelentősebb belső élősködői: a galandférgek (Cestoda), a fonálférgek (Nematoda) és a Syngamus merulae, amely rokona a Syngamus trachea nevű féregnek; féreg, amely a madarak légzőrendszerét támadja meg. A léprigó vérében főleg Trypanosoma- és Plasmodium-fajok élősködnek. ## Szaporodása A léprigó egyéves korában már ivarérett. A felnőtt madarak monogám párkapcsolatot tartanak fent; az olyan helyeken, ahol nem kell vándorolniuk, a költőpárok egész évben együtt maradnak. E rigófaj revírterülete jóval nagyobb, mint a fekete rigóé és az énekes rigóé. A fészek körüli terület körülbelül 0,6 hektár, míg a táplálékot szolgáltató terület akár 15–17 hektár is lehet. A vándorló példányok esetében a madarak mindig ugyanarra a területre térnek vissza, amelyet azelőtt való évben uraltak. Az erdei magánterületek nagyobbak, mint a farmokon lévők. A hím mindenre rátámad, ami a költőterületére merészkedik, legyen az ragadozó madár, varjúféle, macska vagy ember. A kutatók észrevették, hogy udvarlás közben a hím néha táplálékot kínál a tojónak. A költési időszak élőhelytől függően változó. Délen és Európa nyugati részein március közepén (a Brit-szigeteken akár február végén) kezdődik, azonban az északi területeken, mint például Finnországban, csak kora májusban kezdik a fészekrakást. A fészket általában egy ág elágazásába vagy a fatörzs mellé építik, de a sövényekbe, házak kiszögelléseibe vagy sziklaszirtek repedéseibe is készíthetik. A fészek akár 20 méteres magasban is ülhet, bár általában csak 2–9 méter magasban található. Az erdei pinty (Fringilla coelebs) gyakran fészkel a léprigó közelében; az erdei pinty nagyon figyelmes, és a léprigó igen agresszív a betolakodókkal szemben, tehát mindkét madárfaj fészke védelemben részesül. A léprigó fészke nyitott csésze alakú, és száraz fűből, ágacskákból, mohából és gyökerekből készül, belül sárral, finomabb szálú fűvel és levelekkel béleli ki a madár. A fészket főleg a tojó építi, de kisebb mértékben a hím is besegít. A költési időszak elején épített fészkeket gyakran tönkretehetik a viharok. Az átlagos fészekalj 3–5 tojásból állhat, bár vannak léprigó tojók, amelyek csak 2, vagy akár 6 tojást raknak. A tojások fehéreskrém színűek, vagy zöldeskékek lehetnek; rajtuk számos vörös, lila vagy barna petty látható. Az átlagos tojás mérete 30×20 milliméter, tömege 7–8 gramm, melynek 6 százalékát a tojáshéj teszi ki. A kotlást főleg a tojó végzi. A kikeléshez körülbelül 12–15 nap kell. A frissen kikelt fiókák magatehetetlenek és nagyjából csupaszok, a szülők melengetik és etetik őket. A fiatal léprigók 14–16 naposan válnak röpképessé. Az előfordulási területük legnagyobb részén a léprigók két fészekaljat nevelnek fel; ez alól kivételt képez Szibéria, ahol az időjárás miatt csak egy fészekalj felnevelésére marad idő. Amíg a hím táplálja az első fészekaljat, addig a tojó már a második fészekaljon kotlik. Néha ugyanazt a fészket használják mindkét fészekalj felneveléséhez. A röpképes fiatal madarak körülbelül még 15–20 napig a szülőktől függnek. Az Egyesült Királyságban végzett megfigyelés szerint a fiatal léprigóknak csak az 57 százaléka éli túl az első évet; továbbá évente a felnőttek 38 százaléka elpusztul. Az átlagos élettartam körülbelül 3 év, azonban a rekordot egy Svájcban meggyűrűzött léprigó tartja; ez a példány 21 évet és 3 hónapot élt, és életének a lelövése vetett végett. ## A léprigó és az ember ### Léprigók a kultúrában A 16. század első felében Rotterdami Erasmus, németalföldi humanista, miközben latin nyelvű közmondásokat gyűjtött, a következőt írta a rigóról: Turdus malum sibi ipse cacat („A rigó saját ürüléke okozza a saját maga vesztét”). Ez a közmondás arra utal, hogy a léprigó igen kedveli az édes, ragacsos gyümölcsöket, az emberek pedig e gyümölcsök ragacsos keverékét kentek a faágakra, hogy madarakat foghassanak; tehát a léprigó valóban okozza a saját vesztét, mivel terjeszti azoknak a gyümölcsöknek a magvait, amelyekkel az ember aztán csapdát állít neki. A szintén 16. századbeli Giovanni da Udine itáliai festőművész, aki a híres Raffaello Sanzio műhelyében is dolgozott, megalkotta a Léprigó és havasi csóka című rajzot, amiből később a Madár virágfűzérrel és gyümölccsel című festmény készült. Raffaello ezt a festményt használta alapul a vatikáni Apostoli Palota freskójához. Egy kora reneszánsz kori versben, melynek címe The Harmony of Birds, a léprigót is megszólaltatják. A léprigó énekéről Thomas Hardy Darkling Thrush és Edward Thomas The Thrush című műveikben is írnak. E madárfaj erős éneke az angol nyelvű területeken több becenevet is eredményezett, például: screech, shrite és gawthrush. Mivel a fagyöngy mellett a magyal terméseit is nagyon kedveli, néhol „magyal rigónak” vagy „magyal kakasnak”, azaz angolul: Holm thrush, hollin cock és holm cock is nevezik. ### A léprigó természetvédelmi státusza Ennek a rigófélének óriási az előfordulási területe. Hatalmas területeket foglalt el Európából és Ázsia nyugati részéből. A európai állományát 9–22,2 millió példányra becsülik, ha ehhez hozzáadjuk az ázsiai madarakat, akkor a globális állomány 12,2–44,4 millió példányból tevődik össze. Korábban e madárfaj elterjedése kisebb volt a mainál; az 1700-as években Anglia északi részén ritka költőnek számított. A 18. században és a 19. század elején a léprigó kiterjesztette az előfordulási területét az angol alföldekre és part menti részekre. A feljegyzések szerint Írországban 1807-ben költött először, továbbá megtelepedett Skóciában és Hollandiában. Az élőhelyét a következő országokban is megnövelte: Ausztria, Dánia, Magyarország és Norvégia. Bár manapság a léprigó állományai csökkenőben vannak, ez az egyedszám csökkenés nem annyira gyors és nagymértékű ahhoz, hogy különösebb védelmi intézkedéseket igényeljen. Mivel az állománya jelentős és az elterjedési területe is nagy, a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) „nem fenyegetett faj”-nak minősíti a léprigót. Az állománycsökkenés főleg az újabb és rendezettebb földművelési technológiáknak lehet a következménye. A túlzott mértékben használt rovarirtó szerek miatt a kultúrtájakon és egyéb mezőgazdasági területeken erősen megcsappant a gerinctelenek száma. Az elhalálozási ráta, a fészekaljak mérete és a fiatalok életben maradása jóval rövidebb a beültetett területeken, mint a legeltetésre használt mezőkön. Finnországban főleg az öreg erdők kivágása csökkentette a helybeli léprigók egyedszámát. ## Fordítás
70,072	Apáczai Csere János	26,749,926	null	[ "1625-ben született személyek", "1659-ben elhunyt személyek", "A Házsongárdi temetőben eltemetett személyek", "A Leideni Egyetem hallgatói", "Apáczai Csere János", "Enciklopédisták", "Erdélyi magyar történelmi személyek", "Gyulafehérváriak", "Kolozsváriak", "Magyar filozófusok", "Magyar pedagógusok", "Magyar teológusok", "Magyar tudományos írók", "Magyarok, akikről kisbolygót neveztek el", "Református magyarok" ]	Apáczai Csere János, születési nevén Csere János, 1656-tól többnyire Apáczai Cseri János (Apáca, 1625. június 10.? – Kolozsvár, 1659. december 31.) erdélyi magyar pedagógus, filozófus, kálvinista teológus, a magyar nevelésügy és az anyanyelvi tudományos ismeretterjesztés előfutára, az erdélyi puritánus mozgalom kiemelkedő alakja, az első magyar enciklopédista, a karteziánus ismeretelmélet korai magyar követőinek egyike. A Barcaság kálvinista szülötte, szegény sorsú szabados szülők gyermeke volt. Felsőbb tanulmányait Kolozsvárott és Gyulafehérvárott, majd püspöki ösztöndíjjal 1648-tól öt éven át hollandiai egyetemeken folytatta (Franeker, Leiden, Utrecht). 1651 áprilisában a harderwijki egyetemen avatták teológiai doktorrá. 1653-as hazatérését követően először a gyulafehérvári kollégium osztálytanára lett, de következetesen képviselt, haladó pedagógiai eszméivel konzervatív feletteseit és II. Rákóczi György fejedelmet is magára haragította, így 1655 végén abba kellett hagynia a tanítást. Jóakaróinak köszönhetően 1656 nyarától a kolozsvári református iskola igazgatójaként folytathatta az oktatást. Iskolateremtő szellemisége 1657-től új anyaintézményében kibontakozhatott, törekvése támogatókra, tudása követőkre talált. Nevesebb tanítványai közé tartozott Bethlen Miklós és Pápai Páriz Ferenc. Egy korszerű erdélyi tudományegyetem megalapítására vonatkozó tervezetét 1658 végén nyújtotta be Barcsay Ákos fejedelemnek, de az Oszmán Birodalommal kialakult konfliktus árnyékában az oktatásügy megjobbításának kérdése háttérbe szorult. Apáczai alig egy évvel később, harmincnégy esztendős korában, 1659 végén tüdőbajban meghalt. Holland felesége, Aletta van der Maet nem sokkal élte túl férjét, a frigyükből született két gyermek sem érte meg a felnőttkort. Életművének meghatározó eszmei forrásai a puritánus etika és haladásszemlélet, a karteziánus módszer, valamint az enciklopédikus tudás iránti igény volt. Erdélyi puritánus mesterei, Porcsalmi András és Johann Heinrich Bisterfeld műveltség- és társadalomeszményüket, a tudományok szeretetét adták át a fiatal Apáczainak. Hollandiai tanulmányai során ez ötvöződött Voetius enciklopédikus törekvéseivel, valamint a materialisztikus és racionalista baconi és descartes-i filozófia tanaival. E felvilágosult szellemi áramlatok kibékíthetetlen konfliktusban álltak a korabeli Erdély elmaradt műveltségi viszonyaival, és ez meghatározta a nevelésügy és a tudományos ismeretterjesztés, végső soron a társadalmi haladás területén kifejtett munkálkodását, annak kényszerpályáit, sikereit és kudarcait egyaránt. A konzervatív egyházi és világi körökkel vívott harcban alulmaradt, a skolasztikus és dogmatikus oktatási nézeteket és tanmenetet nem tudta felváltani korszerű elveken alapuló iskolarendszerrel. Fennmaradt pedagógiai eszméi és iskolaszervezési törekvései – természettudományos és anyanyelvi oktatás, tudományegyetem szervezése – alapján azonban Apáczai méltán tartható a korszerű magyar neveléstudomány apostolának. További érdeme a karteziánus filozófia ismeretelméleti és természettudományos alapjainak meggyökereztetése magyar földön. Bár puritánus biblicizmusa, részben dogmatikus teológiai gondolkodása és a matematika területén tanúsított bizonytalansága nem engedte, hogy az új tanok biztos kezű mestere legyen, de a korszerű nemzeti nyelvű tudományosság előfutáraként ő írt először magyarul többek között a heliocentrikus világképről, a vérkeringésről és a mágneses elhajlásról. Külhoni tartózkodása során, Petrus Ramus összefoglalásából kiindulva írta meg Magyar logicatska (1654) címen logikai traktátumat, valamint – főként Descartes, Regius, Ramus, Ames, Fenner, Scribonius, Althusius és Alsted tudományos munkáiból merítve – az első magyar nyelvű tudás- és ismerettárat, a Magyar encyclopaediát (1653–1655). Enciklopédiáját elsősorban az anyanyelvi oktatásban bevezetendő tankönyvnek szánta, az mégis kora tudományosságának méltó lenyomata, szerkezetében és tartalmában nagyrészt a descartes-i természetfilozófia szellemében fogant mű. Apáczai korát megelőző nyelvújítási erőfeszítéseinek köszönhetünk többek között olyan tudományos műszavakat, mint a számláló, a középpont, a hegyes- és tompaszög vagy a súrlódás. ## Neve Születési neve Csere János, korabeli írásmóddal Tsere János volt, amely későbbi írásaiban a szülőfalura utaló névelőzékkel kibővülve Apátzai Tsere János vagy latinos formában Johannes Tsere Apatzai stb. lett. Sajátos helyzetet teremt, hogy fő műve, az 1653-ban megkezdett Magyar encyclopaedia belső címlapján még az Apátzai Tsere János (ékezetek nélkül), az 1654-es kiadású Magyar logicatskáén pusztán Apátzai János szerepel, ám 1656-tól döntően már az Apáczai Cseri névformával és változataival találkozhatunk. A 19. században éppen ezért Szilágyi Sándor még úgy vélte, a Magyar encyclopaedia címlapján olvasható Tsere név puszta sajtóhiba, de ezt az azóta előkerült, 1653 előtti nyomtatványok és kéziratos források cáfolták, ahogy az is, hogy a 17. századi apácai adólajstromok kifejezetten Csere családokat jegyeztek fel a faluban. A 19–20. századok fordulójának tudósai Apáczai 1656 utáni saját névhasználatára hagyatkozva az Apáczai Cseri alakot részesítették előnyben (Gyalui Farkas, Hegedűs István, Stromp László és mások), azóta azonban fő műve, a Magyar encyclopaedia címlapját tartják mérvadónak, és jóformán egyeduralkodóvá vált az Apáczai Csere forma. Időről időre nevének egyszerűsített írásmódjával, az Apácai Csere János alakkal is találkozni. ## Életútja ### Születése és származása Apáczai születésének évét maga hagyta az utókorra Magyar encyclopaedia című munkájában: „1625 [...] Ennek a’ könyvnek iroja születtetik.” A pontos dátum bizonytalan; június 10-e Ferenczy Jakab 1856-ban kiadott életrajzi lexikonában jelent meg először, forrásmegjelölés nélkül, az utókor mégis 1625. június 10-ét tartja számon Apáczai születésének napjaként. Az Apáczai előnév későbbi használata szülőhelyére utal, amit tanítványa, Bethlen Miklós emlékiratának egyik feljegyzése erősít meg: „Apáczai János volt Barca-apácai szegény [...]”. Apáczai tehát a Barcaságban, a Brassó város birtokai közé tartozó törcsvári uradalom Apáca községében született (ma Apața, Románia). A magyarok lakta Olt-parti település a 17. század derekáig az erdélyi református püspökség egyházközsége volt, csak ezt követően lett evangélikus falu. Bethlen Miklós a következő szavakkal utalt Apáczai családi hátterére: „ott aminémű szabadsággal élnek, olyan ember gyermeke”. A mondat értelmezésére az irodalom- és művelődéstörténeti munkákból többféle megközelítés is kibontakozik. Bisztray Gyula úgy vélte, hogy a sor Apáczai családjának szabad székely származására utal. Ezt Herepei János sem vetette el, de rámutatott arra, hogy az „ott aminémü szabadsággal élnek” kitétel nem csupán a családra, hanem a falu egészére vonatkozik, és ebből kiindulva ősi székely vagy csángó maradványtelepülésnek tartotta Apácát, amelynek kiváltságos lakói katonai szolgálatot nyújtottak a törcsvári vár védelmében. Bán Imre lényegében szintén ez utóbbi megközelítést támogatta, azzal a kiegészítéssel, hogy Apáca lakói nem szabadosok, hanem várjobbágyok voltak, és a falu a korban betelepedő székelyeknek köszönhette kiváltságos helyzetét. Levéltári kutatások alapján Binder Pál és Vogel Sándor ennél jóval árnyaltabban rajzolták fel Apáca korabeli társadalmi képét. Az 1622-ben a falura kirótt adó összegéből ítélve mintegy 80-90 jobbágyi terheket viselő család élhetett Apácán. Mellettük azonban laktak a faluban szabadosok is, akik a Brassó által felállított seregben darabontokként (gyalogos katonákként) teljesítettek katonai szolgálatot, és ezért mentesültek a jobbágyterhek alól. Végkövetkeztetésük szerint az „ott aminémü szabadsággal élnek” passzus tehát nem az apácai lakosság egészére, hanem a közülük kiemelkedő darabont szabadosokra utal: Apáczai apja vélhetően közéjük tartozott. Felmerült annak lehetősége is, hogy a Csere család kisnemesi família lehetett: 1622-ben a nagybölöni Chieri/Chiery (Cseri) család kapott nemeslevelet Bethlen Gábortól, akiket az armális apácai eredetűnek mondott. Ha kisnemesek voltak is az apácai Cserék, birtokadomány nélkül a jobbágyi sorból való kiemelkedésükre nem nyílt mód, a törcsvári uradalom falvaiban a 17. században nem alakult ki kisnemesi réteg. Akár szabadosi, akár kisnemesi státusú volt Apáczai családja, Bethlen fenti megjegyzése egyértelműen arra utal, hogy szegény sorban éltek. A Csere név az 1577-es apácai összeírásban még nem szerepelt, tehát az azt követően eltelt fél évszázadban kellett beköltözniük a faluba. A család neve csak az 1673. évi adólajstromban bukkan fel először, de előtte egy évszázadon át nem készültek Apácán név szerinti összeírások. A Csere név és változatai (Cserei, Cserey, Cseri) 16–17. századi székelyföldi forrásokban bukkannak fel, és feltehető, hogy a család a Csíkrákos melletti Csere-domboldalról vette a nevét. Ilyenformán Apáczai családjának székely származása valószínűsíthető. ### Gyermekkora és erdélyi tanulmányai Az említett 1673. és az 1688. évi apácai adóösszeírások elemzése alapján a kutatók arra jutottak, hogy a Csere család a falu központi részén, a Nagyutcában élt, és a leszármazottak innen rajzottak ki talán már a 17. század második felében a falu rabszorosi részébe. Binder és Vogel tanulmányukban nem zárják ki, hogy az 1622-ben nemességet kapott, apácai származású Csere fivérek egyike, nevesül Csere György lehetett Apáczai Csere János apja. A szórványos adatok rekonstruálásával tudható, hogy Apáczai Csere Jánosnak három, esetleg négy fivére volt: György, Mihály, Tamás és Máté. Az apácai őrtorony falán fennmaradt, 1658. évi felirat szerint Csere (Czere) György harmadmagával a falu „polgárai” közé tartozott, emellett György és Mihály neve szerepel az 1673-as apácai adólajstromban is. A negyedik fivér, Apáczai Tamás, ahogy Bethlen Miklós önéletírásában fennmaradt, Jánoshoz hasonlóan elhagyta Apácát, a kolozsvári református iskolában bátyja növendékeként tanult, majd Zemplén vármegyébe került, végül Hunyad vármegyei nótárius, vagyis főjegyző, rangban az alispán után következő tisztviselő lett. Bethlen említi, hogy Tamás öccse volt Jánosnak, emellett Apáczai 1658 végén kelt levelében azt írta, hogy „húsz tallért adtam az öcséimnek”, akiknek semmijük sem maradt. Ez utóbbiból biztosan megállapítható, hogy legalább két fivére fiatalabb volt Apáczainál; egyes kutatók szerint ő volt az elsőszülött, mások szerint viszont az elsőszülött az atyai házban maradt – talán az Apácán polgárrá lett György –, és János szülei második fiaként született. Az 1658 végén bátyjuktól tíz-tíz tallért kapó két fivér talán a Kolozsváron diákoskodó Tamás és a négy gyermekével az oszmán sereg tatár segédcsapatai elől Kolozsvárra menekült Máté lehetett, akinek neve 1658 után már a kolozsvári névjegyzékben szerepelt. Apáczai gyermekkoráról és neveltetéséről nem maradtak fenn adatok, csupán a Magyar encyclopaedia rövid utalásai vallanak az Olt mentén töltött gyerekkorról – „Erdélyben, az Olt, (ki mellett fel nevelkedtem)” –, illetve arról, hogy többször kirándult az Erdővidék tájain. A 16. század második felében már a Barcaság valamennyi faluja, így Apáca is rendelkezett saját elemi iskolával, s több apácai diákról tudunk, aki innen kikerülve más iskolában folytatta felsőbb tanulmányait. Feltehető, hogy az elemi iskolát Apáczai is szülőfalujában járta ki. A Magyar encyclopaedia előszavában maga emlékezik meg arról, hogy tíz évvel korábban már kolozsvári diák volt Porcsalmi András, a helyi triviális iskola élére 1642-ben kinevezett rektor kezei alatt. Az előszó írásának időpontját (1653) figyelembe véve bizonyos tehát, hogy 1642/1643-ban már Kolozsvárott tanult. Porcsalmi volt Apáczai első olyan tanára, aki a praktikus ismeretek és az enciklopédikus tudás előtérbe helyezésével ösztönzően hatott rá. Szinnyei 1636-ban jelölte meg Apáczai kolozsvári beiskolázásának dátumát, a kor iskolarendszerének ismeretében az Apáczai-életmű egyik filológusa, Orosz Lajos pedig azt valószínűsítette, hogy 1638 körül kezdte meg kolozsvári tanulmányait. Kolozsvári diákévei után Apáczai a korabeli Erdély legfontosabb iskolája („akadémiája”), a gyulafehérvári református kollégium tanulója lett. Ennek pontos dátuma nem ismert, maga Apáczai a Magyar encyclopaedia előszavában kolozsvári tanulmányainak taglalását követően csupán ennyit ír: „nem sokkal később [...] Gyulafehérvárra költöztem”. Egyes források szerint erre már 1643 őszén sor került, de nem zárható ki, hogy Apáczai csak 1644-ben váltott iskolát. A kezdeti nehézségek után – ismeretlen okokból kétszer is megszakította tanulmányait – Johann Heinrich Bisterfeld tanítványai közé került, a filozófiai-teológiai osztály hallgatója lett. Saját bevallása szerint Bisterfeld személyében – Porcsalmi után – immár másodszor volt szerencséje olyan tanárhoz, aki a tudományok iránti lelkesedést plántálta át tanítványába. A kollégiumot 1638 óta vezető, nagy műveltségű és puritánus – közelebbről presbiteriánus – szellemiségű, Nyugaton iskolázott Bisterfeld tanulmányozta a kortárs cseh pedagógus, Comenius oktatási elveit, haladó gondolkodású, fiatal tanárokat hívott meg intézményébe, köztük az Apáczainak a hébertanulást javasló Árkosi Mihály Benedeket. Gyulafehérvári tanulmányai végén Apáczainak felajánlották a marosvásárhelyi triviális iskola rektori (osztálytanítói) állását, de ő nem élt a lehetőséggel. ### Hollandiai tanulmányai 1648 nyarától a református egyház ösztöndíjával és Geleji Katona István erdélyi református püspök támogatásával Hollandiában – Apáczai és a kor névhasználatában: Belgiumban – tanult. A hollandiai ösztöndíj ígéretes, de nem kivételes lehetőség volt: ezekből az évekből több magyarországi és erdélyi diákról tudunk, akik holland földön folytatták tanulmányaikat. Közülük nem egy Apáczai egyetemi társa és közeli barátja lett, például a későbbi erdélyi református püspök Tofeus Mihály, akinek Apáczai 1650-es utrechti teológiai disputációját ajánlotta, vagy Komáromi Csipkés György, akit pedig 1653-as debreceni kollégiumi székfoglalója alkalmából köszöntött egy hexameteres költeménnyel. Az utrechti „magyar deákkör” tagja volt Enyedi Sámuel orvos, Farkas Jakab lelkész, a puritanizmussal élesen szembeforduló Miskolczi Csulyak Gáspár, és még sokan mások. Apáczai 1651-ben ugyancsak Utrechtben kötött életre szóló barátságot Geleji Katona Istvánnal (az azonos nevű püspök unokaöccsével), a történeti kutatásokkal foglalkozó lelkésszel, akivel aztán korai haláláig bizalmas levelezésben állt. Apáczai vélhetően az 1648. évi nyárelőn indult el Erdélyből, és 1648. július 22-én iratkozott be a franekeri egyetemre, ahol Johannes Coccejus hebraisztikai előadásait hallgatta. Franekerben csak rövid időt tölthetett, mert 1648. szeptember 5-ei keltezéssel már a leideni egyetem anyakönyvében olvasható a neve. Itt elsősorban teológiát hallgatott olyan neves tanároktól, mint Fridericus Spanhemius, Abraham Heidanus és Jacobus Triglandius. Jóllehet, Apáczai a következő három szemeszterben a leideni egyetem beiratkozott hallgatója volt, valószínűsíthető, hogy már 1648-tól Utrechtben lakott, legalábbis erre utal a Magyar encyclopaediában a városról tett megjegyzésében: „holot az ő mind a többi felet valo kiességere nezve, tzaknem öt egesz esztendeje már hogy lakom”. 1650 elején ismét iskolát váltott, és ezúttal az utrechti egyetemen folytatta tanulmányait. Ez utóbbi alma materében 1650. március 23-án és 27-én, két fordulóban adta elő tanára, Gisbertus Voetius téziseit Disputatio theologica continens introductionem ad philologiam sacram (’Teológiai értekezés a Szentírás nyelveibe való bevezetésről’) címen. 1651. április 3-án az 1647-ben alakult harderwijki egyetemre iratkozott be, április 13-án pedig már elő is jegyezték a teológiai doktori védésre jelentkezők között. Miután április 22-én Gisbertus Gulielmus ab Isendoorn elnöklete alatt megvédte Disputatio theologica inauguralis de primi hominis apostasia (’Doktoravató teológiai disputáció az első ember hitehagyásáról’) címen a bűnbeesésről írt értekezését, 1651. április 26-án a tanintézmény első teológiai doktorává avatták. Beiratkozása és doktori disszertációjának megvédése között három hét sem telt el; ennek magyarázata, hogy a harderwijki egyetem még a 18. században is hírhedt volt arról, hogy a falai között gyorsan, mindenféle képzés nélkül doktorátushoz lehetett jutni. Harderwijki doktorrá avatását követően Apáczai vélhetően visszatért Utrechtbe, a városnak az akkor még a református egyházhoz tartozó Szent Katalin-templomában ugyanis 1651. szeptember 30-án egybekelt Aletta van der Maet utrechti polgárlánnyal. Valószínű, hogy az ifjú ara a 17. századi Utrecht dokumentumaiból ismert jómódú, előkelő van der Maet család sarja volt. Apáczai feleségével együtt feltételezhetően apósa házában élt; a házaspár első gyermeke 1652 júniusában vagy július elején született. Hollandiai évei alatt egész életét meghatározó benyomások érték Apáczait: testközelből tanulmányozhatta egy fejlett polgári társadalom, a holland aranykor intézményrendszerét és működési folyamatait. Utrechti egyetemi tanulmányai során közeli kapcsolatba került az intézet rektorával és antikarteziánus teológusprofesszorával, Gisbertus Voetiusszal. Ennél fontosabb szerepet játszott életében másik mestere, utrechti anatómiatanára, Henricus Regius, aki Descartes forradalmian új természetfilozófiai tanaiba vezette be a fiatal diákot. Az utókor Bethlen Miklós önéletírásának egy elejtett megjegyzése alapján („professori tisztességes hivatala és kenyere lett volna oda fel [ti. Hollandiában]”) sokáig úgy gondolta, hogy Voetius Utrechtben a megüresedett etikai katedrát kínálta fel Apáczainak, amit a honi pályára készülő, öntudatos fiatalember elhárított. Miután erről a dicsőségről Apáczai egyetlen szót sem ejtett későbbi, a hollandiai egyetemek működését és ottani személyes tapasztalatait is taglaló iskolai beszédeiben, de legfőképpen a tanári meghívások utrechti lajstromában sem esik róla szó, ez a következtetés valószínűleg téves. Apáczai Hollandiában a latin és ógörög mellé elsajátította a holland, francia, angol, héber, arab és arámi nyelveket is. Ugyancsak külföldi tanulmányútja során írta meg fő műve, az első magyar nyelvű tudástár, a végül 1655-ben Utrechtben kiadott Magyar encyclopaedia mintegy kétharmadát, ahogy Hollandiában készült el a csak 1654-ben Gyulafehérvárott kiadott Magyar logicatska című munkájával is. Az 1650-ben kinevezett református püspök, Csulai György 1652 őszén visszarendelte Apáczait Erdélybe, és útiköltséggel is ellátta őt. Ahogy a Magyar encyclopaediában is utal rá, a kedvezőtlen őszi időjárás és „másféle, nem csekély súlyú akadályok” miatt azonban az utazást az áttelelés utánra halasztotta. Az útiköltség egy részéből még Utrechtben elindította a Magyar encyclopaedia addig megírt fejezeteinek szedési és nyomtatási munkálatait. Célja ezzel az volt, hogy elejét vegye a késlekedésért járó püspöki számonkérésnek: egy magyar nyelvű, Csulai püspöknek ajánlott enciklopédiával tér haza. Apáczai egyébként úgy vélte, hazarendelésének oka, hogy otthoni irigyei befeketítették a püspök előtt. ### A gyulafehérvári kollégium osztálytanítója Apáczai feleségével és kisgyermekével, valamint a Magyar encyclopaedia addig kinyomtatott fejezeteivel végül 1653 augusztusában érkezett meg Kolozsvárra. Innen augusztus 25-én folytatták útjukat Enyeden keresztül Gyulafehérvárra. A fejedelmi székvárosba végül augusztus 29-én érkezett meg az Apáczai család. II. Rákóczi György fejedelem november 2-i hatállyal kinevezte a gyulafehérvári kollégiumba, ahol csupán osztálytanítói (más szóval rektori vagy magiszteri) státust kapott, ráadásul az iskola triviális tagozatában, vagyis az alsóbb évfolyamokban. Az oratóriai-poétikai osztály élére osztották be, ezzel a négy osztálytanító közül rangban a harmadik helyre került. Egyes korabeli utalások szerint idővel a magasabb logikai-retorikai osztályban is tanított, valamint héber- és ógörögórákat is adott. Noha teológiai doktor létére megalázó lehetett hátrasorolása, fizetésére nem panaszkodhatott: évi járandósága 250 forint, 36 köböl búza, 200 vödör bor, három disznó, tizenöt bárány, egy méhrajnyi méz és 16 forintnyi tűzifa volt. A még novemberben megtartott nyilvános beköszöntő beszédében a bölcsesség megszerzéséről értekezett (Oratio de studio sapientiae...), és az ebben elhangzó, a nyugat-európai haladást és a tudományok hasznát humanista meggyőződéssel méltató, az erdélyi állapotokat és a formalista oktatást heves szavakkal bíráló gondolatok, oktatási reformtervezetének felvázolása diákjaiban lelkesedést, az erdélyi uralkodói körökben és tanártársai között azonban felzúdulást keltettek. A felzúdulást az magyarázza, hogy Apáczai 1653-ban nem abba a haladó szellemű fehérvári kollégiumba tért vissza, amely öt évvel korábban útnak indította őt. 1648-ban II. Rákóczi György lépett a trónra, és személyével – dacára anyja, Lorántffy Zsuzsanna puritánus meggyőződésének – a református egyház ortodox vagy akkori kifejezéssel püspökös szárnya kerekedett felül. Az országgyűlés 1653-ban még törvényt is hozott a puritánus „újítások” megfékezésére. A gyulafehérvári iskola puritánus tanári kara szétszóródott, egyedül a sokat betegeskedő Bisterfeld maradt a helyén. Gyulafehérvár elveszítette korábbi jelentőségét, a felső teológiai osztály kivételével tanterve a latin nyelv, logika és retorika oktatásában kimerült; a puritánus törekvések új gócpontja Várad és Sárospatak lett. Apáczait beköszöntő beszéde után a „veszedelmes” puritánus és karteziánus eszmék békétlen szószólójaként könyvelték el. Hihetőleg ő maga igyekezett a vele szemben táplált ellenszenvet mérsékelni, legalábbis erre utal egy töredékesen fennmaradt utalás arra, hogy még 1653 karácsonya előtt – talán ellenfeleit biztosítandó dogmatikus ókálvinista alapállásáról – nyilvános vitát tartott „az istentagadók, pogányok, törökök, zsidók, római katolikusok, lutheránusok, arminiánusok, szociniánusok és anabaptisták” ellen. Oktatási reformja füstbe ment ugyan, de Apáczai lankadatlan energiával dolgozott tovább. Az 1654-es év során Gyulafehérvárott kiadta a még Hollandiában megírt Magyar logicatska című művét, első magyar nyelven megjelent könyvét, amelyet a vele szemben ellenséges fejedelem kiskorú fiának, Rákóczi Ferencnek ajánlott. Az 1653. novemberi beköszöntő beszédében felvázolt oktatási tervezet egyik fontos eleme volt, hogy az alsóbb évfolyamok oktatásához tanítási segédletül használná Magyar encyclopaediáját. Sürgetővé vált tehát, hogy a még Utrechtben nyomdában adott fejezetek mellé megírja és kinyomtassa a hátra lévő szakaszokat is. A sietség lehetett az oka, hogy az előszóban még említett nyelvtudományi fejezeteket az 1655-ben megjelent kiadáshoz végül nem dolgozta ki és a technikáról („mechanika”, avagy a „csinálmányok”) szóló fejezetet is jelentősen lerövidítette. 1655\. február 16-án idős mestere, Bisterfeld meghalt, a kollégium igazgatói széke megüresedett. A fejedelem március 25-én Isaac Basire-t (vagy korabeli magyaros nevén Basirius Izsákot) nevezte ki a helyére, aki korábban a radikális protestáns mozgalmakkal élesen szembehelyezkedő, s az angol polgári forradalomban kivégzett I. Károly angol király papja volt. Elgondolásai meglehetősen messze álltak tehát az Apáczai által is képviselt haladó puritán eszméktől, személye garanciával szolgált arra, hogy az újító gondolatokat száműzzék a kollégium falai közül. Egy 1655. szeptember 24-én a fejedelem és más méltóságok jelenlétében sorra kerülő nyilvános vita jelentős fordulatot hozott Apáczai életében. Ennek alkalmával Basire nyitó szónoklatában – az angol példára intve közönségét – kikelt a puritánus mozgalom mérsékeltebb presbiteriánus szárnyával szemben, és összemosta őket a radikálisabb independensekkel, az államhatalomra veszélyes elemekként bélyegezve meg őket. Apáczai egymaga szállt szembe Basire-ral, kiállt a presbiterianizmus, a világi műveltség és tudás haladó eszméi mellett, ám ezzel csak ellenfelei gyűlöletét fokozta és II. Rákóczi Györgyöt haragította magára. Fennmaradt korabeli kézirattöredékek szerint a fejedelem első dühében a Marosba vetéssel vagy a gyulafehérvári templomtoronyról való letaszítással fenyegette meg Apáczait, amennyiben presbiteriánus eszméket terjeszt az iskolában. Az eset után eltiltották Apáczait a tanítástól, javadalmazását visszatartották, de egyik pártfogója, a fejedelem korábbi nevelője, Keresztúri Bíró Pál asztalánál továbbra is kapott mindennapi kosztot. Basire azonban végleg el akarta távolítani Apáczait a fehérvári kollégiumból. Többek között beszámolót írt a szeptemberi vitáról, amelynek kézirata a 18. században Szathmári Pap Zsigmond tulajdonában volt, de azóta elveszett és csak a címe ismert. Apáczai is megírta a maga beszámolóját az eseményekről. Emellett a jelek szerint Apáczai egy apológiát is intézett a fejedelemhez, legalábbis a Szathmári Pap-irattárban feljegyezték egy másik, szintén elveszett kézirat címét: Brevis pro Presbyteris Apologia ad Serenissimus Principem Transilvaniae (’Rövid védirat a presbiteriánusok ügyében a felséges erdélyi fejedelemhez’), amely mögött egyes kutatók Apáczai szerzőségét gyanítják. ### A kolozsvári iskola élén bélyegkép\\|A kolozsvári egykori református kollégium megmaradt fala a református templom és az 1801-ben elkészült új épület között Noha Csulai püspök ez idő alatt felkínálta számára a kézdivásárhelyi vagy a nagyenyedi lelkipásztori széket, majd – 1648 után immár másodszor – a marosvásárhelyi triviális iskola rektori (osztálytanítói) állását, Apáczai pedagógiai programjáról nem akart lemondani, ezért elhárította az ajánlatokat. Lorántffy Zsuzsanna meghívta igazgatónak a sárospataki református kollégiumba is, de a fejedelem nem hagyta jóvá kinevezését. Rákóczi fejedelem egy 1656. január 10-én kelt, anyjához, Lorántffy Zsuzsannához intézett levelében kategorikusan elhárította az anyai kérést, hogy Apáczai sorsával foglalkozzék. A fiatal tanár pártfogói, Lorántffy fejedelemasszony és Bethlen János közbenjárása azonban lassan beérett, a fejedelem megengesztelődni látszott, és 1656 nyarán a kolozsvári református iskola igazgatójává nevezte ki Apáczait. Apáczai családjával együtt 1656. június 11-én vagy 17-én költözött Kolozsvárra, és több jel arra mutatott, hogy eztán megbecsüléstől övezve munkálkodhat pedagógiai programján. A kolozsváriak Fejérvári Benedek főbíró vezetésével küldöttséget menesztettek érte Gyulafehérvárra, rendbehozták a számára kijelölt Magyar utcai lakhelyet és biztosították ellátását. Bethlen Miklós visszaemlékezése szerint több gyulafehérvári diák is követte tanárát Kolozsvárra. A kolozsvári iskola előző igazgatói, Igaz Kálmán és Sikó János puritánus szellemben irányították az oktatómunkát, Apáczait azonban áldatlan állapotok várták. Az iskola egyetlen tanára egykori mestere, Porcsalmi András volt, akinek kollaborátorként csupán a fiatal Csernátoni Pál volt a segítségére, és ketten a rendszeres oktatást sem tudták biztosítani. Mindezt tovább tetézte, hogy bár az erdélyi fejedelmek már 1640-ben tervbe vették a kolozsvári iskola kollégiummá fejlesztését, és II. Rákóczi György 1651-ben meg is kezdte egy új iskolaépület felállíttatását, az 1655 áprilisában leégett. Ennek ellenére, miután a korábbi óvári iskolaépület életveszélyessé vált, az oktatás a leégett „új” iskolaházban folyt. Apáczai nagy lendülettel kezdett programja megvalósításába, Oratio de summa scholarum necessitate (’Beszéd az iskolák fölöttébb szükséges voltáról’) címen 1656. november 20-án tartotta meg kolozsvári beköszöntő beszédét, amelyben az elmaradottságot hevesen ostorozva, az emberi tudást eszményítve a korszerű tudást oktató iskolák fontosságáról értekezett. A fejedelem, II. Rákóczi György bár szentesítette kolozsvári kinevezését, továbbra is gyanakvással szemlélte Apáczai működését. Alig néhány nappal beköszöntő beszéde után, 1656. november 23-án szentesítették az iskolatörvényt, amely a gyulafehérvári kollégiumot tette meg Erdély legfőbb iskolájává, és elrendelte, hogy az ország más iskolái, köztük a kolozsvári, a retorikán túl mást nem taníthatnak, és csak a gyulafehérvári oktatásba bevezetett tankönyveket használhatják. Feltehető, hogy Apáczai nem szállt szembe a fejedelem akaratával, és kényszerhelyzetbe kerülve tantervét, sőt, a filozófiai és teológiai oktatást is feladva, a triviális osztályok retorikai oktatását irányította. Az iskola anyagi nehézségeit két adománylevél enyhítette az 1657-es év folyamán. 1657. április 23-án Apáczai korábbi patrónáját, az éppen Kolozsmonostoron tartózkodó Lorántffy Zsuzsannát kereste fel személyesen, sebtében lejegyzett, anyagi támogatásért folyamodó kérelmével. A fejedelemasszony még ugyanaznap 1000 forintot rendelt kiadni a kolozsvári református iskolában jó előmenetelt tanúsító, szegény sorú diákok megsegélyezésére, egyúttal elismerően szólt Apáczai eredményeiről, elégedetten nyugtázta a kolozsvári iskola „mostani szép állapottal való indulatját s nevekedését”. 1657 végén a rövid időre fejedelemmé választott Rhédey Ferenc pedig arról rendelkezett, hogy Apáczai 400 forintot, 60 vödör bort és 20 köböl búzát kitevő javadalmazását kifizessék. A helyzet Rákóczi fejedelem 1657. őszi bukásával érett meg arra, hogy Apáczai kibontakoztathassa iskolateremtői ambícióit. Nehézségei továbbra is számosak voltak: a kolozsvári skóla még mindig félig romokban állt, nem állt rendelkezésükre sem osztályterem, sem diákszállás, rendszeres javadalmazásban sem ő, sem tanártársai nem részesültek, a kolozsvári egyházközség konzervatív másodpapja, Bátai B. György gáncsoskodásaival is meg kellett küzdenie. Mindezek ellenére Apáczai hallatlan energiával vetette magát a munkába. Porcsalmira, Csernátonira és a kollaborátorokra bízta a felső és alsó osztályok tanítását, ő maga a kollaborátorok kinevelését vállalta, legjobb tanítványainak tartott nyilvános teológiai, szám- és mértani, természettudományi, jogtudományi és történelmi előadásokat (privatum collegium). Iskolája számára a gazdag kolozsvári kereskedő, Váradi Miklós révén szakkönyveket és taneszközöket szerzett. Erőfeszítéseinek köszönhetően harmadik kolozsvári évében, 1658-ban a keze alól kikerülő növendékek először tartottak nyilvános disputációkat. 1658 első hónapjaiban Disputatio philosophica de mente humana (’Filozófiai vita az emberi értelemről’) címmel írta meg filozófiai művét a test és lélek viszonyáról, amelyben Descartes dualista álláspontjának kelt védelmére, és amelyet tanítványa, Fogarasi Mátyás adott elő nyilvános disputáción. Ugyanebben az évben keletkezhettek Disputatio de politia ecclesiastica (’Vita az egyházigazgatásról’), illetve Catechismus secundum dogmata Calvini (’Hitvallás Kálvin tanításai szerint’) című írásai is, amelyek azonban nem maradtak fenn. A művelődéstörténet-írás ezekből az évekből Apáczainak mintegy harminc diákját ismeri névről. Legnevesebb és egyben legkedvesebb tanítványa a később kancellárrá lett Bethlen Miklós volt, aki 1658, illetve 1659 első félévében tartozott Apáczai kolozsvári famulusai közé, és későbbi emlékirataiban méltó emléket is állított mesterének. További neves tanítványai között említhető Pápai Páriz Ferenc orvos és filozófus, Alvinczi Péter fejedelmi táblabíró, a már említett Fogarasi Mátyás pedagógus-lelkész, Macskási Boldizsár katona és diplomata, illetve saját testvéröccse, Apáczai Tamás. Az 1658-as év második felében gyászosan alakult az Erdélyi Fejedelemség sorsa. Nyáron az Oszmán Birodalom serege tört Erdélyre, szeptember 5-én krími tatár segédcsapataik bevették és felégették a fejedelmi székvárost, Gyulafehérvárat, elpusztult a város kollégiuma és a fejedelmi könyvtár is. Kolozsvár csak nagy összegű hadisarc megfizetése árán menekült meg a pusztulástól. Apáczait ezen túl személyesen is érintette az országos katasztrófa: a tatárok augusztus 21-én feldúlták Apácát, és egyik öccse szülőfalujukból családostul Kolozsvárra menekült, ahol eleinte bátyja támogatására is számított. 1658 októberében Barcsay Ákos lett Erdély fejedelme, aki elődjével ellentétben a puritánus eszmét támogatta. Apáczai úgy érezhette, hogy a politikai fordulattal megérett a helyzet arra, hogy régóta dédelgetett vágya valóra váljon, s Erdélyben korszerű akadémia (tkp. tudományegyetem) nyissa meg kapuit. Nagyszabású tervezetet állított össze és terjesztett Barcsay fejedelem elé A magyar nemzetben immár elvégtére egy Académia felállításának módgya és formája... címmel. A tervezet szövegében elejtett utalások alapján valószínű, hogy Apáczai rögtön Barcsay fejedelemmé választása után, legkésőbb már 1658 novemberében megírta akadémiai tervezetének tisztázatát, s nem kizárt, hogy rögtön el is juttatta a fejedelemhez. Bár a fejedelem és Bethlen kancellár egyaránt kedvezően fogadta Apáczai ambiciózus és minden részletre kiterjedő akadémiatervezetét, a bel- és külpolitikai helyzet, az ország feldúlása árnyékában remény sem lehetett tervezetének végrehajtására, az erdélyi oktatásügy jobbításának munkájára. 1658\. november 29-én Apáczai ismét Lorántffy Zsuzsannához fordult oktatómunkájuk támogatását kérve, s a fejedelemasszony 1657 után immár másodszor is segítségére sietett. 1659. január 10-én kelt adománylevelében bizonyos bársonykelmék eladásából származó bevétele 1000 forint feletti részét, kb. 600 forintot folyósított a kolozsvári iskolának. 1659 januárjában Apáczai egy másik kérelmet is írt, ezúttal Barcsay fejedelemhez. Ebben elpanaszolta, hogy iskolája nehéz helyzetben van: fejedelmi patrocínium híján tanítóinak javadalmazása a jó akaratú emberek adományain múlik, a kiégett Farkas utcai iskola továbbra sem alkalmas a tanításra, az egyházközség gyermekeiből pedig sokan a kolozsmonostori jezsuiták iskolájába járnak, ami a kolozsvári kálvinista felekezet fennmaradására nézve is veszedelmes. Ezért arra sürgette a fejedelmet, hogy a kolozsvári református egyházközséget kötelezze a kollégiumi tanárok megfizetésére. Emellett arra kérte, hogy Lorántffy Zsuzsannához hasonlóan tegyen alapítványt, fedezendő arra érdemes szegény diákok tanítási költségeit. Az irodalomtörténet-írás úgy véli, ez a levél – és Apáczai egyik patrónusa, Bethlen János kancellár támogatása – is ösztönözhette Barcsay fejedelmet arra, hogy 1659. január 17-én Désen kelt adománylevelével a fejedelmi kamara sójövedelméből évi 1600 forintot különítsen el a kolozsvári református egyházközség és iskolája javadalmazására, egyúttal a kollégiumi rektorok (osztálytanítók), valamint tíz diák taníttatási költségeinek finanszírozására (cameraticum beneficium). Apáczai 1659 első felében írta meg mára elveszett, De peccato originali (’Az eredendő bűnről’) című teológiai-filozófiai munkáját, amelyet legkedvesebb tanítványa, Bethlen Miklós nyilvános disputáción adott elő. Ugyanebben az időszakban, talán már 1658-tól dolgozhatott Philosophia naturalis (’Természetfilozófia’) című latin nyelvű tanítói jegyzetén, amivel egyik célja a Magyar encyclopaedia ismeretelméleti és természettudományi fejezeteinek kibővítése lehetett. Időközben gondjai tovább sokasodtak: az előző év őszén elpusztult gyulafehérvári kollégium diákjai Kolozsvárra menekültek. Az Apáczaira és tanártársaira nehezedő nyomást enyhítendő, a fejedelem elrendelte, hogy saját udvari papja, Vásárhelyi Péter Apáczai igazgatása alatt a kolozsvári iskola tanára legyen. 1659 szeptemberében ismét nagyot fordult a politikai helyzet: a fejedelemségből előzőleg letett II. Rákóczi György ideiglenesen visszaszerezte hatalmát, Barcsay fejedelem pedig Temesvárra menekült. Apáczai és családja ekkor már a Farkas utcában, az iskola közelében lakott. Életének utolsó ismert eseménye, hogy 1659 novemberében a kálvinista „Jézus nem mindenkiért halt meg a kereszten”-hittétel körüli nyilvános teológiai vitára állt ki Veres Ferenc római katolikus pappal. Az eseményről hírt adó, nyolcvan évvel későbbi jezsuita forrás Apáczai megszégyenüléséről számolt be, amit teológiai felkészültségét ismerve az utókor kétkedéssel fogad vagy betegsége számlájára ír. ### Betegsége és halála Harmincnégy évesen, 1659. december 31-én hunyt el „szárazbetegségben”, azaz tüdőbajban. A szakirodalom általában utal rá, hogy emberfeletti erőfeszítései is siettethették halálát, de Herepei János kutatásai szerint az elhunytát hírül adó és személyét magasztaló, korabeli latin nyelvű eulógium megszövegezése inkább hosszan elhúzódó betegségről vall. Apáczai már egy 1651. augusztus 16-án Hollandiában kelt levelében, azaz huszonhat évesen rossz egészségére panaszkodott, az 1658 után készülő Philosophia naturalis egyik mondatában pedig a munkáját hátráltató „makacs betegségről” ejtett el egy megjegyzést. A szokásosnál hosszabb, köztiszteletet sejtető felravatalozás után 1660. január 9-én búcsúztatták a Házsongárdi temetőben a kolozsvári szabócéh szervezésében. A halálára megjelent eulógiumban Porcsalmi András, Mogyorósi Elek és több tanítványa is írt egy-egy gyászverset. Alig pár nappal temetése után, 1660. január 17-én Nadányi János Leidenben megtartott jogtudományi-politikai disputációját Apáczainak ajánlotta. Bethlen Miklós emlékirataiból tudjuk, hogy „gyámoltalan belga felesége” és gyermeke nem sokkal később követték őt a sírba. Miután korabeli forrásokból ismert, hogy az Apáczai házaspár 1657. szeptember 18-án már eltemetett egy gyermeket – talán az 1652 nyarán Utrechtben világra jött elsőszülöttüket –, ez alapján két gyermekük lehetett. Apáczai után közvetlen leszármazottak nem maradtak, csupán Apácán élt testvéreinek utódjairól, a Cserékről tud az irodalomtörténet-írás, illetve az 1950-es években még Budapesten is éltek olyan Cserik, akik Apáczai mellékági leszármazottainak tartották magukat. ## Munkássága Apáczai Csere János életművének kiemelkedő értékeit az utókor elsősorban pedagógiai törekvéseiben látja. A korszerű magyar neveléstudomány első képviselőjeként tarthatjuk számon, aki az elmaradottsággal vívott küzdelme során újszerű elgondolásokkal harcolt az oktatásügy megjobbításáért, a tananyagában és szervezeti felépítésében egyaránt korszerű iskolarendszerért, a tanári hivatás megbecsüléséért, és mindehhez kapcsolódóan a korszerű tudományos gondolkodás és művelődési viszonyok meghonosodásáért, a polgári társadalom kiépüléséért, a pallérozott anyanyelvi írásbeliség kialakulásáért. Ez a sokrétű, kora művelődési viszonyaihoz és rövid életéhez mérten is ambiciózus nevelésügyi program nem választható el puritánus eszmei neveltetésétől és filozófiai-ismeretelméleti munkásságától. Az erdélyi puritánus mozgalomba „beleszületett”, de az elsők közé tartozott, akik magyar földön meggyökereztették a korszak haladó filozófiai eszmeáramlatát, a kartezianizmust, amelynek alapvetései egyszersmind Apáczai pedagógiai és ismeretterjesztői munkásságához is szilárd eszmei alapot biztosítottak. Az élete fő művének tartott Magyar encyclopaedia (1655), az első magyar nyelvű enciklopédia Apáczai filozófiai, tudományos, pedagógiai és anyanyelvi törekvéseinek is méltó lenyomata. ### Művelődés- és eszmetörténeti háttér A 17. századi Erdély művelődési áramlatai egyfelől meghatározták Apáczai munkálkodásának ihlető forrásait, másfelől törekvéseit kudarcra is ítélték. A század első évtizedeiben megnőtt a világi tudás, az iskolák szerepe, a literátusok (értelmiségiek) társadalmi elismertsége, amiben Bethlen Gábor fejedelem (ur. 1613–1629) is fontos szerepet vállalt. A reformáció 16–17. századi feudalizmusellenes irányzata, a puritanizmus eszméje és társadalmi-politikai haladáskoncepciója – amelynek erdélyi előretörése éppen Apáczai kolozsvári és gyulafehérvári diákévei alatt jutott forrpontra – fontos szerepet játszott világnézete alakulásában. Annál is inkább, mert a puritán szellemiség terjesztésében fontos feladatot láttak el az iskolák: a Nyugatról érkező vagy éppen nyugati egyetemeken képzett literátusok felismerték, hogy a dogmatikus iskolai oktatás reformja a társadalmi-gazdasági fejlődés biztosítéka. Megjelenésükig – a nyugat-európai reformációtól eltérően – az erdélyi református egyház a feudális berendezkedés feltétlen kiszolgálója és kiváltságos haszonélvezője volt, iskoláik pedig a református ortodoxia védőbástyáiként szolgáltak. Az egyház konzervatív vezetői, az ún. püspökösök vagy episzkopálisok elítélték a puritánus törekvéseket és igyekeztek elhallgattatni a változást sürgető hangokat. Bethlen fejedelem halálával (1629), a puritánus mozgalom fő vezéralakja, Tolnai Dali János színre lépésével (1638), majd a püspökösökkel tartó II. Rákóczi György trónra lépésével (1648) a régi és az új, a hagyományok és a haladás, a vallásos és a világi tudás közötti harc fokozatosan kiélesedett, a művelődési viszonyok békés fejlődésének reményét pedig Erdély 1658-as oszmán-tatár feldúlása vette el. A 17. század közepén az oktatás szintén a „hagyományok” jegyében zajlott, a reformációval megszaporodó egyházi iskolák a puritánus törekvések ellenére továbbra is a vallási ortodoxia fellegvárai voltak. A tanítás középpontjában a klasszikus hét szabad művészet programja állt (nyelvtan, szónoklattan, dialektika stb.), az oktatás szabadságát pedig gúzsba kötötte a vallási dogmatizmus és a skolasztika módszerei: a tananyag, a nagy tömegű érthetetlen, öncélú tétel és szabály lélekölő bemagoltatása. Az egyházi iskolák legfőbb ambíciója a latin nyelv aprólékos megtanításán túlmenően hitszónokok és hitvitázók felkészítése volt. A kevésbé becsült tanítói hivatás nem volt más, mint a lelkésszé váláshoz vezető út kényszerű ideiglenes állomása. Az iskolák egyházi fenntartásban voltak, tanáraik a papokéival azonos képzésben részesültek, és őket is az egyház fizette. Az Apáczai Csere János életművét meghatározó pedagógiai eszmék és törekvések magját felsőbb iskolai mesterei vetették el. Kolozsvári tanára, Porcsalmi András munkálkodása annak jegyében zajlott, hogy az életben is hasznosítható, praktikus ismeretek oktatása kerüljön előtérbe az iskolai tananyagban. Ő ismertette meg Apáczait Alsted műveivel, aki a létező világ jelenségeinek tapasztalati úton való megismerését, a tudás enciklopédikus összefoglalását tartotta elsőrendű fontosságúnak. Gyulafehérvári diákéveit professzora, Bisterfeld eszmeisége határozta meg, aki a természettudományok oktatásának híve volt, és egyedülálló módon fizikai kísérleteket is végzett a kollégiumban. Hollandiai egyetemi évei sorsdöntőek voltak Apáczai gondolatvilágának és későbbi törekvéseinek alakulásában. Közelebbről megismerkedett egy fejlett polgári társadalom politikai, gazdasági, kulturális és oktatási vívmányaival, intézményrendszerével. A kolozsvári és gyulafehérvári tanáraitól magába szívott puritánus társadalmi eszmék a szomszédos Angliában 1649-ben győzelemre vezették a köztársaságot kikiáltó polgári forradalmat. Apáczai a polgári fejlődés tántoríthatatlan híve lett, ugyanakkor nyugati tapasztalatai tükrében bántották őt a hazai közállapotok, infrastrukturális és intellektuális értelemben egyaránt. Felismerte, hogy honfitársai gondolkodásmódját nem a fejlődés és a haladás igénye határozza meg, és elsőrendű feladata ennek a gondolkodásmódnak a megváltoztatása. Ennek zálogát a korszerű, világi tudományok bevezetésében látta egy átalakított, a skolasztikus filozófia és a dogmatikus teológia béklyóitól megszabadított oktatási rendszer keretében. Társadalomkritikájához és a megoldások kidolgozásához a Hollandiában megismert, a skolasztikával szakító filozófiai áramlatok tanításai teremtették meg az alapot: Ramus az ókori hagyományú, arisztotelészi gyökerű formalizmussal szembehelyezkedve, az isteni kinyilatkoztatás helyett az ember természetes bölcsességét jelölte meg az emberi tudás végső forrásául; Bacon a „tisztára mosott értelem” szószólójaként a tapasztalati és gyakorlati-kísérleti úton megszerzett tudásért (empirizmus), az okok és törvényszerűségek felismerésének fontosságáért szállt síkra; a szintén antiarisztoteliánus Descartes pedig ezzel összhangban a „természetes ész” uralmát hirdette, azt, hogy a tudományos igazságok fundamentuma a józan ész, és az így megszerzett igazságok segítik az embert a természet erőinek megszelídítésében, uralma alá hajtásában és ezzel további fejlődésében, tökéletesedésében. ### Filozófiai és teológiai eszméi Apáczai filozófiai munkásságáról, pedagógiai életművének ismeretelméleti alapjairól szólva az utókor általában Descartes szellemiségének hatását emeli ki, az első magyar karteziánusok között említik nevét. Descartes racionalista, az arisztoteliánus formalizmussal szakító „felforgató” tanai éppen Apáczai hollandiai évei (1648–1653) során kezdték meghódítani a tudományos gondolkodást. Nem volt ez zökkenőmentes folyamat: Utrechtben például a kételkedés jogának karteziánus gondolatától elborzadó, konzervatív-peripatetikus egyetemi és városi vezetők mereven tiltották az új ideák terjedését (ahogy később, már Erdélyben, Apáczai püspökös ellenfelei is tették). A tiltás eredménytelennek bizonyult, tehetetlenek voltak a diákság körében népszerűségnek örvendő olyan karteziánus gondolkodókkal szemben, mint amilyen az Apáczait is oktató Henricus Regius, Descartes egyik legkedvesebb tanítványa volt. Noha az utrechti egyetem rektora – egyúttal Apáczai pártfogója –, Gisbertus Voetius a protestáns ortodoxia vezéralakja volt („az utrechti pápa”), az egyetem a felszín alatt az új filozófia híveinek egyik legfontosabb kibocsátó helyévé vált, s innen tért haza Erdélybe 1653-ban Apáczai Csere János is. Apáczai valóban a kartezianizmus legkorábbi magyar követői közé tartozott, tanítványai közül pedig Csernátoni Pál és Köpeczi János vitték tovább Erdélyben Descartes szellemiségét. Az azonban, hogy filozófiai gondolkodásának a kartezianizmus lett volna meghatározó szellemi forrása, a kor megannyi eszmei áramlatának hatása alatt álló, szükségszerűen eklektikus gondolatvilágának leegyszerűsítése. Számot kell vetni azzal is, hogy a kartezianizmus egy fejlett polgári társadalom terméke volt, a magyar és erdélyi közgondolkodás állapota csak a 18. században tette lehetővé a teológiai gondolkodástól való elszakadást, a descartes-i tanok teljes megértését. A szövegkritikai kutatások már rámutattak, hogy Apáczai nem ismerte behatóan Descartes 1637-ben kiadott fő művét, az újkori racionalizmus Értekezés a módszerről című alapvetését. Kartezianizmusának forrása leginkább Descartes 1644-ben megjelent ismeretelméleti-természetfilozófiai munkája, A filozófia alapelvei volt. A Magyar encyclopaedia első, még 1653-ban írt tudományelméleti fejezete gyakorlatilag ennek a részleges kivonatolása és fordítása, amelyből azonban a descartes-i metafizika olyan lényeges elemei maradtak ki, mint a szubsztancia, a módusz vagy a res cogitans kifejtése. Ilyenformán a legfontosabb Apáczai-mű, a Magyar encyclopaedia éppenséggel nem szerzője karteziánus elmélyültségéről tanúskodik. Későbbi életútjának kevesebb figyelmet kapó mérföldkövei azonban, a Disputatio philosophica de mente humana (’Filozófiai értekezés az emberi értelemről’) vagy a Philosophia naturalis (’Természetfilozófia’) már érett karteziánus ismeretelméleti gondolatokat tartalmaznak. Ez arról vall, hogy Apáczai élete során folyamatosan tanulmányozta Descartes szellemiségét és egyre közelebb került megértéséhez, jóllehet a karteziánus rendszer egészének még korához mérten sem lett biztos kezű mestere. Ennek Bán Imre két legfontosabb okát abban látta, hogy egyfelől Apáczai matematikai felkészültsége elmaradt kora tudományosságától, holott a descartes-i elvek éppen a mennyiségtan módszereiből merítkezve fogantak meg, másfelől pedig az élete korai szakaszától kezdve magáévá tett puritánus gondolkodás biblicizmusa nem engedte a racionalizmusnak való teljes behódolást. Valóban, könyveiben, beszédeiben és írásaiban erőteljesen kitapintható Ramus formális – a kartezianizmussal nehezen összeegyeztethető – logikájának hatása, amelynek olyan, Apáczai által nagy becsben tartott puritánus tudósok voltak a követői, mint Ames vagy Fenner. A kartezianizmus társadalmi kérdésekben konzervatív álláspontot foglalt el, nem nyújtott eligazítást, itt Apáczai szintén elsősorban a puritánus, de politikai kérdésekben radikális, a népfelség elvét hirdető Althusius és Fenner munkásságára támaszkodott. Bán Imre az egyik legérettebb karteziánus Apáczai-munka, a Disputatio philosophica de mente humana elemzése kapcsán is arra jutott, hogy lapjain a descartes-i szellemiség merev és formális filozófiai elemeinek továbbgondolásától elzárkózó, a skolasztikus teológiától elszakadni képtelen puritánus gondolkodó alakja rajzolódik ki. A 16–17. században a filozófia még Európa nyugati felében sem vált el egészen a metafizikai gondolkodástól, Erdélyben pedig ez hatványozottan igaz volt: a filozófia szükségszerűen teológiai alapokon állt. Apáczai filozófiai eszmeisége tehát nem választható el teológiai gondolkodásától. Felmerül a kérdés, hogy miként egyeztette össze a puritánus mozgalom etikáját és a kálvinizmus hittételeit a teológiai igazságok hegemóniájával birokra kelő karteziánus bölcselet tanaival. A puritán felfogás szerint az embert az Isten törvényeinek követése vezeti el a hit világosságába. Amikor tehát Descartes a természet törvényeinek megismerésére ösztönöz – így Apáczai –, ennek engedelmeskedve vizsgálatunk tárgya valójában a teremtő Isten törvényeinek vizsgálata. Teológia és természettudomány általában is felfogásának egymást kiegészítő, egyensúlyban lévő elemei voltak. Gondolkodásában a teológiai és filozófiai igazságok – vagy az ő szavaival a Szentírásból kiinduló, „a kegyelem világosságánál”, illetve a tapasztalati úton, „a természet világosságánál felismerhető” tudás – jól megfértek egymással. Ezt mi sem illusztrálja jobban, mint hogy a Biblia teremtéstörténetét és Descartes-nak a világ keletkezéséről, az anyag szerkezetéről alkotott kozmogóniai elméletét egyaránt ismertette. Későbbi művében, a Philosophia naturalisban már a mózesi teremtéstörténet természettudományos magyarázatára is kísérletet tett. Hasonlóképpen, amikor vallás és iskolaügy kapcsolatára utalt, Apáczai – a nagy előd Comeniusszal ellentétben – nem rendelte az iskolát a vallásos hit mögé, Baconnel és Descartes-tal összhangban nem tartotta az isteni igazságot magasabb rendűnek az emberi bölcsesség igazságánál. A racionalizmusnak Apáczai teológiai gondolkodására gyakorolt hatását jelzi, hogy – protestáns mestereivel és példaképeivel, például Alsteddal, Bisterfelddel, Comeniusszal szemben – nem mutatott fogékonyságot a misztikus chiliazmusra, vagyis Krisztus és a végítélet közeli eljövetelébe vetett hitre. Apáczai szűkebben vett teológiai gondolkodását tekintve, a vallási nézeteibe való betekintést a Hollandiában készült és kinyomtatott teológiai értekezései kapcsán megnehezíti, hogy mind Utrechtben, mind Harderwijkben antikarteziánus egyetemi tanárok előtt kellett teológiai kérdésekben érvelnie. Az 1650-es, a Szentírás értelmezéséről szóló utrechti disputációban ráadásul nem is saját gondolatait olvassuk: a diák Apáczai tanára, Voetius tomista nézeteinek előadását és megvédését kapta feladatául. 1651-ben Harderwijkben megvédett, a bűnbeesésről írott doktori értekezése már saját, eredeti munkája, viszont érthető okokból nem hangoztatta karteziánus meggyőződését. Az abban leírtak ortodox szellemiségét nem tükrözik a később – a Magyar encyclopaedia és iskolai beszédei lapjain – az oktatás kapcsán kifejtett teológiai eszmefuttatásai. Ez utóbbiakban Althusius és Bacon fejtegetéseihez visszanyúlva az első emberpár, Ádám és Éva bűnbeesésével magyarázta az iskolák feladatát: a Paradicsomban elveszett bölcsesség visszaszerzése tapasztalati úton, megfigyeléssel és elemzéssel – más szóval tanulással. Mindennek célja, hangoztatta több helyütt, a tudás révén igaz emberek kiformálása, akik a barbárságból felemelkedve az egyházi élet fennmaradásának is zálogai. Apáczai a Magyar encyclopaediában ugyan átvette a karteziánus istenbizonyítás tételét, a racionalizmus kritikai szemléletét azonban nem érvényesítette teológiai gondolkodása egészében. A mű tizenegyedik, teológiai fejezetében elsősorban a puritánus Ames 1623-as művére, az évszázados református tradíciót tükröző Medulla theologiaere támaszkodott, de a Szent Ágoston óta eltelt korok legfőbb hitvallásait is szintetizálta művében. Apáczai tolmácsolását áthatja a krisztológiai dogmatika, a helvét hitvallás és a heidelbergi káté szelleme. Így például dogmatikus álláspontot képviselt a predesztináció, a bűnbeesés és az eredendő bűn kérdésében, skolasztikus színezettel tárgyalta az isteni gondviselést, ahogy azt is leszögezte, hogy az emberi bölcsesség alkotta fogalmak esetlegesek és tökéletlenek, az egyetlen, elmétől és tudástól független, magában is tökéletes jelenvaló az Isten. Meny Ország ki nyittatott edgjetlen-egy szoros kapuja címen fennmaradt kéziratos munkája, annotált idézetgyűjteménye – különösen a predesztinációra vonatkozó passzusai – a kálvini tanoknál is merevebb, a dordrechti zsinat kánonjait idéző dogmatizmusról vall. Az előtte járó puritánus gondolkodókkal, például Althusiusszal és Fennerrel összhangban Apáczai is a Szentírásból, Isten parancsaként vezette le társadalmi ideáját, az uralkodók feletti népfelség elvét, de a köztársasági eszméhez – hollandiai tapasztalatai ellenére – nem jutott el. A Magyar encyclopaedia lapjain olvasható, főként Fennerhez visszanyúló fejtegetésében Apáczai kendőzetlenül írta le, hogy az isteni szövetség a népet a zsarnok elkergetésére, de akár megölésére is felhatalmazza. Hogy efféle gondolatok megfogalmazása – különösen az 1649-es angliai királygyilkosság után – mennyire veszedelmes politikai nyilatkozat lehetett Apáczai korában, ezt jelzi az is, hogy az idevonatkozó passzusokat még a Magyar encyclopaedia 1803-as újrakiadásából is kicenzúrázták. ### Tudományos szemlélete Apáczai korai tanulmányaitól kezdve számos ösztönzést kapott a tudományos ismeretek enciklopédikus összefoglalására. A kolozsvári iskolában mestere, Porcsalmi András többször megmutatta neki jegyzeteit, amelyekben a kor tudományos eredményeit foglalta össze, és növendékét is hasonló munka elkészítésére buzdította. Apáczai nagy szorgalommal már kolozsvári diáksága során készített is ilyen másolatokat és kivonatokat. Gyulafehérvárott Bisterfeld példája sarkallta a fiatal Apáczait az enciklopédikus tudás megszerzésére és a rendszerben gondolkodás elsajátítására, hatására még Johann Heinrich Alsted 1630-ban megjelent Encyclopaedia philosophiae című ismerettárát is lemásolta. Utrechti tanára, a memóriájáról és enciklopédikus tudásáról nevezetes Voetius ismeretsége további ösztönzőerőül szolgált, és Apáczai itt kezdte el a nevezetesebb tudományos áttekintéseket kivonatolva – ekkor még latin nyelvű és eleinte Ars artium (’Mesterségek mestersége’), majd Pasoptron (’Mindent mutató tükör’) munkacímű – tudománytára összeállítását. Ezek az első lépések vezettek el végül a tudományos ismereteket immár magyar nyelven összefoglaló Magyar encyclopaedia megszületéséhez. A mű szerkezete, a tudományok rendszerezése ugyan magán viseli a korai Alsted-élmény nyomait is, de elsősorban a kartezianizmus hatásáról vall. Apáczai biztos kézzel érvényesítette a descartes-i „clare et distincte” ismeretkritérium elvét abban, ahogy az ismeretelmélettől indítva halad az elvontabb tudományszakokon – dialektikán és logikán – keresztül a valóság megismerését megalapozó mennyiségtanon és mértanon át a természettudományok taglalásáig. Ezt követően azonban már főként Alsted a minta, ahogy Apáczai a technikai, történelmi és erkölcstani ismereteken kalauzolja végig olvasóját, hogy a teológiai fejezettel zárja le művét. Az utolsó fejezetek kevésbé átgondolt sorrendiségét nem tekintve a Magyar encyclopaedia egyik nagy erénye ez a karteziánus tudományszemlélet, hogy az általa összefoglalt ismereteket forrásaitól elszakadva újrarendszerezve, az egyszerűtől a bonyolult felé haladó új szerkezeti rendben tárja olvasói elé. A hetedik fejezet után észlelhető következetlenség könnyen annak számlájára írható, hogy 1653-as gyulafehérvári fiaskóját követően Apáczai sietett a megíratlan fejezetek befejezésével. Erre utal az is, hogy az előszóban még említett nyelvészeti-retorikai fejezetet – egyik legkedvesebb stúdiumát! – végül ki sem dolgozta, és így nem került be az enciklopédiába. A tartalmi arányokat tekintve a Magyar encyclopaedia elsősorban természettudományos munka: a könyv 412 oldalának csaknem kétharmadát teszik ki a jobbára descartes-i természetmagyarázattal ismertetett reáliák, míg a filozófiai alapvetésre csupán 26, a társadalomtudományokra 74, a teológiára pedig 47 oldal jut. Az utókor gyakran illette Apáczait azzal a váddal, hogy műve nem eredeti, csupán mások eredményeinek összeollózása. Jóllehet, ezt maga Apáczai sem tagadta, bevallott célkitűzése az elérhető tudományos ismeretek összegzése volt, és forrásait minden esetben aprólékos gonddal fel is tüntette. A Magyar encyclopaedia nem eredeti mű tehát, viszont elévülhetetlen érdeme, hogy szerzője a skolasztika elvont tanaival szemben főként természettudományos ismereteket közvetített, és lapjain lehetett először magyarul olvasni a descartes-i ismeretelméleten és metafizikán kívül az ugyancsak Descartes által kidolgozott kozmogóniáról, fénytanról és lélektanról, de itt szólaltak meg először magyarul a Descartes-tanítvány Regius fizikai, légkörfizikai, hangtani, csillagászati, kémiai, élettani, kórtani, orvostudományi és általános növénytani eredményei, ahogy a copernicusi heliocentrikus világkép és a Harvey-féle vérkeringés-elmélet ismertetése is. A logikai fejezetet Ramus és Ames alapján dolgozta ki, ahogy a szintén ramista Scriboniustól merített egyes csillagászati, légkörfizikai, növény- és ásványtani témákhoz is. Más tudományterületeken forrásai elsősorban a puritánus tudományos hagyományok nagy nevű képviselői voltak. Az enciklopédista Alsted munkásságát hasznosította néhány mennyiségtani, csillagászati, állat-, növény- és ásványtani részterület, valamint a földrajzi, technikai-gazdaságtani és erkölcstani fejezet nagy részéhez is. Fenner szolgált egyes jogtudományi, társadalmi, egyház- és államigazgatási fejezetek, Althusius pedig az államigazgatásról, politikáról szóló summázatok kútfőjéül. Apáczai főbb forrásait újra végigtekintve megállapítható, hogy Ramus és Scribonius kivételével a 17. század első felének haladó szemléletű tudományos eredményeit dolgozta fel. Noha a Magyar encyclopaedia célja szerint a magyar nyelvű oktatás segédanyagának készült, kora ismereteit mégis magas fokon tükrözi. Ez alól egyedül a Ramus alapján készült mennyiségtani fejezet kivétel, amelyből olyan jelentős és Apáczai korában már jól ismert témák kifejtését hagyta ki, mint az algebra vagy az aritmetikán belül a hatvány és a gyökvonás. Meglepő lehet Apáczai döntése a történelmi fejezet összeállításában is: a történetírás szempontjainak ismertetése helyett csupán száraz eseménykronológiát közölt. Apáczai tudományfelfogásának eklekticizmusát jól illusztrálja, hogy noha a korszerű tudományos eredmények, a természettudományok haladó szemléletű közreadására törekedett, a Magyar encyclopaediában mégis bőven tárgyalt vagy gyakorta említett olyan középkori, vagy nemritkán ókori hagyományú hiedelmeket, mint az állat- és növényvilágot benépesítő legendás lények (baziliszkuszok, egyszarvúak stb.), a 13. század szintjén álló alkímiai ismeretek, népi időjárásjósló bölcsességek, babonaságokkal terhelt egészségügyi tanácsok és agrármítoszok, vagy éppen a bolygóállások hatását „ismertető” asztrológiai részek. Vélhetően 1659-ben, de talán már 1658-ban állította össze azt a 204 oldalas, Philosophia naturalis (’Természetfilozófia’) című tanítói jegyzetet, amely Porcsalmi András 1661-ben befejezett átiratában maradt fenn. Gyalui Farkas a 19. század végén még úgy vélte, ez csupán a Magyar encyclopaedia kevésbé részletező, leegyszerűsített szerkezetű és tartalmú, latin nyelvű átirata. Bán Imre elemzése azonban más megvilágításba helyezte a kézirat jelentőségét. Véleménye szerint a Philosophia naturalis első része a Magyar encyclopaediáénál érettebb karteziánus ismeretelméleti gondolatokat felvillantó Apáczai-mű, utolsó része pedig a természettudományokat rendszerező, hullámzó minőségű összefoglaló munka. A kézirat négy fejezetből áll (philosophia, arithmetica, geometria és physiologia), de csak a tudományos gondolkodásról szóló első és a természettudományos ismereteket összefoglaló utolsó fejezet lett kidolgozva. Noha a kézirat elsősorban valóban tanítói jegyzet volt, nem lehetetlen, hogy Apáczai célja a Magyar encyclopaedia természettudományokról szóló részeinek kibővítése lehetett. Bár a Philosophia naturalis forrásai csupán csekély mértékben bővültek a Magyar encyclopaediához képest, mégis árnyaltabban tárgyalta a descartes-i ismeretelmélet alapelveit (evidencia, analízis, dedukció, felsorolás), az elme, az éntudat, az érzékelés ismérveit, az értelem és tévedés összefüggéseit. Emellett jobban elmélyedt a részletekben, amikor földrajzi adatokat sorolt fel, rendszertani fejezetekre bontva az állatok természetrajzi, élettani és anatómiai sajátosságairól írt vagy a mágnesség, a mágneses elhajlás természetét taglalta. Egyúttal kidolgozott olyan fejezeteket is, amelyek az 1655-ös enciklopédiából teljesen hiányoztak (az ember élettani jellemzői, rasszok, nyelvek és vallások). ### Pedagógiai eszméi Apáczai törekvéseit a Hollandiából való hazatérését (1653) követő években a korszerű oktatásért folyó lankadatlan harc határozta meg és emésztette fel. Írásainak és beszédeinek vissza-visszatérő elemeként a hagyomány és a haladás hívei közti konfliktust e két ellentétesnek tűnő törekvés összeegyeztetésével kívánta feloldani. Azt vallotta, hogy a hagyománytisztelet nem lehet a régihez való görcsös ragaszkodás, ezzel szemben az erdélyi reformátusság múltjában éppen azokat a hagyományokat kell felismerni és továbbvinni, amelyek eleiket a haladás irányába mozdították. Bocskai és Bethlen művelődésszervező törekvései jelképezik azt a „régi”-t és azt a hagyományt, amelyek a jelenben is további munkálkodásra kell hogy ösztönözzék az Erdély felemelkedéséért dolgozókat. A nyugati filozófusok tanításaival felvértezve munkálkodásának – Comenius szellemiségében és Porcsalmi törekvéseiben is tükröződő – egyik leghangsúlyosabb eleme az volt, hogy a skolasztikus és dogmatikus keretek közül kitörve az ifjúságot spekulatív tudás helyett valódi, saját szavaival „szükséges és hasznos” ismeretekkel vértezze fel. Vallotta, hogy a megszerzendő tudás nem lehet pusztán elméleti jelentőségű, elengedhetetlen a valóság megismerése, a gyakorlati tudnivalók megszerzése is. A baconi és descartes-i elvekhez hozzátette a maga erdélyi programját: a megszerzendő tudás nem csupán a természeti jelenségek megismerését és igába vonását kell hogy szolgálja, hanem szűkebb pátriája művelődésbeli, társadalmi és gazdasági felzárkózását is. Credójában világosan rámutatott: hite szerint a felemelkedés és a haza megmaradásának kulcsa az iskola, az oktatás (Bán Imre szavaival ez volna a „pedagógiai optimizmus”). Az elődök Nyugat-Európából hoztak tudósokat, mestereket és művészeket Erdélybe, hogy így szolgálják az ország felemelkedését, vagy éppen Nyugaton tanult fiatal erdélyiekre bízták ezt a munkát; itt az ideje saját soraikból az erdélyi hazában kiművelni ezeket az emberfőket, ehhez viszont a Nyugaton megismert korszerű oktatási intézményekre és tanulmányi rendre van szükség. Ugyanakkor világosan látta, hogy forradalmat nem vihet végbe: a hagyományos iskolai tantárgyak kivezetéséről szó sem lehetett, más szóval a természettudományos oktatás óhatatlanul a diákságot terhelő tananyag megsokasodásával járt volna. E dilemma feloldásában is segítségére volt a karteziánus ismeretelmélet, amely arra buzdított, hogy felismerjük a jelenségeket és folyamatokat magyarázó kis számú princípiumot. Más szóval elegendő az ifjúságot az alapvető törvényszerűségekkel és összefüggésekkel megismertetni, és ez megnyitja az utat a környező világ teljes megértéséhez. Apáczai ellenezte a rutinszerű memoritereket, vallotta, hogy a tanár feladata a lényeg kiemelése és hatékony átadása, példákkal való szemléltetése, majd gyakorlás, ismétlés és alkalmazás útján az új ismeretanyag bevésése. Tanítványa, Bethlen Miklós emlékirataiból ismert, hogy Apáczai a gyulafehérvári kollégiumban szemléltetőeszközökkel tartott fizika- és földrajzórákat, emellett Vergilius mezőgazdasági ismereteket összefoglaló Georgicájának természettudományos hátterével ismertette meg tanítványait. Apáczai az 1655-ben megjelent Magyar encyclopaedia etikai fejezetének (Az Embernek maga viseléséröl) egyik passzusában foglalta össze, mi várható el tanártól és diáktól egyaránt a sikeres együttműködés, az iskolai előmenetel érdekében. Puritán felfogása tükröződik ezekben a részben egyébként napjainkban is korszerű elvárásokban: a jó tanár erkölcsös életet él, példát mutat, a diákok egyéni tanulási igényeit felismeri, tanítása érthető és egyszerű, a már megtanultakat ismételteti és rájuk vissza-visszatér, a testi fenyítéstől óvakodik és biztosítja a tanuláson felüli pihenőidőt. A diákokkal kapcsolatos elvárásai némileg ábrándosabbak: legyen bennük tudásszomj és lebegjen szemük előtt egy-egy nagyratörő terv, amelyért szívós és kitartó figyelemmel, vasszorgalommal leküzdik az akadályokat, tartózkodnak a bűntől, a restségtől, a haszontalan mulatságoktól. Ez utóbbi, a diákság kicsapongó életmódja vélhetően vissza-visszatérő gond lehetett Gyulafehérvárott, mert Apáczai az 1654-ben megjelent Magyar logicatska függelékeként, Tanács, mellyet Joachymus Fortius ád... címmel magyar nyelven és tanár–diák közötti párbeszédes formában közreadta az előző században alkotott humanista Joachim Fortius Ringelbergius erkölcsi útmutatóját. A tanárok és tanulók iránti elvárások megfogalmazására nem valamiféle öncélú, magasabb rendű morális alapállás késztette Apáczait. Egyszerűen a tanári hivatástudat és a diákság motivációinak megerősítésében is az oktatásügy előmozdításának eszközét látta. Világosan látta, hogy az oktatás kiteljesedésének legfőbb akadálya az általános gondolkodásmód és a maradiság mellett az, hogy az egyházi berkekben lenézett pedagógusi hivatásnak még a tanárok körében sincs becsülete, csupán kényszerű köztes állapot a lelkésszé válás előtt, és hogy a diákok jelentős része csupán a jobbágysorból, a robottól szabadulni vágyván, a papi állás reményében és valódi tudásszomj híján adja fejét a kollégiumra. Tanítványa, Bethlen Miklós egy elejtett megjegyzése arra utal, hogy Apáczai valóban rendet és fegyelmet követelt meg iskolájában és annak diákszállásán. A jobbágyi sorból kitörő diákok motiválatlanságát és restségét különösen erős szavakkal ostorozta 1656-os kolozsvári katedrafoglaló beszédében, amit egyes életrajzírói úgy értelmeztek, hogy a jobbágyok felemelkedése ellen szólt. Bán Imre mutatott rá, hogy Apáczaiból valójában a reálpolitikus szólalt meg, és nem a jobbágy ifjak társadalmi előrejutása ellen szólt, hanem a nemesi családok fiait hiányolta a közoktatásból, pedig meglátása szerint soraikból kerülhetett volna ki a polgári társadalom értelmiségi-hivatalnoki derékhada. ### Nyelvpedagógiai eszméi A kor iskoláiban a latin nyelv mélyreható ismerete volt minden tudás alfája és ómegája, a reáliák korszerű oktatása mellett az anyanyelv is kiszorult a tanintézetek falai közül. A karteziánus ismeretelmélet és az enciklopédikus műveltség meggyökereztetése mellett Apáczai munkásságának másik fontos eredménye az anyanyelvi oktatás jelentőségének felismerése volt. Ezen a ponton ismét lehet a nagy cseh pedagógus, a nemzeti nyelvű oktatás mellett lándzsát törő Comenius hatására utalni, akinek munkáit a gyulafehérvári kollégium puritánus tanárai fordították magyarra még Apáczai diákévei során, valamint az utrechti rektorával, Voetiusszal lezajlott bizalmas beszélgetésekre, amelyekben idős mentora a nemzeti nyelvű tudomány alapjainak lefektetésére buzdította tanítványát. Nem hallgatható el azoknak az elődöknek – a szintén puritánus Szenczi Molnár Albertnek vagy Mikolai Hegedüs Jánosnak – az esetleges hatása sem, akik már a korábbi évtizedekben a magyar nyelven folyó oktatásért szálltak síkra, azt pedig Apáczai saját közléseiből tudjuk, hogy nagyra tartotta Keresztúri Bíró Pál nyelvtanítási módszereit. A gyulafehérvári 1653-as beköszöntő beszédében előterjesztett oktatási reformtervezet fontos eleme volt, hogy a kollégiumba kerülő diákok a két alsóbb osztályban először anyanyelvükön tanuljanak meg írni-olvasni és azon sajátítsák el az alapismereteket is (az ő tansegédletük lett volna a Magyar encyclopaedia), s csak ezután vezessék be őket más nyelvek rejtelmeibe, de nem a szintaxis és grammatika memoriterje, hanem gyakorlás, fordítás és szövegelemzés útján. 1653-as reformtervének merev visszautasítása nem szegte kedvét, sőt, távlatosabb ambíciókat dédelgetett: a Magyar encyclopaedia ezt követően megírt tizedik fejezetében már az anyanyelvi oktatást nyújtó, a fiúk mellett a lányokat is befogadó falusi népiskolák felállításának szükségességéről értekezett, majd 1656. novemberi kolozsvári beköszöntő beszédében ismét hosszan taglalta az anyanyelvi oktatás jelentőségét. Ez, az anyanyelvi oktatás volt végső soron a másik fontos igény, amely a Magyar encyclopaedia megszületéséhez vezetett. A könyv ugyanis nem abban az értelemben enciklopédia, hogy kora tudását a legmagasabb szinten foglalná össze, Apáczai sokkal inkább tanítási segédletnek, az órai anyagot kiegészítő, magyar nyelvű tankönyvnek szánta, főként 13-16 éves diákok számára. A könyv előszavában maga látta el oktatási vezérfonallal a tanítókat, milyen sorrendben haladjanak a könyv fejezeteivel a legegyszerűbb témáktól az összetettebb ismeretek felé – íme egy újabb karteziánus gondolat, a szisztematikus dedukció elve. Arra, hogy végül Apáczai mennyiben tudta legalább saját tanári gyakorlatában érvényesíteni az anyanyelvi oktatásra vonatkozó elveit, nincs közvetlen adatunk. Ismert, hogy Vergilius Georgicájából már Gyulafehérvárott egész passzusokat fordított magyarra diákjainak, de feltehető, hogy a tananyag kiegészítő magyarázatait olykor a Magyar encyclopaedia segítségével, magyarul adta meg. Egyetemi évei egybeestek a holland orientalisztika, a héber és arab nyelvi stúdiumok virágkorával, a filológiai érdeklődésű Apáczai előszeretettel látogatta ezeket az előadásokat. A harderwijki egyetem vezetősége már 1651-es doktori avatási meghívóján is a növendék közel-keleti nyelvekben való jártasságát emelte ki. Orientalisztikai érdeklődését igazolja az az 1652 végén az utrechti egyetemen megesett vita is, amely közte és a fiatal hebraista professzor, Johann Leusden között zajlott le az Izrael istenét jelölő JHVH helyes kiejtése tárgyában, és a későbbi években még nyomtatásban is megfeleltek egymásnak ebben a kérdéskörben. Nem véletlen tehát, hogy Apáczai oktatási elképzeléseinek további ambiciózus nyelvpedagógiai eleme volt – az alapiskolai magyaroktatás elsőbbsége mellett –, hogy a felsőbb iskolákban a latin mellett az ógörög, a héber és lehetőleg az arab nyelvet is oktassák. Humanista hévvel úgy vélte, e nyelvek ismerete elengedhetetlen a tudományos eredményekben való elmélyedéshez, nem utolsósorban pedig az alapos teológiai felkészültség megszerzéséhez. A kollégiumok alsóbb osztályaiban tanító kollaborátorokra, tanítókra bízni mindezt azonban megalapozatlan tervnek tűnt. ### Iskolaszervezési tervei 1653\. novemberi gyulafehérvári beköszöntő beszédében (Oratio de studio sapientiae...) Apáczai egyebek mellett ismertette a hallgatósággal oktatási reformtervezetét is. Ebben, a helyi sajátságokkal tisztában lévén, még nem gyökeres átalakításokat szorgalmazott, de tervezetének elfogadása így is a tanmenet számottevő átalakításával járt volna. A jelentősen megkönnyített alsóbb két osztály (triviális tagozat) elvégzését követően a diákok záróvizsgát tettek volna, majd a kialakítandó öt fakultás valamelyikén folytathatták volna tanulmányaikat (latinretorika-történelem, logika-metafizika, matematika-asztronómia-zene, fizika-orvostudomány, teológia-jog). A differenciált képzés bevezetése az egyházi célú teológusképzés hegemóniáját kívánta megszüntetni, egyúttal bevezette volna a világi tudományokban kiművelt, világi hivatást vállaló emberfők helybeni kiművelését. Tervezetének további nagy előnye lett volna, hogy a pénzügyi erőforrásokhoz igazodva nem igényelte a tanári kar megnövelését, egyszerűen az alsóbb osztályok magisztereit terelte volna át a felsőbb fakultások valamelyikébe. Tervezetének megvitatását azzal bízta hallgatóságára, hogy a megújuló sárospataki és váradi kollégiumok példájára utalva megjegyezte, ezek mögött nem maradhat el a fehérvári skóla sem. Azt is hozzáfűzte, hogy egyetlenegy tudományban sem jeleskedhet az, aki a többi tudományról nem rendelkezik ismeretekkel. Sokak által idézett, elhíresült saját szavaival: „a tisztán logikus [azaz logikával foglalkozó] tisztán szamár”. 1653-as oktatási reformtervezete nem talált értő fülekre, a világi és egyházi hatalmasságok elutasították nagyratörő terveinek végrehajtását, tanártársai pedig feladataik megsokasodásától tartottak, egyedül a diákság fogadta kitörő lelkesedéssel a fiatal osztálytanár gondolatait. A Magyar encyclopaedia ezt követően megírt tizedik fejezetében megismételte reformtervezetét, de némiképp finomította korábbi elképzeléseit: a kettő mellé egy harmadik alsóbb (triviális) osztályt is létrehozott volna, amely a korábbi tervezetben még a főiskolai képzés retorikai-történelmi fakultása volt. A megmaradt négy fakultás szakirányait is átszabta némiképp, kialakított egy tisztán logikai fakultást, a korábbi teológiai-jogi fakultás tananyagából pedig a jogot kivette, és helyette magánerkölccsel („ökönómia”), egyházigazgatással („ekkléziasztika”) és politikával bővítette a teológiai képzést. A kolozsvári iskolába történt kinevezése után, 1656. november 20-án megtartott beköszöntő beszédében – Oratio de summa scholarum necessitate (’Beszéd az iskolák fölöttébb szükséges voltáról’) – már nem tanmenetről és szerkezeti átalakításokról beszélt, bár vázlatosan ismertette elképzeléseit. Az őt ért kudarcok időközben ráébreszthették, hogy a haladással szembehelyezkedő fejedelem és a református egyház meggyőzése és oktatási reformok helyett először az oktatás fontosságát kell elismertetnie a szélesebb közvéleménnyel. Beszédében tehát kemény szavakkal ostorozta az elmaradottságot és eszményítette az emberi tudást, majd – részben Johannes Althusius és egykori tanára, Gisbertus Voetius gondolataiból kiindulva – hosszan taglalta az oktatás jelentőségét, amelynek tökéletesítése megnyitja az utat a társadalmi, művelődési és gazdasági felemelkedéshez, a közegészségügy javulásához. Ebben a beszédében öltött formát először a gondolat, amely két évvel később felvázolt egyetemalapítási tervezetében csúcsosodott ki: a meglévő kollégiumok helyett egy hazai tudományegyetem feladata lehetne, hogy a diákokat a magasabb tudományokba, és főként a természettudományokba bevezesse. Az 1658-as év folyamán kidolgozott és az év végén Barcsay fejedelemnek A magyar nemzetben immár elvégtére egy Académia felállításának módgya és formája címmel benyújtott akadémiai (tkp. tudományegyetemi) tervezetében elsősorban pénzügyi szempontból vizsgálta meg, miként finanszírozhatná a fejedelem a nehéz időkben is egy tudományegyetem felállítását. Eszmeisége valóban puritán volt: végeredményben az 1658-ban elpusztult gyulafehérvári kollégium fenntartási költségeiből kivitelezhetőnek látta a tervet, de ez a tanárok bevett javadalmazásánál és a diákoknak járó alumnuspénznél lényegesen alacsonyabb összegekkel járt volna. Végeredményben meglátása szerint a triviális tagozatot nélkülöző, azaz csak felsőfokú tanulmányokat nyújtó, latin tannyelvű akadémia száz diákot segíthetne tudományos fokozathoz jutni tizenegy – legalább felerészt magyar – tanár közreműködésével. A képzési időt két részre osztotta: az első öt-hat esztendőben retorikai, dialektikai, matematikai, fizikai, asztronómiai, etikai és politikai képzésben részesülnének a tanulók, akik a sikeres záróvizsga letételét követően az artium magister fokozatot nyernék el. Ezt követően öt éven át a három – teológiai, jogtudományi, orvostudományi – fakultás valamelyikén folytathatnák tanulmányaikat – illetve a teológusnövendékek ezt megelőzően még további két évet ógörög- és hébertanulással töltenének –, tanulmányaik végén pedig az alumnusok a doktori vizsga sikeres letételével a nemességet is elnyernék. Az egyetem szolgálatában konyha, nyomda, könyvtár és botanikus kert létesítését is szorgalmazta. ### Nyelvújítási eredményei A magyar tudománytörténet szempontjából Apáczai fő műve, a Magyar encyclopaedia egyik legjelentősebb törekvése, hogy szerzője az eladdig csak idegen nyelveken elérhető tudományos ismeretanyagot elsőként kívánta magyar nyelven közreadni. Nem csupán magyar földön, de Európa keleti felében is egyedülálló kezdeményezésnek számított egy nemzeti nyelvű enciklopédia kiadása. A humanizmus és a reformáció törekvéseiben egyaránt fontos szerepet játszott az anyanyelvi kultúra kibontakoztatása és a nyelvművelő szándék, elsősorban a Biblia és hitvitázó iratok magyarításának igényével. A 17. század közepéig számottevő vallásos irodalom jelent meg magyar nyelven, új prózai és lírai műfajok gazdagították az anyanyelvi irodalmat. Mégis, ahogy Apáczai könyve előszavában maga is leírta, a korabeli magyar nyelv szókészletének hiányosságai eleinte elriasztották, s első kísérlete után keserű szájízzel hagyta félbe a munkát. Kudarcélménye egybecseng elődei és kortársai véleményével, akik anyanyelvüket a magvasabb gondolatok megragadására alkalmatlannak, „soványnak és szűknek” találták, vagy egyszerűen „barbár nyelvnek” titulálták. De míg ők egy már létező prózai és lírai hagyományra építkezve, alakulófélben lévő kifejezési formákkal dolgozhattak, Apáczainak azzal kellett szembesülnie, hogy a modern világi tudományok kizárólagos nyelve a latin. Ráadásképpen súlyos terhet vett magára, amikor a tudományos kifejezések és műszavak magyarításán dolgozott: az egyes témakörökben való elmélyedés feladatát is magára rótta. Nyelvfilozófiai alapvetésében ugyanis abból a platóni tételből indult ki, hogy az egyes dolgok lényegét „értelemmel teljesen” megragadó kifejezéseket csak az találhatja meg éleslátóan, aki témáját alaposan ismeri. Purizmusa nem engedte, hogy – az oktatásról és az egyházról szóló fejezetek már „készen kapott” szóanyagának kivételével – idegen szavakat használjon a magyar nyelvi szövegkörnyezetben, a latinizmusok használatától teljesen elzárkózott (pl. constructio → konstrukció); ebben Szenczi Molnár Albert hasonló törekvéseit követte. A tudományos nyelvteremtés nagy feladatához a görög humanista, Theodorus Gaza fordítási útmutatójának két pontját tette magáévá: meglévő szavakat igyekezett tudományos jelentéssel felruházni (pl. tett ’szorzat’, darab ’tört’, temérdek ’szilárd test’), illetve meglévő nyelvi elemek továbbképzéséből alakította ki műszavait (pl. bekerítés ’kerület’, látáshatározó ’horizont’). Több helyütt támaszkodott Geleji Katona István 1645-ös, Magyar grammatikácska című munkájára, amelyből számos kifejezést átemelt a Magyar encyclopaediába is, ahogy egyes szóképzési módszereket is onnan merített. Emellett munkájában számottevőek a tükörfordítások (pl. dissimilia → hasonlótlanság, subjectum → alája vetett dolog), valamint a népnyelvi eredetű vagy népies kifejezések (pl. rézsútos, vápa, zászpa, süvöltyű; fattyú nap, bolond tűz). Hogy az Apáczai alkotta szavak és kifejezések jelentős része nem vált tudományos műszóvá, annak oka a művelődéstörténeti háttérben keresendő: a 17. század közepétől a történelmi események („a magyar romlásnak saeculumja”), valamint az intézményi háttér és a szervezett törekvések hiánya miatt jó időre megakadt a magyar nyelvű nómenklatúra kialakításának ügye, és csak a 18. században, Apáczai kezdeményezésétől már elszakadva, új utakon indult meg a tudományos nyelvújítás. Így is elmondható, hogy olyan tudományos műszavakat köszönhetünk Apáczainak, mint a számláló, középpont, hegyesszög, tompaszög, kiterjedtség, súrlódás. Apáczai nagy vállalkozása volt Vergilius Georgica című mezőgazdasági tankölteményének magyarra fordítása. A kézirat a 17. század végén még ismert volt, azóta azonban elveszett, és csak egyes töredékei köszönnek vissza a Magyar encyclopaedia lapjairól, főleg a méhészetről szóló fejezetben. ## Emlékezete ### Életműve és alakja bélyeg\\|Dombormű a szegedi Dóm téren Apáczai halálát követően tanítványainak egy csoportja, Bethlen Miklós, Fogarasi Mátyás, Köpeczi János, Uzoni Sz. Balázs vitték tovább mesterük pedagógiai eszméit és törekvéseit, a társadalmi haladásért vívandó harc hevét, és nem utolsósorban a karteziánus természettudományos érdeklődést. Két legjelentősebb munkája, a Magyar encyclopaedia és a Magyar logicatska sem merült feledésbe. Az Apáczai-enciklopédia több korabeli iskola és magánkönyvtár jegyzékében szerepelt, Martonfalvi Tóth György 1664-ben kiadott dialektikai összefoglalásában nagyrészt Apáczai műszavait használta fel, a Magyar logicatskához kéziratban maradt filozófiai műszótár készült. A 18. században az Apáczai-életmű volt Bod Péter és Weszprémi István tudományos munkásságának egyik ihlető forrása, a 18. század végére azonban emléke kikopni látszott a tudományos közgondolkodásból. Ezen változtatott a régi magyar könyveket újrakiadó győri Streibig-cég, amikor Rájnis József gondozásában 1803-ban újraszedte és közzétette Apáczai akkor éppen másfél évszázados Magyar encyclopaediáját. Többek között Kazinczy Ferenc és Ruszek József jóvoltából ezt követően „fedezték fel” ismét Apáczait mint a magyar filozófia történetének korai alakját. A 19. század közepétől indult meg Apáczai életművének tudományos feltárása, amelynek legfőbb mérföldköveit Horváth Cirill (1867), Stromp László (1897), Hegedűs István (1899), Kremmer Dezső (1911), Orosz Lajos (1956), Bán Imre (1958), Herepei János (1966), Fábián Ernő (1975) monográfiái és összefoglalásai jelentik. Az Apáczai Csere Jánosról szóló irodalom válogatott bibliográfiája 2014-ig bezárólag több mint ötszáz tételt tartalmaz. Gyulafehérvári beszédének 350. évfordulóján, 2003 novemberében a Magyar Irodalomtörténeti Társaság rendezett konferenciát a tiszteletére „Ego cogito, ergo sum” címmel. Az utókor pedagógiai életműve iránti tiszteletét jelzi, hogy 1973-ban megalapították az Apáczai Csere János-díjat, amellyel minden évben az oktatás területén kimagasló eredményeket elérő pedagógusokat ismeri el a magyar állam. A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége kétévenként – a névadó szellemében – a tudományos területen is tevékenykedő pedagógusok munkáját értékeli a 2004-ben alapított Apáczai-díjjal. Apáczai pedagógiai-tankönyvírói örökségét vitte tovább az 1990-ben Celldömölkön megalakult, majd 2014-ben megszűnt Apáczai Kiadó. Áprily Lajos Apáczai feleségéhez szóló, Tavasz a házsongárdi temetőben című versében idézte fel emlékét. Portréverset írt Apáczairól Kányádi Sándor (Apáczai, 1975) és Szemlér Ferenc (Álmok között – Apáczai, 1959) is, a kolozsvári Korunk folyóirat pedig 1975-ben, születésének háromszázötvenedik évfordulóján Bartalis János, Lászlóffy Aladár és Lászlóffy Csaba költeményeit közölte le. Drámában idézte fel alakját Németh László (Apáczai, 1963), valamint Páskándi Géza (Tornyot választok, 1972). Hollandiai diákéveiről szól Szenczei László életrajzi regénye (A halál és tanítványa, 1943) és Szász János útirajza (Felhőjáték Franekerben, 1980). Apáczairól nem maradt fenn egykorú ábrázolás, alakját képzőművészek egész sora keltette életre. Közülük a nevezetesebbek közé tartozik Martinelli Jenő koponyás domborműve (Szeged, Dóm tér, 1930), budapesti egész alakos szobra (Kiss István, 1966, Irinyi József utca), mellszobrai Budapest belvárosában (Mészáros Mihály, 1959, Papnövelde utca), Csíkszeredán (Bodó Levente, 1999), Győrben (Lipovics János, 2000) és Nagyváradon (Kós András, 1973, felállítva 2009), grafikai portréi közül pedig Gy. Szabó Béla fametszete (1946) említhető. 1954-ben a Magyar Posta bélyeget adott ki az arcképével. ### Apáczai-emlékhelyek Születésének pontos helye a szülőfalun belül teljes bizonyossággal nem állapítható meg, korabeli adóösszeírások alapján a Csere család a falu központi részén, a Nagyutcában élhetett. Itt, a mai Nagyszer utca és a róla elnevezett Apáczai Csere János utca sarkán áll a 408-as számú lakóház, amelyet emléktábla jelöl, ahogy a róla elnevezett apácai általános gimnáziumot is. Az iskola előtt 1975-ben állították fel szobrát (Elena Hariga Avramescu műve), 2014-ben pedig az apácai evangélikus gyülekezet régi tanácstermében emlékházat rendeztek be tiszteletére. Szülőfalujának érdekes Apáczai-hagyományát jegyezte fel Koós Ferenc és Gyalui Farkas a 19. század végén: a helyi anekdota szerint a falu nagy szülötte árván nevelkedett, s a Kolozsvárra tartó, a szomszédos Nagyajtán mulatozni megpihenő háromszéki diákok nótázásába beleénekelt, akik ezután az árva fiút maguk mellé vették kolozsvári diáknak. Az apácaiak húsvéti (régebben pünkösdi) népszokása, a kakaslövés az 1980-as évektől kezdődően új elemmel bővült: a falu népe a templomból kijőve megáll Apáczai szobránál, és elénekli a Kossuth-nótát. Ugyancsak emléktábla őrzi emlékét a hollandiai Harderwijk központjában. A kolozsvári református kollégium régi, 17. századi Farkas utcai épületének maradványai Apáczai-fal néven vonultak be a kolozsvári köztudatba. Sírja a Házsongárdi temetőben ismeretlen helyen van. Születésének 350. évfordulója alkalmából Sz. Nagy Géza síremléket állíttatott neki és feleségének a temető II. C parcellájában, Néb Mária színésznővel közös sírkertben. A síremléken egy Áprily Lajos-idézet olvasható. A nevét viselő intézmények és közterületek Több tudományos-oktatási intézetet neveztek el róla, ilyen például Kolozsváron az Apáczai Csere János Elméleti Líceum, Zalaegerszegen az Apáczai Csere János Művelődési Központ, Pécsen az Apáczai Nevelési és Általános Művelődési Központ, Budapesten az ELTE Apáczai Csere János Gyakorló Gimnázium és Kollégium, Győrben az Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola, majd utóda, a Széchenyi István Egyetem Apáczai Csere János Kara, Nyíregyházán az Apáczai Csere János Általános Iskola, Dombóváron az Apáczai Csere János Szakközépiskola és Kollégium, Szendrőn, Kenderesen és Váchartyánon egy-egy Apáczai Csere János Általános Iskola. Kolozsváron 1914–1923, illetve 1941–1964 között Apáczai nevét viselte a Kisszamos (1964-től Argeș) utca, Budapest V. kerületében pedig 1951 óta viseli a nevét egy utca.
70,018	Damon Hill	26,610,112	null	[ "1960-ban született személyek", "Angol autóversenyzők", "Brit Formula–1-es versenyzők", "Londoniak", "Élő személyek" ]	Damon Hill, teljes nevén Damon Graham Devereux Hill (London, 1960. szeptember 17. –) brit Formula–1-es versenyző, világbajnok. A kétszeres világbajnok Graham Hill fia, így Nico Rosberg mellett ő az egyetlen pilóta, akinek apja is világbajnok volt. Karrierjét későn, 23 évesen kezdte motorversenyzéssel, és csak 1985-ben váltott az autóversenyzésre, előbb a Formula–Ford, majd a brit Formula–3-as sorozatban versenyzett. Itt három szezont töltött, ezalatt négy futamot sikerült megnyernie. Ezt követően ismét feljebb lépett, és 1988-tól 1991-ig a Formula–3000-ben szerepelt. Formula–1-es karrierje 1992-ben kezdődött a Brabham csapatnál. Első versenye a brit nagydíj volt. Első győzelmét 1993-ban, a magyar nagydíjon aratta. 1994-ben megnyerte a brit nagydíjat (érdekesség, hogy rajtszáma a 0-s volt), ez apjának hosszú pályafutása alatt egyszer sem sikerült. Az 1990-es évek közepén Hill volt az akkor kétszeres világbajnok, Michael Schumacher egyik legkeményebb ellenfele. Párharcukat sok vitás eset kísérte. 1996-ban nyolc futamgyőzelmet aratva sikerült megnyernie a világbajnokságot, csapattársát, a kanadai Jacques Villeneuve-öt megelőzve. 1997-ben vb-címvédőként az Arrowshoz szerződött, miután a Williams nem hosszabbította meg szerződését. Itt a magyar nagydíjon érte el legjobb eredményét, amikor második lett. Palik László kommentátor vele kapcsolatos megjegyzése internetes mémmé vált. 1998-ban a Jordanhez igazolt, és még egy évig itt versenyzett, majd visszavonult. Itt egy futamot nyert még 1998-ban, és hozzásegítette a csapatot a valaha volt legjobb konstruktőri eredményéhez, egy harmadik helyhez. Szabadidejében zenész, korábbi csapatfőnökével, Eddie Jordannel egy rockbandát is alapítottak, amely a futamok kísérőprogramjaként koncertezett. Rövid ideig szakkommentátorként is tevékenykedett. ## Gyermekkora Damon Hill 1960. szeptember 17-én, London Hampstead nevű városrészében született, a kétszeres világbajnok, Graham Hill fia. Apja két évvel Damon születése után szerezte első világbajnoki címét. Két testvére van, Samantha és Brigitte. Brigitte korábban színésznő volt, később egy amerikai autóversenyző, Derek Hill menedzsere lett. Kamaszként Hill Hertfordshire-ben lakott, ahol családja egy 25 szobás palotát birtokolt; és egy nívós középiskolába járt. A család birtoka azonban 1975-ben elúszott, ugyanis apja pilótaként lezuhant magángépével, és Hilléknek nagy összegű kártérítést kellett fizetniük az elhunyt utasok (egy feltörekvő versenyző, Tony Brise, valamint négy szerelő) hozzátartozóinak. A család egy szerény külvárosi hajlékba költözött, és Hill kőművesinasként és futárként dolgozott, hogy eltartsa családját. ## Pályafutása ### A Formula–1 előtt Hill 1983-ban motorversenyzéssel kezdte karrierjét. 1984-ben nyert is egy versenyt a Brands Hatch-i pályán. Ezután abbahagyta a motorversenyzést, és egy franciaországi versenyzőiskolában az autóversenyzés alapjait is elsajátította. Ebben az évben még nem indult versenyen, de 1985-ben már egész évre szóló szerződést kapott, a Formula–Ford sorozatban szereplő Van Diemen csapat versenyzője lett. Itt a szezon során összesen hét versenyen diadalmaskodott. A következő évtől kezdve a Formula–3-ban szerepelt. Ebben a szériában az itt töltött három év alatt három különböző csapatnál szerepelt. 1989-ben ismét feljebb lépett, ekkortól kezdve a Formula–3000-ben versenyzett, előbb a Mooncraft, majd a Middlebridge Racing színeiben. Hill itt nem tudott versenyeket nyerni, legjobb eredménye a három alkalommal megszerzett pole pozíció volt. 1989-ben Hill a Formula–3000-en kívül még elindult egy versenyen a BTCC-ben is a Donington Parkban, egy Ford Sierra volánjánál, valamint ugyanebben az évben a Le Mans-i 24 órás autóversenyen is részt vett. ### A Formula–1-ben #### Brabham Hill Formula–1-es karrierjét 1992-ben kezdte a korábban már egyéni és konstruktőri világbajnoki címet is szerzett, ám ekkor már anyagi nehézségekkel küzdő Brabham csapatnál. Az előző évben, miközben a Formula–3000-ben versenyzett, már a Williams tesztpilótája volt. Hill, bár a szezon elején került a Brabham csapatához, csak a harmadik versenyen mutatkozhatott be, miután az olasz hölgy versenyző, Giovanna Amati szponzorai nem tudtak fizetni a csapatnak. Ezután Amati nem is kapott újra szerződést a Formula–1-ben. Hill a szezon során kétszer, a magyar és a brit nagydíjon is kvalifikálta magát a versenyre, miközben ez csapattársának, Eric van de Poele-nek csak egyszer sikerült. Később, ezt az évet leszámítva, a Hungaroringen minden versenyen pontot szerzett. #### Williams ##### 1993 Amikor Nigel Mansell a CART-sorozatba távozott, az ekkor háromszoros világbajnok, a szezon végén a 4. címét is megszerző Alain Prost mellé több, nála tapasztaltabb pilóta (például Martin Brundle, Mika Häkkinen) közül Hillt szerződtették. Hill fizetése már ekkor elég magas, 500 000 dollár volt. Első teljes szezonjában nagyon sokat profitált Prost tapasztalataiból. A Brazil- és az Európa-nagydíjon jól versenyzett, mindkétszer felállhatott a dobogó 2. fokára, miközben csapattársa mindkét versenyen mögötte végzett (először kiesett, majd harmadik lett). A francia nagydíjon is pole pozícióból indulhatott, de a futamot végül a Williams által jobban támogatott Prost nyerte. Hill nem nyújtott túl megbízható teljesítményt a szezon ezen szakaszában, ugyanis négy alkalommal is kiállni kényszerült, ebből kétszer, Silverstone-ban és Hockenheimben az első helyről. Ezután viszont a brit pilóta egy hármas győzelmi szériát produkált, a magyar, a belga és az olasz versenyen sem talált legyőzőre. Hill nagyban hozzásegítette csapatát a konstruktőri győzelemhez, ám az egyéni verseny második helyéről végül Ayrton Senna leszorította őt, miután megnyerte az év utolsó két nagydíját. Hill csapattársa, Prost a szezon végén világbajnoki címet ünnepelhetett. A Formula–1-ben az előző év világbajnoka hagyományosan az 1-es rajtszámot kapja. Ám mivel az 1992. évi világbajnok, Nigel Mansell 1993-ban már nem versenyzett a Formula–1-ben, az 1-es rajtszámot nem osztották ki. A Williams két pilótája a 0 és a 2 közül választhatott. Hill a 0-t választotta, így Jody Scheckter után a második olyan pilóta lett, aki ezzel a rajtszámmal versenyzett. Hill egyébként ezt később is megtartotta. ##### 1994 1994-ben a háromszoros világbajnok Ayrton Senna lett Hill csapattársa. Miután az előző évi világbajnok ismét nem versenyzett (Prost 1993 végén visszavonult), így Hill megtartotta a 0-s rajtszámot. A világbajnokság kezdete előtt Sennát tartották a vb-cím legfőbb várományosának, de miután betiltották az elektronikus segédeszközöket, a Benetton, főleg Michael Schumacher révén folyamatosan jobbnak bizonyult a Williamsnél. Az San Marinói Nagydíj futamán Senna életét vesztette egy tragikus balesetben. Később, 2004-ben Hill úgy nyilatkozott a balesetről, hogy szerinte ez azért történt meg, mert Senna egyszerűen túl gyorsan vette be azt a kanyart, miután egy biztonsági autós periódus után még túl hidegek voltak a gumijai. A következő verseny Monacóban volt, ahol Hill csapattárs nélkül állt rajthoz. A szezon ezután a spanyol nagydíjjal folytatódott, melyet Hill, mindössze egy hónappal Senna halála után meg is nyert, hasonlóképpen apjához, aki 26 évvel korábban hasonló módon nyert, miután csapattársa, Jim Clark életét vesztette. A szezon utolsó négy versenyére a csapatfőnök, Sir Frank Williams Coulthard helyére visszahozta a csapathoz az 1992. évi világbajnokot, Nigel Mansellt, versenyenkénti 900 000 eurós fizetésért, de az elsőszámú pilóta Hill maradt. Senna halála után a világbajnoki cím két legfőbb várományosa Hill és Schumacher lett. Bár a német pilóta a szezon első felében jobban teljesített – egy alkalommal 37 pont is volt köztük a különbség –, Hill a brit nagydíj megnyerésétől kezdve fokozatosan felzárkózott Schumacher mögé. A németet ezen a versenyen kizárták, miután a felvezető körben előzött, és nem töltötte le a kiszabott büntetést. Schumachert a brit nagydíjat követően a belga nagydíjon ismét kizárták, de ekkor már súlyosabb büntetést kapott: a következő két versenyen nem vehetett részt. Mivel Hill mindhárom versenyt megnyerte, pillanatok alatt fölzárkózott Schumacher mögé. A szezon 14. és 15. versenyét felváltva nyerték meg, így az utolsó futamra maradt a döntés a világbajnoki címet illetően. A szezonzáró ausztrál nagydíjon sokáig Schumacher vezetett, de amikor az első boxkiállás után visszatért a pályára, Schumacher kicsúszott, és a falat is eltalálta (nem tudni, hogy autója megsérült-e vagy nem). Az ötödik kanyarban Hill utolérte Schumachert, és lehúzódott a belső ívre, hogy megelőzhesse. Ám a hatodik kanyarhoz érve a két autó összeütközött, tönkretéve Hill futóművét, így mindketten kiestek. Ezzel megmaradt Schumacher 1 pontos előnye Hillel szemben, így ő lett a világbajnok. 1994 végén Hillt megválasztották a BBC Év Sportolójának. ##### 1995 Az 1995-ös szezon előtt Hillt tartották a bajnokság egyik fő esélyesének. Ebben az évben a Williams volt a regnáló konstruktőri világbajnok, miután legyőzték a Benettont. Hill csapattársa erre az évre David Coulthard lett, aki első teljes szezonját kezdte a Formula–1-ben, így egyértelmű volt, hogy ebben az évben Hill lesz az első számú versenyző az istállónál. A szezon rosszul indult Hill számára, ugyanis Brazíliában mechanikai probléma miatt kicsúszott és kiesett, ezután azonban kétszer is győzni tudott, így a győzelmek után már ő állt a pontverseny élén. Később viszont Schumacher és a Benetton folyamatosan jobbnak bizonyult a Williamseknél, és a szezon végén mindkét vb-címet ők nyerték. Ebben az évben Hill több látványos hibát is vétett, például a brit és az olasz nagydíjon, de az utolsó versenyen, Adelaide-ben az F1 egyik legsimább győzelmét aratta, két körrel megelőzve a második helyezett Panist. A csalódást keltő szezon után a csapatfőnök, Frank Williams igyekezett egyre több lehetőséget biztosítani a Hillnél sokkal fiatalabb német Heinz-Harald Frentzennek. Ám mivel Hillnek még 1996-ra is szerződése volt a csapattal, egy évig még biztosan nem maradt csapat nélkül. ##### 1996 1996-ban a Williams az egyik leggyorsabb autó volt a mezőnyben, így Hill ismét a világbajnoki címért harcolhatott. Csapattársa ebben az évben az újonc, előző évi Champ Car-bajnok Jacques Villeneuve volt, aki a szezon során meglepően megnehezítette Hill dolgát. Monacóban, ahol apja általában jól szerepelt, ebben az évben kiesett. Ezt a versenyt egyébként Olivier Panis nyerte, első és egyetlen győzelmét aratva. Az utolsó futamon Villeneuve-nek még volt matematikai esélye a világbajnoki címre, és ezért minden tőle telhetőt meg is tett, megszerezte a pole pozíciót is. A versenyen azonban végül Hill diadalmaskodott, Villeneuve pedig kiesett, így a világbajnokságot 19 pontos előnnyel fejezte be. Annak ellenére, hogy a világbajnoki címet Hill szerezte meg, a következő évre már nem hosszabbítottak vele szerződést, helyére a német Heinz-Harald Frentzen került. Hill végül a második legsikeresebb Williams-pilóta lett 21 győzelmével. A Williamsnél csak Nigel Mansell volt nála eredményesebb. Hill a szezon során nyolc győzelmet szerzett, és mindig sikerült viszonylag előre kvalifikálnia magát. Végül simán, 19 ponttal nyerte a világbajnokságot. A második helyen újonc csapattársa, Villeneuve végzett. Azzal, hogy Hill világbajnok lett, Nico Rosberg 2016-os világbajnoki címéig az egyetlen olyan pilóta volt, akinek apja is világbajnok volt. Az év végén Hill ismét megnyerte a BBC Év Sportolója díjat, ezzel a harmadik ember lett (az ökölvívó Henry Cooper és a korábbi Formula–1-es világbajnok Nigel Mansell után), akinek kétszer is sikerült ezt az elismerést begyűjtenie. #### Arrows Miután a Williams nem hosszabbított szerződést Hillel, a szezon előtt csapat nélkül volt. Több helyről is kapott ajánlatot, többek között a Ferraritól és a McLarentől is. Ám Hill, mindenki meglepetésére a 20 év alatt egyetlen futamot sem nyerő, az előző évben is csak egyetlen pontot szerző Arrowshoz szerződött. Világbajnoki címének megvédése a gyenge autóval lehetetlen volt. A szezon nem is indult jól számára, ugyanis az ausztrál nagydíjon épphogy csak kvalifikálni tudta magát a versenyre, majd a futamon is korán kiállni kényszerült. Az Arrows, amely ebben az évben Bridgestone gumikat és Yamaha motorokat használt, ezt követően sem volt versenyképes, és Hill egészen a brit nagydíjig még pontot sem tudott szerezni. Az év legjobb futama az Arrows és Hill számára is a magyar nagydíj volt. Az időmérőn már azzal meglepetést keltett, hogy a harmadik helyen zárt, előtte ugyanis az időmérőkön a kilencedik helynél sosem tudott előrébb végezni. Az első pár kört leszámítva végig vezetett a versenyen, egészen addig, amíg az utolsó körben egy hidraulikai probléma miatt drasztikusan le nem lassult az autója. A második helyen autózó Villeneuve fél kör alatt utolérte, és félig a füvön autózva megelőzte Hillt, megnyerve ezzel a magyar nagydíjat, sorozatban másodszor. A magyar tévéközvetítésben Palik László kommentárja: „Hova tűnt Damon Hill, hova tűnt Damon Hill?” szállóigévé, internetes mémmé vált. Ez volt az Arrows első dobogós helyezése az 1995-ös ausztrál nagydíj óta. #### Jordan ##### 1998 Annak ellenére, hogy Magyarországon a második helyen végzett, Hill mégsem maradt az Arrowsnál, hanem a Jordanhez szerződött. Csapattársa ebben az évben Ralf Schumacher, Michael Schumacher öccse lett. A szezon első fele ismét nem alakult jól számára, egyetlen pontot sem szerzett. Első jobban sikerült versenye a kanadai nagydíj volt, ahol bár kiesett, a verseny során vezetett is, és többször harcolt Michael Schumacherrel. Első pontjait ebben az évben a német nagydíjon szerezte meg, itt a negyedik helyen végzett. Belgiumban, ahol szakadó esőben rendezték a versenyt, és emiatt csak nyolcan értek célba, a brit pilóta megszerezte a Jordan történetének első győzelmét. Ezen a versenyen egyébként a második helyen Hill csapattársa, Ralf Schumacher végzett, így az első győzelem egyben az első kettős győzelem is lett az istálló számára. Ez volt Hill első győzelme azóta, hogy 1996 végén elszerződött a Williamstől, amely ebben az évben egyetlen futamot sem tudott nyerni sem Villeneuve, sem Frentzen révén. Év végén a Jordan, nagyrészt Hillnek köszönhetően, a konstruktőri versenyben a negyedik helyen végzett. Ez volt a csapat addigi legjobb eredménye. ##### 1999 Az 1999-es szezonnak Hill és a csapat is nagy reményekkel vágott neki. Ez a csapat részéről sikerült is, Hill részéről már kevésbé, ez az év ugyanis már nem sikerült olyan jól számára, mint 1998. Csak nehezen tudott alkalmazkodni a szabálymódosításokhoz, például ahhoz, hogy slick helyett bordázott gumikat használtak az autókon, emellett csapattársa, Heinz-Harald Frentzen – korábban ő került Hill helyére a Williamshez – is a szezon nagy részében legyőzte őt. Visszavonulását a kanadai nagydíjon való kiesése után jelentette be. A búcsút eredetileg a szezon végére tervezte, de miután a francia nagydíj sem alakult jól számára (Frentzen nyerte a versenyt), úgy döntött, hogy rögtön visszavonul. A csapatfőnök, Eddie Jordan azonban rábeszélte Hillt, maradjon a szezon végéig, hogy a csapatnak legyen ideje megtalálni az utódját. A szezon második felére a holland Jos Verstappent szerződtették tesztpilótának. Hillnek ebben az évben már nem sikerült versenyt nyernie és dobogóra sem állhatott. Frentzen viszont sokáig esélyes volt még a világbajnokság megnyerésére is, de végül a harmadik helyen végzett összetettben, csakúgy, mint a Jordan. Hill legjobb eredménye ebben az évben egy San Marinóban elért negyedik hely volt. Három futammal a szezon vége előtt olyan pletykák kezdtek elterjedni, hogy az utolsó három versenyre Hill helyet cserél a Prostnál versenyző Jarno Trullival, ám végül a brit pilóta a Jordannél fejezte be az évet. #### Harcok Michael Schumacherrel - 1994, Spa-Francorchamps: A két pilóta összeért a Les Combes kanyarban. A verseny után Schumacher egy versenyes eltiltást kapott, de nem közvetlenül ezért az ütközésért. - 1994, Szuzuka: Az esős japán verseny elején Schumacher magabiztosan vezetett, egészen addig, amíg Brundle balesete miatt le nem állították a versenyt. Miután újrarajtolt a futam, Hill sokáig keményen harcolt a nála esőben jobban vezető Schumacherrel, majd meg is előzte, ezzel az utolsó futamon dőlt el köztük a világbajnoki cím. - 1994, Adelaide: Az év utolsó versenye előtt Schumacher 1 ponttal vezetett. Az első boxkiállás után Schumacher az 5. kanyarban hibázott, és elhagyta a pályát. Mire visszajött, Hill már utolérte, és a Flinders Street kanyarban megpróbálta megelőzni a német versenyzőt, de a belső íven kilökte. Ennek következtében megsérült Hill autójának bal első futóműve, de Schumacher autója is megsérült, ezért mindketten kiestek. Schumachernek így megmaradt az 1 pontos előnye Hillel szemben. - 1995, Silverstone: Hill hazai versenyén, 11 körrel a verseny vége előtt megpróbálta megelőzni Schumachert. A két pilóta ismét összeütközött, és mindketten kiestek. Hill egy egyszerű versenybalesetnek titulálta az esetet, míg Schumacher adelaide-i ütközésükhöz hasonlította a dolgot. - 1995, Spa-Francorchamps: Ezen a futamon Schumacher csak a 16. helyről indult, miután az időmérő edzésen ütközött, Hill pedig a 8-ikról. A 17. körben, az első boxkiállások után azonban már Schumacher vezetett, de Hill folyamatosan dolgozta le hátrányát. Amikor Hill megpróbálta volna megelőzni, „Schumi” folyamatosan feltartotta őt, egészen addig, amíg Hill hibára nem kényszerítette Schumachert, aki elhagyta a pályát. - 1995, Monza: A verseny 24. körében, miközben Schumacher Taki Inouét próbálta lekörözni, Hill nekiment Schumachernek, és ismét kiestek. Hill az incidens után egy versenyes eltiltást kapott. Hill szerint Inoue volt a hibás, amiért hirtelen irányt változtatott előtte. - 1995, Nürburgring: A 18. körben Hill megpróbálta megelőzni a németet, de Schumacher zárta az ívet, így Hill nekiment a Benetton hátuljának. Később, nem emiatt az ütközés miatt, Hill kiesett, míg Schumacher megnyerte a versenyt. - 1997, Hungaroring: A gyenge Arrows-zal harmadik helyről rajtoló Hill a rajtnál először feljött a második helyre, majd a 11. körben simán megelőzte a nála sokkal jobb autóval versenyző Schumachert, és az élre állt. #### Sisakja Damon Hill ugyanolyan festésű sisakot viselt, mint apja, Graham Hill. Sisakjának alapszíne sötétkék volt, teteje körül pedig függőlegesen sok kis evező helyezkedett el. Az evezőkkel apja a Brit Evezős Klub-béli tagságára utalt (Graham Hill és felesége, Bette itt találkoztak először). Damon Hill ugyan nem volt tagja a klubnak, csak az apja iránti tiszteletből használta ezt a festést, a klub mégis hálás volt neki, hogy továbbvitte a hagyományt. ## A Formula–1 után Visszavonulása után Hill egy zárt körű autókölcsönzőt alapított Michael Breennel Leatherhead, Surrey-ben (Prestige and Super Car Private Members Club P1 International). Bár az autókölcsönző alapításában közreműködött, ezután nem vállalt szerepet az üzletben, hanem egy Audi- és egy BMW-kereskedést nyitott. Részt vett mind versenyautóval, mind motorkerékpárral a Goodwood Festival of Speeden, 2005-ben pedig tesztelt egy GP2-es autót, ami a több éves kihagyás után egész jól sikerült számára. Szerepelt egy híres angol reklámban az egyik legismertebb kommentátorral, Murray Walkerrel, melyben a Pizza Hut egy termékét népszerűsítették. Ebben a reklámban, miközben Hill és Walker pizzát rendelnek, humoros formában elhangzanak Walker korábbi Hillel kapcsolatos mondatai, például: „Hill finishes second... again!”, valamint „He's lost it! He's out of control!” 2005-ben szerepelt az egyik nagy sikerrel futó brit tv-sorozatban, a Top Gear-ben, ahol megfutotta az addigi legjobb időt, 1:46,3-et. Ezt az időt azóta többen megdöntötték, Nigel Mansell például 1:44,6-et, Jenson Button és Lewis Hamilton 1:44,7-et teljesített. A legjobb idő (1:44,4) a sorozat rejtélyes tesztpilótájáé, The Stig-é. A sorozat műsorvezetője tréfásan arról beszélt, hogy a Stig tulajdonképpen Hill, de ő tagadta ezt. 2006 áprilisában Hill a BRDC (British Racing Drivers' Club) elnöke lett, ahol elődje Jackie Stewart volt. A BRDC a tulajdonosa a silverstone-i pályának, így e pálya működtetéséért és fejlesztéséért is felelős. Első komolyabb médiaszereplése a BRDC elnökeként 2006 júniusában volt, amikor megvédte az addigi legjobb brit pilótának számító Jenson Buttont. Ebben a nyilatkozatában Hill elmondta, hogy szerinte nem a pilóta, hanem a Honda gyenge autója felelős Button visszafogott teljesítményéért. Hill 2006-ban kis időre visszatért az autóversenyzéshez, amikor Silverstone-ban a Grand Prix Masters keretében egy 600 lóerős autót tesztelt. Később egy interjúban azt mondta ezzel kapcsolatban, hogy élvezte a tesztet, és elképzelhetőnek tartotta, hogy versenyeken is rajthoz áll (később a sorozat megszűnt, így a teszten kívül nem vett részt a versenysorozatban). Hill kétszer szerepelt szakkommentátorként az egyik brit tv-csatornán egy másik korábbi brit versenyzővel, Martin Brundle-lel. Ezenkívül több interjújában elmondta véleményét a Formula–1 aktuális történéseivel kapcsolatban. ### Zenei karrierje Damon Hill a Sex, Hitler and the Hormones nevű punkegyüttes gitárosa, melyet régi barátaival alapított néhány éve. Több versenyhétvégén is felléptek már. Korábban, még aktív versenyzőként, ugyancsak a versenyek keretében lépett fel egy korábbi együttesével, melynek többek között akkori csapatfőnöke, Eddie Jordan is tagja volt. Legsikeresebb együttese a The Conrods volt, amely 2003-ig volt aktív. Ezt az együttest Hill visszavonulása után alapította, és többek között a Rolling Stones és a Beatles számait dolgozták fel. Ez a banda is Formula–1-es versenyeken, valamint TV-műsorokban és kisebb rendezvényeken szerepelt. ## Magánélete Nős, felesége Georgie (1961. április 29. –), négy gyermek apja. Gyermekei: Oliver (1989. március 4.), Joshua (1991. január 9.), Tabitha (1995. július 19.) és Rosie (1998. február 1.). Idősebb fiuk, Oliver Down-szindrómával született, ezért Hill és felesége sokat jótékonykodik a betegséggel kapcsolatos kutatások segítése érdekében. ## Teljes Formula–3000-es eredménysorozata ## Teljes Formula–1-es eredménysorozata ## Kapcsolódó irodalom - Damon Hill: Damon Hill: Through the eyes of Damon Hill - David Tremayne: Damon Hill: World Champion - Alan Henry: Damon Hill: From Zero to Hero - Frankl András: Forma–1 sztorik '95, Hunga-Print Kiadó, Budapest,
239,908	Vincenzo Bellini	26,414,570	null	[ "1801-ben született személyek", "1835-ben elhunyt személyek", "A Père-Lachaise-ben eltemetett személyek", "Olasz operaszerzők", "Olasz zeneszerzők" ]	Vincenzo Salvatore Carmelo Francesco Bellini (Catania, 1801. november 3. – Puteaux, 1835. szeptember 23. ) olasz zeneszerző. Szicíliában született, régi muzsikus családban. Zenei tehetsége korán kibontakozott nagyapja magánóráinak köszönhetően. 1819-től a nápolyi San Sebastiano konzervatóriumban tanult Nicolò Zingarelli tanítványaként. Első jelentős szerzeménye az Adelson és Salvini című opera volt, amelyet vizsgaelőadásként 1824-ben mutattak be hatalmas sikerrel a konzervatórium színházában. Ezt követte Bianca és Fernando című operája, amelyet a Teatro di San Carlo számára írt. Ennek sikere nyomán meghívást kapott Milánóba, hogy a La Scala számára komponáljon. Itt ismerkedett meg későbbi állandó szövegírójával, Felice Romanival. Első közös művük, A kalóz (1827) alapozta meg Bellini hírnevét Itáliában. Ezt követték további nagy sikerű művei: Az idegen nő, a Rómeó és Júlia, Az alvajáró, a Norma és a Beatrice di Tenda. A komponistaként sikert sikerre halmozó Bellini magánélete szerencsétlenül alakult: nem sikerült elnyernie nagy szerelme, Giuditta Turina kezét. A Norma után összeveszett szövegírójával is. 1833-ban Párizsba költözött, Rossini és Heine barátja, a legjobb művésztársaságok kedvence lett. 1833-ban néhány hónapra Londonba utazott, ahol fényes fogadtatásban részesült. 1834-ben ismét visszatért Párizsba, ahol a párizsi Théâtre-Italien számára megírta A puritánok című nagyoperáját, amelyet rendkívüli lelkesedéssel fogadtak. Az ifjúkora óta betegeskedő zeneszerzőt néhány hónappal a bemutató után a Párizs melletti Puteaux-ban érte a halál – mindössze 33 éves korában. Bellini a nápolyi iskola szerzői közül kivételes dallaminvenciójával tűnik ki. Első, még a kísérletezés korszakába tartozó operáján kívül a vígopera egyáltalán nem érdekelte. Dalműveiben az egyes számokat sokkal szorosabban összefogja a mondanivaló kifejezése érdekében, mint kortársai. Műveiben az ária is sokkal kifinomultabb, érzelmesebb lett. A korabeli operakomponisták közül Glinkára, Verdire és Wagnerre volt a legnagyobb hatással. ## Élete ### Fiatalkora Vincenzo Bellini 1801. november 3-án született a szicíliai Cataniában, egy nappal később keresztelték meg. Mivel a későbbiekben korának egyik legjelentősebb zeneszerzője lett, ugyanakkor Szicília művészeti életének legjelesebb képviselője, szülővárosában rengeteg legenda keringett róla, így például születésének körülményeiről is. A helyiek sokáig úgy tartották, hogy Vincenzo születésekor anyjának égi hang csendült meg fülében, és csodával határos módon a város összes harangja egy időben megkondult. Ugyancsak szóbeszéd tárgya volt a későbbiekben, hogy zeneszeretete keresztelőjére vezethető vissza, mivel az egynapos csecsemőt meghatották a templomi orgona hangjai. További legendák szólnak arról, hogy tizennyolc hónapos korában képes volt áriát énekelni, illetve arról, hogy háromévesen írta meg első teljes partitúráját. Mindezen legendák arról tanúskodnak, hogy Catania lakosai nagy tiszteletben tartották a város talán legjelesebb szülöttjét. Bellini muzsikus családban született. Nagyapja, Vincenzo Tobia Bellini az Appenninek vidékéről származott, aki – miután Nápolyban elvégezte zenei tanulmányait – Cataniába költözött, ahol a befolyásos Biscari herceg udvarában kapott orgonista állást. Biscari volt a helyi művészi élet központi alakja, valamint a helyi szabadkőműves páholy vezetője. Valószínűleg Vincenzo Tobia is szabadkőműves volt, ám erről nincsenek biztos adatok. Egyházi zenét írt különféle ünnepi alkalmakra. Sikere beárnyékolta fiának és egyben asszisztensének, Rosario Bellininek a karrierjét. Rosario középszerű művész volt. Feleségével, Agata Ferlitóval, aki hivatalnokcsaládból származott, rossz viszonyban élt. Egy Catania központjában álló nemesi palota szűk lakosztályában laktak, itt született meg első gyermekük, Vincenzo. További három fiú- és három leánygyermek születése után, 1813-ban egy olcsóbb lakásba költöztek. Anyagi helyzetüket rontották a napóleoni háborúk idején kirótt magas adók is. Pénz- és lakáshiány miatt a fiatal Vincenzo nagyapjához költözött. Az ifjú Vincenzo zenei neveltetésében fontos szerepet játszott nagyapja, aki magánúton tanította. Ennek eredményeként született meg első zenei műve, a Tantum ego. Ekkor mindössze hétéves volt. Ugyancsak gyerekkorában ismerkedett meg az Etna lejtőin élő emberek népzenéjével. Ebből három dolog befolyásolta a későbbiekben karrierjét: először is a dallamok improvizációja, másodsorban a dallamok monotonitása, harmadsorban pedig a szicíliai duda zeneisége. Bellini egyéb tanulmányairól keveset tudni. Otthon tanult, általában papok és magántanítók felügyelete mellett, egyes korabeli források szerint filozófiát, ógörög és latin nyelvet, azonban felnőttkorában ennek semmiféle eredménye nem fedezhető fel. Gyenge irodalmi tanulmányai miatt az irodalmi olasz nyelv írását sem uralta. Soha nem tett említést arról, hogy operalibrettókon kívül bármit is olvasott volna. Ennek fő oka abban kereshető, hogy egész élete olyan környezetben zajlott, amelynek meghatározó eleme a zene volt: gyermekkorában nagyapja mellett, tanulmányai során a nápolyi zenekonzervatóriumban, a későbbiekben pedig Liszt Ferenc és Hector Berlioz mellett. Már fiatalkorában is arra törekedett, hogy beférkőzzön a helyi arisztokrácia kegyeibe. Kiváló modorának, ápolt és kellemes külsejének köszönhetően ezt el is érte. Gyakran vett részt a helyi nemesség báljain. Egy alkalommal, amikor fellépett egy Cassano herceg által rendezett összejövetelen, megismerkedett a herceg lányával, aki egyben Sanmartino hercegének felesége volt. A herceg, aki 1818-tól Catania kormányzója lett, neje közbenjárására a fiatal Bellinit egy négy évre szóló ösztöndíjjal jutalmazta. Bellini úgy érvelt az ösztöndíj megszerzése mellett, hogy családja túlságosan is szegény nápolyi tanulmányainak finanszírozásához. Az ösztöndíjat adományozó egyetlen kikötése az volt, hogy tanulmányai után vissza kell majd térnie a városba, különben vissza kell fizetnie a rendelkezésére bocsátott pénzt. Ennek azonban sohasem szereztek érvényt. ### Nápolyi tanulmányai Bellini 1819. június 5-én indult útnak Nápolyba. Rövid ideig Messinában időzött apai nagynénjének családjánál.Ekkor még úgy vélte, hogy nagyapjának nyomdokaiba lépve visszatér majd Cataniába. Elhatározására utal az is, hogy 1822-ben sikerült elérnie, hogy 1826-ig meghosszabbítsák ösztöndíját. Tanulmányai során mindössze egyszer látogatott haza, 1824-ben vagy 1825-ben. Nápolyba magával vitte addigi kompozícióit is, abban a reményben, hogy tanárait azok majd meggyőzik különleges adottságairól. Csalódnia kellett azonban: a kezdők csoportjába sorolták be. Nápoly ebben az időben Itália zenei központjának számított, az opera és az oratórium fellegvárának. Az opera virágzása elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nápolyi király nagy összegekkel támogatta a királyi színházat, a San Carlót. A színház kaszinónak is otthont adott, amelynek bevételeiből finanszírozhatta a látványos előadásokat. A San Carlo ekkor a világ legnagyobb operaháza volt, és egyben a legvonzóbb mind az énekesek, mind a zeneszerzők számára. Többek között Rossininek is lehetőséget nyújtott, hogy színre vigye költséges nagyoperáit. A San Carlo mellett a város zenei életének másik meghatározó eleme a konzervatórium volt, amelyből a városban tulajdonképpen négy is működött. Ezeket az egyházi rendek tartották fenn. Bellini a San Sebastiano konzervatóriumban élt és tanult majdnem nyolc évig. A tanítási módszerekről keveset tudni. Annak ellenére, hogy központosított vezetésű intézmény volt csoportokkal, a diákok mindegyikének saját tanára, felügyelője volt. A tanárok munkáját erre kinevezett diákok (maestrini) segítették. Bellini is hamarosan maestrino lett. A diákok énekelni és hangszeren játszani tanultak. Elsősorban a híres nápolyi zeneszerzők (Domenico Cimarosa, Giovanni Paisiello, Francesco Durante) munkássága volt a követendő, de a zenei igazgató Nicolò Zingarelli bevonta a tananyagba Mozart és Haydn zenéjét is. Bellini oktatói Giovanni Furno, Giacomo Tritto, valamint az autokrata Zingarelli voltak. Mindhárman nagy népszerűségnek örvendtek abban az időben. Bellini saját bevallása szerint a legjobban Zingarellit tisztelte, aminek oka az volt, hogy 1824-ben ő nevezte ki az ifjú tanoncot primo maestrinónak, illetve ugyancsak neki köszönhető, hogy Bellinit kérték fel a diplomaosztó ünnepségre szánt opera megírására. A nápolyi konzervatórium másik jeles tanára Girolamo Crescentini, a híres kasztrált énekes volt. Éneklést tanított, és mivel ugyanakkora fizetéssel volt alkalmazva, mint Zingarelli, a kettejük közötti ellenségeskedés érthető volt. Nem tudni, hogy mindebből Bellini mit érzett, tény, hogy Crescentini Bellini operájának bukását jósolta. A két neves tanár egy dologban egyetértett, mégpedig Rossini zenéjének elítélésében. Az akkor karrierje csúcsán járó zeneszerzőnek felrótták az eltúlzott hangszerelést, feldolgozott témáinak egyszerűségét és nem utolsósorban vulgaritását. Zingarelli, aki az 1800-as évek elején harmincnyolc opera seriát írt, megvetően tekintett Rossini munkájára, és fiatal tanítványát a negyed évszázaddal korábban, Paisiello által fémjelzett zenei stílus szellemében oktatta, amely a pátoszra fektette a hangsúlyt, melodikája gyengéd és méltóságteljes volt. Noha a fiatal Bellini mestere Rossini-ellenes tanításainak szellemében érlelődött, mégis hamarosan felfedezte művészetének újító vonásait, és hamarosan példaképének tekintette a zeneszerzőt. Rossini műveivel a San Carlóban ismerkedett meg, ugyanis primo maestrinóként heti két belépőjegyet kapott az operaházba. Rossini operái mellett megismerte Johann Simon Mayr, Gaspare Spontini, Saverio Mercadante, Michele Carafa, Giovanni Pacini és Gaetano Donizetti műveit is. Noha a konzervatóriumban a képzés az operaírásra összpontosult, Bellini számos egyházi művet is írt: négy misét, tucatnyi kórusművet, egy orgonaszonátát, kilenc áriát, egy esküvői kantátát, hat nyitányt és egy oboaconcertót. Több munkájának részletei is fennmaradtak, de valószínűleg ennél sokkal többet komponált, csak a kéziratok az idők során elvesztek. Mindezen zeneszerzői próbálkozások mellett kimagasló sikere volt első operájának, amely tulajdonképpen a vizsgaelőadása is volt. Az Adelson és Salvinit mindössze huszonhárom évesen írta. Az opera semiseriát, ahogyan Bellini nevezte művét, 1825. február 12-én mutatták be a konzervatórium színházában. Librettóját Andrea Leone Tottola írta François-Thomas-Marie de Baculard d’Arnaud Épreuves du Sentiment (Érzelmes mesék) című regénye alapján. A mű nagy népszerűségnek örvendett a diákság körében, és egy éven át minden vasárnap előadták. A mű sikerének köszönhetően figyelt fel az ifjú zeneszerzőre a San Carlo impresszáriója, Domenico Barbaja. A Bianca és Fernando szövegkönyvét Domenico Gilardoni írta Carlo Roti Bianca e Fernando alla tomba di Carlo IV, duca di Agrigento (Bianca és Fernando IV. Károly, Agrigento hercege síremlékénél) című műve alapján. A nagy sikerű bemutató előadásra 1826. május 30-án került sor a San Carlóban. A sikernek köszönhetően Bellini átköltözött a San Pietro a Majella konzervatórium egyik patinás lakosztályába. Magánéletéről és hétköznapjairól keveset tudni. Megismerkedett befolyásos személyiségekkel, többek között Noja hercegével, aki a városi színházak főintendánsa volt. Ugyancsak kapcsolatba került a francia–nápolyi Cottrau zenekiadó családdal, valamint barátságot kötött a San Carlo karmesterével, Giuseppe Festával. Mindig is hiányolta a családját, ezért megpróbált bensőségesebb kapcsolatokat kialakítani nápolyi családokkal. A legközelebb az Andreana családhoz került. Kapcsolatának megromlását velük valószínűleg az okozta, hogy megkérte leányuk kezét, viszont az erre utaló adatok zavarosak. Tény viszont, hogy hosszú ideig udvarolt egy Maddalena Fumaroli nevű nápolyi leánynak, aki végül kikosarazta. Legjobb barátja viszont, akivel egy életen át tartó kapcsolatot ápolt, Francesco Florimo volt. Az egy évvel idősebb iskolatárs egy calabriai kisvárosból származott. Bellini távozása után Florimo Nápolyban maradt, a kettejük közötti intenzív levelezésből ismert Bellini életének számos momentuma: problémái műveivel, szerelmi ügyei stb. ### A La Scala meghódítása A Bianca és Fernando sikerének köszönhetően Bellini szerződést írt alá Domenico Barbajával egy, a milánói La Scalában bemutatandó operáról. A neves operaház felügyelőbizottsága kezdetben vonakodott egy pályakezdő zeneszerzővel leszerződni, de Barbaja támogatásának köszönhetően és Felice Romani szövegkönyvíró beszervezésével sikerült megkötnie a szerződést. Bellini 1827 áprilisában érkezett meg Milánóba. A kalóz bemutatójáig (október 27.) eltelt időszakról keveset tudni. A Bellini–Romani kettős sikeresnek bizonyult. Egy kivételével Romani írta az összes Bellini-opera szövegkönyvét. Metastasióval példaképeként, Romani különös figyelmet szentelt a verselésnek és a Rossini-operákra jellemző semmitmondó szöveg helyett a librettóba filozófiai töltetet öntött. Nagy hibája volt, hogy rendszerint túlvállalta magát, így szinte mindig késett a szövegkönyv befejezésével, ezt Bellini is többször a szemére vetette. A librettókat Bellinivel szorosan közreműködve írta, ellentétben például Donizettivel (akivel szintén együtt dolgozott), s aki jóval kevesebb módosítást követelt tőle, szabad kezet biztosítva neki. Az opera cselekményét rendszerint Bellini vázolta fel, majd közösen dolgozták össze a zeneszámokat. Romani feladata volt a szöveg zenéhez való illesztése, amit saját bevallása szerint kínzásnak tartott. A kalóz szövegkönyve Charles Maturin Bertram című részben gótikus, részben romantikus drámája alapján íródott. A bemutató előadás 1827. október 27-én azonnali siker volt. Ez arra késztette a zeneszerzőt, hogy Milánóban maradjon. A siker által megnyíltak előtte a nemesi szalonok kapui, és lehetősége nyílt bemutatni a Bianca és Fernandót is a Scalában. Híre eljutott Genovába is, ahol szintén bemutatták mindkét művét. A kalózban már saját hangján szól a zeneszerző, Rossini korábbi csodálata csak apró nyomokban mutatkozik. A kritikusok szerint visszatért a szép egyszerűséghez. Ebben az operában jelentkezik először a műveire jellemző kevéssé díszített, de annál kifejezőbb, a zenekar által evokatívan támogatott deklamációs zenei vonalvezetés. A recitatívók, amelyek ariosókká alakulnak át, hatalmas drámai töltetet kapnak, mint például Imogene őrülési jelenetében. Zingarelli közvetítésével ismerkedett meg Milánóban Francesco és Marianna Pollinivel. A hatvanas éveikben járó zenész házaspár gyermektelen volt, így befogadták Bellinit, aki számára hamarosan a családot jelentették. Ugyancsak Milánóban ismerkedett meg Giuditta Pasta neves szopránnal és férjével, Giuseppével. Giuditta lett a későbbiekben Bellini hősnőinek legkiválóbb előadója. A házaspárnak egy leánya volt, Clelia, aki iránt évekkel később Bellini szíve is fellángolt, és komolyan fontolgatta a házasságkötést. A Pasta házaspáron keresztül ismerkedett meg 1828 áprilisában Giuditta Turinával, valamint férjével, Ferdinandóval, aki egy selyemszövödét birtokolt Casalbuttanóban. Az asszony 1833-ig Bellini szeretője volt. Az ifjú zeneszerző rengeteg időt töltött Turináék házában, de a nő csak 1832-től kísérte el útjaira. Bellini levelezéséből kiderül, hogy jó viszonyt tartott fenn a mit sem sejtő férjjel, de az is, hogy a házasság gondolata is foglalkoztatta, hiszen nem egyszer Signora Belliniként említette szerelmét. A helyzet gyakori volt a 19. századi társadalom felső és középső rétegeiben. Giudittának, aki tizenhat évesen ment feleségül (valószínűleg érdekből), nem sikerült megegyeznie férjével, a válás lehetetlen volt. Ferdinando és a család a botrány elkerülése végett valószínűleg inkább úgy döntött, hogy szemet huny az asszony és Bellini kapcsolata fölött. Operája sikerének köszönhetően Bellini művészete egyre keresettebb lett. Felkéréseket kapott Velencéből, Torinóból és Nápolyból is, de június 16-án mégiscsak a Scalával írt alá újabb szerződést a következő karneváli szezonra. A szövegkönyv témáját augusztusban választotta ki, Romanival karöltve. Ezúttal Charles-Victor Prévot, vicomte d’Arlincourt francia gótikus regényére (L'étrangère) esett a választása. Romani szokásához híven késett a szövegkönyv írásával, így a bemutatóra csak 1829. február 14-én került sor. Az idegen nő fogadtatása felülmúlta Bellini korábbi sikereit is. Az opera a nagy siker ellenére a szerző halála után eltűnt a repertoárról, ezt kusza és néhol lehetetlen szövegkönyvének tulajdonítják. ### További sikerei Mindössze egy hónappal előző operájának bemutatója után Bellini újabb szerződést kötött a La Scalával, 10 000 frankért, ami duplája volt annak, amit Rossini kapott 1823-ban a Szemiramisz című operájáért. Bellini mindig is ragaszkodott magas fizetéséhez, s többek között emiatt hiúsult meg egy londoni opera terve. Miután a szigetországban nem sikerült kiegyeznie az impresszáriókkal, Párizs felé fordult, pontosabban a Théâtre Italien felé, ahol Rossini is nagy sikereket aratott. Kortársaival ellentétben Bellini lassan dolgozott, és mindaddig nem komponált, amíg az általa kért díjakat meg nem kapta. Külön figyelemre méltó, hogy még Zaira operájának bukása (1829) után is sikerült érvényt szereznie eme törekvéseinek. A Zaira szerződését 1828 novemberében írta alá, a La straniera bemutatója előtt. A művet a parmai operaház rendelte tőle, amely a Parmai Hercegségben uralkodó Mária Lujza fennhatósága alá tartozott. Bellini visszautasította a helyi cenzorok javaslatát egy Marcus Antonius és Kleopátra szerelmét bemutató opera írására, és inkább Voltaire Zaïre című tragédiájának megzenésítése mellett döntött. A szövegkönyv elkészítésével ismét Felice Romanit bízta meg. Mivel Romani ezúttal is késett a librettóval, Bellininek mindössze egy hónapja maradt a mű megkomponálására, s ez okozta annak csúfos bukását 1829. május 16-án. Bellini következő szerződése Velencéből érkezett. Mivel Giovanni Pacininak nem sikerült teljesíteni egy felkérést, így a La Fenice Bellinit kérte fel, hogy írjon operát a karneváli szezonra. Ez ismét azt jelentette, hogy rövid idő, mindössze egy hónap alatt kellett megkomponálnia a zenét. Mivel szövegkönyv sem állt a rendelkezésére, engedélyt kért Romanitól, annak öt évvel korábban elkészült, Rómeó és Júlia történetét feldolgozó librettója felhasználására. Ugyancsak az idő rövidsége miatt a Zaira zenéjének közel egyharmadát is átvette új művébe. A Rómeó és Júlia bemutatója 1830. március 11-én hatalmas siker volt. A megfeszített munka és a hideg velencei tél miatt Bellini egészsége megromlott: emésztési zavarokra panaszkodott, majd miután áprilisban visszatért Milánóba, ágynak esett hastífusszal, de ezek valószínűleg már az amőbiázis első jelei voltak, amely évekkel később aztán halálát is okozta. A Pollini házaspár gondoskodásának köszönhetően gyorsan felépült, a nyarat pihenéssel töltötte a Comói-tó partján. 1830 augusztusában újabb szerződést írt alá két opera megírására, ezúttal Giuseppe Crivelli impresszárióval, aki ebben az időben a La Scalát és a La Fenicét is vezette. Egy gazdag milánóiakból álló művészetpártoló kör úgy döntött, hogy külön évadot szerveznek a Teatro Carcanóban és megvásárolták Bellini szerződését 10 440 frankért. ### Karrierjének csúcsán 1830 nyarán, a Comói-tó partján döntött úgy Felice Romanival közösen, hogy Victor Hugo Hernani című romantikus drámáját zenésíti meg, amelyet hónapokkal korábban botrányos körülmények között mutattak be Párizsban. Az ötletet támogatta barátja, Florimo, valamint Giuditta Pasta is, aki a főszerepet énekelte volna. Romani ismét megkésett a szövegkönyv írásával, novemberben Bellini arról panaszkodott, hogy még egyetlen hangjegyet sem tudott emiatt leírni. Mikor azonban 1830 végén a szövegkönyvet benyújtották jóváhagyásra a cenzoroknak, váratlan akadályokba ütköztek. Noha a Lombard–Velencei Királyság ítészei a legméltányosabbak voltak Itália-szerte, mégis kifogásolták, hogy a mű végkifejlete egy öngyilkosság. Abban az időben a moralitás és a vallás sokkal inkább foglalkoztatta a cenzorokat, mint például koronás fők meggyilkolásának története. Valószínűleg sikerült volna meggyőznie őket, de Bellini végül mégiscsak elállt a mű megkomponálásától. A visszalépés oka valószínűleg az volt, hogy ebben az időben mutatta be riválisa, Gaetano Donizetti, nagy sikert hozó Anna Bolena című operáját, amelynek végkifejlete nagyon hasonló volt. Mivel a szerződésben vállalt határidő február eleje volt, Bellini rohamléptekkel komponálta meg Az alvajáró zenéjét, amelynek librettóját Romani írta Eugène Scribe azonos című balettje alapján. A bemutató előadás 1831. március 6-án a Teatro Carcanóban hatalmas sikert aratott. Az alvajáró márciusi sikere és a Norma decemberi bemutatója között eltelt időről keveset tudni. A nyarat az előző évek szokásához hasonlóan Pastáék villájában töltötte a Comói-tó partján, és ekkor merült fel benne az ötlet, hogy megkéri leányuk, Clelia kezét, ezáltal megrontva kapcsolatát Giuditta Turinával. Új operájának témáját július 27-én választotta ki közösen librettistájával. A Norma szövegkönyve Alexandre Soumet drámája nyomán készült, és augusztus végén kapta kézhez Romanitól. Visszatért Milánóba, ahol bő három hónap állt a rendelkezésére, hogy megkomponálja a zenét. A bemutató december 26-án siker volt, annak ellenére, hogy az énekesek gyengén teljesítettek, főleg az első felvonásban. Carlo Visconti herceg közbenjárásának köszönhetően, aki a zeneszerző jó barátja volt, az előadásról nem jelentek meg vitriolos hangvételű kritikák. Az első előadás felemás sikere ellenére a Norma gyorsan meghódította a közönséget, és minden évadban 30-40 alkalommal bemutatták. Sikerét bizonyítja az is, hogy a következő években Európa szinte minden nagyobb operaházában bemutatták. Bellini szerint a legemlékezetesebb az 1832. augusztus 23-i bergamói előadás volt, amelyen Giuditta Pasta könnyeket csalt a szemébe. ### A Norma A harmincéves zeneszerzőben tudatosult, hogy a Normával maradandót alkotott és különösen imponált neki, hogy zenei lapok és kritikusok Rossini után a második legnagyobb olasz zeneszerzőnek titulálták. Úgy tervezte, hogy idejekorán visszavonul, de operái a kalózváltozatok elterjedése miatt nem hoztak számára kellő jövedelmet. Rossini példájára úgy döntött, hogy Párizsban és Londonban próbál szerencsét. 1828-ban A kalóz bemutatója után tárgyalásokat folytatott a londoni King’s Theatre impresszáriójával, de nem tudtak dűlőre jutni a fizetséget illetően. Emiatt inkább a francia fővárosban próbált szerencsét. 1832-ben úgy döntött, hogy Giuditta Turinával hazautazik Cataniába, de a kedvezőtlen időjárás miatt csak Nápolyig jutottak. Itt hat hetet töltöttek, közben Giuditta megbetegedett, így szülővárosába a zeneszerzőt végül nápolyi barátja, Francesco Florimo kísérte el. Bellinit Szicíliában nemzeti hősnek kijáró ünnepléssel fogadták, s noha utolsó művei még nem értek el a szigetország operaházaiba, a Rómeó és Júlia és A kalóz című operáit hatalmas sikerrel játszották Palermóban és Messinában. Nápolyba visszatérve találkozott Mária Izabella anyakirálynéval, aki királyi akadémikusi címmel ruházta fel. Ugyancsak Nápolyban meglátogatta tanárát, Zingarellit, és tárgyalásokat folytatott egy, a San Carlóban bemutatandó opera megírásáról. A szerződés végül nem jött létre, mivel úgy látta, hogy az operaház nem tud kellő felkészültségű énekeseket biztosítani számára. Hírnevének köszönhetően Bellini megengedhette magának, hogy válogasson a felajánlott szerződések között. Így került ismét kapcsolatba 1832-ben a velencei La Fenicével, amely egy opera megírására szerződtette az 1833-as karneváli évad idejére, garantálva ugyanakkor, hogy a főszerepet Giuditta Pasta énekli majd. Ez azonban hibás döntésnek bizonyult. Az operaház impresszáriója ugyanaz az Alessandro Lanari volt, aki a Rómeó és Júlia megírására szerződtette korábban, de nem volt hatalma az operaház felett, a vezetést ugyanis egy mecénásokból álló bizottság felügyelte. A bizottság kifogásolta Giuditta Pasta kifejezetten magas javadalmazását (1000 frank/előadás), és csak úgy fogadta el Lanari szerződését, ha ő maga teremti elő az előadások költségeit fedező pénz nagyobbik részét. Mivel Lanarinak más pénzforrása nem volt, kénytelen volt megemelni a belépőjegyek árát, ami általános nemtetszést váltott ki az operalátogatók körében. A helyzetet súlyosbította, hogy Bellini szövegkönyvírója ismét késett a librettóval, így a zeneszerzőnek megintcsak rövid idő, mindössze hét hét állt rendelkezésére a komponálásra. Az új mű a Beatrice di Tenda címet viselte és id. Alexandre Dumas Krisztina svéd királynőről szóló trilógiájára épült. Romani késése miatt a február elejére kitűzött bemutatót egy hónappal elhalasztották. Bellini és Romani kapcsolata ekkor romlott meg, a zeneszerző folyamatosan hibáztatta librettistáját a be nem tartott ígéretekért. Az új opera sikerét beárnyékolta, hogy a karneváli szezont megnyitó Norma előadása, szintén Pastával a főszerepben, Bellini szavai szerint irtózatosra sikeredett. A velenceiek ellenérzését kiváltva nem csoda, hogy a március 16-ai bemutató bukás volt, amiért Bellini természetesen Romanit hibáztatta. Áprilisban Bellini visszautazott Milánóba és azon gondolkozott miként tudná helyreállítani kapcsolatát Romanival. Egy színházi impresszárión keresztül levelet küldött neki, de Romani, aki időközben elfoglalta új állását egy torinói újságnál, csak hónapokkal később válaszolt és jelét sem mutatta a megbékülésnek, így kapcsolatuk örökre megszakadt. Ugyanebben az időszakban romlott meg kapcsolata Giuditta Turinával, aminek oka Bellini féltékenységében volt keresendő, ugyanis meggyanúsította a nőt, hogy egy évvel korábbi nápolyi tartózkodásuk idején titokban flörtölt valakivel. Nem tudni pontosan mikor szakítottak, de egy augusztusi bergamói Norma előadáson Turina már a férjével jelent meg. A nő szerint kapcsolatuk 1832–33 telén romlott meg, amikor Bellini tudomására jutott, hogy Milánóban egy férfi szerelmével ostromolta. Az eset férjének fülébe is eljutott, aki ezt szóvá tette, és elküldte a házából. Giuditta visszatért a családjához. Bellini már Párizsban volt, amikor értesült a történtekről. Egyes feltételezések szerint Genfben találkozott szerelmével, hogy esetleges közös jövőjüket megtárgyalják, de erre nincs bizonyíték. Giuditta visszaemlékezései szerint Bellini folyamatosan ostromolta bocsánatkérő leveleivel, de a nő soha nem bocsátotta meg féltékenységét. Amikor Giuditta súlyos betegen 1834–35-ben ágynak esett, barátai segítségért fordultak Bellinihez, de a zeneszerző elutasította a kérést, szerelme már teljesen kihűlt. ### Utolsó évei Párizs rendkívül vonzó volt a meggazdagodni vágyó zeneszerzőknek, ugyanis a francia szerzői jog sokkal jobban védte munkájukat, ezért sokkal nagyobb jövedelemre tehettek szert, mint Itáliában. Ugyancsak vonzó helynek számított London, ahol busásan megfizették a zeneszerzőket. Bellini 1833 áprilisában a brit fővárosba utazott, ahol mindössze négy hónapig tartózkodott, az olasz operaidényben. Elképzelései azonban nem valósultak meg maradéktalanul, ugyanis a helyi olasz társulat jelentős adóssággal küszködött, és Bellininek haláláig sem sikerült megkapnia a szerződött összeg felét. Sikereket inkább társadalmi téren könyvelhetett el, hiszen művészetét a helyi kritikusok hidegen fogadták. A Morning Chronicle például zajosnak és unalmasnak nevezte a Normát. Augusztusban Párizsba utazott, hogy új operát írjon. Nem szándékozott huzamosabb ideig a francia fővárosban maradni, ennek oka részben gyenge nyelvismerete volt, inkább a gyors jövedelemszerzés reménye vezérelte. Szeptemberben az Opérával tárgyalt, de nem sikerült megegyezésre jutnia. A telet Párizsban töltötte, remélve, hogy mégiscsak sikerül szerződést kötnie valamelyik francia nyelvű operaházzal. Közben a Théâtre Italienben bemutatták A kalózt majd a Rómeó és Júliát. Ezek sikerei eredményeképpen januárban egyezett meg az operaház vezetőségével A puritánok opera megírásáról. A szövegkönyvet Carlo Pepoli írta Jacques-François Ancelot és Joseph Xavier Saintine Têtes rondes et Cavaliers című műve alapján. Időközben felvette a kapcsolatot az Opéra Comique-kal is, tőlük is szerződést remélve. Megismerkedett Rossinivel, akitől szintén segítséget remélt. Közben aláírt egy szerződést három opera megírására a nápolyi San Carlóval, és mindeközben feleséget is keresett. Noha londoni ismeretségeinek köszönhetően sikerült bekerülnie a francia arisztokrácia köreibe, hiányos francia nyelvtudása megakadályozta komolyabb kapcsolatok kialakításában. Korabeli feljegyzésekből ismert, hogy a szalonok látogatói kellemesen szórakoztak Bellini franciatudásán, és ugyanakkor kifogásolták gyerekes viselkedését. Megfeszített programja miatt 1834 február–márciusában ágynak esett, valószínűleg amőbiázisa újult ki. Egy évvel később betegsége miatt kénytelen volt búcsút mondania a párizsi szalonok vidám életének, és a városszéli Puteaux-ba költözött. Innen utazott be a Théâtre Italienbe felügyelni az Alvajáró próbáit, és itt írta meg új és egyben utolsó operáját, A puritánokat. A puteaux-i házat párizsi szomszédja, a zsidó Solomon Levy bocsátotta rendelkezésére, aki szeretőjével (bizonyos Mme Olivier) együtt többször is meglátogatta. Levy kétes banki üzletekből szerzett magának vagyont, sőt Bellini pénzének egy részét is befektette spanyol kötvényekbe. Szeretője másodrangú énekesnő volt párizsi színházakban, és feltételezhető, hogy egyben Bellini szeretője is volt ebben az utolsó időszakban. Tovább próbálkozott az Opéránál és az Opéra Comique-nál, de mindkét intézményben alapkövetelmény volt, hogy a mű francia nyelvű legyen. Egy ideig úgy tűnt, hogy az olasz operák iránt fogékonyabb Opéra Comique-kal sikerül szerződést kötnie, de mivel időközben A puritánokat is be kellett fejeznie, kevés ideje maradt volna az új mű megkomponálására. Bellini – korábbi tapasztalatain okulva – ezt nem vállalta. 1835-ben felvetődött, hogy dolgozza át francia nyelvre a Normát az Opéra számára, a többi művét pedig az Opéra Comique számára. Rossini tanácsára úgy döntött, hogy előbb megpróbálja minden művét elhelyezni az Opérában, elvégre az intézmény Európa vezető operaházának számított abban az időben. Rossini tanácsait megfogadva 1834 végén készen állt A puritánok. A bemutatóra 1835. január 24-én került sor a Théâtre Italienben. Rossini támogatása garancia volt a sikerre, de az opera ettől függetlenül is időtállónak bizonyult, és még az 1860-as években, a Wagner-őrület idején is folyamatosan repertoáron volt. Az opera nagy sikert aratott a későbbiekben Nagy-Britanniában is, Viktória királynő kedvenc operája volt. Bellini 1834. június elején ágynak esett, orvosai hastífuszt diagnosztizáltak. A betegségből gyorsan felépült, és csak 1835 nyár elején léptek fel ismét a tünetek. Egy július 24-én keltezett levelében arról írt, hogy egészsége tökéletes, de aggasztja a Provence-ban gyorsan terjedő kolerajárvány, ami megakadályozza, hogy hazatérjen Itáliába. Szeptember 2-án enyhe hasmenésre panaszkodott, 11-én már dizentériáról írt, de remélte, hogy néhány napon belül felépül. Szeptember 23-án délután elhunyt. Kórleírása szerint minden bizonnyal az amőbiázis végzett vele, amely akkoriban még ismeretlen betegségnek számított. A párizsi Père-Lachaise temetőben helyezték örök nyugalomra, majd földi maradványait 1876-ban átszállították a cataniai székesegyházba. ## Művészete Gioachino Rossini és Gaetano Donizetti mellett Vincenzo Bellini volt a bel canto harmadik meghatározó alakja. Az ő operáikban az énekesek, az éneklés volt a legfontosabb, leplezetlenül szórakoztatni akartak. Ahogyan Hector Berlioz fogalmazta: Az olaszok számára a zene nem több érzéki örömnél. A szellem magasrendű megnyilatkoztatásait alig becsülik többre a szakácsművészetnél. Olyan zenét akarnak, amelyet – mint egy tál makarónit – gondolkodás, sőt odafigyelés nélkül, azonnal be tudnak fogadni. A bel canto operák nagyrészt egy kaptafára készültek és nagyon erősen a cavatina és a cabaletta eszközére támaszkodtak. A lassú és lírai cavatina arra szolgált, hogy az énekes megcsillogtathassa dallamformálását, megmutathassa, hogy a hosszú hangot milyen szépen, érzékenyen és árnyaltan tudja kitartani. A gyors cabaletta az énekes virtuozitását volt hivatott bemutatni. A nyitó kórust gondosan adagolt áriák követték, amelyek katonás sorrendben sorakoztak. A felvonásokat hangzatos kórusok zárták. Bellini – aki nem rendelkezett Rossini és Donizetti úgyis minden összejön könnyedségével és komolyabban vette a művészetét – ha csak kicsit is, de szakított a hagyományokkal. Bellini különleges helyzetét a nápolyi iskola szerzőinek sorában mindenekelőtt rendkívüli dallaminvenciójának köszönheti. Anélkül, hogy felbontotta volna a hagyományos formákat, keze alatt az ária érzékenyebb, finomabb jellegűvé vált (ez jellemezte a későbbiekben Giacomo Puccini művészetét is). Zenei szerkesztésmódja nem tekinthető ugyan szimfonikusnak, visszatérő vezérmotívumtechnikája azonban szorosan összekovácsolja az egyes művek számait, megelőlegezve ezzel a halála után kibontakozó zenedrámák szerkesztési módját. Együtteseiben a korabeli szokásoknak hódolt, viszont a szerelmi kettősök tekintetében elindította azt a formát, amelyet aztán Giuseppe Verdi fejlesztett tovább, azaz a kettős terc- és szext-parallelekben halad, majd finoman kromatikus kadenciákban találkozik a szoprán- és a tenorszólam. Jelentős szerepe volt a szokványos recitativo megújításában, ugyanis kiemelte azt az addig megszokott secco-technikából és átkomponálta azt. Utolsó művében, A puritánokban ötvözte a nápolyi operaiskola és a francia nagyopera hagyományait. Első – inkább kísérleti jellegű – operájától eltekintve, nem érdekelte az opera buffa műfaja és mindössze egyetlen opera semiseriát írt, az Az alvajárót. A mű ugyan figyelemfelkeltő, de a Norma és A puritánok sokkal jellemzőbbek művészetére. Mindkettő tele van a Bellini művészetének lényegét jelentő áriákkal – hosszú, nagy ívű és lassú dallam, arpeggioszerű basszuskísérettel. Bellini számára a dallam volt a legfontosabb. Egyszer, Pergolesi Stabat Materét játszva, ezt mondta a barátjának, Florimónak: Ha ilyen szép dallamot tudnék írni, nem bánnám, ha olyan fiatalon halnék meg, mint Pergolesi. Még Richard Wagner is értékelte a Normát, pedig köztudottan nem tartotta sokra az olasz operákat, különösen a bel cantót. Bellini operáiról a következőképpen nyilatkozott: mind csupa szív, szavakba öntve. Kortársai, Rossini és Donizetti is írtak hosszú, lassú dallamokat, de Bellini sajátos intenzitása nélkül. Rossini melódiái klasszikus beállítottságúak, Bellini dallamvilága azonban romantikus. Művészetéhez legközelebb Chopin noktürnjeinek dallama és basszuskísérete áll közel. Már korai operáiban (A kalóz, Az idegen nő) is hallható ez az új, hosszú lélegzetű, kissé érzelgős hang. Verdi lelkendezve említette Bellini hosszú-hosszú dallamait, melyekhez hasonlót nem írtak eddig. Bellini zenéje még a Rossiniénál is jobban vonzotta a nagy énekeseket: megérintette őket a Bellini-áriákban megbúvó romanticizmus (Giuditta Pasta, Maria Malibran, Marietta Alboni, Giovanni Battista Rubini stb.). A Normát tekintik Bellini legnagyobb művének, habár A puritánokban több a ragyogás. Ütemről ütemre építkező, kiegyensúlyozott, végtelen hosszú dallama – mint a Casta diva a Normából – tökéletesen arányos, szemérmes, mégis szenvedéllyel teli. A Norma nem könnyű szerep. Rendkívül hajlékony drámai szopránt igényel. Egy későbbi német szoprán, Lilli Lehmann, azt mondta, hogy inkább énekel sorban három Brünnhildét, mint egy Normát. A Norma az egyetlen Bellini-opera, amely folyamatosan műsoron van. Úgy tartják, benne testesül meg a bel canto hagyomány lényege. ## Öröksége Vincenzo Bellinit az egyik legnagyobb olasz zeneszerzőként tartják számon. Különösen Dél-Olaszországban és Szicíliában népszerű: tereket, épületeket és intézményeket neveztek el róla, ezek közül a legjelentősebb a cataniai operaház (Teatro Massimo Bellini). Művészete halála után feledésbe merült, és csak a 20. század első felében fedezték fel ismét, amikor is világszerte reneszánszát élte a bel canto. Műveinek népszerűsítéséhez hozzájárultak olyan neves énekesnők is, mint Maria Callas vagy Renata Tebaldi. Életrajza levelezéséből is nyomon követhető. Leveleinek első teljes gyűjteményét Luisa Cambi adta ki 1943-ban Epistolario címmel. Ő volt az, aki felhívta a figyelmet arra, hogy Florimo utólag jelentősen módosította egyes levelek tartalmát, illetve újakat írt annak érdekében, hogy jobb fényben tüntesse fel a zeneszerzőt. Florimo indítékai nem ismertek, csak találgatások léteznek. Az első tulajdonképpen teljesnek mondható Bellini-életrajzot Francesco Pastura írta 1959-ben Bellini secondo la storia címmel.
46,178	Prága	26,881,753	null	[ "Kezdőlapon szerepelt szócikkek", "Kulturális világörökségi helyszínek", "Prága" ]	Prága (csehül Praha, , németül Prag, latinul: Praga) Csehország fővárosa és egyben legnagyobb városa, az Európai Unió 14. legnagyobb városa. A Moldva-partján fekvő Prága mintegy 1,3 millió embernek ad otthont, míg a főváros agglomerációja a becslések szerint 2,7 millió lakossal rendelkezik. A város nedves kontinentális éghajlattal rendelkezik, viszonylag meleg nyárral és hideg téllel. Prága Közép-Európa egyik politikai, kulturális és gazdasági központja, gazdag történelemmel. A római korban alapított és a gótikus, reneszánsz és barokk korszakban virágzó Prága a Cseh Királyság fővárosa, és több német-római császár, főként IV. Károly (1346–1378) fő rezidenciája volt. Fontos város volt a Habsburg Birodalom és Osztrák-Magyar Monarchia számára. A város fontos szerepet játszott a cseh és a protestáns reformációkban, a harmincéves háborúban és a 20. századi történelemben, mint Csehszlovákia fővárosa a világháborúk és a háború utáni kommunista korszakban. Prága számos ismert kulturális látnivalónak ad otthont, amelyek közül sokan túlélték a 20. századi Európa erőszakát és pusztítását. A fő látnivalók közé tartozik a prágai vár, a Károly-híd, az Óváros tér a csillagászati órával, a zsidó negyed, a Petřín-domb és Vyšehrad. 1992 óta Prága kiterjedt történelmi központja szerepel az UNESCO világörökségi listáján. A városban több mint tíz múzeum található, valamint számos színház, galéria, mozi és egyéb kulturális intézmények. Kiterjedt, modern tömegközlekedési rendszer köti össze a városrészeket egymással. Számos állami és magániskolának ad otthont, köztük a prágai Károly Egyetemnek, Közép-Európa legrégebbi egyetemének. 2017 óta a város évente több mint 8,5 millió nemzetközi látogatót fogadott, London, Párizs, Róma és Isztambul után az ötödik leglátogatottabb európai város volt. 2019-ben a PICSA Index a világ 13. legélhetőbb városának nevezte. Az „arany Prága” név valószínűleg I. Károly cseh király és (IV. Károly néven) német-római császár (1347–1378) idejéből származik, amikor arannyal vonták be a prágai vár tornyait. Egy másik elmélet szerint Prágát az alkimisták és az aranycsinálók tevékenységét ösztönző II. Rudolf német-római császár uralkodása alatt nevezték el „aranynak”. ## Fekvése Európa és egyúttal Csehország közepén, a Moldva (Vltava) két partján fekszik, körülbelül 600 km-re a Balti-tengertől, 700 km-re az Északi-tengertől és 700 km-re az Adriától. Közel van a többi közép-európai nagyvároshoz: Prágától Bécs 300 km-re, Pozsony 320 km-re, Berlin 350 km-re, Budapest 530 km-re, Varsó 630 km-re, Koppenhága 750 km-re található. A kilenc dombra épült városban 31 km hosszan kanyarog a Moldva, ami a legszélesebb pontján 330 m széles. Ágai sok szigetet ölelnek közre. Nevét állítólag azokról a zúgókról (csehül: práh) kapta, amelyeken nagy robajjal folyt át a víz. A közép-európai időzónába (UTC+1) tartozik, ez megegyezik a magyarországival. ## Éghajlata A város éghajlata mérsékelt égövi nedves kontinentális. A négy évszak határozottan elkülönül. ## Története A mai Prága területén már a kőkor idejéből is találtak emberi településre utaló nyomokat, a város környékét azóta szinte folyamatosan lakják. A kelta bójok i. e. 500 körül telepedtek meg a Moldva völgyében; róluk kapta az ország a máig használatos Bohémia nevet. A mai város déli részén i. e. 200 táján állt településük maradványait találták meg. A területet i.e. 9 és 6 között a germán markomannok hódították meg, és a kelták apránként kitelepültek. A népvándorlás idején a hunok és a longobárdok átvonulása után i. sz. 500 tájt szláv népcsoportok (csehek, dudlebek, lučanok stb.) jelentek meg a térségben, de hamarosan avar, majd frank befolyás alá kerültek. A Přemysl uralkodó dinasztia i. sz. 800 körül került a cseh törzs élére. A 9. század második felében a Nagymorva Fejedelemség hódította meg a területet, majd Szvatopluk halála után (895-ben) I. Spytihněv fejedelem a német király vazallusa lett. A 10. században a Prága környékén letelepült csehek sorra legyőzték a többi szláv törzset. A róluk elnevezett országot a Přemysl-ház fejedelmei, majd királyai a mai Prága területén épített két várból, a Vyšehradból, illetve a prágai várból kormányozták. ### Kialakulása A Cseh-medence középső részén a szláv törzsek a 6. században telepedtek meg. Falvaikat palánkokkal és földsáncokkal vették körül. Alapításáról több legenda is kering, egyik szerint Libuše fejedelemasszony a Vyšehrad tetejéről lenézve egy várost látott, amelynek ragyogása elhomályosította a legragyogóbb csillagokat is. Prágáról az első írásos emlékeket a 9. századból találjuk. Hamarosan a Cseh Királyság központja és Európa egyik legfontosabb kereskedelmi központja lett, ahova a kontinens minden tájáról érkeztek az áruk. Ekkor telepedtek meg itt a város későbbi életében fontos szerepet játszó zsidók; róluk először Ibráhim ibn Jakúb zsidó kereskedő és utazó számol be 965-ben. A város mindemellett – vagy mindennek köszönhetően – a vallási élet központja is lett; püspökségét 973-ban alapították. Vyšehrad szerepe fokozatosan elhalványult, helyét a szintén a 9. században, Bořivoj fejedelem által alapított vár és a mellette kialakuló Hradzsin városrész vette át. Unokája, I. Vencel helyezte el itt a Szent Vitus tiszteletére emelt templom alapjait. Vencelt később szentté avatták, és Csehország patrónusa lett. Az eredetileg fából épült vár, nagyszabású átalakítását I. Szobeszláv kezdte meg, és századokon át folytatták. Ekkor kezdték meg a régi királyi palota és a Szent György-bazilika építését is. Az első kőhidat a Moldván II. Ulászló király építtette, és azt feleségéről, Juditról nevezték el. A hidat az 1342-es árvíz elvitte, helyén, alapjainak felhasználásával épült az egyik legismertebb prágai nevezetesség, egyben Európa egyik legrégibb hídja, a Károly híd. A 13. századig a város szabálytalan utcahálózatú, gyéren lakott település maradt. 1257-ben II. Ottokár király megalapította a Kisoldal (csehül: Malá Straná) városrészt, amely jelentős autonómiát kapva a német anyanyelvű lakosok otthonává vált. Az új negyed az időközben fallal körülvett Óvárossal szemben, a Moldva bal partján, a város harmadik részeként jött létre. 1344-ben a Prágai egyházmegyét főegyházmegyévé alakították. A város középkori arculatának kialakítása egyetlen uralkodónak, I. Károlynak köszönhető: ő 1346-tól IV. Károly néven német-római császár is volt, így ezzel a számozással ismerjük. Korának egyik legműveltebb uralkodója trónra lépése előtt a párizsi egyetemen tanult. Prágát szellemi központtá kívánta építeni: 1348-ban itt alapította meg Közép-Európa első egyetemét. Uralkodása alatt Prága volt a Német-római Birodalom fővárosa. Népessége és területe fokozatosan nőtt. Az Óvároson túl ugyancsak 1348-ban új negyedet alapított; ez lett az Újváros (Nové Město). Fokozatosan beépült a Petřín oldala is. Károly uralma alatt Prága Európa három legnagyobb városának egyikévé vált. IV\. Károly császár halálának éve, 1378 egyúttal a nagy egyházszakadás éve is volt. Az ebből fakadó viták fokozták az egyház és a hívők közti feszültséget. Károly császár leánya, Anna, aki 1382-ben II. Richárd angol király felesége lett, magával hozta az országba John Wycliffe angol teológus tanait. Az új nézeteket osztotta Husz János, a prágai egyetem tanára és az újonnan alapított Betlehem-kápolna prédikátora is, aki 1402-től terjesztette igéit. Követelte, hogy az egyház térjen vissza a keresztény alaptanításokhoz és értékekhez, ossza szét vagyonát és adja vissza a Szentírás eredeti szövegének az azt megillető tiszteletet. Az egyre erősödő ellentét hatására a prédikátort az egyház kiközösítette. Husz 1415-ben Zsigmond császár védlevelével Konstanzba indult, azt remélve, hogy az egyházi zsinat meghallgatja. A meghívás csapdának bizonyult: Huszt elfogták és július 6-án máglyán elégették. Az árulás egész Csehországban villongásokat váltott ki. 1419-ben Jan Želivský prédikátor vezetésével nemzeti felkelés tört ki, amelynek csúcsán kihajigálták a tanácsnokokat a városháza ablakán: ez volt az első prágai defenesztráció. V. Márton pápa 1420-ban keresztes háborút hirdetett az ekkor már magukat egykori vezetőjük után huszitáknak nevező eretnekek ellen. A husziták Jan Žižka vezetésével megütköztek a Luxemburgi Zsigmond vezette keresztes seregekkel, és Prágától keletre (a mai Žižkov városrészben) legyőzték őket. A győzelem után alapították meg erődvárosukat, Tábort. A háború közel húsz évig húzódott. A császár többször egyezkedni látszott, majd mindannyiszor visszakozott. 1458-ban a huszitákhoz húzó Podjebrád György került trónra, ezért 1466-ban őt is kiátkozták. 1471-ben bekövetkezett halála után dinasztikus harcok következtek, végül 1526-ban, II. Lajos halála után I. Ferdinándot, a német császár fivérét választották trónra: ezzel kezdődött a 400 éves Habsburg-uralom. ### A város a Habsburg-uralom alatt A Habsburg-uralom első évszázadában Prága ismét visszanyerte régi fényét: II. Rudolf és II. Mátyás is itt rendezte be székhelyét. A művészeteket pártoló uralkodóknak köszönhetően virágzott a tudomány és művészet: itt dolgozott Tycho Brahe, Kepler és a festő Arcimboldo is. A város a kor legdivatosabb építészeinek tervei alapján fejlődött, és a jezsuitáknak köszönhetően (őket még I. Ferdinánd hívta be) pezsgett a vallási élet is. A jezsuiták központja az általuk alapított Klementinum volt; innen terjesztették az ellenreformáció tanait, egyre inkább fokozva a vallási ellentéteket a Habsburg Birodalomban. 1618 májusában az uralkodó két katolikus helytartójának viselkedése annyira felháborította a cseh protestáns főurakat, hogy a Hradzsinban felkelés tört ki; a helytartókat és titkáraikat kihajították a vár ablakán. E tett (a második defenesztráció) váltotta ki a harmincéves háborút, amelyben Csehország és Prága is súlyos veszteségeket szenvedett. 1620. november 8-án az uralkodó katolikus seregei döntő győzelmet arattak a fehérhegyi csatában (Břevnov városrész) a cseh rendek csapatai fölött – a csatából elkésett a megválasztott király Pfalzi Frigyes és a könnyűlovasaival ugyancsak a csehek segítségére igyekvő Bethlen Gábor is. A győztesek a felkelés vezetői közül 27 nemesembert az Óvárosi téren lefejeztek. A várost ezután többször is idegen csapatok szállták meg: 1631-ben a szászok, 1648-ban a svédek. 1648-ra, a háború végére a Habsburgok elsöprő győzelmet arattak, Csehországot királyságból örökös tartománnyá alakították. Az udvar visszaköltözött Bécsbe, a protestáns cseh urak vagyonát elkobozták, megkezdődött az erőszakos németesítés, a cseh kultúra elfojtása. Prága lakossága a háború előtti 60 000-ről 20 000-re esett vissza. Győzött az ellenreformáció. A folyamatosan terjeszkedő jezsuiták 1625-ben megszerezték a Kisoldali-téren álló Szent Miklós-templomot is, és a helyén a 18. században felépítették a környéket ma is uraló barokk bazilikát. 1773-ig, rendjük feloszlatásáig a jezsuiták voltak a prágai vallási élet meghatározó szereplői. A Habsburg-elnyomás bénította a cseh nép nemzeti törekvéseit. Az 1680-s években egyre többet építkezett a király és a katolikus nemesség. Prágát a Habsburgok teljesen átalakították, afféle barokk ékkővé tették. A prágai építészet fénykora az 1680-as évektől kb. 1720-ig terjedő időszak lett. Nagy fellendülést hozott a prágai építészek és munkatársaik számára az 1689-es nagy tűzvész, amelyben gyakorlatilag leégett a prágai zsidóváros, valamint az Ó- és Újváros északi része. A helyreállításhoz és az új épületek építéséhez az itáliai és német mesterek nyomdokain haladó hazai művészek is hozzájárultak. Ekkor épült a kisoldali paloták többsége, ekkor állították helyre a Hradzsint és a Loretát. Új templomokat építettek, parkokat alakítottak ki, barokk szobrokat állítottak a Károly hídra. Tovább élénkítette a keresletet a Klementinum építésének 1709-ben kezdett érett (késő) barokk szakasza. A nagy építészeti hullám a 17. század végén érte el csúcsát, és még a 18. század első két évtizedében is kitartott. A 18. század közepétől a 19. század első negyedéig jelentősen átalakult az építőipar, és új típusú épületek: laktanyák, színházak, erődök jelentek meg. Az időszak kezdetén az építőmesterek bizonyos mértékig még építészek voltak. A két szakma egyértelmű megkülönböztetését a 19. század elejére datálhatjuk. Az építészek azok lettek, akik a térbeli és művészi koncepcióra helyezték a hangsúlyt, míg az építőmesterek inkább az anyagfajtákkal, a szerkezetekkel vagy a belső berendezéssel foglalkoztak. Az építőipari céhek hanyatlásnak indultak. Az épületek (körülbelül 1757-től) a monumentalitástól és integritástól a dekorativitás felé vonultak vissza. A tisztább íz, a báj és a kényelem lett a fő szempont — a barokkot részben felváltotta a rokokó. A fejlődés a gazdasági életre is kihatott: spanyol, olasz kereskedők költöztek a városba, finanszírozva az építkezéseket, magukkal vonva a város népességének növekedését – a népesség 1771-re elérte a -et. A városban a gazdaságon túl a művészet is virágzott: játszott itt Haydn és Beethoven. Mozart többször is visszatért Prágába, itt alkotva meg több operáját. Ezzel többé-kevésbé párhuzamosan tört előre a század utolsó harmadában a klasszicizmus, amelynek térhódítását adminisztratív intézkedések is befolyásolták: A prágai vár rekonstrukciójának tervét 1753-ban, Nicolo Pacassi udvari építész készítette el. Prágában ezek voltak az első, a (bécsi) klasszicizmus jegyeit mutató épületek. Lényegesen hatottak Johann Ignaz Palliardi korai stílusára, mivel Palliardi Pacassi tanítványa volt. - A szakrális építészetre jelentősen hatott az 1783-ban kiadott liturgikus rend, amely a „régi templom” egyszerűségére rámutatva jutott arra a következtetésre, hogy a szakrális építészet számára az egyszerűség kívánatos. - 1784-ben a császár a jozefinista reformok részeként megtiltotta a városi temetkezést, ami új temetők és temetőtemplomok létesítéséhez vezetett. Sok kolostort megszüntettek, viszont a plébániahálózat új templomokkal és plébániákkal gyarapodott. A szakrális építészet azonban tovább őrizte a barokk érzékenységet, mint a világi épületek. A barokk szemlélet sokáig megmaradt, mivel nagyon népszerű volt. Ezért beszélhetünk átmeneti stílusról, amelyben a barokk és a klasszicizmus összefonódik úgy, hogy a klasszicizmus felé mutat a homlokzatok lecsillapítása, ellaposodása. A két stílus gyakran ugyanazokat az építészeti megoldásokat használta, például párkányokat, oszlopokat és magas pilasztersort. Ebben az időszakban Prágában zömmel a korábbiaknál kevésbé képzett építészek dolgoztak — olyanok, akik a hagyománytól eltérően nem utaztak külföldre (zömmel Bécsbe vagy Itáliába), hogy az ottani mesterektől tanulják el fogásaikat — ez alól kivételnek tekinthetjük a Palliar(d)ikat. Az olasz építészek és általában a művészek befolyása Prágában jelentősen csökkent. 1805 után az „építész” címet azok kaphatták meg, akik a Bécsi Akadémián vagy a Prágai Politechnikumban tanulták ki a szakmát. Ezért a Palliar(d)ikat építőmesterekként említjük, bát több épületet maguk is terveztek. Az egykori olasz bevándorlók erre az időszakra — amint ezt a keresztnevek írásmódjának változásai is jelzi — integrálódtak a Kisoldal közösségébe, azaz elnémetesedtek. Eközben megmaradtak a vlach közösség intézményei (például a kórház). A klasszicista stílus a 18. század vége felé vált uralkodóvá. A barokk motívumok látványelemek visszaszorultak. A klasszicizmus csúcsszakaszának képviselői Johann Ignaz Palliardi (1737–1821), Josef Zobel (1746–1814), Karel Schmidt (1738–1820), Filip Heger (1734–1804) és fia, Franz (František) Anton Heger (1766–1831) – a két Heger jól együttműködött Palliardival. Ekkor tűnt fel Georg Fischer (Jiří Fischer, 1768–1828), aki később a Politechnikum professzora lett. Fischer, akinek munkásságában érezhető az angol romantikus gótika hatása, jelentősen befolyásolta a századelő prágai építészetét. 1784-ben II. József a négy, addig önálló városrészt (Óváros, Újváros, Kisoldal, Hradzsin) egy egységgé tette. 1850-ben hozzácsatolták a szomszédos Zsidóvárost (azóta Josefov), és ezzel létrejött a mai Prága magja. Az ipari forradalom Prágára is erősen hatott, a környék szénbányáira alapozva sorra építették a vasgyárakat. Karlín, Prága 1817-ben alapított ipari elővárosában húsz évvel később már 100 ezren laktak. Az első vasútvonal 1842-ben épült. A 18–19. század fordulóján az általános elnémetesedésre nyílt elégedetlenséggel válaszoltak a csehek. A városban ekkor csak minden harmadik ember volt cseh, a meghatározó pozíciókban németek ültek, az utcák német neveket viseltek. 1848-ban a prágai forradalom kétszakaszos volt. Az első, sikeresnek tűnő szakaszban 1848. március 11-én a Vencel-fürdő melletti épületben gyűltek össze a prágai polgárok, és bizottságot alakította forradalmi követeléseik megszövegezésére. A március 11-i petícióban a cseh nyelv teljes egyenjogúságát követelték az iskolákban, a hivatalokban és a közigazgatásban egyaránt. A március 23-i újabb feliratban Cseh-Morvaország és Szilézia egyesítését követelték: azt, hogy a történelmi Csehország legyen önálló közigazgatási egység Prága központtal. A kormány április 8-án kelt válasza elutasította az adminisztratív átszervezést, viszont egyenjogúsította a cseh nyelvet, és ezzel felháborította a csehországi németeket. Felszabadították a csehországi jobbágyokat. Az ezt követő időszakban Alfred Windisch-Grätz herceg Prága főparancsnokaként katonai erődemonstrációkkal is igyekezett megelőzni az esetleges forradalmi megmozdulásokat. Ennek ellenére május 31-én elkezdődött a forradalom második, radikális szakasza. Erre a napra hívták össze a prágai szláv kongresszust, amely június 2-án kezdett ülésezni soraiban egyebek közt a szélsőségesen magyarellenes szlovák nacionalista Pavel Jozef Šafárikkal és az anarchista világforradalmár Mihail Alekszandrovics Bakunyinnal — utóbbi élesen szembefordult a kompromisszumokra törekvő František Palackýval. A cseh radikális demokraták és a diákok 1848. június 12-én felvonulást szerveztek. Összecsaptak a kivezényelt katonákkal, és ekkor egy feltehetően a hercegnek szánt golyó megölte Windischgrätz feleségét. Ezzel robbant ki a pünkösdi felkelés (květnová revoluce). A felkelők számos barikádot emeltek Prága utcáin, és bevették magukat az azidőtájt Károly Ferdinánd Egyetemnek hívott Károly Egyetem épületeibe. A város fölötti uralmat azonban nem tudták átvenni, mert mozgalmukat a lakosság német többsége nem támogatta. Windischgrätz herceg el akarta kerülni az utcai harcokat, ezért a Moldva túlpartjáról kezdte lövetni tüzérségével az Óvárost. Közben megmozdult a cseh vidék is, de az ott szervezett milíciák nem értek föl időben Prágába, ahol a felkelők június 17-én letették a fegyvert.. A század második felében lebontották a Prágát körülölelő falat, ami után a város gyorsan terjeszkedni és iparosodni kezdett (Idegenvezető, 14. o.). 1881-ben megnyílt a Prágai Nemzeti Színház, 1893-ban pedig a Nemzeti Múzeum. ### Prága a 20. században 1914-ben Csehország az Osztrák–Magyar Monarchia részeként lépett be a világháborúba. 1915-ben egy emigráns filozófus, Tomáš Masaryk felszólította a cseheket és szlovákokat, hogy ne harcoljanak tovább a monarchia oldalán: nem sokkal később már Csehszlovák Légió küzdött az Antant mellett. 1918. október 28-án megalakult a Csehszlovák Köztársaság, melynek fővárosa az 1922-ben a környező települések hozzácsatolásával már 850 000 lakosú Prága lett. Prágát, az ekkor még soknemzetiségű várost 1938-ban a németek szállták meg, és ettől kezdve a város történetében fontos szerepet játszó zsidóságot folyamatosan kitelepítették. A második világháború végére a prágai gettó lakosainak 90 %-a halt meg megsemmisítő táborokban. A prágaiak 1945. május 5-én a cseh rádió felkelésre szólított fel. 12:30 körül a városháza körül harcok kezdődtek. Hamarosan német tankok hatoltak be az Óváros térre, és lőni kezdték a városházát; a lövöldözés másnapig tartott. Május 7-én és 8-án Prágába vezényelték az addig a várostól délre fekvő katonai gyakorlóterületen szerveződő SS-páncélosegységeket. Ezenkívül északkelet felől más német egységek is betörtek Prágába, és megöltek sok ellenállót (egyedül a Masaryk pályaudvaron több mint 50 embert). Május 7-én gyulladt ki először a városháza a belövésektől, de a felkelőknek ekkor még sikerült eloltaniuk a tüzet. 1945. május 8-án délután az ellenállóknak el kellett hagyniuk az épületet, mert a német tüzérek ismét felgyújtották. Még ezen a napon, 16 órakor a prágai Bartolomějská utcában a németek aláírták a kapitulációs nyilatkozatot, de a városházáért vívott csata csak 17 óra körül, körülbelül egy órával a fegyverszünet hivatalos kihirdetése után fejeződött be. A régi városháza neogótikus szárnyában a tüzet másnap sikerült megfékezni. Május 9-én a Vörös Hadsereg bevonult a városba, ezzel Prága lett az utolsóként felszabadított európai főváros. A város csodával határos módon szinte sértetlenül vészelte át a háborút (a legnagyobb károkat az óvárosi városháza szenvedte — elsősorban azért, mert a volt orosz hadifoglyokból Vlaszov által szervezett ROA (Orosz Felszabadító Hadsereg) szembefordult a németekkel, és szétverte a város körüli német csapatokat. Vlaszovot és vezérkarát 1946. augusztus 1-én Moszkvában kivégezték. A háború után a pár évtizeddel korábban még többségben levő németeket Németországba telepítették, a város fokozatosan egynemzetiségűvé vált. Az 1948-as választás után a többi kelet-közép-európai országhoz hasonlóan Csehszlovákiában is egypártrendszert alakítottak ki. Az új rendszer ellen tiltakozott az egykori elnök Beneš, és Jan Masaryk külügyminiszter (Tomaš Masaryk fia) is; őt nem sokkal később holtan találták a Černín-palota udvarán (feltehetően kilökték az ablakon). Fokozatosan kialakult a Sztálinhoz hű totalitárius rendszer, amelyben a szovjet vezetőt a Letnán épített, 15 méter magas szoborral tisztelték meg. Az emlékművet csak 1962-ben bontották el. 1968 januárjában leváltották Antonin Novotný pártelnököt, helyére Alexander Dubček került, aki elsőként vezette be az emberarcú szocializmus fogalmát. A Prágai tavasznak nevezett viszonylagos szabadságot, a cenzúra eltörlését ígérő mozgalmat Moszkvából nem nézték jó szemmel, és 1968 augusztusában a Varsói Szerződés országai (köztük Magyarország) csapatai szovjet parancsra megszállták Csehszlovákiát. Az ezután bekövetkező konszolidációs politikát többen ellenezték. 1969. január 16-án Jan Palach húszéves, filozófia szakos hallgató tiltakozása jeléül felgyújtotta magát a Vencel téren, példáját hat héttel később Jan Zajíc követte. Véleményének megfogalmazására más módszert választott egy értelmiségi csoport: Václav Havel vezetésével 1977-ben megalapították a Charta ’77 mozgalmat, mely bírálta a kormány tevékenységét, és a Helsinki záróokmányban megfogalmazott emberi jogokhoz való viszonyát. 1989-ben a keleti blokk rendszerváltásai Prágát is elérték. A bársonyos forradalomnak nevezett átalakulás előestéjén, november 17-én 15 000 ember gyülekezett a Vyšehradon, megemlékezve a náci megszállás évfordulójáról. A terv szerint a tömeg a Vencel térre tartott, de a Narodní sugárútnál a rohamrendőrség elállta az utat, majd a két tábor között verekedés tört ki, egy Martin Šmid nevű diák meghalt, sokan megsérültek. Csakhamar megalakult a Václav Havel vezette Polgári Fórum, az egyre erősödő nyomás következtében az állampárt vezetői lemondtak. A rendszerváltás után a város történelmi emlékei, régi negyedei az intenzív rekonstrukciós programnak köszönhetően megújultak, elősegítve, hogy mára az új Cseh Köztársaság fővárosa, Prága a turisták egyik legnépszerűbb célpontja legyen. ### Prága a 21. században A 2002-es közép-európai áradások Prágát is érintették, ami több épületben és a metrórendszerben is kárt okozott, egyes szakaszait teljesen elárasztotta a víz. A prágai állatkert részei is teljesen víz alá kerültek. Prága pályázott a 2016-os nyári olimpia rendezésére, de nem jutott be a jelöltek közé. 2009-ben, a gazdasági válság következtében a város visszalépett 2020-as pályázatától is. Prága 2016-ban testvérvárosi szerződést írt alá Pekinggel. 2019. október 7-én a prágai városvezetés felmondta ezt a szerződést, mivel nem fogadta el a szerződésben foglalt egy Kína elvet. Válaszul 2019. október 9-én a kínai fél is felmondta a szerződést. A lépés következményeképpen külpolitikai viták alakultak ki a két ország között. ## Lakossága Az 1230-as adat az óvárosi rész népességét; az 1370-es és 1600-as adatok az óvárosi, újvárosi, kisoldali részek és a Hradzsin együttes népességét jelzik. 1784-ben közigazgatásilag is létrejött Prága, míg Nagy-Prága alapítása 1922-ben történt. Prága népessége a múltban az alábbi módon változott: ## Közigazgatása és kerületei Prága addig különálló négy városrészét, a mai Óvárost, az Újvárost, a Kisoldalt, és a Hradzsint II. József 1784-ben szervezte egy közigazgatási egységbe. A város további növekedése kapcsán 1850-ben Josefov, 1883-ban Vyšehrad, 1884-ben Holešovice, majd 1901-ben Libeň is a város része lett. 1922-ben 37 környező település beolvasztásával létrehozták Nagy-Prágát, amellyel a város lakosszáma 676 000-re növekedett. A város lakosszáma az 1 000 000-t 1938-ban érte el. Az 1960-as és 70-es években az erőteljes szocialista várositásnak köszönhetően további településeket csatoltak a cseh fővároshoz. 1960-ban 8, 1968-ban 17, 1974-ben pedig további 38 településsel bővült Prága területe. 1960–1990 között a város mindössze 10 kerületre oszlott, az újonnan a fővároshoz csatolt településeket egy kerületbe kényszerítve. Lakóik azonban ekkor is a település (immár városrész) eredeti nevét használták a kerület megnevezése helyett, ahogy ma is. Ma a városon belüli közigazgatás két- vagy háromszintűnek tekinthető. Legfelső szinten áll a fővárosi önkormányzat (Magistrát hlavního města Prahy), mely felelős a tömegközlekedés megszervezéséért, a városi rendőrség, tűzoltóság, egészségügyi szervezetek fenntartásáért, a műemlékek fenntartásáért, a prágai állatkertért és mindenért, ami a város teljes területét érinti. 1990 óta a város 57 önkormányzattal rendelkező városrészre van felosztva (městské části) A városrészek felelnek a parkokért és a környezetvédelemért, a temetőkért, az iskolák felszerelésének megrendeléséért, számos sport- és kulturális tevékenységért, több szociális és egészségügyi programért, a kutyapiszok összegyűjtéséért és hasonlókért. A városrészek önkormányzatainak másik fontos tevékenységi köre a nyilvános területek tulajdonosi jogainak kezelése. 2001 óta az 57 városrészt 22 adminisztratív egységbe (správní obvody) sorolták, a nemzeti közigazgatás változásainak megfelelően. Minden adminisztratív egységben egy városrész felelős bizonyos tevékenységekért, szolgáltatásokért az adminisztratív egység egész területén. Mind a fővárosi önkormányzat, mind a városrészek választott képviselőkkel rendelkeznek, mindegyik élén polgármester áll. ### Az adminisztratív körzetek és városrészek besorolása Hivatalosan minden városrész neve tartalmazza a főváros nevét is, tehát például Petrovice hivatalos neve Praha-Petrovice. ## Gazdasága Prága gazdaságilag az egyik legintenzívebben fejlődő város Közép-Európában, érezhető a regionális központ kialakítására való törekvés, mely már részben sikerült is, hisz több nemzetközi cég Prágában alakította ki közép-európai központját. Többek között ezeknek is köszönhetően ma a 8 újonnan az Európai Unióhoz csatlakozott posztszocialista ország régiói közül a prágai az egyetlen, amely az egy főre vetített GDP-t tekintve meghaladja az uniós átlagot. Csehország GDP-jének 25%-át teszi ki. Az 1990-es évek végére a hollywoodi filmgyártás egyik kedvelt forgatási helyszíne lett. Mivel Prága nem szenvedett nagy károkat a második világháborúban, így a világháború előtt játszódó filmekben az amszterdami, londoni jeleneteket is gyakran itt forgatják. Az építészet, az alacsony árak és adók és a már létrejött filmgyártási infrastruktúra egyre több filmest vonz a városba. ## Közlekedése ### Tömegközlekedés Prága tömegközlekedése a három metróvonalra épül. Ezeket huszonöt villamosvonal és mintegy kétszáz autóbuszjárat egészíti ki, a Petřín-hegyre pedig sikló visz fel. A vonalakat a Dopravní podnik hlavního města Prahy (DPP) üzemelteti. Az 1990-es években bevezetett tarifaközösségnek köszönhetően a helyi- és az elővárosi járatokon (így az elővárosi autóbuszokon és a vonatokon is) egységes a díjszabás. A világ városai közül itt használják a lakosok az egyik legnagyobb arányban a tömegközlekedést. A jegyek korlátozott ideig érvényesek, ám ez alatt a megfelelő jegy korlátlan átszállásra jogosít. A bérlet jellegű (napi-, heti-, havi-, illetve hosszabb időtartamra váltott jegyek) érvényessége a jegykezelés pillanatában kezdődik és az idő lejártával ugyanazon óra ugyanazon percében is ér véget. Mindenféle jegyet használhatunk az elővárosi járatokon is: ez a megoldás hatékonyan segíti a P+R rendszert. A prágai metró három vonala a szovjet típusú metróüzemeknek megfelelően a belvárosban, háromszögben metszi egymást. A szerelvények reggel 5-től éjfélig közlekednek. A metró megáll a legtöbb, turisztikai szempontból fontos helyen, továbbá a vasúti pályaudvaroknál és a központi autóbusz-pályaudvar alatt is. Az első metróvonalat 1974-ben adták át. A hálózat már több mint 50 kilométer hosszú. A távlati tervekben szerepel a repülőtérre vezető szakasz, valamint épül a negyedik, a D vonal is. A szovjet típusú szerelvényeket is elkezdték korszerű, csendes járművekre cserélni. A villamoshálózat kiépítése 1875-ben az első lóvontatású villamossal kezdődött. 1891-től elektromos vontatásra tértek át és két ütemben 1897-ben, majd 1907-ben a korábban több villamostársaság által üzemeltetett hálózatot egységesítették. Az 1960-as évektől a villamosközlekedést az új metró és buszok térnyerése veszélyeztette. Az egyvágányú hálózatokat felszámolták, így a Pařížská utca – Óváros tér – Celetná utca – Lőportorony közötti szakaszt is. Az 1980-as évektől a külső városrészek felé új vonalak létesültek mint Řepy városrészbe 1988-ban, Ohrada–Palmovka 1990-ben, vagy Modřany felé 1995-ben. 2003-ban hosszú építkezést követően átadták a Hlubočepy–Barrandov-szakaszt, 2008-ban pedig a Laurová–Radlická-viszonylatot, amit aztán 2011-ben tovább is bővítettek. A 2020-ig tartó időszakban további vonalkiépítés történt a városban. A villamost használók aránya az 1980-as években 30% volt, 2014-ben 28,5%. A 22 nappali és 9 éjszakai viszonylathoz 142,7 kilométer hosszú pálya tartozik. A viszonylatok túlnyomó többségben átmérős jellegűek (azaz az egyik külvárosból a belvároson át a másik külvárosba közlekednek). Ennek köszönhetően a vonalak a belvárosban több helyen fonódnak, gyakran 5-6 viszonylat közlekedik egy-egy szakaszon, elősegítve ezzel a város nagy részébe történő átszállásmentes utazást. A megállókban és a járműveken digitális kijelzők segítik az utas tájékoztatást. A járművek legújabb generációját az alacsony padlós Škoda 15T villamos adja, amely vegyesen közlekedik minden vonalon a régebbi Tatra T3R.PV típusú járművekkel. Jelenleg a világ egyik legnagyobb villamos-flottája itt található. A város éjszakai tömegközlekedési hálózatának gerincét szintén a villamosok adják, a kilenc, éjszaka is közlekedő közúti vasúti viszonylatot buszjáratok egészítik ki. A fővárosban 1936 és 1972 között trolibusz-közlekedés üzemelt, amelyet a metró kiépítésével, valamint az újabb villamosvonalak kialakításával együtt megszüntettek. ### Közúti közlekedés Prága a városba vezető sugárirányú utaknak köszönhetően Csehország minden pontjáról könnyen megközelíthető. Autópálya köti össze Brnón keresztül Szlovákiával és Olomouccal, valamint Plzeňen át Németországgal. Mindezen túlmenően a várost több, részben elkészült gyorsforgalmi út köti össze a fontosabb cseh városokkal, melyek végleges kiépítése újabb nemzetközi kapcsolatokat biztosít majd számára. A város belső területeinek tehermentesítésére az utóbbi évek beruházásainak köszönhetően nagyrészt elkészült a belső városi körgyűrű, de várhatón a közeljövőben elkezdődik a külső körgyűrű teljes kiépítése is. Az utak egy része Prága domborzati viszonyai miatt alagútban halad, melyek közül az 1998-ban átadott Strahovský alagút a leghosszabb, mintegy két kilométeres hosszával. A történelmi városrészekben sok a korlátozott forgalmú vagy sétálóutca. Emellett a belvárosban sok a kék színnel jelölt parkoló, amit csak az engedéllyel bíró helyiek használhatnak. Budapestről a Győr–Pozsony–Brno–Prága-útvonalat választva végig autópályán haladhatunk (mintegy 500 km-t). Útlevél nem kell, de az autópálya-matricákat vásárolva figyeljünk a cseh–szlovák határra, amit a pályán csak egy tábla jelez. ### Vasutak A prágai főpályaudvar (Praha hlavní nádraží) az Óvárostól keletre, a C metró vonalán helyezkedik el, kiindulópontként szolgálva a nemzetközi és belföldi távolsági vonatok jelentős hányadának. A Budapestről induló vonatok is ide érkeznek. A belföldi vasúti közlekedésben fontos szerepet tölt be még a főpályaudvartól északra elhelyezkedő Masarykovo pályaudvar, valamint a B metró vonalán található Smíchov állomás. ### Légi közlekedés Prága Ruzyně városrészben, a város központjától körülbelül 20 km-rel északnyugatra elhelyezkedő reptere az 1990-es évek végétől regionális szinten az egyik legfontosabb reptérré vált, mintegy 10 millió utassal évente. A repülőtér forgalmának jelentős lökést adtak az elmúlt években a diszkontjáratok. 15 diszkont légitársaság repülőivel 36 európai városba juthatunk el kedvező áron. A repülőtér jelenleg csak közúton közelíthető meg, a távlati tervekben szerepel az A metróvonal meghosszabbítása. A város metrómegállói és a reptér között több buszjárat közlekedik. ## Nevezetességek, látnivalók Történelméből fakadóan Prága építészeti, kulturális, vallási emlékek, látnivalók sokaságát vonultatja fel, melybe napjainkban a modern kor egy-két mementója is besorolható. A várost alkotó negyedeknek külön-külön hangulata, történelme van, ennek megfelelően egyenként is érdemes megvizsgálni őket. 1992 óta Prága történelmi belvárosa a világörökség része. A közép-európai gótika irányzatát Peter Parler határozta meg az 1300-as évek első harmadában az ún. német különgótika továbbfejlesztésével. Az 1400-as évek közepéig ez maradt az építészet meghatározó irányzata; ekkor váltotta fel fokozatosan a reneszánsz. E stílus legjenetősebb, fennmaradt épületei: - a Nyári palota (Királyi nyárilak) és - a Csillag-kastély. Egyfajta választóvonalnak tekinthető az 1541-es nagy tűzvész; az ezután emelt épületek zömmel gótikus jellegtűek, de nem sok maradt meg belőlük. Ennél jóval nagyobb hatású volt az 1689-es tűzvész, amelyben gyakorlatilag leégett a teljes zsidóváros, valamint az Ó- és Újváros északi része. Az új, illetve helyreállított épületek immár barokk stílusúak; ez a stílus határozza meg a történelmi városrészek hangulatát. Első jelentősebb emléke a Mátyás-kapu. Ez irányzat az 1750-es évek közepéig uralkodott, a hétéves háború utáni újjáépítést vezető Niccolò Pacassi művészete már inkább rokokó jellegű. Ennek rövid életű divatja több jeles emléket hagyott ránk, főleg a várban. A 19. század első felének két meghatározó stílusirányzata a klasszicizmus és az empire lett. A század második fele volt a cseh neoreneszánsz virágkora. ### Óváros (Staré Město) Területén a 10. század elején apró, szétszórt települések keletkeztek, melyek fejlődését három főútvonal segítette elő, az utak mentén bajor kereskedők telepedtek le. Itt találtak menedéket az idegenből érkezett kereskedők, a királyi udvar piacudvara az ő számukra volt fenntartva. A piac körüli telepek egyetlen községgé egyesültek, s ekkor emelték a városfalakat is, majd az egész negyed városi rangot kapott a királytól. A terület a 15. században érte el fejlődése fénypontját. A huszita mozgalomban a kelyhesek központja volt. 1784-ben az egységes Prága központja. Jókai szerint „egyetlen nagyszabású múzeum”. - Az Orloj az Óváros téren, a prágai városháza oldalán található óramű, amely évszázadok óta vonzza a látogatókat. A hatalmas időmérő szerkezet 1410 óta működik. 1597 óta 9 és 21 óra között óránként körben elvonulnak előtte az apostolok szobrai. Legutóbb a második világháború után restaurálták. - A Falhoz épült Szent Márton-templomban vezették be annak idején a két szín alatt áldozást; amiért a kehely lett a huszita mozgalom (egyik ágának) jelképe. További nevezetességei: - az óvárosi Szent Miklós-templom, - Klementinum ### Josefov Josefov, más néven Zsidóváros az Óvároshoz kapcsolódó városrész. A negyedet a Pařížská utca osztja két részre. Az elnevezést II. József császárról kapta, annak toleranciáját és liberális szellemiségét tisztelték meg vele. Zsidók a 10. század óta élnek Prágában, a 16. században egy ideig a keleti zsidók és a nyugati, Spanyolországból kimenekült szefárdok találkozóhelye lett a városnak e negyede. Legfontosabb épületei, emlékei: - - Maisel-zsinagóga, - Pinkász-zsinagóga, - Régi-új zsinagóga, - Magas zsinagóga az Állami Zsidó Múzeummal, - Klausz-zsinagóga, - Spanyol zsinagóga, - Franz Kafka szülőháza, - Zsidó Tanácsháza, - Régi zsidó temető, - Betlehem-kápolna — itt prédikált annak idején Husz János, - az Iparművészeti Múzeum (UPM), és kissé északnyugat felé - a Szent Ágnes-kolostor. ### Újváros (Nové Město) A IV. Károly császár által alapított városrész 1348-ban született. Központja a Vencel tér, több történelmi esemény színtere, ezt zárja le déli irányból - - Vencel tér, több történelmi esemény színtere - Nemzeti Múzeum - Rendezvények háza (Reprezentációs ház) - Nemzeti Színház - Újvárosi Városháza - Táncoló ház vagy Fred and Ginger (Gehry) — figyelemre méltó modern üvegpalota a Moldva partján, Václav Havel egykori lakhelyéhez közel, - Havas Boldogasszony-templom palotaszerű épülettömbje. - Rendezvények háza (Reprezentációs ház), - Füvészkert (a Károly Egyetem Botanikus Kertje) a Na slupi utcában, - Dvořák-múzeum, - Rendőrmúzeum ### Hradzsin-negyed (Hradčany) A tulajdonképpeni várnegyed. Látnivalói a barokk kapun bejutva, ahol Szent Norbert szobra áll: - Szent Rókus-templom, - Strahovi kolostor, - Loretói Szűz Mária-templom, - Černín-palota, - Hradzsin tér, - Érseki palota, - Schwarzenberg-palota és - Sarm-palota (szemben), - toszkánai palota avagy külügyminisztérium, - Martinic-palota, - Sternberg-palota a Nemzeti Galériával, ### Vár - - Szent Vitus-székesegyház, - Új királyi palota, - Szent Kereszt-kápolna - Szent György-bazilika és kolostor, - Arany utcácska, - püspöki palota - elnöki palota - Régi királyi palota, - Mindenszentek kápolnája, - Rosenberg-palota (Nemes Asszonyok Intézete), - Lobkowitz-palota, - Daliborka torony stb. A várat kertek veszik körül: - - Királyi kertek, - Sánckert, - Paradicsomkert - Hartig-kert - Ledebur-kert, - Kis Pálffy-kert, - Nagy Pálffy-kert, - Kolowrat-kert, - Kis Fürstenberk-kert, A várban látható a 14. században élt és alkotott Kolozsvári testvérek egyetlen megmaradt szobra, amely Sárkányölő Szent Györgyöt ábrázolja (a szobornak vannak másolatai Budapesten és Kolozsváron). ### Kisoldal (Malá Strana) Az Óvárossal szemben, a Moldva túlpartján fekvő városrészbe a Károly híd vezet át. Itt tekinthetjük meg a barokk építészet legszebb prágai remekeit. Épületei a 18. század óta változatlanul maradtak fenn. Zegzugos utcái középkori nyomvonalon alakultak ki. Itt áll: - a két prágai Szent Miklós-templom egyike, - a Szent Tamás-templom, a Wallenstein-palota, a Lichtenstein-palota, s itt található a hangulatos Kisoldali tér. A német nagykövetség a Lobkovitz-palotában, az olasz követség pedig a Thun-Hohenstein-palotában kapott helyet. A Petřín-hegyre (magyarul: Lőrinc-hegy, de ezt kevésbé használják) sikló visz fel. ### Petřín-hegy A Petřín dombjára sikló visz föl, az 510 méteres távot és 130 méteres szintkülönbséget kb. 4 perc alatt teszi meg. Az 1928-ban épült bemutató csillagvizsgálót Milan Rastislav Štefánik (1880-1919) csillagász-diplomatáról nevezték el. A mintaszerűen működő bemutató csillagvizsgáló főműszerre egy König-refraktor (különleges lencsés távcső). Közelében áll Johannes Kepler és Tycho Brahe közös emlékműve. A Petřínen épült a város egyik fő nevezetessége, a strahovi kolostor. További látnivalói az Éhségfal és az Eiffel-tornyot másoló kilátó. A domb lábánál áll a Borromei Szent Károly kegyes nővérek kolostora. ### Vyšehrad várnegyed Vyšehrad Prága egyik történelmi városrésze az Újvárostól délre, a Moldva jobb partján. Már a 9. században- Már a 9. században szláv törzsi székhely volt, a folyó felé meredeken leszakadó, 42 méter magas dombon álló vár egyes vélemények szerint Prága legrégibb része. A dominanciaharvban végül alulmaradt a prágai várhegyen letelepült csehekkel szemben, ám jelentőségét csak lassan veszítette el; így a Přemysl-dinasztia alatt királyi székhely is volt — 1061 és 1092 között itt volt II. Vratiszláv cseh fejedelem, majd 1085-től király székhelye. A föld–fa erődöt IV. Károly építtette át kővárrá, amikor a dombot a székvárosát védő erődrendszer részévé tette. Ezt várat a huszita háborúk alatt kifosztották és részben lerombolták. Az 1650-es években olasz építészek tervei alapján téglabástyákkal erősítették meg, és egészen 1911-ig újra erődnek használták. Kazamatáit 1742-ben kezdték építeni. A dombot és környékét 1883-ban csatolták a cseh fővároshoz; ez lett Prága 4. kerülete. - Szent Péter és Pál-templom, - sírkert ### Holešovice Holešovice (1850 és 1960 között Holešovice-Bubny, németül Holleschowitz-Bubna) városrész a Moldva kanyarulatában épült. Nagyobbik része Prága 7. kerületében található, egy kisebb része az 1. kerülethez tartozik. 1884 óta Prága része. Régen ipari külváros volt, ma itt található: - a Prágai Nemzeti Galéria és a Lapidárium, a galéria kőtára; - Prága egyik legnagyobb pályaudvara, a Praha-Holešovice pályaudvar, - a város egyik legismertebb zöldterülete, a Letná-park. ### Vinohrady - Béke tér (Náměstí Míru): - Szent Ludmilla-templom, - Vinohrady Színház, - Prágai Katolikus Érseki Gimnázium; - Theater Royal (Theater Royal Burlesque) Vinohradská 2165, — az 1920-as években épült színház színvonalas burleszket játszik. A közönség kis kávézóasztaloknál ül kényelmes fotelekben. - Riegrovy sady városi park, - Havlíčkovy Sady park. ### Žižkov - Vitkov-hegy a tévétoronnyal - Szent Prokop-templom - A Cseh Hadsereg Múzeuma - Zsiska lovasszobra és a Nemzeti Mauzóleum ### Troja Az 5,43 km2 területű terület 1922 óta a cseh főváros része. 1992-ben szervezték önálló városrésszé; odáig északi része Prága 8., a déli a város 7. kerületéhez tartozott. 2001 óta Prága 7. adminisztratív körzetének része. - Troja kastély a Prágai Városi Galéria állandó kiállításával, - Prágai Botanikus Kert, - Prágai Állatkert. ## Kulturális élet Praga caput regni (Prága az ország feje) — tartja a hagyományos szólásmondás, de nemcsak az ország, de hagyományosan Európa egyik fontos kulturális központja is. Több száz színházában, galériájában, kiállítótermében rendszeresek a bemutatók, kiállítások, és a város utcai kulturális élete is kiemelkedő: pantomimművészek, utcai színházak szórakoztatják az érdeklődőket. A rendezvények közül kiemelkedő szerepet játszik a Prágai Nemzetközi Tavaszi Fesztivál, valamint az őszi dzsesszfesztivál. ## Felsőoktatási intézmények A városban nyolc egyetem, illetve főiskola működik, köztük a leghíresebb Kelet-Közép-Európa legrégibb egyeteme. - Károly Egyetem (UK), 1348-ban alapítva - Cseh Műszaki Egyetem (ČVUT), 1707-ben alapítva - Szépművészeti Akadémia (AVU), 1800-ban alapítva - Művészeti, Építészeti és Design Akadémia (VŠUP), 1885-ben alapítva - Kémiai Technológia Intézet (VŠCHT), 1920-ban alapítva - Előadóművészeti Akadémia (AMU), 1945-ben alapítva - Cseh Mezőgazdasági Egyetem (ČZU), 1952-ben alapítva - Közgazdasági Egyetem (VŠE), 1953-ban alapítva ## Nemzetközi események A 21. század legfontosabb eseményei: - 2000: a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank csúcstalálkozója - 2002: NATO Csúcstalálkozó - 2004: Nemzetközi Olimpiai Bizottság ülése - 2006: Nemzetközi Csillagászati Unió gyűlése ## Sportélete Prága számos sporteseménynek, nemzeti stadionnak és csapatnak ad otthont. - Prágai Nemzetközi Marathon - Sparta Prága → Kupagyőztesek Európa-kupája-győztes labdarúgócsapat - Slavia Prága → UEFA Európa Konferencia Liga - Bohemians Praha 1905 – labdarúgócsapat - Dukla Praha – labdarúgócsapat - Viktoria Žižkov – labdarúgócsapat - Sazka Arena → 2004-es Férfi Jégkorong-világbajnokság; kosárlabda Euroliga Final Four döntő 2006-ban - Strahov Stadion – a világ legnagyobb stadionja közel 250 000 férőhellyel - O2 Aréna, Európa második legnagyobb jégkorong-csarnoka - Mystic SK8 Cup – Gördeszka-világkupa - Prága Open teniszverseny; - Czech Open Floorball Kupa (A sportág legnagyobb nemzetközi klubszintű tornája) ## Prágai sörözők, kocsmák Prága jellegzetességeihez, sajátosságához hozzátartozik a söröző (pivnice), a sörözők hangulata. A cseh polgárok mindennapi életéhez hozzátartozik a mindennapi, munka utáni sörözés, vagy csak "sörivás". Úgy mondják ugyanis, csak öt korsó sör elfogyasztásától beszélhetünk sörözésről, addig az csupán sörivás. A felkapottabb sörözőkben érdemes asztalt foglalni, éppúgy, mint nálunk mondjuk egy étteremben. Szintén kicsit meglepő, de nagyon kedves kulturális eleme a prágai sörözőknek a söralátéttel (sörkeksszel) történő rendelés: amennyiben asztalfoglalás után a középen elhelyezett alátétek közül magunk elé helyezünk egyet, az azt jelenti, kérünk egy korsó sört. Amennyiben a korsónk kiürül és az alátétet nem helyezzük az üres korsó szájára, automatikusan hozza a pincér a következő kört. A fogyasztást pedig az asztalunkon elhelyezett papírcetlin jelzi: minden egyes korsó sört egy rovátka jelöl. Sajnálatos módon ez a kedves rendelési szokás az utóbbi 10-15 évben erősen visszaszorulóban van, mivel a szokást nem ismerő külföldiek körében sok félreértésre adott alkalmat. Néhány ismertebb prágai söröző: - U Fleků - U Zlatého Tygra (Az Aranytigrishez) - Hostinec U Rotundi - U Kalicha (A Kehely, a Svejkből) - U Medvidků (A Medvebocsokhoz) - U Pinkasů (Pinkász sörözője) - U Černého vola (A Fekete Ökörhöz) - U Tomasu (Szent Tamás söröző) ## Híres prágaiak ### Prágában születtek - Jan Neruda (1834–1891) költő, író - Leopold Karpeles (1838–1909) zászlótartó őrmester az amerikai polgárháborúban, 1870-ben a Medal of Honor kitüntetettje - Bertha von Suttner (1843–1914) radikális pacifista író, Nobel-békedíjas - Josef Václav Myslbek (1848–1922) szobrász - Karl Kautsky (1854–1938) filozófus, a szociáldemokrácia egyik elméleti megalapozója - Rainer Maria Rilke (1875–1926) költő - Emmy Destinn (1878–1930) operaénekes - Jaroslav Hašek (1883–1923) író, humorista, - Franz Kafka (1883–1924) író, háza a Josefovban áll, de lakott az Arany Utcácska 22-es számú kis épületében is - Egon Erwin Kisch (1885–1948) író, újságíró, a „száguldó riporter” - Franz Werfel (1890–1945) író - Jaroslav Seifert (1901–1986) költő, irodalmi Nobel-díjas - Saul Friedländer (1932) izraeli író, történész - Jan Saudek (1935) fotóművész - Václav Havel (1936–2011) író, a Cseh Köztársaság volt elnöke - Madeleine Albright (1937) Prágában született amerikai politikus - Jiří Menzel (1938) filmrendező - Věra Čáslavská (1942–2016) hétszeres olimpiai bajnok tornász - Hana Mandlíková (1962) teniszező - Demcsák Zsuzsa (1978) magyar műsorvezető - Tomáš Rosický (1980) futballista - Jana Knedlíková (1989) kézilabdázó ### Prágában éltek - IV\. Károly (1316–1378) német-római császár, cseh király, a város az ő uralkodása alatt került Európa vezető városai közé, nevéhez köthető a prágai egyetem megalapítása, valamint a Károly híd építése is - Peter Parler építész, szobrász és fiai, a Parler építészcsalád jellemzően Csehországban alkotó tagjai, - Jan Hus (1369–1415) vallásreformer, - Jan Žižka (1370 körül – 1424) huszita vezető, tábornok, Prága védője - Judah Löw ben Bezalel (1525–1609) filozófus, a prágai zsidók szellemi vezetője - Tycho Brahe (1546–1601) csillagász - II\. Rudolf (1552–1612) német-római császár, Prágát a Habsburg Birodalom fővárosává tette - Johannes Kepler (1571–1630) csillagász, Brahéval közösen dolgozott - Wolfgang Amadeus Mozart (1756–1791) zeneszerző, operái egy részét Prágában írta - Bedřich Smetana (1824–1884) zeneszerző, legismertebb darabja a Moldváról, Prága folyójáról szól. A vyšehradi nemzeti temetőben nyugszik - Leoš Janáček (1824–1928) Prágában tanult zeneszerző - Antonín Dvořák (1841–1904) zeneszerző, múzeuma van a városban, a vyšehradi nemzeti temetőben nyugszik - František Křižík (1847–1941) villamosmérnök - Tomáš Garrigue Masaryk (1850–1937) filozófus, politikus, a cseh függetlenedés élharcosa - Alfons Mucha (1860–1939) festő, képzőművész, a vyšehradi nemzeti temetőben nyugszik - Jože Plečnik (1872–1957) szlovén építész - Albert Einstein (1879–1955) fizikus, a német műegyetemen tanított 1911–1912 között - Karel Čapek (1890–1938) író, a vyšehradi nemzeti temetőben nyugszik - Jan Patočka (1907–1977) filozófus - Bohumil Hrabal (1914–1997) író - Emil Zátopek (1922–2000) atléta - Milan Kundera (1929) Prágában tanult író - Miloš Forman (1932–2018) Oscar-díjas filmrendező, színész, forgatókönyvíró - Martina Navratilova (1956) teniszező - Pavel Nedvěd (1972) labdarúgó - Věra Chytilová (1929–2014) filmrendező ## Városkép
572,813	Anna May Wong	26,410,305	null	[ "1905-ben született személyek", "1961-ben elhunyt személyek", "Amerikai színészek", "Kínai-amerikaiak", "LMBT színészek", "Los Angeles-iek", "Némafilmszínészek" ]	Anna May Wong, eredeti nevén Wong Liu-tsong (kínaiul 黄柳霜 / 黃柳霜, Huáng Liǔ-shuāng, magyaros: Huang Liu-suang; Los Angeles, 1905. január 3. – Santa Monica, Kalifornia, 1961. február 2.) kínai származású amerikai színésznő. Wong a 20. század elején a modern kínai nők egyik legjelentősebb, világszerte ismert képviselője volt. Az 1920-as és 1930-as években, amikor Hollywoodot merev rasszizmus jellemezte és a filmipar cenzúrája számos kelet-ázsiai színész, illetve színésznő karrierjét megakadályozta, mindezek ellenére ő volt az első kínai származású amerikai színésznő, akinek sikerült világhírnévre szert tennie. Az Amerikai Egyesült Államokba kivándorolt kínai család gyermekeként született és a 20. század elején a modern kínai nők egyik legjelentősebb, világszerte ismert képviselőjévé vált. Kínában, különösen a kínai sajtóban azonban eltérő véleménnyel nyilatkoztak filmjeiről, hiszen ez időben elutasítóan vélekedtek a nők emancipációjáról és különösen a befolyásos Szung Mej-ling, Csang Kaj-sek felesége volt elutasító vele szemben. ## Életrajza ### Gyermekkora Anna May Wong nagyszülei a 19. század közepén vándoroltak ki Kínából Kaliforniába. Szülei Los Angeles kínai negyedében (Chinatown) – Lo Sangban – egy mosodát (Sam Kee Laundry) üzemeltettek. Egy utcával arrébb a kínai negyedtől, a kínaiak, írek, németek és japánok lakta Flower Street-en született a házaspár második gyermekeként, Wong Liu-tsong néven (jelentése: fagyott sárga fűzfa). 1910-ben a család a szomszédos Figueroa utcába költözött, ahol a többnyire mexikói és kelet-európai családok mellett ők voltak az egyetlen kínaiak. A két utca, ami elválasztotta az új otthont Chinatowntól lehetővé tette, hogy Wong beleolvadjon az amerikai kultúrába. Sok kínai származású amerikaihoz hasonlóan részben presbiteriánus nevelést kapott, részben pedig a neokonfucianizmus szellemében nevelkedett. Először egy vegyes iskolába járt, később – amikor fehér osztálytársai rasszista csúfolódásainak célpontja lett – egy olyan oktatási intézménybe került, ahol csak kínai gyerekek tanultak. ### Pályafutásának kezdetei Csaknem ugyanebben az időben helyezte át székhelyét az amerikai filmgyártás a keleti partról a Los Angeles-i vidékre. Sok új mozi épült Wong közelében, ő pedig elhanyagolta az iskolát, nickelodeon mozira költötte a zsebpénzét, és egyre inkább a filmek megszállottja lett. Wong egy-egy mozilátogatás után titokban, otthon a tükör előtt gyakorolt, így tanulta meg a színészkedést. Már kilencévesen filmszerepekért könyörgött, hamarosan felfigyeltek rá a színészek is és a C.C.C. vagy Curious Chinese Child néven emlegették. Tízévesen egy divatfényképésznek pózolt, és 11 évesen került szóba először az Anna May Wong művésznév, amelyben angol és kínai családi neve keveredik. 14 évesen játszotta első kis filmszerepét a híres némafilmsztár, Alla Nazimova mellett Albert Capellani The Red Lantern (1919) című filmjében. A következő két évben statisztaként dolgozott különböző filmekben, többek között Priscilla Dean és Colleen Moore mellett. Közben iskolába járt, de megbetegedett (nyavalyatörést állapítottak meg nála), ami miatt hónapokig hiányzott. A lelki összeomlás szélén volt, amikor édesapja elvitte egy hagyományos kínai orvoslást gyakorló orvoshoz és a kezelés sikeresnek bizonyult. Első mecénása Marshall Neilan filmrendező volt, aki 1920-ban egy kisebb szerepet adott neki a Dinty című kalandjátékában. Következő szerepe Toy Sing alakítása volt Neilan Bits of Life című filmjében (1921), ami azért érdekes és említésre méltó Wong életművében, mert ekkor – 16 évesen – játszott először és utoljára anyaszerepet. Később a Hollywoodban elterjedt sztereotípiák és törvények (Hollywood első önkorlátozó szabálygyűjteménye) gyakran megakadályozták, hogy egy ázsiai külsejű személy anyaként jelenjen meg a filmvásznon. 1921-ben megszakította iskolai tanulmányait (Los Angeles High School), hogy életét teljesen a filmes pályafutásnak szentelje. Wong 1922-ben, 17 évesen kapta első nagyobb szerepét a The Toll of the Sea című filmben. Frances Marion, a film forgatókönyvírója, Giacomo Puccini Pillangókisasszony című operájának cselekményeihez hasonló történetet írt. Maga a szerző sem tagadta a hasonlóságot, Anna May pedig „Madame Butterfly mostohalányának” tekintette Lotus Flowert (Lótuszvirág), a film női alakját. A film az elsők között volt, amely korai technicolor-eljárással készült és ezzel a világ egyik első színes filmjei közé tartozik. Eredeti történet hiánya ellenére, az új eljárásnak köszönhetően a film nagy siker lett. A Variety dicsérte Wongot, külön kiemelte „kivételesen szép színészi játékát”. A The New York Times kritikájában azt is megemlítette, hogy gyakrabban kellene megjelennie a mozivásznon. A jó visszhangok ellenére Hollywood továbbra is vonakodott főszerepeket adni Wongnak származása miatt. Lótuszvirág alakítását több, a china doll klisének megfelelő szerep követte: az ázsiai lány feláldozza életét egy fehér férfi iránti reménytelen szerelme miatt. ### Csillag születik 1924-ben Anna May Wong Raoul Walsh kalandfilmjében, A bagdadi tolvajban (The Thief of Bagdad), a karrierjének csúcspontján lévő Douglas Fairbanks mellett egy mongol rabszolganőt játszott. Rövid szereplésével magára vonta a nézőközönség és a kritikusok figyelmét. Alakításával nemzetközi hírnévre tett szert és ezzel megszületett az első kínai-amerikai filmcsillag. Mivel tudta, hogy az amerikaiak – annak ellenére, hogy Kaliforniában született és nőtt fel – külföldinek tekintik, tudatosan dolgozott egy flapper külső kialakításán: nagy feltűnést keltett szűk, hasát mutogató ruhájával és homlokba lógó póni frizurájával, ami ettől kezdve ismertetőjelévé vált. Ugyanebben az évben Herbert Brenon Peter Pan című filmjében Lily tigris szerepét játszotta. Az 1920-as évek második felében Wong számára egyre nyomasztóbbak lettek a munkakörülmények Hollywoodban. Nyilvánvalóvá vált, hogy Wong karrierje, az USA különböző emberi fajok keveredése elleni törvénye miatt, igen behatárolt: ezek az előírások például megakadályozták, hogy a mozivásznon egy yellowfaceben megcsókoljon egy európai vagy amerikai színészt. Egy-egy yellowface megoldású filmben minden ázsiai szerepet fehér bőrű színészek játszanak, még akkor is, ha a film összes alakja ázsiai. Wong továbbra is mellékszerepeket alakított kisebb filmekben – többek között Oliver Hardy egy filmjében (The Honorable Mr. Buggs), a Mr. Wu című darabban, valamint egy Stan és Pan filmben (Why Girls Love Sailors) –, de a dicsérő és kedvező kritika ellenére egyre csalódottabb lett, ezért más utakat keresett. 1925 elején egy sorozatfilm szereplőivel (Bryant Washburn, Cullen Landis, Ruth Stonehouse, Phyllis Haver és Helen Holmes) vaudeville-turnén vett részt. Még ebben az évben egy eurázsiai nőt játszott a Lord Chumley című novella filmfeldolgozásában (Forty Winks). 1927-ben fényképsorozat jelent meg róla a Theatre Magazine-ban és ezt további felvételek követték: Emil Otto Hoppe angol fényképész Wongról készített képeiből képeslapok készültek. A divatvilág ellenállhatatlannak tartotta. Egy évvel később Edward Steichen a Vanity Fair fényképész-szerkesztője és Carl Van Vechten a lap kritikusa is felfigyelt rá. Nemzetközi hírneve is egyre nőtt: angol folyóiratok egész oldalas cikkeket közöltek róla, de japán filmes újságok is rendszeresen megemlítették oldalaikon, ha Wong feltűnt egy újabb filmben, akármilyen rövid szerepe is volt, ami azt jelzi, hogy számos rajongója volt Japánban. Kínában is megjelent egy népszerű női magazin címlapján, és a lap kiadójával, Wu Liandeval készült fényképe pedig jelentősen hozzájárult népszerűsége növekedéséhez. ### Európa (1928–1930) Wong kezdett belefáradni abba, hogy csak mellékszerepeket kap és a jelentősebb kínai karakterszerepeket nem ázsiai színészeknek adják. Bár jól keresett, ő főszerepekről és világhírnévről álmodozott. 23 évesen elege lett abból, hogy filmjeiben mindig meg kellett halnia. Komoly ellentétbe került a Metro–Goldwyn–Mayer filmgyárral, amikor a filmcenzúra legfrissebb filmjében, az Across to Singapore-ban jeleneteket írt át és jelentősen megrövidítette egyébként is rövid alakítását. 1928. május végén úgy döntött, hogy elhagyja az Egyesült Államokat és Európába megy. Akkoriban más színes bőrű művészek is hátat fordítottak az USA-nak: Josephine Baker már 1925-ben Európába költözött, táncával kezdetben Párizsban és Berlinben szórakoztatta és hódította meg a közönséget. #### Németország Anna May Wong Európába érkezése után az első pár hónapot Berlinben töltötte. Ebben az időben Berlint avantgárd kulturális élete és a kisebbségekkel szemben tanúsított toleranciája miatt a világ legmodernebb városaként tartották számon: fekete bőrű előadók népszerűsítették a dzsesszt, a nagyváros megőrült az új zenéért és a foxtrottért. Számos éjszakai klub csalogatta vendégeit és prostituáltak lepték el az utcákat. Wong otthon érezte magát ebben a környezetben és szabadon forgolódott művészi, illetve értelmiségi körökben. 1928 júniusában együtt töltött egy estét Walter Benjamin filozófussal, aki akkoriban a Literarische Welt című folyóirat számára fogalmazott esszéket. Wonggal való találkozójáról a lap július 6-i számában írt. Benjamin írása az egyik legleleplezőbb forrás a színésznő személyiségéről. Wong egy olyan társadalomba csöppent, ahol akkoriban ritkán fordultak meg kínai emberek, csupán tengerészként vagy utcai árusként érkeztek az országba. A német nagyközönség hollywoodi sztárként fogadta. Német fényképészek és lapkiadók sorban álltak nála, hogy portrét állítsanak össze róla. Lotte Jacobi egy egész sorozat látványos fényképet készített, amik tekintélyes magazinok címlapján jelentek meg szerte Európában. Richard Eichberg rendező és filmproducer Karl Gustav Vollmoeller javaslatára rögtön három filmre szerződtette Wongot Berlinben. A Vollmoeller elbeszélése alapján készült Schmutziges Geld című filmben egy maláj lányt játszik. Jack (Heinrich George), az illegalitásba menekült híres festő megmenti a lányt a matrózok zaklatásaitól. Jack és Song (Wong) együtt maradnak és a kikötő zenés kocsmáiban keresik pénzüket késdobálóként, illetve táncosnőként. A bonyodalmak akkor kezdődnek amikor a zenés lokál tulajdonosa is szemet vet Songra és megjelenik Gloria, Jack egykori szerelme. A film ősbemutatóját 1928. augusztus 21-én, Berlinben rendezték meg. A német kritikákra válaszolva a The New York Times azt írta, hogy Wongot nemcsak kiemelkedő tehetsége, hanem szépsége miatt is körberajongják. Ezen kívül a cikk leírja, hogy a németek elsiklanak Wong amerikai múltja fölött, és csak kínai származásáról tesznek említést. A Großstadtschmetterling című film ősbemutatójára 1929. április 10-én került sor. A film Párizs bohém világában játszódik (a forgatás Párizsban, Nizzában és Monte-Carlóban történt): a kíméletlen és gátlástalan bohóc – Coco (Alexander Granach) – szerelmes a szép kínai táncosnőbe, Mahba (Wong) és állandóan követi. Amikor Coco megöl egy akrobatát, a gyanú Mahra esik. Mah egy orosz festő, Kuzmin (Louis Lerch) festőműhelyében talál menedéket, és a modellje lesz. Mah egy csekket akar beváltani Kuzmin részére, Coco követi őt, de amikor Mah nem hajlandó vele menni, elveszi a pénzét és megfenyegeti, hogy megöli Kuzmint, ha elárulja a lopást. Mah nem meri elmondani Kuzminnak a történteket, a festő ezért Maht tartja az igazi tolvajnak és kidobja. Sok bonyodalom után Mah végül leleplezi Cocót, visszaszerzi a pénzt és felvilágosítja Kuzmint a történtekről. A bűneitől tisztára mosott kínai lány végül eltűnik a tömegben. A harmadik Eichberg-film – Hai-Tang. Der Weg zur Schande (1930) – Wong első hangosfilmje volt. A forradalom előtti Oroszországban Hai Tang, a fiatal kínai varieté-énekesnő (Wong) beleszeret Boriszba (František Lederer), a jóképű tisztbe. A kapcsolatuk akkor kezd bonyolódni, amikor Borisz parancsnoka, egy nagyherceg is szemet vet az énekesnőre. Wang Hu, Hai Tang fivére megpróbálja megakadályozni a nagyherceg közeledési kísérleteit és rálő. Wang Hut halálra ítélik, de az ítélet végrehajtására nem kerül sor, mert Hai Tang inkább beleegyezik abba, hogy testvérével elhagyja az országot, minthogy a nagyherceg szeretője legyen. Ezzel viszont saját szerelméről is lemond. A filmet több nyelven is felvették: mivel Wong az angol nyelv mellett németül és franciául is jól beszélt, ezért mind a három nyelvváltozatban szerepelt. Az angol verzióban (The Flame of Love) John Longden játszotta Borisz hadnagyot és Georg H. Schnell a nagyherceget. A francia változat (Haï-Tang) férfi főszereplői Robert Ancelin és Marcel Vibert voltak. Wong Német kiejtése annyira jó volt, hogy a német kritikusok azt gondolták, hogy szinkronizálták a hangját. Filmtörténetileg azért is voltak jelentősek Wong fellépései német filmekben, mert a kínaiak – és elsősorban a kínai nők – az akkori Németország közéletében és a média világában ismeretlenek voltak, szinte nem léteztek. A német közönség nagy részének Anna May Wong volt az első kínai nő, akit filmjei és a vele készített interjúk alapján jobban megismerhettek; Wong megjelenése a németországi mozivásznakon jelentősen befolyásolta a kínaiak általános megismerését és elfogadását Németországban. A német sajtóban többnyire nem kínai származású amerikaiként, hanem (amerikai) kínaiként tettek róla említést. #### Anglia Londonban Basil Dean a The Circle of Chalk című ötfelvonásos Klabund-darabban kínált szerepet Wongnak. A színésznő első színpadi alakításában a fiatal Laurence Olivier-vel játszhatott együtt. Az angol kritikusok bírálták kaliforniai kiejtését, hangját „jenki nyekergésnek” titulálták, az amerikai kritikusok pedig műveletlen torokhangról írtak, ezért Wong egy nyelvtanárhoz fordult a Cambridge-i Egyetemen, akinél megtanulta az angol kiejtést. Wong utolsó némafilmjében, Ewald André Dupont 1929-ben készült Piccadilly című alkotásában, Jameson Thomas mellett kapott főszerepet. A melodrámában Shoshót, a nagyravágyó mosogatólányból lett kínai táncoscsodát játszotta. A film egyik jelenetében Shosho közelebb csalogatja magához a Piccadily klub tulajdonosát, és hagyja, hogy lehulljon arcáról a kendő: a részletet Graham Russell Hodges Wongról szóló biográfiájában a némafilmek történetének egyik legerotikusabb jelenetének tartja. A Variety című lap azt írta róla, hogy „túlragyogja” az akkor legjobban fizetett színésznőt, Gilda Grayt. Alakítását további főszerepek követték. 1930 nyarán Bécsbe utazott, ahol a Springtime című darabban lépett fel. Egy bécsi kritikus azt írta róla, hogy Wong teljesen hatalmába kerítette a közönséget, és a nehéz német nyelvű részeket is mesterien teljesítette. ### Az 1930-as évek eleje Európai sikerei hatására az Egyesült Államokban is felfigyeltek rá. A Paramount Pictures filmvállalat főszerepeket, kiemelkedő fizetést ígért és egy szerződést ajánlott neki, ezért 1930 késő nyarán visszatért hazájába. Visszatérését a szaksajtóban különleges eseményként kommentálták: etnikai szerepeiből kinőtte magát és elismert amerikai filmcsillaggá fejlődött. Kezdetben a Broadway színpadán játszott Edgar Wallace On the Spot című novellájának nagy sikerű színpadi változatában, Wallace közvetlen felkérésére. A darabot óriási sikerrel játszották; később ugyanebből a novellából, Dangerous to Know címmel, Wong főszereplésével film készült. Abban a reményben, hogy egy Josef von Sternberg filmben szerepelhet, Wong ismét elfogadott egy sztereotip szerepet: a Sax Rohmer sikerregényéből készült Daughter of the Dragon című filmben Fu Manchu bosszúszomjas lányát alakította. Ez volt Wong utolsó „gonosz kínai” alakítása és egyetlen főszerepe a korszak másik híres ázsiai színésze, Sessue Hayakawa mellett. Ezt Wong legismertebb filmje (annak ellenére, hogy csak mellékszereplőként jelent meg benne), a Shanghai Express követte (1932). Josef von Sternberg kalandfilmjének főszereplője Marlene Dietrich volt. A szerepet Karl Gustav Vollmoellernek köszönhette, aki baráti viszonyban állt Josef von Sternberggel és az egyre híresebbé váló Marlene Dietrichhel. Bár az akkori kritikák elsősorban Dietrich előadásmódjára és Sternberg rendezésére figyeltek, a mai filmtörténészek úgy ítélik meg, hogy Wong alakítása háttérbe szorítja Dietrichét. A kínai sajtó Wong karrierjéről korábban vegyes kritikákat jelentetett meg; a Shanghai Expressben való szereplését kevésbé kedvezően fogadták: az egyik lapban „Paramount Kína megszégyenítésére használja Wongot” címmel jelent meg az egyik leghevesebb írás. Az 1930-as években Amerikában és Európában is divatikonnak tartották: 1934-ben a Mayfair Mannequin Society of New York „a világ legjobban öltözött nőjének” szavazta meg, 1938-ban a Look magazin „a világ legszebb kínai lánya” címmel tisztelte meg. Ezt követően további amerikai és angol filmekben szerepelt, de a siker kissé alábbhagyott. Kínai származása miatt az akkori ízlésnek megfelelően klisészerű szerepet kapott: a Study in Scarlet című bűnügyi filmben ál-özvegyet játszott, a Tiger Bay című filmben táncosnő volt, a Java Headben mandzsu hercegnőként lépett fel (az egyetlen film, amelyben Wong megcsókolja a férfi főszereplőt, filmbeli férjét) vagy keleti rabszolgalányt játszott a Chu Chin Chowban. A Will H. Hays által 1930-ban létrehozott Hollywood első önkorlátozó szabálygyűjteménye szigorú előírásai szerint különböző bőrszínű emberek nem lehettek egymással meghitt kapcsolatban a mozivásznon, szó sem lehetett csókjelenetről a kamera előtt. Ez egyértelműen megakadályozta, hogy Wong – meglévő filmdíva-tulajdonságai ellenére – Amerikában leading lady (női főszereplő) lehessen. A The Son-Daughter című film női főszerepét Wong helyett Helen Hayes kapta meg; a Metro-Goldwyn-Mayer úgy ítélte meg, hogy Wong „túl kínai ahhoz, hogy kínait játsszon” és a Hays-szabályok értelmében egyébként sem adhatott elő romantikus jeleneteket a film főszereplőjével, Ramón Novarróval. Eredetileg Wongot választották ki Yen tábornok ágyasának alakítására a The Bitter Tea of General Yen című filmben, ám a szerepet végül mégis Toshia Mori kapta. Wongnak ismét csalódnia kellett Hollywoodban, ezért visszatért Nagy-Britanniába, ahol közel három évig maradt. Filmszerepei mellett vaudeville-előadások során bejárta Skóciát, Írországot és a távolabbi brit területeket. #### Az édes anyaföld (The Good Earth) Az 1930-as években igen népszerűek lettek Pearl S. Buck írásai, különösen Az édes anyaföld (The Good Earth) című regénye, amiért az írónő 1932-ben Pulitzer-díjat kapott. A könyv Wang Lung életének leírásán keresztül részletesen bemutatja a kínai vidéki életet, a forradalom előtti kínai társadalmat és legfőképpen a nők helyzetét. Az amerikai olvasók megismerhették a kínai hétköznapokat, a könyv hatására megváltozott a kínai-amerikaiak megítélése, nőtt a Kínával szembeni szimpátia is. Wong azt gondolta, hogy ezzel lehetőség nyílik több nagyobb pozitív szerepre is amerikai filmekben, ezért 1935 júniusában visszatért az Egyesült Államokba azzal a céllal, hogy megszerezze a regény alapján készülő Metro-Goldwyn-Mayer-film női főszerepét. Wong már 1931-ben – a könyv első megjelenésekor – elolvasta a regényt, és remélte, hogy egyszer majd megfilmesítik a történetet. Nagyon számított arra, hogy a filmvállalat felkéri a női főszerepre és a Los Angeles-i lapok szerint is ő volt az egyik legesélyesebb O-Lan szerepére, amit 1933 márciusában egy reklámkampánnyal is alátámasztottak. Maga az írónő is azt remélte, hogy kínai színészeket választanak a főszerepekre. Ennek ellenére a filmstúdiónál látszólag szóba sem jött, hogy Wongnak adják a szerepet, mert a férfi főszerepre – yellowface szerepre – az európai származású Paul Munit választották ki. A hollywoodi szabályok értelmében Wong nem kaphatta meg a női főszerepet, helyette a német származású Luise Rainert kérték fel, aki alakításáért Oscar-díjat kapott. Ugyanakkor a kínai kormány tanácsadója is azt ajánlotta a stúdiónak, hogy ne Wongot jelöljék a szerepre, mondván, ha Wong megjelenik egy filmben, az mindig zavart kelt Kínában. A főszerep helyett az álnok kurtizán, Lotus szerepét kínálták fel, de ezt Wong visszautasította. (A filmben megjelent viszont Wong húga – Mary Liu Heung Wong – Little Bird szerepében.) Az MGM viselkedése Wonggal szemben az 1930-as évekbeli szereposztás-diszkrimináció leghírhedtebb esetei közé tartozik. #### Kínai utazása A fiatal Anna May Wong mindig megpróbálta levetkőzni kínai származását, egy flapper – modern nő – életstílusa szerint élt, aki tüntetőleg elutasította szülei hagyományokhoz ragaszkodó életmódját. Később felébredt benne a vágy, hogy megismerje kulturális gyökereit. A Metro-Goldwyn-Mayer másodrangú szerepei sem marasztalták különösen, ezért 1936-ban egyéves útra indult Kínába, hogy meglátogassa édesapját (aki 1934-ben tért vissza szülőhazájába), hogy irodalmi kínai nyelvet tanuljon (a szülői házban csak kantoni nyelvet beszéltek), valamint hogy Mei Lanfang segítségével többet megtudjon a kínai színházról, illetve a keleti (pekingi) operáról. A kozmopolita Peking és Sanghaj kulturális elitje sztárként fogadta, de a kínai nagyközönség többnyire elutasító volt vele szemben, mert az ország felfogása szerint vétett a szokások ellen: hajadon családi állapota és színésznői tevékenysége kínai mértékkel nézve a prostitúció fogalmát súrolta. Az Egyesült Államokban élő kínaiak is ugyanezen az állásponton voltak. Néhány filmjében – akarata ellenére – előnytelen képet mutatott be a kínai kultúráról az amerikai közönségnek, ezért a kínaiak politikai okokból is gyanúsnak tartották. Szigorúan kritizálta a nemzeti kormány és a filmközösség is. Nehezen értett szót az emberekkel, hiszen az általa beszélt dialektust kevesen értették; saját hazájában csak tolmács segítségével tudott kommunikálni. Kínában szerzett tapasztalatait amerikai újságok (Herald Tribune, Los Angeles Times, Photoplay) hasábjain megjelenő cikkekben írta le. Bár Wongot elbűvölte elődei országa, rájött, hogy túlságosan „elnyugatiasodott” ahhoz, hogy hosszabb ideig maradni tudjon. Emancipált nőként, életvitele miatt elítélték a kínai társadalomban, és állandó rosszallással találkozott. Visszatérése után azt nyilatkozta, hogy nem tudna kínai színházban játszani, és nagyon sajnálja, hogy Kínában túl amerikai, Amerikában pedig inkább fehér bőrű színészeket keresnek kínai szerepekre. ### Az 1930-as évek vége Visszatérve Hollywoodba Wong a Paramount Pictures kötelékében B-filmek (alacsony költségű filmek) szereplője lett. A kínai–japán háború idején nőtt az amerikai közönség szimpátiája a kínaiakkal szemben, így jöhettek létre az 1930-as éves második felében olyan filmek is, amelyben a kínaiakat kevésbé ellenségesnek, sokkal inkább barátságosnak mutatták be. 1937-ben a Daughter of Shanghai című filmben a színésznő karrierje egyik legérdekesebb szerepét játszotta: az édesapja halálát megbosszuló kínai származású amerikai nő szerepét újraírták – Wongra szabva. A szerep annyira illett Wonghoz, hogy a stúdión belül „Anna May Wong sztoriként” emlegették. A filmről azt nyilatkozta, hogy eddigi szerepei közül ezt kedveli a legjobban, mert a film kivételes esélyt ad a kínaiaknak arra, hogy rokonszenvesnek jelenjenek meg a filmvásznon. 1938-ban a B-film készítő Robert Florey kedvéért ismét kamera elé állt a Dangerous to Know című filmben. A Paramount Pictures oktatóként is alkalmazta más művészek mellé, és rádiójátékokban is szerepelt. Kabaré műsorával – amelyben kantoni nyelven, franciául, németül, angolul, dánul és svédül is énekelt – bejárta az Egyesült Államokat, Európát és Ausztráliát. Az utazása során kialakult ellentmondó érzései ellenére, az USA-ba való visszatérése után egyre inkább azonosult Kínával, és színésznőként megpróbált hozzájárulni az ország összképének és hírnevének javításához. Korábbi filmjeiben gyakran mutogatta lábait, ami a kínai szokások szerint visszataszító volt, ezért ettől kezdve csak hosszú ruhákban állt a kamerák elé. A kínai útja során vásárolt kínai viseleteket és egyéb ruhadarabjait, amit eredetileg színpadon és képernyőn akart használni, 1938-ban aukción elárverezte, és a bevételt a United China Relief nevű kínai segélyszervezetnek adományozta. Az 1942-ben összeállított New Chinese Recipes (Új kínai receptek) című szakácskönyv (az egyik legelső kínai szakácskönyv) előszavát is a United China Reliefnek ajánlotta. Egyre kevesebbet szerepelt filmekben, helyette pénzgyűjtő akciókat szervezett a kínai–japán háború menekültjeinek megsegítésére, illetve a japán politikai és katonai elnyomás alatt álló Kína részére. A második világháború idején Anna May Wong minden alkalmat kihasznált, hogy kínai honfitársainak érdekeit szolgálva Japán ellen irányuló propagandafilmekben fellépjen. 1942-ben és 1943-ban főszerepet játszott két Alexander-Stern produkcióban (Lady from Chungking és Bombs Over Burma); a két filmszerepéért kapott gázsiját szintén a United China Reliefnek adta. A filmek érdekessége, hogy yellowface filmek, ahol a kínai szerepet kínai származású amerikaiak alakították, a negatív jellegű japán szerepeket viszont nem a szokás szerinti kínai-amerikai színészeknek, hanem európai származású amerikai művészeknek adták. ### A háború utáni évek A második világháború után Anna May Wong karrierje véglegesen megingott. A hidegháború kezdetével az Egyesült Államokban ismét fellángolt a kínaiak elleni rasszizmus, ami újból megnehezítette az ázsiai származású amerikaiak munkakörülményeit. Wong hat évig tartó szünet után, 1949-ben állt újra kamera elé – mint szolgálólány – az Impact című filmben. 1951-ben William Dieterle Peking Express című filmjében szintén mellékszerepet kapott, de a jelenetek, amikben fellépett, a vágó ollójának áldozatává váltak. Ugyanebben az évben a Dumont Networknél saját tv-sorozatot kapott (The Gallery of Madame Liu Tsong), amelyben a kínai nyomozónő szerepe nagyon jól illett Wonghoz. Ez volt az első amerikai tv-sorozat, amelynek ázsiai származású főszereplője volt. Haláláig (1961) többször is fellépett kisebb szerepekkel tv-sorozatokban (Adventures in Paradise, The Barbara Stanwyck Show, The Life and Legend of Wyatt Earp); utolsó kisebb játékfilm-szerepét (a női főszereplő háztartásvezetője) az 1960-ban készült Portrait in Black című krimiben játszotta Lana Turner és Anthony Quinn mellett. Henry Koster Flower Drum Song című musicalében Madame Liangot alakította volna, de már nem tudott kamerák elé állni: az 1940-es évektől alkoholproblémával küszködő művésznő májzsugorodásban szenvedett, végül 56 évesen szívinfarktus okozta a halálát. ## Magánélete Anna May Wong sohasem ment férjhez. Egy 1932-ben, a párizsi Revue Mondialeban megjelent interjúban elismerte, hogy színészi pályafutásának végét jelentette volna, ha feleségül megy egy kínai vagy kínai-amerikai férfihoz, mivel a kínai erkölcsi eszmék szerint egy férjezett, többgyermekes nő ritkán mehetett emberek közé, tehát színésznőként egyáltalán nem dolgozhatott volna. Szerelmi kapcsolata volt több fehér bőrű férfival, többek között Marshall Neilan rendezővel és az angol Eric Maschwitz-cel, a házasság szóba sem jöhetett, mert Kaliforniában egészen 1948-ig tiltották a vegyes házasságot, de egy Kalifornián kívül kötött házasság is ártott volna Wong és partnerei hírnevének. Életre szóló barátság kötötte Carl van Vechten amerikai fényképészhez és feleségéhez, Fania Marinoffhoz. Több évtizeden keresztül egy háztartásban élt Richard nevű öccsével. Kisebbik húga, Mary, szintén színésznő volt, szerepelt Az édes anyaföld című filmben is. ## Előadásmódja, kifejező eszközei Anna May Wong előadásmódjára jellemző, hogy nagy hangsúlyt fektetett az olyan művészi kifejező eszközökre, mint a hajviselet, ruházat és a mozdulatok – mindenekelőtt a kézmozdulatok –, amiket a kínai kultúrából kölcsönzött. A korabeli filmsajtó Wong kezeit Hollywood legszebb kezeinek tartotta. A filmbeli kosztümök többnyire saját terjedelmes ruhatárából származtak, amiket ő maga választott ki. A kínai ruhadarabok, a hajviselet és a gesztusok igazi jelentése ismeretlen volt az egész filmstáb és tulajdonképpen a teljes amerikai, illetve európai nézőközönség előtt is, viszont a kínai publikumnak árnyalatokkal és utalásokkal szolgált. Jó példa erre a Piccadilly című film azon jelenete, amikor Shosho először lép fel az egyenruhás „fehér” nézőközönség előtt: a hajfonatát egy kínai földművelő hajviseletéhez hasonlóan a tarkójára tűzte, amivel Shosho alakja egy ártatlan szűz jellemét kapta. Erotikusnak vélt testmozdulatai is a Tang-dinasztia hagyományos táncát idézik. ## Személyiségének és művészetének hatása ### Anna May Wong hírneve a kínai-amerikai nyilvánosság előtt Anna May Wong a 20. század elején a modern kínai nők egyik legjelentősebb, világszerte ismert képviselője volt. Kínában, különösen a kínai sajtóban eltérő véleménnyel nyilatkoztak filmjeiről, mindenekelőtt a Shanghai Expressről. Az 1930-as évek Kínában a virágzó nacionalizmus évei voltak: a Wong által játszott sztereotip filmszerepeket sokan kritizálták, annál is inkább, mert voltak olyan kínai színészek is Hollywoodban (például Li Shimin), akik nemzeti büszkeségből visszautasították az ehhez hasonló szerepeket. A kritikákat a Kuomintang által szervezett erkölcsi kampány is jelentősen befolyásolta. Ellentmondásosan és nagy részben elutasítóan vélekedtek a nők emancipációjáról is, így Wong – mint a modern kínai idők nemzetközi képviselője – ezáltal is a negatív kritika áldozata lett. Csupán kínai művész- és értelmiségi csoportok, valamint a nemzetközi filmek kedvelői álltak ki mellette, akik Kínában világsztárként fogadták és ünnepelték. A második világháború idején a kínai vezetés – elsősorban az 1942–43-ban amerikai propagandalátogatásra utazó, befolyásos Szung Mej-ling, Csang Kaj-sek felesége – még elutasítóbb volt Wonggal szemben. ### Anna May Wong és a homoszexualitás Berlini tartózkodása során Wong 1928 őszén találkozott Marlene Dietrichhel és Leni Riefenstahllal. Dietrich életrajzírói egy Wong és Dietrich közötti leszbikus kapcsolatról írnak. Hodges, Wong életrajzírója ezt azzal magyarázza, hogy az akkori berlini művészi körökben ilyen esetek, illetve homoszexuális helyzetek hozzátartoztak a mindennapi élethez. Szerelmi viszonyt emlegettek Riefenstahl és Wong között is. Vitathatatlan, hogy Wong eleganciájával, divatos öltözködésével, kisfiús alakjával és mély hangjával nagy vonzerővel bírt, és erotikus hatással volt környezetére. ### Anna May Wong a művészetben Andy Warhol Crazy Golden Slippers címmel, kollázs formájában állított emléket Anna May Wongnak. A mail art művész Ray Johnson egy képzeletbeli Anna May Wong rajongói klubot hozott létre, amelynek 1972. június 3-i New York-i találkozóján Naomi Sims lépett fel Wongként. Az 1990-es évek elején a festő Martin Wong is foglalkozott Anna May Wong modern ábrázolásával, amivel több ázsiai-amerikai értelmiségi figyelmét felkeltette a színésznő iránt. 1999-ben Mike Kelley szobrász egy, a Los Angeles-i chinatownban elhelyezett szökőkúttal állított emléket Wongnak. A Hollywood Boulevard és a La Brea Avenue sarkán található Gateway to Hollywood nevet viselő pavilon négy, ezüstből készült szobor-tartóoszlopa közül az egyik Wongot ábrázolja életnagyságban. A szobrot Catherine Hardwicke Hollywood különböző etnikumú, híres főszereplői tiszteletére tervezte (a másik három művész: Mae West, Dorothy Dandridge és Dolores del Rio). Életét Damien Chazelle filmje, a 2022-ben megjelent Babylon is megörökíti. ## Film, színház, TV ### Filmjei ### Színházi fellépései ### TV-fellépései ### Rádió-fellépései 1939 - The Patriot (Pearl S. Buck regénye)
14,163	Wolfgang Amadeus Mozart	26,946,973	null	[ "1756-ban született személyek", "1791-ben elhunyt személyek", "Ausztriai szabadkőművesek", "Az év szócikke 2011 verseny jelöltjei", "Kiemelt cikkek", "Klasszicista zeneszerzők", "Mozart", "Osztrák operaszerzők", "Osztrák zeneszerzők", "Salzburgiak", "Zenei csodagyerekek" ]	Wolfgang Amadeus Mozart (teljes neve Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus Mozart) (Salzburg, 1756. január 27. – Bécs, 1791. december 5.) osztrák zeneszerző, zongorista, karnagy és zenepedagógus, a bécsi klasszikusok egyike. Zenei tehetsége korán megmutatkozott, első zeneműveit hatévesen komponálta. Édesapja, Leopold Mozart pedig, aki a salzburgi érseki udvar muzsikusa volt, lejegyezte őket, és mindent megtett annak érdekében, hogy fia minél alaposabb zenei képzésben részesüljön. Mikor nyilvánvaló lett számára Wolfgang rendkívüli tehetsége, úgy érezte, hogy kötelessége azt megmutatni a világnak. Ennek érdekében hosszú koncertkörutakat szervezett gyermekei számára, amelyek során a csodagyerekek a korabeli Európa szinte valamennyi jelentős zenei és uralkodói központjába eljutottak. A fiatal Mozartnak így lehetősége nyílt megismernie a korabeli Itália, Párizs, London, Bécs zenei világát. Tizenegy évesen már egész estét betöltő vígoperát komponált, tizennégy évesen pedig megírta első opera seriáját. Két itáliai utazásuk után apa és fia hosszabb időt töltött Salzburgban, majd miután az új érsek, Jeromos salzburgi érsek (Hieronymus von Colloredo) (1732–1812) nem engedélyezte az apa hosszabb időre való eltávozását, Mozart az édesanyjával (Anna Maria Pertl) indult utolsó nagy koncertkörútjára, Párizsba. Útközben hosszabb időt töltöttek Mannheimben, ahol megismerte első nagy szerelmét, az opraénekesnő Aloysia Weber bárónőt. Párizsban aztán nem sikerült állást találnia, ráadásul édesanyja megbetegedett és meghalt. Miután hazautazott, az érseki udvar muzsikusa lett. 1781-ben a müncheni városi színház felkérte, hogy komponáljon új operát a karneváli szezonra. Mozart elvállalta a feladatot, és megírta az Idomeneót, amely nagy sikert aratott. A bemutató után a városban töltötte az egész farsangi időszakot, majd rokonaihoz utazott Augsburgba. Innen rendelte magához Jeromos érsek Bécsbe. A császárvárosban többször is megalázóan bánt Mozarttal, aki ezt nem hagyta szó nélkül. Végül úgy megsértette a főpapot, hogy szó szerint kidobták az érseki palotából. Mozart ekkor végleg szakított a salzburgi érseki udvarral. Bécsben telepedett le, ahol elsősorban tanításból tartotta fenn magát. 1782-ben feleségül vette Aloysia idősebbik húgát,Constanze Weber bárónőt. Még ebben az évben bemutatta Szöktetés a szerájból című daljátékát, amely első komoly operasikere volt Bécsben. Közben apja megbékélt a Weber családdal, akikkel szemben a kezdettől fogva ellenszenvet érzett. Ennek eredményeképpen meghívta fiát és feleségét, hogy látogassák meg Salzburgban. A fiatal házaspár eleget is tett a kérésnek, majd ők hívták vissza Leopoldot Bécsbe. Mozart közben hasztalan próbált szert tenni jól jövedelmező állásra. Összeismerkedett Haydnnal, akinek hat vonósnégyesét ajánlotta. 1786-ban megírta első közös operáját Da Pontéval, a Figaro házasságát. A darab a szerzők elleni intrika miatt nem sokáig volt műsoron Bécsben, de Prágában nagy sikert aratott. A cseh főváros meg is hívta Mozartot, hogy személyesen vezényelje az opera néhány előadását a városban, valamint ott koncertezzen. A prágai színház új operát is rendelt tőle. Nem sokkal Bécsbe való visszatérése után értesült apja haláláról, akinek temetésére sem utazott haza. 1787-ben a Don Giovannit óriási sikerrel mutatták be Prágában. A Don Giovanni ezután Bécsben is nagy sikert aratott, ennek következtében II. József új operamegbízást adott a zeneszerzőnek. Ennek az eredménye az 1790-ben bemutatott Così fan tutte lett. Még abban az évben meghalt a császár. Utódja, II. Lipót nem hívta meg Mozartot a koronázási ünnepségeire, de a zeneszerző saját szakállára mégis elutazott arra Frankfurtba. Mivel nem tudta magára vonni az uralkodó figyelmét, végül csalódottan hazament. Közben egyre többet betegeskedett. Nem sokkal Bécsbe való visszatérése után Emanuel Schikaneder színházigazgató rendelt tőle új operát, aminek ő maga írta a librettóját. Közben Prágából is felkérést kapott: operát rendeltek tőle II. Lipót cseh királlyá koronázására. Mozart eleget tett a kérésnek, minden más munkáját félbe hagyva megkomponálta a Titus kegyelmét, amely szép sikert aratott. Nem sokkal utolsó operája, A varázsfuvola bemutatója után ágynak esett. Egy rövid időre jobban lett, de 1791. november 20. után már nem volt képes elhagyni otthonát. December 5-én hajnali 1 óra körül hunyt el. ## Élete ### Családja és származása A Mozart vezetéknevet először 1331-ben jegyezték fel egy bizonyos Heinrich Mozarthtal kapcsolatban, aki Fischachban élt. A név más, Augsburg körzetében lévő falvakban is felbukkant a 14. századtól. Többféle helyesírással is írták: Mozarth, Mozhard, Mozer. A zeneszerző családjának legrégebbi ismert felmenője egy bizonyos Ändris Mozatzhart, aki 1486-ban szintén Augsburg körzetében élt. A Mozart család legkorábbi ismert tagjai építőmesterek, kőművesek, szobrászok, kézművesek voltak. A zeneszerző dédapja David Mozart (1620 körül–1685) kőművesmester volt Augsburgban, nagyapja, Johann Georg Mozart (1679–1736) pedig ugyanott könyvkötőmester. A család más apai felmenői Baden-Badenből és Ober Puschtainból származtak. A zeneszerző apja, Leopold Mozart is Augsburgban látta meg a napvilágot 1719-ben. 1743-ban került Salzburgba, amikor is az érseki udvar zenekarának hegedűse lett. Ezekben az években ismerkedett meg Anna Maria Walburga Pertlttel, akit 1747. november 21-én vett feleségül. A Pertlt család javarészt Salzburg vidékéről származott, de egyik águk Krems-Steinben és Bécsben telepedett le. A család tagjainak többsége fizikai foglalkozást űzött, sokan közülük kertészek voltak. A legtöbbre a zeneszerző anyai nagyapja, Nicolaus Wolfgang Pertlt vitte, aki elvégezte a jogi egyetemet, és körzeti elöljáró volt St. Gilgenben. A Mozart házaspár az esküvő után egy gazdag kereskedő, Lorenz Hagenauer házában talált otthonra. A Hagenauer és a Mozart családot szoros barátság fűzte egymáshoz: gyermekeik együtt nőttek fel, Leopoldnak Lorenz Hagenauer volt a gazdasági és a pénzügyi tanácsadója, aki később jelentősebb összegekkel segítette elő a Mozart család európai körútjait. A Mozart házaspárnak összesen hét gyermeke született, közülük azonban csak ketten érték meg a felnőttkort (a zeneszerző, valamint nővére), hárman már kisgyermekkorukban elhunytak, ketten pedig nem sokkal élték túl nyolcadik életévüket. Wolfgang szüleinek hetedik, egyben utolsó gyermeke volt. Amikor 1756. január 27-én megszületett, testvérei közül már csak ötéves nővére Maria Anna (becenevén Nannerl) volt életben. Wolfgangot másnap, január 28-án keresztelték meg a salzburgi dómban. A keresztelési anyakönyvbe Johannes Chrysostomus Wolfgangus Theophilus Gottlieb Mozart néven jegyezték be. A számos keresztnév mindegyikének megvolt a maga jelentése. A Johannes Chyrsostomus Aranyszájú Szent János egyházatyát idézte, akinek napja január 27-re esett; a Wolfgang (Farkas) nevet anyai nagyapja után kapta. A Gottlieb és a Theophilus ugyanannak a névnek a német és görög változata, jelentése ’Isten kedveltje’ vagy ’Istent kedvelő’. Mozart ifjú korában szívesen használta e név olaszos Amedeo alakját, később pedig rendszeresen franciásan Amadénak írta a nevét. A köztudatba átment latinos Amadeus névalakot, illetve első keresztnevét ő maga sohasem használta. A családja és a barátai is általában Wolfinak szólították. ### A csodagyerek A zeneszerző életének első éveiről nem sok dokumentum maradt fent. Mindössze annyit lehet biztosan tudni, hogy a gyermek Wolfgang szeretett tarokkozni, és egy bizonyos céllövő játékot is szívesen játszott. A Mozart gyerekek nem jártak iskolába, az írás, olvasás és a számolás tudományát apjuktól sajátították el. Leopold Mozart az 1780-as években írt leveleiben részletesen taglalta, hogyan foglalkozott pár hónapos unokájával. Különböző hangokat szólaltatott meg neki zongorán és hegedűn, hol halkabban, hol hangosabban. Máskor énekelt neki, és közben ütötte hozzá a taktust. Eközben figyelte, hogy a csecsemő hogyan reagál a számára addig ismeretlen jelenségekre. Valószínűleg fiával is így foglalkozhatott, ezért nem túlzás azt állítani, hogy csecsemőkorától fogva oktatta zenére Wolfgangot. Nannerl feljegyzései szerint (amiket 1792-ben egy készülő Mozart-nekrológ számára vetett papírra) őt magát apja hétéves korától tanította billentyűs hangszereken játszani. Egy évvel később egy kottagyűjteményt kezdett el számára vezetni, amelyben saját és mások szerzeményeit jegyezte fel lánya számára. Wolfgang érdeklődését hamar felkeltette a zene, gyakran töltött hosszú órákat a zongora mellett, terceket keresgélt a hangszeren, és mindig nagy örömére szolgált, ha ezekre rátalált. Mindössze négyéves volt, amikor apja elkezdett neki kisebb zongoradarabokat tanítani. Nannerl szerint öccse egy óra alatt megtanult egy teljes szonátát, fél óra alatt pedig egy menüettet. Olyan gyorsan haladt előre, hogy ötéves korában már kisebb zongoradarabokat gondolt ki, amelyeket bemutatott apjának, aki papírra vetette őket. Nannerl szerint Wolfgangot sohasem kényszerítette senki, hogy odaüljön a zongora elé gyakorolni vagy hogy komponáljon. Több írásos dokumentum is bizonyítja, hogy apját rendkívüli örömmel és lelkesedéssel töltötte el fia tehetsége, aki 1761-ben – táncosként – egy zenés színpadi előadásban is szerepelt. A salzburgi akadémia színháztermében az év szeptember 1-jén adták elő Johann Ernst Eberlin karnagy Zsigmond, Magyarország királya című latin nyelvű színpadi művét, amelynek kinyomtatott színlapján a későbbi zeneszerző neve is megtalálható. Nem sokkal ezután Leopold hegedűjátékra és éneklésre is elkezdte oktatni fiát, majd valamivel később az oktatást elméleti stúdiumokkal is kiegészítette: Wolfgangnak saját és más zeneszerzők kottáit kellett lemásolnia. Ezután orgonajáték, karmesteri és zeneszerzői ismeretek tették teljessé a kisfiú zenei tanulmányait. Leopold Mozart mai szemmel nézve szigorú és keménykezű apa volt, de szigora és keménysége nem volt öncélú, Wolfgang sem érezte annak. A zeneszerző gyermekkorában nem érezte magát túlhajtottnak, inkább minden követelményre érettnek. A 18. századi Európában a zenei pályára szánt fiatal tehetségeket mindenütt hangszerük vagy hangjuk bűvészévé képezték ki. Mozart pedig rendkívüli érdeklődést mutatott a zene iránt, így annak, hogy hatéves korától nemigen érintkezett és játszott más gyermekekkel, nem feltétlenül apja ridegsége volt az oka. Valószínű, hogy akkor már bajosan lehetett volna eltéríteni a zenétől, számára a játékot elsősorban a hegedű- és zongoraleckék jelentették. 1762-ben kezdetét vette a Mozart család európai körutazása, amelynek során a fiatal zeneszerző a kontinens szinte valamennyi jelentős zenei központjába, fejedelmi és királyi udvarába eljutott. Még nem volt egészen hat esztendős, amikor apja és nővére társaságában Münchenbe utazott. Leopold ekkor kért először szabadságot a hercegérsektől. Lehetetlen lett volna számára az udvartól elszabadulnia, ha nem lettek volna befolyásos támogatói, akik olykor külhonba is kiközvetítették a családot. Müncheni utazásról nem sok dokumentum maradt fent. Az mindenesetre bizonyos, hogy a Mozart testvérek ekkor léptek fel először királyi udvarban: III. Miksa bajor választófejedelem fogadta őket, és meghallgatta játékukat. Február elején aztán a család visszatért Salzburgba, majd szeptember 18-án útra keltek a császárvárosba, Bécsbe. Az utat Passau, Linz, Mauthausen, Ybbs an der Donau és érintésével tették meg. Linzben került sor Wolfgang első nyilvános hangversenyére, 1762. október 1-jén. Bécsbe október 6-án érkeztek meg, postahajóval. Nannerl és Wolfgang eleinte a bécsi arisztokrácia magánszalonjaiban lépett fel, majd október 13-án a schönbrunni kastélyban adtak hangversenyt Mária Terézia, Lotaringiai Ferenc és legkisebb leányuk, Mária Antónia főhercegnő jelenlétében. Leopold levelei alapján lehet tudni, hogy Wolfgang tehetsége ekkor vált általános beszédtémává az egész városban. Október 21-én ismét fogadta a Mozart gyerekeket Mária Terézia, majd amikor a fogadás után visszatértek szállásukra, Wolfgang rosszul érezte magát, belázasodott, és testén skarlátkiütések jelentek meg. Két hétig betegeskedett, majd miután felépült, a család tiszteletét tette a francia követnél, aki ígéretet tett Leopoldnak, hogy beajánlja őket francia és holland előkelőségeknél. Ezután két alkalommal (nézőként) részt vettek Mária Terézia gálavacsoráján, illetve folytatódtak a gyermekek szereplései főúri szalonokban is. December 11-én néhány magyar nemes meghívására Pozsonyba utaztak, ahol Leopold könnyebben megbetegedett. Közben az időjárás is zordabbra fordult, így csak karácsonykor tudtak visszatérni Bécsbe. Januárban indultak haza, Wolfgangnak útközben ízületi fájdalmai támadtak, hazatérésük után pedig ízületi gyulladással nyomta az ágyat egy hétig. Apja azonban, éppen hogy hazaérkeztek, már a következő utazás tervét készítette elő. Ugyanis meg volt arról győződve, hogy gyermekei tehetsége isteni csoda, és neki az a legfőbb feladata, hogy ezt a csodát megismertesse a világgal, megfelelő nevelést biztosítva Wolfgang és Nannerl számára. Leopoldnak azonban nemcsak gyermekeivel voltak nagy tervei. Első bécsi utazásai előtt a salzburgi érsek udvarában jóformán tudomást sem vettek róla. Az udvari zenekar hegedűse volt, de ennél tovább nem jutott. Amikor jobb zenei állások üresedtek meg, az udvarban senki sem gondolt rá. Utazásuk idején abban reménykedett, hogy megkaphatja a másodkarmesteri állást. Ezért leveleiben többször is célzott arra, hogy Bécsben is találhat magának megfelelő állást, de szíve még mindig hazahúzza. Végül elérte, amit akart: 1763 februárjában megkapta a másodkarmesteri kinevezést a salzburgi udvarban. Kinevezésének napja február 28-ára esett, ami történetesen az akkori hercegérsek születésnapja volt. Ez alkalomból volt lehetősége Wolfgangnak arra, hogy bemutatkozzon az érseki udvarnál. A Mozart család a tavaszt még Salzburgban töltötte, majd június 9-én kezdetét vette három és fél évig tartó európai körútjuk. ### Utazások Európában Leopold gyermekeit elsősorban Párizsba és Londonba akarta eljuttatni, az akkori európai legjelentősebb zenei központjaiba, de elhatározta, hogy útközben minden olyan jelentősebb városban megállnak, ahol a gyermekek meghallgatásra és adományokra számíthattak. Még azokban a kisebb városokban is bemutatkoztak, ahol csak egy-egy éjszakát töltöttek: Mozart ekkor rendszerint a helybéli templom orgonáján játszott. Június 12-én tíz napra visszatértek Münchenbe. III. Miksa bajor választófejedelem kétszer is fogadta őket, akárcsak unokatestvére, Kelemen herceg. Június 22-én Augsburgba utaztak, ahol találkoztak a régen látott családtagokkal és jó barátokkal, majd három nyilvános hangversenyt rendeztek Nannerl és Wolfgang számára. Ezután Mozarték Stuttgartba távoztak. A város akkoriban a württembergi herceg székhelye volt, aki azonban nem mutatott érdeklődést a csodagyerekek iránt. A Mozart családot nyári rezidenciájára, Ludwigsburgba rendelte, ahol ő maga nem jelent meg. Viszont a városban tartózkodott Niccolò Jommelli, a würtembergi udvar karmestere, a korszak híres operaszerzője, valamint a híres hegedűművész Pietro Nardini. Leopold Mozart mindkét zenésznél tiszteletét tette gyermekei társaságában. Ezután Schwetzingenbe utaztak, ahol a pfalzi választófejedelem rezidenciája volt. Itt július 18-án hangversenyt rendeztek a Mozart család tiszteletére, ahol Nannerl és Wolfgang is fellépett. A család ekkor hallotta először játszani a mannheimi udvari zenekart, megismerkedtek koncertmesterével, Christian Cannabichhal (1731–1798) is. Ezután Heidelbergbe és Mannheimbe utaztak, ahol megtekintették az udvari operaházat, majd továbbmentek Wormsba, innen Mainzba vezetett az útjuk, ahol a választófejedelem éppen beteg volt, ezért csak egy hangversenyt tartottak. Ezután hajóra szálltak, és a Majnán átkelve Frankfurtba mentek. Itt több hangversenyt is adtak, és az egyiken jelen volt a későbbi költőfejedelem, Goethe is. Frankfurtból a család Koblenzen és Bonnon át Kölnbe, majd Aachen és Liège érintésével Brüsszelbe utazott. Itt hosszas várakozás után meghallgatta őket Károly Sándor Emánuel főherceg (az Osztrák-Németalföld kormányzója). November 15-én aztán a család továbbutazott Mons, Valenciennes, Cambrai, Bonavis Péronne, Gournay sur Aronde és Senils érintésével Párizsba. A francia fővárosban Eyck gróf, bajor követ házában kaptak szállást. Párizsban ügyük nehezen mozdult előre, egészen karácsonyig sehol sem léptek fel a gyerekek. Leopold megismerkedett Friedrich Melchior von Grimm báróval, aki befolyásos irodalmár, lapíró és kritikus volt, és aki azután egész párizsi tartózkodásuk alatt egyengette a Mozart család útját. Megszervezte a csodagyerekek bemutatkozó hangversenyét, majd Madame de Pompadourhoz (a király szeretője) fűződő baráti kapcsolata révén elérte, hogy a Mozart család felléphessen a királyi udvarban. December 24-én utaztak el Versailles-ba, ahol két hetet töltöttek. Részt vettek az udvari kápolnában tartott éjféli misén, majd a kápolna orgonáján Mozart többször bemutathatta orgonajátékát. 1764. január 1-jén végre a királyi pár is meghallgatta a csodagyerekeket. A koncert után a vacsoraasztalnál Wolfgang Maria Leszczyńska királyné mellett foglalt helyet, aki németül társalgott vele. Leopold Mozart nem kis büszkeséggel írta, hogy „a gyerekek mindenkit megbolondítanak”. Vagyis a királyi udvarban nagy sikert arattak a Mozart gyerekek, akárcsak a Párizsban adott magán- és nyilvános hangversenyeken. Az előzetes terveket felrúgva, a család végül április 10-én hagyta el a francia fővárost. Calais felé vették útjukat, ott hajóra szálltak, átkeltek a csatornán, és április 24-én megérkeztek Londonba. ### Londonban A Mozart család összesen tizenhét hónapot töltött Londonban. Április 27-én a St. James’s Parkban már a királyi család előtt léptek fel. III. György és felesége, Zsófia királyné szívélyesen fogadta őket, Leopold nem győzte dicsérni a királyi pár kegyességét és közvetlen modorát. Két hét múlva került sor Wolfgang második londoni hangversenyére, ekkor a királyt elsősorban a kis Mozart zongorajátéka nyűgözte le. Több Händel- és Bach-kottát is elé tett, amiket a gyermek első látásra hibátlanul lejátszott. Wolfgang ezután a királynő énekét kísérte zongorán. A család első nyilvános hangversenyét azonban el kellett halasztaniuk, ugyanis Wolfgang megbetegedett. Felépülése után, június 5-én került sor a gyerekek első nyilvános fellépésére. Júniusban már vége volt a szezonnak, de 4-én volt a király születésnapja. Erre az alkalomra pedig több nemesi család is felkereste a Londonban tartózkodó uralkodót, így Leopold Mozart úgy látta, hogy a másnapi hangverseny jó lehetőség fia bemutatkozására. A Mozart gyerekek összesen háromszor léptek fel az angol királyi pár előtt, és négy nyilvános hangversenyt adtak Londonban. Ezeken előadták Wolfgang első szimfóniáit is, amelyeket az út folyamán komponált. A június 5-i hangverseny után – apja kérésének eleget téve – Wolfgang fellépett egy, a londoni közkórházak javára rendezett jótékonysági hangversenyen, június 29-én. Augusztusban Leopold Mozart megbetegedett, emiatt a család átmenetileg elhagyta a fővárost, és Chelsea-be költözött, ahol szeptember végéig tartózkodtak. Október 25-én a csodagyerekek ismét felléptek a királyi pár előtt, de ezután már egészen az év végéig semmilyen nyilvános szereplésre nem volt alkalmuk. 1764 őszén ugyanis a szokásokkal ellentétben III. György nem hívta össze a parlamentet, így a nemesség és a tehetősebb polgárok nagy része vidéken maradt. A Londonban működő zeneszerzők közül elsősorban Johann Christian Bach gyakorolt nagy hatást a fiatal Mozartra. Bach a Mozart család szállásától nem messze lakott Londonban, így Wolfgang egymaga is át tudott sétálni a neves zeneszerzőhöz egy kis zenélésre. A londoni Bach tulajdonképpen a fiatal zeneszerző második mestere lett apja mellett. Gyakran improvizáltak együtt csembalón, és bár semmi sem igazolja, hogy a mester órákat adott volna Mozartnak, Wolfgang mégis sokat tanult tőle. Bach op. 1-es zongoraverseny-gyűjteménye nem sokkal Mozarték Londonban érkezése előtt jelent meg nyomtatásban. A műfaj ekkoriban még újdonságnak számított, és hamar felkeltette Mozart érdeklődését. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy három akkoriban írt szonátáját Bach versenyműveinek hatására zongoraversennyé dolgozta át. A Mozart gyerekek következő nyilvános hangversenye 1765. február 21-én zajlott le. Ezen az estén szólaltak meg először Wolfgang korai szimfóniái. Március közepétől kezdve Leopold Mozart több ízben is beharangozott egy esetleges újabb hangversenyt, de az időpontot egyre távolabbra tette. Végül valószínűleg május 13-án volt Mozarték utolsó nyilvános angliai hangversenye, valószínűleg nem nagy sikerrel. Erről az estéről Nannerl feljegyzései és Leopold levelei is hallgatnak. A csodagyerekek hamar elveszíthették varázsukat a közönség előtt, így elpártoltak mellőlük. Ennek következtében – várakozásaikban némileg csalódva – a család július 24-én végleg elutazott Londonból. Néhány napot eltöltöttek még Canterbury mellett, egyik pártfogójuk birtokán, majd augusztus 1-jén Doverben hajóra szálltak, és visszautaztak a kontinensre. ### Hollandia és Párizs A Mozart család Calais-ból Dunkerque érintésével Lille-be utazott. Itt majdnem egy hónapig kellett vesztegelniük, ugyanis Wolfgang mandulagyulladást kapott. Szeptember végén aztán továbbutaztak Gentbe majd innen Antwerpenbe vezetett útjuk, ahol három napot töltöttek, és ahol Mozart a Miasszonyunk-templom orgonáján játszott. Rotterdamon át ezután Hágába érkeztek, ahol Nannerl megbetegedett. Hastífuszt kapott, napokig magas láza volt, erős hurut, szapora pulzus és hányinger kínozta. Mivel állapota rohamosan romlott, nemsokára felvette az utolsó kenetet, Leopold pedig arra készült, hogy lemondja a további utazásokat. Nannerl végül szerencsésen felépült, csak az első udvari hangversenyeket kellett kihagynia. Nővére felépülése után azonban Wolfgang is elkapta a tífuszt. Így a gyerekek közös hangversenyeire legközelebb 1766 januárjában kerülhetett sor Hágában, Amszterdamban és Utrechtben. A gyerekek betegeskedése miatt a család hollandiai tartózkodása igencsak hosszúra nyúlt, és ha már kényszerűségből ilyen sok időt voltak kénytelen eltölteni az országban, nem hagyhatták ki az orániai herceg, V. Vilmos hatalomba való beiktatására rendezett ünnepségsorozatot. Ennek keretében március 11-én a Mozart testvérek is felléphettek a királyi udvarban. Áprilisban még egy hangversenyt adtak Utrechtben, majd végleg elutaztak Hollandiából. Június 10-én érkeztek vissza Párizsba Brüsszel és Valenciennes érintésével. A francia fővárosban július közepéig időztek. Ezután két hetet töltöttek Dijonban, négyet Lyonban, itt a gyermekek több hangversenyt is adtak, majd továbbutaztak Genfbe. Innen Bernbe mentek, ahol egy hetet töltöttek, szeptember 11-ével kezdődően, majd két hetet Zürichben. Október második felében Winterthurban és Schaffhausenben léptek fel. Fürstenberg herceg udvarában összesen kilenc hangversenyt adtak. Novemberben kezdetét vette utazásuk utolsó szakasza. Meßkirch, Ulm, Günzburg, Dillingen, Biberach és Augsburg után ismét Münchenben voltak. Egy teljes hónapot töltöttek a bajor fővárosban, ahol ismét felléptek III. Miksa előtt. Ezután Altötting és Laufen érintésével, november 29-én érkeztek haza Salzburgba. Felmerül a kérdés, hogy Wolfgang számára ezek az utazások, a sorozatos, éjszakába nyúló fellépések, amelyek szakadatlan összpontosítást és ébrenlétet kívántak meg, nem voltak-e okozói bizonyos traumáknak. Nos a fiatal Mozart levelei és feljegyzései alapján a kutatók nem feltételeznek ilyesmit. Éppen ellenkezőleg: úgy látszik, hogy minden túlzott igénybevétel ellenére Wolfgang boldog volt. Elsősorban Angliában érezte magát nagyon jól, ahova egész életében visszavágyott. Ugyanakkor tény, hogy bizonyos tapasztalatok túl korán és túlságosan is összetorlódva érték. Az utazások fizikailag megerőltetőek voltak nemcsak az ő, hanem apja számára is, nem is beszélve a család nőtagjairól. ### Salzburg és Bécs A hosszú és fárasztó európai körút után a Mozart család csak néhány hónapot töltött otthon. Ebben az időszakban Wolfgang minden erejét és idejét a komponálásnak szentelhette. Végre hasznosíthatta a megszerzett tapasztalatokat. A hercegérsek megbízást adott neki, hogy komponálja meg egy három részes oratórium első tételét, amelyet 1767. március 12-én mutattak be az érseki udvarban. Az oratórium második részét Michael Haydn, a harmadik részét pedig Cajetan Adlgasser készítette el. A darab címe: Die Schuldigkeit des ersten Gebots (Az első parancsolat kötelezettsége). Michael Haydn 1763 augusztusától működött Salzburgban, zenei stílusa igen nagy hatást gyakorolt Mozartra. Felnőttként is igen nagyra becsülte műveit, és személyes jó barátjának tekintette. A harmincéves zeneszerző és a tizenegy éves Mozart ebben az időszakban ismerkedhetett meg egymással személyesen is. A kamaszkor küszöbén álló fiatal zeneszerző műveinek érettsége felkeltette III. Zsigmond salzburgi érsek (Sigismund Christoph von Schrattenbach) (1698–1771) gyanúját, aki végül elhatározta, hogy próbára teszi. Elrendelte, hogy zárják el Wolfgangot egy hétre úgy, hogy ne érintkezhessen senkivel. Majd megbízta egy oratórium komponálásával, amivel a fiú el is készült. A darabot nem sokkal ezután igen nagy sikerrel mutatták be április 17-én, a nagypénteki szertartás keretén belül. A szóban forgó oratórium a Grabmusik címet kapta. Ezután Wolfgang egy zenés intermédium megkomponálására kapott megbízást. A darabot a városi gimnázium rendelte meg a tanévzáró ünnepségre. A latin nyelvű darab bemutatója május 13-án zajlott a salzburgi egyetem aulájában. Az Apolló és Jácint volt a szerző első színpadi alkotása, ha úgy tetszik, az első operája. Közben áprilisban, majd a nyári hónapokban Mozart négy zongoraversenyt is komponált. Mozart valószínűleg sohasem részesült formális zenei képzésben, sőt, minden erre vonatkozó dokumentum azt látszik igazolni, hogy soha semmilyen szabályos oktatásban nem részesült. Az elemi iskolát sem végezte el, írni, olvasni és számolni az édesapja tanította meg. Ezenkívül már ebben az időszakban szert tett némi latin tudásra, ezenkívül már tudott valamennyire olaszul is (később némi angol és francia nyelvtudásra is szert tett). Leopold nem egészen kilenc hónap otthonlét után úgy döntött, itt az ideje, hogy ismét útra keljenek. Ezúttal egyből Bécs felé vették az irányt. Feltehetően az adta az ötletet az utazáshoz, hogy 1767. október közepére tűzték ki Mária Jozefa főhercegnő és IV. Ferdinánd nápolyi király esküvőjét. A Mozart család szeptember 11-én kelt útra, és 15-én már Bécsben voltak. Az ünnepségeket azonban váratlan csapás szakította félbe: a főhercegnő megbetegedett fekete himlőben, majd október 15-én belehalt a betegségbe. Mozarték október 23-án sietve elhagyták Bécset, ahol himlőjárvány volt kitörőben, Brünnbe, majd Olmützbe utaztak. Itt Podstatzky grófnál szálltak meg, aki a salzburgi érsek rokona volt, vagyis régi ismerős. Azonban minden óvintézkedés hiába volt: Mozart október 26-án rosszul lett, és egészen november közepéig küzdött a betegséggel. Amikor felépült, Nannerl esett ágynak, ő is elkapta testvérétől a himlőt. Végül december 24-én felkerekedett a Mozart család, és visszautazott Brünnbe, ahol Franz Anton von Schrattenbach, a salzburgi hercegérsek testvére látta őket vendégül. December 30-án az ő közbejárásának köszönhetően még egy hangversenyt is rendezhettek a városban. Január 10-én aztán visszatértek Bécsbe, itt nemsokára fogadták őket az udvarnál. A későbbi II. József császár állítólag kilátásba helyezte, hogy minden támogatást megad nekik, ha Itália osztrák tartományaiba vagy Nápolyba kívánnak utazni. A császári családdal ellentétben a bécsi zenészkörök ellenségesen viseltettek Mozarttal szemben. Kerülték a fiatal zeneszerzővel való találkozást, amikor pedig a császár opera komponálásával bízta meg, mindent elkövettek, hogy megakadályozzák annak bemutatóját. Végül Erich Schenk, egy nápolyi származású üzletember lehetetlenítette el a bemutatót. Ugyanis, mivel ő rendelkezett a Burg- és a Kärtnertortheater haszonbérletének tulajdonjogával, a színházi ügyekkel kapcsolatban teljesen szabad kezet kapott. Azt is ő döntötte el, hogy mely színdarabokat és operákat mutathatják be a bécsi színházak. Eleinte még hajlandó volt beleegyezni a bemutatóba, de aztán a bécsi zenészkörök (élükön Gluckkal) ténykedése miatt elállt a bemutató gondolatától. Ezután az énekeseket vették célba, akiket meggyőztek arról, hogy a darab áriái elénekelhetetlenül nehezek, majd a zenészeket heccelték fel, akik végül kijelentették, hogy nem akarják, hogy egy gyerek vezényelje őket. Az énekesek és a szövegkönyvet papírra vető Giuseppe Affligio (1722–1788) egymást okolták a bemutató elhúzódásáért. Leopold Mozart felvette a kesztyűt, és minden tekintélyét latba vetve próbálta elhárítani az akadályokat a bemutató elől. Panaszait egy Species facti feliratot viselő iratban foglalta össze, amit 1768. szeptember 21-én a császárnak is elküldött. II. József azonban nem tett semmit, így a La finta semplice (A színlelt együgyű) bécsi premierjéből nem lett semmi. Ez a darab már egy igazi opera volt három felvonásban, két és fél órás játékidővel. Ez is mutatja a zeneszerző érettségét: még alig múlt tizenhárom éves, de már egy egész estét betöltő opera buffát tudhat magáénak. A zeneszerző végül 1768. december 7-én léphetett fel először Bécsben. Ezen a napon szentelték fel a császári család jelenlétében a Mária születése árvaházi templomot. Mozart saját maga dirigálta az ez alkalomból komponált Missa solemnist. Ez a darab egyike volt első, nagyobb szabású egyházi műveinek. Ha a La finta semplice bemutatójára nem is kerülhetett sor, egy másik Mozart-operát mégis előadtak Bécsben. Franz Anton Mesmer, korának híres orvosa és magnetikusa, kis házi színpadán, magánelőadás keretein belül színpadra állította a fiatal zeneszerző egyfelvonásos Singspieljét, a Bastien és Bastienne-t, ezzel némi elégtételt szolgáltatva Leopold Mozartnak. Azt nem lehet tudni, hogy a Mozart család melyik napon indult haza Bécsből, de biztos, hogy január 5-én értek vissza Salzburgba. ### Itáliai utazás A Mozart család közel egy évig maradt otthon. Hazaérkezésük után nem sokkal az érsek utasítást adott a La finta semplice színpadra állítására. Az előadásra feltehetőleg 1769. május elsején került sor az érseki palota Carabinieri-termének kis színpadán. November 14-én Schrettenbach az udvari zenekar harmadik, fizetés nélküli karmesterévé nevezte ki Wolfgangot, ugyanakkor engedett Leopold kérésének, és engedélyezte apa és fia eltávozását Itáliába. Leopold Mozart már régóta tervezte, hogy fiát, még mielőtt Wolfgang kinőne a gyermekkorból, Itáliába viszi. Kétségkívül elsősorban azért vonzotta Itália, mert ez idő tájt a stílusbeli újdonságok fő forrásának számított. Az indulás idejét december 13-ára tűzték ki. Leopold úgy döntött, hogy ezúttal csak ő és fia kerekedik fel, a család nőtagjait pedig Salzburgban hagyják. Ennek feltehetően az volt az oka, hogy Nannerl már kinőtt a gyermekkorból, és eladósorba került. Johann Adolph Hasse még Bécsben ismerkedett meg a Mozart családdal, és megígérte, hogy Mozarték itáliai utazása esetén beajánlja őket a zenekedvelő főuraknál. Ígéretét be is tartotta. Elindulásuk előtt azonban Wolfgang még eleget kívánt tenni Cajetan Hagenauer felkérésének, aki gyermekkori játszópajtása volt, és aki pappá szentelése után első miséjét október 15-én mondta, és erre a jelentős eseményre Mozarttól rendelt zenét. Apa és fia csak emiatt indult útnak decemberben Itália felé. Elsőként Innsbruckban álltak meg, ahol december 17-én Wolfgang Leopold Franz Künigl grófnál hangversenyt adott. Ezután Bressanonén és Bolzanón át Roveretóba utaztak. Itt december 26-án a székesegyházban orgonahangversenyt adtak, majd Trieszten át Veronába utaztak, ahol 1770. január 5-én adtak hangversenyt, aztán 16-án Mantovában léptek fel. Ezután két napot Cremonában töltöttek, majd Milánóba utaztak. Itt Mozart több hangversenyt is adott, operába és bálokra járt, valamint megismerkedett Karl Joseph von Firmian gróffal, aki ebben az időben Lombardia osztrák főkormányzója volt. A gróf annak a Leopold Anton von Firmiannak volt a fivére, akinél régebben Leopold Mozart is szolgált. A két Mozart a gróf palotájában kapott szállást, ezenkívül Firmian ellátta őket Parma, Bologna, Firenze, Róma és Nápoly előkelőségeihez címzett ajánlólevéllel. Az ő közvetítésével kapta meg Mozart első itáliai opera-megrendelését is. A fiatal zeneszerző ekkor írt először opera seriát. Az operát a karneváli szezonban tervezték bemutatni. Március 14-én Mozarték elhagyták Milánót. Március 24-én Bolognába érkeztek, ahol Pallavicini gróf palotájában adtak hangversenyt, majd kétszer meglátogatták Padre Martinit, a híres teoretikust és zeneszerzőt, akivel Mozart néhány fúgát is papírra vetett. Ezután találkoztak a híres kasztrált énekessel, Farinellivel is. Bologna után Firenzébe utaztak, ahol Mozart két alkalommal lépett fel magánhangversenyen. Ez idő tájt a városban tartózkodott egy másik csodagyerek, Thomas Linley is. Linley tehetséges hegedűművész volt, aki ugyanolyan csodagyerekként indult, mint Mozart, és ugyanúgy fiatalon hunyt is el. A két fiatal zenész jól megértette egymást és hamar összebarátkozott. Apa és fia ezután Rómába utazott, ahol több előadást tartottak magánházaknál, és sok időt töltöttek városnézéssel. Ismeretséget kötöttek Pallavicini kardinálissal. A Sixtus-kápolnában meghallgatták Gregorio Allegri híres, kettős karra írt Misereréjét, amelyet az ottani kórus a saját tulajdonának tekintett. Később Mozart egyszeri hallás után emlékezetből lejegyezte az egész művet. Ezután a május 14. és a június 25. közötti időszakot Nápolyban töltötték, ahol számos koncertet adtak, és persze itt is sok időt töltöttek városnézéssel. Ezután visszatértek Rómába, ahol XIV. Kelemen pápa kitüntette Wolfgangot az Aranysarkantyú-renddel, és kihallgatáson fogadta a két Mozartot. Július 10-én végleg elutaztak Rómából, és visszatértek Bolognába. Itt töltötték a nyár hátra lévő részét Pallavicini gróf kastélyában. A zeneszerző ekkor kapta kézhez a Milánónak szánt operalibrettóját és szereposztását. Egy régi szövegkönyvet kellett megzenésítenie, a darab címe Mitridate, re di Ponto (Mitridate, Pontus királya). Mielőtt a két Mozart búcsút mondott volna a városnak, az ottani Accademia Filarmonica, a sikeres felvételi vizsga után, beválasztotta tagjai közé a fiatal zeneszerzőt. Október közepén visszatértek Milánóba, ahol megkezdődhettek a Mitridate próbái. Az ősbemutató előtt három recitativo-próbát, két előzetes zenekari, két teljes próbát, valamint egy kosztümös főpróbát tartottak. A december 26-án bemutatott darab sikert aratott, és még huszonegy előadást ért meg. Az első három előadást a csembaló mögül maga a szerző dirigálta. Ezután Mozarték január közepén Torinóba utaztak, majd pár napra visszatértek Milánóba, végül február 11-én Velencébe érkeztek, ahol egy hónapig időztek. Itt a Hagenauer család baráti vendégszeretetét élvezték, és egy hangversenyt is adtak. Ezután még ellátogattak Veronába, majd március 28-án visszatértek Salzburgba. ### Az Ascanio Albában és a Lucio Silla Apa és fia végül március 28-án tért haza, és mindössze öt hónapot időzött otthon. Augusztus 13-án ismét útra keltek, és 21-én már Milánóban voltak, de az októberre rendelt opera szövegkönyvét csak szeptember első napjaiban kapta kézhez a zeneszerző. Wolfgang elképesztően rövid idő alatt írta meg a darabot, amely az Ascanio Albában címet viselte. Az első zenekari próbákra már a hónap végén sor került, a főpróbát október 14-én tartották. Az ifjú pár esküvőjére másnap került sor a milánói dómban. Két nappal később az ő jelenlétükben zajlott le az Ascanio Albában bemutatója a Teatro Regio Ducaléban. A fiatal komponista operája akkora sikert aratott, hogy teljesen háttérbe szorította Johann Adolf Hasse Ruggerio című, szintén az esküvőre készült operáját, amit egy nappal előtte mutattak be. Hasse gratulált a fiatal Mozartnak és megjegyezte: „Ez a fiú még mindnyájunkat a feledésbe taszít.” Az Ascanio előadását másnap megismételték, a főherceg két másolatot is rendelt a partitúrából. A bemutató másnapján az emberek lépten-nyomon megállították a zeneszerzőt az utcán, és gratuláltak neki. Azonban az Ascaniót mindössze négyszer játszották, míg Hasse operája még novemberben is műsoron volt. November 9-én Hasse és Mozart abban a megtiszteltetésben részesült, hogy együtt ebédelhettek a kormányzóval. November végén Ferdinánd főherceg is fogadta Leopoldot és Wolfgangot. Mozarték december 5-én hagyták el Milánót. December 16-án tértek vissza Salzburgba, ott értesültek III. Zsigmond salzburgi érsek aznap bekövetkezett haláláról. Utódjának Jeromos salzburgi érseket, Hieronymus Joseph Franz de Paulát, Colloredo grófját (1732–1812) választották. A gróf április végi beiktatási ceremóniájára komponálta Mozart következő színpadi művét, a Scipio álmát. 1772. augusztus 9-én az érsek Mozartot a salzburgi udvari zenekar főállású, fizetett koncertmesterévé nevezte ki. Mivel már megkötött szerződésük volt, engedélyezte apa és fia újabb itáliai utazását is. Október 24-én Mozarték harmadszorra is elindultak Milánóba. Leopold korábban ragaszkodott salzburgi állásukhoz, de most szeretett volna más állást találni fiának. Mivel a librettót már időben kézhez kapták, Wolfgang már Salzburgban megírta a Lucio Silla recitativóit. A szövegkönyv Giovanni Gamerra, kezdő költő munkája volt. Nem tudni, hogy ő nem volt biztos magában, vagy a színháznak támadtak kifogásai a szöveggel kapcsolatban, de nem sokkal Mozarték Milánóba érkezése előtt azt elküldték Metastasiónak Bécsbe, hogy javítsa ki. Metastasio aztán kiigazította a szöveget, sőt, a második felvonásba egy teljesen új jelenetet is beiktatott. Ennek következtében Mozartnak újra kellett komponálnia a recitativók nagy részét. Miután ezzel végzett, azzal kellett szembesülnie, hogy a főszerepeket alakító énekesek közül még senki sem érkezett meg a lombard fővárosba. Így nem kezdhetett bele az egyes áriák és együttesek megkomponálásába (ugyanis általánosan elterjedt szokás volt, hogy azokat mindig az adott énekes képességeinek és kéréseinek megfelelően írták meg), így a recitativók után a nyitány dallamait vetette papírra. November 18-ára az énekesek nagy része megérkezett, kivéve a női főszerepet alakító Maria Anna de Amicist, aki csak december 4-én jelent meg először a próbákon. Nem sokkal ezután megbetegedett a címszerepet alakító tenor, akinek a helyére kényszerűségből egy templomi énekest szerződtettek, akinek semmilyen színházi gyakorlata nem volt. A tenorista túljátszotta a szerepét, gesztusai, megnyilvánulásai megnevetették a közönséget. A premier így csúfos bukás volt, de december végén még ötször játszották az operát telt ház előtt, egyre növekvő sikerrel. Leopold végül hiába próbálkozott a hercegnél, az nem alkalmazta sem őt, sem a fiát. Ferdinánd valószínűleg anyja parancsának engedelmeskedett, aki megtiltotta neki, hogy fölösleges fényűzésként udvari zeneszerzőt tartson. Közben apa és fia nem tettek eleget velencei operaszerződésüknek sem, így a lagúna városában is elszálltak a reményeik. Így jobb híján visszatértek Salzburgba. ### Újabb bécsi próbálkozások és operabemutató Münchenben Július 14-én apa és fia ismét útra keltek. Ezúttal Bécset keresték fel, de nem lehet pontosan tudni, milyen szándékkal. Valószínűleg abban reménykedtek, hogy sikerül valamilyen jól jövedelmező állásra szert tenniük. Franz Anton Mesmer házában szálltak meg. Augusztus 5-én fogadta őket Mária Terézia. Nem sokkal ezután találkoztak Jean-Georges Noverre (1727–1810) balettmesterrel, akivel még Milánóban ismerkedtek meg. Noverre a drámai, cselekményes balett atyja volt, ekkoriban a Kärtnertor- és Burgtheaterben dolgozott. 1774. április 4-én a Theater am Kärtnertorban mutatták be Tobias Philipp von Gebler báró Thamos, Egyiptom királya című színdarabját, amelyhez Mozart írta a színpadi kísérőzenét. Bécsi tartózkodásuk alatt Mozarték több régi ismerősükkel is találkoztak, valamint több új ismeretséget is kötöttek, de ezúttal sem sikerült állást találniuk Wolfgang számára. Végül szeptember végén csalódottan tértek vissza Salzburgba. Nem sokkal hazaérkezésük után, a Mozarték elköltöztek a Hagenauer családtól, végre megengedhették maguknak, hogy önálló lakást béreljenek. Ettől az időszaktól kezdve Wolfgang egyre gyakrabban foglalkozott komponálással. Már a bécsi utazás alatt és előtt is több szimfóniát írt, Salzburgba való visszatérésük után nem sokkal pedig papírra vetette első moll szimfóniáját („Kis” g-moll szimfónia), amely szenvedélyes hangvételével jelentős előrelépést jelentett művészetében. Korábban a zeneszerző egyes életrajzírói magánéleti krízist gyanítottak e szimfónia mögött, de ezt semmilyen dokumentummal nem tudták alátámasztani. Az 1774 áprilisában keletkezett A-dúr szimfónia (K. 201/186a) ugyancsak mérföldkő volt a komponista életművében. Ebben Mozart a kamarazenei stílust személyes hangvétellel társította. A szimfóniák mellett 1774-ben több egyházi mű is kikerült Mozart keze alól, ezek nagy része az érseki udvar használatára, különleges alkalmakra készült. Nyáron Mozarték újabb bécsi utazást terveztek, de erre vonatkozó kérésüket az érsek elutasította. Ugyanakkor nem ellenezte, hogy Wolfgang szerződést kössön egy müncheni színházzal egy, az 1775-ös karneváli szezonban bemutatandó opera megkomponálására. Apa és fia 1774. december 6-án indultak el a bajor fővárosba, az új operát (La finta giardiniera – Az álruhás kertészlány) a zeneszerző már Salzburgban megírta. A Mozart család nőtagjai már régóta szerették volna látni Wolfgang valamelyik operájának színpadi előadását, de erre eddig nem volt lehetőség, hiszen Milánó elég messze van Salzburgból, és az utazás sokba került volna. München azonban közelebb van, a család pedig ekkor már anyagilag is jobban állt, így Leopold végül beadta a derekát: hozzájárult, hogy Nannerl utánuk utazzon Münchenbe. Mozart nővére egy ismerős salzburgi család társaságában, január 4-én érkezett meg. Az álruhás kertészlányt eredetileg december 29-én akarták bemutatni, de ezt elhalasztották január 5-ére, hogy az énekesek jobban felkészülhessenek. Ezután az opera bemutatóját még egyszer elhalasztották, így arra csak január 13-án került sor, így Nannerl sem maradt le róla. A darab szép sikert aratott. A Mozart család az egész farsangi időszakot a bajor fővárosban töltötte, arra hivatkozva, hogy az opera további előadásain is részt kell venniük. Az egyik énekesnő megbetegedése miatt Az álruhás kertészlány második előadását is többször el kellett halasztani, végül csak február végén került rá sor, a harmadik előadás pedig március 3-án zajlott le. Az operán kívül a zeneszerző két miséjét is előadták Münchenben. A család végül március 7-én tért vissza Salzburgba. ### Salzburgi évek Életének következő éveit Mozart kétségkívül nyomasztónak érezte. A salzburgi zenei élet lehetőségei korlátozottak voltak, az érsek pedig ritkán adott neki engedélyt az eltávozásra. A zeneszerző visszavágyott abba a pezsgő zenei világba, amelyben gyermekként látványos sikereket aratott. Elégedetlenségét csak szította apja betegesen gyanakvó és nagyravágyó magatartása fia sorsát illetően. A két Mozart úgy látta, hogy nem sok jóindulatot várhat az érsektől, bizonytalannak érezték a sorsukat a szolgálatában. Mindjárt hazaérkezése után a zeneszerző újabb színpadi mű komponálására kapott megbízást. 1775 tavaszán az érseki udvar előkelő vendéget várt. Miksa Ferenc főherceg, Mária Terézia legkisebb fia utazott át Salzburgon. A főherceg ekkor már magas egyházi rangot viselt, tiszteletére ünnepséget rendeztek az érseki udvarban, hangversenyeket és színielőadásokat tartottak. Jeromos erre az alkalomra adott megbízást Mozartnak Metastasio Il re pastore című színdarabjának a megzenésítésére. Az idő rövidsége miatt a szöveget eléggé megkurtították. A pásztorkirályt 1775. április 23-án mutatták be. A darab nagy előrelépést jelentett Mozart operazenéjében, de a szöveg nem adott alkalmat a zeneszerzőnek a mélyebb jellemábrázolásra. A következő évben a Thamos, Egyiptom királya is elnyerte végső formáját. Mozart újra elővette, átdolgozta és kibővítette a művet. Kora ősszel olasz operatársulat járt a városban, számukra Mozart egy-egy betétáriát komponált. 1777 márciusában Leopold kérvényezte az érseknél ő és fia eltávozását. Jeromos nem méltatta válaszra alkalmazottját, aki augusztus 1-jével kérelmezte, hogy mentsék fel koncertmesteri és hegedűsi állásából. Ezután az érsek úgy határozott, hogy Wolfgang elutazhat, mert úgyis csak félállást tölt be az udvarnál, de Leopoldnak maradnia kell. Arra hivatkozott, hogy a császár érkezését várják, és minden zenészre szükségük van. Leopold úgy döntött, hogy akkor majd felesége kíséri el maga helyett Wolfgangot. ### Útban Mannheim felé Leopold valószínűleg olyan készségeket tulajdonított feleségének, amivel az nyilvánvalóan nem rendelkezett. Anna Maria Walburga Pertl minden bizonnyal kénytelen-kelletlen egyezett bele, hogy ezúttal ő lesz fia útitársa, hiszen azelőtt mindig háttérben maradt. Nem tudjuk, pontosan milyen volt a kapcsolata a fiával, hogy Párizsi utazásuk egyes megállóhelyein mit csinált, amíg fia társasági életet élt. A zeneszerző és édesanyja szeptember 23-án indult el Párizsba. Első megállóhelyük München volt, itt két hetet töltöttek. Azt remélték, hogy Wolfgangot majd alkalmazzák a fejedelmi udvarnál, de végül csalódniuk kellett. Pénztartalékaik szép lassan elapadtak, mivel hangversenyeket sem tudtak szervezni Mozart számára. A városban működő színház intendánsa szerette volna Münchenben tartani a zeneszerzőt. Felajánlotta neki, hogy alkalmazza titkáraként, évi 200 forintos fizetéssel, de ez az ajánlat nem volt túlságosan kedvező. Franz Albert, annak a fogadónak a tulajdonosa, ahol Mozarték is megszálltak, ezután azzal állt elő, hogy szervezzenek részvénytársaságot Mozart számára. Egy jómódú polgárokból álló, tíz tagú szervezetet képzelt el, akik havonta egy dukátot fizettek volna Mozartnak, de hogy ennek fejében milyen kötelezettségei lettek volna a komponistának, az a fennmaradt forrásokból nem derül ki. Feltehetően havonta hangversenyeket kellett volna adnia újonnan komponált műveiből a Fekete Sashoz címzett fogadó nagytermében. Albert komolyan vette a dolgot és csakhamar nyolc tagot toborzott össze a vállalkozáshoz, ami hosszabb távon megtérülhetett volna Mozartéknak, de Leopold kockázatosnak találta a dolgot. Leveleiben arra intetett fiát és feleségét, hogy mihamarább hagyják el a bajor fővárost, így ebből az ajánlatból sem lett semmi. Ebben az időben a müncheni közkórházban ápoltatta magát Josef Mysliveček, az Itáliában népszerű, cseh származású operaszerző, akivel Mozarték még Nápolyban ismerkedtek meg. Nem tudta, hogy Wolfgang a városban van, ezért Salzburgba írt neki. Levelében előadta, hogy három nápolyi operamegbízása van a következőre évre. Mivel mindet úgysem tudja teljesíteni, egyet átengedne Mozartnak. Leopold továbbította az üzenetét fiának, és arra buzdította, hogy keresse fel a komponistát. Mysliveček azonban rövid ideig tartó levélváltás után nem adott magáról többé életjelt. Münchent elhagyva anya és fia Augsburgba utazott, ahol apja utasításainak eleget téve Wolfgang két hangversenyt adott, október 16-án és 22-én. Mozart művészetében fordulópontot jelentett Johann Andreas Steinnel való megismerkedése, aki híres orgona- és zongorakészítő mester volt. A komponistának nagyon tetszett a Stein-féle kalapácszongora. Ilyenfajta hangszer már 1762-től volt a Mozart család birtokában, de Stein hangszereivel való megismerkedéséig a zeneszerző még jobbára pianofortéra írta szonátáit. Ezután kezdett el egyre inkább a kalapácszongora felé fordulni. A két hangverseny azonban siralmas eredménnyel járt, még a kéthetes augsburgi tartózkodás költségeit sem fedezte. Így innen is hamar tovább álltak, és október 30-án már Mannheimben voltak. ### Mannheim és a Weber család Mozart idejében Mannheim a Német-római Birodalom egyik legjelentősebb kultúrközpontja volt. Ez Károly Tivadar választófejedelemnek volt köszönhető, aki 1743-ban lépett trónra, s a művészet és a tudomány bőkezű pártfogója volt, s a város zenekara európai hírnévre tett szert. Az 1770-es évek végén két jelentős karnagy is működött a városban: Christian Cannabich és Georg Joseph Vogler abbé. Mozart hamar barátságot kötött a zenekar vezető karnagyával, Ignaz Holzauerrel, valamint Cannabichhal és körével. Voglert egyáltalán nem kereste fel, így a sértett abbé és annak hívei mindent elkövettek, hogy ellehetetlenítsék a zeneszerzőt a városban. A fejedelem hamar fogadta Mozartékat. Wolfgang a tudtára adta, hogy szívesen maradna Mannheimben, de az uralkodó nem ígért semmit, csak egy hónap múlva adta a tudtára, hogy nem tudja alkalmazni. Miközben a fejedelem válaszára várt, Mozart operaelőadásokat és koncerteket látogatott. A fejedelem elutasító válasza után még három hónapot maradt Mannheimben. Az évszak nem volt alkalmas az utazásra, így Wolfgang jobb híján tanítványokat vállalt, és néhány zeneművet írt, megrendelésre. Közben Salzburgban meghalt az udvari orgonista. Leopold egyből meg akarta szerezni fiának az állást, így leveleiben elkezdte sürgetni Wolfi hazatértét. Azonban időközben Mozart anyja megbetegedett, így ha akart, sem tudott volna eleget tenni apja kérésének. Közben Wolfgangot egészen más tervek foglalkoztatták: értesült arról, hogy II. József német nyelvű operatársulat megalakulását szorgalmazza Bécsben, akik csak német nyelvű operákat (Singspieleket) adnának elő. Ezért arra kérte apját, hogy bécsi ismerőseitől érdeklődje meg, hányadán áll a dolog, és lenne-e esély arra, hogy őt is alkalmazzák a társulatnál. Leopold ezúttal egyetértett fiával. Felvette a kapcsolatot bécsi ismerőseivel, akik azt mondták, hogy okvetlenül szükséges lenne Wolfgang személyes jelenléte. Mozart közben meghívást kapott Kircheim-Bolandba, az orániai hercegnőhöz. Az orániai hercegnő nem más volt, mint az a Nassau-Weilburgi hercegnő, aki annak idején Hollandiába invitálta a Mozart családot. Mozart nem anyja, hanem egy bizonyos Fridolin Weber kottamásoló (aki nagybátyja volt Carl Maria von Weber zeneszerzőnek) és lánya társaságában utazott el a hercegnőhöz. Weber két idősebb lánya (Josepha és Aloysia) híres énekesnők voltak. Mozart komolyan érdeklődött Aloysia iránt. Miután visszatértek Mannheimbe, elhalasztotta párizsi útjukat, és levélben sejtette az apjával, hogy Itáliába akar utazni, mert ott igazi primadonna válhatna szerelméből. Leopoldot feldühítette fia naivsága, és azonnal továbbállásra szólította fel fiát és feleségét. A családfő egyébként is folyamatosan utasításokat és jó tanácsokat küldözgetett fia után. Részletesen ecsetelte a lehetséges útvonalakat, amiket végigjárhatnának, hogy kit, miért keressenek fel stb. Végül megelégelte fia pletykálkodó leveleit és felelőtlen magatartását, és egy meglehetősen kemény hangú levélben határozottan utasította Wolfgangot, hogy haladéktalanul utazzék el Párizsba anyja társaságában. ### Ismét Párizsban Mozarték Párizsban Grimm báró házában szálltak meg. A báró szenvedélyesen belefolyt a Gluck–Piccinni viszályba. Elfogult híve lett az olasz zenének és Piccinninek, és hamar átlátta, hogy ha Mozartnak sikerül megvetnie a lábát a francia fővárosban, akkor hamar háttérbe szorítaná Piccinnit. Ezért nemigen igyekezett segíteni Wolfgang párizsi karrierjének elindulását, viszont a zeneszerző személyes szolgálatait rendszeresen igénybe vette. Mozart több megrendelést is kapott a Concert Spirituels nevű zenei társaságtól, de ezek közül végül csak a D-dúr „Párizsi” szimfónia bemutatója valósult meg (K. 297). Ezenkívül felajánlottak neki egy orgonistaállást is Versailles-ban, de a zeneszerző kevesellte a fizetséget, így végül nem fogadta el. Ígértek neki egy operaszövegkönyvet, de végül ebből sem lett semmi. Jean Georges Noverre viszont megkérte Mozartot, hogy komponáljon zenét legújabb balettjéhez, el is készítette a nyitányból és tizenhárom táncszámból álló Les petits riens (Kis semmiségek) balettzenéjét, a darabot június 11-én be is mutatták. Mindezek ellenére a zeneszerző nem szerette Párizst. Megvetette a francia zenét és ízlést, és képtelen volt kellő alázatot és tiszteletet mutatni leendő pártfogói felé, ráadásul rendszeresen cselszövésekre, ármánykodásra gyanakodott személye ellen. Közben édesanyja május végén ágynak esett. Valószínű, hogy már a Párizsba tartó úton megtámadhatta legyengült szervezetét valamilyen betegség, mert egyik levelében arra panaszkodott, hogy megáztak a hintóban, és olyan erős szél fújt, hogy utána alig kaptak levegőt. Június 10-ig még volt benne elég erő ahhoz, hogy olykor-olykor elhagyja szállását. Ezután elvesztette hallását, kezelőorvosa pedig tehetetlen volt. Június 30-án felvette az utolsó kenetet, majd négy nap múlva meghalt. Mozart közös utazásuk alkalmával elhanyagolta édesanyját, ezért apja több alkalommal keményen megfeddte leveleiben. Heteken át olcsó, rosszul fűtött, egészségtelen szállásokon tartózkodtak. Anna Maria mindezt eltűrte, leveleiben pedig igyekezett minél kedvezőbb színben feltüntetni fia csekély vagy kétes sikereit. Úgy látszik, hogy csendesen a háttérbe húzódva eltűrt mindent. Halála másnapján a St. Eustache-templomban ravatalozták fel, majd a St. Jean-Porte-Latine temetőben temették el. Miután édesanyja betegsége súlyosabbra fordult, Mozart igyekezett mellette lenni. Haldoklása idején is higgadt tudott maradni, és leveleiben megpróbálta kíméletesen felkészítenie apját felesége halálára. Leopoldnak azonban ez túl sok volt. Nem lehet biztosan tudni, de valószínű, hogy anyja iránti hanyagságát sohasem tudta megbocsátani fiának, akivel a kapcsolata ettől kezdve fokozatosan romlani kezdett. ### Szakítása Aloysia Weberrel Mozart szeptember 26-án hagyta el Párizst. Utazását Grimm szervezte meg, akivel egyre gyakrabban került konfliktusba párizsi tartózkodásának utolsó heteiben, először Nancyn át Strassbourgba érkezett, ahol három hangversenyt adott anyagi haszon nélkül, majd innen Mannheimbe utazott, ahol egy hónapig időzött. Miután Pfalz választófejedelmét, IV. Károly Tivadart megválasztották Bajorország választófejedelemévé, az Münchenbe tette át székhelyét, így a város híres zenekara feloszlott. A Weber család sem lakott már a városban, ők is a bajor fővárosba költöztek. Mozart újabb mannheimi látogatása nem szerepelt az előzetes tervekben, és nagyon bosszantotta Leopoldot, Wolfgang mégis decemberig maradt. Utazásának következő állomása München volt. Itt apja bosszúságára a Weber családnál szállt meg. Aloysia időközben a városi opera ünnepelt primadonnája lett, és már nem érdeklődött a fiatal zeneszerző iránt. A lány valószínűleg sohasem táplált mély érzelmeket, csak átmeneti vonzódást érzett iránta. Wolfgangot viszont komolyan érdekelte a fiatal énekesnő, akiről úgy tartotta, hogy nagy jövő előtt áll. A kutatók többsége ma is Aloysiát tartja számon Mozart nagy szerelmeként. Aloysia elsősorban két dolog miatt utasíthatta el Mozartot. A zeneszerző párizsi útját kudarcnak tarthatta, mégis féltékeny lehetett a zeneszerző hírnevére, úgy gondolhatta, hogy ha hozzámegy feleségül, akkor csak másodszerep jut majd neki a híres férj mellett. Az énekesnő egyébként Salzburgban is szerepelt, így Leopold is meggyőződhetett tehetségéről. Mindezek ellenére a két művész között nem szakadt meg a kapcsolat. Sokáig zenéltek együtt, Aloysia több Mozart-operában is fellépett, Wolfgang pedig több dalát és koncertáriáját kifejezetten neki írta. A zeneszerző január 11-ig maradt a bajor fővárosban. Amellett, hogy Aloysia kegyeit próbálta elnyerni, természetesen koncerteket és színházi előadásokat is látogatott. Többek között megtekintette Georg Benda egyik melodrámájának előadását, és elhatározta, hogy maga is ír egy hasonló darabot. A Semiramis azonban félbemaradt, csak néhány jegyzet, töredék maradt fent belőle. A fejedelmi udvarral is felvette a kapcsolatot. Elisabeth Auguste fejedelemasszonynak ajándékozta a még Párizsban megjelent szonátasorozatának egyik dedikált példányát, de jól fizető udvari állásra nem sikerült szert tennie, ahogy operamegbízást sem kapott senkitől, hiába reménykedett benne. Így végül nem tehetett mást: január 11-én hazaindult Salzburgba. ### Az Idomeneo Rögtön szülővárosába történő hazatérése után Mozart kérvénnyel fordult a hercegérsekhez, udvari orgonistai kinevezéséért. A székesegyházban, az érseki kápolnában és udvarban történő orgonálás mellett a kórusfiúk oktatása is az ő feladata volt. Ezenkívül komponálnia is kellett, az érsek igényeinek megfelelően. Az 1779–1780-ban eltelt egy év eseménytelen volt. Ebben az időszakban Wolfgang főként szimfóniákat és egyházi műveket vetett papírra, feltehetően megrendelésre. Ebből a korszakból származik néhány koncert is, valamint néhány divertimento és szerenád. A zeneszerző közben változatlanul nagy érdeklődést tanúsított a színházi zene iránt. 1780 szeptemberében Emanuel Schikaneder vándorszíntársulata látogatott el Salzburgba. Mozart valószínűleg az ő felkérése fogott bele egy német nyelvű daljáték komponálásába, a munka már előrehaladott állapotban volt, amikor a müncheni színháztól felkérést kapott egy opera seria megírására, amit az 1781-es karneváli szezonban terveztek bemutatni. Mozart ezért félretette a daljáték komponálását, és nem is vette elő újra, így a Zaide befejezetlen maradt. A müncheni színház nem gondoskodott a megrendelt opera szövegkönyvéről, így Mozart végül Giambattista Varescót kérte fel, hogy készítse el a librettót. Varesco salzburgi udvari káplán és műkedvelő poéta volt. Miután elnyerte az érsek hozzájárulását az utazáshoz, november 5-én útnak indult Münchenbe. A komponáláshoz már Salzburgban hozzálátott, így mire megérkezett a bajor fővárosba, rögtön megkezdhették a próbákat. Ez volt az első alkalom, hogy Mozart nem zenésítette meg minden fenntartás nélkül a szövegkönyvet. Hamar feltűntek neki a librettó fogyatékosságai, így nem egy esetben eszközölt változtatásokat a szövegen. Verasco indokolatlanul bőbeszédű volt. A recitativók esetében ez nem volt akkora probléma, hiszen azokat könnyen meg lehetett kurtítani, de az áriáknál már nem volt ilyen egyszerű a helyzet, ugyanis azoknak nemcsak cselekményhordozó, hanem zenei funkciójuk is van. Varesco nem könnyen állt kötélnek. Csak hosszas huzavona után egyezett bele, hogy bizonyos jeleneteket elhagyjon, átírjon vagy lerövidítsen. Mozart a szövegkönyvíró után az énekesekkel is konfliktusba került. Az ősbemutatón a címszerepet Anton Raaffra (1714–1797) osztották, aki ekkor már hatvan év fölött volt. A nagy hírű énekesnek nem tetszettek szólama túlságosan magas részletei, de olykor a mély részeket sem érezte méltónak önmagához. Wolfgang persze nem tehetett mást, itt-ott változtatott egy kicsit a zenei anyagon. Nagyobb problémát okozott neki az Idamantest megformáló kasztrált énekes és az Arbeces szerepét alakító Domenico de’Panzacci. Mozart lesújtó véleménnyel volt a két énekes tehetségét és technikai felkészültségét illetően, így nem volt egyszerű feladat viszonylag elfogadhatóan betanítani szerepüket. Minden nehézség ellenére az 1781. január 29-én lezajlott ősbemutató nagy sikert aratott. A zeneszerző apja és nővére is jelen volt az előadáson, a zenekart valószínűleg Christian Cannabich (1731–1798) vezényelte. A Mozart család Münchenben maradt egészen a karneváli időszak végéig, majd Augsburgba utaztak. ### Szakítás az érseki udvarral Mozart csak pár napot időzhetett rokonainál, ugyanis Jeromos érsek március első napjaiban Bécsbe rendelte. Az érsek beteg édesapját, Rudolph Joseph von Colloredo (1706–1788) birodalmi alkancellárt látogatta meg a császárvárosban. A herceg kíséretében zenészek is helyet kaptak, és szüksége volt Mozartra is, hogy minél jobban elbűvölje a helyi előkelőségeket. Jeromos nem tudott bánni Wolfganggal, a zeneszerző pedig nem tudta kezelni az érseket. Így nem meglepő, hogy előbb-utóbb kenyértörésre került sor köztük. Az érsek keménykezű, vaskalapos ember hírében állt, aki ugyanakkor nagyon művelt és kedvelt időtöltése az olvasás mellett a hegedülés volt. Jeromos udvari szolgálatra rendelte magához Mozartot, aki igen megalázónak érezte már korábban is a hercegi udvar vele szemben tanúsított magatartását. Bécsben az érseki rezidencián lakott, de csak a szolgálókkal étkezhetett, libériát kellett viselnie, és nemesi házaknál kellett előszobáznia. Ezenkívül megtiltották neki, hogy az udvari szolgálaton kívül koncertezzen. Mozart megalázónak érezte ezt a bánásmódot, és szégyellte helyzetét az ismerősei előtt. Természetesen Leopold mindent elkövetett, hogy fiát lecsendesítse. Mindenáron el akarta érni, hogy Wolfgang továbbra is az érsek szolgálatában maradjon, de Mozart egyre inkább azt hangoztatta leveleiben, hogy nem lesz hercegek szolgálója. Jeromos, miután többször elhalasztotta, végre május 9-ére tűzte ki Mozart hazautazásának dátumát, miután hetekkel előtte feloszlatta bécsi udvartartását. A zeneszerzőt minden előzetes figyelmeztetés nélkül kitették az érseki rezidencián neki berendezett lakosztályból, ezért Mozart a Weber családnál húzta meg magát. Ezután lázasan igyekezett összegyűjteni útiköltségét, de több házi hangverseny után nem kapta meg a fizetségét, az elutazás időpontja pedig vészesen közeledett. Így végül meghallgatást kért az érsektől, hogy néhány nap haladékot kapjon, de ezt Jeromos nem adta meg. Miután elutasította Mozart kérését, válogatott szidalmak között elzavarta. Nem meglepő, hogy Wolfgang másnap beadta a felmondását. Az érsek nem akarta mindjárt elbocsátani, megpróbálta jobb belátásra bírni. Főkamarása, Karl Joseph Felix, Arco grófja (1743–1830) hiába győzködte a zeneszerzőt. Mozart június 8-án „végzetes sértésre” (hogy mi volt az, azt nem részletezte levelében) ragadtatta magát. A gróf ezután kidobatta a palota ajtaján, miközben fenékbe is rúgta, hivatalosan azonban nem mentették fel a szolgálat alól. A gróf átvette ugyan a felmondó levelet, de nem közvetítette azt az érseknek. Mozart ezután még két felmondó levelet fogalmazott meg, és nyújtott át Arcónak, de egyikre sem kapott választ. Mind a három levelet válasz nélkül visszakapta. A zeneszerző eleinte bizonygatta apjának, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, és elégtételt követel magának a gróftól. Fennen hangoztatta, hogy levélben üzeni majd meg neki, hogy jó néhány pofonra és egy fenékbe rúgásra számíthat tőle, de végül lecsendesedett, és nem tett semmit. ### Constanze Weber Miután végleg szakított az érseki udvarral, Mozart úgy határozott, hogy Bécsben telepedik le. Egy hozzá hasonló zenésznek és zeneszerzőnek nem lett volna szabad, hogy gondot okozzon jövedelmező állást találnia. Mozart egész életében zsíros udvari állásra szeretett volna szert tenni, azonban nagyon meggondolatlan és sokszor leplezetlenül őszinte volt, amikor zenésztársairól beszélt. Csak a legnagyobb zeneszerzőket (Gluck, Haydn, Bach, Händel) és a legígéretesebb tehetségeket (Beethoven) dicsérte, másokról ritkán tudott jót mondani. Hajlamos volt pimaszul és dölyfösen viselkedni, ennek következtében igen kevés barátja volt zenei körökben. Természete és jelleme nem könnyítette meg helyzetét. Miután állás nélkül maradt, haladéktalanul gondoskodnia kellett a megélhetéséről. Ekkor még csak egy zongoratanítványa volt Bécsben, illetve május közepén sikerült szerződnie az Artaria zeneműkiadóval, hat hegedű-zongora szonáta kiadására. Ezek közül hármat korábbi művei közül válogatott ki, másik hármat pedig újonnan komponált. Még ebben a hónapban fogadta Thun grófné is, akinek szalonjában az Idomeneo részleteit adta elő. A zene nagyon megtetszett Rosenberg grófnak, aki udvari szolgálatban állott, és megbízta Gottlieb Stephanie-t, hogy keressen operatémát Mozart számára. A zeneszerző új művét a II. József kezdeményezésére alapított német operatársulatnak szánták. Közben Jeromos érsek és kísérete visszatért Salzburgba, ahol a hercegi udvar néhány befolyásos tagja mindenféle híreszteléseket terjesztett Mozartról Salzburgban, és gondoskodtak arról, hogy ezek a pletykák Bécsbe is eljussanak. Ez természetesen csak tovább szította Leopold Mozart haragját fia, illetve ellenszenvét annak terveivel szemben. Nyilván az is csak olaj volt a tűzre, amikor megtudta, hogy Wolfgang az időközben Bécsbe költözött Weber családnál szállt meg. A család 1779 őszén költözött a császárvárosba. A családfő akkorra már meghalt, az egyedül maradt özvegy pedig azzal egészítette ki jövedelmét, hogy lakásuk egy-egy szobáját bérbe adta. Mozart tehát bérlőként került ismét kapcsolatba a Weber családdal. Aloysia ekkorra már férjhez ment Joseph Langéhoz, aki udvari színész és műkedvelő festő volt. A zeneszerző pedig egy idő után annak húga, Constanze iránt kezdett el gyengéd érzelmeket táplálni. Az emberek hamar a szájukra is vették őket: Mozart nem győzött magyarázkodni apjához írt leveleiben, hogy a pletykákból egy szó sem igaz. Leopold továbbra is nagyon ellenszenvesnek találta a Weber családot, meg volt arról győződve, hogy az özvegy Weberné mindent elkövet, hogy Mozartot mint jó partit megkaparintsa egyik leánya számára. Holott a valóság ennek az ellenkezője volt: amint Weberné fülébe jutottak a pletykák Wolfgangról és Constanzéról, felszólította a zeneszerzőt, hogy költözzön el. Ez július közepén meg is történt. Ekkor már elkezdte új operája komponálását, de azt a költözködés miatt félbehagyta. Ezután három hónapig egy szót sem írt haza a Weber családról apjának. Persze attól még naponta ellátogatott hozzájuk, ami azt eredményezte, hogy szép lassan komoly szerelemmé kezdett érni Constanze iránt táplált rokonszenve. November első napjaiban meglepő lépésre szánta el magát: átköltöztette szerelmét pártfogójának, Waldstätten bárónénak a házába. Ott könnyebben találkozgathattak. Egy hónappal később aztán a bárónő megbetegedett, Constanze pedig visszatért anyjához. Az eset után Weberné megtiltotta lányának, hogy egyáltalán elhagyja a házat. Közben Mozart elhatározta magát, és feltárta érzelmeit apja előtt. Levélben közölte vele, hogy komoly szándékai vannak, és házasodni akar. Azonban nemcsak Leopold ellenkezésével, hanem Weberné ellenszenvével is meg kellett küzdenie. Az özvegy még mindig nem tartotta partiképesnek a zeneszerzőt, ezért elriasztása érdekében felbiztatta lányai gyámját, Johann Thowartot, hogy vonja Mozartot felelősségre. A fiatalember vagy szüntesse be a látogatásait, vagy adjon írásbeli házassági kötelezvényt. Mivel Mozart szerette Constanzét, elkészítette a kötelezvényt, így történt meg az eljegyzés. A párnak házasságuk 9 éve alatt hat gyermeke született, négy fiú és két lány, akik közül négyen még csecsemőként meghaltak, bizonyára valamilyen korabeli, gyakori gyermekbetegség következtében. - Raimund Leopold Mozart (Bécs, 1783. június 17. – 1783. augusztus 19.) - Carl Thomas Mozart (Bécs, 1784. szeptember 21. – Milánó, 1858. október 31.) - Johann Thomas Leopold Mozart (Bécs, 1786. október 18. – 1786. november 15.) - Theresia Maria Anna Mozart (Bécs, 1787. december 27. – 1788. június 29.) - Anna Maria Mozart (Bécs, 1789. november 16. – 1789. november 16.) - Franz Xaver Wolfgang Mozart (Bécs, 1791. július 26. – Carlsbad, 1844. július 29.) ### A Szöktetés a szerájból és egybekelése Constanzével 1782 tavaszán Mozart minden vasárnap délben Gottfried van Swieten báróhoz volt hivatalos, aki nagy rajongója volt a késő barokk muzsikának (ez akkoriban különcködésnek számított), gyűjtötte Händel és Bach műveit is. Ő ismertette meg Mozartot a barokk zene e két kiemelkedő alkotójának művészetével, de neki köszönhetően ismerte meg Carl Philipp Emanuel és Wilhelm Friedemann Bach zenéjét is (mindketten Johann Christian Bach idősebb testvérei voltak). Ezen alkotók hatására kezdett el Wolfgang ismét ellenpont-tanulmányokkal foglalkozni. Közben újabb és újabb főúri mecénásokra sikerült szert tennie, köztük volt Zichy Károly is, akinek felesége szintén Mozart tanítványa lett. Június 3-án sor került az udvari színházban a komponista új operájának, a Szöktetés a szerájból című Singspielnek az első próbájára. A szövegkönyvet még az előző év július 30-án kapta kézhez Mozart, augusztus 22-ére el is készült az első felvonás zenéjével. Ezt követően a Weber családdal történt összeütközés, illetve az esküvői előkészületek hátráltatták a munkában, így a második felvonást csak 1782. május 7-re fejezte be, az utolsó felvonás pedig a hónap utolsó napján lett kész. Miután elkezdődtek a darab próbái, udvari körök (feltehetően Salieri is köztük volt) mindent megtettek azért, hogy hátráltassák a bemutatót. Meg szerették volna akadályozni, hogy egy esetleges siker udvari álláshoz segítse a zeneszerzőt. A bemutató végül július 16-án zajlott le. A darab óriási sikert aratott; a német operatársulat 1788-as feloszlásáig még harmincnégy alkalommal játszotta. Július 23-án Mozart nagyobb lakásba költözött, ide már feleségét is magával hozhatta. Négy nap múlva levélben kérte apja beleegyezését házasságkötéséhez. Leopold végül beadta a derekát, de hozzájárulása fia elhatározásához már csak az esküvő után érkezett meg Bécsbe. A házasságkötésre 1782. augusztus 4-én került sor a bécsi Szent István-székesegyházban. Korábban több kutató is úgy gondolta, hogy Mozart jobb híján vette feleségül Constanzét, pedig leveleiből egyértelműen kiderül, hogy valóban szerette őt. Gyakran panaszkodott felesége hiányára, amikor az Badenben gyógykezeltette magát, vagy amikor ő maga volt úton. Viszont azt nem lehet tudni, hogy Constanze pontosan milyen érzelmekkel viseltetett férje iránt, ugyanis az ő levelei nem maradtak fent. De mivel apjuk halála után fiait mindvégig a zeneszerző emlékének tiszteletére tanította, illetve még második férje halála után is úgy írta alá üzleti leveleit, hogy „Nissen államtanácsosné, Mozart volt özvegye”, feltételezhetjük, hogy meghatározó szerepet játszott életében a Mozarttal eltöltött kilenc év. Már életében, de halála után is nagy tiszteletet tanúsított férje művészete iránt. ### Salzburgi látogatás és újabb operapróbálkozások Az esküvő után Mozart alig várta, hogy feleségét bemutathassa családjának, de mivel neheztelt apjára, az utazást többször is elhalasztotta: hol az időjárásra, hol tanítványaira, hol meg hangverseny-kötelezettségeire hivatkozott. Aztán Constanze várandós lett, és így most már valós oka is volt az utazás elhalasztásának. A zeneszerzőt valószínűleg az bántotta a legjobban, hogy Leopold még a Szöktetés a szerájból rendkívüli sikerének sem tudott fiával együtt örülni, helyette egymás után küldözgette neki a feddéseit tartalmazó leveleket. A levélváltás ekkor kezdett megritkulni apa és fia között, olykor két három hetes szünetek is voltak. Mozart mindeközben új zeneszerzői ötletekkel állt elő. 1782 végén elkezdett dolgozni a Haydnnak ajánlott kvartetteken, bár ekkor még valószínűleg csak tanulmányozta híres kollégája műveit, személyesen még nem ismerte. Majd nemsokára újra az operakomponálás felé fordult az érdeklődése. A Szöktetés sikerén felbuzdulva először ismét egy Singspielt akart írni, de miután szembesült avval, hogy az olasz opera napjai koránt sincsenek megszámlálva a császárvárosban, sőt, az újabb darabokat változatlan sikerrel viszik színpadra, Wolfgang is az olasz opera mellett döntött. Wetzlar báró házában ekkoriban ismerkedett meg Lorenzo Da Pontéval, aki később a legsikeresebb Mozart-operák szövegkönyvének írója lesz, de ekkor Mozart még bizalmatlan volt vele szemben, így nem tőle, hanem ismét Verascótól kért új librettót. Verasco nyomban el is küldte A kairói lúd szövegkönyvvázlatát neki. 1783\. június 17-én megszületett a Mozart házaspár első gyermeke, akit Raimund Leopoldnak kereszteltek. A nemrégiben kikeresztelkedett zsidó bankár, Karl Abraham Wetzlar, Plankenstern bárója rögtön felajánlotta, hogy a gyermek keresztapja lesz, Mozart pedig nem utasította vissza. Ez újabb sérelem volt Leopoldnak, ugyanis az öreg Mozart régóta arra számított, hogy első unokája keresztapja lehet. Wolfgang közben abbahagyta A kairói lúd komponálását, miután egy olasz költő (talán Da Ponte) újabb szövegkönyvet küldött neki A rászedett vőlegény címmel. Rögtön hozzáfogott a komponáláshoz, de hamarosan ezt is félre tette, valószínűleg a salzburgi utazás miatt. A darabból elkészült részletek igazi mesterművet ígértek, így nagy kár, hogy később sem folytatta a munkát. Apjának azt írta, hogy szeptember elején várhatják érkezésüket, de ezzel csak az volt a szándéka, hogy korai érkezésük kellemes meglepetés legyen az otthoniaknak, ugyanis már július utolsó napjaiban elindultak Salzburg felé. Újszülött gyermeküket dajkaságba adták. Összesen három hónapot töltöttek az érseki székhelyen. Ezekről a hónapokról csak Nannerl beszámolója maradt fenn. Nannerl számos közös kirándulásról, látogatásról, kártyapartikról, céllövölde-versenyekről és egy-egy házi muzsikálásról emlékezett meg. Apa és fia között azonban feltehetőleg nem állt helyre a harmónia. Constanze és Wolfgang október 27-én hagyták el Salzburgot. Hazafelé menet megálltak Linzben, ahová Thun gróf invitálta őket. Utazás közben a zeneszerző papírra vetette híres, az erre az alkalomra írt C-dúr „linzi” szimfóniáját (K. 525), amelyet a városban adott hangversenyén mutatott be. ### Leopold bécsi látogatása Bécsben a Mozart házaspárt szomorú hírt várta: távollétük alatt gyermekük két hónapos korában elhunyt. A hír bizonyára megrázta őket, de akkoriban gyakori volt, hogy öt-hat gyermekből csak ketten-hárman érték meg a felnőttkort. Mozarték hamar visszatértek megszokott bécsi életükhöz. 1784 első heteiben a zeneszerző elhatározza, hogy részletes katalógust vezet műveiről. A füzet bal oldalára a kompozíció címét, keletkezési idejét és esetleges egyéb adatait írta, a jobb oldalra pedig a címmel egy magasságban a kezdő ütemeit másolta be. Szeptember 21-én megszületett Wolfgang és Constanze második gyermeke, akit Carl Thomasnak kereszteltek, és aki már a felnőttkort is megérte. Novemberben Mozart kérvényezte felvételét a Zur Wohltätigkeit elnevezésű szabadkőműves-páholyba – amelybe december 14-én fel is vették és nemsokára elérte a mester fokot is –, majd az év vége felé meghívta édesapját, hogy viszonozza az ő és felesége salzburgi látogatását. Közben Leopoldot egy volt tanítványának apja Münchenbe is meghívta, így elhatározta, hogy Bécs után a bajor fővárosba is ellátogat. Az öreg Mozart látszólag megbékélt a Weber családdal, leveleiben Constanzéról is elismeréssel írt. Eredetileg március végéig akart Bécsben tartózkodni, de aztán úgy döntött, hogy pár héttel tovább marad. Ebben elsősorban az játszhatott szerepet, hogy ő is kérvényezte felvételét ugyanabba a szabadkőműves páholyba, mint fia (azt nem lehet megítélni, hogy meggyőződésből vagy rábeszélésre cselekedett így), amelybe április 6-án vették fel, majd még ugyanabban a hónapban megkapta a legény és mester fokot is. Leopold bécsi tartózkodása alatt részt vett azon a kamarazenélésen is, amelyen fia Haydn jelenlétében mutatta be kollégájának írt hat vonósnégyesét. Azt pontosan nem lehet tudni, mikor ismerkedett meg egymással a két zeneszerző, de mindketten ugyanannak a szabadkőműves páholynak voltak a tagjai, és elképzelhető, hogy 1785-ben Mozart ajánlására vették fel Haydnt a Zur Wohltätigkeit páholyba. Egyes kutatók ezért úgy gondolják, hogy 1781–1782 telén találkozhatott egymással először a két zeneszerző, amikor Haydn több hangversenyt is adott Bécsben. Kettőjük barátsága nem volt olyan szoros és közeli, mint azt a régebbi szakirodalom állította, de kölcsönösen tisztelték egymás munkásságát, és Haydn angliai elutazásáig rendszeres kapcsolatban álltak egymással, még ha nem váltottak is olyan sűrűn levelet. Mozart apja nyilván nagyon büszke volt fiára, amikor az akkori Európa legnagyobbnak tartott komponistája dicsérte neki fia tehetségét. Végül április 25-én utazott el Bécsből. ### A Figaro házassága Az 1780-as évek közepén Mozart már évek óta megfelelő operatéma után kutatott, de egyik neki tetsző témához sem sikerült megfelelő szövegkönyvírót kerítenie. Végül annyira megtetszett neki a Beaumarchais Figaro házassága című darabja, hogy mindenáron ezt a vígjátékot akarta megzenésíteni. Ez elég kockázatos vállalkozás volt: a vígjáték előző részéből, A sevillai borbélyból Paisiello írt operát, és ez igen nagy népszerűségnek örvendett Bécsben, de II. József az első német nyelvű Figaro előadások után a Figaro házasságát betiltotta. A tilalom azonban csak a színpadra állításra vonatkozott, így a darab német nyelvű fordításához nyomtatásban bárki hozzáférhetett. A zeneszerzőnek ezúttal megfelelő szövegkönyvírót is sikerült kerítenie, Lorenzo Da Ponte személyében. Da Ponte és Mozart első közös operájának keletkezéséről nem sokat tudtak kideríteni a kutatók. Leopold Nannerlnek írott egyik levele alapján valószínűsíthető, hogy Mozart 1785 októberében vagy novemberében fogott hozzá a komponáláshoz, Da Ponte emlékirataiból pedig azt is biztosan tudhatjuk, hogy ő először azt javasolta Mozartnak, hogy a prózai mű előadására vonatkozó tilalom miatt az elkészült operát külföldön kellene bemutatni. Mozart ezt nem akarta, és azt javasolta, hogy írják meg titokban az operát. A szövegkönyvíró szerint hat hét alatt készült el a teljes mű, és szerencséjük volt, hogy azokban a hónapokban nem nyújtottak be egyetlen előadható darabot sem a bécsi olasz operához. Da Ponte kihasználta az alkalmat, és magának a császárnak ajánlotta fel Mozart új operáját. A császár eleinte nem akarta engedélyezi a bemutatót. Arra hivatkozott, hogy Mozart eddig csak egy operát írt Bécsben, és a színdarab előadását betiltotta. Da Ponte erre azt válaszolta, hogy ők operát írtak a témából, amelynek következtében számos szereplőt, jelenetet el kellett hagyniuk, és az így átformált cselekményben semmi sincs, ami sértené a jó ízlés határait. Végül a császár beadta a derekát. Amint híre ment, hogy Mozart egy olasz operájának a bemutatójára készülődnek, Da Ponte állítása szerint, a szokottnál is kiterjedtebb áskálódás indult meg a darab bemutatása ellen. A intrikus szálakat Giovanni Battista Casti (aki Metastasio halála után szintén pályázott a császár költője cím elnyerésére, de Da Pontéval szemben alulmaradt), Salieri (aki szintén többször összekülönbözött a szövegkönyvíróval) és az olasz opera intendánsa, Rosenberg gróf mozgatta. A próbák végül 1786 áprilisában kezdődhettek meg a Burgtheaterben. A főpróbára 1786. április 29-én, az ősbemutatóra május 1-jén került sor. A közönségsiker nem maradt el, szinte minden áriát meg kellett ismételni, Salieri azonban mindezt figyelmen kívül hagyta, és nyolc előadás után levetette a darabot a műsorról. Valószínűleg tisztában volt avval, hogy Mozart egy olyan eredeti alkotással állt elő, amely hosszú távon komoly konkurenciát jelenthetett volna az ő darabjainak. Mozart életében a Figaro volt az első eset arra, hogy megbízás nélkül vágott bele egy opera komponálásába, és hogy új vállalkozása részleteit nem osztotta meg az apjával. Feltehetően ennek tudható be, hogy Leopold nem nézte meg az opera egy előadását sem. A Figaro sikere ellenére a Mozart család anyagi helyzete mit sem javult az elkövetkező hónapokban. Ezenkívül a zeneszerzőnek szembe kellett néznie népszerűsége rohamos csökkenésével is szakmai körökben. 1786. október 18-án megszületett a házaspár harmadik gyermeke is, akit Johann Thomas Leopoldnak kereszteltek el. ### Prágai utazások és a Don Giovanni Mivel Mozart egyre kilátástalanabbnak látta a helyzetét Bécsben, azt tervezte, hogy Londonba vagy Párizsba utazik, amikor teljesen váratlanul meghívást kapott Prágába. Bécs után először a cseh fővárosban mutatták be a Szöktetést és a Figarót. A Figaro annyira megtetszett a város polgárainak, hogy egy hódoló vers kíséretében küldtek meghívót a zeneszerzőnek, aki örömmel tett eleget kérésüknek. A Mozart házaspár 1787. január 8-án kelt útra, és január 11-én érkezett meg Prágába. Itt régi jó barátjaik fogadták őket: Johann Joseph Anton, Thun és Hohenstein grófja, ő biztosított számukra szállást is a palotájában. Mozarték szívesen látott vendégek voltak Prágában: rendszeresen vacsorákra, bálokra, operaelőadásokra voltak hivatalosak. Wolfgangot egyszerre ünnepelték mint zeneszerzőt, karmestert és zongoristát. Január 22-én ő maga vezényelte a Figaro előadását, és még őt is meglepte a közönség kitörő lelkesedése. Emellett persze több hangversenyt is adott, majd február 8-án visszautazott Bécsbe, ahol újabb operatéma után nézett, ugyanis a prágai színház intendánsa, Pasquale Bondini felkérte egy újabb opera megírására. Az opera témáját ezúttal Da Ponte választotta ki Mozart számára. A zeneszerző márciusban hozzá is láthatott a komponáláshoz, amit csupán néhány kisebb munka kedvéért szakított félbe. Áprilisban a fiatal Beethoven kereste fel a zeneszerzőt azzal a céllal, hogy zeneórákat vegyen tőle. Kettőjük találkozása köré romantikus legendák szövődtek, de komolyabb közös munkára nem kerülhetett sor közöttük: nem sokkal Bécsbe érkezése után Beethoven anyja megbetegedett, ezért három hetes ott-tartózkodás után haza kellett sietnie Bonnba. Közben Leopold Mozart is komolyan megbetegedett. Nannerl Salzburgba utazott, de apján már nem lehetett segíteni, az öreg Mozart 1787. május 28-át követően meghalt. Mozart nem utazott el apja temetésére. A hagyaték elrendezését nővérére és annak férjére bízta, akivel megegyezett egyszeri, ezer forintos végkielégítésben. Nannerl a pénz mellett elküldte testvérének Salzburgban maradt kéziratait is. Október 1-jén a Mozart házaspár visszautazott Prágába. Október 4-én érkeztek meg, hogy előkészítsék a Don Giovanni 14-ére tervezett ősbemutatóját. A bemutatót azonban Mária Terézia főhercegnő és Antal Kelemen szász herceg esküvője miatt el kellett halasztani. Az esküvő alkalmából Mozart a Figaro házasságát vezényelte a hercegi pár tiszteletére. Így a Don Giovanni ősbemutatójára csak 1787. október 29-én kerülhetett sor. A bemutató óriási sikert aratott. Mozarték november közepén tértek vissza Bécsbe. ### Utazás Berlinbe A zeneszerző Bécsben ismét akadémiai koncerteket adott, ezek azonban nem jártak a várt anyagi haszonnal. Mozart ekkoriban súlyos anyagi gondokkal küzdött, ennek következtében kénytelen volt egyik szabadkőműves páholytársához, Michael Puchberghez (1741–1822) fordulni anyagi segítségért. Közben 1788. május 7-én megvolt a Don Giovanni első bécsi előadása. Da Ponte minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy a bemutató minél hamarabb létrejöhessen, az előadáson megjelent II. József is, de a premier kis híján bukásszámba ment. Ennek ellenére Da Ponte elérte, hogy még további tizennégy alkalommal műsorra tűzze a darabot az olasz opera társulata. Június 12-én és 16-án Firenzében színpadra állították a Figarót. Ez volt az első alkalom, hogy a felnőtt Mozart egy operáját német nyelvterületen kívül is bemutatták. Még 1788 nyarán Karl Lichnowsky (1756–1804) herceg (Mozart egyik tanítványa és szabadkőműves páholytársa) meghívta őt egy berlini utazásra. A herceg a porosz hadsereg tisztje volt, ez okból kifolyólag időről időre tiszteletét kellett tennie a porosz uralkodónál Potsdamban. II. Frigyes Vilmos (1744–1797) állítólag többször is kinyilvánította kívánságát, miszerint szívesen meghallgatná, és vendégül látná Mozartot Berlinben. Amikor Lichonwsky ezt a zeneszerző tudomására adta, ő boldogan beleegyezett az utazásba. 1789\. április 8-án keltek útra. Először Prágába utaztak, ahol mindössze fél napot töltöttek. Április 10-én érkeztek meg, és este már tovább is indultak Drezda felé. A szász fővárosba két nap múlva érkeztek meg. Itt Mozart magánhangversenyt adott, majd fellépett III. Frigyes Ágost szász választófejedelem udvarában, aztán Gottfried Körner (1756–1831) házában mutatkozott be mint zongorista. Körner Friedrich Schiller barátja és életrajzírója volt. Mozart látogatásakor a Körner-házban tartózkodott Doris Stock (1760–1831) is, aki a házigazda sógornője volt, és aki elkészítette a zeneszerzőről a híres ezüstceruzás portrét. Ez az alkotás egyike a kevés autentikus Mozart-ábrázolásnak. Ezután Mozarték Lipcsébe utaztak, ahol Wolfgang a Tamás-templom orgonáján adott koncertet. Lichnowsky közben egyedül továbbutazott Berlinbe. Mozart három nappal később követte, április 25-én már mindketten Potsdamban voltak. Az udvar előtti bemutatkozás azonban még váratott magára, ezért május 8. és 17. között úgy döntöttek, hogy visszatérnek Lipcsébe. Itt Mozart nagy sikerrel, de kevés anyagi haszonnal adott hangversenyt. Végül május 26-án, a zeneszerzőnek lehetősége nyílott arra, hogy hangversenyt adjon a porosz királyi udvarban. II. Frigyes Vilmos hat zongoraszonátát rendelt Mozarttól a királyné számára, valamint hat vonósnégyest magának. Két nappal később a zeneszerző elutazott Berlinből, majd rövid prágai kitérő után visszatért Bécsbe. ### Così fan tutte Miközben Mozart Poroszországban tartózkodott, II. József a Burgtheater deficitjére hivatkozva utasítást adott az olasz operatársulat felosztására. A dologba Da Ponte nem akart belenyugodni, ezért elhatározta, hogy gyűjtést szervez az együttes számára. Akciója sikeres volt, így az olasz opera mégis tovább működhetett. Ezután kierőszakolta a Figaro felújítását, amire 1789 nyara végén került sor. A darab akkora sikert aratott, hogy II. József egy újabb olasz opera megírására adott megbízást Mozartnak és Da Ponténak. Állítólag ő maga szolgáltatta a szüzsét is, ugyanis ő mesélte el Da Pontének azt a megtörtént esetet, amely egész Bécsben közkedvelt pletykatéma volt akkoriban, és végül Da Ponte új szövegkönyvének az alapgondolatát adta. Mozart, még mielőtt belevágott volna egy új opera megírásába, szeptember 29-én befejezte az Anton Stadler számára komponált A-dúr klarinétötöst. Az év vége felé egyre gyakrabban kért pénzt Puchbergtől. Az operakomponálással közben jól haladt, és feltehetően december 31-ig az egész művel elkészült. Mivel Da Ponte ekkor már az olasz opera mindenható igazgatója volt, akiben II. József minden tekintetben megbízott, az opera bemutatása körül intrikák ezúttal még annyi sikerrel sem jártak, mint a Figaro esetében. 1790\. január 20-án megtartották a Così fan tutte első színpadi próbáját. Mozart erre az alkalomra meghívta Haydnt és Puchberget. Az ősbemutatóra hat nappal később került sor, óriási sikerrel. A darabot a következő három hét alatt még négy alkalommal játszották, és február 1-jén a Figarót is műsorra tűzték. A Così fan tutte talán a zeneszerző legnagyobb színpadi sikere volt, de a közvélemény egy része hamar erkölcstelennek bélyegezte a témát, ami sokat rontott a későbbiekben az opera megítélésén, de diadalmenetét nem ez szakította félbe: február 20-án meghalt II. József, és ezt követően nemzeti gyászt rendeltek el, amelynek keretében két hónapra az összes színházat bezáratták Bécsben. ### Az utolsó hónapok Az új császárt, II. Lipótot, 1790. október 9-én koronázták meg a frankfurti dómban, és bár a kíséretében számos muzsikus is helyett kapott, Mozartot nem hívták meg a ceremóniára. A zeneszerző mégis úgy döntött, hogy saját szakállára elutazik az eseményre. Szeptember 28-án meg is érkezett Frankfurtba, október 15-én pedig hangversenyt is adott, ami sikeres volt ugyan, de kis létszámú közönség előtt zajlott, így nem sokat jövedelmezett. Így végül a tervezett második hangversenyét elhagyta, s másnap hazaindult. Útközben megállt Mainzban, ahol a választófejedelem kastélyában koncertezett, majd Mannheimben megnézte a Figaro első német nyelvű előadását. Ezután Münchenbe ment, ahol ő is fellépett azon a hangversenyen, amelyet IV. Ferdinánd, Nápoly és Szicília királya tiszteletére rendeztek. Bécsbe visszatérve ismét zongoraleckéket volt kénytelen adni. Decemberben elbúcsúzott a Londonba készülő Haydntól, majd 1791. március 4-én megtartotta utolsó nyilvános hangversenyét is, amelyet Ignaz Jahn klarinétvirtuóz tiszteletére rendeztek egy bécsi vendéglő koncerttermében. Közben kérvényezte a városi tanácsnál, hogy ő lehessen a súlyosan beteg Johann Leopold Hoffmann mellett a Szent István-dóm karnagyának asszisztense. Nem utasították el kérését, de szolgálataiért cserébe nem kapott fizetséget, csak ígéretet arra, hogy Hoffmann halála után ő lesz az utódja. Ezekben a hetekben kereste fel a zeneszerzőt Emanuel Schikaneder, aki akkoriban a Freihaustheater igazgatója volt, azzal az ötlettel, hogy komponáljon egy német daljátékot az ő szövegkönyve alapján. A komponista persze elfogadta felkérést és azonnal belevetette magát a munkába. Constanze közben a következő gyermeküket várta, ám egészségi állapota rosszabbra fordult, ezért Badenbe utazott kezeltetni magát. Itt a férje többször is meglátogatta. Miután Mozartné visszatért Bécsbe, július 26-án világra hozta második, felnőttkort megért gyermeküket, Franz Xaver Mozartot. Július utolsó napjaiban Mozart megbízást kapott egy rekviem megkomponálására. A darabot Franz von Walsegg-Stuppach gróf (1763–1827) rendelte meg, egy bizonyos Anton Leitgeben keresztül (1744–1812), aki az akkori bécsi polgármester fia volt. A megrendelés azonban névtelenül érkezett, ugyanis a gróf a művet saját szerzeményeként akarta fiatalon elhunyt felesége emlékének ajánlani. Júliusban Mozart Prágából is újabb megbízást kapott, ismét operát rendeltek tőle, méghozzá II. Lipót cseh királlyá koronázásának az alkalmából, ami ez év őszén volt esedékes. Egy régi Metastasio-szövegkönyvet szedtek elő és dolgoztattak át a zeneszerző számára, akinek mindössze hat hete volt a komponálásra. Augusztus 25-én Mozart felesége és Süssmayer nevű tanítványa társaságában Prágába utazott. Itt szeptember 6-án került sor a koronázásra, majd még aznap este az új Mozart-opera, a Titus kegyelme ősbemutatójára. Nem sokkal a bemutató után a zeneszerző visszatért Bécsbe. Mozart egészsége ekkorra már súlyosan megromlott, egyre jobban eluralkodott rajta a depresszió, a halálfélelem. Azért hozzálátott a Schikaneder-darab zenéjének a befejezéséhez. Az új Mozart-daljáték, A varázsfuvola bemutatójára 1791. szeptember 30-án került sor. Az első két előadást még ő maga vezényelte, de a további előadások dirigálását már nem tudta teljesíteni, az opera sikere azonban fellelkesítette. Miután Salieri is kegyvesztett lett a császári udvarnál, a két zeneszerző kibékült, és október 13-án Mozart személyesen ment el olasz kollégájáért, hogy elvigye őt A varázsfuvola aznapi előadására. Salieri szerint Mozart nagy lelkesedéssel ülte végig az előadást. Constanze közben ismét Badenbe utazott, ahonnan csak 15-én tért haza. November 20-án Mozart végleg ágynak esett. Magas láza és heves fejfájása volt, végtagjai megduzzadtak, kezelőorvosa tehetetlen volt. December első napjaiban javult az állapota, még arra is képes volt, hogy barátaival közös próbát rögtönözzön a Requiem elkészült részeiből. De még aznap este (december 4-én) ismét heves rosszullét fogta el, az eszméletét is elvesztette, és többé már nem is tért magához. December 5-én, nem sokkal éjfél után meghalt. ### Mozart halála Nem sokkal a zeneszerző halála után Bécs-szerte azt kezdték pletykálni, hogy riválisa, Antonio Salieri mérgezte meg. Csak olaj volt a tűzre, hogy egy alkalommal Constanze is arról számolt be, hogy férje a halála előtti napokban azt mondta neki, arra gyanakszik, hogy valaki megmérgezte. Ezzel kapcsolatban azonban senkinek sem sikerült egyetlen megbízható szem- vagy fültanút találni. A 19. század elején a közvélemény gyanúja a szabadkőművesekre terelődött, és sokáig makacsul tartotta magát az a mendemonda, hogy Mozartot páholytársai ölték volna meg. Majd az 1830-as években elterjedt az a pletyka, mely szerint nem sokkal halála előtt Salieri bevallotta: ő volt Mozart gyilkosa. Valószínűleg ennek sincs semmi alapja, a legendát Puskin élesztette újjá, aki 1830-ban megírta a Mozart és Salieri-t, ebben Salierit Mozart gyilkosának állította be. Puskin olvasatában Salierit az motiválta tette elkövetésében, hogy a zsenivel szemben ő csak gyenge középszerű tudott maradni. Csakhogy Salieri – még ha tartott is attól, hogy operaszerzőként Mozart komoly konkurenciát jelenthet számára Bécsben – a maga korában a legelismertebb operaszerzőnek számított: operáit Bécsen kívül játszották Drezdában, Münchenben, Firenzében, Milánóban, Velencében, Rómában, Nápolyban, Párizsban, Prágában, Koppenhágában és Stockholmban is. Sokkal híresebb és jobban megbecsült komponista volt Mozartnál, ezért nem tűnik megalapozottnak az a nézet, miszerint úgy érezte volna, hogy nincs más kiútja abból, hogy kinőjön Mozart zsenijének árnyékából, mint hogy megmérgezze riválisát. Mozart halálával kapcsolatban sokan hátborzongatónak találták azt a tényt, hogy utolsó műve egy Rekviem volt. Ráadásul sokáig homály fedte a megrendelő kilétét, Constanze is csak azt tudta, hogy egy titokzatos látogató rendelte meg férjétől a halotti misét. Erre a titokra mára már fényt derítettek a kutatók. Azt, hogy pontosan mi is okozta Mozart halálát, ma már lehetetlen minden kétséget kizáróan megállapítani. Az azonban tény, hogy már gyermekkorában is beteges volt: megkapta a himlőt és a hastífuszt is, 1784-ben pedig átesett egy súlyos vesebetegségen is. Ezt sokan a mai napig a zeneszerző halála közvetlen okaként szokták emlegetni. 1791. december 6-án Mozart kezelőorvosa a következőt jegyezte be a halotti bizonyítványba a halál okaként: „heveny kásahimlő”. A Mozart betegségének tüneteit taglaló korabeli dokumentumokban ezzel szemben gyulladásos vagy reumás lázról, gyulladt bőrkiütésekről és fájdalmas ízületi duzzanatokról olvashatunk, ezért inkább az valószínűsíthető, hogy Mozart valamiféle akut fertőzéses betegségben szenvedhetett. A halál 1791. december 5-én, hajnali egy óra előtt nem sokkal állt be. A holttestet a zeneszerző rauhensteingassei lakásában ravatalozták fel, majd átvitték a Szent István-dómba. Itt beszentelték, majd még aznap este eltemették a Sankt Marx temetőben. De nem a II. József-féle takarékossági rendeletnek megfelelő tömegsírba, hanem egy harmadosztályú sorsírba. Ebben a sírfajtában három koporsót helyeztek egymásra, majd a sírhelyet hét év múlva újra kiadták. A Mozart családból senki sem vett részt a temetésen, Constanze pedig valamilyen oknál fogva csak 1809-ben ment ki a temetőbe, hogy megkeresse férje sírhelyét, ezért 1800-ra annak pontos helye a feledés homályába merült. Mozart jelképes síremlékét 1900-ban állították fel a temetőben. ## Művészete Mozart rendkívül termékeny zeneszerző volt. Rövid élete alatt több mint hatszáz zeneművet vetett papírra, korának szinte minden zenei műfajában jelentőset alkotott. Írt miséket, operákat, oratóriumokat, kantátákat, orgona- és zongoraműveket, versenyműveket és szonátákat a legkülönfélébb hangszerekre, kamarazenei műveket, dalokat, balettet, színpadi kísérőzenét. Zenei stílusa ötvözte a 18. század második felének ízlésvilágát, miközben fokozatosan jellegzetesen egyéni arculatot öltött. Az olasz dallamosságot szerencsésen elegyítette a francia és a német hangszerelés és formakincs eleganciájával. Példaképének eleinte Johann Christian Bachot tartotta, majd megismerte a Haydn-testvérek művészetét is, akik szintén szintén nagy hatást gyakoroltak rá (az ő hatásuk elsősorban Mozart kamara- és szimfonikus zenéjében érezhető). Van Swieten bárónak köszönhetően fedezte fel Carl Philipp Emanuel és Johann Sebastian Bach, valamint Georg Friedrich Händel zenéjét. Érett műveiben Mozart kifejlesztette az éneklő allegrót. A korábbi zeneszerzők nem tartották fontosnak, hogy mélyebb érzelmekkel töltsék meg műveik gyors tételeit is, ezt a lassú tételek sajátosságának gondolták. Mozart ezzel szemben az érzelmek szélesebb skáláját vonultatta fel gyors tételeiben is, az allegro tételeket olyan hangulati-érzelmi elemekkel töltötte meg, amik azelőtt csak a lassú tételek sajátjai voltak. Hangszerelésében a fúvósok (különösen a rézfúvósok) addig nem ismert hangszíneit fedezte fel, elsők között alkalmazott például szordinált (hangfogóval tompított) trombitát, illetve klarinétot nagy zenekari művekben. Versenyműveiben a technikai bravúrokat mindig mértékkel alkalmazta, ezáltal is elkerülte a virtuozitás öncélú csillogtatását, helyet adva az egyszerű, érzelmesebb játékstílusnak. Korai szimfóniáiban teljesen Johann Christian Bach komponálásmódját követte, a darabok nagy része még a barokk sinfonia műfajához nyúlik vissza (ez egy háromrészes operanyitány típus volt, ami később önállósodott), érett szimfóniáiban aztán már a Haydn által kialakított műformát követte, a nyolcvanas évek második felében írt szimfóniái pedig már Haydnra gyakoroltak hatást. Ettől kezdve lehet beszélni Mozart önálló szimfonikus stílusának kialakulásáról. Mozart végig megtartotta a Haydntól átvett lassú bevezetőt és a vidám-játékos finálét, de ekkor már eredeti tartalommal töltötte meg őket. Zongoraversenyeiben kialakította a zenekar és a zongora egyenrangú párbeszédét, vonósnégyeseiben sajátos megoldásnak tekinthető, hogy olykor a menüett tételeket is a szonátaforma követelményei szerint szerkesztette meg. Egyházzenei művei közül legjelentősebbek a miséi, de az érseki udvarban eltöltött évek alatt számos más egyházzenei mű is kikerült a keze alól. Operáiban tökéletesen oldotta meg az énekhang és a zenekar, a recitativo és az ária, a drámai cselekmény és a zenei szembeállítás problematikáját. Színpadi műveiben hősei lelkivilágát, érzelmeit meggyőzően fejezte ki zenei eszközökkel, a drámai helyzetet tökéletesen tükröző atmoszférát volt képes teremteni. ## Kották - 70px ## Magyarul megjelent írásai - Pergolesi: Szobaleány őnagysága – Intermezzó / Mozart: A színházigazgató – Víg dalmű, forditotta: Boldogh Lajos, Budapest, 1924 - Mozart bécsi levelei, szerkesztette és fordította valamint a bevezetőt írta: Gedeon Tibor, Gondolat, Budapest, 1960 (Aurora) - Mozart breviárium – Levelek, dokumentumok, 1756–1791, összeállította és fordította: Kovács János, Zeneműkiadó, Budapest, 1961 - átdolgozott, bővített kiadás (Kárpáti János): Rózsavölgyi, Budapest, 2017 - Wolfgang Amadé Mozart levelei, szerkesztette: Mikusi Balázs, fordította: Györffy Miklós és Szegedi Eszter, Gondolat, Budapest, 2016 ## Meghallgatható felvételek ## További szakirodalom - Rosen, Charles: A klasszikus stílus. Haydn, Mozart, Beethoven, fordította: Komlós Katalin, Zeneműkiadó, Budapest, 1977, - Schonberg, Harold C.: A nagy zeneszerzők élete, fordította: Szilágyi Mihály (et al.), Európa Kiadó, Budapest, 2006, 87–103. o., - Howard Gardner: Rendkívüliek (A mester Wolfgang Amadeus Mozart, a teremtő Sigmund Freud, az önmegfigyelő Virginia Woolf, a befolyásoló Mahatma Gandhi), fordította: Farkas Éva, Kulturtrade, Budapest, 1998, (Mesterelmék)
342,639	Császári és Királyi Haditengerészet	26,762,764	null	[ "Az Osztrák–Magyar Monarchia haditengerészete" ]	A Császári és Királyi Haditengerészet (németül kaiserliche und königliche Kriegsmarine vagy k. u. k. Kriegsmarine, esetleg Österreichische Marine) az Osztrák–Magyar Monarchia Fegyveres Erőinek része volt a hadsereggel és a légierővel együtt. A hadiflotta a Monarchiával egy időben, 1867-ben jött létre. Ekkor nevezték át a Császári Haditengerészetet Császári és Királyira, ami azt jelentette, hogy a Magyar Királyság is jelentős szerepet vállalt a további fejlesztésekben. A 20. század elejéig jelentős erőt ugyanis nem képviselt, de onnantól a Monarchia erőteljesen fejleszteni kezdte. Tetőpontját az első világháborúra érte el, mikor is a világ hatodik legnagyobb flottájává vált. A háború végéig jelentős erőt képviselt, de 1918-ban megszűnt. Utolsó parancsnoka a horvát származású Maximilian Njegovan tengernagy volt. Az 1867-es kiegyezéskor a Császári-Királyi hajóhad a következő hadihajókból állt : 1 csavargőzös sorhajó, 7 csavaros páncélos fregatt, 8 kisebb csavaros fregatt és korvett, 13 csavaros ágyúnaszád, 16 kerekes ágyúnaszád, valamint 14 különböző rendeltetésű tengeri kerekes gőzös, vagyis összesen 59 gépi meghajtású hajó. Ezenkívül volt még 34 említésre méltó vitorlás vagy evezős hadihajója, közöttük 2 fregatt, 2 korvett, 7 brigg és 4 goelett. 1914-ben a császári és királyi hajóhadba 16 csatahajó, 9 cirkáló, 26 romboló, 77 torpedónaszád, 6 tengeralattjáró, 8 monitor és 6 őrjárónaszád tartozott. Fiuméban működött a Császári és Királyi Haditengerészeti Akadémia és a költségek tekintetében 1918-ra 36 százalék fölé emelkedett a királyságra eső költségviselés terhe. 2016-ban a haditengerészet kötelékében szolgáló magyarok tiszteletére és a hősi halált halt magyar haditengerészek emlékére június 10-ét az Országgyűlés emléknappá nyilvánította. ## Történelem ### Előzmények A Császári és Királyi Haditengerészet felállítása II. József nevéhez fűződik. 1786-ban Trieszt város hadihajókat kért védelmül az Adriára behatoló kalózok ellen, ezért az uralkodó két kuttert vezényelt át az Osztrák-Németalföldről. A Le Juste és a Le Ferme alkotta az „első trieszti haditengerészet” magját. Ez az „egység” az uralkodó szemében nem tűnt egyébnek, mint egy vízi rendőrség. A piros-fehér-piros lobogó jelezte, hogy ez a kis flottilla nem tartozott a Német-római Birodalom szerves intézményéhez. Már ebben a kezdeti stádiumban jelentkeztek a jövőbeli problémák: a pénzhiány, a legénység és a tisztikar összetétele. 1850-ig a vezényleti nyelv az olasz volt. A haditengerészet első parancsnoka a skót származású George Simpson volt, őrnagyi rangban. A haditengerészet valódi megszületése Velence 1798. január 18-ai elfoglalása utánra tehető. A haditengerészet jókora zsákmányt szerzett (10 sorhajót, 7 fregattot és több tucat kisebb egységet), a helyzetet azonban nem sokáig élvezhették. Az 1805-ös pozsonyi békében Ausztria elvesztette Velencét és Dalmáciát. Az 1806-ban alakult, Joseph L’Espine vezette „második trieszti haditengerészet” rövid élettartama alatt nem bocsátkozott harcba. Az 1809-es schönbrunni békében Ausztria az összes tengerparti területét elvesztette, és a haditengerészet megszűnt létezni. A napóleoni háborúk végén Velence újra osztrák fennhatóság alá került. Metternich 1817-ben rögzítette: a haditengerészet 2 fregattot és 8 brigget tarthat. A görög szabadságharc ideje alatt – a kalózok elszaporodása miatt – felállított „Levante-flottilla” őrizte a partokat. 1848. március 17-én forradalom tört ki Velencében. A hajók kétharmad része a forradalmárok kezébe került, de ezek csak a kisebb egységek voltak. Az osztrákok blokádot vontak a város köré, amit a forradalom bukásáig, augusztus 28-ig tartottak fenn. A porosz–osztrák–dán háborúban bizonyító Wilhelm von Tegetthoff, a helgolandi csata győztese, a háború végére ellentengernagy lett. 1866-ban az olaszok elleni háború egy nagy tengeri csatát hozott. A július 20-i lissai csata osztrák győzelemmel ért véget. Ferenc József a győzelem után altengernaggyá léptette elő Tegetthoffot, de a flotta élére várt parancsnoki kinevezése elmaradt. ### A kiegyezéstől 1890-ig Az 1867-es kiegyezéskor a császári-királyi hajóhad a következő hadihajókból állt : 1 csavargőzös sorhajó, 7 csavaros páncélos fregatt, 8 kisebb csavaros fregatt és korvett, 13 csavaros ágyúnaszád, 16 kerekes ágyúnaszád, valamint 14 különböző rendeltetésű tengeri kerekes gőzös, vagyis összesen 59 gépi meghajtású hajó. Ezenkívül volt még 34 említésre méltó vitorlás vagy evezős hadihajója, közöttük 2 fregatt, 2 korvett, 7 brigg és 4 goelett. 1914-ben a császári és királyi hajóhadba 16 csatahajó, 9 cirkáló, 26 romboló, 77 torpedónaszád, 6 tengeralattjáró, 8 monitor és 6 őrjárónaszád tartozott. A kiegyezést és a lissai győzelmet követően mindenki azt várta, hogy Tegetthoffot kinevezik a haditengerészet élére. Furcsa módon egy tragédia, Miksa mexikói császár halála segítette őt a parancsnoki székbe. Ferenc József Tegetthoffot küldte el kivégzett öccse holttestéért. Visszatérése után az uralkodó – hálája kifejezése gyanánt – 1868 februárjában kinevezte a haditengerészet élére. Ezt a beosztást egészen a haláláig, 1871. április 7-ig töltötte be. Az új flottaépítési terv beterjesztése után, 1868-ban fellendült a hajógyártás. A tervek szerint 15 páncélhajó, 8 fregatt, 16 korvett és ágyúnaszád, valamint 11 egyéb kiszolgáló hajó építését kezdték volna meg. 1869-ben Triesztben megkezdték a Custoza és a Erzherzog Albrecht kazamatahajók építését. Még ebben az évben Josef von Romako tervei alapján kezdték el építeni a Leitha és a Maros nevű dunai monitorokat. Szintén még Tegetthoff életében kezdték el Pólában a Helgoland, Triesztben a Fasana és a Zrínyi csavaros szlúpok megépítését. Megemlítendő még az 1871-ben vízre bocsátott Cyklop műhelyhajó, amit a franciaországi La Seynében építettek. 1871-ben, Tegetthoff halálát követően Lipót herceg pártfogoltja, Friedrich von Pöck báró került a haditengerészet parancsnoki pozíciójába. Amint Pöck átvette a parancsnokságot, nekilátott Tegetthoff bizalmi embereinek eltávolításához Bécsből és az Adriáról. Erre példa Max von Sterneck, Tegetthoff egykori jobbkeze, későbbi flottaparancsnok, aki hamarosan a Barents-tengeren találta magát egy expedíció élén. Az 1870-es évek feszült hangulatát különböző missziókkal, expedíciókkal próbálták oldani. A Monarchia fennállásának leghíresebb expedíciója a Ferenc József-föld felfedezése volt. Von Pöck működése alatt (1883-ig) a flotta körül mély csend honolt. Parancsnoksága alatt mindössze a megkezdett hajók építését fejezték be, újakat nem építettek. A hetvenes években feltalált új hajótípus, a torpedónaszád, amely önjáró torpedó (feltalálója a fiumei Giovanni Luppis fregattkapitány) hordozására kialakított kicsi, gyors hajó volt. A Seehund, az Osztrák–Magyar Monarchia első torpedónaszádjaként, 1873. március 27-én állt szolgálatba. Minden más tengeri hatalmat megelőzve, 1877-ben a Monarchia kezdte meg először a naszádoknál nagyobb úgynevezett torpedóhajókat vagy torpedócirkálókat (Zara, Spalato, Sebenico) alkalmazni. Az 1882-ben megkötött Hármas szövetséget a haditengerészet valóságos katasztrófának élte meg. Megszűnt az olasz fenyegetés és így nem volt indok a flotta fejlesztésére. Pöck nem bírt megbirkózni a problémákkal és idegösszeomlást kapott. Nyugállományba küldték, és helyébe Max von Sternecket nevezték ki. Sterneck személyében egy újabb lissai hős került a flotta és a tengerészeti osztály élére. Felismerte, hogy az új tengerészeti műszaki vívmányok miatt meg kell változtatni a hagyományos szervezési elveket. 1884. évi flottaépítési tervében kifejtette, hogy létre kell hozni egy olyan nagy védelmi és harckészültségű hajóhadat, melynek középpontjában 15 csatahajó (toronyhajó) áll. Meg is kezdték a 6900 tonnás Kronprinz Rudolf és az 5100 tonnás Kronprinzessin Stephanie építését. Ezek a toronyhajók lettek a flotta első 30,5 cm-es löveggel felszerelt hajói. Sterneck legelső évei alatt a kisebb, páncél nélküli hajók építését támogatta. 1892-ig 53 új torpedónaszád, 6 romboló, 3 kisebb (1500 tonnás, Panther, Leopard és Tiger) és 2 nagyobb (4000 tonnás, Kaisern Elizabeth és Kaiser Franz Joseph I) cirkálóval gyarapodott a flotta állománya. 1877/78-ban németországi Elbingben építettek három torpedóhajót (Meteor, Komet, Blitz), majd 1890-ben az angliai Jarrowban a Planetet. Ezek mintájára épült Triesztben a Trabant. Sterneck a segédhajókról sem feledkezett el. Először három vontatógőzös, a Hippos a Büffel és a Dromedar épült fel. Őket követte a Gigant szivattyúhajó, majd a Pluto, ami szintén szivattyúhajó volt. 1890-ben fektették le az első aknahajó, a Salamander gerincét. ### 1890-től a századfordulóig A flottából nagyon hiányoztak a csatahajók. Mivel újak építésére a szűk költségvetésből nem tellett, ezért a Tegetthoff kazamatahajó modernizálásával oldotta meg a problémát. 1891-ben és 1893-ban szintén a csatahajók pótlására állt szolgálatba két nagy cirkáló, a Kaiser Franz Joseph I és a Kaiserin Elisabeth. 1892-ben és 1893-ban bocsátottak vízre két újabb monitort, a Köröst és a Szamost. 1893-ban – nagy politikai küzdelmek árán – vízre bocsátották az első valóban korszerű és nagy páncélos cirkálót, a Kaiserin und Königin Maria Theresiát. 1893-ban Sterneck 1,5 millió forint hitelt kapott három új, úgynevezett partvédő csatahajó építésére, amelyek a Wien, a Monarch és a Budapest nevet viselték. Ezek közül a Budapest kapott először a flotta történetében vízcsöves kazánokat. Sterneck irányítása alatt több csatahajó már nem épült. Bár az 1897–98-ban megkezdett Zenta, Aspern és Szigetvár missziócirkálók és az 1895-ben elkezdett Kaiser Karl VI páncéloscirkáló valamelyeset kompenzálták ezt. 1895-ben a Monarchia három cirkálóval képviseltette magát a Kieli-csatorna átadási ünnepségén. Szintén ebben az időszakban épültek Sperber- és Elster-csoportbeli torpedónaszádok is. 1892-ben és 1896-ban két nagy torpedóhajó is elkészült, a Satellit és a Magnet. 1897\. december 8-án Sterneck váratlanul elhunyt. Parancsnoksága alatt hat páncélos hajó épült, egynek pedig megkezdték az építését, míg három újabbra szerezte meg a parlament támogatását. Az új főparancsnok, Hermann von Spaun báró lett, aki ezelőtt két hónapig volt Sterneck helyettese. Beiktatása után igen nagyratörő flottatervvel állt elő. A terv szerint 1908-ig egy 12 sorhajóból, 12 cirkálóból, 12 rombolóból és 72 torpedónaszádból álló flottát kellett volna létrehozni, miközben minden 1890 előtt épült hajót kivontak volna a szolgálatból. ### 1900-tól a háború kezdetéig A növekvő érdekeltség hatására 1900-ban a delegációk megszavazták a szükséges pénzt egy újabb, 7400 tonnás páncélos cirkáló (SMS Sankt Georg) építésének megkezdéséhez. Az 1900 és 1904 között elkészült Habsburg-osztályba tartozó csatahajók (a Habsburg, az Árpád és a Babenberg) minden eddiginél nagyobbak voltak, a maguk 8300 tonnás vízkiszorításával. 1902 és 1904 között két dunai monitor épült meg, a Temes és a Bodrog. A haditengerészet 1904-ben 121,5 milliós rendkívüli hitelt kapott, hogy befejezhessék a már elkezdett Erzherzog-osztályú csatahajók építését. Ám még ugyanebben az évben, az osztrák pénzügyminiszter elérte, hogy a haditengerészet éves költségéből kelljen ezt visszafizetni. Spaun ennek hallatára 1904 októberében benyújtotta lemondását. Bár az uralkodó megpróbálta maradásra bírni, de ő ezt a méltánytalan intézkedést nem bírta elfogadni. Ez a cselekedet annyira hatott I. Ferenc Józsefre, hogy a legközelebbi nagyobb hajót Spaunról kellett elnevezni. Ezt a nevet az első gyorscirkáló kapta. A flotta és a Tengerészeti Szekció élére Spaun helyettesét, Rudolf von Montecuccoli grófot nevezték ki. Montecuccoli 1905-ben nyújtotta be építési terveit. Terveiben 13 sorhajóból, 12 cirkálóból, 18 rombolóból, 82 torpedónaszádból és 6 tengeralattjáróból álló flottát irányzott elő. A flottaprogram bemutatása majdnem egybeesett a haditengerészeti technikában bekövetkezett változtatásokkal. A Dreadnought vízre bocsátásával megjelentek a sorhajóknál erősebb, nagyobb és drágább dreadnoughtok, melyek korszerűtlenné tették a Monarchia apró és meglehetősen gyenge sorhajóit. A mérnökök egy része új hajók építését javasolta, de Montecuccoli és a konzervatívok ellenezték ezt. Végül a három semi-dreadnought (Erzherzog Franz Ferdinand, Radetzky és a Zrínyi), azaz vegyes nehéztüzérségű (30,5 illetve 24 cm-es ágyúkkal felszerelt), átmeneti típusú hajóként épült meg. 1908-ban a flottaparancsnok 16 sorhajóból, 12 cirkálóból, 24 rombolóból, 72 torpedónaszádból és 12 tengeralattjáróból álló flottatervet nyújtott be. 1910–11-re az olasz–osztrák–magyar kapcsolatok a mélypontra zuhantak. Senki sem bízott abban, hogy az 1912-ben lejáró hármas szövetséget újra megkötik. De az 1911–12-es olasz–török háború és az ezt követő balkáni események újra közelebb hozták a két államot. 1912 októberében Montecuccoli kijelentette: „Mediterrán hatalom vagyunk.” Ebben a kijelentésben nyilvánvalóvá vált, hogy a navalizmus eszméje mennyire termékeny talajban áll a Monarchia osztrák felében. 1913 februárjában az idős Montecuccolit Anton Haus váltotta fel. Haus jóval korszerűbb flottát örökölt, mint elődje. Már Montecuccoli tervbe vette két új dreadnought építését, Haus 1913 tavaszán – Ferenc Ferdinánd nyomására – négy, az előzőeknél erősebb hajó építését javasolta. A háború kitörésekor a haditengerészet három meglévő és egy épülő dreadnoughttal rendelkezett. A hármas szövetség megújítása után Rómában felélesztették az 1900-as osztrák–magyar–német–olasz haditengerészeti egyezmény aláírásának javaslatát. 1913-ban abban egyeztek meg, hogy egy esetleges Franciaország elleni háborúban az egyesült olasz–osztrák–magyar flotta Messinából fut ki. ### Az első világháborúban #### 1914 1914 júliusának második felében az osztrák–magyar haditengerészet parancsnokságának számolnia kellett egy esetleges szerb konfliktus lehetőségével. Megkezdődött a mozgósítás. A 2. csatahajó-osztály egységeit leirányították a legdélibb, cattarói támaszpontra. Július 24-én indultak meg a támaszpont felé az Admiral Spaun gyorscirkáló, az Uskoke, Ulan és Streiter rombolók, a 61 T, 66 F és 68 F torpedónaszádok, valamint az E 18, E 20, és E 21 jelű tengerészeti csónakrepülőgépek. A haditengerészeti parancsnokság sürgette a készülő egységek építését. A sürgetés eredményeként augusztus 1-jén a Saida, 29-én pedig a Helgoland gyorscirkáló is szolgálatba állt. Július 28-án az Osztrák–Magyar Monarchia hadat üzent Szerbiának. A mozgósítás eredményeként a tengerészeti állomány 33 736 főre duzzadt. A külföldön állomásozó hajókat, a Szigetvár cirkálót és a Taurus állomáshajót hazarendelték. A világháború első lövéseit a Dunai Flotilla adta le. Még a hadüzenet éjszakáján a Temes, a Bodrog és a Szamos monitorok 2 óra 20 perckor elkezdték bombázni Belgrádot. Augusztus 5-én beállt a hadiállapot Montenegróval is. Ki kellett üríteni azokat a helyeket, amelyeket a montenegrói ütegek hatótávolságában voltak. Augusztus 8-án a haditengerészet első hadműveleti napján Montenegró ellen, a Szigetvár és a Zenta cirkálók, az Uskoke romboló valamint a 64 F torpedónaszád elkezdte lőni az Antivariban felállított rádióállomást és a környező vasúti berendezéseket. A haditengerészet blokád alá vette Montenegrót. A blokádszolgálatot felváltva a Zenta és a Szigetvár cirkálók, az Uskoke, Ulan, Streiter rombolók, valamint a 64 F, 68 F, 72 F torpedónaszádok látták el. Augusztus 12-én a Monarchia, Nagy-Britannia és Franciaország között beállt a hadiállapot. Számolni kellett a nagyobb hatalmak haditengerészetének megjelenésével az Adrián. Augusztus 16-án a Zenta és az Ulan volt szolgálatban, amikor két oldalról is számos füstoszlopot észleltek. A két osztrák–magyar hajó Cattaro felé vette az irányt, de gyűrűn csak a gyorsabb Ulan tudott áttörni. A Zenta a 11 egységből álló francia és a 8 egységből álló angol hajóhaddal vette fel a küzdelmet. A francia vezérhajó, a Courbet csatahajó felszólította a hajót, hogy adja meg magát, de Pachner Pál fregattkapitány válaszul felvonta a hadilobogót. Ezzel megkezdődött az egyenlőtlen küzdelem. Az ellenséges erők már messziről lőni kezdték, de a Zenta csak méterről tudta megkezdeni a tüzelést. Egy telitalálat megbénította hajót, ami süllyedni kezdett. 173 tengerész lelte halálát. Aki túlélte, több mint 5 órás úszás után esett montenegrói fogságba. Augusztus 9. és október 22. között a Kaiser Karl VI, a Kaiser Franz Joseph, a Szigetvár és Radetzky bombázta a Cattarói-öböl felett magasodó hegyen található Lovcsen-ütegeket. November 29-én a Dubois sorhajóhadnagy által parancsnokló Gugnot tengeralattjáró merészen behatolt a Cattarói-öbölbe. Két hajó azonnal észrevette és lőni kezdte, ezért a tengeralattjáró visszavonult. Nem járt ilyen sikerrel O’Byme sorhajóhadnagy alatt hajózó Curie tengeralattjáró, amely beakadt egy védőhálóba. A Satellit és a Turul észrevette és elsüllyesztette. #### 1915 A franciák nem mondtak le arról, hogy ismét felvegyék a kapcsolatot a montenegrói kikötőkkel. Gőzösöket, vitorlásokat indítottak fegyver- és utánpótlás céljából. A vitorlásokat szélcsendben a Rumija felfegyverzett yacht vontatta. Március 1-jéről 2-ára virradó éjjel egy különítmény, a Csikós, az Ulan és a Streiter rombolók vezetésével, elindult, hogy elfogja a Rumiját. Akció sikerrel járt. Az 57-T jelzésű torpedónaszád egy torpedóval elsüllyesztette a jachtot. Április 26-án éjjel 0:10-kor az U–5 búvárnaszád (Georg von Trapp sorhajóhadnagy) megtorpedózta a Léon Gambetta francia páncélos cirkálót, amely 9 perc után elsüllyedt. 574 tengerész és a fedélzeten tartózkodó Sénes ellentengernagy veszett a hajóval. Május 2-án a Novarának és a Triglavnak két német tengeralattjárót – az UB 7-est és az UB 8-ast – kellett elvontatnia a Jón-tengerig. A Triglav nem találkozott ellenséggel, míg a Novara – nagy sebességének köszönhetően – áttört a két francia romboló harapófogóján. Eközben a politika terén nagy változások következtek be. Május 4-én Olaszország felmondta a hármas szövetséget a központi hatalmakkal. 1915. május 23-án, pünkösd vasárnap, 15:30-kor Avarna herceg, bécsi olasz nagykövet, átnyújtotta az Olasz Királyság nyilatkozatát. Ebben a király kijelentette: A megváltozott erőviszonyok miatt nem jelent meglepetést, hogy leírták a császári és királyi flottát. Az alábbi táblázat az akkori viszonyokat mutatja be: Ehhez még hozzászámolandók a jelentős francia és brit hajók. A hadüzenet nem érte váratlanul Haus tengernagyot és törzsét. Még a hadüzenet éjszakáján a Saida vezetésével egy felderítő csoport indul el Pólából, majd egy óra múlva a többi hajó. Közte a Habsburg csatahajó fedélzetén Anton Haus tengernaggyal. A Csikós és a Velebit rombolók behatoltak Ancona kikötőjébe, míg a Habsburg a kikötő ütegeit és a vasútállomást, a Babenberg a trafóállomást, az Árpád három kaszárnyát és a gázműveket lőtte. Az Erzherzog Ferdinand Max az északi kaszárnyára, a rádióállomásra és a tengeri jelzőkészülékre, az Erzherzog Friedrich a déli laktanyára és a gyártelepekere, míg az Erzherzog Karl a parti ütegekre és harmadik kaszárnyára összpontosította tüzét. Ez a támadás megrendítette az olaszokat. A városnak megszakadt az összeköttetése a külvilággal és nem tudod időben jelentést tenni az eseményekről. Ezen az éjszakán még öt másik helyen is olasz célpontokat támadtak a császári és királyi hajók. Május 28-án kellemetlen affér történt. Az U–12-es tengeralattjáró megtorpedózta a kivilágítatlanul hajózó görög Virginia gőzöst. A kormány kártérítést fizetett a semleges országnak. Június 17-én a Sankt Georg vezette harccsoport rimini kikötőjét, míg a Szigetvár a Fano és a Pessaro katonai célpontokra tüzelt. Július 10-én az olaszok a francia Bisson romboló vezetésével elfoglalták Pelagosa szigetét. 17-én az olasz Garibaldi és még néhány kisebb hajó megtámadta Ragusát. Az U–4 tengeralattjáró felfedezte őket és feléjük lopakodott. Singule sorhajóhadnagy 600 méterről kilőtt két torpedója telibe találta a páncélos cirkálót, ami három perc alatt elsüllyedt. Augusztus 7-én az U–12-es egység Velence kikötőjében aknára futott. Augusztus 13-án az U–3-as tengeralattjárót süllyesztette el a Bisson. November 4-én XV. Benedek pápa tiltakozott Velence bombázása ellen, mivel fontos műemlékek sérültek meg. Haus tengernagy válaszában azt írta: "Ezen indokkal egész Itáliát kímélni kéne". Még ebben az évben felszínre hozták az 1914-ben hálóba futott Curie tengeralattjárót, és U–14-es néven szolgálatba állították. Szerbia megadta magát. A két hónapos hadjárat sikeres volt. Ám az antant hadvezetőség ki akarta juttatni a megvert szerb hadsereg maradványait.Erre az egyetlen lehetőség a tenger volt. Az evakuálás megzavarása, megakadályozása a flottára várt. Szerbia katonai összeomlásával a király és hadseregének nagy része Albániába érkezett, hogy ott hajóra szállva elmeneküljön. Ezért az osztrák–magyar hajóhad könnyű egységei támadásokat intéztek az albán kikötők ellen. A december 4-ről 5-re virradó éjjeli támadást a Novara-csoport hajtotta végre. Összesen 4 tehergőzöst, 10 nagy vitorlást és 5 szállítóhajót süllyesztettek el. Hazafelé még a ágyútűzzel megsemmisítették a francia Fresnel tengeralattjárót, amely zátonyra futott. December 28-án indult meg a háború első nagy földközi-tengeri csatája, amely később I. otrantói, vagy durazzói csata néven vált ismertté. Az Helgoland gyorscirkáló kíséretével több romboló indult útnak Durazzo felé. A Lika romboló behatolt a kikötőbe, ám a sűrű köd miatt a két ellenséges rombolót nem találta meg, azonban egy tehergőzöst és egy vitorlást elsüllyesztett. A parti ütegek lőni kezdték a rombolót, ezért az kicsit kitért balra. Ekkor aknára futott, és hatalmas robbanás rázta meg a hajót. De hajó még tovább tudott menni. Még egy robbanás történt, melyet szintén egy akna okozott. A hajó elől kitérni akaró Triglav szintén aknára futott. A Triglavot a Balaton vette vontára, de 6 mérföld múlva lekapcsolta, mert ellenséges hajók tűntek fel a közelben. A Helgoland riasztotta Cattarót, ahol felfűtötték a Kaiser Karl VI, a Budapest, a Novara és az Aspern kazánjait. 13:30-kor feltűnt az ellenséges hajóraj. A brit Darthmouth és az olasz Quarto cirkálók és öt francia romboló közeledett a hajók felé. Az első lövések 14:00 óra körül dördültek el. A Helgolandot több találat érte. A hajók egérutat nyertek és sikerült áttörniük. #### 1916 Szerbia veresége ellenére Montenegró még nem adta fel a háborút. Főleg a Cattarói-öböl felett található ütegek okoztak sok gondot az osztrák–magyar hajóknak. A vezérkar szárazföldi és tengeri támadást rendelt el. A hadihajók – az Aspern, a Budapest és a Kaiser Karl VI – január 8-án elfoglalták tüzelőállásaikat. Másnap megindult a roham. A Lovcsen-ütegek voltak a legveszélyesebbek, de egyik hajót sem találták el. A hadsereg bevette a fővárost, Cetinjét, így Nikita király kénytelen volt letenni a fegyvert. Február 25-én a hadsereg elfoglalta Durazzót, így a haditengerészet újabb támaszpontot szerzett. Március 18-án az U–6-os tengeralattjáró elsüllyesztette a francia Renaudin rombolót. Ugyanezen a napon a szintén francia Ampére búvárnaszád, nem törődve a vöröskereszt jelzéssel, megtorpedózta az Elektra kórházhajót, de az nem süllyedt el. Az ellenséges egységek a teherhajókat sem kímélték. Az olaszok új motoros naszádjai, a MAS-ok,[^1] több osztrák–magyar szállítóhajót elsüllyesztettek. Az U–15-ös búvárnaszád június 23-án elsüllyesztette az olasz Citta di Messina segédcirkálót és a francia Fourche rombolót. Július 8-án a Novara cirkáló Horthy Miklós sorhajókapitány vezetésével betört az Otrantói-szorosba, ahol két őrjáratozó gőzöst süllyesztett el. Szintén a szoros környéken portyázott szeptember 26-án a Scharfschütze romboló. Áldozatai a francia Riviére és a Casque rombolók komolyabb sérüléseket szenvedtek el. Szeptember 15-én az L-135 jelzésű haditengerészeti vízirepülőgép vízibombákkal hullámsírba küldte a francia Foucault tengeralattjárót. #### 1917 Anton Haus főtengernagy február 17-i halálával, IV. Károly egyik legbizalmasabb emberét vesztette el. Helyére Maximilian Njegovan tengernagy került. Tervei között szerepelt az otrantói tengerzár feltörése. Ám ez nehéz feladatnak bizonyult. A térségben szolgálatot teljesítő hét konvoj összesen negyvenkilenc hajója egyenként 1000 yard hosszúságú és 40 méter mély acélhálót vontatott, így egy konvoj 8 km hosszú volt. E feltörhetetlennek hitt záron azonban néhány osztrák–magyar hajónak sikerült átcsusszannia. Április 1-jéről 2-ra virradó reggel az U–27-es egység sikeresen átcsúszott. Ugyancsak sikert könyvelhetett el az U–29-es búvárnaszád is, amely Málta környékén portyázott. Ezek a szerény sikerek nem voltak elegendőek a hadiállapot fenntartásához, ezért a flottaparancsnokság elrendelte a tengerzár feltörését. Az akcióra a három legmodernebb hajót, a Novarát, a Helgolandot és a Saidát szemelték ki. Őket támogatta a Csepel és a Balaton romboló. Az olasz flotta parancsnoksága tudott a készülő akcióról, ugyanis az olasz kémhálózatnak még az osztrák–magyar admiralitásban is voltak emberei. A megadott információk alapján több hajóval megerősítették a szoros védelmét. A hajók május 14-én futottak ki. Első áldozatok egy teherkonvojból kerültek ki. A romboló és a két hajóból álló konvoj elsüllyesztése után a két osztrák–magyar romboló a három osztrák–magyar cirkáló felé vette az irányt, a biztonságos visszavonulás és az erők egyesítése céljából. Ekkor azonban, mintegy húsz mérföldnyire a kijelölt támadási ponttól, észak felől támadás érte őket. A támadást két brit cirkáló és öt olasz romboló kezdeményezte, és tizenkét kilométeres távolságból tüzet nyitottak rájuk. A harmadik otrantói csata 9 óra 28-kor kezdődött meg. Az ellenfelek körülbelül nyolc kilométerre tartózkodtak egymástól mikor kölcsönösen tüzet nyitottak egymásra. Mivel a Monarchia hajóinak, amelyek tíz centiméteres ágyúkkal voltak ellátva, lőtávolsága ennek a távolságnak a határán mozgott, ezért Horthy elhatározta, hogy közelebb kerül az ellenséges kötelékhez. Ehhez a Földközi-tengeren először, mesterséges ködöt alkalmazott. 9 óra 38-kor, a ködből kiérve az antant egységeket négy és fél kilométerre megközelítve tűzpárbaj alakult ki, amelyből Horthy ellenfelei visszavonultak, hogy ismét felvegyék a számukra ideális nyolc kilométeres távolságot. Az antant hadihajók 15,2 centiméter átmérőjű lövegekkel voltak ellátva. Az első komolyabb sérülést az Helgoland kapta 9 óra 50-kor. 10 óra 10-kor az Novara tornya mögé csapódott be egy gránát, melynek következtében Szuborits Róbert első tiszt hősi halált halt. A repeszektől Horthy öt helyen sebesült meg, fél fülére pedig átmenetileg elvesztette a hallását (egész életére nagyothalló maradt). Ennek ellenére további parancsokat adott ki egészen addig, amíg el nem vesztette az eszméletét a vérveszteségtől és a sokkhatástól. A parancsnokságot Stanislaus Witkowsky sorhajóhadnagy vette át. Amikor Horthy magához tért, ismét átvette a parancsnokságot, az Novara irányítását pedig Witkowskyra bízta. A csata közben az osztrák–magyar cirkálók tovább haladtak északnyugati irányban, és úgy tűnt, hogy sikerül a felmentésükre érkező egységek közelébe jutniuk, mikor 10 óra 30-kor az Novarát újabb súlyos találat érte. A tizenhat kazánból nyolc azonnal leállt, és ennek következtében a hadihajó 10 óra 55-kor mozgásképtelen lett, miáltal teljesen kiszolgáltatott helyzetbe került. Az antant flotta azonban hirtelen tüzet szüntetett és (a szükségesnél egy órával korábban) felkészült az Sankt Georg által vezetett osztrák–magyar felmentő egységek fogadására. Az egyik olasz romboló még egy utolsó támadást indított az Novara ellen, ezt azonban heves ágyútűzzel sikerült visszaverni. A Novarát vontatni kezdték, és úgy tűnt, hogy a csata véget ért. Ekkor azonban az antant flotta váratlan erősítést kapott, és ennek következtében már három cirkálóból és nyolc rombolóból állt, jelentős túlerőben. 11 óra 35-kor újra támadásba lendültek, újra kezdődött a tüzérségi párbaj, eredményre azonban nem vezetett. Ezután nem is vállalkoztak arra, hogy az időközben megerősödő osztrák–magyar flottával felvegyék a harcot. 12 óra 7 perckor elvonultak Brindisi irányába. Passzív magatartásuk további áldozatokat követelt. Egy, az üldözésükre induló német U 89-es tengeralattjáró megtorpedózta a vezérhajójukat, és a biztosítására kifutott francia rombolót is elsüllyesztette. Ez világraszóló sikere volt a haditengerészetnek, amiért Horthy Miklós megkapta a Mária Terézia-rendet. Miután a tengerzár megszűnt, a tengeralattjárók zavartalanul kifuthattak. Június 9-e és október 19-e között 16 különböző hajót küldtek hullámsírba az osztrák–magyar búvárnaszádok. Azonban veszteségek is érték a flottát. Május 16-án az U–5-ös egység aknára futott. Mivel az antant lassacskán újra elkezdte építeni az otrantói tengerzárat, október 18-án a Helgoland és kísérete futott ki, ám ellenséges hajóra nem bukkantak. A szárazföldi harcokba a flotta egyes egységei is beavatkoztak. Október 24-én a hadsereg a XII. isonzói csatában áttörte a Rombon és Auzza közötti védelmi vonalat, és az olaszokat egészen a Piave vonaláig szorította vissza. November 16-án a Wien és Budapest partvédő páncélosok tűzharcot vívtak a Cortellazo ütegeivel. E két hajó nagy veszélyt jelentett az olasz frontra, ezért a velencei főparancsnokság elrendelte a két hajó elsüllyesztését. Két MAS december 9-én közelítette meg a trieszti kikötőt. A Wien két találatot kapott és öt perc alatt elsüllyedt. A Budapest sérülések nélkül megúszta az akciót. #### 1918 1918-as év eleje az osztrák–magyar tengeralattjárók sikereit hozta. Január 1-jén az U–40-es tengeralattjáró Málta közelében a brit Sandon Hall gőzőst, január 22-én az U–27-es egység három kereskedelmi hajót küldött hullámsírba. Ezek a veszteségek arra késztették az antant vezetését, hogy konferenciát hívjon össze Rómában. Február 8-9-én döntés született arról, hogy az otrantói tengerzárat újra kell építeni. Eközben a császári és királyi flottában matrózfelkelés tört ki, az úgynevezett cattarói matrózlázadás mindössze három napig tartott. Január 22-én munkássztrájk tört ki a pólai arzenálban. Ez a sztrájkhullám érte el a matrózokat is, amikor február 1-jén „Hurrá, Hurrá” kiáltások mellett megalakult a Központi Matrózbizottság. A bizottság felszólította az összes hajót, hogy álljon a lázadás mellé, ám nem mindegyik hajót sikerült benntartani az öbölben. Mivel Pólában egy nap alatt sikerült úrrá lenni a helyzeten, ezért a hadvezetőség elhatározta, hogy akár erővel is letöri a cattarói felkelést. Ezért majdnem minden bevethető erejét Cattaróba irányította Karl Seidensacher ellentengernagy vezetésével. A vállalkozás teljes sikert hozott, a felkelők a túlerő láttán megadták magukat, vezetőiket kivégezték. Február 3-ára teljesen helyreállt a rend a flotta kötelékében. Egy hozadéka azonban volt az eseményeknek. Az uralkodó menesztette Njegovan tengernagyot, helyére Horthy Miklóst nevezte ki. Reinhard Scheer admirális, a német császári flotta főparancsnoka így kommentálta a kinevezésről szóló hírt: „Most végre megvan az a férfiú, akire szükségünk van!” Márciustól nyár elejéig – amíg nem épült ki az tengerzár – a tengeralattjárók 6 ellenséges hajót süllyesztettek el. Ám a flottát is érte veszteség. Április 16-án a Streiter romboló összeütközött a Petka gőzössel és elsüllyedt. Nyáron az Otrantói-szorosban már 40 brit romboló, 76 felfegyverzett halászgőzös, 26 brit tengeralattjáró-vadásznaszád és egy amerikai tengeralattjáró-vadászflottilla tartózkodott. Horthy – felbuzdulva az előző év sikerein – elhatározta, hogy megsemmisíti a tengerzárat. Tervbe vette, hogy a cirkálók és egyéb egységek mellett a dreadnoughtokat is beveti. Közöttük volt a legújabb Szent István is. A flotta június 8-án futott ki. Maga Horthy a Viribus Untisról vezette a támadást a zár ellen. Június 9-én két MAS futott ki Anconából. A két csónak már hazaindult volna az őrjáratból, amikor füstoszlopot észleltek. A két MAS 300 méterre közelítette meg a legnagyobb csatahajót, a Szent Istvánt, majd a torpedóikat kilőve elmenekültek. A halálosan megsebzett hajón mindent megtettek a sérült rész elzárásáért, ám a víz gyorsan tört be. A Tegetthoff csak reggel észlelte az SOS jelzéseket. A Szent István reggel 6 óra 10 perckor oldalára borult és elsüllyedt. Június 10-ét az olasz haditengerészet ünnepnappá, majd 1939-ben Benito Mussolini hivatalos nemzeti ünnepé nyilvánította. E csapás ellenére október 2-án, amikor antant hajók megtámadták Durazzo kikötőjét, az U–31-es búvárnaszád sikeresen megtorpedózta a brit Weymouth cirkálót. A torpedók a hajó farát találták el, ami teljesen leszakadt, de a hajó úszóképes maradt. A torpedótalálat után az antant erők a tüzelést beszüntették, és elvontatták a sérült cirkálót, így sikerült a kikötői berendezéseket megóvni. A központi hatalmak elveszítették a háborút. IV. Károly október 30-án elrendelte a flotta átadását a megalakulóban lévő délszláv államnak. Utolsó gesztusként Horthy Miklóst előléptette altengernaggyá. Horthy a Viribus Unitis'' fedélzetén fogadta az antant küldötteit. A tárgyalás rövid volt. A hajókon a matrózok a Himnusz hangjára még egyszer, utoljára tisztelegtek a lobogónak, majd elhagyták a hajókat. Másnap olasz búvárok tapadóbombákkal elsüllyesztették a Viribus Unitist. ## A flotta parancsnokai ## Hadihajók ## Egyéb hajók ## Tengeralattjárók ## Ajánlott irodalom - Csonkaréti Károly: Gyorsmerülés: az osztrák–magyar haditengerészet tengeralattjáróinak története, 1907-1918. Budapest, 2007, Zrínyi - Csonkaréti Károly: A Zenta cirkálóval kezdődött. Budapest, 1986, Móra [^1]: Torpedóvető motocsónak ()
67,761	Gioachino Rossini	26,941,899	null	[ "1792-ben született személyek", "1868-ban elhunyt személyek", "A Père-Lachaise-ben eltemetett személyek", "Olasz operaszerzők", "Olasz zeneszerzők", "Romantikus zeneszerzők" ]	Gioachino Antonio Rossini (Pesaro, 1792. február 29. – Párizs, 1868. november 13.) olasz zeneszerző. A bolognai zenei líceumban tanult gordonkázni, később zongorázni. Csupán tizennyolc éves volt, amikor Velencében bemutatták egyfelvonásos vígoperáját (A házassági kötelezvény). Hírnevet az 1813-ban komponált művével, a Tankréddal szerzett magának, ezek után sikeresen meghódította a milánói, a római és a nápolyi operaházakat is. Életének második felében Párizsban telepedett le, ahol a Théâtre-Italien igazgatójaként az olasz opera népszerűsítésével foglalkozott, valamint a fiatal zeneszerzők (mint Vincenzo Bellini) támogatásával. A bécsi klasszicizmus nagy híve volt, Mozart és Haydn hatása erősen érződik operáin. Művészi pályafutását könnyed, nápolyi stílusú vígoperákkal kezdte, és fokozatosan jutott el a francia nagyoperáig. Ebben a műfajban munkássága a Tell Vilmosban teljesedik ki. Operái közül A sevillai borbély és a Hamupipőke a legismertebb. A mintegy negyven opera mellett számos egyházi és kamaraművet is írt. Korának legbefolyásosabb zeneszerzői közé tartozott, a bel canto úttörőjeként tartják számon. Szülővárosa után gyakran illetik a pesarói hattyú fantázianévvel. ## Élete és pályafutása ### Gyermekévei Rossini 1792. február 29-én született egy kis adriai kikötővárosban, Pesaróban. Apja, Giuseppe Rossini Lugóból származott, és meglehetősen büszke volt származására, mivel egyik őse a ferrarai herceg udvarában nagykövetként tevékenykedett. A család címerének főalakja egy rózsán ülő csalogány volt. Giuseppe Rossini 31 évesen, 1790-ben költözött Pesaróba, ahol egyszerre volt városi trombitás és a helybéli színház kürtművésze. Megnyerő modora és jókedve miatt mindenki Vivazzának szólította. Pesaróban ismerkedett meg feleségével, Anna Guidarinivel, a helybéli pékmester lányával. Anna varrónőként kereste kenyerét, és sokan a város legcsinosabb és legvidámabb lányának tartották. A Rossini-család évei nyugalomban teltek, amíg a francia forradalom eszméi és Napóleon katonai sikereinek hírei be nem szivárogtak az olasz köztudatba. Vivazza kiemelkedő szerepet vállalt a republikánus mozgalomban, titkos gyűléseken és összeesküvésekben vett részt, és 1797. február 5-én ő fogadta a várost megszálló francia csapatokat. Alig egy hónap múlva, a tolentinói béke megkötése után, Pesaro visszakerült a Pápai államhoz, és Vivazzát elbocsátották állásából. Egy héttel később csatlakozott a pesarói hazafiakhoz, akikkel karöltve egyetlen éjszaka alatt sikerült megszerezniük a várost; új önkormányzatot alapítottak és kikiáltották a város csatlakozását a napóleoni Ciszalpin Köztársasághoz. Vivazza azonban korán rájött, hogy a politikai hangulat rendkívül változó, és kénytelen lesz családja számára biztos megélhetést biztosítani. Ezért kürtjátékára összpontosított, és elhatározta, hogy beszervezi maga mellé énekesnőnek feleségét, Annát. A házaspár elhagyta Pesarót, és vándorszínészként bejárták Itália nagyobb városait. 1799-ben, amikor a franciákat kiverték a pápai államból, a fő támogatójuknak tekintett Vivazzát börtönbe vetették, ahonnan csak 1800-ban szabadult. Városi trombitás hivatalát nem kapta vissza, így kénytelen volt vándorszínész és -zenész életét folytatni. E viszontagságos évek alatt a fiatal Gioachinót Pesaróban nagynénje és nagyanyja nevelte. Próbálták tanítani, de az ifjú Gioachino gyermekéveinek nagy részét csínytevésekkel töltötte – a templomokban elkövetett rossz tréfái már-már a szentségtörés határát súrolták. A szülők büntetésül beadták inasnak egy kovácsmester mellé. Nevelését latin- és zongoraleckék egészítették ki, de igen csekély eredménnyel. Első zongoraleckéit egy bizonyos Prinettitől kapta, aki a szerző visszaemlékezései szerint a zongora mellett az italfogyasztás technikáival is megismertette őt. Rossini egyik hosszú éveken át fennmaradt szokása volt, hogy ritkán aludt ágyban. Ahol éppen ráesteledett, beburkolózott kabátjába, és ha kellett, akár a bolognai árkádok alatt is képes volt átaludni az éjszakát. 1802-ben a Rossini-család visszaköltözött Lugóba, és a fiatal Gioachinót ismét inasnak adták be a helyi kovácsmesterhez, de ezúttal már eredményesebben, ami elsősorban annak volt köszönhető, hogy anyja jóval többet foglalkozott vele. Élete végéig imádta anyját, akit a világ legszeretetreméltóbb jelenségének tartott. Apja megtanította kürtön játszani. A fiatal Gioachino egy don Giuseppe Malerbi nevű paptól kapott hasznos, bár nem rendszeres zongoraleckéket. A pap, aki idejekorán felfedezte növendékének tehetségét, tekintélyes szerepet játszott Rossini zenei ízlésének alakulásában, hiszen nagy csodálója volt Haydn és Mozart művészetének. ### Bolognai évek A Rossini család 1804-ben Bolognába költözött, ahol az ifjú Gioachinót beíratták a híres Accademia dei Concordiba, amely a klasszikus zene, elsősorban Haydn zenéjének művelését tekintette elsődleges feladatának. Mestere Angelo Tesei volt, aki hegedűre oktatta. Ezenkívül tanult énekelni és zongorázni is, és csakhamar elérte, hogy mindkét képességéből gyakorlati hasznot is húzzon. Tizennégy évesen már a környékbeli színházakban segédkezett karvezetőként és recitativók kísérőjeként. A fellépéseiből származó tiszteletdíjat mindig átadta anyjának, aki ekkorra visszavonult az énekléstől, mert hangja megromlott. Nagy sikereket ért el énekesként is: rendszeresen énekelt templomokban és a bolognai színházban is. Különleges tehetségének köszönhetően tizennégy éves és négy hónapos korában az Accademia dei Filarmonici tagja lett, sőt, a szokásos felvételi díjat sem kellett befizetnie. Rossini ekkorra belátta, hogy ha meg akarja alapozni jövőjét, tovább kell tanulnia. 1806-ban a bolognai Liceo Musicaléban gordonkázni tanult, majd az év vége felé elkezdett komponálni is. A következő évben felvette tanulmányai közé az ellenpontot is, ami minden operaszerző számára kötelező volt. Zeneszerzőként első próbálkozása a Se il vuol la Molinara című buffo-ária volt, valamint komponált néhány kürtduót, amiket apjával adott elő. Fontos szerepet játszott életében a Mombelli család. Domenico Mombelli Európa-szerte híres tenorista, felesége, Vincenzina Vignano egy híres balettmester lánya volt. Két lányuk volt: Marianna és Ester. Mombelli egy kis vándortársulatot alapított feleségével, lányaival és egy basszistával. Repertoárjukat képességeikhez igazították: Marianna alakította a nadrágszerepeket, Ester volt a primadonna. Rossini későbbi éveiben is szívesen mesélt arról, miként ismerkedett meg a Mombelliekkel. Egy este Mombelliék a bolognai színházban játszottak. Egy dáma megkérte a fiatal Rossinit, hogy szerezze meg a darab egyik áriájának kottamásolatát. Mombelli elutasította a fiú kérését, mire ő mérgesen közölte vele, hogy csakazértis hozzájut a másolathoz. Még aznap este elment az előadásra, majd emlékezetből leírta a teljes zongorakivonatot, amit aztán megmutatott Mombellinek is. A tenorista nem akarta elhinni Rossini történetét, mondván, hogy bizonyosan elcsente tőle a kivonatot. „Rendben van – válaszolta a fiú – majd elmegyek még kétszer az előadásra és leírom az egész partitúrát!”. Mombellinek megtetszett a fiú szemtelensége, és nyomban barátjává fogadta. Nem sokkal később megkérte, hogy írjon csapata számára egy kis operát. A Liceo Musicaléban ellenponttanára Padre Mattei volt, egy rendkívül introvertált személyiség, akinek sokszor nehezére esett, hogy elmagyarázza tanítványának a hibákat, inkább szótlanul kijavította őket. Mégis ő volt az, aki igazán megszerettette Rossinival Haydn zenéjét, és így a fiatal zeneszerzőt az iskolában mindenki „Il Tedeschinóként” (A kis német) emlegette. Időközben több kisebb megbízást is kapott, de akadémikus képzettségét csak 1808 augusztusában ismerték el, amikor felkérték egy kantáta megírására, és azzal megpályázhatta a Liceo nagydíját. Az Il pianto d'Armonia sulla morte d'Orfeo (A Harmónia panasza Orpheusz halálakor) című mű el is nyerte a fődíjat, csak Rossini nem volt vele elégedett, ezért később egyetlen más művében sem használta fel ennek zenéjét. Rossini 1810-ben kénytelen volt abbahagyni tanulmányait, mert családja elszegényedett és nyomorúságos helyzetbe jutott. Az anekdoták szerint megkérdezte tanárát, az öreg Matteit, hogy ellenponttudása elegendő-e egy opera megírására, és amikor igenlő választ kapott, egyszerűen kisétált az intézet kapuján. Valójában azért távozott, hogy segítsen családján. ### Az első opera A Rossini család jó barátságban volt a Morandi házaspárral, akik kisebb operaházakban énekeltek. Anna Rossini gyakran mesélt fia tehetségéről Morandinak. Amikor a házaspár 1810-ben a velencei San Mosè-színházhoz került, alkalmuk nyílt, hogy segítsenek barátaikon, és beajánlották a fiatal zeneszerzőt Cavalli márkinak, a színház impresszáriójának. Cavalli már ismerte Rossinit, hiszen feleségével, a primadonna Adelaide Carpanóval dolgozott egy ideig a sinigagliai színháznál is, ahol Rossini besegített zongorázni. Az impresszárió levélben felkérte Rossinit, hogy utazzon Velencébe. Velencében Rossini kézhez kapta a librettót, és azt néhány nap alatt meg is zenésítette. A címe A házassági kötelezvény (La cambiale di matrimonio) volt. A darab megírásához felhasználta egy, a Liceóban komponált nyitányát is. Rossininak nem is az opera megírásával voltak komolyabb gondjai, hanem a rendezéssel, hiszen az énekesek különféle feltételekhez kötötték fellépésüket, és ezek miatt szinte a teljes művet át kellett írnia. Morandi tanította meg Rossinit arra, hogyan csillapítsa az előadókat, hogyan találja meg az arany középutat művészi koncepciója és az énekesek érdekei között. A darabot 1810. november 3-án mutatták be – határozott sikerrel. Bár librettóját ötlettelennek tartották, zenéjéből pedig hiányolták az eredetiséget – azt a klasszikus stílusjegyek ötvözeteként írták le – legjellemzőbb vonásainak, a vidámságnak és jókedvnek köszönhetően mégis elindította Rossinit az operaszerző pályán. ### Kezdeti sikerek Rossini az 1811-es évet Bolognában töltötte, ahol La morte di Didone (Dido halála) címmel kantátát írt az egyik Mombelli lánynak, majd megírta második operáját, a Különös félreértést (L'equivoco stravagante). A darab, elsősorban a gyenge szövegkönyv miatt megbukott, Rossini pedig még a bolognai rendőrséggel is összetűzésbe került, mert az egyik próbán annyira felbőszítették a kórus hibái, hogy tettlegességre ragadtatta magát. Következő felkérése ismét Velencéből érkezett, ahol 1812. január 8-án a San Mosè-színházban mutatták be harmadik operáját, a Szerencsés tévedést (L’inganno felice). Ez az egyfelvonásos volt Rossini első vitathatatlan sikere, amit jól bizonyít az is, hogy az 1812-es szezon után is műsoron maradt. Rossini még Velencében volt, amikor kézhez kapta a Kürosz Babilóniában (Ciro in Babilonia) librettóját. Ezt a félig opera, félig oratórium művet nagyböjtre kellett elkészítenie a ferrarai herceg színháza számára. A március 14-én bemutatott darab néhány áriától eltekintve bukás volt, de érezhető volt benne Rossini technikájának fejlődése: ebben tűnt föl először a viharzene, amit a zeneszerző későbbi operáiban is előszeretettel alkalmazott. Rossini visszatért Velencébe, ahol május 9-én mutatták be újabb vígoperáját, A selyemlétrát (La scala di seta). Az operát a közönség kedvezőtlenül fogadta, mivel zenéjét és librettóját Cimarosa Titkos házassága másolatának tekintették. Az opera ennek ellenére két hónapig repertoáron maradt és kétszer fel is újították, tehát mégsem volt igazi bukás. A selyemlétra nyitányát önálló zenekari műként napjainkban is gyakran játsszák. Rossini ezek után Rómába ment, hogy segítsen a Mombelli-társulatnak. A Démétriusz és Polübiosz (Demetrio e Polibio) című operát mintegy öt évvel korábban, még Bolognában írta nekik, és a család elhatározta, hogy Rómában színre viszi a művet. Megkérték Rossinit, hogy segítsen a rendezésben és hangszerelésben. A darabot május 18-án mutatták be hatalmas sikerrel, ami egyrészt a zenének, másrészt a Mombelli lányok kiváló előadó tehetségének volt köszönhető. ### Az első milánói felkérés Rossini a harmad- és negyedrangú színházaktól fokozatosan lépett előbbre, de 1812-ig Itália egyetlen vezető operaházától sem kapott megbízást. Ekkor Marcolini, a híres primadonna beajánlotta a milánói La Scala-nak, és a színház szerződött vele egy kétfelvonásos operára, aminek szövegkönyvét a ház igazgatósága jelölte ki. Ez volt A szerelem próbája (La pietra del paragone), Rossini első igazán jelentős műve. Ennek nyitányában használta először kiterjedtebben azt a híres crescendo-hatást, amely később vitathatatlanul összekapcsolódott nevével. A darabot szeptember 26-án mutatták be: hatalmas sikert aratott, és a szezonban még ötven előadást ért meg. A siker divatba hozta Rossinit, emellett megszabadította őt a kötelező katonai szolgálattól. Következő felkérései ismét Velencéből érkeztek. A San Mosè-színház két vígoperát kért tőle, de a La Fenice is felkérte egy opera seria megírására. Az első vígoperát alig néhány nap alatt komponálta. Keletkezésének körülményei azonban érdekesek, hiszen a legendák szerint Rossini, hogy bosszút álljon a színház impresszárióján, amiért egy ilyen lehetetlen szövegkönyv megzenésítésével bízta meg, szántszándékkal telezsúfolta partitúráját mindenféle különc és oda nem illő megoldásokkal. A nyitányban előírta, hogy a második hegedűk a vonóval ütögessék a kottaállványt, mély hangokat írt a szopránnak, megoldhatatlan fioritúrákat a basszusnak, és a komikus cselekmény csúcspontján beiktatott egy gyászindulót. Az Alkalom szüli a tolvajt (L’occasione fa il ladro) november 24-én mutatták be, és bár kedvezően fogadták, mindössze öt előadást ért meg. A másik vígoperát, az Bruschino úr (Il signor Bruschino) címűt 1813. január 27-én mutatták be. Az előadás bukás volt, de miután bő negyven évvel később, 1857-ben Rossini átdolgozta a zenéjét, Offenbach pedig a librettóját, a második, párizsi bemutatón hatalmas sikert aratott. Az opera azóta feledésbe merült, nyitányát azonban önálló zenekari műként napjainkban is gyakran játsszák. ### Velencei nagy sikerek Rossini következő operáját már a híres La Fenice számára írta: a Tankréd-ot néhány nappal a Bruschino úr után, 1813. február 6-án mutatták be. A librettó Voltaire hasonló című tragédiát követte – ez az akkoriban nagyon népszerű lovagi-romantikus történetek egyike volt. Ebben az operában hallható Rossini talán egyetlen igazi szerelmes zenéje, amely elhatárolható az elegáns vagy éppen szenvedélyes dallamoktól. Ezt a híres áriát (Di tanti palpiti) a legendák szerint a bemutató előtt egy nappal írta meg. A zenekritikusok közül sokan ezt a darabot tartják Rossini legjobb művének az opera seria műfajában. A közönség kedvezően fogadta, az ária egy csapásra híres lett. Az opera mégis csak fokozatosan nyerte el a közönség teljes tetszését, és csak a harmadik előadáson játszották el teljes hosszában, mivel az első kettőt a primadonnák indiszponáltsága miatt le kellett rövidíteni. Velencét azonban nem a Tankréd, hanem a május 22-én, a Teatro San Benedettóban bemutatott Olasz nő Algírban (L'italiana in Algeri) hódította meg. A szerző huszonnégy nap alatt írta meg addigi legjobb vígoperáját, aminek népszerűsége nem kis részben a jól szerkesztett librettónak is köszönhető. Fő jellemzője a spontaneitás, a frissesség, az egymást kihívó módon követő zeneszámok. Az elsöprő siker hatására Rossini nevét gyorsan megismerték Itália többi városában, majd egész Európában. A két opera diadala a hölgyek szemében is megnövelte Rossini népszerűségét. Állítólag egy neves primadonna még Lucien Bonaparte herceggel is szakított a kedvéért. ### Milánói balsikerek Velencei sikerei ellenére Rossini úgy döntött, hogy visszatér Milánóba, ahol a La Scala két operára is szerződést kínált neki. Az elsőt Aurelianus Palmürában (Aureliano in Palmira) címmel 1813. december 26-án mutatták be. Érdekessége, hogy később ennek a darabnak a nyitányát használta fel A sevillai borbélynál. Az opera bukás volt – részben azért, mert a kijelölt tenor megbetegedett, részben Velluti, a híres férfi szoprán viselkedése miatt. Ő először énekelt Rossini-operában, és halálra gyötörte a szerzőt különféle ékesítési kérelmeivel, amelyek végül is felismerhetetlenné tették a darabot. A másik opera, az 1814. augusztus 14-én bemutatott A török Itáliában (Il turco in Italia) kitűnő szereposztása ellenére még ennyire sem volt sikeres. A két balsiker arra késztette a zeneszerzőt, hogy visszatérjen Velencébe, ahol a La Fenice 1814. december 26-án bemutatta a Zsigmond (Sigismondo) című darabját, ami azonban teljes kudarcot vallott, méghozzá nemcsak gyenge librettója, de szegényes zenéje miatt is. A sorozatos balsikerek azonban nem kedvetlenítették el Rossinit. Már-már abnormális érzékenysége ellenére kirobbanó életkedve, vidám alaptermészete, rendkívül könnyed munkakészsége és barátkozó hajlama egyaránt szerepet játszott, hogy viszonylag közönyösen, beletörődő derűvel szemlélje az eseményeket, és ez ifjú éveiben megóvta őt a depressziótól. Napóleon ebben az évben szökött meg Elba szigetéről és ismét átvette a hatalmat. A Bolognába bevonuló francia csapatokat az a Joachim Murat vezette, aki az olasz függetlenség élharcosának tekintette magát. A helybeli hazafiak – köztük Vivazza Rossini – arra kérték az ifjú zeneszerzőt, hogy zenésítse meg egy Giusti nevű mérnök Függetlenségi himnuszát. A himnuszt a helyi színházban adták elő, és a bemutatón frenetikus tapsvihar fogadta. Áprilisban azonban az osztrák csapatok visszatértek, és a hazafiak élete veszélybe került. A legendák szerint Rossini, aki azonnal felismerte, hogy ő is a fenyegetettek közé tartozik, a himnusz zenéjéhez egy I. Ferenc császárt dicsőítő szöveget írt, és ezt személyesen nyújtotta át az osztrák tábornoknak. Ezt a történetet Rossini mindvégig tagadta, azt állítva, a szóban forgó szöveget néhány hónappal később egy bizonyos Monti írta a zenéhez. ### Nápolyi bemutatkozás Rossini számára felmentésként érkezett első nápolyi szerződése. Május 17-én utazott a délolasz nagyvárosba, ahol a zenei életet ketten uralták: Domenico Barbaja, a San Carlo operaház impresszáriója és a híres szoprán, Isabella Colbran. Rossini sikeréhez nagyban hozzájárult Colbran támogatása, ugyanis a nápolyiak általában tartózkodóan fogadták az idegen zeneszerzőket, büszkék voltak zenei hagyományaikra, magukat tekintették a zenei ízlés és tudás kizárólagos birtokosainak. Évtizedekkel később Verdinek is alkalma nyílt megtapasztalnia ezt a jelenséget. Rossini első nápolyi operáját, az Angliai Erzsébet-et (Elisabetta, Regina d'Inghilterra) 1815. október 4-én mutatták be. Címszerepét természetesen Colbran alakította, a sikerét is részben neki köszönhette. A darab egy csapásra eloszlatta a nápolyiak Rossini iránti ellenséges érzéseit. Mivel Nápolyban kitűnő zenekar muzsikált, Rossini sokkal tökéletesebben kidolgozta a partitúrát, először látta el végig zenekari kísérettel az összes recitativót. Novemberben Rómába utazott, ahol 1815. december 26-án, a Teatro Valléban mutatták be Torvaldo és Dorliska (Torvaldo e Dorliska) című darabját. Az opera hatalmas bukás volt, ám római tartózkodása alatt a Teatro Argentina impresszáriója egy új szerződést és szövegkönyvet ajánlott neki, A sevillai borbélyét. ### A sevillai borbély Kétségkívül A sevillai borbély Rossini leghíresebb operája. Éppen ezért keletkezéséről rengeteg legenda és téves hiedelem forog közszájon. Az egyik ilyen tévhit, miszerint a pápai cenzúra beleavatkozott volna a téma kiválasztásába. A színház impresszáriója, Sforza-Cesarini rendelte meg a darabot, eredetileg a híres spanyol tenorista, García számára, aki azonban túlságosan közönségesnek tartotta a szövegkönyvet és visszautasította. A szövegkönyvet végül Rossini javaslatára Sterbini írta meg, tehát az eredeti szövegkönyv átírásához semmi köze nem volt a pápai cenzúrának. Egy másik tévhit, miszerint levélben Paisiello beleegyezését kérte volna a téma újbóli megzenésítésére. Ez valószínűtlen, hiszen abban az időben gyakori volt, hogy egyazon szövegkönyvet többen is megzenésítettek. A sevillai borbély librettóját 1782 és 1816 között három német és egy francia zeneszerző (Nicholas Isouard) is megzenésítette. A darabot, amit a szerző saját bevallása szerint mindössze tizenhárom nap alatt írt meg, 1816. február 20-án mutatták be. A bemutatót Paisiello hívei látványos bukássá tették, ugyanis az idős zeneszerző arra buzdította rajongóit, hogy hangosan pisszegjenek vagy kiáltozzanak a nézőtéren. A második előadás, amin a közönség már nyugodtan végighallgathatta a zenét, sikeres lett, de mivel szezon vége volt, a művet mindössze egy hétig játszották. Fogadtatását az is beárnyékolta, hogy a sajtó folyton összehasonlította Paisiello művével és Mozart Figaro házassága című operájával. Amikor öt év múlva Rómában ismét bemutatták, a darab már Itália egyik kedvence volt. ### Három siker Rossini távolléte alatt a nápolyi San Carlo operaház leégett, így amikor visszatért a városba, következő operájának, Az újságnak (La gazzetta) előadására a Teatro dei Fiorentinit jelölték ki. A darab bemutatóját többször is elhalasztották, végül szeptember 26-án mutatták be. A darab nagyot bukott, annak ellenére, hogy a főszerepet Colbran kisasszony játszotta. Mivel sértve érezte magát a bukás miatt, Rossini igen hamar megírta következő operáját, az Otellót, amit 1816. december 4-én mutattak be a Teatro del Fondóban. Ez Rossini egyik legjobban kidolgozott zenéjű és szövegkönyvű opera seriája, nem csoda hát, hogy a nápolyi közönség tapsviharral jutalmazta. A két opera színre vitele után Rossini visszatért Rómába, ahol a Teatro della Valle igazgatója szerződtette a december 26-ai szezonnyitó előadásra. Különböző okok miatt azonban sem az igazgató, sem a zeneszerző nem tudta tartani a szerződésben vállalt határidőket. A témát csak karácsonykor választották ki, ekkor bízták meg Jacopo Ferettit, a színház librettistáját a Hamupipőke szövegkönyvének megírásával. A legendák szerint Feretti egyetlen éjszaka alatt megírta a librettót, amit ezek után Rossini huszonnégy nap alatt zenésített meg, így 1817. január 25-én végül bemutatták a Hamupipőkét. A közönség majdnem olyan ellenségesen fogadta a darabot, mint egy évvel korábban A sevillai borbélyt. Bár Rossinit elszomorította a kezdeti bukás, egy pillanatra sem kételkedett a mű sikerében. Szavai beigazolódtak, hiszen még a szezon vége előtt ez lett a legnépszerűbb darab Rómában. Egyediségét a mindenütt jelenlevő, elfogulatlan vidámság és zenei ötletek megdöbbentő gazdagsága adja. Érdekes mozzanatai a felvonások végére illesztett szextettek. Mialatt a Hamupipőke Rómát hódította, Rossini Bolognába utazott, ahol meglátogatta szüleit, majd Milánóba ment, hiszen esedékessé vált egy korábbi szerződésében vállalt operájának színrevitele a Scalában. A városban bemutatott két utolsó operája megbukott ugyan, de a közízlés azóta alaposan megváltozott. Azok az emberek, akik büszkén hirdették szellemi felsőbbrendűségüket, elismerés helyett inkább előítélettel fogadták Rossini római és nápolyi sikereit, és a zeneszerző emiatt a szokásosnál is nagyobb gonddal választotta ki a librettót. A Tolvaj szarkát (La gazza ladra) 1817. május 31-én mutatták be, és a helyi tudósítók szerint a milánóiak előítéletei egy pillanat alatt szertefoszlottak. A változatos hangvételű darab, amely egyszerre közvetített pátoszt, tragédiát, vidámságot és gyöngédséget, mindenki számára követhető és érthető volt. ### Vegyes sikerek időszaka Rossini életének következő időszakában, néhány kivételtől eltekintve, jelentéktelen operákat komponált. Miután A tolvaj szarka bemutatója után visszatért Nápolyba, új darabra kapott megbízást. Ez volt az Armida, amit 1817. november 17-én mutattak be az újjáépített San Carlo operaházban. Az operát a közönség nem túl lelkesen fogadta, és még a főszereplő Isabella Colbran sem tudta megmenteni a feledéstől. 1817-ben még egy operát írt, ezúttal a római Teatro Argentinának. Az Adelaide di Borgognát december 27-én mutatták be, és szintén bukás volt. Később Rossini maga is bevallotta, hogy tökéletes nemtörődömséggel dolgozott rajta. Számos betétet korábbi operáiból vett át – a művet alig két hét múlva levették a műsorról. 1818 januárjában Rossini visszatért Nápolyba. Hevesen ösztönözte a vágy, hogy elnyerje Isabella Colbran tetszését, és egyúttal hírnevét is megőrizze, tehát következő operáján igen komolyan dolgozott. Isabellának is szüksége volt sikerekre, hiszen hangja gyengült, és már kevesen nézték jó szemmel pozícióját a San Carlo operaháznál. Noha a királyi udvar rajongott érte, az egyre erősödő alkotmányos párt hívei ellenszenvvel bírálták. A zeneszerző népszerűsége is megcsappant, hiszen Németországból visszatért Francesco Morlacchi, akit a konzervatív muzsikusok dicsőítettek, míg Rossinit erőszakos forradalmárnak tekintették. A helyzetet orvosolandó Barbaja, az operaház impresszáriója, felkérte Andrea Leone Tottola librettistát a Mózes (Mózes Egyiptomban, Mosè in Egitto) című opera szövegkönyvének megírására. Tottola, hogy kiemelt szerephez juttassa Colbrant, a bibliai történethez egy szerelmi szálat is fűzött (a fáraó fia és egy zsidó lány románcát). A darabot hatalmas sikerrel mutatták be 1818. március 5-én. Az előadás, noha tragédiáról volt szó, megnevettette a közönséget. Az ötletes Tottola nem gondolta át, hogy mennyire nehéz lesz megjeleníteni a zsidók átkelését a Vörös-tengeren. Hogy a földszinti nézők is jól láthassák a katasztrófát, a tengert hat lábnyira kiemelték a színpadon, ami azt eredményezte, hogy a páholyokban és a karzaton ülők jól láthatták a hullámokat mozgató kisfiúkat. E látszólag megoldhatatlan probléma szülte nevetségnek köszönhetően született meg az opera leghíresebb zeneszáma, a Preghiera (ima). Az anekdota szerint Tottola egy téli napon izgatottan rontott be a zeneszerzőhöz, és tudatta vele, hogy megoldotta a finálé problémáját. A zeneszám szokatlan hangnem váltásaival és a kórus megszólaltatásával elvonta még azoknak a figyelmét is, akik csak azért mentek el az előadásra, hogy a zárójeleneten szórakozzanak. Az előadás után Rossini Pesaróba utazott, ahol időközben felépült a színház, és a helyiek ragaszkodtak ahhoz, hogy városuk nagy szülöttjének egyik operájával nyissák meg az épület kapuit. A választás végül A tolvaj szarkára esett. Az előadás nagy sikernek örvendett, de egy apró incidens mégis megzavarta. Pesaróban telepedett le a száműzött walesi hercegnő, Brunswick Karolina, akit sem a helyi nemesség, sem Rossini nem kedvelt. Amikor a hercegnő meghívta házába, a zeneszerző azzal mentette ki magát, hogy „bizonyos reumatikus fájdalmakat érez a hátában, és emiatt nem tud meghajolni úgy, ahogyan az etikett előírja”. A hercegnőt rendkívül feldühítette az eset, és amikor Rossini a következő évben ismét hazalátogatott, tüntetést szervezett ellene. Rögtön távozása után a helybéli akadémia rokonszenvét kimutatandó elhatározta, hogy márványszobrot emeltet a zeneszerzőnek az ülésteremben, híveit azonban a hercegnőt pártfogoló kormányzat sürgősen letartóztatta. A pesarói események után Rossini megbetegedett, és csaknem bele is halt gégegyulladásába. Nápolyban halottnak is hitték két napig, amíg csak saját kezűleg írott levelében nem biztosította őket arról, hogy jól van. Nápolyba visszatérve két operát írt. A Ricciardo és Zoraida (Ricciardo e Zoraide) címűt 1818. december 3-án mutatták be, az Ermionét pedig 1819. március 27-én. Mindkettő bukás volt, egyik sem élt meg egy szezonnál többet. Közben eleget tett egy lisszaboni felkérésnek is: megírta Adina című operáját. A Ermione bemutatója után Velencébe utazott, ahol a Teatro San Benedetto számára megírta az Edoardo e Cristinát, ami tulajdonképpen az Adelaide di Borgogna és a Ricciardo és Zoraida összedolgozása lett. Az 1819. április 24-ei bemutatón a közönség kedvezően fogadta. Zenéjét dicsérték, szövegkönyvét viszont fércmunkának tartották. A sikertelenségek sorozatát, A tó asszonya (La donna del lago) című operával törte meg – ezt 1819. szeptember 24-én mutatták be a San Carlo operaházban, Nápolyban. A darab, különösképpen a fináléja, a Bárdok kara azonnal elnyerte a közönség tetszését. Ebben a műben nyilvánult meg először Rossini romantikus hajlama, a természet és tájfestés iránti érzék, vagyis azok a tulajdonságok, amelyek a Tell Vilmosban teljesednek majd ki. Következő operáját, a Bianca és Fallierót 1819. december 26-án mutatták be a milánói La Scala operaházban. A korabeli vélekedés szerint (melyet a kritikusokon túl Stendhal is gerjesztett Rossini életéről írott művében) ez a mű sem tartozik Rossini dicséretre méltó darabjai közé, ezen is – állítólag – meglátszottak a kapkodás és gondatlanság jelei. Sikeres volt ugyan, de hamar feledésbe merült. A darabot sokkal később, a Rossini Opera Festival élesztette fel 1986-ban (Marilyn Horne, Katia Ricciarelli és mások közreműködésével), azóta többször előadták, és kiderült, hogy az elfeledett darab csodálatos zenét és nehéz, de gazdag szerepeket rejt. 1820 májusában új szövegkönyvet kapott Nápolyból. II. Mohamed (Maometto II) című operáját december 3-án mutatták be. Nápolyban nem aratott osztatlan sikert, és ebben része volt a politikai helyzetnek is, mivel Rossini támogatta a nápolyi Nemzeti Gárda törekvéseit a király megbuktatására. A darabot Milánóban és máshol Itáliában sokkal kedvezőbben fogadták: kiemelték zenéjének különös drámaiságát és lendületét. A Matilde di Shabrant 1821. február 24-én mutatták be a római Teatro Apollóban, rengeteg baljós előjel után. Az eredetileg kijelölt nápolyi librettista olyan lassú és ügyetlen volt, hogy Rossini kénytelen volt Feretti segítségét kérni. Feretti időben el is készült a szövegkönyvvel, de a zeneszerzőnek így sem maradt elég ideje a komponálásra. Az előadást halasztották ugyan, de Rossini kénytelen volt megkérni Giovanni Pacinit, hogy segítsen neki a zeneszerzésben. Amikor ezt a színház impresszáriója megtudta, megtagadta Rossini kifizetését. A pénzt végül a bíróságon szerezte meg. A bemutató előtt néhány nappal a karmester szélütést kapott, és helyette az éppen Rómában tartózkodó Paganini lépett be – a legendák azt tartják, hogy nemcsak vezényelt, hanem a kürtszólókat is ő játszotta. Ilyen feltételek mellett az opera bukása várható volt, viszont ekkor kezdődött Paganini és Rossini nagy barátsága. A legendák szerint farsangkor a két barát elhatározta, hogy vak utcai énekesnek öltözik. Rossini rögtönözte a dallamot, és a leányruhába öltözött Paganini kísérte gitáron. A produkcióval hatalmas sikert arattak. Az év végére Rossini visszatért Nápolyba, de nagyon keveset dolgozott. Következő operája az 1822. február 16-án bemutatott Zelmira, egy közepesen népszerű darab lett – a mű legnagyobb érdeme a gondos harmonizálás, ellenpontozás és hangszerelés volt. ### Házassága Isabella Colbrannal A Zelmira utolsó előadása után Rossini elhagyta Nápolyt, és Bolognába utazott Isabella Colbrannal, akihez már jó ideje gyöngéd szálak fűzték. Elsősorban anyja unszolására úgy határozott, hogy törvényesíti kapcsolatukat, és 1822. március 16-án feleségül vette az énekesnőt. Barbaja, aki hosszú éveken át élt együtt a szopránnal, nem neheztelt rájuk, és miután Bécsbe szerződött, rendkívül jó körülmények között dolgozott együtt a fiatal párral. Egy üzleti vitájuktól eltekintve ők hárman végig barátságban maradtak egymással. Az 1822-es esztendő további részét Rossini Bécsben töltötte, ahol találkozott többek között Carl Maria von Weberrel, operáinak egyik legmerevebb kritikusával. Rossini azelőtt még nem járt külföldön, de híre és operái megelőzték, Bécsben számos művét előadták már. A közönség lelkesedését csak az ellenséges sajtó árnyékolta be: az osztrák újságírók féltek attól, hogy az olasz zeneszerző hírneve elhomályosítja Mozart és Haydn dicsőségét. De Rossininek barátai is akadtak, többek között Schubert, aki nyomatékos különbséget tett Rossini operái és a „bécsi fércművek között”, valamint Beethoven, aki nem egyszer úgy nyilatkozott, hogy „Rossiniből nagy zeneszerző lehetett volna, ha tanára legalább egyszer jól elveri”. Beethoven ugyanis csak a kortárs olasz operákat viselte el, és általában komolytalannak tartotta őket. Ugyancsak ő nyilatkozott ekképpen róla „bár zenéjét áthatja a kor frivol szelleme, tehetséges ember és kiváló melodista, aki könnyedén meg tud írni egy operát annyi hét alatt, amennyi évre egy németnek szüksége van egy hasonló darab komponálásához”. A zeneszerzők és muzsikusok megosztott véleményét azonban nem tükrözte a közönség, a város népe: Rossini művei nagy népszerűségnek örvendtek. Érdekes színfoltja volt bécsi tartózkodásának találkozása Beethovennel. Az idős zeneszerző ekkor már teljesen süket volt, így Rossini csak papíron tudott kommunikálni vele. Négy hónap bécsi tartózkodás után Rossini visszatért Itáliába, castenasói villájába. Egy pihenéssel töltött nyár után Metternich kancellár felkérte, hogy írjon egy kantátát a Szent Szövetség veronai kongresszusának megnyitójára. A művet december 22-én adták elő a veronai arénában. A legendák szerint Rossini mindvégig életéért rettegett, hiszen kénytelen volt egy hatalmas Concordia-szobor alatt dirigálni, de azt olyan rosszul illesztették talapzatára, hogy bármely pillanatban felborulhatott. ### Szemiramisz 1822 decemberében Rossini visszatért Velencébe, mert a La Fenice egy újabb opera megírására kérte fel, de előtte még bemutatták a velencei társulat igényeihez alkalmazott II. Mohamedet. Az opera csúfosan megbukott, és a közönség már azt pletykálta, hogy a zeneszerző kifáradt és képtelen több zenét írni. E rágalmak tetejébe Colbran berekedt, és emiatt több előadást is le kellett mondania. Rossini minden tőle telhetőt megtett, hogy rácáfoljon a híresztelésekre, és harminchárom nap alatt megkomponálta következő operáját, a Semiramist. Az operát hatalmas sikerrel 1823. február 3-án mutatták be a La Fenice operaházban. Zeneileg ez a darab Rossini egyik főműve. Míg vígoperái közül A sevillai borbéllyal érte el a csúcsot, az opera seria műfajában a Szemiramisz emelkedik ki messze operái közül. A következő néhány év alatt az opera meghódította egész Európát, sőt Dél-Amerikában és Mexikóban is a divatos zeneszerzők közé emelte Rossinit. ### Angliai közjáték Egy nyugodt nyár után a King’s Theatre impresszáriója szerződtette a zeneszerzőt, ezért október 20-án Londonba utazott Colbrannal. Közben közel egy hónapot töltöttek Párizsban is (ahol nem jártak még). Rossini elment A sevillai borbély egyik előadására, és amikor belépett a világhírű Operába, a közönség hangos éljenzéssel fogadta, az előadás után pedig ablaka alatt a francia nemzeti gárda zenekara szerenádot adott tiszteletére. Az előadáson találkozott kortárs francia zeneszerzőkkel Auberrel, Boieldieu-vel és Hérolddal, valamint számos világhírű énekessel. December 7-én indultak tovább Londonba. A hatnapos út valósággal idegösszeomlásba sodorta, hiszen nemcsak hogy megfázott, de megviselte az átkelés is a viharos Csatornán. Néhány napot Brightonban töltött, ahol IV. György király vendége volt, majd Londonba ment, ahol aláírt egy szerződést két operára. (Ezekből nem lett semmi, mert a King’s Theatre csődbe ment.) Néhányszor beugrott zongorázni A sevillai borbély, a Zelmira és a Szemiramisz előadásaira; az angol közönség lelkesen fogadta. Londonban írta meg az Il pianto delle Muse in morte di Lord Byron (A múzsák gyásza Lord Byron halálakor) című énekoktettjét. Szervezett két hangversenyt is, és ezek belépőiből komoly jövedelemre tett szert. Rossiniék 1824. július 26-án hagyták el a brit fővárost. György király nagyrabecsülésének végső jeleként megbízta Wellington herceget, szervezzen egy estélyt a zeneszerző tiszteletére, hogy még egyszer hallhassa őt zongorázni és énekelni. Rossini – bár nem tartotta sokra az angolok zenei képességeit – megkedvelte Londont, és őszintén becsülte az angolok vendégszeretetét és nagylelkűségét. ### Színházigazgató Párizsban Még londoni tartózkodása alatt felkérték, hogy vállalja el a párizsi Théâtre-Italien igazgatói tisztjét. Mivel jó barátja volt a zeneszerző Praër, a színház akkori igazgatója, nem akart helyébe lépni, így alternatív megoldást javasolt a francia hatóságoknak: Praër maradjon az igazgató és tartsa meg fizetését, ő pedig a színház legfelső vezetője lesz. A Théâtre-Italien volt a legjelentősebb olyan franciaországi intézmény, amelyben a francia közönség megismerhette az itáliai komponisták műveit, színvonala azonban messze elmaradt a kívánalmaktól. Rossini átszervezte az operát, repertoárjába felvette saját műveit is, amelyekre az igazgatóság addig nem fordított különösebb figyelmet. Az előadások színvonala ugyan javult, de a közönség hiányolta az újdonságokat. Az egyetlen olyan opera, amelyet Rossini a Théâtre-Italien számára írt, az A reimsi utazás (Il viaggio di Reims) volt. Ezt 1825. június 19-én, X. Károly megkoronázásának tiszteletére mutatták be. Mivel a művet erre a különleges alkalomra írta, csak négyszer adták elő. Az elveszettnek hitt alkotást az 1970-es években rekonstruálták, majd többször is előadták. Rossini igazgatóságának egyik legnevezetesebb eseménye Meyerbeer Il crociato című operájának színre vitele volt; ennek próbáira meghívta a zeneszerzőt is. Az előadás nem utolsósorban Rossini lelkiismeretes munkájának köszönhetően átütő sikert hozott. Párizsi tartózkodása alatt gyakran vádolták lustasággal, hiszen nagyon keveset komponált: az 1825-ben bemutatott Ivanhoe lényegében korábbi slágerszámainak gyűjteménye. Rossinit végül a párizsi Nagyopera is felkérte egy darab írására. Ez ösztönzőleg hatott, hiszen a zeneszerző számára fontos volt egy siker a francia főváros vezető zenei intézményében. A párizsi követelményeknek megfelelően egy nagyoperát komponált Korinthosz ostroma (Le siège de Corinthe) címmel; ez tulajdonképpen a II. Mohamed francia változata. A darab elsőrendű zenéje hatalmas sikert aratott. Nem egészen hat hónap múlva elkészítette a Mózes operája átdolgozását a Párizsi Opera számára, amelyet jelentősen ki is bővített és francia librettót kapott, így ez a változat a Moïse et Pharaon (Mózes és a fáraó) címet kapta. Ezt a darabot 1827. március 26-án mutatták be és jóval nagyobb sikere volt, mint elődjének, Balzac a darabot „monumentális zenei költeménynek” nevezte. Rossini azonban életében először nem tudott örülni a sikerének, hiszen február 20-án elhunyt az édesanyja. A temetés után Párizsba hívta egyedül maradt apját. 1828\. augusztus 20-án szintén nagy sikerrel mutatták be következő operáját, a Ory grófját (Le comte Ory), amely zeneileg az egyik legjobban szerkesztett vígoperája. A műben érződik Offenbach hatása, akinek a Rossini csodálója volt. ### Tell Vilmos Rossini volt a legnépszerűbb zeneszerző Párizsban, diadalai a legádázabb ellenzőit is elhallgattatták. A következő hónapokban kihasználta befolyását a francia királyi udvarnál, hogy az állam támogassa a Conservatoire-hangversenyeket, amiket a karmester Habeneckkel közösen hozott létre. Mivel ilyen jellegű tevékenységei hátráltatták a komponálásban, 1828 tavaszán elvonult egy Párizs melletti vidéki házba, hogy ott dolgozzon következő operáján, amelynek librettóját Eugène Scribe írta Schiller Tell Vilmos című színműve alapján. A zenét öt vagy hat hónap alatt írta meg úgy, hogy 1828 őszén már párizsi lakásán dolgozott a darab hangszerelésén. Egész Párizs izgatottan várta az operát: első olyan művét, amelyet kizárólag a francia közönségnek szánt. Időközben Rossini tárgyalásokba kezdett a francia művelődési miniszterrel, mert úgy érezte, hogy párizsi egzisztenciája túlságosan is a miniszter jóindulatától függ. Megpróbálta rávenni a hatóságokat egy olyan, hosszú távú szerződésre, amelyben vállalta volna, hogy öt operát ír a következő tíz évben, és ezért évi 6000 frankot, valamint operánként további frankot kért. A miniszter ellenezte az ötletet, mire Rossini válaszképpen leállította a Tell Vilmos próbáit. Végül a királyi udvar támogatásával mégis aláírták a szerződést, és ezután a próbákat is folytatták. A Tell Vilmost 1829. augusztus 3-án mutatták be. Bár a muzsikusok és zenekritikusok vastapssal üdvözölték, a közönség elsősorban túlbonyolított librettója és szokatlan hossza miatt hidegen fogadta. A Tell Vilmos jelentőségét leginkább a kortárs zenészek lelkesedése mutatta. Fétis azt írta, hogy Rossini szinte a lehetetlent valósította meg azzal, hogy korábbi nagyszerű operái után is tudott még fejlődni. Bellini azt állította, hogy minden korabeli zenemű eltörpül a Tell Vilmos mellett. Az opera még Rossini legádázabb ellenségeit (például Berliozt) is elismerő nyilatkozatra késztette. A következő néhány évben a darabot Európa többi vezető operaházában is előadták, de Bécset kivéve mindenhol változtattak helyszínén és szereplőin a cenzúra nyomása miatt. Milánóban például William Wallace néven adták elő, és a svájci-osztrák konfliktus helyett az angol-skót viszonyról szólt. Bécsben engedélyezték ugyan, hogy eredeti formájában adják elő, de a közönség minden előadás után éljenezte az uralkodó Habsburgokat, nehogy a hatóságok úgy gondolják, megrendült a császári család iránti lojalitásuk. Mivel Párizsban fokozatosan lankadt a darab iránti érdeklődés, fokozatosan rövidítgették, míg végül csak felvonásonként adták elő. A legsikeresebb felvonás a második volt, amelynek erőteljes zenéje egy svájci pásztordallamra épült, és amely Wagner Rajna kincsének zárójelenetét vetíti elő, amelyben az istenek bevonulnak a Walhallába. Külön sikert aratott a nyitány, amely tulajdonképpen miniatűr szimfóniaként is felfogható. A bevezető rész titokzatos romantikája, a vihar, a harmadik rész pásztoridillje és a befejezés harcias energiája külön-külön is csodálatos. A nyitány rendkívüli népszerűsége az évek során homályba is borította magát az operát. Ezzel a művével Rossini kiérdemelte a francia Becsületrend nagykeresztjét. ### Utazások Európában és válása Tíz nappal a Tell Vilmos bemutatója után Rossini feleségével és apjával hazautazott Bolognába. Útjukat Milánóban megszakították, hogy megnézzék a fiatal zeneszerző, Vincenzo Bellini egyik operáját, A kalóz-t (Il pirata). Az őszt már castenasói birtokukon töltötték, mert Rossini igencsak rajongott a földesúri életért. Gyakran adott estélyeket, és ezeken feleségével együtt énekelt; ezek voltak a később Párizsban meghonosított „Rossini szombatok” előfutárai. Időközben esedékessé vált, hogy új darabot írjon a párizsi operának, de 1830. július végén kitört a forradalom, és X. Károlyt lemondatták. Rossini visszasietett a francia fővárosba, hogy pénzügyeit intézze, megérkezve azonban szerződését már felbontva találta, és pert kellett indítania, nehogy a nyugdíját is töröljék. Idejének további részét Párizsban töltötte, majd 1831 tavaszán Madridba utazott, hogy részt vegyen A sevillai borbély bemutatóján. A spanyol fővárosból visszautazott Párizsba, de 1832 májusában a kolerajárvány miatt Bayonne-ba költözött. 1832-ben Aix-les-Bains-ben megismerkedett egy Olympe Pélissier nevű kurtizánnal, akivel kezdettől jól megértették egymást. Rossini kedvelte a hölgy egyenes beszédét, gyakorlatias gondolkodását, és hogy törődött megrendült egészségével. Eközben Rossini felesége, Isabella, Bolognában élt, immár kegyvesztetten. Házasságuk már kezdettől szerencsétlennek bizonyult, aminek oka részben az volt, hogy a zeneszerző befolyásos barátai nem kedvelték a művésznőt. A helyzetet rontotta, hogy Isabella állandóan veszekedett anyósával, Anna Rossinivel, aki szintén erősen hatott a zeneszerzőre. Az igazi konfliktusok Párizsban kezdődtek, ahol Isabella elkezdett nagy pénzben játszani, és hogy leplezze adósságait, férje nemtetszésével dacolva titokban énekleckéket adott. Amikor Rossini visszatért Párizsba, hogy érvényt szerezzen szerződésének, Isabellát Bolognában hagyta az öreg Vivazza felügyelete alatt, aki szintén nem kedvelte őt. Párizsban Rossini a Stabat Matertől és néhány házi hangversenytől eltekintve egyáltalán nem írt zenét. Legfontosabb elfoglaltsága a hangversenyek szervezése volt, mert ezzel kereste a legtöbb pénzt. Heves természete miatt a legcsekélyebb kellemetlenség vagy bosszúság is végtelenül kimerítette, ezért orvosai pihenőt javasoltak számára, és azt ajánlották, hogy térjen vissza Bolognába. Rövidke, mindössze két hónapos pihenő után ismét visszatért a Szajna-parti városba, ahol 1835-ben megírt egy tizenkét dalból álló sorozatot. Idejének jelentős részében azonban a fiatal Bellini útját egyengette, akinek igen nagy jövőt jósolt. Besegített operája, A puritánok rendezésébe, a hatalmas sikert azonban beárnyékolta, hogy a mindössze harmincnégy éves Bellini a bemutató után néhány hónappal meghalt. Barátját még halála után is kisegítette: mivel a szóbeszéd szerint Bellini halálát méreg okozta, Rossini közbenjárt, hogy a holttestet felboncolják, és ezzel egyszer s mindenkorra véget vessenek a rosszindulatú híreszteléseknek. 1836-ban, miután megnyerte a francia állam ellen indított perét, Frankfurtba utazott, ahol a híres Rothschild bankárcsalád fogadásokat és hangversenyeket rendezett a tiszteletére. Itt ismerkedett meg személyesen Mendelssohnnal, akivel ugyan voltak korábban éles szóváltásai, mégis jó barátok lettek. Útközben rövid időre megpihent Belgiumban, ahol kipróbálta az Antwerpen és Brüsszel között közlekedő vonatot. A kísérlet igencsak balul sikerült: idegeit annyira megviselte az utazás, hogy utána napokig beteg volt. Soha többé nem ült vonatra. 1836 őszén visszatért Bolognába, ahol rendezte ügyeit feleségével, Isabellával. Válásukat ugyan csak egy évvel később mondták ki hivatalosan, de a gyakorlatban már ekkor szakítottak. Isabella haláláig jó viszonyban maradt a férjével, sőt egyszer meghívta ebédre Olympe Pélissier-t is, amikor ő Rossini nyomatékos sürgetésére átköltözött Párizsból Bolognába. ### Betegsége és depressziója Rossini nagyon korán – mindössze 36 évesen – visszavonult az operakomponálástól, és ez egyedülálló jelenség volt. Bár sokan megkísérelték válaszra bírni, de Rossini nem óhajtott erről a témáról beszélni. Visszavonulásának több oka is volt. Már a Tell Vilmos bemutatója előtt beszélt arról, hogy kimerültnek érzi magát, nyugalomra vágyik. Ezt ráadásul tetőzte pereskedése a francia állammal. Egészsége is megromlott: nemi betegségéből (gonorrhea) eredő vizelési zavaroktól szenvedett, korán megkopaszodott és fogait is elhullatta. Idegállapotának gyengeségét mutatja, hogy elájult a belgiumi vonatúton. Mindemellett szakmailag is csalódott: a Tell Vilmost bukásként könyvelte el, ráadásul nagy ellenszenvet érzett Meyerbeer iránt, mert úgy érezte, hogy az ő operáit túlzottan előnyben részesítik a párizsi operaházban. Depressziójának kialakulásában állítólag lustasága is közrejátszott. Az anekdoták szerint ágyban fekve komponált, és élete virágjában visszavonult, hogy a társasági élet és az asztal örömeit élvezhesse. Rossinit rengeteget ócsárolták amiatt, hogy mértéktelenül eszik-iszik, lényegében azonban igen kényes ízlése volt, és nagy örömét lelte étel- és főleg borkülönlegességek kipróbálásában. A libamájpástétom iránti gyengéjére emlékeztet a híres „tournedos à la Rossini”. Lustaságát azonban egyetlen dolog igazolja, mégpedig az, hogy túl sokat „kölcsönzött magától”. Igaz ugyan, hogy abban a korban ez mindennapos gyakorlat volt, Rossininek azonban sikerült ezt a végletekig kifejlesztenie. ### Bolognai igazgatói évek 1837 novemberében Rossini arra kényszerült, hogy rövid ideig Párizsba költözzön Olympe-pal, mert a bolognai kardinálisok nem nézték jó szemmel viszonyukat: furcsa látványosság volt, hogy egyazon utcán Rossini az egyik házban lakott, Olympe egy másikban, Isabella pedig egy harmadikban. Miután 1838 tavaszán leégett a párizsi Théâtre-Italien, amelynek egyik lakásában a zeneszerző is lakott, és mivel nem kívánt máshova költözni, visszatért az olasz városba, ahol a Liceo Musicalét vezető bizottság felkérte, hogy fogadja el az „örökös tiszteletbeli elnök” címet. Rossini nyugodt napjait apjának 1839 tavaszán bekövetkezett halála zavarta meg. Ez csak súlyosbította depresszióját, hiszen Vivazzát csaknem annyira szerette, mint anyját. Orvosai tanácsára néhány hónapot Nápolyban töltött barátja, Barbaja posillipói villájában. 1840 januárjában javult annyira egészségi állapota, hogy ismét komolyan foglalkozhatott a Liceo Musicale ügyeivel. Az az elérhetetlen vágy fűtötte, hogy a Bolognát a zene Athénjévé változtassa, és emiatt megreformálta a tananyagot, megkísérelte, bár sikertelenül, megnyerni Mercadantét, majd Donizettit a zeneszerzés tanszék professzorának. Különös figyelmet szentelt az énektanításnak, olyannyira, hogy néhány vokalizáló gyakorlatot is írt a növendékeknek. Időközben sikerült befejeznie a Stabat Matert, amit hatalmas sikerrel mutattak be Párizsban 1842. március 18-án. Karmesternek Donizettit kérte fel, ő maga pedig tartózkodott attól, hogy kiálljon a színpadra, és megköszönje a közönség tapsait. 1843-ban vesebántalmai komolyra fordultak, és kénytelen volt sebészhez fordulni. Májusban visszatért Párizsba, ahol egy sebészorvos felügyelete alatt szeptemberig kemény kúrának vetette alá magát, és a világtól teljesen elzárkózva élt Olympe-pal. Felépülése után folytatta tevékenységét a Liceo Musicaléban. 1843 októberében meghallgatta Verdi Nabuccóját, amit a városi színházban adtak elő, és nemtetszését fejezte ki az olasz zenei színpad újszerű törekvései iránt. E korszak két fontos eseménye volt még Isabella Colbran halála, valamint Rossini és Olympe esküvője. 1845 augusztusának közepén értesült Colbran súlyos betegségéről és meglátogatta őt castenasói házában. Az énekesnő október 7-én halt meg. Halálhíre visszahozta Rossini minden búskomorságát, amit csak egy évvel későbbi, 1846. augusztus 16-i házasságkötése enyhített. A házassági ceremóniát szűk körben tartották. Rossini ekkor ötvennégy éves volt, a felesége negyvenhét. ### A forradalom szele Az 1848-as itáliai változások rengeteg kellemetlenséget okoztak Rossininek, hiszen ő és a hozzá hasonló tehetősebb polgárok kevesebb hévvel válaszoltak a forradalmi változásokra, mint azt a tömegek megkívánták. A városban fösvénységéről és lagymatagságáról pletykáltak, hiszen négy lova közül mindössze kettőt ajándékozott a felkelőknek, és erről úgy tartották, hogy egy ilyen gazdag zeneszerzőtől elenyésző támogatás. A botrány 1848. április 27-én tört ki, amikor Rossini házának erkélyéről üdvözölte a városba érkező szicíliai önkénteseket, néhány, a vendégseregbe keveredett helybéli hazafi pedig kifütyülte és „gazdag reakciósnak” titulálta. A mélyen megbántott Rossini nyomban visszavonult, és még másnap Firenzébe utazott Olympe-pal. Néhány hónap alatt elvitette legértékesebb ingóságait, majd 1850-ben eladta bolognai házát. A bolognai hazafiakat nagyon megdöbbentette Rossini távozása, és vezetőjük, Ugo Bassi atya április 29-én Rossini házának erkélyéről dorgálta meg mindazokat, akik részt vettek az incidensben, sőt, levélben arra kérte a zeneszerzőt, hogy térjen vissza. Rossini felesége gyenge egészségi állapotára hivatkozva, udvarias levélben utasította vissza a kérést. Ehelyett Inno della pace (A béke himnusza) címmel írt egy himnuszt a forradalmároknak. A firenzeiek nagyon örültek Rossini letelepedésének, és még a toszkánai nagyherceg is igyekezett a kedvében járni. Egészségi állapota azonban az 1852-es év végétől egyre rosszabbra fordult. Barátai közül sokan úgy vélték, hogy megőrült, hiszen hallucinációk gyötörték: állandóan arról beszélt, hogy csődbe jutott, és könyöradományokat kéregetett barátaitól. Hosszú heteket töltött Montecatini és Lucca fürdőhelyein, majd 1855. április 26-án feleségével és orvosával Párizsba indult. ### Utolsó évei Visszatérésének híre élénk érdeklődést és elégedettséget váltott ki Párizsban. Az újságok megteltek a Rossinit dicsőítő cikkekkel, lakásánál a leghíresebb orvosok tolongtak, hogy segítsenek a súlyosan beteg zeneszerzőn. Olympe szigorú és hajthatatlan felügyelete mellett Rossini felépült, de látása meggyengült, alig tudott járni, és a beszéd is nehezére esett. Több látogatót is fogadott, többek között Verdit, aki A szicíliai vecsernye bemutatójára érkezett a francia fővárosba. Egészségi állapotát javították az 1856-os kúrák Wildbad, Kissingen és Baden-Baden fürdőiben, ettől lassan visszatért életkedve is. Ennek legfőbb bizonyítéka, hogy feleségének egy füzetnyi új kompozíciót ajándékozott névnapjára. A füzet címe: Musique anidone (Fájdalomcsillapító zene). Visszatérésének fő jelei a Soirées Musicales (Rossini-esték) szervezése volt; ezekre 186 kisebb, eredeti dalt komponált Péchés de vieillesse (Öregkori vétkek) összefoglaló címmel. E szombati találkozók furcsa jellegzetessége az volt, hogy maga Rossini sosem tartózkodott a szalonban, hacsak nem vett részt maga is a művek előadásában. Az ebédlőben maradt, és a nyitott ajtón keresztül hallgatta a zenét, miközben beszélgetett látogatóival, mint például a fiatal milánói komponistával Arrigo Boitóval, aki miatta utazott Párizsba. Ezeken az estéken ismerkedett meg Arthur Sullivan fiatal komponistával és Georges Bizet-vel, aki abban az időben lett Párizs nagy kedvence. Az igazi meglepetés Richard Wagner látogatása volt; ő 1860 márciusában érkezett a francia fővárosba, hogy az operaházban megkísérelje színre vinni operáját, a Tannhäuser-t. A legendák szerint Wagner különösen ideges volt, amikor először találkozott az olasz zeneszerzővel, mert a francia sajtóban felbukkant egy hír, hogy művei egyáltalán nincsenek Rossini kedvére, mert hiányolja belőlük a dallamot. Mindez kacsának bizonyult: Rossini és Wagner melegen összebarátkozott, bár soha többé nem látták egymást. A találkozó után Wagner bevallotta, hogy „Rossinit egészen másnak találta, mint ahogy elképzelte, meglepte természetessége, egyszerűsége és komolysága”. 1859-ben Rossini és Olympe Passyba, Párizs egyik külvárosába költözött egy hatalmas, nagy kerttel körülvett villába. Rossini itt elsősorban jótékonysági hangversenyekre írt rövid zeneszámokat; így született meg 1861-ben a Les Chant des Titans (A titánok éneke), majd a La Nuit de Noël (Karácsonyéj). E korszak legkiemelkedőbb alkotása a Petit Messe Solenelle (Kis ünnepi mise), amit először 1864. március 14-én adtak elő. Sikerének ékes bizonyítéka, hogy az előadás után legádázabb ellenfele, Meyerbeer is gratulált a zeneszerzőnek. Rossinit felkérték, hogy írjon egy művet az 1862-es londoni világkiállítás nagyszabású koncertjére, amin Európa négy vezető nagyhatalma közös zenei kompozícióval állt a nagyközönség elé. Franciaországot Auber képviselte, Poroszországot Meyerbeer, Angliát Sterndale Bennett, Olaszországot pedig Rossini képviselte volna, ő azonban betegsége miatt visszautasította a kérést, így a választás Verdire esett. Az 1867-es párizsi világkiállításra azonban elfogadta a felkérést, és egy III. Napóleonnak ajánlott, kórusra és zenekarra írt mamutkompozícióval rukkolt elő. Rossini egészségi állapota 1867 novemberében újra megingott, krónikus légcsőhurut gyötörte. Orvosai teljes nyugalmat rendeltek neki, és megtiltották, hogy felépüléséig beszéljen, nehogy megsértse légcsövét. Hamar felépült ugyan, de a légcsőhurut 1868 őszén visszatért, mégpedig olyan súlyos formában, hogy az orvosok nem engedhették el Passyból. Rövid időn belül a végbelében keletkezett tályog miatt már az ágyából sem tudott felkelni. A doktorok gyengesége és szívműködési zavarai miatt félve ugyan, de november 3-án megműtötték. Hamarosan vérmérgezést kapott. Attól kezdve, hogy Párizsban elterjedt Rossini súlyos betegségének a híre, több százan mentek Passyba, hogy bejegyezzék nevüket a vendégkönyvbe. A Párizsban tartózkodó pápai nuncius is meglátogatta, és feladta neki az utolsó kenetet. 1868\. november 13-án, pénteken halt meg, este tizenegy órakor. ### Végrendelete Rossinit 1868. november 21-én helyezték örök nyugalomra a párizsi Père-Lachaise temetőben, közel Cherubinihez, Chopinhez és barátjához, Bellinihez. A gyászmisét a Trinité templomban tartották meg, mert az eredetileg kijelölt Madeleine-templom kicsinynek bizonyult. Európa nagyobb városaiban megemlékező előadásokat tartottak, Londonban például egy háromezer tagú ének- és zenekar adta elő tiszteletére a Stabat Mater-t. 1870-ben Pesaróban emlékünnepséget szerveztek halálának első évfordulójára, és felkérték Verdit egy rekviem komponálására. A terv Verdi és a helyi karmester, Mariani konfliktusa miatt füstbe ment. Végrendeletében vagyonának nagy részét eredetileg a bolognai Liceo Musicaléra akarta hagyni, de végül egy pesarói zeneiskola megalapítását támogatta vele. Pénzt hagyott egy Párizsban, az idős énekesek és muzsikusok számára építendő öregotthonnak is. A passyi villát – jelentős évjáradékkal – feleségére hagyta. Azt kívánta, hogy hamvait a firenzei Santa Croce templomban helyezzék örök nyugalomra Galileo Galilei, Michelangelo Buonarroti és Niccolò Machiavelli mellett. A döntés joga a végrendelet szerint feleségét illette, és ő bele is egyezett azzal a feltétellel, hogy majd őt is férje mellé temessék. Az olasz kormány elutasította ezt a kérését. Olympe végül így is hozzájárult a hamvak átszállításához, de azokat csak 1887-ben vitték át Firenzébe. ## Öröksége Rossini hírnevét elsősorban számos vígoperájának (opera buffa) köszönheti, amelyekkel követte a Mozart által elindított irányvonalat: ennek elsődleges célja a közönség szórakoztatása volt a könnyed zene és a lehetetlen, vidám szituációk bemutatásának ötvözésével. Ugyanakkor ő volt az, aki operáiban a hangsúlyt a szép, technikailag tökéletes dallamformálásra helyezte, ezzel a bel canto egyik úttörőjének számít. Kései operái, különösképpen a Tell Vilmos már a francia nagyopera (grand opéra) hagyományait követve születtek meg, hangsúllyal a nagyfokú zeneiségen és a fontos történelmi események bemutatásán. Legismertebb és leggyakrabban játszott operája A sevillai borbély, amelynek leghíresebb áriáját (Largo factotum) gyakran használják filmek, tévéműsorok, rádióműsorok betétdalaként. Szintén nagy népszerűségnek örvend a Tell Vilmos nyitánya, annak ellenére, hogy magát az operát ritkán adják elő. Zenéje hatással volt Bellini, Verdi és számos más zeneszerző munkásságára. Nevét viseli a pesarói zenekonzervatórium. ## Lejátszható felvételek
154,188	Luxori templom	24,359,589	null	[ "Kulturális világörökségi helyszínek", "Théba", "Ókori egyiptomi templomok" ]	A luxori templom vagy lukszori templom (egyiptomi nyelven Ipet reszut, „déli hárem”) ókori egyiptomi templomkomplexum a Nílus keleti partján, Luxor városában (az ókori Thébában). A thébai háromság, Ámon, Mut és Honszu tiszteletére épült, akárcsak a közeli karnaki templomegyüttes. Az Újbirodalom idején az Opet-ünnep fő helyszíne volt. A területen már a Középbirodalom kora óta templomok álltak. A ma álló templomot III. Amenhotep kezdte építeni uralkodásának közepe táján; a szentélyek, köztük az Amenhotep isteni születését ábrázoló képekkel díszített helyiség már a 30. évre, az uralkodó első szed-ünnepére elkészültek. II. Ramszesz idején a templom jelentős bővítésen esett át, később több uralkodó is kisebb bővítéseket végzett rajta. A 3. század végétől 7. századig római (bizánci) katonai táborként funkcionált, amelynek központi részén egy rövid ideig pogány templom, majd keresztény szentély is működött, majd az arab hódítás után az Abu el-Haggag mecset épült efölé. Így a luxori templom gyakorlatilag több mint 3000 éve megszakítás nélkül vallási jelentőségű helyként funkcionál. A templom teljes hossza 189,89 méter, legnagyobb szélessége 55,17 méter. ## Története A terület már legalább a XII. dinasztia óta Ámon szent helye, és korábban is templomok álltak itt; Hatsepszut is folytatott itt nagyobb építkezéseket, de ezeknek az épületeknek a nagy része nem maradt fenn. A ma álló templomot III. Amenhotep idején kezdték el építeni. A munkálatokat fáraó főépítészei, egy testvérpár, Szuti és Hór irányították. Először az épület legdélebbi magva épült fel, mely megemelt talapzaton áll, majd ez elé északra egy ún, napudvart építtetett, melyet minden oldalról oszlopsor övezett, és délen egy 32 oszlopos kisebb udvarba nyílt, mely a templomba vezetett. Megkezdődött egy 100 méter hosszú, 14 papiruszoszlopból (papiruszt utánzó formájú oszlopból) álló oszlopsor építése is, melyet – az Amarna-kor után – Tutanhamon uralkodása alatt fejeztek be. Az Amarna-korban Ehnaton napszentélyt építtetett a luxori templom mellett; ezt később, Horemheb uralkodása idején lebontották, hasonlóan Ehnaton más építményeihez. II\. Ramszesz idején az oszlopsortól északra újabb oszlopokkal körülvett udvar épült, elé a templom új főbejárata, hatalmas pülónokkal. Ez az udvar nem a templom eddigi tengelyére épült, hanem kicsit attól elfordulva, hogy Karnak felé nézzen, és hogy magába foglalhassa a már korábban, Hatsepszut és III. Thotmesz idején Ámon, Mut és Honszu szent bárkáinak emelt bárkaszentélyeket, melyeket Ramszesz később újjáépíttetett. Ezek a bárkaszentélyek voltak az utolsók abból a hat állomásból, amik a Karnakból Luxorba vezető felvonulási út mentén álltak. A későkorban Sabaka emeltetett oszlopos pavilont a pülónok elé, majd I. Nektanebó – aki szfinxeket állíttatott a Karnakba vezető út mellé – előudvart építtetett ide. A templom a 290-es években, Diocletianus császár uralkodása idején történt átépítése után egy katonai tábor, castrum részét képezte. Mai neve ennek köszönhető: az erődítményt jelentő arab al-ukszur szóból származik. Később keresztény templom és kolostor épült a templom területén, majd a 13. században felépült a ma is használatos Abu el-Haggag mecset. 1989-ben a napudvarban elásva 26 szobrot találtak – istenek, istennők, királyok, királynék, istenített uralkodók, háromságok szobrait, köztük III. Amenhotep hatalmas kvarcitszobrát. Ezeket a 4. században rejthették el itt. Ma a Luxori Múzeumban őrzik őket. 2007 szeptemberében az Abu el-Haggag mecsetnek egy tűzeset utáni helyreállítása során eddig fel nem fedezett ókori domborműveket, feliratokat és oszloprészeket találtak, melyek II. Ramszesz idején készültek, és jó állapotban fennmaradtak, annak köszönhetően, hogy a mecset építői nem pusztították el, hanem csak vakolattal letakarták őket. A vakolatréteg megvédte az ábrázolásokat és feliratokat, melyek többek közt azt ábrázolják, ahogy Ramszesz felállítja két, Ámon-Rének ajánlott obeliszkjét. A feliratok különösen érdekesek, mivel a kriptografikus írásmód legszebb példái közé tartoznak, azaz minden egyes hieroglifa egy teljes szót, kifejezést vagy fogalmat jelenthet. A lelet dilemmát vetett fel, mert az iszlám tiltja az emberek és állatok ábrázolását, és a jelenetek közt ilyenek is láthatóak, eltávolításuk azonban veszélyeztetné a mecset épségét. A kutatók megkezdték a tárgyalást a mecset vezetőivel, a kompromisszumos javaslatok közt szerepel, hogy az ábrázolásokat letakarják. ## Felépítése A templomig szfinxekkel szegélyezett sugárút vezet, mely egykor egészen a karnaki templomig ért. Ezt az utat a XXX. dinasztia idején I. Nektanebó újíttatta fel és vette körül szfinxekkel, de már korábban is létezhetett. A templom első pülónját, mely 24 méter magas, II. Ramszesz emeltette. Mint Ramszesz legtöbb építményét, ezt is a kádesi csata és Ramszesz más csatái ábrázolásai díszítik; később más fáraók is felvésették ide győzelmeiket. Előtte eredetileg Ramszesz hat kolosszusa – két ülő, négy álló; mára csak a két ülő maradt meg –, valamint két rózsaszín gránitobeliszkje állt. Az obeliszkek közül az egyiket 1835-ben Párizsba vitték, ahol a Place de la Concorde-on állították föl, a másik, mely több mint 25 méter magas, ma is Luxorban áll. (A két obeliszk nem egyforma magas.) A templom előtti udvarra a római kori erőd téglafalának kapuján át vezet az út. A falba több korábbi épület is beépült – például egy Taharka korabeli Hathor-kápolna –, melyek már nem léteznek. Az északkeleti sarokban még áll egy Hadrianus által építtetett kis Szerapisz-szentély. Az udvarban egy keresztény templom is épült. Az udvar déli, a templom felőli oldalát a két monumentális pülón határolja, melyeket II. Ramszesz emeltetett. Egykor négy hatalmas cédrusfa zászlórúd is állt hozzájuk erősítve. A pülónon áthaladva jutunk a szintén Ramszesz által építtetett oszlopos udvarba, melyet minden oldalról két sor papiruszforma oszlop határol. A paralelogramma formájú udvar 57×50,9 méter területű. Belőle nyílik a hármas bárkaszentély, előtte négyoszlopos folyosóval, ezt a III. Thotmesz és Hatsepszut korabeli bárkaszentély helyén építtette újjá II. Ramszesz. Az oszlopos udvar északkeleti részén épült később az a keresztény templom, melyre később a mecset épült. Az oszlopos udvar déli részének oszlopai közt Ramszesz hatalmas szobrai állnak, lábainál Nofertari kisebb szobrai. A nyugati kolosszus neve Az uralkodók Réje, ezt a nevet Ramszesz több kolosszusa is viselte. Itt áthaladva jutunk a templom régebbi részébe, melyet nagyrészt III. Amenhotep építtetett és még a XVIII. dinasztia uralkodói idején fejeztek be. A 100 méter hosszú, kétoldalt 7-7 papiruszforma, 19 m magas oszloppal és domborműves fallal szegélyezett széles út, mely a templomot megelőző napudvarhoz vezet, III. Amenhotep uralkodása alatt kezdett el épülni, de a király nem sokkal ezután meghalt. Ehnaton uralkodása alatt nem épült tovább a templom, így a ma látható díszítéseken III. Amenhotepen kívül az oszlopsort befejeztető Tutanhamon alakja jelenik meg. A díszítéseket Ay fejeztette be, mivel Tutanhamon is meghalt, mielőtt teljesen elkészültek volna, nevüket azonban Horemheb a sajátjáéval cserélte fel, így most az ő kártusa látható itt. Az oszlopsor déli végének jeleneteit végül I. Széthi alatt fejezték be. A fal domborművei az Opet-ünnep eseményeit ábrázolják: Ámon érkezését szent bárkáján Karnakból Luxorba, majd visszatérését (a szemközti falon). Az oszlopsor déli végében Ámon és Mut hatalmas ülőszobrai találhatók. Az oszlopsor után a 45×56 méteres napudvar nyílik. Ezt III. Amenhotep építtette, és hasonlít halotti templomához – mindkettő optikai illúziót kelt azzal, hogy elöl szélesebb, mint hátul. Déli végében oszlopcsarnokban folytatódik, ez a megjelenések csarnoka (weszkhet hait), mely nyolcszor négy papiruszforma oszlopból áll, teteje mára elpusztult. Falainak díszítése Amenhotepet ábrázolja Théba istenei előtt, valamint a nomoszok megszemélyesített alakjait. Ebből az oszlopcsarnokból egy kisebb csarnok nyílt, mely eredetileg a templom belsejének nyolcoszlopos előcsarnoka volt, és Mut, valamint Honszu kápolnái nyíltak belőle, az itt állomásozó római katonák azonban az istenített császár kultusza kápolnájává alakították át, és eltávolították a szobrokat, déli ajtajából szentélyt alakítottak ki, ahol ma Diocletianust és három társcsászárát ábrázolják a festmények. Innen négyszögletes csarnokba jutunk, melyben négy oszlop állt. Kelet felé (balra) nyílik belőle az Amenhotep isteni fogantatását és születését bemutató helyiség, melynek díszítési témáját az adja, hogy Ámon teherbe ejti Mutemwia királynét, aki ezután megszüli a leendő fáraót, Amenhotepet. A templomnak ez a része ott épült, ahol a hit szerint maga Ámon született. A négyszögletes csarnokból nyugatra kisebb helyiségek nyílnak. Magát a csarnokot a római időkben stukkóval díszítették; ez volt az a hely, ahol a keresztényüldözések során a helyi keresztények egy utolsó lehetőséget kaptak, hogy megtagadják hitüket és elfogadják a hivatalos vallást. Továbbhaladva egy újabb négyszögletes csarnokba jutunk, melyben eredetileg szintén négy oszlop állt, ezeknek ma már csak alapjuk látható. Ez egy bárkaszentély volt, melyet később Nagy Sándor átalakíttatott; ma látható díszítései Ámont és a fáraónak öltözött Sándort ábrázolják. Kétoldalt három-három oszlop és négy-négy kisebb helyiség található. Emögött széles, tizenkét oszlopos csarnok húzódik meg, ez a weszkhet hotep, az áldozatok csarnoka. Gyakran órák csarnokának is nevezik, mert az oszlopok feltehetőleg a nappali órákat jelképezik, a csarnok díszítései ugyanis a bárkákat ábrázolják, melyeken a napisten a nappal és az éjszaka tizenkét órájában halad. Ezen túl található maga a szentély, ahol az isten hatalmas ülőszobra állt. Körülötte kisebb helyiségek találhatóak. A szentély azon a helyen épült, ahol az egyiptomiak hite szerint a teremtés zajlott. ## Vallási jelentősége A templom a király isteni ka-lelkének kultuszközpontja volt; az a hely, ahol a királyi hatalom Ámon segítségével évente megújul az Opet-ünnep keretén belül. Az Opet- (vagy Ipet-) ünnepen, melyet Hatsepszut uralkodása alatt rendeztek meg először, megismétlődik a fáraó isteni fogantatása (Hatsepszut uralkodása alatt alakult ki az a vallási nézet, hogy a fáraót maga Ámon nemzette). Az ünnep során Ámon szobrát a szent bárkán Karnakból Luxorba viszik, ahol a belső szentélyben az isten rituálisan egyesül az uralkodó anyjával, aki így ismét életet ad a fáraó kájának. A király a szentélyben eggyé válik újjászületett kájával, és ereje megújul. A templom ábrázolásainak ezek a szertartások adják a témáját.
1,410,056	Bougainville-i csata	26,784,607	null	[ "1943 a második világháborúban", "1944 a második világháborúban", "1945 a második világháborúban", "Az USA csatái a második világháborúban", "Japán csatái a második világháborúban", "Salamon-szigeteki hadjáratok" ]	A bougainville-i csata a második világháború egyik ütközete volt a csendes-óceáni hadszíntéren 1943. október 27. és 1945. augusztus 21. között. A támadók célja az volt, hogy áttörjék a japán védelmi rendszert, amelyet a Bismarck-szigetcsoport tagjain hoztak létre, keletre Új-Guineától, a Salamon-tengeren, és elszigeteljék a nagy japán támaszpontot, Rabault. A hadműveletben fontos szerepet szántak Bougainville-nek, amelyen hat repülőteret működtettek a japánok. Az amerikaiak több elterelő akció után az Auguszta császárné-öbölben szálltak partra, messze a japán főerőktől. Mivel a szigetet hegyek tarkították és a területet sűrű őserdő borította, a japánok csak több hónapos, rendkívül nagy erőfeszítéseket igénylő menetelés után érhettek a helyszínre. A sűrű dzsungel azonban az amerikaiak dolgát is megnehezítette, mert csak nehezen tudtak a partról a sziget belsejébe hatolni. A partraszállás kis ellenállás mellett zajlott, így a nap végére 14 ezer katona és hatezer tonna ellátmány érkezett Bougainville partjaira. Az akció sikere komoly veszélybe került az első éjszaka, amikor egy nagy japán hajóegység 75 kilométerre megközelítette a keskeny hídfőt, de Aaron Stanton Merrill ellentengernagy rombolói és cirkálói visszaverték őket. A hasonló akciók megakadályozása érdekében az amerikai repülők november 5-én csapást mértek Rabaulra, majd 11-én ismét bombáztak. A japán felszíni egységek visszavonultak Truk védelmébe. Közben Bougainville-en folytatódtak a kisebb csatározások a meredek hegyoldalakkal határolt hegygerincekért és -csúcsokért, valamint a dzsungelben vezető ösvényekért. Az amerikaiaknak sikerült kiszélesíteniük a hídfőt, és az utászok megkezdték a repülőtér építését. A kifutópálya december 10-én 17 F4U Corsairt fogadott. Ezzel teljesült a bougainville-i akció célja, a Rabaul közeli repülőtér beüzemelése. A japánok több nagyobb ellentámadást indítottak 1943 őszén, majd 1944 tavaszán, de valamennyi sikertelenül végződött, és kénytelenek voltak visszavonulni megerősített bázisaikba. 1944 végén ausztrál csapatok váltották fel az amerikaiakat, és egészen 1945. augusztus 11-éig, Japán fegyverletételéig szorongatták a védőket. ## Előzmények A Salamon-szigeteki Bougainville a háború előtt Ausztráliához tartozott. A japánok 1942 tavaszán foglalták el a 230 kilométer hosszú, hegedű alakú szigetet, amely nagyjából 500 kilométerre délkeletre fekszik a háborúban stratégiai jelentőséggel bíró Új-Britanniától. A sziget földrajza a védőknek kedvezett: magas, fával sűrűn benőtt hegyek, köztük két aktív vulkán található Bougainville-en. A partok keskenyek voltak, ami megnehezítette a partraszállást. A sziget katonai értékét növelte, hogy hat repülőtér működött rajta: négy a déli parton, Buinnál, két másik az északin, Bukánál és Boninnál. A szövetségesek 1943 tavaszán kidolgozták a Cartwheel hadműveletet. Az akciót, amely több összehangolt hadműveletet irányzott elő, 1943. június 30-án indította meg Douglas MacArthur amerikai tábornok. A cél az volt, hogy áttörjék a japán védelmi rendszert, amelyet a Bismarck-szigetcsoport tagjain hoztak létre, keletre Új-Guineától, a Salamon-tengeren. A japán bázisok védték a birodalom korábbi hódításait a Holland Kelet-Indiákon és a Fülöp-szigeteken, valamint kiinduló pontjai lehettek egy Ausztrália és Új-Zéland elleni akciónak. A hadművelet csak azután indulhatott, hogy a szövetségesek Guadalcanal és a Pápua-félsziget megtisztításával megnyitották az utat az új-britanniai Rabaul, a nagy japán támaszpont felé. A szövetségesek több nagy támadást indítottak a stratégiai pontokért. A Postern hadművelet keretében az ausztrál csapatok 1943. szeptember 4-én partra szálltak a Új-Guineán található Laétól keletre. Ugyanezen a napon ejtőernyősöket dobtak le az onnan 15 kilométerre fekvő Nadzabnál, és a két erő Laénál találkozott. A japánok úgy döntöttek, hogy kiürítik a területet. Salamaua települést szeptember 11-én, Laét öt nappal később foglalták el a szövetségesek. Ezt követően két akció indult, az egyik a Huon-félsziget megtisztítására, a másik a Finisterre-hegységben védekező japánok kifüstölésére. A Huon-félszigeti előrenyomulás megijesztette a sziget másik felén, Rabaulban állomásozó japánokat, mivel köztük és a támadó erők között csak Bougainville állt. Ezért arra utasították Imamura Hitosi tábornokot, hogy minden rendelkezésre álló tartalékkal védje meg Bougainville-t. Koga Mineicsi tengernagy parancsot kapott arra, hogy segítsen, de addigra flottájával Trukból Eniwetok felé indult. Ez azt jelentette, nem érhetett időben a helyszínre ahhoz, hogy beavatkozzon az amerikai invázióba. Az amerikaiak úgy becsülték, hogy nagyjából 35 ezer ellenséges katona állomásozik a szigeten. Bougainville védői között volt a nankingi atrocitásokért felelős 6. birodalmi hadosztály is. A bougainville-i partraszállás előtt, augusztus második felétől az amerikaiak elfoglalták Bougainville-től délre fekvő Vella Lavella-szigetet. A sziget elfoglalása, október 6-a éjszaka három romboló – a Fletcher osztályú USS Chevalier (DD 451) és USS O'Bannon (DD 450), illetve a Porter osztályú USS Selfridge (DD 357) – megtámadott egy kilenc japán rombolóval biztosított éjszakai konvojt, amely evakuált Vella Lavella-ból és erősítést vitt Bougainville-re. Az egyenlőtlen összecsapásban a Chevalier romboló elsüllyedt, a két másik súlyos károkat szenvedett. ## Tervezés William F. Halsey tengernagy és stábja kidolgozott egy tervet, amely anélkül tette lehetővé a bougainville-i repülőterek semlegesítését, hogy a nagy támaszpontokat, Buint vagy Bukát megtámadnák. A szigetet védő 25 ezer japán katona és 12 ezer haditengerész főleg ezeken a megerősített támaszpontokon tartózkodott. Úgy döntöttek, hogy az amerikai katonák egy kevéssé védett tengerparton szállnak partra, majd építenek egy repülőteret, és azt megtartják. A felderítések alapján az Auguszta császárné-öblöt jelölték ki az invázióra. A tervezők között hosszas vita alakult ki arról, hogy lehetséges-e repteret építeni a Torokina-fok körüli mocsaras területen, de Halsey végül közbevágott: „Torokinában lesz. Most pedig lóra!” Az invázió a Cseresznyevirágzás hadművelet (Operation Cherryblossom) nevet kapta. Alexander A. Vandegrift tábornokot Washingtonba tartó útjáról rendelték vissza, hogy vegye át a 3. tengerészgyalogos hadosztály irányítását, miután annak parancsnoka rejtélyes körülmények között kizuhant a noumeai tiszti szálló harmadik emeleti ablakából. A tervek azzal számoltak, hogy Vandegrift katonái lépnek először a szárazföldre, őket a szárazföldi erők 37. hadosztálya követi Robert S. Beightler vezérőrnagy vezetésével. Mivel a japánokat meg akarták téveszteni, úgy döntöttek, hogy a haditengerészet erői a két nagy támaszpontot, Buint és Bukát lövik majd, a kijelölt partszakasz pedig nem kap komoly tüzérségi előkészítést. Úgy vélték, hogy a mocsaras, úthálózat nélküli területet legfeljebb ezer katona védi, és a hatékony ellentámadás megszervezéséhez a déli támaszpontokból akár három hónapra is szükség lehet. A tervezők fontolgatták a kietai partraszállás lehetőségét is, ahol az Auguszta császárnő-öbölbelinél jobb horgonyzóhelyek voltak, de ez a terület távol esett Rabaultól, ráadásul jobb összeköttetésben volt a déli japán bázisokkal, valamint a partraszállás megkezdése előtt biztosítani kellett volna Choiseul-szigetet. Késő szeptemberben tengeralattjáróról felderítő egységeket tettek partra Kietánál, amelyek úgy találták, a kikötő rosszabb, mint gondolták, viszont a Torokina-foknál a vártnál kedvezőbb feltételekre bukkantak. Eredetileg a Shortland-szigetek inváziója is szerepelt a tervekben, de azt törölték, mert nem találtak megfelelő partszakaszt. Úgy döntöttek, a bougeinville-i akcióval párhuzamosan az új-zélandiak elfoglalják a közeli Treasury-sziget repülőterét, egy másik elterelő hadműveletben pedig tengerészgyalogosok szállnak partra a Choiseul-szigeten. Choiseul Bougeinville keleti, a Treasury-sziget pedig nyugati partja mentén fekszik, ezért a tervezők azzal számoltak, hogy az előbbiről Kieta, az utóbbiról az Auguszta császárné-öböl felé nyomulhatnak szükség esetén. Végül Vella Lavella inváziója és a kevés rendelkezésre álló szállítóeszköz miatt mindkét akció korlátozott méretű, elsősorban diverziós célú lett. Roy S. Geiger tábornok, aki a partraszállás után átvette Vandegrift csapatait, úgy magyarázta a haditervet, mint „jobbkezes rövid szurkálások sorozata, amely kibillenti egyensúlyából az ellenfelet, és elrejti előke a balhorog valódi erejét, amelyet a rekeszizmára mérünk, az Auguszta császárné-öbölnél”. ## Támadás A „jobbkezes szurkálás” október 27-én kezdődött, amikor 725 ejtőernyős partra szállt a Choiseul-szigeten a Blissful hadművelet (Operation Blissful) keretében. Több akciót indítottak a japán pozíciók ellen, de végül a védők rájöttek, hogy csak kevés támadóval kell számolniuk, és ellentámadást terveztek. Ennek indulása előtt, november 4-én az amerikaiakat evakuálták. Október 27-én az az új-zélandi 3. hadosztály 8. ezrede több hullámban elözönlötte a Treasury-szigeteket, és sötétedésre biztosította fő célpontját, a Blanche-öbölbeli horgonyzóhelyet. Japán ellenállás csak a Mono-szigeten volt, a szigetlánc északi, nagyobb tagján. Az ellenállást november 12-éig teljesen felszámolták. A japánok 25 géppel támadást indítottak, de közülük 12-t lelőttek. Akciójukban megrongálódott a Cony romboló. Október 31-én éjszaka A. S. Merrill ellentengernagy négy könnyűcirkálóból és nyolc rombolóból álló hajóhada Bukát és Bonint lőtte, majd napközben a Shortland-szigetet ágyúzta. A Saratoga és a Princeton hordozókról felszálló repülők az északi repülőtereket, míg a Henderson légitámaszpont bombázói a délieket támadták. Másnap reggel megismételték a bombázást, és a tengerészgyalogosok, a japánok legnagyobb meglepetésére, elözönlötték az Auguszta császárné-öblöt. A katonákat Wilkinson admirális egysége (Task Force 31) szállította a helyszínre. Az invázió reggel fél nyolckor kezdődött. Az első hullámban hétezer ember szállt partra az öbölben kijelölt 11 szakaszon, valamint a közeli Puruata-szigeten. A támadást a hajók ágyútüze és torpedóbombázók segítették. A part több szakaszán semmilyen ellenállásba nem ütköztek az amerikaiak. A partot 270 japán katona és húsznál több lőállás védte, ezek közül azonban csak egy veszélyeztette igazán a partraszállást. Ebben a bunkerban egy 75 milliméteres ágyú működött, amelynek sikerült négy kétéltű járművet megsemmisítenie, több másikat megrongálnia. A löveget Robert A. Owens őrmester hallgattatta el, aki az akcióban elesett. Tettéért posztumusz Medal of Honort kapott. A Torokina-fok előtt fekvő Puruata-szigetet egy japán szakasz védte. A védők közül 29, a tengerészgyalogosok közül öt halt meg, 32 megsebesült; a szigetet csak november 2-án sikerült biztosítani. A partraszállókat két hullámban japán repülők zaklatták, de nem okoztak különösebb károkat, miközben 15 gépet vesztettek. Az első hullámot új-zélandi, a másodikat amerikai vadászgépek zavarták meg. A teljes akcióban 78 amerikai halt meg és 104 sebesült meg. A nap végére 14 ezer katona és hatezer tonna ellátmány érkezett Bougainville partjaira. A part keskeny volt, mögötte sűrű dzsungel és mocsaras talaj volt, így hamar káosz alakult ki a túlzsúfolt területen. Az éjszaka japán katonák megpróbáltak átcsúszni a védelmi vonalon, de megállították őket. ## Tengeri összecsapás Rabaulból a támadás hírére két nehézcirkáló, két könnyűcirkáló és hat romboló kíséretében ezer katonát szállító konvoj indult az öböl felé. Éjfélkor még 75 kilométer távolságra voltak a keskeny hídfőtől, ahol az amerikaiak megpróbálták beásni magukat. A szárazföldi egységek és a japánok között Merril admirális csapásmérő ereje (Task Force 39) állt, amely elállta az öbölhöz vezető utat. Az amerikai hajók, négy könnyűcirkáló és nyolc romboló a három oszlopban közeledő ellenség elé sietett, habár számban és fegyverzetben is jóval alulmúlta a japán flottát. Hajnali 1.30-kor az ellenség feltűnt az amerikai zászlóshajó, a Montpelier radarján, és Merrill parancsot adott rombolóinak a torpedótámadás megindítására, majd húsz perc múlva a cirkálók is tüzet nyitottak. A japán Szendai találatokat kapott, és kigyulladt. Megsérült két romboló is, az egyik később elsüllyedt. A japán flotta összezavarodott, és visszafordult. ## Rabaul bombázása Koga admirális úgy döntött, hogy a következő erősítést komolyabb kísérettel indítja útnak. Az éjszakai csata után három nappal Halsey admirális azt az információt kapta a légi felderítéstől, hogy hat nehézcirkáló csatlakozott Rabaulban Omori tengernagy flottájához. Ekkora flottát Merrill hajói nem tudtak volna megállítani, és képtelenek lettek volna megvédeni az amerikai hídfőt. A tengernagy kockázatos döntést hozott: megfelelő felszíni kíséret nélkül Rabaul ellen küldte a Saratoga és az Independence anyahajót. November 5-én 96 amerikai repülőgép csapott le Rabaulra. A gépeket erős légvédelmi tűz fogadta a Simpson kikötő felett. A japán gépek csak lassan szálltak fel, és az első rajtaütés során 25-öt az amerikaiak lelőttek. Az amerikaiak tíz gép árán megrongáltak hat cirkálót és négy rombolót. Koga admirális nem merte a hordozók ellen küldeni hajóit, mert attól tartott, hogy azoknak erős kíséretük van, és csatahajóit visszarendelte Truk szigetére. November 11-én Chester W. Nimitz flottájának repülőgépei is csatlakoztak a támadáshoz, és végrehajtották az amerikai haditengerészet addigi legnagyobb légitámadását. Mire a gépek megérkeztek, a csatahajók már elhagyták Rabault, így mindössze egy rombolót és négy vadászgépet tudtak megsemmisíteni. ## Japán ellentámadás A bougainville-i japán szárazföldi csapatok parancsnoka, Hjakutake tábornok elkövette azt a hibát, hogy késlekedett az amerikai hídfő elleni támadás megindításával. A parancsnok, mivel nem tudta, hogy az amerikaiak repülőteret akarnak építeni a mocsárba, úgy vélekedett, a hadmozdulatok fő célja, hogy csapatait kicsalogassák a repülőterekről. Ez a késlekedés lehetővé tette, hogy a tengerészgyalogosok beássák magukat. Hjakutake katonái végül két irányból indultak. Két zászlóalj Buinból indult a dzsungelen keresztül a hídfő felé, míg a 17. hadosztályt hajón vitték Rabaulból, hogy az amerikaiaktól északra partra szálljanak. November 6-7-én 475 katonának sikerült elérnie Bougainville partját mintegy három kilométerre a hídfőtől. Egy amerikai szakasz ugyan ott volt a partraszállás helyén, de nem tudták eldönteni, hogy milyen nemzetiségű csapatok érkeznek. A japánok ugyanazzal a problémával szembesültek, mint korábban az amerikaiak: az erős hullámzás szétszórta őket, és a sűrű, mocsaras dzsungellel övezett keskeny parton nem tudtak megszerveződni. Az amerikai hídfő balszárnya hamar lőni kezdte a partot Walter Asmuth Jr alezredes vezetésével. Kevéssel reggel nyolc után mintegy száz japán katona megtámadta az amerikai pozíciókat, de a tüzérségi tűz hatására kénytelenek voltak beásni magukat. Az amerikaiak ellentámadásba mentek át, de a hatékony géppuskatűz megállította őket, majd egy másik hasonló akciójuk is kudarcba fulladt. Ezután megkezdődött a japán állások heves ágyúzása. November 8-án reggel a tengerészgyalogosok újabb támadást indítottak, amely csak csekély ellenállásba ütközött. A területen 250 japán katona holttestére bukkantak. A túlélők észak felé vonultak vissza, de a mundai bázisról induló zuhanóbombázók csapást mértek rájuk. A hídfő körül az amerikaiak erős védelmi pozíciókat építettek ki. A katonák egyre mélyebben hatoltak be az őserdőbe egy kulcsfontosságú ösvénytalálkozás felé, ahol japán ellenállásba ütköztek. A tengerészgyalogosok lezárták a Numa Numa ösvényt, és a november 5-éről 6-ára virradó éjjel két támadást is visszavertek. Másnap egy erősebb egységet is meghátrálásra késztettek. Az első komolyabb japán ellentámadás november 8-án következett be, amikor a dzsungelen keresztül megérkeztek az egységek a hídfőhöz. November 9-én mindkét oldal támadást indított, és a japánokat visszavetették. A két napig tartó harcokban 12 tengerészgyalogos elesett, harminc megsebesült, míg a japán halottak száma száz volt. A tengerészgyalogosok elfoglalták az öböl szárazföldi vége fölé magasodó 1200 méter magas gerincet. Onnan az amerikaiak uralták a térséget, és minden japán áttörési kísérletet visszavertek. November 8-án megérkezett az első komolyabb amerikai erősítés, amikor partra szálltak a 37. hadosztály első alakulatai. November 19-éig a teljes hadosztály elfoglalta pozícióját Bougainville-en. November 9-én Vandegrift tábornokot Roy S. Geiger vezérőrnagy váltotta a csapatok élén. November 11-ére minden japán támadást visszavertek. Mivel a japánok alaposan alulbecsülték az amerikai erők létszámát, valójában egy pillanatig sem volt esélyük komolyabb károkozásra. November 25-én öt japán romboló erősítést hozott Bukába, majd fedélzetére vette az állandó bombázásokkal tönkretett repülőtér miatt feleslegessé vált pilótákat, és elindult visszafelé. Amerikai légi járőrök azonban észlelték a konvojt, és Arleigh Burke kapitány öt rombolója megtámadta őket a szorosban. A csatában három japán hajó elsüllyedt, a másik kettőt pedig szinte Rabaulig üldözték az amerikai hajók. November 11-ére a japánok 121 repülőt és 86 pilótát vesztettek, akiket Rabaul megerősítésére küldtek. Koga tengernagy úgy döntött, hogy a túlélőkre szüksége van a hordozóin, és november 12-én visszarepült Trukra. Ezeknek a repülőknek a hiánya miatt a japán légierő csak passzívan vehetett részt a Gilbert-szigetek védelmében, amelyek ellen Nimitz admirális indított akciót a hónap végén. ## A hídfő kiterjesztése A Numa Numa és a kelet-nyugat irányú ösvények kereszteződése azért volt különösen fontos, mert az amerikai felderítők alkalmasnak ítélték a területet a repülőtér megépítésére. Ahhoz, hogy a munkálatok biztonságosan megkezdődhessenek, az amerikaiaknak egy előretolt állást kellett létesíteniük a leendő létesítmény helyszínén. November 13-án az előrenyomuló tengerészgyalogosok japánokba ütköztek, és csak kétnapnyi csatározással tudták elkergetni őket. Ezután a hídfőt kiterjesztették a tervezett reptér helyszínére is. A következő komolyabb összecsapás november 17-én kezdődött, amikor az amerikaiak megpróbálták átvenni az ellenőrzést a Piva folyó környékén. Először csak a járőrök csaptak össze, majd másnap a tengerészgyalogosok japán útakadályokba ütköztek. Ezek közül egyet november 19-én sikerült elfoglalni, de 20-án a japánok ellentámadást indítottak. Az amerikaiaknak végül sikerült átkelniük a folyón, és egy szakasz Steve J. Cibik főhadnagy vezetésével elfoglalt egy kulcsfontosságú gerincet, amelyről az egész területet ellenőrizni lehetett. November 21-én a japánok megpróbálták visszafoglalni a pozíciót, majd három újabb akciót indítottak, de az amerikaiak valamennyit visszaverték. Ezen a napon a tengerészgyalogosok nagyobb offenzívát indítottak, hogy kiszélesítsék a hídfőt. November 23-án az amerikai tüzérség a fő japán vonalakat ágyúzta, amire a japán tüzérség válaszolt. A gerincet elfoglaló tengerészgyalogosoknak sikerült meghatározniuk a japánok fő lövegállását, és oda irányították a tüzet. November 24-én az előrenyomuló amerikaiak valamennyi kitűzött célterületet elfoglalták. November 25-én a japánoknak még sikerült megtartaniuk az amerikaiak által Gránát-hegynek nevezett magaslatot, de másnap feladták. November 24-én, bár még nem volt kész a létesítmény, egy repülő kényszerleszállást hajtott végre a Torokina-foknál. A november 24-éről 25-ére virradó éjszaka a Szent György-foknál összecsapott a japán és az amerikai flotta. Az amerikaiaknak sikerült megakadályozniuk, hogy a japán erősítést hozó rombolók elérjék Bougainville-t. November 29-én a tengerészgyalogosok partra szálltak a hídfőtől 15 kilométerre délre található Koiarinál, ahol egy ellátó bázis működött. Az akció fiaskóval végződött, és a katonákat három romboló segítségével evakuálni kellett. December 9-én befejeződött a repülőtér építése, és másnap 17 F4U Corsair érkezett. Ezzel teljesült a bougainville-i akció célja, egy Rabaul közeli repülőtér beüzemelése. A hídfő utolsó nagyobb kiszélesítése december elején indult meg, amikor az amerikaiak megkezdték több magaslati pont elfoglalását, ahonnan a japánok ráláttak a területükre. A legsúlyosabb harcok a Hellzapoppin-gerinc nevet kapó magaslatért folyt. Több támadás után végül december 18-án elesett a gerinc. Ezután a tengerészgyalogosokat kivonták Bougainville-ről, helyükre december 15-étől szárazföldi alakulatok érkeztek. December 30-án elkészült a második és a harmadik repülőtér is a Piva-folyó közelében. Az amerikaiak ezután képesek voltak bombázókat is indítani Bougainville-ről, így fokozhatták a nyomást Rabaulon. ## Japán offenzíva Hjakutake tábornok 1944 elején úgy döntött, hogy nagyszabású offenzívát indít az amerikai hídfő ellen, amelyben a 6. és a 17. hadosztály vesz részt húszezer katonával. Az amerikaiaknak ekkorra nagyjából 62 ezer emberük volt Bougainville-en. A japánok útépítésbe kezdtek a szigeten, és elkezdték katonáikat a hídfő szárazföldi határai közelébe átcsoportosítani. A csapatmozgást észlelték az amerikai felderítők, és a terveket megtalálták halott katonáknál. Griswold tábornoknak így volt ideje felkészülni. A japánok három irányból támadtak. A három csoport – az Ivasza-, a Magata- és a Muda-egység – parancsnokáról kapta a nevét. A Magata a hídfő jobb oldalán, az Ivasza középen, a Muda bal oldalon nyomult előre. Hjakutake úgy tervezte, hogy tíz nap alatt megveri az amerikaiakat. A támadás március 8-án, a hídfő közepén tüzérségi előkészítéssel kezdődött. A tűz ereje meglepte az amerikaiakat, de ahhoz, hogy komoly károkat okozzon, nem volt elég. Segítette őket, hogy a japánok a repülőterekre, nem pedig a frontvonalra koncentráltak. A támadásban egy bombázó és három vadászgép megsemmisült, és a többi repülő kénytelen volt Új-Britanniába visszarepülni. Az amerikai tüzérség megkezdte a japánok ágyúzását. Az előrenyomuló japánok elfoglaltak néhány fontos magaslatot. Komoly, hullámzó harcok folytak a 700-as hegy birtoklásáért, ahonnan a japánok lőni tudták a hídfő területét. A harcok március 12-éig folytak a pozícióért. Másnap az Ivasza-egység visszavonult. A Muda-egység katonáinak sikerült beszivárogniuk az amerikai védelmi vonal mögé a 260-as magaslatnál, és megfutamították a náluk alacsonyabb létszámú védőket. Az amerikaiak három ellentámadását visszaverték. Március 11-én a megerősített japán egységek támadást indítottak a 260-as dombról, de nem jutottak előre. Március 14-én az amerikaiak arra jutottak, hogy nem indítanak több közvetlen támadást a magaslat ellen, hanem lassan szorítják ki a japánokat. A japánok a hegyet március 27-éig, az általános visszavonulás megkezdéséig megtartották. A japánok ötezer halottat és háromezer sebesültet vesztettek, míg az amerikaiak közül 263 esett el. ## Ausztrálok a szigeten Áprilisban az amerikaiak kiterjesztették védelmi vonalaikat, és a japánok kénytelenek voltak tovább hátrálni. Az 1944 márciusi japán offenzíva bukásával véget értek a komoly harcok. Az amerikaiak nagy hídfőt építettek ki és három repülőteret működtettek. Az év végén ausztrál csapatok váltották fel az amerikaiakat. December 23-án az ausztrálok általános támadásba kezdtek a japán védelmi vonalak ellen. Habár az ausztrálok létszáma alacsonyabb volt a japánokénál, a védők nagyon rossz állapotban voltak: a betegségek és az éhezés havi háromezer áldozatot szedett közülük. Az akciót a Gyöngy-gerinc elleni támadás indította december 30-án, és két nap alatt sikerült az ötszáz japánt kifüstölni. A magaslatról az ausztrálok a sziget mindkét partját belátták. Lefektettek egy 900 méter hosszú kábelt, amivel felhúztak a hegy tetejére egy buldózert, amellyel utat építettek. A gerinc fontos járőrbázis lett. December 31-én a 11. ezred a Saroken Pointtól az északnyugati parton nyomult előre, azzal a céllal, hogy a japánokat visszaszorítsa a Bonis-félszigetre, majd megsemmisítse őket. Január 19-éig jó ütemben haladtak előre, de ekkor beleütköztek a Tsimba-gerincnél magukat beásó japánokba, akiket csak február 6-án sikerült véglegesen kivetni állásaikból. Március 26-án kombinált szárazföldi és kétéltű akcióba kezdtek az ausztrálok. Délen a 29. ezred először január 10-én a Hupai-folyónál ütközött komoly ellenállásba, ahol harckocsielhárító lövegekkel ártalmatlanították a japán bunkereket. Ezután gyors ütemben nyomultak előre, és február 11-én elfoglalták Mosigettát. Harckocsik bevetésével számos bunkert és lőállást semlegesítettek március 17–19. között. Az ausztrálok úgy értesültek, hogy a japánok ellentámadást indítanak, ezért beásták magukat. A következő napokban súlyos harcok zajlottak a területen, majd a japánok visszavonultak. Július 3-án az ausztrálok készen álltak a Buin elleni végső offenzívára, de a szakadó eső miatt többször elhalasztották az akciót. Augusztus 11-én a japánok megadták magukat. A harcokban az ausztrálok közül 516 elesett, 1572 megsebesült, a japánok közül csak volt életben az eredeti 65 ezer emberből.
239,432	Buzsáky Ákos	25,839,940	null	[ "1982-ben született személyek", "A BKV Előre labdarúgói", "A BVSC vezetőedzői", "A Barnsley labdarúgói", "A Ferencváros labdarúgói", "A Plymouth Argyle labdarúgói", "A Porto labdarúgói", "A Portsmouth labdarúgói", "A Premier League labdarúgói", "A Queens Park Rangers labdarúgói", "Az Académica de Coimbra labdarúgói", "Az English Football League labdarúgói", "Az MTK labdarúgói", "Az NB I labdarúgói", "Budapesten született személyek", "Labdarúgó-középpályások", "Magyar labdarúgók", "Rákosmentiek", "Élő személyek" ]	Buzsáky Ákos (Budapest, 1982. május 7. –) magyar válogatott labdarúgó. A Grund FC 1986 és az MTK ifi csapatában szerezte első élményeit a labdarúgásról. Tehetségére hamar felfigyeltek, mind az MTK felnőttcsapatában, mind a magyar U21-es labdarúgó-válogatottban jelentős szerephez jutott, utóbbinak kapitánya is volt. 2002-ben szerződött külföldre, a portugál FC Porto együtteséhez, amellyel megnyerte a bajnokságot, a kupát és az UEFA-kupát is. Ezeknek köszönhetően ő az egyik olyan magyar labdarúgó, aki a nemzeti sikereken túlmenően nemzetközi kupasikerhez is segítette csapatát. A BL győztes portói alakulatban azonban nem tudott a kezdőcsapat közelébe kerülni, így először kölcsönadták, majd eladták az angol Plymouth Argyle csapatának. Itt hamar a szurkolók kedvencévé vált, az edzője, Ian Holloway is többször elismerését fejezte ki vele kapcsolatban. 2006 augusztusában így nyilatkozott: „Ákos egy nagyszerű játékos: olyan, mint egy varázsló, mindig meg tudja valamivel lepni az ellenfeleket. Sok ilyen futballistára lenne szükségem.” 2007 októberében sikertelen szerződéshosszabbítási tárgyalások után januárig kölcsönben, majd két és fél évre a szintén az angol másodosztályban szereplő Queens Park Rangershöz igazolt. 2012\. július 13-án bejelentésre került, hogy Buzsáky elhagyja a QPR-t. 2012. október 1-jén egy hónapos szerződést kötött az angol harmadosztályú Portsmouth FC csapatával. 2012 novemberében kölcsönbe a másodosztályú Barnsley csapatához került. November 24-én debütált a Cardiff City elleni meccsen, az 54. percben csereként állt be. 2013-ig játszott a szigetországban, akkor hazatért a Ferencvárosi TC csapatához. Sérülései miatt keveset tudott játszani, 2015-ben fejezte be pályafutását. 2018 júniusában a III. Kerületi TVE szakmai igazgatója lett. 2019 februárjáig dolgozott a klubnál. 2019 augusztusában a Queens Park Rangers történetének legjobb játékosai közé választották. ## Sportpályafutása Első edzésein már négyéves korában részt vett, édesapja, idősebb Buzsáky Ákos vigyázó szeme előtt. Első klubja az édesapja által alapított és vezetett Grund FC 1986 volt, amely hatévesen igazolta le. Tehetsége hamar megmutatkozott, a pálya szinte minden részén otthon érezte magát. Az egyik Pajzs-Kupán még a torna legjobb kapusának is megválasztották. Társaival a Budapest-bajnokságban szerepeltek, magasabb korosztályúak ellen, így gyorsabban tudtak fejlődni. ### MTK Tíz év után, 1998-ban igazolt az MTK ifi csapatához, akik az ifjúsági válogatottban figyeltek fel rá. Átigazolása előtt már heti pár napot a Hungária körúti csapatnál edzett, Szabó György keze alatt. Itt szintén magasabb korosztályban játszott, mint kora szerint kellett volna. Később Farkas Tibor és Kenyeres Imre voltak az edzői. Tagja volt az országos bajnokságot nyerő junior csapatnak. A következő évben a holland Henk ten Cate vette át a felnőttcsapat irányítását, és első lépései közt szerepelt, hogy a csapat fiatal tehetségeinek bizonyítási lehetőséget adott: együtt készülhettek a nagycsapattal. Buzsáky is a kiválasztottak között volt, így a hollandiai edzőtáborozásra is a csapattal tarthatott. Az idény kezdetén az izlandi bajnok ÍBV otthonában, UEFA-bajnokok ligája selejtezőn lépett pályára élete első felnőtt mérkőzésén. Az első hazai bajnoki mérkőzését 1999. október 3-án játszotta a Haladás ellen, kezdőként, majd ősszel még két találkozón lépett pályára, a Nyíregyháza és az Újpest ellen, mindkét alkalommal csereként. A téli szünetben az U17-es válogatottal az Izraelben megrendezett szilveszteri tornán vett részt, amelyen a legjobb mezőnyjátékosnak választották. Az MTK az akkori gyakorlatnak megfelelően a junior csapatát nevezte a 2000-es műfüves bajnokságra. Ákos itt előbb szerzett egy gólt, majd megsérült, ami miatt hetekig nem állhatott a csapata rendelkezésére. Az első nyolc tavaszi fordulóban csak 12 percet játszott. A Pécs elleni mérkőzésen viszont már maradandó teljesítményt nyújtott, a félidőben beállva gólpasszt adott Illés Bélának. Megválasztották a mezőny legjobbjának és a következő mérkőzésen már kezdő volt. A ZTE ellen lőtte első élvonalbeli gólját április 22-én. A mérkőzést 3-1-re az MTK nyerte, Ákos újra megsérült. A május 3-án 4000 néző előtt lejátszott Vasas ellen megnyert Magyar Kupa döntő második félidejében lépett újra pályára, Madar Csaba cseréjeként a félidőben. Henk ten Cate a 2000-01-es szezont már a NAC Breda edzőjeként kezdte, ahova Ákos saját bevallása szerint őt is szerette volna magával vinni, de ebbe az MTK nem egyezett bele. A csapat következő edzője az addigi másodedző Pölöskei Gábor lett, akinél a frissen érettségizett játékos számított az első számú cserejátékosnak. Az UEFA-kupa sorozatban a Jokerit, a CSZKA Szofija és az FC Nantes ellen is pályára lépett, a bajnokságban pedig három gólt szerzett, Illés Béla és Ferenczi István után az MTK harmadik legeredményesebb labdarúgójának bizonyult. A csapat az előzetes várakozásokat alulmúlva a 6. helyen zárt. A 2001-es teremlabdarúgó bajnokságban az MTK már a felnőtt csapatával állt rajthoz, és Buzsáky is a keret tagja volt, egy góllal segítette csapatát. Az ifjúsági válogatottal Cipruson szerepelt az Eb selejtezőin (Fehéroroszország ellen két gólt is szerzett, Ukrajna ellen viszont büntetőt hibázott). Teljesítménye elismeréséül Gellei Imre az utánpótlás-válogatottba is meghívta. A 2002-es teremlabdarúgó-bajnokságban az MTK csoportja utolsó helyén végzett, Buzsáky gólt nem szerzett. Szerződése lejárta előtt egy évvel, 2002 nyarán az FC Porto csapatánál járt próbajátékon és felkeltette José Mourinho, a csapat akkori menedzserének figyelmét, aki 400 000 fontért leigazolta. ### Porto Az első hetekben csak a Porto második csapatában lépett pályára, de már az első csapatnál edzett. A tavaszi fordulókban ült le először a kispadra, a február 23-i Beira Mar ellen 3-0-ra megnyert mérkőzésen lépett először pályára. Új csapatában összesen háromszor játszott a bajnokságban, ezeken a mérkőzéseken gólt nem rúgott. A május 18-án lejátszott Varzim elleni mérkőzést végigjátszotta és gólpasszal szolgálta ki Jankauskast. A mérkőzés után a portugál lapok is elismerően írtak róla. A Porto meggyőző fölénnyel, 11 ponttal zárt a második Benfica előtt a tabellán. Az UEFA-kupa sorozat egy mérkőzésén lépett pályára, a Denizlispor ellen 2-2-re végződött találkozón. A február 27-én megrendezett mérkőzést végigjátszotta és egy kapufát is lőtt. A mérkőzésről így nyilatkozott: „Ez egy fontos állomás volt a számomra, azonban messzemenő következtetéseket nem szabad belőle levonni, hiszen a Porto A csapatának kerete rendkívül erős. Ugyanakkor valóban úgy érzem, fel tudtam venni a csapattársak ritmusát: már nem lógok ki az edzéseken sem. Nagyon erősen hat rám a profi környezet” Így ő is magasba emelhette a trófeát a döntő utáni ünnepléskor. A mérkőzést a lelátón tekintette meg, a bő, 24-es keret tagjaként nem ülhetett le a kispadra. 2003\. június 17-én rendezték a portugál kupa döntőjét, ahol a Porto Derlei góljával 1-0-ra legyőzte az Uniao Leirát. A mérkőzésen Ákos nem lépett pályára. A három színtéren győztes keret túl erős volt ahhoz, hogy tartósan a kezdőcsapat közelébe kerülhessen így a 2003–2004-es szezonban kölcsönadták az Académica csapatához, ahol 11 mérkőzésen 1 gólt lőtt. Edzője Artur Jorge volt, aki korábban a PSG és a portugál válogatott szakvezetőjeként is dolgozott. A következő idényben visszakerült a Portohoz, de a friss BL győztes csapatnál még nagyobb verseny volt, mint egy évvel azelőtt így, miután az őszi félévet a „B” csapatnál töltötte, újra kölcsönadták, ezúttal az angol Plymouth Argyle csapatához. ### Plymouth Bobby Williamsont egy Torquay elleni zártkapus edzőmeccsen mutatott teljesítménye győzte meg játéktudásáról. Első mérkőzésére új csapatában 2005 januárjában került sor, a Preston elleni találkozón 64 percet töltött a pályán és egy kapufát lőtt. Az idény végén mind a csapat szurkolói, mind a vezetők mindent megtettek, hogy Ákos Plymouthban maradjon. Jelentős szerepet vállalt abban, hogy a csapat elkerülje a kiesést, látványos játékának köszönhetően pedig a szurkolók egyik kedvence lett. A Porto először túl magas kivásárlási árat szabott meg: 280 000 fontot, de későbbi tárgyalások során sikeresen lejjebb tudták vinni az árat, így az összes akadály elhárult az átigazolás elől. José Mourinho nyilatkozta Ákosról a csapatváltás után: „Kivételes tehetség, mindig tanulni akar, egy fantasztikus játékos. A legjobbakat kívánom neki a Plymouthban.” A 2006 szeptemberében lejátszott QPR elleni mérkőzést megelőzően 7 hónapig nem volt a kezdőcsapat tagja, ekkor a 74. percben váltotta őt Luke Chadwick. 2006–2007-ben hamar el kellett búcsúzni a Liga Kupától: a negyedik ligás Walsall már az első fordulóban búcsúztatta a csapatot. Az augusztus 23-án lejátszott mérkőzésen Buzsáky a 64. percben lépett pályára Tony Capaldi helyére. Ittléte alatt a csapat szurkolói kétszer is (2005, 2006) az év legjobbjának választották. 2006-ban a szavaztok 41%-át megszerezve lett első, pedig a szezonban sérülések hátráltatták. Az összes mérkőzést figyelembe véve a csapatnál 105 mérkőzésen 9 gólt lőtt. A három év alatt 2006–2007-ben a 11., 2005–2006-ban a 14., 2004–2005-ben pedig a 17. helyet szerezte meg csapatával. Stuart Gibson a csapat utánpótlás igazgatója a következőket mondta Ákosról a 2005-ös magyarországi látogatása során: „Ákos nagyon intelligens játékos, aki lát a pályán, jól lő és technikás is. Olyan futballista, akiért szívesen váltanak jegyet a drukkerek, akinek élvezet nézni a játékát. Ezért is akarta a Plymouth mindenképpen megtartani, nem véletlen, hogy a szurkolók transzparenseken követelték, igazoljuk már le végleg ezt a magyar srácot! Rendkívüli egyéniség, teljesen más a mentalitása, mint az angoloké. Mindig pontosan érkezik az edzésekre, s mindig ő az, aki utoljára hagyja el a gyepet. Igen, olyan ő, mint David Beckham, aki ugye a tréningek után mindig kinn marad, hogy gyakorolja a szabadrúgásokat.” ### QPR Sikertelen szerződéshosszabbítási tárgyalások után 2007 októberében kölcsönben került a szintén angol másodosztályú Queens Park Rangers gárdájához. Januártól a szerződés értelmében már valóban igazolt játékos lesz: 2,5 évre szól az új kontraktusa. Az elvárásokat jól kifejezi vele szemben, hogy a 10-es mezt adták számára. Ákos így indokolta a váltást: „ Most egy olyan lehetőséghez jutottam, amelyet nem tudtam visszautasítani. Egy nagy múltú klubról van szó, amelynek nagy tervei, és főleg biztos anyagi háttere van. A cél, hogy – megerősödve – minél hamarabb feljussunk a Premiershipbe, mert nekem is régóta az a vágyam, hogy a magasabb osztályban mutathassam meg a képességeimet. Főleg ez motivált a váltásban.” Legelső mérkőzése a november 3-i Hull City ellen 2-0-ra megnyert találkozó volt, kezdőként lépett pályára, edzője a 86. percben cserélte le. Második mérkőzésén szerezte meg első gólját Coventry City ellen egy távoli lövést követően. Hamar a szurkolók kedvencévé vált, az egyik rigmusban mint a „fehér Pelét” emlegetik. December 8-ig kellett várni a következő góljára, de akkor egyszerre kettőt lőtt a Scunthorpe ellen. Az elsőt egy 24 méteres távoli lövést, a másodikat egy szabadrúgást követően. Legközelebbi góllövése is duplázást hozott: december 22-én Colchester csapatát győzték le góljai segítségével. 2008\. január 5-én pályára lépett a Chelsea elleni FA Kupa találkozón, de 50. percben sérülés miatt le kellett cserélni, Kieran Lee váltotta. A mérkőzést a Chelsea nyerte 1:0 arányban, így a QPR kiesett. 2008 januárjában az Independent angol napilap a brit menedzsereket, játékosokat, szakértőket és ügynököket megkérdezve fölállított egy listát a legjobb Nagy-Britanniában, de nem a Premier Leagueben szereplő labdarúgókról, Ákos ezen a 19. helyet szerezte meg. A róla szóló rövid jellemzésben ez állt: „"Tehetséges, de ingadozó teljesítményű támadó középpályás, aki a QPR komoly anyagi megalapozottságú feljutási kísérletének kulcsfigurája lehet.” A 2007–2008-as szezon végén bokasérülést szenvedett, a QPR fizikoterapeutája, Paul Hunter szerint a Szlovénia elleni márciusi válogatott mérkőzésen történt az eset, habár azután még többször is pályára lépett, az orvosi stáb úgy döntött, műtétre és pihentetésre van szüksége. 2008. szeptember 18-án tért vissza egy, a Norwich City ellen 1–0-ra megnyert bajnoki találkozón. 2008 év végén súlyos sérülést szenvedett egy Manchester United elleni Ligakupa mérkőzésen, a térde leragadt egy fordulásnál és elszakadt az elülső térdszalagja. Ezután hosszú rehabilitációs időszak következett, csak 2009 májusában tudott újra edzésbe állni. 2012-ben a Queens Park Rangers szerződéshosszabbítási ajánlatát nem fogadta el. A Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémián edzett a Videotonnal, amíg nem talál csapatot. ### Ferencváros 2013\. szeptember 12-én aláírt a Ferencvároshoz. Sérülés miatt mindössze négy élvonalbeli mérkőzésen tudott játszani. 2015 őszén bejelentette visszavonulását. ### A válogatottban Első felnőtt mérkőzése a 2005. szeptember 3-án lejátszott, Málta ellen 4-0-ra megnyert vb-selejtező volt. Ekkor Lothar Matthäus szövetségi kapitány 17 perc játéklehetőséget adott neki: Gera Zoltán cseréjeként léphetett pályára és egy 17 méteres lövéssel vétette észre magát. Ebben az évben még kétszer húzhatta magára a címeres mezt, Bulgária és Horvátország ellen; az előbbin le-, az utóbbin becserélték. Majdnem két évig kellett várnia az újabb lehetőségre, amikor 2007 júniusában Várhidi Péter a kezdőcsapatban szerepeltette Norvégia ellen. A megfiatalított magyar válogatott további négy őszi meccsén főleg epizódszerepeket kapott kétszer Gera Zoltán, egyszer Filkor Attila, egyszer pedig Tőzsér Dániel cseréjeként. A 2007-es év utolsó meccsén, az Eb-győztes Görögország ellen végül ismét kezdőként szerepelhetett (Gera a sárgalapjai miatt nem játszhatott), és a 7. percben meg is szerezte a vezetést a magyar válogatottnak. A végül 2-1-es görög győzelemmel végződő meccsen csapata, és az egész mezőny legjobbja volt. ## Sikerei, díjai - Magyar kupagyőztes: 1999–2000 - Magyar bajnoki ezüstérmes: 1999–00 - Magyar bajnoki bronzérmes: 2001–02 - Portugál bajnok: 2002–03 - Portugál kupagyőztes: 2002–03 - UEFA-kupagyőztes: 2002–03 - Alpok-Adria-kupa-győztes: 2002 - Angol másodosztály bajnok: 2010–11 - A Puskás-díj (1999) és a legjobb magyar fiatal labdarúgónak járó díj (2003) nyertese - A Hónap Championship labdarúgója: 2007. január ### Statisztika 2013\. november 11-ei adatok szerint. ### Mérkőzései a válogatottban ## Személyes információk 2 kislány édesapja. Példaképeinek Ronaldinhót és Juan Román Riquelmét tartja, a kedvenc csapata pedig az FC Barcelona. Szabadidejében szívesen jár moziba vagy szörfözik a neten. Ma már családi vállalkozásként viszi édesapjával a Grund FC-t. A kapcsolatait kihasználva együttműködést alakított ki volt csapata, a Plymouth Argyle és a Grund FC közt. 2007-ben – az édesapja ösztönzésére – megvásárolta a Strabagtól a Rákoshegy sportlétesítményét, amely 4,5 hektárja egy földes és egy füves futballpályát, valamint egy kis klubházat foglal magában. Célja, hogy ha egyszer befejezi a futballt, ő is az utánpótlás-neveléssel foglalkozzon.
134,056	III. Amenhotep	26,383,437	null	[ "Az i. e. 1350-es években elhunyt személyek", "Az i. e. 15. században született személyek", "Egyiptomi múmiák", "Fáraók", "Kiemelt cikkek", "XVIII. dinasztia" ]	III\. Amenhotep (uralkodói nevén Nebmaatré; i. e. 1398 körül, ur.: kb. i. e. 1391 – i. e. 1353) az ókori egyiptomi XVIII. dinasztia és az Újbirodalom egyik legjelentősebb fáraója. Harmincnyolc éven át tartó uralkodása alatt Egyiptom hatalma egyik csúcspontját érte el, a birodalomban béke és bőség honolt, virágzott a kereskedelem és a kultúra. Monumentális épületek – köztük a luxori templomkomplexum, valamint a karnaki templomegyüttes jelentős része – és szobrok sokasága, pazar díszítésű magánsírok jellemzik uralmának időszakát, mely éppen a számos szobornak és a rengeteg, különféle eseményeket megörökítő úgynevezett emlékszkarabeusznak (kis szkarabeuszamulettek) köszönhetően viszonylag jól dokumentálható. Amenhotep nevét még ezer évvel később is a bőséggel, a gazdag terméssel hozták összefüggésbe. A fáraó hivatalának istenítése uralma idején korábban soha nem látott mértéket öltött és megjelentek a fia, Ehnaton által később végrehajtott vallási-kulturális reformok csírái. Az Amarna-levelekben Nibmuaria néven említik, ez uralkodói nevének, a Nebmaatrének akkád írásjelekkel fonetikusan leírt változata. Görögül Amenóphiszként említik. ## Családi háttere Amenhotep apja IV. Thotmesz fáraó volt, anyja pedig a fáraó egyik mellékfelesége, Mutemwia, aki csak fia uralkodása alatt tett szert nagyobb jelentőségre. Testvérei és/vagy féltestvérei közül Amenemhat és Sziatum hercegek, valamint Tiaa, Amenemopet, Paihia és Tentamon hercegnők neve maradt fenn. Nem az elsőszülött fia volt Thotmesznek, de a trónörökös Amenemhat apjuk 7. uralkodási évében meghalt, így Amenhotep lett a trónörökös. Még gyermekként elkísérte apját egy núbiai hadjáratra. Thotmesz tizedik uralkodási évében elhunyt, és a Királyok völgye 43-as sírba temették el három évvel korábban meghalt fiával, Amenemhattal és lányával, Tentamonnal. Amenhotep még uralkodása elején elvette főfeleségét, Tijét. A fáraónak hatalmas háreme volt, feleségei közt több külföldi hercegnő is akadt, többek közt Giluhepa és Taduhepa mitanni hercegnők, de Tije vitathatatlanul a legfontosabbnak számított mind közül. Tijétől született gyermekei közül név szerint ismerjük Szitamon, Iszet és Henuttaneb hercegnőket, akiket Amenhotep később feleségül vett; Thotmesz herceget, aki sokáig trónörökös volt, de végül apja előtt halt meg (nem bizonyított, hogy Tije volt az anyja, de erősen valószínű); Amehotep herceget – ő a későbbi Ehnaton fáraó –, valamint Nebetah és Baketaton hercegnőket. Elképzelhető, hogy az ő fiai voltak Szemenhkaré és Tutanhamon fáraók, de a tudósok többsége Tutanhamont vagy mindkettejüket inkább Ehnaton fiainak tekinti. ## Uralkodása Amenhotep gyerekként lépett a trónra, miután apja, IV. Thotmesz tíz évnyi uralkodás után elhunyt, de nagyon kicsi valószínűleg nem volt már, mivel anyja, Mutemwia alig jelenik meg többször az ábrázolásokon, mint az előző két fáraó. Tanítója, Hekaerneheh sírjában (TT 64) sem csecsemőként, hanem ifjúként ábrázolják a leendő királyt. Múmiája vizsgálata alapján megállapították, hogy negyven és ötven év közt járhatott halálakor. Tijével kötött házasságát már a második uralkodási évében említik egy emlékszkarabeuszon. Ezek alapján feltételezték, hogy Tije befolyásos családja segített az ifjú fáraónak az uralkodásban. Egy másik szkarabeusz Tije szüleit is név szerint említi, városuk, Ahmím pedig virágzott ebben az időszakban, mindez azonban még nem elégséges bizonyíték erre. ### Külpolitikája Amenhotep uralkodása a béke jegyében telt. Az ifjú fáraó Egyiptom egyik legfényesebb korszakában került trónra. Ekkor már több mint százötven év eltelt Egyiptom hükszósz megszállása óta, melynek Amenhotep ősei vetettek véget; a dinasztia nagy fáraói, mint III. Thotmesz és II. Amenhotep kiterjesztették az ország határait, megtöltötték a kincstárat, Amenhotep apja, Thotmesz pedig békés viszonyt alakított ki a szomszédos Mitannival. Uralkodása ötödik évében sor került egy lázadást leverő núbiai hadjáratra, melyről három sztélé tanúskodik Asszuán közelében és Szai szigetén; lehetséges, hogy a korábbi núbiai fővárossal, Kermával a Nílus túlpartján átellenben épült szolebi erőd és temploma is azért épült, hogy megakadályozzák a zavargásokat a térségben. Ezt leszámítva azonban a külpolitikában nem a hadjáratok, hanem a diplomácia játszotta a főszerepet. A fáraó kiterjedt levelezést folytatott Asszíria, Mitanni, Babilon és Hatti uralkodóival, akik gyakran kértek és kaptak aranyat és más ajándékokat a fáraótól. Az ún. Amarna-leveleket 1887-ben találták meg. Az egyik leghíresebb levélben Amenhotep visszautasítja I. Kadasman-Harbe vagy I. Kadasman-Enlil kassú babiloni királyt, aki a fáraó egyik lányát kérte feleségül. Amenhotep válaszára, miszerint egyiptomi uralkodó leányát az idők kezdete óta nem adták idegen uralkodóhoz feleségül, a babiloni király azt feleli, hogy akkor küldjön helyette egy közrendű nőt, elvégre ki merné kétségbe vonni, ha Babilonban azt mondják rá, hogy a király lánya: "Király vagy, azt teszel, amit akarsz. Ha adod, ki szólna bármit is. Vannak nagy lányok, szép nők: egy szép nőt küldjél, amint jónak látod. Ki merné mondani: ő nem a király lánya!" A béke hatására az egyiptomiaknak az idegenekhez való viszonya is változott. Míg korábban Egyiptomot a rend szigetének tekintették lakói, melyet a káosz és zűrzavar gonosz erőkkel teli világa vesz körül, most nyitottabbak lettek, a fáraó udvara pedig fontos diplomáciai központtá vált. Hogy kezdték már a más országok népeit is Ré által teremtettnek tekinteni, az meglátszik Ehnaton Naphimnuszából is, mely kifejezetten kitér arra, hogy minden nép teremtője maga a Nap. A béke hatására fellendült a kereskedelem; több égei-tengeri város – Mükéné, Knósszosz, Phaisztosz – nevének első hieroglifás említését Amenhotep halotti templomában láthatjuk. Görögország kontinentális részén is számos egyiptomi leletet találtak, mely erre az időre datálható. ### Közigazgatás és tisztségviselők A fontosabb pozíciókat már IV. Thotmesz idején a katonák helyett főként nemesi családokból választott hivatalnokok vették át. III. Amenhotep udvara érdekes annyiban, hogy épp annyi Thébán kívüli műemlékéről ismert, mint thébairól. Thébán kívül temetkezett az egyik vezír, Aperel, az ő sírját Észak-Szakkarában fedezte fel Alain Zivie. A környéken több, III. Amenhotephez kapcsolódó személy sztéléjét is megtalálták. Szobekmosze és fia, Szobekhotep királyi kincstárnokok sem Thébában temetkeztek. Azok azonban, akik a legközelebb álltak a fáraóhoz, Thébában temetkeztek, köztük a király által nagyra becsült Hapu fia Amenhotep, ki abban a kegyben részesült, hogy saját, a fáraó halotti templomára néző halotti templomot építtessen. Faragott domborművekkel díszített sírt csináltatott Thébában Ramosze vezír (TT55 sír), Amenhotep vezír, Heruef (Tije háznagya; TT192 sír) és Haemhat, a királyi magtárak elöljárója (TT47 sír) is. Az udvarban fontos szerepet töltöttek be Tije királyné szülei, Juja és Tuja is. ### Építkezései és szobrai Minden óegyiptomi uralkodó közül III. Amenhotepnek maradt fenn a legtöbb szobra, melyet sikeresen azonosítottak: több mint 250. Uralkodása eseményeit részletesen felidézhetjük ezek és a több mint 200 emlékszkarabeusz segítségével, melyek Núbiától a mai Szíriáig a legváltozatosabb helyekről kerültek elő és felirataik a legkülönfélébb eseményeknek állítanak emléket: a szkarabeuszok közül 123 a király bátorságát és erejét hivatott mutatni, feliratuk szerint Amenhotep uralkodása első tíz évében 100 (vagy 102) oroszlánt nyilazott le saját kezűleg, egyetlen vadászat alatt pedig 40 bikát ölt meg; 56 Tije királyné nevét és származását említi, 5 további szkarabeusz Gilukhipa hercegnő és 317 tagú kísérete érkezését örökíti meg, szintén 5 egy bikavadászatot jegyez fel, 11 pedig azt a mesterséges tavat írja le, melyet Tijének építtetett Amenhotep a 11. uralkodási évben Ahmím közelében. Amenhotep első feljegyzett cselekedetei – uralkodása első és második évéből – hogy új mészkőfejtőket nyittatott Turában (a mai Kairótól délre) és a közép-egyiptomi Deir el-Bersában, hogy biztosítsák az építőanyagot. Az építkezések vezetője Hapu fia Amenhotep volt, egy befolyásos ember, aki rokonszenvezett az erősödő Aton-kultusszal. Halála után csaknem istenként tisztelték, mint nagy elődjét, Imhotepet. #### Karnak A béke kedvezett a nagyszabású építkezéseknek. III. Amenhotep ideje alatt jelentősen bővült a karnaki templom, és a fáraó az apja által megkezdett épületeket is befejeztette. Karnak teljesen átalakult Amenhotep uralkodása alatt: a negyedik pülónt a hozzá tartozó szentélyekkel együtt teljesen lebontották, helyükben a kelet-nyugati tengelyen felépült a harmadik pülón. Így egy új bejárat és új előudvar jött létre, az udvarban két sorban oszlopok álltak papirusznövényt mintázó oszlopfővel. A templom déli végében elkezdte építtetni a tizedik pülónt, aminek irányát kissé megváltoztatta a hetedik és nyolcadik pülónéhoz képest, így Mut szent kerületének új bejáratához vezetett. Mutnak is elkezdett új templomot építtetni, és 600 szobrot emelt Szahmet istennőnek Mut templomában. A templomkomplexum déli részén folyó nagy építkezések ellensúlyozásaként az északi részen Maatnak, az igazság megtestesítőjének, az Ámonnal azonosított Ré napisten lányának is építtetett egy szentélyt. Ámon felesége, Mut és Maat egyaránt képviselhették a nap szemét, Ré evilági küldöttét. Az észak-déli ellentét David O’Connor szerint megfelel az ég és föld, Maat és Mut kettősének. A templomegyüttes úgy épült, hogy kifejezze a kozmoszban uralkodó harmóniát, melyet a fáraó tart fenn; valószínű, hogy az itt megrendezett szertartások is ennek fényében zajlottak le. #### Luxor Óegyiptomi neve Opet Resy-"Amon Déli Háreme". Karnaktól két kilométerre helyezkedik el. Itt Amon termékenységi alakját tisztelték. A luxori építkezések megkezdésekor Amenhotep először egy korábbi thutmoszida építmény helyén homokkőből templomot emelt. A templom fontos szerepet játszott az évente megrendezett Opet-ünnepen, egyben az istenkirályság megújulását jelképezte. Az ún. születési helyiség dekorációi azt mutatják be, ahogy Amenhotep megszületett Mutemwia és Ámon isten gyermekeként. A szentély elé Amenhotep először zárt oszlopcsarnokot építtetett, 32 oszloppal – itt a falak díszítése Amenhotepet ábrázolja Théba istenei előtt, valamint a nomoszok megszemélyesített alakjait –, majd előtte oszlopos napudvart 64 oszloppal. Az ehhez vezető, 100 m hosszú utat kétoldalról 7-7 oszlop szegélyezte; ezt már csak a későbbi fáraók idején fejezték be. Az oszlopfők papiruszt mintáztak. #### Halotti templom bélyeg\\|Amenhotep egyik kolosszus-szobrának részlete a British Museumban III\. Amenhotep Ámonnak szentelt halotti temploma a Nílus Luxorral szemközti oldalán épült. Az épület a maga korában a legnagyobb templom volt Thébában, és a ma ismert ókori egyiptomi templomok legnagyobbika. A templom azonban túl közel épült a folyóhoz, és az áradások miatt alig 200 évvel később már romokban állt. Emiatt a már a XIX. dinasztia idején teljesen lebontották, köveit újabb épületekhez használták fel, többek közt Merenptah fáraó halotti templomához. Mára a helyszínen csak Amenhotep két monumentális ülőszobra maradt meg, melyek a bejáratnál álltak. Ezeket a görög idők óta Memnón-kolosszusokként ismerik. A szobrok a felkelő nap melegítő hatásának következtében zümmögő, búgó hangot adtak ki. A feljegyzések alapján a templom padlóját ezüsttel, falait arannyal és elektrummal (arany-ezüst ötvözet) díszítették. A 2002-2003-as ásatások Tije királyné hatalmas szobrainak nyomait is feltárták; egyikük Amenhotep jobb lába mellett állt. A templomban rengeteg hatalmas szobor állt – több kolosszus darabjait találták meg itt, mint bármelyik másik templomegyüttesben –, nagy részük a jubileum isteneit ábrázolta, azonkívül csillagászati naptárat alkottak. Itt állt III. Amenhotep és Tije kolosszusa is, amely ma a kairói Egyiptomi Múzeum csarnokában központi helyen látható. #### Szoleb és Szedeinga A núbiai Szolebben Amenhotep egy, „a Haemmaat erődjében lakozó Amon-Rének” szentelt templomot építtetett. Ettől kb. ötven kilométerrel távolabb állt női ellenpárja, a Tijének emelt szedeingai templom, melyben a királynét Ré szemeként ábrázolták. A szedeingai templomban több női istenséget is megjelenítettek: Tefnutot, Hathort és Werethekaut („nagy varázslatú”). Az ókorban Szedeingát Tije erődjeként ismerték. Núbiában ezeken kívül több más templomot is emeltetett, többek közt egy sziklatemplomot Vádi esz-Szebuában (melyet „Ámonnak, az utak megnyitójának” szentelt), egy oszlopsorral ellátott kis templomot III. Thotmesznek Elephantinében, egy Hórusz-templomot Anibában, templomokat Kubánban és a Tabo-szigeten. #### Malkata A hatalmas palotaegyüttes, melyet a fáraó a Nílus nyugati partján emelt szed-ünnepei megünneplésére, és ahová a 29. uralkodási évben költözött be a királyi család, az ókorban a Tjehen Aton („Aton ragyogása”) nevet viselte; ma Malkataként ismert, a közeli Királynék völgye arab neve után. Az épületegyüttes, mely a hatalmas halotti templomtól délre állt, magába foglalt egy Ámon-templomot, egy fogadócsarnokot, négy palotaterületet – a déli palotát, mely Tije lakrészét foglalta magába; a középső palotát; egy palotát, mely a fáraó lakosztályát, valamint fogadócsarnokokat és a hárem egy részét tartalmazta; az északi palotát Szitamon hercegnő-királyné lakosztályával –, szolgák és tisztviselők lakóhelyiségeit, valamint feltehetőleg egy maru-t az északi részen. A maru olyan, a napkultuszban szerepet játszó építmény volt, mely mesterséges tavakból, virágágyásokból és kis pavilonokból állt, kelet-nyugati tengely mentén épült, és napkeltétől napnyugtáig megfigyelhető volt innen a nap. A helyiségeket élénk színű festés díszítette. A palota mellett egy nagy kikötő állt (mai nevén Birket Habu), ezt használták az építkezésnél, majd később, a király ott-tartózkodásakor. A fő palotától ötszáz méternyire délre egy stadion is állt, 400 méternyi egyenes pályával, lehetséges, hogy itt kocsiversenyeket rendeztek. A palotaegyüttes helyét George Daressy fedezte fel 1888-ban. Az 1970-es években David O’Connor és Barry Kemp tanulmányozta. A további feltárásokat a tokiói Vaszeda Tudományegyetem szakemberei végezték az 1980-as években. #### Egyéb építkezések Memphiszben, Ptah kultuszának központjában épült a „Nebmaatré egyesül Ptahhal” templom, melyből domborműves kvarcittömbök maradtak fenn. Innen származhattak azok a Ptah-kolosszusok is, melyeket II. Ramszesz később átalakíttatott. Közép-Egyiptomban Amenhotep számos épületet emeltetett, de a hebenui és hermopoliszi templomokból kevés maradt fenn, ahogy a Szumenuban, Szobek Thébától kb. 20 km-re délre fekvő kultuszhelyénél emelt templomból is. ### Istenítése Amenhotep uralkodása alatt az uralkodó istenítése egyre nagyobb méreteket öltött. A folyamat már egyik elődje, Hatsepszut alatt elkezdődött, aki hatalmának legitimizálása végett kezdte el magáról terjeszteni, hogy ő a főisten, Ámon vér szerinti lánya. A luxori Ámon-templom falain látható jelenetek, melyek Amenhotepnek Ámontól való fogantatását, majd születését és koronázását ábrázolják, nagyon emlékeztetnek Hatsepszut hasonló képeire. Egyes jelek arra mutatnak, III. Amenhotep, azon felül, hogy isten fiának tartották, saját magát is istennek tekintette. Szobrainak és feliratainak sokaságán a fáraót a napistennel azonosították, első jubileumi ünnepségén a napbárkán hajózó Ré szerepében jelent meg, mindezek mellett a vallás szoláris elemei eddig soha nem látott hangsúlyt kaptak, a napisten kultusza összefüggésbe került olyan istenségekével is, amelyekhez korábban nem kapcsolódott erősen. Egyes elméletek szerint fia, Ehnaton a napkorong, Aton képében istenné vált apját tisztelte, ez azonban egyelőre csak feltevés, és egyelőre az sincs tisztázva, valóban tisztelték-e a fáraót már életében istenként, mivel II. Ramszesszel ellentétben közvetlen bizonyíték – a fáraót istenként említő felirat vagy kimondottan neki emelt templom – nem maradt fenn. Míg Ramszesz egyes képein látni majd, amint Ramszesz, a fáraó, áldozatot mutat be Ramszesznek, az istennek, Amenhotep ábrázolásai közül azokról, amik erre a leginkább hasonlítanak, nem lehet megállapítani, a fáraó életében készültek-e, halála után pedig minden fáraót istenként tiszteltek. A kor halotti irodalmában egyre inkább megnyilvánult az a nézet, hogy az uralkodó testesíti meg a Nap ciklikusságát és a termékenység fölötti hatalmat. Ez III. Amenhotep uralma alatt fokozódott. Építkezései (Karnak, Luxor, a halotti templom) egyaránt hangsúlyozták, mennyire fontos volt neki a napistennel való azonosítás. A király egyik legnépszerűbb jelzője az Aton-tjehen („Ragyogó Aton”/„Ragyogó Napkorong”) volt; ez megjelenik címei közt a luxori templomban, gyakran használják egyik palotája, valamint királyi bárkája neveként, és hadseregének egyik egysége is ezt a nevet viselte. ### Jubileumi ünnepei Amenhotep háromszor ünnepelte meg uralkodói jubileumát, a szed-ünnepet – 30., 34. és 37. évében. Az ünnepségek egy részét a malkatai palotában rendezték meg, melynek temploma és ünnepi csarnoka kifejezetten erre a célra épült. A szertartásokat Thébában kezdték Ré napszeme, Szahmet kiengesztelésével, majd ugyanezt a szertartást végrehajtották a szolebi templomban az istenné vált Nebmmaatré Amenhotep, Ré holdszeme kiengesztelésére. Ezek után kezdődött meg maga az ünnepség, melynek során az uralkodót újra megkoronázták Alsó- és Felső-Egyiptom királyává, majd négy kört futva kellett bizonyítania, hogy fizikailag is alkalmas még az uralkodásra. A karnaki templom egyik magtárának domborművén a szertartás által rituálisan megfiatalított uralkodót napkorongokkal megkoronázva, ruháján napszimbólumokkal ábrázolják, még inkább hangsúlyozva azonosságát a napistennel. A szertartások részeként Amenhotep feleségül vette legidősebb lányát, Szitamont (a 30. évben megrendezett ünnepségen), majd Iszetet (a 34. évben). A 37. évben feltehetőleg a harmadik lányon, Henuttaneben volt a sor, és az ő neve is helyenként megjelenik kártusba foglalva, ami a fáraón kívül csak királynét illetett meg. ### A társuralkodás kérdése Több elmélet is létezik azt illetően, hogy III. Amenhotep még életében kinevezte-e fiát, Amenhotep herceget társuralkodóvá, és ha uralkodtak együtt, mennyi ideig tartott ez. Egyes tudósok szerint nem volt társuralkodás, IV. Amenhotep csak apja halála után foglalta el a trónt. A társuralkodás elméletét támogatók is megosztottak annak pontos időtartama felől. Az amarnai levéltár 27. számú ékírásos táblája, mely Mitanni királyától, Tusrattától érkezett, utal IV. Amenhotep trónra lépésére egyedüli uralkodóként, a tábla azonban épp azon a helyen sérült, ahol a levéltáros hieratikus írással feljegyezte érkezésének dátumát, és eldönthetetlen, hogy a 2. vagy a 12. évről van-e szó. Amennyiben a 2. év állt a dokumentumon, a társuralkodás vagy nagyon rövid ideig tartott csak, vagy nem is létezett. Az amerikai Eric Cline és David O'Connor 1998-ban megjelent könyvükben megjegyzik, hogy a társuralkodás elméletét propagálók közt főként művészettörténészeket találunk (Cyril Aldred, Raymond Johnson), míg a történészeket (Donald Redford, William Murnane) nem győzték meg a rendelkezésre álló bizonyítékok. ### Élete utolsó évei és halála A szolebi templom domborművein és Heruef, Tije királyné háznagya sírjának (TT 192) falfestményein Amenhotepet betegnek, legyöngültnek ábrázolják. Múmiájának vizsgálata során megállapították, hogy fogai kopásuk miatt begyulladtak, elgennyesedtek, emiatt élete utolsó pár évében Amenhotep folytonos fájdalommal küzdött. Egy régebbi elmélet szerint Amenhotep emiatt kérte sógorát és apósát, Tusratta mitanni királyt, hogy küldje el a ninivei Istár szobrát, hogy az istennő meggyógyíthassa őt. William L. Moran azonban az ezt leíró EA 23-as jelzésű amarnai levél elemzése során arra a következtetésre jutott, hogy a szobrot azért küldték Egyiptomba, hogy áldását adja Amenhotep házasságára Tusratta lányával, Taduhepával, ahogy korábban is tette, mikor a fáraó Tusratta testvérét, Giluhepát vette feleségül. A levél, melynek érkezését a 36. év tele 4. hónapjának 1. napjára dátumozták, nem említ betegséget, így a szobor érkeztének ez a magyarázata pusztán analóg a hasonló esetekkel (lásd még: Bentres-sztélé). Amenhotep utolsó feljegyzett éve a 38., ennek említését boroskorsók címkéin találták Malkatában. Mivel a korsókat csak az őszi szüret után dátumozták, lehetséges, hogy a király a 39. uralkodási éve elején még élt. ## Sírja és múmiája III\. Amenhotep sírja ma a Királyok völgye 22 jelzést viseli, és a korábban készült királysíroktól távol, a nyugati völgyben található. Az 1990-es években egy japán kutatócsoport térképezte fel. Magát a múmiát a Királyok völgye 35-ös sírban (II. Amenhotep sírjában) találták meg, ahová sírrablók elől rejtették a XXI. dinasztia idején. ## Titulatúra bélyeg\\|Szobra a British Museumban
1,005,555	Believe in Me	26,644,964	null	[ "2013 kislemezei", "Bonnie Tyler-dalok", "Dalok a 2013-as Eurovíziós Dalfesztiválon" ]	A Believe in Me Bonnie Tyler első kislemeze a 2013-as Rocks and Honey című albumáról. Műfaját tekintve egy közepesen tempós, country-rock stílusú dal. Szerzője Desmond Child, Lauren Christy és Christopher Braide. A felvételek 2012 februárjában készültek a Tennessee állambeli Nashville-ben. 2013. március 7-én a BBC bejelentette, hogy Bonnie Tyler ezzel a dallal képviseli az Egyesült Királyságot a 2013-as Eurovíziós Dalfesztiválon Malmőben a május 18-i döntőben. A következő brit induló Molly Smitten-Downes Children of the Universe című dala volt a 2014-es Eurovíziós Dalfesztiválon. Két évtized után ez Bonnie Tyler első új dala, amely felkerült a brit toplistára. Legutóbb 1995-ben a 45. helyig sikerült jutnia a Making Love out of Nothing at All című dalával. A Believe in Me a kislemezlistán a 86., míg a független TOP40 listán a 10. helyig jutott és 11 hétig szerepelt a listán. Lengyelországban a Radio Złote Przeboje játszási toplista első helyét vezette tíz héten keresztül. A dal CD single formátumban a ZYX Music kiadó gondozásában Európában, míg az Egyesült Királyságban digitális formátumban a Celtic Swan Recording kiadásában jelent meg. 2013\. május 13-án a Believe in Me bekerült a SingStar karaoke áruház kínálatába, ahol addig csak a Total Eclipse of the Heart című slágere szerepelt, és aminek letöltési teljesítményéért bekerült a Guinness Rekordok Könyvébe. A dal vegyes értékelést kapott a kritikusoktól. Bár a versenyen a középmezőnyben végzett, az Eurovíziós Dalfesztivál rádiós közönségdíjára (ESC Radio Awards) két kategóriában jelölték és mindkettőt meg is nyerte. Ezzel a díj történetében Bonnie Tyler az első brit eurovíziós előadó, aki megkapta ezt az elismerést a „legjobb dal” és a „legjobb női előadó” kategóriában. ## A dal története Bonnie Tyler, amikor férjével és menedzserével Matt Davisszel együtt Nashville-ben járt, hogy az új albumra keressenek dalokat, találkozott David Huff producerrel, aki elkérte tőle Desmond Child telefonszámát. Bonnie azt válaszolta, hogy csak a floridai telefonszáma volt meg. David elmondta az énekesnőnek, hogy Desmond jelenleg Nashville-ben él családjával, de az énekesnő ezt nem akarta elhinni. Huff azonban felhívta telefonon a zeneszerző-producert és elújságolta neki, hogy Bonnie Tyler a városban van. Desmond Child rögtön meg is hívta őket vacsorára. Bonnie így nyilatkozott az ominózus vacsoráról: „Elmentünk Desmond házához, hatalmas vacsora volt. Volt ott egy másik srác is, én nem ismertem, de a többiek igen. A Pink Floyd producere volt. Ez volt az a bizonyos vacsora. Tehát a vacsora közben megkérdeztem Desmondot, hogy lenne e dala számomra. Másnapra már a Blackbird Stúdióban voltunk, ez egy nagyon jó nevű stúdió, sok híres énekes megfordult már ott az évek során. Ahogy hallgattam a dalokat, nagyon megtetszett a Believe in Me. Desmond azt mondta igen, ez jó dal, de még nincs befejezve, hiányzott a második verse rész majd hozzátette: »na mi a helyzet, jössz holnap este újra vacsorára és akkor befejezzük?« És be is fejeztük.” A dal társszerzői Lauren Christy és Christopher Braide amerikai énekes, szövegíró és producer, többek között Christina Aguilera, David Guetta, Boyzone, Robbie Williams és Kylie Minogue albumaira is írt dalokat. Később Desmond Child a WalesOnline-nak arról számolt be, hogy Bonnie Tylerrel szeret a leginkább dolgozni. Hozzátette, még sosem látott Bonnie kezében szöveget, kottát, amikor felénekelte a dalait. Nagyon jól memorizálja a szöveget. Child arról is beszélt, hogy egy felemelő dalt akart írni, és nagyon izgatott, hogy az ő dalával indul Bonnie az Eurovízión. A zeneszerző-producer szerint ez egy valóra vált álom, és teljes mértékben elégedett, és hisz Bonnie sikerében. Bonnie Tyler a rádióverziót először nyilvánosan a Rock Meets Classic turné első állomásán énekelte el élőben Berlinben, 2013. február 18-án. Azóta a turné minden állomásán elhangzott a cseh Bohemian Symphonic Orchestra Prague és a Matt Sinner Band kíséretében. A ZYX Music a Rocks and Honey album megjelenése előtt egy héttel módosította a lemez dalainak listáját. Kezdetben csak a Believe in Me albumverziót szánták a lemezre, azonban utólag, 14.-ként a dal rövidebb, rádióváltozata is felkerült a korongra. ## Videóklip A dalhoz a BBC rendelésére videóklipet is forgattak az angliai East-Sussex tengerpartján, amely először a BBC weboldalán jelent meg március 6-án. A videó egy részében Bonnie egy hangulatos kis házban énekel, majd kimegy a tengerpartra és ott folytatja az éneklést. Bonnie egy rádióinterjúban elmondta, hogy nem szereti a klipforgatásokat, ezt pedig különösen nem élvezte, mert nagyon hideg volt a tengerparton. Később a BBC feltöltött egy „Making of” videót is arról, hogyan készült a kisfilm. Az énekesnő így nyilatkozott a klipforgatásról: „A forgatás nem Wales-ben volt, hanem East Sussexben, London távolabbi részén. Tulajdonképpen ez volt a legkönnyebb klip, ami valaha is készült. Nem vagyok a videóklipek szerelmese. Nem szeretem a klipforgatást és a fotózásokat sem, és ez sem volt nagyon élvezetes.” A videó a német Oljo Charts három, videóklipeket rangsoroló toplistáján is szerepelt. A Neue Hits listán a 37., a Love Songs listán a 41., míg a Hits aus Europa listán a 48. legnépszerűbb klip volt. ## Fogadtatása A dal meglehetősen vegyes kritikákat kapott a zenekritikusoktól. A UKMIX szerint Nagy-Britannia évről évre bukdácsol a Dalfesztiválon, többek között az unalmas kiválasztási folyamatok miatt is. Az utóbbi években azonban jól bevált nevekkel próbáltak nyerni, most a nyolcvanas évek toplistás énekesnőjével, Bonnie Tylerrel. A UKMIX kritikusa szerint Bonnie dala nem a legjobb választás az Eurovízióra, és könnyen lehet, hogy ugyanarra a sorsra jut, mint a 2012-es induló, Engelbert Humperdinck. Ennek ellenére az ötből négy csillagot kapott. Az Eurovíziós Dalfesztivál hivatalos közösségi weboldalának kritikája szerint Bonnie hangja egyre jobb az 1983-as slágere óta, és az, hogy ő képviseli az Egyesült Királyságot, akár az idősebb korosztályt is vonzhatja. A dal nem rossz, de lehetne jobb is, ám ennél is fontosabb, hogy egy ilyen különleges hangú énekesnő énekli. Az ESCFamily sok sikert kívánt Bonnie Tylernek. A 10 pontból 8-at kapott maga az énekesnő, a dal és az előadásmód is. Az első benyomásra adható tíz pontból hetet kapott. Így összességében 7,75 pontot kapott a tízből. A brit Daily Mirror szerint ahhoz, hogy 1997 után újra az Egyesült Királyság nyerjen, Bonnie Tyler előnyben van az ismertsége miatt, többek között a német nyelvterületű országokban, Norvégiában és Franciaországban is, ahol 2003-ban elsöprő sikert aratott. Bonnie szívből énekel és még mindig jó formában van. Az értékelő szerint a dal szép, de egy kicsit szürke. Ez a dal nem vicces, mint a Buck Fizz nótája, nem olyan fülbemászó, mint az Euphoria, nem olyan nevetséges, mint a hard rock együttes Lordi, így valami látványos előadásra van szüksége ahhoz, hogy emlékezzenek rá a szavazás órájában. A Digital Spy úgy vélte, bár Bonnie mindent megtesz a győzelemért, mégis inkább a 8 év után megjelent új albumát népszerűsítette. A Believe in Me ellentéte a nagy durranásokkal tarkított 2013-as eurovíziós mezőnynek. Az amerikai Samuel Gould, a Music Reviews weboldal kritikusa szerint a Believe in Me valójában egy nagyon jól megírt ballada. Bonnie jellegzetes hangja tökéletesen alkalmazkodik a lágy basszusokhoz és az akusztikus gitárhoz. A dal egy tipikus vers-kórus-vers-refrén alapra épült, amit egy átkötés tör meg. A kritikus szerint a kórus nagy szenvedéllyel énekel a háttérben. Azonban Bonnie és csapata az Eurovíziós Dalfesztiválon kicsit szétszórtnak tűnt, ezért az ötből három csillaggal értékelték. Az ESC Reviews kritikájában arra teszi a hangsúlyt, hogy hiába Bonnie Tyler a legnagyobb név a 2013-as dalfesztiválon, ez még nem garancia a sikerre, hiszen az elmúlt évtizedekben sokat változott az Eurovízió közönsége. A dal szerintük teljesen átlagos, se nem több, se nem kevesebb. A brit The Guardian online felmérést készített, hogy Bonnie Tyler vajon esélyes-e a győzelemre a Believe in Me című dallal. A voksolás alapján 46% gondolta úgy, hogy Bonnie esélyes a győzelemre, míg 54% ennek ellenkezőjére szavazott. ## Eurovíziós kvalifikáció A BBC 2013. március 7-én jelentette be, hogy 2013-ban az Egyesült Királyságot az 58. Eurovíziós Dalfesztiválon Bonnie Tyler fogja képviselni Believe in Me című új dalával. Katie Taylor, a BBC szórakoztatásért felelős koordinátora szerint Bonnie Tyler egy globális szupersztár, fantasztikus hanggal, és a BBC örül, hogy Bonnie viheti a brit zászlót Malmőbe, ahol valószínűleg 120 millió ember előtt énekel majd. Bonnie Tylerrel a BBC készített telefoninterjút, amikor az énekesnő egy németországi benzinkúton volt, és elmondta, fantasztikus lehetőséget kapott azzal, hogy a BBC az ő dalát választotta, továbbá így nyilatkozott: „Nem mondom, hogy nyerni fogok, de a legjobbat hozom ki magamból a hazám számára.” Bonnie a brit The Sun magazinnak adott interjúban így nyilatkozott az Eurovíziós szerepléséről: „Először 1983-ban kért fel a BBC, hogy képviseljem az Egyesült Királyságot, de akkoriban Amerikában voltam, mert a lemezem négy hétig vezette a Billboard lista első helyét, így nem jó időszakban jött a felkérés. De ez a mostani, tökéletes alkalom. A BBC meghallgatta a Believe in Me-t, és hihetetlen lehetőséget látnak a dalban. Nem számítottam ilyen reakcióra.” A 2012-ben az Egyesült Királyságot képviselő Engelbert Humperdinck nyílt levélben kívánt sok sikert Bonnie Tylernek az Eurovíziós szerepléséhez. A veterán énekes 2012-ben az utolsó előtti helyen végzett, összesen 12 ponttal. Engelbert a levél utóiratában csak ennyit írt: „You can do it Bonnie!” vagyis „Meg tudod csinálni Bonnie!” ## Promóció A dalt Németországban aktív reklámkampánnyal népszerűsítették, országos rádiós promóció, szórólapok, találkozók és dedikálások segítségével. Németországi promóciós körútját Bonnie Tyler 2013. április 17-én kezdte, hogy bemutassa a Believe in Me című dalt. Az énekesnő számított német rajongóinak szavazataira a Dalfesztivál döntőjén. Az első állomás Hessen volt, ahol a HR1 Rádió stúdiójába látogatott, interjút adott az egyik műsorban és dedikálta az új albumát. Április 18-án Hamburgban járt, és az NDR Televíziónak és rádiónak nyilatkozott, miközben a helyi halsütőnél ebédelt. Április 19-én Bonnie a kölni katedrálisnál dedikálta új albumát, majd délután már Burgban volt, és az MDR Televízió Inka Bause Live című műsorában lépett fel, és előadta a Believe in Me-t. Az énekesnő ezt követően Berlinben a Madam Tussauds panoptikumban járt, ahol fotósok és operatőrök serege várta. Az énekesnő ugyanis az ABBA együttes tagjait ábrázoló viaszszobrokat leplezte le, majd interjút adott. Április 22-én Bonnie egész nap interjút adott egy londoni szállodában az esckaz, a Mail Online, az Entertainment Focus a The Sun és a Digital Spy riportereinek. A német ZDF Televízió Leute Heute című műsorában bemutatták azt a riportfilmet, amelyet Bonnie-val készítettek wales-i otthonában. 2013. április 28-án Bonnie Tyler Londonban, a BBC Radio 2 délutáni műsorában Terry Wogannak adott interjút. A stúdióban Bonnie-n kívül gitárosa, Matt Prior és a Dalfesztiválon fellépő csapat is jelen volt. Az énekesnő akusztikus verzióban adta elő az It's a Heartache és a Believe in Me cím dalait. Április 29-én Belgiumban a VRT Televízió Café Corsari című műsorában adott interjút és elénekelte a versenydalát. Május 3-án Bonnie a BBC The Graham Norton Showban élőben énekelte el a Believe in Me-t. ## A dalfesztiválon Bonnie Tyler első próbája a Malmö Arénában május 12-én volt, majd május 15-én már a fellépő ruhájában próbált. Május 17-én a zsűri előtt adta elő a dalát, míg május 18-án a döntőben lépett fel. A Malmőben felállított eurovíziós falu (Eurovision Village) színpadán május 15-én lépett fel, többek között Ryan Dolan, Roberto Bellarosa és Cascada mellett, szintén nagy közönségovációval. Bonnie Tyler ESC Team-jének tagjai Anthony Goldsbrough (gitár és háttérvokál), Michael Gazzard (gitár és háttérvokál), Hayley Sanderson (gitár és háttérvokál) Kristen Cummings (billentyűk és háttérvokál) és Grant Mugent-Kershaw (dobok) voltak. A produkció nem volt túl bonyolult. Az énekesnő a dal első harmadában a mikrofon mögött állva énekelt, a második harmadában bejárta a színpadot, míg a végén a körszínpad felemelkedett vele a magasba. A Believe in Me az alábbi országokból kapott pontokat: Írország (7), Málta (5), Spanyolország (4), Románia (3), Svájc (2), Svédország (1) és Szlovénia (1), összesen 23 pontot. Bonnie Tyler a próbákon, illetve a zsűris döntőn óriási ovációt kapott. A fellépőruháját és a kameramunkát is jónak vélték valamint nagy pillanatnak nevezték, amikor az énekesnő a magasba emelkedik a színpadról. Bonnie Tylert az 1. és a 7. hely közé várták a döntőn. Az Eurovíziós Dalfesztivál fináléjában, azonban a 19. helyen végzett. A döntő után nem sokkal Franciaországba utazott az új albumát népszerűsíteni, és a Le Parisiennek arra a kérdésére, hogy szerinte manipulálták e a szavazatokat, így nyilatkozott: „Azt hiszem igen. A döntő után az oroszok panaszkodtak, hogy miért nem kaptak egy pontot sem a szomszédos Azerbajdzsántól, amiért fizettek. Fizettek? Elnézést! Ez egy verseny? ... De már nem érdekel. Nagy Britannia 16 évvel ezelőtt nyert utoljára, de én sem vártam, hogy mi nyerjünk. Kár, hogy az emberek nem jönnek rá, hogy ez egy dalverseny, ahol a dalokra kell szavazni, nem pedig a szomszédokra.” Az énekesnő a dalt a május 18-i döntőben énekelte utoljára. A 2013. márciusától májusáig tartó eurovíziós promóciós turnéján keretein belül a Believe in Me-t, többek között a Rock Meets Clasic turnén, az Inka Buse Live Showban, a német ZDF Fernsehgarten című reggeli műsorában, a brüsszeli VRT csatorna egyik zenei műsorában, illetve a BBC-n látható, The Graham Norton Showban valamint a BBC Rádióban hallható Terry Wogan Showban adta elő versenydalát. Bonnie ezt követően a nyári fellépései során nem énekelte a dalt, még a június 29-i potsdami koncertjén sem, amikor átvette a két ESC Radio Awards díjat a legjobb dal és a legjobb énekesnő kategóriában. De még az augusztus végi Dél-afrikai koncert körútján és a 2014. január 31-i moszkvai koncertjén sem ugyanis az énekesnő szettjében, a Believe in Me nem szerepel. ## Kislemez ### Borító A kislemezt CD formátumban csak a német ZYX Music adta ki, papírtokban, három dallal, 2013. március 15-én. A lemez borítófotóját Andrew Hopkins, Bonnie unokaöccse készítette, míg a hátsó borítón szereplő fotó Katie Scott műve. A kép 2012 decemberében készült Londonban, az O2 Arénában, amikor Bonnie a Status Quo karácsonyi koncertjének vendégfellépője volt. A kislemez borítója a nagylemez borítójának témáján alapszik, ugyanúgy fekete-fehér képpel, illetve ugyanazt a betűtípust és színeket alkalmazva. ### Dalok A kislemezre a dal rádió- vagy más fogalmazásban eurovíziós verziója került fel, továbbá az eredeti, közel négy perces albumverziója. A kislemez harmadik dala, a könnyed amerikai pop-rock stílusú Stubborn, amelyet Desmond Child mellett a svéd származású zeneszerző, szövegíró Peter Mansson írt, aki többek között a Blue együttesnek és Victoria Beckhamnek is írt dalt, továbbá több svéd pop- és rockegyüttessel is dolgozott együtt. ### iTunes változat A digitális változatot a brit Celtic Swan Recordings (Warner Bros. UK) jelentette meg 2013. március 18-án MP3 formátumban és tette elérhetővé az iTunes-ön az Egyesült Királyságban és Írországban. A Celtic Swan promóciós céllal egy egydalos kislemezt is kiadott korlátozott példányszámban a brit médiaszolgáltatók, rádiók részére. ### Believe in Me – The Remixes Hivatalos remix változatok, amelyek csak digitális formátumban jelentek meg az iTunes áruházban 2013. május 17-én. 2013. április 3-án a BBC One a saját weboldalán tette közzé a Believe in Me hivatalos remix verziójának rádiós változatát. A dalt a német DJ, zenei producer és üzletember Dirk Adamiak (Blutonium Boy) valamint Matty Menck német DJ és zenei producer készítette. - Believe in Me (Blutonium Boy & Matty Menk Radio Mix) 4:38 - Believe in Me (Blutonium Boy & Matty Menk Club Mix) 6:49 ## Díjak 2006-tól minden évben megszavazza a közönség az ESC Radio Awards győzteseit. 2013-ban Bonnie Tyler két kategóriában volt jelölve: a legjobb dal és a legjobb női előadó kategóriában. A legjobb dal díját 12,6%-kal nyerte meg Bonnie, a második helyen a norvég Margaret Berger állt 7,5%-kal, a harmadik helyen pedig az olasz Marco Mengoni 7,1%-kal. A legjobb női előadó díját 16,9%-kal nyerte meg, megelőzve Zlata Ohnevicset (13,8%) és a holland Anoukot (11,3%). A dalverseny győztese, Emmelie de Forest a legjobb női előadók listáján a hatodik helyen végzett (6,5%), míg versenydala a hetedik helyen végzett (5,7%). Ezzel az ESC Radio Awards hétéves történetében először nyert közönségdíjat brit énekes, ráadásul egyszerre kettőt is. A két gravírozott üvegtömböt Bonnie június 29-én vette át potsdami koncertje előtt. Bonnie később az ESC Portugal Awards Karrier-díját is megnyerte, melyet részben szakmai zsűri, részben a közönség ítélt oda az énekesnőnek. A kategória négy jelöltje Anouk (Hollandia), Bonnie Tyler (UK), Cascada (Németország) és Esma Redžepova (Macedónia) volt. A négy énekesnő közül a 12 főből álló szakmai zsűri 0 és 10 közötti pontszámai összesítése alapján került ki a nyertes. Bonnie Tyler a zsűritől összesen 39 pontot kapott, a közönségszavazatok alapján 42 pontot, s így összesen 81 ponttal ő nyerte meg az arany mikrofont formázó trófeát. A második helyezett 69 ponttal Anouk, a harmadik 32 ponttal Cascada volt, és végül Esma 18 pontot kapott. ## Toplista A svájci székhelyű grooves-inc. online zeneáruház 2013. március 3-án tette fel a kínálatba a kislemezt, másnap már a TOP100 listán a 94. helyen szerepelt, március 13-án a 12. helyen volt, március 17-én azonban már a nyolcadik helyen szerepelt az eladási listán. Legjobb pozíciója március 16-án, a második hely volt egy héten át. Az iTunes toplistás adatok a Dalverseny döntőjét követő napi helyezések állását tükrözi. A dal az Amazon.co.uk weboldalon, a letöltési toplista Rock kategóriájában az első volt május 15. és 17. között. iTunes toplista ## Közreműködők A lemezen közreműködők listája: - ének: Bonnie Tyler - producer: David Lyndon Huff - dobok: Chad Cromwell - basszusgitár: Jimmy Lee Solas - akusztikus gitár, mandolin, dobró, bendzsó: Ilya Toshinsky - elektromos gitár: Jerry McPherson - elektromos gitár: Tom Bukavak - elektromos gitár: Kenny Greenburg - zongora, szintetizátor, B-3: Mike Rojas - vonósok: Larry Hall - háttérvokál: Jodi Marr - keverés: Justin Nie Bank
976,474	Ozirisz-mítosz	26,930,279	null	[ "Ókori egyiptomi irodalom", "Ókori egyiptomi mítoszok" ]	Az Ozirisz-mítosz az egyik legjelentősebb és legrészletesebb ókori egyiptomi mítosz. Ozirisz istennek, a legenda szerint Egyiptom egyik első uralkodójának a meggyilkolásáról és fia, Hórusz bosszújáról szól. Oziriszt testvére, Széth megölte, és elfoglalta trónját. Ízisz, Ozirisz testvére és felesége gyermeket szült, akit sokáig rejtegetett Széth elől; ő volt Hórusz, ki felnőve szembeszállt Széthtel és hosszú küzdelem után legyőzte. A mítosz fontos szerepet tölt be az egyiptomiaknak a királyságról és a trónutódlásról, a rend és káosz közti konfliktusról, illetve a halálról és a túlvilágról alkotott elképzelésében, egyben pontos jellemzést ad a főszereplő istenek személyiségéről, akik kultuszának számos eleme ebből a mítoszból ered. Az Ozirisz-mítosz már az i. e. 25. századra nagyjából kialakult. Számos eleme vallási eredetű, de a Hórusz és Széth közti küzdelmet lehetséges, hogy valós történelmi események ihlették, melyekre Egyiptom történelmének korai szakaszában került sor. A tudósok megpróbálták kideríteni, mely eseményekből születhetett a történet, de meggyőző eredmények nem születtek. A mítosz elemei számtalan, különféle műfajú egyiptomi szövegben megjelennek, halotti szövegektől és mágikus formuláktól az elbeszélésekig. Emiatt részletesebb és összefüggőbb, mint a legtöbb egyiptomi mítosz, azonban ezen szövegek egyikében sem teljes egészében szerepel, és az események leírásában nagy változatosság észlelhető. Az ókori görög és római írások, például Plutarkhosz Ízisz és Ozirisze több információt nyújtanak, és bár elképzelhető, hogy nem mindig tükrözik pontosan az ókori egyiptomiak hitét, ezek által a mítosz akkor is fennmaradt, amikor az egyiptomi vallás legtöbb eleme már feledésbe merült. ## Szinopszis ### Ozirisz halála és feltámasztása A történet kezdetén Ozirisz uralkodik Egyiptomban. Őseitől örökölte a királyságot, apja Geb földisten, nagyapja Su, a levegő istene, akit Atum, a világ teremtője hozott létre. Királynéja Ízisz, aki Ozirisszel, Széthtel és Nephtisszel együtt szintén Geb és az égistennő Nut gyermeke. Ozirisz uralkodásáról kevés információ szerepel egyiptomi forrásokban, a hangsúly a halálán és az ezt követő eseményeken van. Ozirisz az életet adó hatalommal, az igazságos királysággal és a maattal – a dolgok ideális rendjével – áll kapcsolatban, Széth pedig az erőszakkal és zűrzavarral. Ozirisz meggyilkolása így a rend és káosz harcának, az élet és halál szembenállásának szimbóluma. A mítosz egyes változatai megadják Széth motivációját Ozirisz megölésére. A Piramisszövegekben Széth azért áll bosszút, mert Ozirisz megrúgta, míg egy későkori szöveg szerint azért, mert Ozirisz lefeküdt Széth feleségével, Nephtisszel. Magára a gyilkosságra gyakran utalnak, de sehol nem írják le. Az egyiptomiak hittek a kimondott szó hatalmában, ezért igyekezték elkerülni, hogy olyan rossz eseményekről írjanak, mint Ozirisz halála. Néhol még tagadják is a halálát, annak ellenére, hogy a szövegek túlnyomó része világossá teszi, hogy meggyilkolták. Egyes szövegekben Széth vadállat – krokodil vagy bika – képében öli meg Oziriszt, máshol a folyóba dobják az istent, ahol megfullad, vagy a halála után dobják a vízbe. Innen eredhet az az egyiptomi hit, hogy a Nílusba fulladt emberek szentek. A szövegekben még az áldozat személyazonossága is változó, van, ahol nem Oziriszt, hanem Hórusz egy változatát, az idősebb Hóruszt gyilkolja meg Széth, és őérte áll bosszút fia, a fiatalabb Hórusz. Az Újbirodalom végére alakult ki a mítosznak az az eleme, hogy Széth feldarabolta Ozirisz testét és szétszórta Egyiptomban. Ozirisz kultuszhelyei szerte az országban azt állították, közelükben találták a holttestet vagy egy darabját. Széth a hagyomány szerint negyvenkét darabra vágta szét a testet, ami megfelel Egyiptom negyvenkét nomoszának. Így a királyfogalom istene királyságának megtestesülésévé vált. Ozirisz halálát vagy interregnum követte, vagy Széth vette át az uralmat a királyság felett. Eközben Ízisz Nephtisz segítségével férje holttestét kereste. Az Oziriszt kereső és gyászoló istennőket gyakran hasonlították sólyomhoz vagy kányához, talán mert a kányák messzire elrepülnek, amikor dögöt keresnek, mert kiáltásuk gyászos hangzású, vagy mert kapcsolatban állnak Hórusszal, akit gyakran ábrázolnak sólyomként. Az Újbirodalom idején, amikor Ozirisz halálát és újjáéledését összefüggésbe hozták a Nílus éves áradásával, ami termékennyé tette Egyiptomot, a folyó vizét Ízisz könnyeinek vagy Ozirisz testnedveinek tartották, így azt az életadó isteni hatalmat jelképezte, ami a folyó vizében és az áradás után növő növényekben lakozik. A két istennő megtalálta és összerakta Ozirisz testét, más istenek, köztük a gyógyító hatalommal rendelkező bölcs Thot, és a balzsamozás, valamint a halotti rítusok istene, Anubisz segítségével. Innen ered a test tartósításának, a mumifikálásnak a hagyománya, mellyel a testnek a halál után bekövetkező romlását kísérlik meg megakadályozni. A történetnek ezt a részét gyakran bővítik olyan epizódokkal, melyben Széth és követői megpróbálják elpusztítani a testet, Ízisz és szövetségesei pedig igyekeznek ezt megakadályozni. Miután Ozirisz testét összerakták, Ízisz madár formájában fölé emelkedett, szárnyaival életet legyezett belé, és párosodott vele. Ozirisz felélesztése azonban nem volt tartós, a történetben ez után az epizód után már csak a Duat, a holtak távoli és rejtélyes világának uralkodójaként említik. Ízisz azonban megfogant és megszülte Ozirisz fiát és örökösét, Hóruszt. Bár Ozirisz a túlvilágon van, ő és vele a királyság újjászületik. Plutarkhosz leírása, mely a mítosznak főleg ezzel a részével foglalkozik, sokban különbözik az egyiptomi forrásokban szereplő mítosztól. Széth – akit Plutarkhosz Tüphónnak nevez – hetvenhárom társával együtt szövetkezik Ozirisz elpusztítására, és készít egy díszes ládát, amelyet egy előkelő banketten bemutat és közli, hogy annak adja ajándékba, aki pont belefér. A vendégek sorban belefekszenek, de senki nem fér pontosan bele, kivéve Oziriszt, akinek Széth titokban a méretére készíttette. Mikor belefeküdt, Széth és társai lezárják és lepecsételik a ládát, majd a Nílusba dobják. A láda, benne Ozirisz testével, kiúszik a tengerre és Büblosz városánál a partra ér. Itt fa nő köré. Büblosz királya kivágatja a fát, melyben még benne van a láda, és oszlopot készíttet belőle palotája számára. Ízisz innen viszi el férje testét, de a fát Bübloszban hagyja, ahol a helyiek tiszteletének tárgya lesz. A történetnek ez a változata, mely egyiptomi forrásokból nem ismert, etiológiai magyarázatot ad Ízisz és Ozirisz kultuszának egy olyan elemére, amely Bübloszban létezett Plutarkhosz idejében és talán már korábban, az Újbirodalom korában is. Plutarkhosz azt is írja, hogy Széth csak azután lopja el és darabolja fel a holttestet, hogy Ízisz rálelt. Ízisz ezután megkeresi és eltemeti a holttest minden egyes darabját, kivéve a péniszt, amelyet mágikusan kell rekonstruálnia, mert egy hal megette. Plutarkhosz szerint ez a magyarázata, hogy az egyiptomiaknál tabu volt a halfogyasztás. Az egyiptomi beszámolók szerint azonban Ozirisz péniszét épségben megtalálták, Plutarkhosz történetével egyiptomi forrásokban egyedül az A két fivér története mutat hasonlóságot – egy újbirodalmi népmese, mely néhány részletében hasonlít az Ozirisz-mítoszra. További eltérés az eredeti és a plutarkhoszi változat közt Hórusz születésének leírása. Plutarkhosznál az apját megbosszuló Hórusz még Ozirisz életében született, az isten halála után fogant gyermek egy második, gyenge és éretlen gyermekük, Harpokratész. Az egyiptomi hagyományban Harpokratész (Hór-pa-hred, „Hórusz, a gyermek”) Hórusz egyik megjelenése, de Plutarkhosz külön szereplővé tette. ### Hórusz születése és gyermekkora Az egyiptomi forrásokból ismert történetben Ízisz a Nílus-delta papirusznádasába rejtőzik Széth elől, aki magára nézve fenyegetőnek érzi a gyermek létét. A hely neve egyiptomi nyelven Akh-biti, „Alsó-Egyiptom királyának papiruszrengetege”. A görög írók Khemmisznek nevezték és úgy tartották, Butó városának közelében található, de a mítoszban a földrajzi hely mellékes, az elvonulás és biztonság ikonikus helyeként jelentős. A papirusznádas fontosságát jelzi az is, hogy gyakran ábrázolják a művészetben; az egyiptomi mítoszok legtöbb helyszínére ez nem jellemző. Ízisz itt ad életet gyermekének, Hórusznak, és itt neveli, ezért nevezik a papirusznádast „Hórusz fészkének”. A Hóruszt szoptató Ízisz alakja gyakori témája az egyiptomi művészetnek. Egyes szövegekben Ízisz útnak indul fia születése után, az emberek világában jár, ahol kiléte titokban marad, sokszor még segítséget is kér az emberektől. Egyiptomi mítoszban szokatlan motívum ez, mert az istenek és emberek általában elkülönült szférában léteznek. Ahogy a mítosz korábbi szakaszában is, itt is gyakran segítik más istenek, akik védelmezik gyermekét távollétében. Egy mágikus ráolvasás szerint hét kisebb skorpióistenség utazik Ízisszel és védelmezi, miközben az istennő segítséget kér Hórusz számára. Egy alkalommal bosszút állnak egy asszonyon, aki nem volt hajlandó segíteni Íziszen, és megmarják az asszony fiát, de Ízisz közbelép és meggyógyítja az ártatlan gyermeket. A mítosznak ebben a részében Hórusz sérülékeny gyermek, akire veszélyek sora leselkedik. A varázsszövegekben, melyek a gyermek Hórusz történetét használják gyógyító erejük alapjaként, különféle betegségeket és sérüléseket tulajdonítanak neki, skorpiócsípéstől az egyszerű gyomorfájásig, attól függően, épp milyen betegség gyógyítására szánták őket. A leggyakoribb változatban a gyermek istent kígyó marja meg, ami tükrözi az egyiptomiak félelmét a kígyómarástól. Egyes szövegek utalnak rá, hogy ezeket az ellenséges teremtményeket Széth küldte. Ízisz vagy saját varázserejével gyógyítja meg gyermekét, vagy más isteneket – például Rét vagy Gebet – vesz rá könyörgéssel vagy fenyegetéssel, hogy segítsenek rajta. Míg a mítosz első szakaszában elsődlegesen a gyászoló szerepében mutatkozik, ebben a szakaszban ő az ideális anya. A mágikus ráolvasásokban Ízisznek a fia meggyógyítására tett törekvéseit terjesztik ki minden betegre. ### Hórusz és Széth összetűzése A mítosz harmadik szakaszában a már felnőtt Hórusz harcba száll Széthtel Egyiptom trónjáért. Harcuk gyakran erőszakos, de szerepet vállal benne az Enneád, az istenek csoportja is, akik összeülnek, hogy eldöntsék, kit illet jog szerint Egyiptom trónja. A bíró az ügyben egyes változatok szerint Geb, aki Ozirisz és Széth apja és az Oziriszt megelőző uralkodó, máshol Ré vagy Atum, akitől a királyság ered. Más istenek is fontos szerepet játszanak: Thot gyakran szerepel békéltetőként vagy a bíró segítőjeként, a Hórusz és Széth története szerint pedig Ízisz ravaszságával és varázserejével segíti fiát. Hórusz és Széth vetélkedését két különböző módon mutatják be. Mindkettő előfordul már a Piramisszövegekben, a mítosz legrégebbi forrásában. Itt egyes szövegekben Hórusz Ozirisz fia és Széth unokaöccse, a konfliktus fő oka pedig Ozirisz meggyilkolása; a másik hagyomány szerint Hórusz és Széth testvérek. Ez az ellentmondás több későbbi forrásban is szerepel, a két istent hol testvéreknek, hol nagybácsinak és unokaöcsnek nevezik, néha még ugyanannak a szövegnek két pontján is. Az istenek küzdelme számos epizódból áll. A Hórusz és Széth története elmeséli, hogy a két isten különféle más istenekhez folyamodik, hogy ítélkezzenek az ügyben, illetve számos versenyszámban – például csónakversenyben vagy állat alakjában folytatott küzdelemben – méri össze magát, hogy eldöntsék, ki a győztes. Ebben a történetben Hórusz minden alkalommal legyőzi Széthet, és a legtöbb isten is őt támogatja. A harc azonban így is nyolcvan éven át tart, mert a döntőbíró, a teremtő isten Széth pártján áll. A későbbi rituális szövegekben a harcot hatalmas csatának állítják be, melyben a két isten szövetségesei csapnak össze. A harc egy pontján Ízisz szigonnyal támad Széthre, aki Hórusszal vív, de véletlenül a fiát találja el, aki haragjában ezért levágja a fejét. Thot egy tehén fejével helyettesíti Ízisz fejét; a szöveg itt mitikus magyarázatot ad a tehénszarvas fejdíszre, melyet Ízisz számos ábrázolásán visel. Egyes forrásokban Széth a további támadásait azzal indokolja, hogy a fiatalabb isten ilyen erőszakosan viselkedett az anyjával. A konfliktus egy lényeges eleme, amikor Széth szexuálisan molesztálja Hóruszt. Részben ellenfele megalázása motiválja, részben homoszexuális vágya – az erőszakos és válogatás nélküli szexualitás részét képezi Széth jellemzésének. Ennek az epizódnak a legkorábbi változatában, ami töredékesen maradt fenn egy középbirodalmi papiruszon, kettejük szexuális kapcsolata úgy kezdődik, hogy Széth közeledik Hóruszhoz, aki beleegyezik az aktusba, azzal a feltétellel, hogy Széth átad Hórusznak az erejéből. Ez azonban veszélybe sodorja Hóruszt, mert az egyiptomi hagyományban a sperma veszélyes és nagy erejű. Egyes szövegekben Hórusz megbetegszik tőle, de a Hórusz és Széth történetében kicselezi Széthet azzal, hogy a kezében fogja fel annak spermáját, ezt Ízisz bosszúból salátára teszi, amelyet Széth elfogyaszt. Széth veresége nyilvánvalóvá válik, mikor emiatt megjelenik a homlokán egy aranykorong: ellenfele megtermékenyítette, emiatt „megszüli” az aranykorongot. A Hórusz és Széthben Thot a saját fejére helyezi az aranykorongot; korábbi beszámolókban ő maga született ebből a kapcsolatból. Szintén fontos eleme a mítosznak, hogy az ellenfelek megcsonkítják egymást: Hórusz megsebzi vagy ellopja Széth heréit, Széth pedig megsebesíti vagy kitépi Hórusz szemét vagy mind a kettőt, néha darabokra is tépi. Széth megcsonkítása erejének és férfiasságának elvesztését jelzi. Hórusz szemének eltávolítása még jelentősebb, mert a Hórusz-szemnek számos jelentése van az egyiptomi vallásban. Hórusz egyik fő aspektusa, hogy égistenség, emiatt jobb szemét a Napnak, bal szemét a Holdnak tartották. Hórusz szemének ellopása vagy elpusztítása így egyenlő a Hold elhalványulásával ciklusának újhold szakaszában, vagy holdfogyatkozások idején. A mítosz különféle változataiban Hórusz visszaveszi az elveszett szemet, vagy más istenségek, köztük Ízisz, Thot vagy Hathor visszaszerzik vagy meggyógyítják neki. Herman te Velde egyiptológus szerint Széth elvesztett heréinek története egy későbbi variációja annak a mítosznak, hogy Széth magva Hóruszhoz került, és a Széth homlokán megjelenő holdszerű korong Hórusz szeme. Ha ez így van, a csonkítást és a szexuális zaklatást leíró epizódok egy történetszálat alkotnak. Mivel Thot más funkciói mellett holdistenség is, te Velde szerint van értelme annak, hogy szem formájában jelenik meg és közvetíteni próbál a küzdő felek között. Hórusz szemének egésszé válása azt jelképezi, amikor a Hold újra eléri a teljes fényességét, illetve azt, hogy a királyság visszakerül Hóruszhoz, és a maat helyreállásának több más aspektusát. Néhol Hórusz szemének helyreállítását Széth heréié is kíséri, így a konfliktus lezárultával mindkét isten újra ép. ### Megoldás A mítosz több más részéhez hasonlóan a konfliktus feloldása is összetett és változatos. Van olyan változata a történetnek, ahol Hórusz és Széth felosztották a birodalmat egymás közt. Ez párhuzamba állítható számos alapvető kettősséggel, melyet az egyiptomiak tapasztaltak világukban. Hórusznak jutottak a Nílus körüli termékeny területek, melyeken az egyiptomi civilizáció kialakult, míg Széthnek az ezt körülvevő meddő sivatag és az ezzel összefüggő idegen földek, vagy Hórusznak a föld és Széthnek az ég, vagy Hórusznak Felső-, Széthnek Alsó-Egyiptom, vagy fordítva. A memphiszi teológia szerint Geb először felosztja köztük az országot, majd meggondolja magát és az egészet Hórusznak adja. Hórusz és Széth kibékülnek, és az általuk jelképezett dualitás egységes egésszé áll össze, így a konfliktus után helyreáll a rend. A mítosz egy másik változata Hórusz győzelmére összpontosít. Széth itt nem békül ki ellenfelével, hanem súlyos vereséget szenved, száműzik Egyiptomból, vagy akár el is pusztítják. Legyőzetése és megaláztatása hangsúlyosabban szerepel az egyiptomi történelem későbbi szakaszaiból származó szövegekben, mert ebben az időben egyre inkább a zűrzavar és gonoszság megtestesítőjét látták benne, és már nem tekintették a természetes rend részének. Hórusz az istenek ünneplése közepette elfoglalja a trónt és Egyiptomnak végre ismét van jogos uralkodója. Az isteni döntés, hogy Széthnek nem volt igaza, helyreállítja a rendet, amit Ozirisz meggyilkolása megzavart. A mítosz egyes változataiban Széth büntetésének része, hogy Ozirisz testét a sírjába vigye. Az új király végrehajtja a halotti rítusokat apja sírjánál és ételáldozatot mutat be neki – gyakran a Hórusz-szemet is odaadja áldozati ajándékul, itt az élet és a bőség jelképeként. Egyes források szerint ezek létszükségesek ahhoz, hogy Ozirisz teljesen életre keljen a túlvilágon és elfoglalhassa helyét a holtak birodalmának királyaként, párhuzamosan azzal a szereppel, amelyet fia tölt be az élők világában. Ozirisz innentől fogva közeli kapcsolatban áll a természet körforgásával, a halállal és újjászületéssel, közte a gabona évenkénti megújulásával, ami saját feltámadását tükrözi. ## Eredete Mivel az Ozirisz-mítosz elsőként a Piramisszövegekben bukkan fel, lényeges elemeinek már valamivel ezek keletkezése előtt ki kellett alakulniuk. A különálló részek – Ozirisz halála és feltámasztása, Hórusz gyermekkora, Hórusz és Széth küzdelme – eredetileg egymásól független mítoszok lehettek. Ha így volt, akkor a köztük laza összefüggést mutató Piramisszövegek kialakulásának idején kezdtek összekapcsolódni. A mítosz számos külső hatást mutat. Nagy része vallási elképzeléseken alapul, valamint az egyiptomi társadalom alapvető jellegzetességein: a királyság isteni természetén, a trónöröklés rendjén, a maat fenntartásáért folytatott küzdelmén és a halál legyőzésére tett kísérleteken. Ízisz és Nephtisz gyászéneke halott fivérük felett a ritualizált gyász hagyományának egy korai formája lehet. Vannak azonban jelentős eltérések is. Ozirisz eredete vitatott, és a mítosznak a haláláról szóló részének az alapja is bizonytalan. James Frazer antropológus állt elő 1906-ban azzal a feltételezéssel, hogy Ozirisz, hasonlóan az ókori Közel-Kelet más meghaló, majd feltámadó istenségeihez, eredetileg a növényzet megtestesülése volt, halála és újjászületése tehát a növények évenkénti halálát és újjászületését jelképezi. Ezt a nézetet számos egyiptológus elfogadta, de a 20. század vége felé J. Gwyn Griffiths, aki részleteiben tanulmányozta Oziriszt és a hozzá fűződő mítoszokat, arra a következtetésre jutott, hogy Ozirisz elsődlegesen a holtak királya, és a növényzettel való kapcsolata csak másodlagos. Az összehasonlító valláselmélet tudósai részéről már korábban is kritika érte Frazer halott és feltámadó istenekről szóló elméletét. Rosalie David egyiptológus szerint Ozirisz lehet a fák és más növényeknek a Nílus áradását követő újjáéledésének a megszemélyesítése. Egy másik vitatott felvetés Hórusz és Széth küzdelméhez kapcsolódik, melyet az egyiptológusok megpróbáltak Egyiptom korai történelmének valós eseményeivel összefüggésbe hozni. Azok a történetváltozatok, melyekben a küzdő felek végül felosztják egymás között a királyságot, valamint Hórusz és Széth azonosítása az egyes országrészekkel arra utal, hogy a két istenség az országban fennálló valamiféle megosztottságot jelképezi. Az egyiptomi hagyomány úgy tartja, és a régészeti bizonyítékok is arra mutatnak, hogy Egyiptomot történelme kezdetén egyesítették, mikor a déli királyság, Felső-Egyiptom meghódította az északi Alsó-Egyiptomot. A felső-egyiptomi uralkodók Hórusz követőinek nevezték magukat, és Hórusz lett az egyesített Egyiptomnak és királyainak a patrónusa. Hórusz és Széth azonban nem azonosíthatóak ilyen egyértelműen a két országrésszel. Mindketten számos kultuszközponttal rendelkeztek mindkét országrészben, és gyakran előfordul az is, hogy Hóruszt tartják Alsó-, Széthet pedig Felső-Egyiptom istenének. Az ellentétek egy lehetséges feloldására Kurt Sethe tett javaslatot 1930-ban. Feltételezése szerint Ozirisz eredetileg a történelem előtti időkben egyesített Egyiptom egy uralkodója volt, majd a felső-egyiptomi Széth-hívők fellázadtak ellene. Ezután Hórusz alsó-egyiptomi követői újraegyesítették az országot, ebből született Hórusz győzelmének a mítosza, majd az immár Hórusz hívei vezette Felső-Egyiptom ismét meghatározó lett a dinasztikus kor kezdetén. A 20. század vége felé Griffiths figyelme Hórusz és Széth rokonsági fokának következetlen ábrázolása felé fordult. Úgy találta, hogy a mítosz korai változataiban Hóruszt és Széthet testvérekként, azaz egyenlő felekként ábrázolták, és a történet nem képezte az Ozirisz meggyilkolásáról szóló mítosz részét. A két külön történetet valamivel a Piramisszövegek elkészülte előtt szőtték egybe egy történetté. Ekkor változott meg a két isten rokoni kapcsolata is, így lett Hórusz Ozirisz fia, aki megbosszulja apja halálát. A két mítosz eredeti különállásának nyomai megmaradtak az ellenfelek rokonsági foka következetlen leírásában és olyan, az Ozirisz-mítosztól független szövegekben, melyek Hóruszt Nut vagy Hathor fiának állítják be. Griffiths emiatt elvetette azt a lehetőséget, hogy Ozirisz meggyilkolásának történetét valós történelmi esemény ihlette. Elméletét elfogadja többek között Jan Assmann és George Hart is. Griffiths a Hórusz–Széth összecsapáshoz történelmi eredetet keresve Sethe elméletéhez hasonlót állított fel, és a predinasztikus Egyiptom két, Hórusz-követők általi egyesítését feltételezte. A probléma azonban megoldatlan marad, mert más, az istenekhez fűződő politikai asszociációk árnyalják a képet. Mielőtt még Felső-Egyiptomnak egyetlen uralkodója lett volna, az országrészben két jelentős város volt: Nehen délen és Naqada északon. Általában úgy tartják, hogy Nehen uralkodói egyesítették Felső-Egyiptomot, Naqadát is beleértve. Széth kapcsolatban állt Naqadával, így lehetséges, hogy a mítoszbeli konfliktus a két város közti ellenséges viszonynak állít emléket. Jóval később a II. dinasztiabeli Peribszen király Széth állatával írta egyik uralkodói címét a hagyományosabb Hórusz-sólyom helyett. Utódja, Haszehemui mindkét jelképet használta. Ez ahhoz a feltételezéshez vezetett, hogy a II. dinasztia idején összecsaptak a Hórusz-király és a Peribszen vezette Széth-hívők, Haszehemui uralkodása pedig a megbékélés jegyében telt, ahogyan arra a mítosz vége is utal. Mivel az ilyen távoli múltban rejlő eseményekkel kapcsolatban rengeteg a bizonytalanság, Herman te Velde úgy véli, a mítosz történelmi gyökerei túl homályosak ahhoz, hogy segítségünkre legyenek a mítosz megértésében, és nem jelentősek a vallási értelmezésben. „Hórusz és Széth mítoszának eredete elveszett a történelem előtti idők vallási hagyományainak ködében.” ## Hatása Az Ozirisz-mítosz nagyobb és átfogóbb hatással volt az egyiptomi kultúrára, mint bármelyik másik mítosz. Az irodalomban nemcsak olyan közvetlen feldolgozásoknak képezte alapját, mint a Hórusz és Széth története, hanem vele távolabbi kapcsolatban álló mítoszokra is hatással volt. A két fivér története című népmese, bár emberi szereplői vannak, a mítoszhoz hasonló elemeket vonultat fel. Az egyik szereplő péniszét megeszi egy hal, ő maga később meghal és feltámasztják. Az Igazság és hamisság története allegóriaként kezeli Hórusz és Széth összecsapását, a szereplők az igazság és a hazugság közvetlen megszemélyesítői, nem istenségek, akik összefüggésben állnak ezekkel a fogalmakkal. A Piramisszövegek idejétől kezdve, de valószínűleg már korábban is, a királyok azt remélték, hogy haláluk után Oziriszhez hasonlóan ők is életre kelhetnek és uralkodhatnak az alvilágban. A Középbirodalom idejére már a közrendűek is hitték, hogy egy nap ők is legyőzik a halált, ahogy Ozirisz, azáltal, hogy imádják őt és részben a mítoszán alapuló temetkezési szertartásokban részesülnek. Ozirisz így Egyiptom legfontosabb túlvilági istensége lett. A mítosz megerősítette azt az elképzelést is, amely az Újbirodalom idejére uralkodóvá vált, hogy csak az erényes emberek jutnak Ozirisz túlvilágába. Ahogy az összegyűlt istenek igaznak ítélték Oziriszt és Hóruszt, ezzel helyrehozva a gyilkosság okozta igazságtalanságot, úgy az elhunyt lelke is igaznak kellett, hogy ítéltessék, hogy halála ne legyen érvényes többé. Ahogy Ozirisz fontossága nőtt, úgy a népszerűsége is. A Középbirodalom vége felé Dzser első dinasztiabeli uralkodó több száz éves sírját – mely közel fekszik az isten fő kultuszközpontjához, Abüdoszhoz – Ozirisz sírjának kezdték tekinteni, és így fontos szerepet kezdett betölteni a kultuszban. Az ezt követő 1500 évben az évenkénti ünnepi felvonulás Ozirisz fő templomától a sírhoz vezetett. A felvonulás során felidézték, és talán rituálisan el is játszották Ízisz és Nephtisz gyászát, majd Ozirisz felélesztését. Az uralkodók és a közrendűek síremlékül szolgáló kis kápolnákat építtettek a felvonulási útvonal közelében, hogy megerősítsék kapcsolatukat Ozirisszel a túlvilágon. A Középbirodalom idején egy másik nagy halottkultusszal kapcsolatos ünnepséget is elkezdtek összefüggésbe hozni Ozirisszel. Az egyiptomi naptár Khoiak hónapjában Ozirisz egy jelképét, a dzsed-oszlopot rituálisan felállították. Ez Ozirisz feltámasztását jelképezte. A ptolemaida korra a szertartás részeként már magvakat is ültettek az „Ozirisz-ágyba”, egy múmiaforma, földdel megtöltött tartóba; a sarjadó magvak jelképezték Ozirisz kapcsolatát a növények évenkénti kisarjadásával. A mítosz vallási jelentősége túlmutatott a temetkezési szertartásokon. A halotti áldozatok, melyek során a családtagok vagy az erre a célra felbérelt papok ételt ajánlottak fel az elhunytnak, logikailag összefüggésbe hozhatók voltak a mítosznak azzal az elemével, amikor Hórusz felajánlja Ozirisznek a Hórusz-szemet. Az analógiát végül kiterjesztették az istenek és emberek közti minden más interakcióra is. A templomi áldozatbemutatások során a pap Hórusz szerepét vette magára, az istennek szánt ajándékok Hórusz szeme lettek, és az isten, aki épp kapta az áldozatot, arra az időre Ozirisszel vált eggyé. Az élő királyt körülvevő ideológiára is hatott az Ozirisz-mítosz. Az egyiptomiak úgy vélték, a mítosz eseményeire valamikor Egyiptom homályos távoli múltjában került sor és Ozirisz, Hórusz és elődeik bekerültek az uralkodók felsorolásaiba, szerepelnek például a torinói királylistán. Hóruszt, mint egykori uralkodót és a királyfogalom megszemélyesítését minden uralkodó elődjének és példaképének tekintette. Az, ahogy elfoglalta elődje trónját és a kegyes cselekedetek, hogy fenntartsa az előző uralkodó lelkét a túlvilágon, minden fáraó számára követendő példát jelentettek. Minden új uralkodó megújította a maatot elődje halála után, ahogy Hórusz tette. A koronázások során a szertartások utaltak Ozirisz temetésére, és a himnuszok úgy ünnepelték az új király trónra léptét, mint Hóruszét. A mítosz a népi vallásra is hatást gyakorolt. Erre példák a Hórusz gyermekkorán alapuló mágikus ráolvasások a gyógyászatban, egy másik példa a Hórusz-szem használata apotropaikus (a gonoszt elűző) amulettként. A szem mitikus helyreállítása alkalmassá tette erre a célra, illetve a jólét általános szimbólumává is tette. A mítosz fő negatív szereplőjeként Széth nem örvendett nagy népszerűségnek. Bár a mítoszban jó tulajdonságai is vannak, főként a rosszak hangsúlyosak. Megítélése sokáig megosztott volt, de az i. e. 1. évezred folyamán már teljességgel rosszindulatú istenségként tekintettek rá, bár erre nem annyira az Ozirisz-mítoszban betöltött szerepe volt hatással, inkább az, hogy összefüggésben állt az idegen földekkel. A megsemmisítésére törekvő templomi szertartások azonban gyakran kapcsolatban álltak a mítosszal. Íziszt és Nephtiszt a túlvilági holtak védelmezőinek tekintették, amiért megvédték és feltámasztották Oziriszt. Ízisz Hórusz anyjaként a király anyjának is tekintette az ideológia, és azt mondták, a királyokat ő dajkálta, ez isteni eredetű legitimitásuk jele. Az egyszerű nép körében megfigyelhető népszerűsége védelmező istennő mivoltán alapult, amire példák gyógyító varázslatai. A Későkorban mindennél nagyobb varázserőt tulajdonítottak neki, és úgy vélték, anyai odaadása mindenkire kiterjed. A római korra Egyiptom legjelentősebb istennőjévé vált. Az időszámítás kezdete előtti utolsó évszázadokban Ízisz kultusza elterjedt Egyiptomon kívül, az egész mediterrán világban. Ízisz a régió egyik legnépszerűbb istensége volt, míg a 4. századtól dominánssá váló kereszténység ki nem szorította. Új, multikulturális formájában számos más istenségtől vett át tulajdonságokat, de vonzerejének kulcsa eredeti, feleségként és anyaként betöltött szerepe maradt. A történetében központi szerepet betöltő Ozirisz és Hórusz kultusza az övével együtt terjedt. Plutarkhosz egy görög Ízisz-papnő részére írta le beszámolóját Ozirisz mítoszáról. Plutarkhosz és a hozzá hasonló görög és római szerzők művei által az Ozirisz-mítosz ismerete az i. sz. első évezred közepe után is fennmaradt, azután is, hogy az egyiptomi vallás megszűnt létezni, és a mítoszt eredetileg feljegyző írásrendszerek is feledésbe merültek. A mítosz fontos eleme maradt az Egyiptomról alkotott nyugati felfogásnak. Napjainkban, amikor az Egyiptomról alkotott elképzeléseink kialakítását az eredeti egyiptomi források is segítik, a történet továbbra is nagy ihlető erővel bír a tudomány, a művészetek és az új vallási mozgalmak terén is. ## Fordítás ## Források és ajánlott irodalom

Subsets and Splits

No community queries yet

The top public SQL queries from the community will appear here once available.